Talkeetna felé tartottam bevásárolni. Két és fél órányi autóútra van Fairbankstől, másfélnyire ideiglenes - vagy ki tudja, mennyire hosszútávú - szállásunktól, szóval közel tökéletes. Nincs gond a pucámban lévő vérmennyiséggel, egyszerűen semmi kedvem a Falka bajszát feleslegesen húzogatni a városban tett látogatásaimmal. Előbb tárgyalás, aztán annak függvényében ruccanok be oda. Ráadásul: tetszik Talkeetna! Én nem tudom, miért nem jártam oda többet, de kezdtem véteknek érezni. Faanyagért robogtam amúgy. Az a romos ház még mindig foltozásra szorul nem egy helyen, és ez azt hiszem, a problémái könnyebben orvosolható része volt. Ha tényleg normálisan lakhatóvá akarom tenni, akkor bizony be kell merészkednem a fairbanksi hivatalokba a közművek miatt is. Meg egy - vagy inkább két - birtokvásárlási kérelemmel is. Imádom a bürokráciát... A város határánál lévő kereskedőnél lassítottam- és parkoltam le, a megvásárolható léceken, anyagon kívül viszont elsőre más ragadta meg a figyelmem. Ismerős energiákat éreztem, ahogy kiszálltam a kocsiból - már amennyiben nem volt teljesen felhúzva a pajzsa, az enyém is félárbócon lógott. De ha nem is éreztem, hamarosan megpillantottam a nőstényt és kissé elkerekedett a szemem. - Sym! - indultam felé totál fesztelenül, de éberen. Nem hallottam felőle sem, mióta eljöttem a falkától, így részemről akár azért is lehetett a véletlen találkozó, mert esetleg rám állították. - Mi járatban? - kezdtem az óvatos puhatolózást, hangomból viszont semmi nem utalt óvatoskodásra. Ha nem ellenkezett, a viszontlátás örömére üdvözlésképp arcon csókoltam. Bármi is hozta erre, még mindig egy gyerek lelkesedésével tudok örülni a felszín alatt az ismerős arcoknak.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mostanában egyre többször keveredtem távolabb Anchorage-tól, néha egy-egy ritkább könyvért utaztam a környező városokba, hiszen szerettem volna egyre inkább felvirágoztatni a pár hónappal korábban megvett antikváriumot. Felújítás is egyre inkább befejeződött, így pedig egyre nagyobb terület nyílt meg a vásárlók előtt is, ugyanakkor volt még mindig mit szépítgetni rajta, ahogyan az se kizárt, hogy csak még inkább le akartam foglalni magamat. Amióta újból Kínában jártam, azóta mintha még inkább nem találtam volna a helyemet, vagyis szimplán valamiféle fura érzés kerített hatalmába, mintha valaki olykor figyelne. Tudom, badarság, hiszen a falka se üldöz tudtommal. Főleg, hogy engedéllyel hagytam ott. Kíváncsian veszem szemügyre a fadarabokat, de nem csak a felújítás miatt, hanem amiatt is, mert mindig is szerettem fára festeni, arra készíteni képeket. Főleg most, hogy újra visszatértem a művészek világába is hivatalosan, mint gyerekkönyv illusztrátor. Nem volt felhúzva teljesen a pajzsom, amikor viszont ismerős energiára leszek figyelmes eléggé meglepődök, de mielőtt körbepillanthatnék azelőtt ismerős hang csapja meg a fülemet, mire mosollyal az arcomon fordulok a megfelelő irányba. - Darren? – hangomból kicsendül, hogy kicsit meglepődök azon, hogy pont itt futunk össze, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a környéken van még mindig. – Gondoltam körbenézek mi a kínálat az üzlethez, vagy éppen vászonnak. Veled? Te mit keresel erre felé? – kérdeztem vissza kíváncsian, az üdvözlését pedig könnyedén viszonoztam, ahogyan mellé még egy kisebb ölelést is bezsebelhetett, mégis csak régi ismerősről van szó. – Nem is tudtam, hogy a környéken vagy, de úgy néz ki, hogy még mindig eléggé kicsi a világ. – tettem még hozzá, ahogyan abban is biztos voltam, hogy idővel meg fogja érezni, hogy már csöppet sincs falkaszagom. Mégis csak hosszú hónapok teltek el a távozásom óta.
- Nyakig vagyok a felújításban, és lassan kifogyok a nyersanyagból - vontam vállat könnyedén, ezzel mintegy megadva a választ is. - Észak és ez a vidék nehezen ereszt - húztam el kissé számat. nem volt bennem kifejezett keserűség, de tény és való: egyáltalán nem így terveztem, amikor otthagytam a falkát. Ez volt elhanyagolható bosszúságom egyetlen oka, de mint az látszott is rajtam valószínűleg, messze nem voltam olyan zsémbes emiatt. És ami a falkaelhagyást illeti... kissé összehúzott szemmel vizsgáltam a nőstényt, miután valami megcsapta az orrom. Pontosabban valaminek a hiánya. - Úgy látom, más se jutott messzire. Mikor történt, mi vett rá? - kérdeztem kíváncsian, s ezzel a lendülettel dobta sutba egyelőre az üzlet kínálatának méricskélését. Érdekelt, hogy mi változhatott és úgy, olyan irányba, hogy az elűzte onnan. Igazából nem örültem, mert na... úgy hagytam ott őket, hogy reméltem, nem bomlani fog az egység, hanem - mondjuk ki - megteremtődni, normálisan, stabilan. Fogalmam sincs, mekkora hullám lehetett ez, hányan jöttek-mentek, amikor Payne-el beszéltem a világ egyik-másik pontjáról, érthető módon nem faggattam a Falkáról. Kóbor vagyok a hivatalos állás szerint, a Kölykömet pedig nem akartam kitenni egy hűségpróbának. Totál hülyeség lett volna. Legutóbb meg kisebb bajunk is nagyobb volt annál, hogy ilyesmiről beszélgessünk. Örültem, hogy az áldozást és Yetta megszállottságát követően legalább őt némileg biztosabb helyen tudhattam. Most pedig, hogy Symarát viszontláttam, jöttem rá arra, hogy a szarcunami mellett, ellenére érdekel, hogy mi lehet velük. Talán jobban, mint az egészséges egy kóbortól, de nézzék el nekem. A szememben az nem csak egy falka a sok közül és nekem is több közöm van hozzá egy átlag kóbornál. Sym pedig már nem a Tarkjuk, hogy bármiféle némasági fogadalom is kösse a szimpla, becsületbeli lojalitáson túl. Vagyis nem adja ki a falkát mindenféle jött-mentnek, gondolom én. Akkor valószínűleg már nem sétálgathatna a várostól ennyire se.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Mondanám, hogy meglepő, de mindig is jobb szeretted magad csinálni az ilyeneket, mint egy kényelmes viskóba beköltöznél, vagy rosszul rémlene? – lehet, hogy már keverem valakivel, vagy csak szimplán tévedek. - Akkor úgy tűnik ez a vidék tényleg rosszabb bármelyik szertőnél is. – utaltam itt arra, hogy őt se engedte el, hanem itt ragadt(ak) valahol a környéken, vagyis gondolom Yetta is vele van, de persze ez csak tipp volt és semmi több. – Merre felé találtál magadnak szállást? Mármint, ha nem titok. – érdeklődtem kicsit, hiszen régebben is jól kijöttünk egymással, másrészt meg érdekelt az, hogy vajon őt a vidék melyik része ragadta magával. Sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon jól döntöttem-e egykoron, de hiába hiányzik Helena, Ryder és még egy-ketten, akkor is úgy érzem, hogy túl sokáig éltem egy helyen és ideje volt menni. Természetesen több dolog is eléggé nagy hatással volt rám, ami miatt így döntöttem, de még se volt képes egyik se túlzottan messzire űzni engem. - Sok minden, meg egyébként is idővel tovább kell állnunk mindig, nem? – az íriszeim pedig róla az egyik megmunkált fadarabra tévedt, mintha csak arról beszélgetnénk. Szerencsére senki se zavart meg olyan mondatokkal: „Miben segíthetek?” „Szóljanak, ha tudunk segíteni!” és társai. – Szerintem már azon az áprilison megváltozott valamikor, amikor valakinek a képében visszaköszöntött megannyi régi démon. – fogalmaztam burkoltam, mert biztos voltam abban, hogy érteni fogja azt, hogy Alignakra gondolok. – Nem tudtam elfogadni valaki tettét, ahogyan értelmét se láttam és ha nem tudsz olykor behódolni annak, akinek kéne, akkor ott előbb vagy utóbb nagyobb gondok lehetnek, így inkább a távozás mellett döntöttem. – kezemet lassan húztam végig a megművelt fán, de figyeltem arra, hogy csak olyan hangerővel beszéljek, amelyet senki más se hallhat. – Ugyanakkor hívott Kína is. Itt volt az ideje, hogy újra meglátogassak egy vidéket ott és egy félig rendbe hozott „kastélyt” birtokával együtt. – ajkaim egyszerre húzódtak boldog mosolyra, ugyanakkor keserűre is az emlékek miatt. – És van bármi terved, vagy most csak egy kis nyugalomra vágysz? – kerestem meg a hímet újra a pillantásommal és őt fürkésztem. A pajzsomat továbbra se húztam fel, így olykor az energiáim valószínűleg beszédesek voltak.
