- Volt, amit nagyon akartam, mégse lehetett - vágtam rá kissé talán hevesen és nem, nem a Horatióval való szexre gondoltam. - Ott álltam az apáddal szemben, akinek valószínűleg elég jól behatárolt véleménye volt rólam, főleg azok után, hogy megpróbáltam rámászni, szerinted hittem volna neki, bíztam volna benne? Max annyira, mint ő bennem téged illetően! Pofám nem volt alkudozni, hogy aztán a történtek után még inkább be kelljen húznom fülem-farkam - fakadtam ki félig, mert bármennyire is nem akartam, hogy ez az egész zavarjon, zavart. - És ne vágj ilyen csalódott-keserű fejet, könyörgöm! - fordultam el tőle és inkább kibámultam a szélvédőn. Elég volt ebből a pillantásból azon a napon, igaz akkor jó adag harag is társult mellé, de mégis... Egy pillanat alatt feldúlt lettem, bár tényleg nem akartam, s hogy ez mielőbb változzon, nagy levegőt vettem, amit lassan fújtam ki. Azt hittem, segíteni fog a tématerelés, hogy másról beszélünk, mást kérdez, de tévednem kellett, mert olyan emlékeket hozott elő belőlem, amiknek évente egyszer szoktam csak leróni a kegyeletem, újraélni a gyászt, mint valami önostorozást. Mégis egyetlen kérdés elég volt hozzá, hogy mindez felbukjon bennem, és nem elégedtem meg egy kurta válasszal én világ marhája! A saját nyomorom kovácsa vagyok, ez teljesen biztos, és ezt még másnak is megmutatom. Pont Neki! Ezek után meg se kéne lepődnöm, hogy firtatja még a dolgot. Bárcsak parancsolna. Azt olyan egyszerűen el tudnám ütni, arra vissza se fordítanám felé a tekintetem, nem rándulna görcsbe a gyomrom. Ha elmondom, tényleg nem lesz okom maradni, és mégis: mikor máskor mondhatnám el? Ennél közelebb egyszer nem kerültünk ehhez, pont ezért vagyok képtelen megszólalni. Nem akarok elmenni. De ezek után biztosan elzavar és nekem sem lesz kifogásom, ürügyem, és hiába tudom, hogy egy idő után úgyis megint menne minden a megszokott kerékvágásba, ám amíg addig eljutok... Olyan jó lenne utálni Őt. A Farkast. Mindent, ami Ő és ami vele kapcsolatos, mégis csak annyit tudok elérni, hogy ő gyűlöljön meg - megint. Szeretném, ha lenne köztünk egy fal, nem azért, mert félek tőle, attól, hogy megint megtép, hanem mert nem akarom végignézni újfent, ahogy a felismerés, a megértés árnyékot vet a tekintetére. A kormányon pihenő kezére pillantottam, majd lehunytam pár másodpercre a szemem és visszavezettem tekintetem az övére. - Teresa történt. - Nehezebbé vált a légzésem már ettől a két szótól is, amiket egyből vissza akartam szívni, de nem lehetett. - Winnipegben is jártam, öt évvel ezelőtt. - Te jó Isten, hogyan mondjam el ezt? Hogyan lehet az ilyesmit elmondani? - Undorító hely, gusztustalan falkával, bár neked nem kell bemutatnom. Találkoztam Teresával - nem bírtam kimondani, hogy "a lányunkkal" -, és én... megpróbáltalak elérni, megtudni, hol vagy, vagy bármit, de senki semmit nem árult el, akár tudták, akár nem. Maradtam egy darabig de nem csatlakoztam, olyan falkának én nem leszek a tagja, amelyik képes ezt tenni valakivel, képes ennyire... megalázni, semmibe venni... - Meg-megremegett a hangom, egyelőre a fojtott indulattól, ám ahogy lassan közeledtem a végéhez, úgy csapott át mindez valamiféle megbánt kétségbeesésbe. - El akartam hozni onnan. Megszöktetni. - Nagyot nyeltem. - Én... tényleg azt hittem, hogy sikerül. Hátráltattam őt, Aiden - égett a szemem, zavaróan sokat kellett pislognom, a hangomban pedig soha nem lett volna semmiféle határozottság -, gyorsabb volt nálam, olyan könnyen le tudott volna hagyni, mégis bevárt inkább és én nem küldtem el, nem mondtam, hogy hagyjon a fenébe, csak rohanjon, ahogy bír... - Egy csepp, két csepp, három... - Ha nem áll meg, lehet, hogy én kapom a golyót a fejembe és nem ő. Tudom, hogy nem voltam jó anya, mert nem a családot néztem, hanem a magam kíváncsiságát, de soha semmi rosszat nem akartam Teresának. Mégis az én hibámból halt meg, az én semmi farkasmivoltom miatt és mert képtelen voltam pár szóval elhessegetni, hogy szaladjon, ha már egyszer megvan hozzá a képessége is.
Csak csendben tűrtem a szavait, állkapcsom szorítottam csupán össze, hogy minden kikívánkozó visszavágást visszanyeljek még azelőtt, mielőtt elhagynák a számat és megbánnám őket. Nem kellenek ide. Nem kell a felesleges marakodás, a veszekedés, már bőven kijutott belőle nekünk, ami azt illeti. Ezt az utat választotta, meghozta a döntést, így alakultak a dolgok, hiába hajtogatom a saját igazam, akkor sem lesz már más, akkor sem lehet visszacsinálni. Csalódott nevetés bukik belőlem felszínre, amikor meghallottam az elfordulása előtti szavakat. Rövid, mégis tartalmas reakció volt. Jobb lenne, ha dühös lennék? Ha kiakadnék és kiabálnék veled? Vagy egyszerűen csak fogadjam el, hogy így döntöttél és képes volnál ismét lelépni? Melyik lenne a megfelelő megoldás? Melyiket volnál képes elfogadni? Egyáltalán képes volnál elfogadni bármelyiket is? Vagy mindenki ugyanúgy belekötnél? Nem is érdekel…
A homlokom ráncolom az első két szó hallatán. Teresa történt. Az előbb feléledő mocorgás egyre intenzívebbé válik, de nem kérdezek, nem megyek a történet elébe, bármennyire is rossz előérzetem van. Mondja csak ő, kivárom. Elfordítom a tekintetem róla és inkább a szélvédőn bámulok ki, amikor elkezdi ecsetelni, milyen undorító is az ottani falka. Egyetértek vele, nem kell részletezni, mert csak keserűbb lesz az érzés, ami a mellkasomat markolássza. Nem tudtam megvédeni a tulajdon lányomat. Otthagytam azoknak a korcsoknak, nem kell róluk beszámolót tartani, a fenébe is már! Hirtelen kapom vissza rá a tekintetem, felé fordítva a fejemet. „Azt hittem, hogy sikerül.” Ne mondd, kérlek, ne mondd ki. Nem lehet, kérlek, csak nehogy úgy fejezd be a történetet..! Elfordítom a tekintetem és ismét muszáj vagyok összeszorítani az állkapcsomat, olyan erősen préselem össze a fogaimat, hogy félő, menten kitörnek a helyükből. Lehunyom a szemem, ahogyan kimondja az utolsó szavakat, ezúttal már két kézzel markolom a kormányt, de azt is olyan intenzivitással, hogy a bütykeim is kifehérednek. Energiáim átcsapnak a pajzsom fölött, a Farkas éledezik, Dakota, te csalogattad elő, remélem tudod, ez mit jelent… Teresa az én lányom volt, de egyben a Farkas Kölyke is, nem csak engem fosztottál meg valamitől. - Szállj ki - töröm meg végül a csendet, csak ekkor nyitva ki a szemeimet, de továbbra sem nézek rá. Halkan csendülnek a szavak, visszafojtott düh rezeg mögöttük. - Most! - üvöltök rá teljes erőmből, oldalra fordítva ezúttal a fejemet. Szemeimben megjelenik a karmazsin örvény és csak ekkor veszem észre, hogy tenyerembe immár a Farkas karmai vájnak, ahogyan a kormányt szorítom. Nagyon remélem, hogy kikászálódik a kocsiból, olyan gyorsan, amennyire csak tud, de.. nem lehet elég gyors. Elkéstél. Felpattan a kocsiajtó, ezúttal az enyém és pillanatok alatt termek ott mellette, akár kiszállt, akár nem, akkor is ráfogok a nyakára, nem jelenthet gondot. Erővel hajítom el, az utat szegélyező erdő felé, nem leplezett célom egyenesen valamelyik fának hajítanom, de amennyi indulat és düh uralkodik bennem, lehet nem megy olyan pontosan a célzás. Nem hagyom túl sokáig szenvedni, máris ott vagyok mellette, hogy ismét a nyakára fogjak és úgy rántsak fel a földről, karmaim a bőrébe mélyednek, de nem kívánok felületi sérülésnél többet okozni neki. Nekivágom az egyik fának, ezúttal már nem eresztve el, sőt, szabad kezemmel a sérült vállára fogok, érezze csak a fájdalmat. - Hogy volt merszed?! - tomboltam, energiáim tajtékzottak körülöttem. Elkaptam azt a satnya