Somolyogtam a bajszom alatt. Nem volt sok okom a nagy vidámkodásra, ez még mindig így van, ugyanakkor annyira jól esett ilyen egyszerűbb dolgokról beszélgetni egy ismerőssel, hogy őrület! - Hiányzik a műhelyem, mit tagadjam - vallottam be, mert valóban így volt. Csak most esett le, hogy valószínűleg ezt kompenzálom az egész felújításos történettel. Egyébként is szeretek építeni, alkotni, mind szó szerinti, mind átvitt értelemben. Könnyedén, röviden nevettem a szeretős vonatkozásra, ami kapcsán igazat kellett adnom neki. A Fairbanks felett húzódó hegyek felé pillantottam. - Egyszer talán elereszt mindkét - mondtam pillanatnyi tűnődéssel, majd visszafordultam felé. - Nem titok, de akarva se tudom teljesen elárulni - vakartam meg a tarkómat, mint valami körülmények áldozata. - Az erdő szélén van egy lerobbant, elhagyott birtok, nagyjából egy órányira Fairbankstől meg a falka területeitől. Elég zeg-zugos az odavezető út. - Erre föl volt igazából a Ford Raptor, a saját kényelmi igényeim kielégítésén túl. - Nagyon nyugis, ha van kedved, beugorhatsz majd. Meg persze, ha megtalálod... - kaccantam fel, de ismert, ha látogatóba jönne és szól, biztosan kimegyek elé egy könnyebben megközelíthető, egyértelműbb helyre. Közben megéreztem a falka jellegzetes aromájának hiányát illatában, s ha már így összefutottunk, hát minden tovább nélkül rákérdeztem, aztán pedig figyelmesen hallgattam válaszát. Alignakra tett utalására bólintottam, jelezve, hogy tökéletesen értem, kire céloz. Életem egy masszív szelete körülötte forog sajna mostanában. Azt is megértettem, miért távozott inkább. Annak valóban semmi értelme, ha olyat kéne követned, akinek az esetében képtelen vagy erre. Sajnáltam, hogy így alakult, ugyanakkor nem felelhet meg mindenki mindenkinek, ezt is beláttam. - Azta! Kína! Nem apróztad el, hallod - húztam vigyorra a számat. - Én bezzeg csak Európáig jutottam - "duzzogtam", ugyanakkor örültem, hogy nála is zajlott az élet, ahogy nálam is, kérdésével pedig pontosan ebbe trafált bele. Szám önkéntelenül is vigyorra húzódott. - A nyugalom nem az én világom, falkát fogok alapítani - mint valami kampányszöveg lassan, de komolyan... - Pontosabban olyasmit. Nem lesz vegytiszta farkasos, ha minden jól megy. - Minek hallgassam el, nem államtitok. - Részben ezért is léptem ki anno, bár igaz, nem gondoltam, hogy a környéken fogok ebbe belevágni - vakartam meg államat. - De tudod hogy van ez: egyszer élünk - mosolyogtam rá, a következő pillanatban pedig beugrott, hogy aha, az átlag tényleg egyszer él, én már nem. Momentán úgy érzem, hogy ezt sose fogom megszokni, vagy készpénznek venni - hogyan is tehetném annyi szarság után, amit velünk műveltek?