valamit benne, erővel szegeztem a földre, rázúdítva mind a háromszázharminc évemet. Érezd csak, hogy te is hibás vagy. Érezd csak, hogyha nem léteznél, akkor nem tartanánk itt, akkor a feleségem gyorsabb lehetett volna és megmenthette volna a lányunkat. - Hogy volt képed ezek után a szemembe nézni? Hogy voltál képes szemrebbenés nélkül a segítségemet kérni? Hogy voltál képes olyan nyugodtan ülni velem szemben az asztalnál? - ezúttal már összeszorított fogaim mögül sziszegem a kérdéseket, továbbra sem eresztve sem a nyakát, sem a sérült vállát, utóbbi esetében pedig a szorításom is egyre erősödik. Teljes testsúlyommal előredőlve passzírozom még bele a fatörzsbe, mielőtt még hátrébb lépnék tőle, oldalt emelve fel kissé a kezeimet. Arra sem vagy méltó, hogy kárt tegyek benned. Dühtől eltorzult vonásaim csitulnak kissé, de nem adok teret a fájdalomnak. Előtted nem. Tudtam, hogy Teresát akkor elveszítettem, amikor elüldöztek onnan, de az, hogy a feleségemnek köze volt a halálában, százszorta rosszabb mindennél. Legalább vége a szenvedésének. Vége, hahh! Az én lányom képtelen lett volna otthagyni az anyját, azt a nőt, aki meg sem érdemelné, hogy az anyja lehessen. És emiatt kellett meghalnia. - Undorodom tőled - szinte köpöm a szavakat, ahogy folytatom a hátrafelé való lépéseket. Aztán hátat fordítottam neki és egészen az autómig meg sem álltam. Mielőtt azonban beszálltam volna, még visszanéztem rá. - Tegyél meg egy szívességet és tűnj el az életemből, úgyis olyan jól értesz hozzá - megvetés volt a szavaimban, elég volt a szemeimbe néznie, hogy lássa, tényleg undorodom tőle. - De ezúttal lehetőleg jól csináld és soha ne gyere vissza.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Össze akarok menni olyan kicsire, amennyire csak lehetséges, sőt, annál is kisebbre. Amint elfordítja a fejét, megtörlöm az arcom, a dühe szabályosan belém mar. Képtelen vagyok rá nézni, de amint szól, mozdulok, olyan készségesen, ahogy még soha korábban ilyen jellegű felszólításra. Összerezzenek, amikor rám üvölt, és tudom, hogy hiába csipkedem magam, úgyis gyorsabb nálam. Nem lep meg, hogy mire kiszállok, már ott áll, és épp csak nyikkanok, amikor nyakamra markol. Elhajít és a legközelebbi fába csapódok, nem volt benne semmi finomkodás, tüdőmből kiszakad a levegő az ütközéstől, a vállamba éles fájdalom nyilall. A földre roskadok eltorzult arccal, pár korábbi seb felszakadt, de az érdekelt most a legkevésbé, mert megint jött, megint a torkomra mart karmos mancsával és emelt fel kíméletlenül, hogy hörögve kaptam levegő után, hogy egy pillanattal később mindet kiköhögjem a fatörzzsel való újbóli találkának hála. Időm se volt szinte felfogni ezt a gyors egymás utánbant, csak a légzési reflex maradt, amivel fuldoklóként kapkodtam az éltető oxigén után. Aztán a légzés marad a legkisebb gondom, ahogy ráfog sérült vállamra. Felsikítok, a szemem káprázik belé, ösztönösen próbálnék szabadulni, ép karom karmait valamelyik alkarjába vájni, hogy eresszen, ám karmok helyett körmök vannak csak. Lenyom, elnyom, fizikailag és energiáival is, tényleg fuldoklok és most először rettenek meg a Farkastól, aki mindezt előidézi. Szűkölve-üvöltve keresem a menekülési lehetőséget, már-már pánikolva, s hiába hallom, hogy beszél, alig értem, amit mond, mert a belém csapó félelem sokkal erősebb és nagyobb, semmint hogy a szavaival foglalkozzak. Veszett módon szeretnék szabadulni, miközben fénylő pontok táncolnak szemem előtt, mindet a fájdalom szülte. Hirtelen ereszt el, a lábaim képtelenek megtartani a súlyomat, úgy csuklok össze mint egy rongybaba. Nem tudom, hova kapjak hirtelen, a torkomhoz vagy a vállamhoz. Egész testemben reszketeg, de most nem a hideg ráz, fogaim össze-összekoccannak és nem merek felnézni rá. Érzem a megvetését, az undorát, anélkül is, hogy mondaná. Tekintetem ide-oda kapkodom menekülési útvonal után kutatva kétségbeesetten, azt kívánva, bár eltűnne. Bár ne nyomna a puszta jelenléte. Csak egy pillanatra feszültem meg, ugyanennyi ideig tartott a lelket tépő kín is, ami kis időre elfeledtetett velem minden testi kínt. Ujjaim a hideg földbe vájtak, amilyen sebesen tudtam, alakot váltottam és szó nélkül, vissza se nézve rohantam el a közeléből. Minden holmim ott maradt, az összes suta reményemmel együtt, de nem tettem értük semmit. Szánalmasan lassú voltam, a vállam még inkább visszavetett, de nem álltam meg, nem, amíg éreztem energiáit, csak rohantam, remélve, hogy irányba, délnek futok. Semmi sem maradt, ami egy kicsit is ide kötne. Legalább egy kicsit megkönnyebbültnek kéne magam érezni: elmondtam, tudja. Mégis olyan, mintha még mindig a torkomat szorongatná karmos kezével és azt szorítaná egyre erősebben, hogy ha meg nem is öl, de minimum eszméletem vegye. Fogalmam sincs, hova, hogyan tovább. A céltalanság pedig életemben először teljesen megrémiszt.
Teresa meghalt. A lányom meghalt. A lányunk volt. És életemben talán először, de megfordul a fejemben, hogy hatalmasat hibáztam azzal, hogy feleségül vettem Dakotát, hogy megszületett a lányunk. Hogy jobb lett volna neki nélkülünk, mert én is hibás voltam abban, ami történt. Hiszen nem tudtam megvédeni. Nem tudtam vigyázni rá és megóvni őt a zord világtól. Dakota meg… Mondhatnám, hogy csak menteni akarta és talán könnyebben képes is lettem volna túllépni ezen az egészen, ha nem húzza ennyi ideig, ha egyből elmondja, amikor találkoztunk. Ehelyett..? Ehelyett képes volt a segítségemet kérni, ugyanúgy húzni az agyam, úgy nézni a szemembe, mintha semmi sem történt volna! És ez az, amit igazán árulásnak tekintek, ami még inkább ránehezedik a mellkasomra. A lányom hiányának puszta ténye is éppen elég borzalmas, hiszen most már végleges, most már a legnaivabb reményeimben sem fordulhat elő az a lehetőség, hogy egyszer még visszakaphatom, hogy egyszer képes leszek visszaszerezni őt. Mert a feleségem nem volt elég gyors, nem volt elég erős, a lányom pedig túlságosan szerette annak ellenére is, hogy lelépett az életünkből és nem csak engem, de Teresát is magára hagyta. És ez okozta a vesztét. Most nem érdekel, hogy sikít, most nem foglalkozom a fájdalmával, minél többet akarok neki okozni, fájjon kívül és belül is, érezze a tettének súlyát, kísértse minden egyes nap a karmazsin szempár, érezze éjjel és nappal a bőrén a tomboló energiáim zsizsegését. Emlékezz, Dakota, azt akarom, hogy örökké emlékezz erre a pillanatra. Igya bele minden porcikádba magát az érzés. Félj csak, jól teszed. Félj tőlem, félj a Farkastól, már réges-rég ezt kellett volna tenned, felpiszkáltad az igazi énjét és igazán szerencsés vagy, hogy ennyivel megúsztad a dolgot. Járhattál volna sokkal rosszabbul is, ugye tudod? Amikor érzem, hogy alakot váltana, annyi ideig még visszatartom, hogy elmondhassam az utolsó szavaimat. Emlékezz ezekre is és ezúttal csináld jól, mert következő alkalommal már lehet nem elégszem meg ennyivel. Ezt pedig nem árt, ha az eszedbe vésed. Tedd meg helyettem is, mert akármennyire is gyűlöllek jelen pillanatban, nem szeretnék olyat tenni veled, amit mindketten megbánnánk a későbbiekben. Ezúttal jól csinálod majd, ugye? Mondandóm utolsó szavának elhangzása után eresztem el, visszahúzva az energiáimat egyetlen pillanatra, éppen csak annyira, hogy lehetősége legyen alakot váltani. Rohanni kezd, energiáimmal pedig addig kísérem, amíg van rá lehetőségem, mintha csak ott vágtáznék mellette, árnyként követve minden mozdulatát. Ne feledd soha ezt a pillanatot. Rettegj tőlem és menekülj előlem. Mert ez vagyok én.