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg újra legyen műhelyed? Manapság eléggé kelendőek az ilyen dolgok. – még ha ízlés terén sok mindenben fura olykor a mai világ – legalábbis számomra biztosan -, attól még ilyen téren legalább nem veszett ki minden jó. Én is jobb szeretem az egyedi bútordarabokat, mint esetleg azokat, amiket tucatjával gyártanak nagyüzemekben. Valahogyan teljesen másabb szerintem a kettőnek a hangulata, de nem kizárt, hogy csak túl vén vagyok és agyamra ment már valami. - Lehet, de az se kizárt, hogy valójában csak mi nem akarunk már elmenni, mert olyan dolgokra, személyekre bukkantunk itt, amit csak úgy elengedni nem lehet, mint esetleg korábban tettük. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, hiszen sokszor ez is eszembe jutott, hogy talán nem is a vidék nem enged minket el, hanem sokkal inkább a szívünk. Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott, miközben egy aprót bólintottam. – Mondanám, hogy talán tudom merre van, mert nem olyan régen találtam én is valahol azon a környéken egy elhagyatott birtokot egy idegennel együtt, de szerintem azon kívül legalább jó pár hasonló sorsra juthatott. Viszont köszönöm a meghívást, majd talán egyszer beugrom. – mosolyodom el a szavaim mellé. Szerintem az se mostanában lesz, hiszen neki is sok teendője lehet, meg lehet nem vagyunk idegenek egymás számára se, de attól még sose voltam az, aki csakúgy beállítana valakihez. Annak viszont örültem, hogy hiába váltak el az útjaink, mármint mind a ketten a magunk útját kezdtük el járni még inkább, hátra hagyva a falkát, attól még mindig úgy beszélgettünk, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára. - Hiányzott már az a vidék, nem is kicsit. Igazán varázslatos tud lenni, főleg, hajdanán az volt. Szinte még mindig emlékszem majdnem minden részletre. – szélesedik ki a mosolyom, hiszen tényleg így van és ha akarnám, akkor képes lennék neki is megmutatni, de szerintem se a hely, se az idő nem lenne erre alkalmas. – Biztosan az is szép lehetett, merre felé? – pillantok rá kérdőn, miközben kiszedem az arcomból egy-két tincset, amit oda sodort a szellő, hiszen meg se fordul a fejemből, hogy esetleg nem is olyan boldog dolog miatt kellett mennie. Nem kicsit lepődök meg azon, amit mond és ha az energiáim nem lennének beszédesek, akkor arckifejezésem tuti az. Kicsit megköszörültem a torkomat, mert erre azért nem számítottam, vagyis talán egy kicsit sejtettem, hogy egyszer Darren a tettek mezejére fog lépni, de nem hittem volna, hogy erre felé, vagy mostanság. – Te aztán tényleg nem aprózod el továbbra se a dolgokat és még mindig tudod, hogy miként lepd meg az embert egy-egy kijelentéseddel. – szólaltam meg végre, amikor is sikerült meglelnem végre a hangomat. – Mármint mire gondolsz pontosan? – kérdeztem vissza arra, hogy nem lesz vegytiszta farkasos. Természetesen, ha titok, akkor úgyse fogom faggatni róla. – Egyébként remélem, hogy sikerrel fogsz járni és sikerül megvalósítanod az álmodat. – tényleg drukkoltam neki, hiszen olyan hím volt, aki megérdemelné és jó vezető is. – Igen, tudom. Mostanában valahogy túl sokszor hallom ezt, vagy mondom én valakinek. – nevetem el magam, hiszen nem olyan régen, pár hete egy másik idegennel találkoztam össze és ez az egyszer élünk dolog párszor elhangzott. Mintha mostanában vonzanám kicsit az idegeneket, de csöppet se bántam, hiszen mind a két hím igazán remek társaság (volt). – És erre felé gondolkozol ezen? Vagy kicsit távolabb a régiektől? -
Kérdésére fejemet ingattam némileg eltűnődve. - Igazság szerint annyi minden történt, hogy nem volt még időm ilyesmiken gondolkodni, de szimpi ötlet! - ismertem be, ezzel pedig azt is, hogy bizony hiányzott a szakma. Elmosolyodtam szavaira, s finoman bólogatottam. Egyet kellett értenem, ebben is biztos volt valami, mert ha csak a hely szelleme lenne... oké, esetemben az is most már, hála többek közt Annakpoknak. Ez a marasztalás viszont nem dühített, nem volt nehéz eleget tenni neki, csak a mikéntje csepegtetett bele keserűséget, amikor egyedül maradtam a gondolataimmal. - Igen-igen, meg egy rakás vadászház és társai... Azt hiszem, úgy elrejtőztem, hogy nem is akartam - nevettem fel röviden. Extrovertált voltam világ életemben, egyetlen évet leszámítva, így kissé röhejes ez az akaratlan bújócska, de így alakult. A meghívás viszont élt, szívesen látom vendégül az otthonomban. Szinte sütött róla a nosztalgia és a lelkesedés, amit képtelen voltam vigyor nélkül megállni. Szerettem nézni az átszellemült arcokat, mindben van valami leírhatatlanul magával ragadó. - Svájc, Monaco főleg. Kellett egy kis pihenés és végtagnyújtóztatás tengerparton meg hegyvidéken is - meséltem kissé ábrándos arccal, mert ahogy a Tőr hatása elmúlt, így én is sokkal jobban ki tudtam használni ezt a kiruccanást. Egyedül az otthont hallgattam el, Norvégiát. Ennek semmi köze sem volt esetleges bizalmatlansághoz, másnak se ment volna könnyedén a beszéd erről, s mivel nem akartam borongósabb vizekre evezni, így azt tettem, amit az esetek többségében: részigazsággal tartottam fenn a könnyedséget, annak illúzióját. - Ha még nem voltál arrafelé, egyszer mindenképp utazz el mindkét helyre. Fantasztikusak! Svájc az egyik kedvenc országom lett, azt hiszem. S lám, könnyedség ide, könnyedség oda, azért eleveztünk a komolyabb témák felé. Mondjuk ez sokkal inkább tettrekészséget és izzást keltett bennem, semmint rossz érzéseket. Ennek megfelelően csillogott szemem és szellemült át arcom. Olyasfajta belső tűt hajtott, amilyet az utóbbi időben nem igen éreztem. Felnevettem Symara reakcióján. Igazi, jóízű nevetés volt ez, minden gúnytól mentes. - Minek gondolkodjak kicsiben, amikor a nagyobb sem elérhetetlen? - vontam vállat egyszerűen. - Nem éri meg takarék lángon égni és élni. - Én pedig nem pusztán égtem a vágytól, hanem fel akartam égetni mindent. Nem az élők kárára, ó nem! Annál meredekebb célpontom volt, ez a csapat pedig egy állom lehet a hosszú úton - egy nagyon fontos állomás, ha csak a személyes okokat nézem: megóvja a józan eszem. - Ugyan, Sym, okos nő vagy, biztos sejted - somolyogtam hamiskásan. - Visszanyúlok az ősökig - tettem még hozzá némi támpontként. Nyilvános helyen, fényes nappal amúgy sem szívesen ejtettem volna ki a számon az "őrző" szót. - Köszönöm - hajtott fejet finoman felé. - Nézd, amíg nem kopik ki belőle az őszinteség, addig naponta is jól jön. Egy jó kívánság sokszor több, mint elég - mosolyogtam szelíden. - Egyébként ha úgy gondolod, segíthetsz is majd valóra váltani. - Toborozni? Én? Masszívan. De nem arcba tolakodó rámenősséggel, egyrészt, mert nem szeretek kuncsorogni, másrészt mindkét félhez méltatlan lenne, harmadrészt a szabad akaratból való döntés mindig a legjobb. - A közelben tervezem. Igazából a birtok, amit elbitoroltam több, mint elég lehetőséget rejteget szerintem. Bár kissé közel van Fairbankshez, de - felhúztam a vállam - nem véletlen voltam én az Ikkuma. Nem volt bennem nagyképűség avgy arrogancia, csak tisztában vagyok a képességeimmel és azzal, hogy amit el szeretnék érni, az nem a lehetetlen. Amit pedig ajánlani tudnék, mindenkinek előnyös lehet - mint az esetek többségében.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Biztos vagyok abban, hogy sok minden történhetett vele, de még se érzem úgy, hogy faggatnom kéne. Amit szeretne, azt úgyis elfogja mondani, annak viszont örülök, hogy az ötletem elnyerte a tetszését és fontolóra veszi, hiszen régebben is remek volt benne. Másrészt meg ha az embernek olyan munkája van, amit szeret, akkor nem is olyan, mintha dolgozna; nálam legalábbis így van. Ismételten megmosolyogom a szavait, majd körbepillantok az üzleten. - Néha megesik az ilyen, míg máskor okkal történik ez. Olykor jól jöhet egy-egy remekül elrejtett ház, otthon. – szólalok meg végül, hiszen én is volt, hogy elrejtőztem. Igaz, akkoriban inkább az embereket akartam elkerülni, meg Haytham elől eltűnni, kicsit magányban lenni és tovább gyászolni. Régen volt, túlzottan is rég, de mégis úgy él bennem, mintha csak tegnap történt volna. Múlt apró darabkája, amit szinte senki se ismer, mert vannak olyan emlékek, amiket a szívünkben a legféltettebb helyen őrzünk meg, s nem kell róla mesélni, vagy világgá kürtölni. Láttam a vigyorát, ahogyan biztosan az én arcom is sokat elárult, így nem is tettem szóvá. Néha jó elveszni a múltba, hiszen sok mindenre emlékeztethetnek minket, illetve olykor egy-egy emlék akár erőt is adhat nekünk. - Biztosan szép helyek lehetnek és egyedül barangoltál, vagy volt társaságod? – nem kötelező válaszolnia, de nála fogalmam sincs, hogy mi lehet a helyzet. Mármint egyik opciót se állítanám biztosra, hiszen olykor mindenki vágyik magányra, míg máskor örül annak, ha van társasága. Az pedig, hogy nagyon is élvezte a dolgot arcára volt írva, talán pontosan annyira lehetett ábrándos az arca, mint pár perccel korábban nekem. – Valóban? Mivel tudott ennyire elbűvölni? És mit érdemes megnézni, vagy inkább merre felé érdemes barangolni? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen régebben sokat utaztam és talán most is megtehetném. Igaz, nem hónapokra, de akár egy-egy hétre, miért ne? Nagy még a világ és még én se láttam mindent. A téma pedig egyre inkább komolyabb lesz, de még se rossz értelemben. Látszik rajta, hogy felvillanyozta a dolog, ahogyan arcának mimikája is sok mindent elárul. A nevetésén elmosolyodom, miközben kíváncsian fürkészem a hímet. Szavain pár pillanat erejéig elgondolkoztam, majd egy féloldalas mosolyt villantottam rá. - Valóban, ebben igazad van. Mégis csak egyszer élünk, így az álmainkért tenni is kell. – értek vele egyet, hiszen néha tényleg nem éri meg a kicsire adni, ha a nagyobb dolgokat is megszerezhetjük, még akkor is, ha ahhoz esetleg nagyobb kitartást, vagy idő kell. Olykor megéri küzdeni és nem feladni egyből. - Ohhh… - a felismerés meg könnyedén cikázik végig arcomon, ahogyan íriszeimben is felcsillan. – Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb szó erre hirtelen, de talán még az se eléggé kifejező, hogy merész vagy. – miután sikerült valamennyire összeszedni a gondolataimat, sikerül megszólalnom is. Tényleg merészségre vall, hiszen szerintem nem sok olyan elképzelés létezik már a jelenben, mint amire ő gondol, ha egyáltalán van ilyen más vidéken. – Remélem, hogy sose fog. Az őszinteség ritkakincs manapság. És tényleg remélem, hogy sikerül megvalósítanod az elképzelésedet, bár téged ismerve úgyse fogok feladni, legalábbis nem olyannak ismertelek meg. – kisebb elismerés is csendül a hangomban, mert néha már a farkasokban is ritka a kitartást, vagy olykor inkább feladják az álmaikat, ha túlzott nehézségbe ütköznek. Amikor pedig engem is meginvitál, akkor könnyedén nevetem el magam. Nincs benne semmi gúny, inkább csak jókedv, meg meglepettség. – Igazán hízelgő, hogy gondoltál rám, vagyis hogy szívesen látnál, de azt, hiszem én egyelőre még csak átgondolnám ezt, ha nem bánod. Ígérem nem felejtem el és jelentkezni fogok, vagy később már nem fog állni az ajánlatod? – kérdeztem meg tőle játékosan. Tényleg csábító volt az elképzelése, ahogyan az is, hogy részese lehetnék, de egyelőre úgy éreztem Anchorage-ben kell maradnom. Főleg, hogy egy fiatalabb farkasra is bukkantam. Nem tartoztam érte felelősséggel, de mégis segíteni szeretnék neki, hiszen idővel nagyszerű farkassá nőhetné ki magát, viszont azt is tudtam, hogy amíg a veszély fennáll, addig meg se próbálná odavinni, egyedül meg csekély az, hogy megúszhatja azt, ami a nyakába szakadt. Tudom-tudom, nem kellene mindig mindenkin segítenem, de talán részben így vezeklek a múltban elkövetett hibáimért is és egyébként is remek társaság volt Kram, egyre inkább kezdtem a barátomnak tartani. Egy aprót bólintok, majd kiszedem az arcomba fújt hajszálakat. – Nem félsz attól, hogy esetleg a régiek nem vennék jó néven, hogy ennyire közel akarsz ilyet kialakítani? Sokan szerettek téged egykoron és ez szerintem mostanra se változott meg. Ez pedig akár szúrhatja is majd egyesek szemét a hűségkérdése miatt. – pillantok fel rá ismét, miközben kicsit távolabb sétáltam az épülettől is, mintha csak szemügyre akarnám venni a többi portékát.
Vigyorom nem kevéssé őszinte mosollyá szelídült, ahogy társaságom felől érdeklődött. - Yettával ketten mentünk - feleltem, mivel ahogy az eddigiek, úgy ez sem volt nagy titok. - Na meg a Tőr - húztam el számat kis időre és megráztam a fejem. Nem akartam ezt tovább firtatni, szerintem felesleges is lett volna, mivel pontosan tudja, miről beszélek. Képzelhette azért, hogy amíg annak a hatása nem csillapodott, nem múlt, mennyire lehettem jó útitárs. Igazából ha Yetta nincs velem, akkor valószínűleg nem arról számolok be, hogy milyen szép volt egy-egy vidék, ország, hanem, hogy hol mekkora pusztítást hagytam magam mögött. Inkább bele se gondoltam mélyebben. - Fú, mindennel! Bern is szép, meg tök jó, de igazából a kisebb falvak és az érintetlenebb hegyvidék az, ami megéri a pénzét! - mondtam, mintha semmi sem törte volna meg korábbi lelkesedésemet. - Farkasnak való vidék - tettem hozzá halkabban, s ha már ilyen szépen eljutottunk a farkasságig, ő pedig érdeklődő volt, beavattam a közeli terveimbe. Mulattatott a reakciója, de nem gúnyolódás szinten, egyszerűen szórakoztató volt, ahogy elképedt. Megköszöntem kívánságát, mivel ez is egyfajta támogatás, és éreztem, hogy komolyan gondolta, szívből kívánta. - Semmi gond - biztosítottam a "visszautasítást" hallva. Nagy gyerek vagyok már ahhoz, hogy ilyesmi miatt a nem-létező