Nos, ha az Anchorage-ba való hat órás útra nem is engednének el anyáék ynugodt szívvel – nekem pedig nem lenne pofám szó nélkül átautózni – így köztes kompromisszumként csak annyiban maradtunk, hogy kirándulok egy kicsit Fairbanks közelében. Ha már megígértem a nővéremnek, hogy festek valami szépet neki az új házába, szerettem volna valami igazán szépet alkotni, olyat, amire én is büszke vagyok! Így hát fogtam a festékeimet, az egyeteket, tollakat, ceruzákat, rajztömböt, táblát, mappát, és a többi szokásos motyómat, majd miután mindent bepakoltam a csomagtartóba, elindultam ki a városból, hogy valami szép természeti képet keressek megörökítés céljából. Lehetőleg olyat, ahová nem túl bonyolult eljutni, és nem is túl nagy a forgalom, ám tekintve, hogy mennyire nem volt még mindig helyismeretem, városon kívül legalábbis, így jobb híján a főúton indultam el. Ha majd látok valami becsatlakozó utat, ami nem járhatatlan az időjárás végett, majd rákanyarodok, de eddig csak bőszen keresgélve, nem túl gyorsan hajtva nézelődtem. És amikor azt hittem, hogy végre közeledek álmaim színtere felé, az autó döccent egyet – áthajtottam valamin, de hogy min, azt magam sem láttam, előtött vad, vagy csak egy darab jég, netalántán sikerült lekátyúznom az autót, mindenesetre én így is összerezzentem tőle. Láthatóan azonban megúsztam ennyivel – még úgy 10 km erejéig, mert akkor egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy füst szállingózik a motozháztetőből, aminek egy része az utastérbe is beszivárgott, ahhoz pedig bőven elég híradót láttam, hogy tudjam, milyen veszélyes is az ilyesmi, így hát azon nyomban leparkoltam az út szélén, hogy szakértő módjára a kocsim elejéhez tipegjek, és felnyossam a motorháztetőt, hogy aztán... Nos, miután a képembe dőlő sűrű füstfelhőt sikerrel elhessegettem, és normálisan bírtam ismét lélegezni, csak az alkatrészek felé hajolva nézelődtem, nézelődtem, nézelődtem... mint aki ért is hozzá. Persze halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mi-hogy-merre-mennyi, azt tudtam, hogy az ablakmosó folyadékot hol kell feltölteni, vagy az olajszintet ellenőrizni, és nagyjából itt ki is merült a szakértelmem. - Ó, putain... - engemtem el egy elnyújtott, szívből jövő káromkodást, mert kénytelen leszek segítség után nézni, de amilyen kihaltnak tűnik ez az út, tudja a bús fene, mikor jön erre megint valaki. Lehet azóta hússzor éhen halok vagy megfagyok. Jobb ötletem nem lévén, így hát hagytam a morotháztetőt ahogy volt, és visszahuppantam az ülésre, hogy előtúrjam a telefonomat a táskámból, felhívva apáékat, hogy ilyenkor ugyan mi a teendő? Csak mert a kresz-oktatáson nem említettek ilyesmit, amikor azonban a hívás gombra nyomtam, csak pár pittyenésre futotta a készüléktől. - Jah, hogy térerő sincs... Hát ez király. Ez az én formám. - sóhajtottam letörten, miközben valami következő, lehetséges forgatókönyvön törtem a fejem.
Ma lazán otthon hagytam mindent, a gépeket, a fiamat, a lakásomat és úgy döntöttem a farkasommal ma együttes erővel vadászunk. Csak ő és én. Ki kell engedni, mert elgémberedik a ketrecében. Mich kocsijába pattanva indultam el a Fairbanks és Anchorage közötti főútra, ami összekötő út is egyben, de jó pár km után lekanyarodtam egy földútra és azon haladtam tovább. A szokásos helyre viszem a kicsikét, ahol senkinek sem lesz útban, sőt, még csak szem előtt se nagyon. A türelmemet kezdi felszaggatni a várakozás izgalma, de szerencsémre nem ma kezdtem már, így egyelőre jól kordában tartom a bőröm alatt lappangó igazi fivéremet. A csomagtartóban mindig van váltásgönc, amiatt nem aggódom, az alakváltás a kocsi előtt el is kezdődött. Az izmok és a csontok, ízületek lassan változnak. Hallani a ropogást a fülemben. Azt, ahogy a csontok nyúlnak, törnek és átalakulnak. Hatalmasak lesznek és erősek, sokkal ruganyosabbak és strapabíróbbak. Szürkés aranyló szemem villan. Átalakulás után útnak is indulok, mancsaim alatt ropog a hó, füleim ide oda ingáznak, tekintetem élesen figyeli a környezetet. Hallod ezt pajti? Hiányzott már ez a csend, nem igaz? A türelmemet kezdi felszaggatni a várakozás izgalma, de szerencsémre nem ma kezdtem már, így egyelőre jól kordában tartom a bőröm alatt lappangó igazi fivéremet.Az erdő mélyébe vetem magam, nem számít min kell átgázolnom. Madarak, kisebb állatcsapatok rezzennek szét, menekülnek amerre a lábuk viszik őket. Jól tudják az energiákból, itt valaki ma meghal, hogy a másik életben maradhasson általa. Hirtelen kicsap elém egy megtermett vaddisznó és elvesztem az irányítást, de alig egy másodperc kell, hogy az agyam eljuttassa a bestiának a parancsot és újabb sebességre kapcsoljak. Vicsorítva iramodok az állat nyomába, nagyon közel vagyok hozzá, mégis az utolsó pillanatban kicsapja magát oldalra és irányt változtat. Nekem sem kell több, ez nem jött be, nem ráz le vele, csupán nyer magának még pár másodpercet. Morogva fröcsög a pofám a nyáltól, acélos szemeimben villámok cikáznak, a szívem hevesen kalapál. Adrenalin. Sosem féltem a harcok során sérüléseket kapni. A vérfarkasok gyorsan gyógyulnak és én eléggé sokat bírok... Hatalmas területen keresztül üldözöm átrobogva a főúton visszaüldözöm az erdőbe és rávetem magam végre. De alá kerülök, ahogyan ficánkol, nem hagyja magát. Fogaim a húsába marnak, a hasánál, feltépem a bőrt, miközben mellső mancsaimmal taszítok rajta egyet, hogy kikerüljek alóla, de közben a fogaimmal nem engedem el. Újra és újra a hasfalába marok igyekezvén minél nagyobb sérülést okozni neki. De az agyarai elérik az oldalamat, felsértik, ami miatt el is eresztem és újra elszalad, utána vetem magam… amint ráléptem az úttestre lábaim már nem visznek olyan lendülettel, mint eddig… nem éreztem meg a kocsinak és gazdájának jelenlétét… csak figyelem ahogyan a lány morgolódik a kocsija meg a mobilja miatt. A vaddisznó pedig üvöltve rohan el a lerobbant kocsi előtt, majdnem elvitte a járművet is. Szépen neki rontott… én meg csak ott állok bambán a kis csajt figyelve… mögötte, beljebb az erdőben van az én kocsim is. Vissza kellene alakulnom és segíteni neki, mert van cuccom hozzá… de ahhoz át kellene mennem békésen.
Térerő ide vagy oda, azért csak próbálkozok, mint valami fogyatékos hülyegyerek, nyújtogatom a kezem minden irányba az autón belül, hátha megjelenik az a hőn áhított pixelcsíkocska a kijelzőn, de akkor meghallom a vaddisznó visítását, amire már ijedten vágom magam vigyázzba az ülésen, döbbenten pislogva utána, miután az belevetette magát a rengetegbe... Még egy darabig nyújtogattam is a nyakam utána, mire visszaereszkedtem kényelemben az ülésre, majd folytattam volna tovább a telefonom nyomkodását, amikor az út mellett állva észrevettem még egy négylábút, s miután egy pillanatig farkassemet néztünk egymással – és az én agyamig is eljutott, hogy ez bizony egy igazi farkas – azzal a lendülettel csaptam be a kocsiajtót egy apró sikkantás kíséretében. A felnyitott motorháztetőről már ügyet se vetettem, de amíg ez a dög itt lórfál, én bizony ki nem megyek a kocsiból. Aztán eszembe jutott valamivel később, hogy lehet, a vaddisznótól jobban kellett volna tartanom, mint egy árva farkastól, hisz lám, még a röfivel se bírt el, de aztán megláttam a vért a pofáján, meg amiket a menekülő vad csepegtetett el maga után, ahogy átvágtatott az úton, és megint egyszeriben elhűltem. - Ó, te jó ég, te jó ég... menj innen, menj innen! Ott van neked a vaddisznó, hidd el, az finomabb falat mint én... - mantráztam szép csendben magamnak, miközben ellenőriztem, fel vannak-e húzva az ablakok, majd miután biztosra vettem őket, nekiláttam, hogy valami fegyver félét keressek, ha mégis rám támadna. Festékek, vászon, ecsetek, vonalzó... autós térkép! GPS... Hogy a fene esne bele! Bezzeg mennyit rágtam korábban anyuék fülét, hogy hadd tanuljak meg én is lőni, mint anya, jól jöhet az még, mert ki tudja, mikor támadnak ránk megint, de belementek? Naná, hogy nem! Csak legyek végre nagykorú, első dolgom lesz megszerezni a fegyvertartási engedélyt... Addig is viszont csak zabszem-effekttől szenvedve kapkodom a tekintetemet a farkas, meg valami védekezésként használható tárgy után kutatva az autó különböző részei között, ha pedig ne’adj isten közelebb jönne hozzám, csak némi hess-hess noszogatással meg integetéssel próbálom a tudtára adni, hogy menjen innen. Mert én innen ki nem zárok, az szent biztos, ha meg úgy dönt, hogy ő jön be... hát az nagyon szívás lesz.