kardomba dőljek. Képmutatás is lenne azok után, hogy nyílt választási lehetőséget adtam neki. - Persze, azért bánom, de szíved-joga eldönteni, hogy miképp élsz - húztam fel vállam summásan, mindennemű neheztelés nélkül, s bár épp az imént mondott nemet, mosolyom szélesebb lett kérdését hallva. Tekintetemben a pajkos fényt némi komolyság váltotta fel, vonásaim meglágyultak. - Mondtam, Sym, amikor eljöttem: az ajtóm mindig nyitva, az ajánlat pedig nem két hétre szól. Ha jönnél, vagy egyszerűen segítségre szorulsz, itt vagyok - vontam vállat könnyedén. Nem vagyok Teréz-apu, csak törődök másokkal. Nem gyakorlok rá nyomást se energiáimmal, se szavaimmal, se viselkedésemmel. Ha most fondorlat és kényszer miatt csatlakozna hozzám, azt később valószínűleg mindketten megsínylenénk, annak pedig mi értelme? Talán naiv vagyok, és biztosan lesz, amikor ezt kénytelen leszek félretenni, ám amíg nem kerülök olyan helyzetbe, hogy ilyesmire szoruljak, addig tiszteletben tartom az egyén és az akarat szabadságát. Pont én ne tartanám!? Szépen is néznénk ki. Kérdéseire nem feleltem egyből, csak szórakozottan megsimítottam kezemmel az egyik masszív, gerendának való faanyagot. Tuti sokan fogják még ezt kérdezni, így vagy úgy, tőlem, egymástól, másoktól... Talán ezért fognak a leginkább őrültnek tartani, s a fene se tudja, miért, de ettől legszívesebben elvigyorodtam volna. - Nem félek. - Nem ettől félek, nem ennek kapcsán félek. - Igazából ha van egy kis eszük, és miért ne lenne, simán hasznot húzhatnak belőle és kihasználhatják az egészet. Ami pedig hűséget illeti: aki miattam elbizonytalanodik, az jobb is, ha nincs ott, mert eddig sem adta teljesen a hűségét, csak várt az alkalomra és az ürügyre, hogy leléphessen. - Kezem és tekintetem is a gerendaalapon pihent. Masszívnak tűnik, erősnek, olyannak, ami kibírhatja az idők viharát, de én tudom, hogy egyetlen mozdulattal felapríthatnám. - A rombolás és az építés nálam eddig úgy tűnik, hogy kéz a kézben jár - mondtam csendesen, némileg eltűnődve. - Biztos, hogy nem egy szempárban leszek szálka, Symara, de nem fogok meghátrálni. - Rá néztem és elmosolyodtam. - Gyere, segítek, ha szeretnéd, van hozzá szemem és így is elég sokat pofáztam, meg raboltam az idődet, valami hasznod is legyen már belőlem - nevettem fel röviden a végére.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kicsit elhúzom a számat, amikor a tőrösséget említi, mert engem se került el és egy régi ismerősnek is majdnem neki mentem. Aife eleve izgága tud lenni, hevesebb a természete, mint amilyen vagyok, de nem hibáztatom, hiszen ölésre nevelte egykoron a teremtőm. Sok időbe telt, mire csillapodott kicsit és rájött arra ő is, meg én is, hogy nem csak ehhez kezdhetünk az „új életünkben”. De annak örültem, hogy Yetta-val együtt vannak, hiszen a boldogság mindenkinek kijár. Főleg egy ilyen zűrös vidéken, ahol ki tudja mikor kopogtat be az ajtódon Alignak az életedért. Mosoly könnyedén szökött vissza az arcomra, amikor mesélni kezdett a vidékről, hiszen látszott rajta, hogy tényleg magával ragadta. Jó érzés volt látni azt, hogy még minket véneket is képes egy-egy táj új magával ragadni, mintha csak kisgyerekek lennénk és a legjobb ajándékot kapnánk meg. – Ezek szerint van esély még, hogy ti is visszatértek oda? – kíváncsiskodtam kicsit, hiszen ahogyan mesélt róla nem tartottam kizártnak azt se, hogy ismét felkeresik azt a helyet, helyeket. - Igen, meg néha mindenkinek szüksége van rövid időre, amíg kiszelőzteti a fejét, nem? – kérdeztem vissza mosolyogva, hiszen ő is már régebb óta magunkra hagyott és mostanság kezdte el megvalósítani az álmait. Arról meg fogalmam sem volt, hogy az elmúlt időszakban milyen nehézségekkel kellett szembe néznie. – Köszönöm előre is, illetve jobb ha tudod nem ugyanolyan már nélküled se Farkaslak. – rántom meg kicsit a vállaimat, hiszen mégis csak régebb óta ott élt ő is, meg sokan kedvelték. Így szerintem újat nem mondok, majd kicsit megköszörülöm a torkomat. – Ha esetleg ismernék olyan személyt, akinek segítségre lehet szüksége és egy esély az újra kezdésre, akkor is nyitva lenne a kapud, vagy ennyire azért nem kockáztatnál? – kicsit habozva kezdtem bele a dologba, de még mindig nem éreztem úgy, hogy Kramnak halál járna. Igaz, nem ismerem még én se túl régóta, ahogyan az se kizárt, hogy néha túlzottan is adnék az embereknek új esélyt, de egy próbát megért a kérdés is, hiszen ez igazából nem is rajtam állna, hanem rajtuk. Annak pedig örülök, hogy nem erőlteti a dolgot semmilyen formában se. Mindig is tiszteletben tartotta mások döntését, meg nemet se mondtam igazán, inkább csak időt kértem egyelőre, hiszen sok minden történt mostanában és azt nem is sejtettem, hogy a múltam egyik „nagyszellemét” sikeresen magam után küldtem azzal, hogy Kínába látogattam. Reakciója kicsit beszédes volt, de azt nem tudtam, hogy mi fordult meg a fejében, így csak türelmesen vártam arra, hogy megszólaljon és választ kapjak a kérdésemre, amit feltettem. Aprót bólintok arra, amit mond, majd az égboltra pillantok, mert egy madársereg vonul át. - Ha van, ha nincs, akkor még rossz dolgok is történhetnek. – mondom egy kisebb sóhaj keretében. – Ebben igazad van, de a hűség sose volt könnyű dolog szerintem a mi életünkben. Olykor fejet hajtunk, időt adunk, de aztán rájövünk, hogy még se ez volt a legjobb tettünk. – közben pedig a gerendákat fürkészem, mintha csak a tökéletes darabot keresném. – Remélem, hogy minden jól fog elsülni és úgy, ahogyan elképzelted. – pillantok rá végül egy baráti mosoly keretében, hiszen mindig is jó vezető volt és azt is tudom, ha egyszer nagyobb csoportosulásba akarnék tartozni ismét, akkor vélhetően őt keresném fel először emiatt. – Nem lehet mindig csak építeni, néha ahhoz hogy újabb csoda születhessen meg rombolni is kell, vagy éppen megismerni az árnyoldalakat. – felelem alig hallhatóan, hiszen nem a levegőbe beszélek. Velem is történt jó pár dolog az életemben és én ilyennek látom részben a világot. A jó és a rossz mindig is kéz a kézben fog járni. – Ha nem lennél szálka, akkor lehet nem is csinálnád jól dolgokat. – mosolyodom el és láthatja a pillantásomban is, hogy egy percig se kételkedtem abban, hogy meghátrálna az első akadálytól. – Ha tudom, hogy erre talállak legközelebb, akkor majd beugrom megint csak úgy, hogy legyen ki elrabolja az időmet és untasson a sok szövegelésével, mert éppen rájött… - de inkább nem fejezem be a mondatot, mert biztosan így is érti. A játékosság pedig könnyedén kicsendül a hangomból és a széles mosoly is eléggé árulkodó, hogy csöppet se bánom azt, hogy egymásba botlottunk és beszélgettünk kicsit. – Szóval melyiket ajánlanád? – teszem fel a kérdést, ha már úgy felajánlotta, hiszen azt már tudja, hogy mi miatt tévedtem részben be ide.