Farkasszemet nézek a fiatal hölggyel, aki az uzsonnám is lehetne, de ilyenekre nem vetemedek, ugyan már. Van bőven kaja az erdőben. Becsapja az ajtót, a fülemet csapom le a zajra, majd felé hegyezem egyből, hogy halljam a hangját…. a szemem forgatom, ez súlyos, még csak meg sem mozdultam, de pánikol a kicsike. Állatkerti farkast láttál már bogaram? Ha nem hisztizel és nem adsz okot, úgy se bántalak még én se. Honnan is tudhatnád, nem igaz? Nem érzem rajta a falka szagát. De mást se ha azt vesszük, szóval csak úgy lézengsz tiniként a világban? Na, mindjárt megnézlek ám közelebbről. Nagyon kutakodsz úgyis. Elnézek jobbra, majd balra és lassan megindulok, felszegett fejjel, kíváncsian fürkészve az autót. Pár centire megállok a járműtől és megszagolom a kerekét, majd az ajtót is, aztán az ablak felé pillantok. Ásítok is hozzá, lássa…türelem rózsát terem. Elhaladok a jármű mellett, előtte és bevetem magam az erdőbe a kocsim felé véve az irányt. Tudom mi a gondja annak a dögnek. Na majd jobban belenézek abba a csodagépbe. Az autómat elérem, megkerülöm és alakot váltok. Kinyújtóztatom a karjaimat és megnézem a mellkasomat…remek…szépen elintézted. Még jó hogy van a kocsiban nedves, vagy vizes törölköző. Fel is kapom és a vért letörlöm magamról mindenhonnan, csak hogy ne legyek maszatos. Aztán a ruhákat kutatom fel a kocsi hátsó üléséről. Fekete farmernadrág, barna katonai póló és kapucnis vékony pulcsi és egy vékony farmerkabát. Kösz Mich… legalább valami mást is dobhattál volna bele… edzőcipő. Mondjuk nincs gondom a hideggel, de azért nah. Lepillantok a felsőmre… szép…látszik egy kis vér. Na sebaj, a kabát eltakarja. Bezárom a kocsit és visszaindulok az ösvényen kényelmes tempóban, de aztán kocogni kezdek…sport. Na igen, nem mintha a vaddisznó üldözése csak sétagalopp lett volna. Kiérek a főútra és meglepetten figyelem a bajban lévő kocsit, oda is kocogok a vezetői ablakhoz és bekopogok. Várok addig, míg le nem húzza az ablakot. - Helló. Mi a probléma? - nézek rá aggódó tekintettel, majd felegyenesedek. - Tudnék esetleg segíteni valamiben, vagy hívtál szakembert?
Ez néz... ez néz... ez engem néz!!! Egyre növekvő pánikkal nézek farkasszemet az út szélén ácsorgó farkassal, teljességgel megfeledkezve a régi szabályról, amit még anno kutyák kapcsán hallottam nem egyszer – sose nézz a szemébe! Most egészen lefagytam ahhoz, hogy eszembe jusson a régi jótanács, így csak magamban szuggerálom a bundást, hogy álljon tovább mielőbb, az a vadmalac biztosan finomabb meg kiadósabb vacsi lenne számára mint én... És bár minden perc egy örökkévalóságnak tűnik, amíg ott lófrál a kocsim körül, de végül imáim csak meghallgatásra találnak, én pedig megkönnyebbülve sóhajtok fel, ahogy eltűnik az erdő fái között. Nem is mozdulok semerre, csak a szemem lecsukva engedem el magam az ülésen, szusszanva egyet arra, hogy megmenekültem... És maradok is így egy darabig, ám mielőtt a szívem visszaálhatna a normális ütemre, más hozza rám a szívbajt. Ahogy meghallom a kopogást a mellettem lévő ablakon, azon nyomban összerezzenek, ám ahogy riadtan a hang forrása felé fordulok, realizálom, hogy nyoma sincs a korábbi ragadozónak – helyette egy viszonylag fiatal srác áll a helyén. Azért néhány pillanat még így is kell, amíg összekapom magam úgy-ahogy, aztán letekerem az ablakot. - A szívbajt hoztad rám. És szia... - felelem kapásból, majd szótlanul végig is mérem, aztán eszembe jut a farkas - Nem akarok vészmadárnak tűnni, de valami farkas ólálkodik a közelben, és még az is lehet, hogy visszajön... - nyújtogatom a nyakam az erdő felé, amerre eltűnt, amikor kapcsolok, hogy más autót nem látok errefelé... akkor mégis hogy a fenébe került ide a srác? - Leállt az autóm és... pontosabbat én se tudok mondani probléma kapcsán, nem igazán értek az autókhoz. - vallom be, bár ha vet egy pillantást a hátsó ülésen sorakozó rajzfelszereléseimre, szerintem mondanom se kellett volna, hogy másban jobb vagyok. - Sajnos nem tudtam, mert nincs térerő a közelben. - emeltem fel a készüléket, felmerült az is bennem, hogy sétálok egyet, hátha van a közelben olyan hely, ahol működne, de ezután a vaddisznós közjáték után még gyűjtöm a bátorságom hozzá. - Ha tudsz segíteni, azt megköszönnöm... amúgy Helenának hívnak, és... ne vedd tolakodásnak, de hogy kerültél ide? Se motor, se autó, se bicikli... - intek az út irányába, mert azt meg kétlem, hogy pont erre sétált volna, a várostól ilyen messze, úgy, hogy még csak egy hátizsák sincs nála. Meg az erdőben ilyen fenevadak grasszálnak!
Lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy most meg segíteni akarok neki az előbbi megijesztés után? Ugyan. Megijesztettem, hát hogyne... Matt a rém. Jó kis rémmesét írhatnék erről, de Alec előtt titkolnám kilétem. Szörnyet halna a röhögéstől drága testvérem, annyi szent. Visszatérve a leányra, drága friss harmat. A farkas… meglepett képet vágok, hogy hihetőnek tűnjön, majd elmosolyodok. - Ne aggódj, van nálam fegyver… - vagy nincs, de nem kell tudnia, pláne azt, hogy riasztó pisztoly, vagy másik fajta. Az erdő felé pillantottam, amerre a szem ellát ugyebár. Elgondolkozta, látszatra, mit is kellene tennem, szavai viszont rövid nevetésre késztetnek. - Igen, ezt valahogy sejtettem az itt dekkolásodból. Gondolom az a farkas ijesztett be a kocsiba? - pillantok rá kíváncsian, igen a térerő erre elég semmit mondó, amolyan hol volt hol nem. Tuti lemarad a filmjeiről…Celebházasságok, szakítások, válások...Divat. Zene. Filmek. Sorozatok - Megnézem mit tehetek. - kacsintok rá, majd jómagam is bemutatkozom. - Matt…csini neved van Helena… - mosolyodom el, majd eltávolodok a kocsitól kicsit, hallom a kérdését is…- Óóóó...- formálom a helyzet felismerésére a hangot, na találjunk ki hamar egy ésszerű magyarázatot. - Hát úgy egy órája parkoltam le a mellék úton, úgy volt, hogy kocogok, de elmerültem az olvasásban… láttam a véres vadkant elrohanni… meg észrevettem a kocsid. - pillantok el a saját járművem felé, amit különösképp innen nem látni, csak bentről kifelé. Vicces sztori. Talán szakmát kell majd váltanom… az autóbütykölés egész jól megy, szóval azzal gondom nem igen van. Vagyis de, van egy aprócska bökkenő az egészben. - Indítsd el. - adom meg a „kérésem” a hölgy felé, hogy kezdje el beindítani a kocsiját, had lássam a gondot. A kocsimban fogalmam nincs van e valami felszerelés, annyira nem néztem körül mi van benne. Váltás ruha van és kész. Bőven elég. Elhúzom a szám, miközben figyelem a problémát, de sajnos én ehhez kevés vagyok. De attól még segíthetek. - Hm… - igen, jól látom, hogy nem indul, de a probléma forrását kéne keresni. A gond? Hát hogy a felszereléshez értek, nem a teljes javításhoz. - A tiéd a kocsi? Mikor látta utoljára szerelő? – pillantok a kis csajra válaszokra várva.
- Aha, okés... Az tök jó. - nyugszok meg nagy hirtelen a fegyver említésére, mint ha már maga a szó is biztonságérzettel vértezné fel az embert, holott nem is az én fegyverem, és amúgy is... - Vagyis vá-vá-várj! Milyen fegyver? Miért mászkálsz egyáltalán fegyverrel...? - értem én, hogy a törvények is lehetővé teszik, elvégre anyának is van egy pisztolya, de mi van ha épp valami emberrablóval hozott össze a sors? Mondjuk képzelem, azok pont rám „vadásznának”, mint ha jobb falat nem akadna a városban. - Igen, az... mert te nem megijedtél volna, ha egy ilyen mászkál a közeledben? - kérdezek vissza, kiérződik a szavaimból, hogy nagyvárosi lány vagyok, aki eddig maximum az állatkertben találkozott hasonló erdőlakó élőlénnyel. - Köszi, örök hálám. - felelem a segítségére, és most, hogy úgy tűnik, a farkas tényleg elkocogott a vaddisznó után az erdőbe, és esze ágában sincs visszajönni, én is veszem a bátorságot, hogy kikászálódjak a járművemből. Épp sikerül elcsípnem a kacsintást is, meglepetéssel fogadva a dolgot, egyből érzem is, hogy némi pír kúszik az arcomra, de igyekszem mielőbb némi csacsogással elterelni a figyelmet róla lányos zavaromban. -Hát, ezt se sűrűn mondták még... mármint hogy csini... de azért köszi. Matt. - igazítottam egy tincset a fülem mögé, és már épp indultam volna, hogy odalépjek mellé, csak úgy nézni, mit ügyköl, amikor jött a kérés. - Ohm... Azonnal! Egy pillanat. - emelem fel az ujjam, majd már masírozok is vissza, hogy gyújtást adjak rá, de csak némi vérszegény motorberregés után megadóan marad abba a folyamat... Azért hacsak nem szól, hogy elég, még teszek egy-két próbát, hogy beinduljon a motor, de hiába. - Igen, nemrégiben kaptam. Decemberben... Akkor tuti látta, zóta nem volt semmi gond vele... - osztom meg vele az infót, és már épp kérdezném, hogy előkerítsek-e valami leírást hozzá a kesztyűtartóból, de azt hiszem, ha ért a bütyköléshez, akkor azokkal a konyhanyelven leírt általánosságokkal se sokra fog menni. Mármint hasznosságot tekintve. - Amúgy gyakran jársz futni? Vagy sokszor futsz össze ilyen erdei vadakkal? Gondolkoztam rajta én is, hogy nem ártana, de ezek nem hiszem, hogy egyhamar kipróbálom. Egyedül legalábbis semmiképp. - nem mint ha ezzel azt akarnám sugallni, hogy társaságban mindenképp, vagy hogy egyből hívjon el, csupán, ahogy az előbb is láthatta – én meg a csodás túlélési esélyeim a vadonban, egyedül...
|| Ne haragudj, hogy csak most..... T__T mostantól elvileg már aktívabb leszek, legalábbis igyekszem
Érzem ahogy megnyugszik szavaimra, de teljesen felpörög a fegyver szó hallatán. Ez csak megmosolyogtat. - Miért? Egy bűnöző vajon miért hord magánál fegyvert vajon? - teszek fel egy egyértelmű kérdést, nem vagyok bűnöző, már rég kinyírtam volna, ha ismeri az efféle embereket. - Nem vagyok gonosz, csak kellőképp fondorlatos… - élcelődök kissé vele, ha már a bűnözőknél jártunk én sem vagyok fenékig vajból. Farkasomat idegesíti a kis csaj érdeklődő vizslatása, de ez van, én sem kértem belőle néhány perccel ezelőttiig, ebbe meg már nem sok beleszólása van. - Őőőő…talán. - erre most mi lenne a megfelelő válasz őszintén? Farkas vagyok, természetes hogy összefutok magamhoz hasonlóval, de ezt hogyan nyújtsam be neki? Tiszta gáz. Figyelem, ahogy kiszáll az autóból, érzem, ahogy zavartság kezd úrrá lenni rajta, kellemes érzéssel tölt el és ez feltornyosítja még jobban a farkas kíváncsiságát. Tetszik nah! Ez van. A vén kecske is megnyalja a sót, vagy mi a szösz. Gyújtást ad a kocsinak löket képen, de nem nagyon akar működni eme kicsi kocsi… csak egy sóhajtásra futja újbóli próbálkozás utáni sikertelenségre. Hiába berreg ez a szar, de valami hiba ütött be… nem tudom mi, mondom, csak a beépítésben vagyok jó… az autó teljesen vaktérkép számomra. - Oké…nem fog menni, hagyd a francba…- szólok előre egy karlendítéssel, halk morranás is előbuggyan. Gyűlölöm az ilyet. Visszasétálok hozzá és nekidőlök a járgánynak és hallgatom szavait vigyorogva. - Elég sűrűn…minden nap ha azt vesszük. Tudom mikor kell kijönni, hogy pont elkerüljek egy esetleges frontális találkozást… - pillantok rá szelíden, újra végig lesve rajta, majd felkapom a fejem…. még azelőtt, hogy bármi is feltűnne az úton…egy kocsit érzékelek, gyorsan jön, túl gyorsan, nem fogja időben felfogni mi is történik itt…. ez a szag… drog? Idáig érződik az idegen szag a csórikán... - Ez nem normális. - villannak a szemeim ezüstösen, majd megkapom a lány karját és magam után húzom, kicsit beljebb, a kocsi mögé pontosan, egy kidőlt fa mögé lehúzódva. Hiszen abban a pillanatban kb 150-el hajtó kocsifékezés nélkül csapódik bele Helena járgányának oldalának… A másik kocsi ezután pedig belecsapódik a fákba nagy erőkkel. Nem volt józan az ürge. A lányra hajoltam, hogy biztonságban tudjam. Csak miután elült a vihar, eztán emelkedtem fel róla, keresve rajta bármit. Akármit. Csak tudjam, hogy nem e okoztam benne, rajta problémát ezzel a rohanásommal. - Jól vagy? Minden oké? - érdeklődök azért, kisebb morgás tör fel belőlem a másik jármű tulajdonosa végett. Közben megnyalom a szám és megfeledkezek arról, hogy még mindig a farkasom ténykedik elől. Az ezüstös tekintet nem csitult. Lassan állok fel és pillantok el a kigyulladt járgány felé, megérdemli a szerencsétlen hogy bent égjen, vagy még cafatokra is robbanjon. Szánalmas.
Már épp feleltem volna, hogy tök mindegy, miért hord, sok jó nem származik belőle, ám mielőtt ennek hangot adhattam volna, már mondta is tovább, én meg némi megnyugvással bólintottam rá. - Oké. - hát, azt nem mondom, hogy most olyan hú-de-nagyon megnyugodtam volna, de tekintve, hogy épp segíteni próbál... Hát, engem meggyőzött. Ha akart volna, már úgy is rég rám támadhatott volna. Kiszállok a kocsiból, megnézni, mit ügyköd, aztán visszaülök, reménytelenül próbálkozva beindítani a járgányt, hiába... Amikor szól, hogy reménytelen, hagyom is a fenébe, és már épp szálnék ki, de ha már úgy is idejön... csak oldalt fordulva az ülésen pillantok fel rá. - Wow... Ez tök jó, meg hogy ennyire ismered már a terepet. Gondoltam rá, hogy nekem sem ártana többet kimozdulni, most, hogy nem egy betondzsungelben élek, de a suli... - kezdtem bele, amikor Mattias a szavamba vágott, én meg csak az egyre közeledő autó felé pillantottam – mielőtt pedig még észbe kaphattam volna, már rángatott is maga után megragadva a karom, én meg ahelyett, hogy befejeztem volna a mondandómat, engedelmesen siettem utána, már amennyire lépést bírtam tartani vele. Igaz, közben azért néha-néha hátrapillantottam a sebesen közeledő felé, reménykedve a szívem mélyén abban, hogy csupán nagy sebességgel elhasít az út szélén ácsorgó autóm mellett, de ahogy peregtek a másodpercek és egyre világosabbá vált a felismerés, hogy ez bizony hiú ábránd... A hatalmas csattanásra akaratlanul is összerezzenek, miközben a szemem elé kapom a kezem, és még akkor sem merek felnézni, amikor a másik autót a fa fogja meg, csak remegek, mint nyárfalevél az őszi szélben. Sőt, még akkor is, amikor már Mattias eltávolodik kissé, csak a kérdése az, amire óvatosan felemelem a tekintetemet. - Én... én igen. Azt hiszem. Csak... megijedtem. - bököm ki végül, igaz, finom kifejezés... Még a morgása sem tűnik fel, ahogy félve visszapillantok az út felé, realizálva, hogy mi történt az alig pár hónapos autómmal, és normális esetben talán nem is lenne nagyobb bajom jelen helyzetben, mint hogy otthon mit kapok én ezért... Ekkor azonban eszembe jut az alig pár évvel ezelőtti balesetem, amikor a buszunk karambolozott, és ahol szintén csak egy hajszálon múlt, hogy nem haltam meg én magam is, mint a legjobb barátnőm, és... Ahogy tudatosul bennem, hogy ha nem kapcsol időben... te jó ég. Bele sem akarok gondolni, milyen felismerhetetlenségig roncsolódott volna a holttestem, mert hogy nem élem túl,az biztos, és a felismerés tényétől csak még erőteljesebben törnek rám az emlékek. - Kö...köszönöm. Megmentetted az életemet. - pillantok fel Mattias-ra könnyes szemmel, teljességgel letaglózva, amikor sikerül elcsípnem a tekintetét, amely most egészen más színekben pompázik, mint alig néhány pillanattal ezelőtt, és... a félelemtől és a sokktól mozdulatlanná dermedve, a földön ücsörögve nézek utána. Tudom, hogy a másik autót is vezette valaki, akinek most segítségre van szüksége, de... valahogy képtelen vagyok kapcsolni, hogy baleset esetén mi a teendő a jogszabályok meg az elsősegély szerint. - A szemed...- bököm ki végül alig hallhatóan, egészen oda nem illő módon.