Mosolyom némileg fanyarabb, ám a változást nem lehetett tragikusnak mondani. - Szeretnék még visszamenni oda - mondtam kissé elrévedve, s bár rá figyeltem, nem távolodtam el igazán a jelentől, a gondolataim egy pillanatra messzire szöktek. - De előtte még be kell fejeznem az itteni dolgaimat... Talán furcsán hangzik, de hiszem, ha eljön annak az ideje, hogy valamit végleg lezárj és továbbállj, azt megérzed. Tovább tudsz lépni, és ezt... az élet vagy a sors, vagy a szellemek, hívják bárhogy, nem akadékoskodik többé. - Azt nem akartam mondani, hogy megengedik, hogy menj. Rigolyásan ódzkodni kezdtem még kifejezés és megfogalmazás szinten is az olyan eshetőségektől, amikben úgy állítom be magam, mintha nem lenne választásom. Mintha felettem állónak engedelmeskednék öleb módjára. Elég volt. Szerényen somolyogtam az orrom alatt, hallva, hogy nélkülem se ugyanolyan már. Persze, gondoltam, meg reméltem is, hogy nem tűntem el csak úgy, nyomtalanul, de minden felforgató jelenségemen ellenére se kezeltem úgy az ilyen eseteket, hogy még szép, hisz ez nekem jár, mert én akkora arc vagyok. Van, ami jár, ám az nem ilyenkor, ilyesmi kapcsán bújik elő belőlem, a farkas dédelgette mélységekből, ahol megannyi eltemetett álom és kétség mellett a nyers valóság vert tanyát. Érdeklődve biccentem oldalra fejemet, s vonom fel szemöldököm, majd lopva körbepillantok. - Miről van szó, Sym? - kérdeztem, mert vaktában semmire se mondanék igent vagy nemet, ami aligha lephette meg. Nyálas lehet, de úgy vagyok vele, hogy az erősek azért váltak azzá, hogy segíthessenek azoknak a gyengébbeknek, akik megérdemlik. És mindegy, hogy lelki vagy fizikai erőről beszélünk. Emellett... ha én nem lennék a második esély pártján, az is elég viccesen venné ki magát. Tovább folyt a beszélgetés és ismét csak egyet kellett vele értenem. A hűség, főleg ilyen hosszú mellett, igen ritkán szól örökre, kiváltképp, ha hierarchiáról van szó, vagy falka felé történő elköteleződésről. Erről pedig beugrott valami, amitől elhúztam a számat. - Régen kigúnyoltam a hűséget és minden fogadalmat, ígéretet. Nem direkt - vontam vállat summásan -, de aki szélhámosnak áll, annak kevés dolog szent igazán. De az egy élettel ezelőtt volt - húztam fáradt mosolyra számat, visszagondolva alig száz éves önmagamra. Mennyivel másabb volt még a világ és benne én is! Mégse állítanám, hogy nyomtalanul eltűnt minden. - Azt hittem, félig udvariasság lesz csak és maximum búcsúzáskor, de: örülök, hogy összefutottunk, Sym - mosolyogtam rá hálásan. Hiába hárította el egyelőre a felkérést, a szavai megerősítettek, támogatóak voltak, ezt pedig értékeltem és őszintén hálás voltam értük. - Köszönöm, hogy ezeket mondod, komolyan. Felnevettem rákövetkező szavaira, és valóban nem kellett befejeznie, így is értettem a tréfát. Megráztam a fejem, továbbra is mosolyogva. Jóval többet nyertem már most ezzel a kis úttal, mint korábban hittem, s ha ha mást nem is, hát a belém lopott jókedvet igyekeztem kis időre elmenteni a magam számára. - Attól függ, milyen hatást szeretnél elérni. A sötétebb, drágább anyag rusztikusabb hatást kelt, elegánsabb és rejtélyesebb is kicsit, azt sugallja, hogy van valami a helyes pofi mögött. - Talán viccnek tűnhet, de tényleg elég munka került ki a kezeim közül és elég vevőm volt ahhoz, hogy ezt elmondhassam. - Ugyanakkor a külsőség nem feltétlen ad hosszú távot is. Ha alapvetően árnyékosabb az üzlet, inkább világosabb fát javaslok, mégsem barlangban vagy. Dekorálásra, javításra vagy teherbírásra keresel inkább?
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csendesen hallgatom azt, amit mond. Olykor egy-egy aprót bólintok, de még utána se szólalok meg egyből. Inkább mintha kicsit a gondolataim messzire keveredtek volna annak köszönhetően, amit mondott és talán így is van. Vannak olyan dolgok, amiket sose tudtam elfogadni, nemhogy elengedni, pedig ennyi idősen megtanulhatná az ember, de valahogy még se megy. – Azt hiszem ebben nagyon is igazad van. – végül sikerült megszólalnom és kifejtem azt, hogy nagyon is egyetértek vele, de azt továbbra se gondoltam, hogy jobban el kellene ebben merülni. Nem mindig jó felháborgatni azt, amivel szembe kell nézni, vagy amire egy-egy szó, tett képes emlékeztetni minket, vagy éppen hely. - Fogalmam sincs, hogy szeretne e még menedéket találni nagyobb közösségben vagy nem, de nem rég megismertem egy fiatalabb farkast. – jó a mi korunkat tekintve ez nem olyan nehéz, de érezheti a hangomból, hogy tényleg eléggé fiatal farkasról van szó. - Nos, valaki szeretné inkább a szellemek között látni, mintsem köztünk. Nem tűnik bajkeverőnek és az esze is eléggé helyén van, nem csak a szíve. – aprót meg is rántom a vállaimat, hiszen sokat még én se tudok róla, de talán ez is segíthet Darrennek a döntésben. Meg ígérni se akarok semmit se, hiszen fogalmam sincs, hogy Kram véleménye miként is változott meg esetleg azóta. Emiatt se említek nevet, vagy még többet, hiszen lehet Darren ennyi után is nemet mond rá, amit teljesen megértenék. Mindenkinek saját joga eldönteni, hogy mit is vállal be és mit nem, de ha meg se próbálom, akkor igazából nem is én lettem volna. Elmosolyodom azon, amit mond a hűségről, még akkor is, ha egészen komoly téma. Mégse bírom megállni, hogy ne jelenjen meg egy halovány mosoly az arcomon, miközben a széllel incselkedő tincset a fülem mögé simítom jobb oldalt. - Ezzel sokan így vagyunk, hiszen sokszor másképpen látjuk a világot, másabb értékek fontosabbak számunkra, de ahogyan a világ, úgy mi is változunk és ezzel együtt az értékrendünk. – hangom barátságosan csendül és hirtelen valami miatt leginkább a bizalom jut eszembe még a hűség mellett. Azt is könnyedén adtuk talán egykoron, amíg meg nem égetett az élet valaki által, míg szép lassan azt is egyre inkább óvatosabban adjuk már másnak. Talán ilyen a hűség is, először nem hiszünk benne, nem tartjuk fontosnak, míg végül igen, aztán pedig eljutunk oda is, hogy nem adjuk akárkinek meg a hűséget. - Örülök annak, hogy nem bántad meg, hogy megszólítottál. – pillantok fel a hímre széles mosollyal az arcomon, hiszen néha eléggé kínosan is tud alakulni egy-egy beszélgetés akár régen látott barátokkal, vagy csak úgy bárkivel. Itt viszont kicsit úgy éreztem, mintha igazából sose szakadt volna meg a korábbi „baráti kapcsolat”. Jó érzés volt hallani a nevetését, hiszen egy kis boldogság mindenkinek kijár és a jókedvre is mindig szükség van. Főleg ezen a vidéken, ahol annyi minden történik, és sose tudhatod, hogy a szellemek mikor is akarnak mindent megkavarni, vagy éppen fájdalmat csempészni a szívedbe. - Hmm, le se tagadhatnád, hogy mennyire is szeretsz barkácsolni. Elég csak hallani, ahogyan a fákról beszélsz. – közben pedig próbálom elraktározni azt, amit mond későbbre. – Inkább alkotni szeretné rá, festeni pontosabban és úgy kirakni a falra. Ezért gondolkoztam esetleg sötétebben, azon talán jobban látszanak a színek, nem? – fogalmam sem volt, mert ezer éve nem festettem már fára, meg szerintem az üzletben is a sötétebb jobban mutatna és azon valami vidámabb festmény.