A mentés sikerrel zárult, ami kettőnket illeti. A harmadik félről nem veszek tudomást, idáig bűzlik a káros szerektől. A kis csaj meg a félelemtől reszket, mint valami kocsonya… korbácsolja a farkasom frusztráltságát, de nem teszek ellene. Nem bántanánk amúgy sem. Cuki a vigyora. Az ember azt hinné, hogy egy "miközben" vagy egy „ha”kezdetű mondatoknál majd lesz folytatás, hogy még is, mit csinálok, miközben mást csinálok - hát nem, itt nem lesz ilyen. Kegyetlen egy világ nem? Én meg kegyetlenül hülye vagyok. Így aztán csak nézelődöm, megbámulom a leány összes kis porcikáját - már amit láttatni enged. A lány szavaira aprón elmosolyodok… de elrévedek a távolba. Na, akkor ismét, és most már talán utoljára, nézzük a tényá...nem, a helyze....nem, azt se. Szóval akkor, ne nézzünk semmit sem. A szituáció a következő: - Ismered a Piroska és a farkas történetét? - pont bele csöppentél… rajtad áll, vagy bukik. Szaladsz vagy ember leszel az emberek között valami és méltóságot magadra öltesz. Legalább te! Felé fordulok, bár farkasom a tűzre koncentrál, de ő is a lányt kezdi figyelni. Féltérdre ereszkedek előtte, óvatos mozdulttal a vállához nyúlok, aprón szorítok rajta egyet, nem tervezlek felfalni, még ezzel a vészesen csillogó ezüst íriszekkel sem. Amennyire meg van rémülve… kizártnak tartom, hogy meglépjen. - Kíváncsi lennék a gondolataidra… oszd meg velem őket Helena… - hadd zengjen hát szavaid kórusa, és hallja meg az egész világ, hogy Te még is, mit gondolsz! Előhalászom a telefonom a zsebem mélyéről, tartva a csaj vállát, majd átnyújtom neki, térerő jelenleg semmi...szívás. De attól még próbálkozhat. Talán lány létére van némi szerencsére kiható ereje. - Hívd az őseid. - a saját kocsimmal csak nem vihetem el… valakinek maradnia kell a cirkálók kiérkezéséig… önként jelentkezem hát szolgálatra. - Gyerünk! - emelem fel egy oktávval a hangom, utasítom, még finoman. Hívja fel anyát, apját, hogy jöjjenek érte, meg hívjanak hullaszállítót is. - Nem eszlek meg… - mosolyodok el kedvesen, közben a vonásait figyelem. Tudom, hogy nincs térerő, jelenleg tehetetlen vagyok én is... a hajamba túrok és felpattanok mellőle. Nehéz...
- Hogy mi? - kérdezek vissza kissé meglepetten Matt kérdésére - Persze, hogy ismerem... van olyan ember, aki ne ismerné? - Piroskát, meg a farkast... Viszont van valami, amit még mindig nem értek. Na jó, nem csak egy, több is... - De... hogy jön ez most ide? – pislogok rá értetlenül, miközben az autó kigyullad, a lángok pedig egyre hangosabban ropogva borítják be. Te jó ég... én pedig a félelemtől szinte megbénulva, oda sem merek nézni. - A gondolataimra...? - kérdezem elhalón, hisz hogy is kezdjek bele, amikor megannyi dolog cikázik a fejemben? Egyszerűbb lenne megmutatnom neki azokat a szörnyű emlékképeket, amik néha még ma is kínoznak álmomban, de sajnos nincs ilyen szuperképességem, beszélni pedig nem tudom, képes lennék-e róla. - Félek... Dejà vu... - motyogom végül alig hallhatóan, miközben szó nélkül engedelmeskedve az utasításának veszem el a telefonját. Már épp mondanám, hogy de itt van az én telefonom is, arról se tudtam hívni, de ahogy a zsebemhez nyúlnék, érzékelem, hogy üres. Az bizony valahol az autóm roncsai közt maradt... Bepötyögöm hát anya számát fejből, rányomva a hívás gombra, közben pedig magam sem tudom miért indulnak meg a szavaim... olyasmiről, amiről a rokonaimnak is nehezen tudok beszélni a mai napig, pont, egy idegen előtt. Vagy lehet, hogy pont ezért? Hisz nem ismerjük egymást, ha elválnak útjaink, ki tudja, látjuk-e még egymást valaha? Még csak azt sem tudom, Fairbanksből való-e, vagy máshonnan érkezett... - Halott... Charlie... Pont a legrosszabb helyen ütközött a buszunk a kamionnal... Az unokatesóm... Csak egy másodpercen múlt, csak a szerencsén... az ügyetlenségemen, hogy pont előtte ejtettem el a karkötőmet, és indultam utána, hogy megkeressem. És... és most megint. Egy pár elkésett pillanat, és már nem élnék... - szipogtam, de úgy tűnik, nem nyert, térerő még mindig semmi... Viszont lehet, a 911 sem ártana előbb, mert... tudom, nem szép dolog, hogy ilyen bajban magamat féltem, amikor egy karcolás sincs rajtam, a másik meg ájultan fekszik a lángoló autóban, de akkor is...! Felkelek, mint ha valami lassított felvétel lennék, ahogy tovább próbálgatom a hívásokat, hol anyát elérve, hol a 911-et, de hiába. - Ez reménytelen. Semmi... - felelem kétségbeesve, a telefonját szorongatva, miközben a tekintetemmel a balesetet okozó felé intek. - Tudom... hogy az ő hibája, de... nem kéne segíteni neki? Vagy... már késő? - kérdezem aggódva, mert utóbbi esetben... hát, akkor sokat nem tudunk tenni, mint várni. Előbb-utóbb csak meglátják a füstöt, hisz nem vagyunk olyan messze a várostól... Ugye...?
/ Én meg a szerencse? Jó vicc.... :') Látod, engem se szeret... /
Ismeri. A történetet én is, ha azt vesszük, de z kurvára nem az. - Akkor azt kurva gyorsan felejtsd el. - villantok egy gúnyos mosolyt, nem neki szól, hanem a világnak. Mert itt nincsen mese…csak a vérfarkas. Most már nem titkolom előtte kilétem, látta a szemeket, bár sokként titulálhatja… szóval nem basztatom miatta, lehet enyhülni fog majd a tény és nem fogja el igazán. Jobb lenne. Nem akarnám ráhozni a masszív frászt. Bár azt jelenleg nem én dobtam rá. Hanem az elszáguldó ittas… beszívott valaki. Kampó neki. De a csajra kíváncsi volnék. A fejében lábadozó érzelmekre, mik kitörni készülnek. Rajta áll hát, hogy elmondja vagy sem. Miközben a szüleit hívja, megtáltosodik a beszélőkéje is, hát lepillantok rá, ahogy felálltam. Már ilyen korai időszakban balesetük volt? Csak hallgatok, amolyan nagy beletörődéssel, bár mivel első pillanatra megfogott a lány… átérzem…. Én? Átérzem? Egy ember fájdalmát? Hát, vannak még érdekességek ezen részén az univerzumnak nah. Nem vagyok karót nyelt ezek szerint. De valahogy haza kellene juttatnom őt… ezt meg lerendezni. Tekintetem a telefonomra siklik, majd a kis csajra, az arca vonásait figyelem, ahogy pötyögi sorban a számokat a mobilba. Semmi…. remek. - Ennyit a női varázsról. - mosolyodok el, mert szar helyzetben helyt álló ha toppon tartjuk a másikat. De igaza van… a másik életben van. Nem tudom meddig, de talán nem kellene hamuban sült emberkét visszaszolgáltatni a családnak. Felismerhetetlenségig égett testből a fene se szűri ki, hogy ki a fene lehetett előző életében. Nem szokott lelkiismeret furdalásom lenni, ha meghal egy ember miattam ( a jelenlegi nem miattam van ebben), de ez elég szar egy helyzet… főleg hogy a csajt sem akarok élete végéig valami fehér szobában látni, meg pszicho mókusok társaságában se szívesen hallgatnám őt. Visszapillantok rá. - Nem halt még meg…életben van. - nem akarom, hogy aggódjon, hogy még jobban kikészüljön. - Maradj itt. - lépek el mellőle, kilépek az eldőlt fa takarásából, majd rávillantom ezüst tekintetem. - Ne less. - huncutkodom vele, nah. Próbálok némi segítséget nyújtani ebben a pánik helyzetben… Lépteim egyenesen az autóroncs felé haladnak, lángol…a motorház fekete füstökben önti ki leheletét. Ahogy közeledek, magam elé tartom kabátom szélét, jó lenne, ha nem nyelnék füstöt. Ugyan nem lenne sok károsodásom, de akkor is. Nem kellemes. Farkasom szőre égnek áll, morog és neki sem tetszik a szitu. Ez van pajti, holnap tied az egész nap. A lángok elől vannak, még nem nagyon érte el az utasteret, de azért igyekszem, első rántásra nem enged az ajtó. Remek. Egy pillanat alatt változik át jobb karom szőrösebbé és karmossá, majd a farkas lendületével és némi kölcsönvett erővel kitépem azt a rohadt ajtót é a lendület viszi is tovább távolabb tőlünk. Ugyan a csóka be volt kötve, de durván fest még így is. Eltépem az övet, majd mindkét hóna alá nyúlok, hogy óvatos léptekkel, de mégis sietősen elvigyem a tűzfészektől. Hátrálok vele, a karom is lassan visszaalakul. Leteszem az út szélére, fogalmam nincs milyen sérüléseket szenvedett, szal’ nem vágom be semmilyen pózba sem. Életben van. Hallom, látom és érzem. Egy óvatos áll megemeléssel biztosítom a további levegőáramlását. Ennél többet meg nem tehetek. Nem is nagyon akarok... Helena kocsija az új cél állomás, bekukkantok az ablakon ami még éppen maradt és nem törött szét, majd meg is látom a mobilt. A nyitott ajtó felőli oldalhoz lépek és benyúlok érte a pedálokhoz. Megpörgetve ujjaim között sikerélményem van. Ha Helena még mindig ott áll, ahol hagytam, vissza térek hozzá és újra a vállaira teszem a kezem. - Nem lesz semmi baj, oké? - pár pillanatra csendben maradok, majd óvatos mozdulattal a karját ragadom meg. - Gyere. - azzal vonom is magam után, azt a pár métert a kocsimig tegyük már meg, aztán előre állok vele, majd ha kiérkeznek az illetékesek elviszem őt haza. Hozzá haza. Kinyitom a jármű anyósülés felőli oldalát, megvárom míg beül, majd én is beülök és kimegyek az útra vele. Helena és az én kocsim közötti távolság kb 1,5 méter. Ott leállítom és várunk. - Próbáld meg újra, aztán ha semmi, akkor haza viszlek.... - vagy félúton találkozhatsz az őseiddel, nekem az is megfelel. Dőlök hátra az ülésen, tekintetem az úton van. Közben átnyújtom a mobilját, az legyen legalább nála. - Tess'. - pillantok rá újra, elidőzve rajta.
- Ööö... oké. - böktem ki végül némi hezitálást követően, miután meghallottam a jótanácsát, nem is igazán illettem más véleménnyel a dolgot. Azt hiszem, jobb is. Ó, ha már most is tudnám azt, amit alig pár héttel később tudtam meg, akkor egyből feltámadna bennem a gyanú a szemeit illetően, így azonban csak betudom valami speckó, menő kontaktlencsének a dolgot. Színváltós. Biztos a hangulatváltozásra reagál valahogy, vagy a fényekre, vagy... nem tudom. Létezik már minden hülyeség, nem igaz? Időbe telik, míg sikerül magamban annyi erőt összekapnom a csattanást követően, hogy bármi értelmeset kibökjek, vagy használható tettet hajtcsak végre, és akkor is, hiába... A fiú telefonjával sem sikerül hívást kezdeményeznem, így csak egy vállvonással nyújtom vissza neki a készüléket. - Hát... Az ecsetekkel jobban megy a varázslás, mint az ilyen technikai kütyükkel. - jegyeztem meg csendesen, és ha bepillantott az autóm hátsó ülésére, akkor sejtheti, hogy nem épp a sminkecsetekre gondolok... ott van a rajzmappám is, meg nem kevés festék, mindenféle ecsetekkel, ha már azért indultam a kirándulásra, hogy a nővéremnek fessek valami tájképet. Nos, úgy tűnik, ebből se lesz már semmi, már ha használhatóak még a dolgaim. Már épp kérdezném Matt-et, hogy ha él, akkor nem kéne-e valamit tennünk, de úgy tűnik, előbb jut ilyen elhatározva, mielőtt egyáltalán kimondhatnám a kérdést, így az utasítására csak szófogadóan bólintok. És valami különös oknál fogva most már a különös színű íriszei sem keltenek bennem olyan gyanakvást, mint az előbb. Csak a nyakam nyújtogatva pislogok utána, nézve, hogy hogyan menekíti ki a lángoló autóból a férfit, igaz, a takarás miatt túl sokat nem látok... Mire pedig Matt már az én autómtól indul vissza, én is összekapom magam annyira, hogy felkelve elé induljak. - Rendben. - bólintok óvatosan, mert szeretnék hinni neki. Szemem sarkából az összetört autókra, és a kimentett férfi felé lesek, majd ahogy karon ragad, minden hezitálás nélkül követem szó nélkül. Ahhoz képest, hogy eleinte mennyire gyanakodtam miatta, most szinte örülök neki, hogy itt van, és nem egyedül kell boldogulnom ebben a helyzetben, bár az is igaz, ha nem lenne itt, most én sem lennék sokkal jobb állapotban, mint az a kimentett férfi... - Hátha most több szerencsével járunk? - kérdeztem, majd ahogy visszakaptam a telefonom, kikerestem a híváslistámból anya számát, hogy rányomjak a hívás gombra. Csak az eddig oly jól ismert, sikertelen hívást jelző pittyegést kaptam viszont, és hiába próbáltam meg újra és újra, apa és Celeste számát is, kár volt érte. - Bocs, hogy így elcsesztem a délutáni programodat, biztos van jobb dolgod is, mint... ez. De akkor, ha nem nagy probléma, vagy kitérő, akkor tényleg haza tudnál vinni? - kérdezek vissza reménykedve, vagy ha nem is visz küszöbig – mert ki tudja, anyámék hogy fogadnák, ha egy fiúval állítanék haza... aki megmentett, mielőtt trapára tört az autóm – akkor legalább az is megteszi, amíg valahol sikerül működésre bírni ezt az istenverte készüléket. Tipikus, hogy pont akkor nem hajlandó működni, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.
A kis csaj egy festő művész. Nem láttam a műveit, sem az ecseteit, de a festékek és a pamacsok szagát tökéletesen éreztem. Érdekes hobbi lehet, de tuti a sulijában nem ezt tanulja. Mondjuk érdekes egy festő, azt be kell valljam, láttam már neten festegető elefántot, meg majmot, meg Michelangelo festő műveit is, de ilyen fiatalt? Érdekes dolgokat festhet, meg kell hagyni. Egyszer megnézném, csak nem falra hányt borsót látok majd tőle. Egy újabb sikertelen hívás… hát remek. Mit vártam? Valami hasonlót ez igaz. Ennyit a szerencsénkről. De legalább a kocsiban meleg van és felmelegedhet, amíg útnak nem indulunk. Csak be kell várnunk egy csapatot és remélem hamar ide érkeznek. - Ugyan. Nem cseszted el… - vigyorodok el, majd rá pillantok. - Haza viszlek. Házhoz, az ajtóig. Látni akarom, hogy valóban haza mész és nem esik bántódásod. Ha kell, akkor a szüleidnek is elmondom mi volt és hogy. Nehogy lecsesszenek a két lábadról. - felelem ellenkezést nem tűrő hangon. Ha azt vesszük én vagyok a felnőtt…a magam kis (háromszáz)harminckettő évemmel, szóval igen. Pár perc csend után valami cikkázó fény és hang csapódik fel a távolból. - Maradj itt, értekezek velük. - pillantok újra rá, majd kiszállok a járműből, két rendőrautó, egy tűzoltó és kettő mentős érkezik „házhoz”. Elregélem a zsaruknak, mi a helyzet, mi hogy volt, láthatja is, a mentősök az ürgével szórakoznak, a tűzoltók meg teszik a dolgukat. A zsaruk meg hívnak kettő vontatót. A lány kapott egy enyhe sokkot, de kutya baja, szóval útnak indítanak minket. Visszaülök a csaj mellé. - Minden oké lesz a taggal. Igaz, hogy hónapok állnak majd előtte… de eléggé ittas és kábszeres volt. - mentős szerint, meg szerintem is. - Akkor már megyünk is. - útnak indítom a kocsit Fairbainks felé, amint átléptük a várost befelé, az ő segítsége kell az útiránnyal kapcsolatban, hogy merre menjek… Felírta a rendszámot is az egyik zsernyák, majd keresni fogják telefonon... vagy levélben, vagy akárhogy.