Rajtam volt a figyelmes hallgatás sora, nem akartam elhamarkodottan ítélkezni, rábólintani vagy egyből visszavonulni. Ezért sem szólaltam meg egyből, csupán eltűnődve fürkésztem vonásait, s pörgettem le újra magamban, amiket mondott. - Bízom az ítélőképességedben, Sym, de egy ilyen dologra nem bólinthatok látatlanul. Előbb személyesen is beszélnék, találkoznék vele. Szerinted megoldható? - A kíváncsiság is hajtott, mit hazudjak... Érdekelt, ki lehet a hím és miféle bajban lehet, bár azok alapján, amennyit a nőstény elárult, elég sok minden kikövetkeztető, ám itt nem az én puzzle-képességeimen van a hangsúly. Mást kell megtudnom, olyasmit, amit Symara akkor se tudna elárulni, ha akar. Nem fejtegetem, mert ő is tudja, hogy a személyes találkozók ereje mindig sokkal nagyobb, mint a közvetetten kapott információké. - A szavamat adom, hogy ha úgy alakulna, olyan lesz, mintha sose találkoztunk volna. - Csak azért, mert talán nem leszünk kebelbarátok és végül megtagadom a segítséget, még nem fogom még mélyebbre lökni őt, bárki legyen. Ennyit látatlanban is ígérhettem. - Néha átoknak érzem, hogy ilyen sokáig élünk - mosolyodtam el szárazon, mert a világ bizony sokszor másképp változik, mint ami nekünk jó lenne. Olyasmibe kényszerít, amik talán nem is mi vagyunk, s meghalsz, ha önmagad maradnál. Megráztam a fejem, elhallgattatva a borús gondolatokat. Mostanában több akadt belőlük, mint elég, így inkább viszonoztam mosolyát, örülve, hogy némi könnyedség is kijutott nekünk. Beszélek arról, amihez talán a legjobban értek, amibe még sose csömörlöttem meg, mindez pedig a jelek szerint lerí rólam. Szerényen vállat vontam. - Húzz hasznot belőle - vigyorodtam el. - Egy ideig jobban - ingattam a fejem -, de ne feledd, hogy a fa beszívja a nedvességet, a sötétebb alap pedig az élénkebb színeket is tompítja, sötétíti. Úgyhogy vagy világosabb alap, vagy több réteg festék. Azokhoz mondjuk annyira nem értek, de arra is készülj, hogy egy idő után óhatatlanul lepattogzik, ami elég csúnyán tud kinézni.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Nem tudom, mert lehetséges az is, hogy már túlzottan megszerette a szabadok életét, hiszen egyedül lenni is igazán érdekes tud lenni. – rándítom meg alig láthatóan a vállaimat, majd pár pillanat erejéig én is élek a hallgatás jogával, miközben az arcom tipikusan olyan, mint aki nagyon elgondolkozik valamin. – Természetesen megértem azt is, hogy nem fogsz láthatatlanba rábólintani semmire se, nem is ez volt a szándékom. Majd beszélek az illetővel és ha aktuális, akkor úgyis keresni foglak. – mondom neki komolyan, hiszen nem akarom semmit se erőltetni, de jobbnak látom azt, ha inkább én beszélek előbb a hímmel és ha tényleg szeretne Darrennel találkozni, akkor majd egyeztettek a régi ismerőssel és tető alá hozzuk a találkozót. - Nem erre akartam célozni, tudok vigyázni magamra, így emiatt ne aggódj. És egyébként is semmi közöm már hozzájuk. – mondom ki a nyilvánvalót, még akkor is, ha kicsit kegyetlennek tűnik, de tényleg nincs már közöm ahhoz a falkához, akik meg fontosak számomra, azokat is csak óvatosan keresem, hiszen nem akarok bajt hozni senki fejére se. – De köszönöm. – fűzöm hozzá barátságosan és mellé még egy mosolyt is kap. Szavaira csak bólintok, mert ebben nagyon is igaza van. Főleg olyankor igazán átok az élés, amikor újra és újra el kell veszítenünk azokat, akik fontossá válnak számunkra. Sose tudtam elfelejteni Chan és a „fiam” elvesztését, ahogyan látni azt, hogy a lányom is itt van és milyen farkassá nőtt fel. Nem, még mindig hihetetlen és nem véletlenül nem bolygattam meg a múltat se, mert olykor nem szabad. - Majd lehet megteszem. – kacsintok rá játékosan, majd meghallgatom azt, amit mond. Részben tudom, hiszen nem először festek fára, de nem is utoljára fogok. Olykor jó a technikákat változtatni és remekül ki is kapcsolja az embert. – Köszönöm a segítséget, de azt hiszem maradok a sötétfánál. – mosolyodom el, majd pedig közelebb lépek a hímhez. – Örülök annak, hogy láttalak és annak is, hogy szemmel láthatóan jól vagy. – szerintem egy olyan farkas sincs, aki teljesen jól lenne, ezért is fogalmazok így. – Sok sikert neked és remélem még látjuk egymást. – majd megölelem őt és még egy puszit is nyomok az arcára, hogy utána megvegyem a megfelelő fát és elinduljak haza, hiszen még van egy-két tenni valóm Anchorage-ben is.
Ki gondolta volna, amikor pár évvel ezelőtt útnak indultam, hogy ilyen hamar hiányozni fog a falka? Azt mondjuk nem állítanám, hogy sok mindenre sikerült megoldást találnom – mondhatni semmire, amire kellett volna – de ettől függetlenül jó volt egy kicsit ismét világot látni. Ami meg a problémákat illeti, nos… igen. Nem mondom, nem cirógatja az egómat, hogy a Teremtőm, a vérvonalunk feje pont engem talált a legalkalmasabbnak az összes leszármazottja közül, hogy átvegyem a helyét, de olyan ez kicsit, mint egy gyönyörű szép kastélyt örökölni – olyan hitellel, amit életed végéig nyögni fogsz, de lehet, hogy még a te leszármazottaid is. Annyi különbséggel, hogy ezen nem lehet túladni. Ami pedig a problémát illeti, nem is értem, miért tőlünk várják a megoldást arra, hogy megfékezzünk egy őrjöngő, ősi szellemet. Úgy, hogy e világon semmi kézzel fogható manifesztációja nincs… Nem lenne egyszerűbb nekik, a Szellemvilágban, ha már úgy is mind oda költöztek? Na mindegy, ki vagyok én, hogy ilyenek miatt panaszkodjak, Chulyin meg az élet eddig is szerette feladni a leckét, valahogy mindig, mindent megoldottunk. Hátha valamelyik „kolléga” jutott valamire, vagy hagyott üzenetet Fairbanksben. Ha meg nem, pihenek meg töltekezek kicsit a falka ismerős energiáiból, aztán kutatok tovább. Épp a város közeli hegyeken kelek át az autómmal, elmerengve azon, régebben mennyit barangoltam errefelé, akár vadászni, vagy csak úgy felfedezni, most azonban valami más… ez még az autóban bömbölő zene ellenére is feltűnik, igaz, azt elsőre nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Néhány pillanattal később azonban hirtelen nyomok satuféket, amikor a látómezőm sarkából kiszúrom, hogy micsoda hólavina indult meg lefelé a hegyoldalról! Hiába nyomom a dudát minden igyekezetemmel, úgy tűnik, a jócskán előttem haladó autósnak nem kelti fel eléggé a figyelmét, pár másodperccel később pedig olyan könnyedén sodródik le az út melletti sziklás lejtőn az autó, mint ahogy egy figyelmetlen mozdulattal verünk le egy poharat a konyhapult széléről. Bár tűzoltóként sok balesethez volt már szerencsém, mégis, általában csak akkor érünk oda, amikor már bekövetkezett a baj, így, élőben látni, ahogy mindez megtörténik, akaratlanul is sokkolja az embert. És emlékezteti, legyél bár akármilyen hatalmas is az élők közt, a természet erőivel akkor sem veheted fel a versenyt. Akármennyire is sietnék a másik segítségére, tudom, hogy amíg nem áll meg a hatalmas hótömeg, nekem sem sok esélyem van, így jobb híján az autóból kiszállva, sietve hívom a hatóságokat, úgy is idő, mire ideérnek… Majd fülelek. S ha minden ismét elcsendesült, akkor közelítem csak meg óvatos léptekkel a hatalmas hótömeget.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Épp hobbifoglalkozáson voltam - aka eljátszottam, hogy rendőr vagyok és az őrsön növesztettem a seggem -, amikor jött a hívás. Mentő, tűzoltóság, automentő és az isten haragja is kellett, mert itt baszki nem te csúszkálsz a havon, hanem az rajtad. Kurvajó. Ezzel lőttek a recsi-szünetemnek, ki is nyomtam a telómon a pornót. Ez van, ha üvölt a természet. Kilövés elhalasztva, dzseki felkap, és a társammal - Rob? Bob? Billy? valami surmó - elindulunk. Bár nem igazán értem, minek. Mit tudunk mi ott csinálni? Megbüntetjük a lavinát gyorshajtásért és szándékos rongálásért? Vagy mi. De voltam olyan jófej, hogy mindezt megtartottam magamnak, morcos képet vágtam, mint aki nagyon céltudatos és kötelességtudó a szakkörben, és mentem Rob-Bob-Billy után. Aztán hagytam, hogy vezessen. Mert fingom nem volt, hova kell menni. Én, a rendőrök gyöngye. Odafelé szólt a sziréna, ment a villogó, ezért a Cry Baby Cry-t kétszer akkora hangerővel bömböltettem, mint általában szoktam. A végére eskü csengett a fülem, de totál megérte! A helyszínre érve kicsúszott belőlem egy fing füttyentés, miközben futkosott rajtam fel-alá a sok kék-vörös fény. De legalább a szirénák már nem szóltak. Vagy szimplán megsüketültem, amilyen mákom tudott lenni, simán előfordulhat. Odalépett hozzánk az elsőként helyszínre érkező tűzoltó, és elkezdte mesélni az életét, olykor a lényegre is kitérve. Egy perc után meguntam, és inkább előre mentem megnézni, mi a fészkes fasz van valójában, és hogyan állnak a mentési munkálatok. Legalábbis ez volt a terv, de aztán az egyik mentő hátuljánál ismerős arc bukkant fel. - Ó, faszom! - sóhajtottam érzéssel, és nyújtott léptekkel megindultam a szuka felé. - Jagger hadnagy - vettem oda a mentősnek jelvényvillantva, akiről nem tudtam eldönteni, hogy nyugtatgatni, állapotfelmérni, vagy szimplán felszedni akarta a nőstényt. - A hölgynek nincs semmi baja, de amott fába szorult férgek módjára ordibálnak, miért nem ott téblábol? - hessegettem el a túlbuzgó mentőst, majd a gondviselés újabb csapásához fordultam. Ahogy hallótávon kívülre ért és megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelünkben, Tedrowhoz fordultam. - Ez Alignak volt? - intettem a lavina felé, pattanásig feszült idegekkel mindenféle udvariassági faszkodást mellőzve. Ha megint kedve támadt annak a szerencsétlen kujonnak körbe hugyozni a területét, arról ő valószínűleg több és előbb tud, mint én, vagy bármely őrző.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Megvan a maga romantikája annak, ha az ember egy relatíve kis városban él és dolgozik éveken keresztül, mint mondjuk Fairbanks – nem, hogy a szomszédaidat, de kb. a komplett város összes lakóját ismered, legalább arcról, hogy a kollégákról már ne is beszéljünk. Szerencsére nem kellett sokat várni az erősítésre, ami pedig még nagyobb szerencse, hogy úgy tűnik, további hegyomlás sem várható – legalábbis akármennyire is füleltem, koncentráltam, nem érzékeltem semmi jelét annak, hogy ismétlés várható. Ezúttal nem a vihar előtti csend volt az, ami nyomasztóan ült a tájra, hanem a pusztítás utáni… Legalábbis amíg az egymást túlsüvítő szirénák fel nem csendültek a távolból. Miután az első helyszínre érkező ex-kollégáknak felvázoltam a helyzetet, végül az egyik mentős kolléga mellett kötöttem ki. Mentem volna én segíteni, de azt mondták, várjak még, nemzetünk fánkzabáló hősei előbb vegyék fel a vallomásom, mint szemtanú, különben megint hallgathatják a főnöktől a szokásos hisztit… Hát legyen, jó kislány leszek, és megvárom, hogy valamelyiknek eszébe jusson, igaz, amikor meghallom az egyik régi ismerős hangot felénk közeledni, már bánom, hogy nem mentem inkább én is, és tettem magam hasznossá… - Te jó ég, értelmesebbet nem tudtak volna küldeni? Ettől akár még McCarty is jobb lett volna, vagy az a mitugrász szöszi társa… - vonom fel a szemöldököm, mialatt Jagger hadnagy odalibben köreinkbe és első dolga elhessegetni szerencsétlen mentős gyereket. - Te is nagyon hiányoztál, Jagger, örülök, hogy látlak. - nem. Ha tudtam volna, hogy az első ismerős arcok között lesz, akit viszont látok őrző vagy farkas berkekből, inkább tettem volna még egy kört mondjuk Hawaii felé, mielőtt visszatérek - Honnan tudod ilyen biztosan, hogy nincs semmi bajom? - kérdezek vissza csak úgy, mert… oké, fizikai érzelemben hála égnek egy hajam szála se görbült, igaz, nem sok híja, hogy ne én legyek most a tonnányi hó alatt kilapítva… az meg tény, hogy egyéb gondjaimon nem sokat tudna egyikük sem segíteni. - Nem hiszem, vagy ha igen, elég szarul céloz az öreg, ha így kijött a formából. - korábban csak úgy hullottak az élők, ha színre lépett, most meg egy árva autós? Ha a helyében lennék, minimum rákontráznék egyet most, hogy ilyen csoportosulás van, de megtartom magamnak a gondolatot, inkább nem adnék ötleteket neki. Kreatív ő anélkül is. - Esetleg lemaradtam valamiről, és beújított valamit? Vagy van bármi, amiről tudnom kéne? - kérdeztem vissza, mert igaz, minden erőmmel azon voltam, hogy bármit megtudjak róla az elmúlt pár évben, de sajnos egyedül nehéz megváltani a világot, ha van valami, amiről tudnom kéne, kíváncsian hallgatom.
Kezdőlap