/Nos, ennek a résznek annyi. Köszönöm a játékot. Élveztem *-* Megy egy PM /
Annyira tipikus, hogy ezek az istenverte készülékek is csak akkor nem akarnak működni, amikor igazán nagy szükség lenne rájuk. Még a 911-re se bírom rávenni, pedig azt elvileg mindig hívnia kéne, de úgy tűnik, ezt is megcáfoltuk. Jamie és Adam büszke lenne rám a Mythbustersből. Amikor Matt megemlíti, hogy nem csesztem el a napját, csak egy hálás mosollyal viszonzom a kedves szavakat, mert... legyünk őszinték, kinek hiányzik bármi ilyesmi a napjából? Sejtem ám, hogy inkább csak udvariasságból mondta, amit, bár meg kell hagyni, attól még jól esett hallani őket. - Rendben, rendben... Köszönöm. - mosolyodtam el hálásan, mert... oké, hogy némileg úgy tűnt, mint ha azt nézné ki belőlem, inkább szökök meg és megyek világgá, csak haza ne, de az igazat megvallva most nekem sem hiányzik más, mint a szobám biztonsága. Persze van egy sejtésem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű, a szüleimet ismerve, lehet, hogy még a kórházba is lesz egy körünk, hogy megbizonyosodjanak, tényleg nem esett semmi bajom. Azt meg nem is tudom, hogy tálaljam nekik, hogy a nemrégiben kapott autó... nos, finoman szólva ráférne némi szervíz. Eszem ágában sincs ellenkezni, kellő sokk ért ahhoz, hogy a legjólneveltebb- és legengedelmesebb fiatalként viselkedjek, akit csak a hátán hordott a Föld. Másrészt, ha ő tálalja a történteket, talán jobban fogadják majd anyáék is. Talán... Csak egy bólintással jelzem, hogy nem kószálok el sehová, amíg Matt a hivatásosakkal beszéli meg, amit kell, utána pedig már csak annyit kérek, valahogy a táskámat még hadd szerezzük meg az autómból... abban van minden iratom, és nem hiányzik, hogy mindent újra csináltassak... - Tudom, hogy az ő hibája az egész, de... azért jó tudni, hogy életben maradt. - remélem, nem ússza meg egykönnyen a dolgot, bár ha belegondolok, hogy ebből még lehet, tárgyalás is lesz, és ha oda is behívnak, mint tanút... Te jó ég. Nem akarom... Inkább navigálok Mattnek, hogy merre menjen, jobban járunk mindketten.
// Köszönöm, én is imádtam És akkor majd pm-ben megy még az értekezés, ha kapok választ... //
- Mi van? - Süket vagy, kisanyám? Nincs itt a kibaszott csomagod. - Aha, szóval állítod, hogy egy kis teherautónyi cuccot elhagytál? Komolyan ekkora balfasz vagy? Eszembe sem jutott, hogy bármiféle gondot fog okozni, hogy átvegyen a Chicagoból ideküldött cuccaimat, de ez a hernyó képtelen felfogni, hogy rossz „emberrel” kekeckedik. Köze nincs a fajtánkhoz, és lefagy az agyam attól, ha olyanok arcoskodnak nekem, akiknek fogalmuk sincs semmiről a világon. Láthatóan nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy nő közel sem finoman szól vissza neki, meg is ütközik rajta, hát engem ez a része halálosan hidegen hagy, már csak azért is, mert… nos, mi a túrónak foglalkoztasson olyanok véleménye, akiket nem ismerek? Azoké sem mindig szokott, akik amúgy számítanak. - Mondtam, hogy már mindent kipakoltunk, de ha annyira akarod, mássz be, és nézd meg, de igyekezz, három perc múlva felszállunk. - Kösz. Végre az értelem szikrája is megcsillant a sötétség mélyén, úgyhogy már szállok is be a kis tehergépbe, a raktere a cél, de ahogy beteszem a lábam, meglepően csalódottan konstatálom, hogy rohadtul üresnek tűnik. Mi a túró? Azért körbejárom, s mentségemre legyen mondva, az időérzékem jó ideje a béke hátsó fele alatt leledzik, lévén még a három perc belövése sem megy, és hallom, ahogy az ajtó, amin bejöttem, légmentesen lezáródik, a rakodótér ajtaja meg már rég nincs nyitva. - Ó, hogy a büdös isten verje meg… Sietnék előre, de a gép már be is indul, és ahogy gyorsul, kénytelen vagyok megvetni a lábaimat, majd arra bucskázni, ahol kapaszkodót lelek. Hát persze, hogy az a gyökér nem szólt rám még egyszer, hogy ideje lenne leszállni. Remélem, nem a világ végére repülnek ezzel a szarral, mert még a telefonom is a kölcsönzött járgányban maradt. Rohadt jó.
Vannak eszek, amik elmennek... Az enyém is ezen a tévúton jár. Nem vagyok gondterhelt, mégis megvetem a lábam néhány percre a reptér közelébe. A Camarot finoman irányítom a parkolóba, egy ideig ujjbegyeimmel dobolva a kormány bőr borításán. Ötlet születik, vagy szimpla ostobaság: egy kutya. Mély sóhajjal adom át magam a távozásnak, amivel egyidejűleg az autót is lezárom. Lépteim tompák, nesztelenek, ahogy "betolakodóként" sasszézok át egy-egy kihalt folyosón. A felszállópálya a cél, és az első gép, ami mozgásra kész állapotban van. Csendesek a percek, csak a reptér monoton zaja ver ritmust a fülembe. Még egy kanyar, aztán még egy... míg végül bele nem fordulok az egyik repülő kerekébe. Tenyereim a durva, bordázott - kopott - anyagba markol, ahogy kihajolva mögüle próbálom felmérni a terepet. - Maga mit... - hangzik el, de csak alig. Fél lélegzet csupán, ahogy az őrt nyakánál fogva kapom el, majd koccoltatom meg homlokát a fémvázzal. Alszik. Szuper. Így elviselhetőbb. Viszont várni már nem akarok, és nem is kell... Az egyik gép berregésbe kezd, én pedig nem vagyok rest a lehajtott platóra úgy rávetődni, mint egy kiéheztetett hiéna. - Hé! Oda nem mehet be! - de persze a rakodó "kisfiút" is hamar elhallgattatom. Ennek értelmében, ő már nem is tudja közölni a benn lévő energiák gazdájával, hogy bizony letelt az a megsaccolt három perc... Ami azt illeti... az illatát én is csak akkor szívom tüdőre, mikor a zsilip lezár, a gép pedig kifut álló helyzetéből. - Jézus fasza... - ismerem fel a nőstényt, ahogy képen vágnak ismerős vonásai. - Inkább leszállok... - emelem fel mindkét kezem - mintegy megadón, hogy aztán ököllel akarjak neki vetődni a bezárt kapunak... Tudom, hogy hülye ötlet... már a levegőben vagyunk. De inkább játszom kamikaze-t, mint hogy itt egy perccel is tovább maradjak...
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 307
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
A hajamba markolok, ahogy érzem felszállni a gépet, és kezdek aggódni, hol fogok kilyukadni. Nem mintha ne találnám fel magam a világ bármely részén, de csak most jöttem vissza, eszemben sincs elmenni. Jobban mondva, nem volt, most meg már a jelek szerint esélyesem sincs mindezt visszafordítani. Repülőgépet vezetni nem tudok. Nem elég azonban eme tény, még addig is eljutok, hogy némi dulakodás következtében gyanítsam, valaki olyan van a gépen, akinek hozzám hasonlóan nem kellene. Némileg felszökik az adrenalin szintem, még akkor is, ha kétlem, hogy megint el akarnának rabolni. Ahhoz már nem kell sok, hogy megérezzem a gépre keveredett alak energiáit, az én arcom megfeszül, a dögöm benn pedig már vicsorog is. Kétségtelen, imádjuk, és milyen szép is az, hogy láthatóan az érzés a messzemenőkig kölcsönös. - Magam sem mondhattam volna szebben. – Megcsóválom a fejemet, eszményi, remélem basszus, legalább Kínáig repülünk, és addig meg is öljük egymást. A büdös életbe, de komolyan, hogy a francba lehetek ilyen szerencsétlen? - Hajrá. Örömmel nézném végig, ahogy repülsz. – Tisztes távolságban maradok, mellkasom előtt összefonom karjaimat, hülye majom. Mégis mit gondol? Majd egy repülőgépen átverekszi magát, és MacGyvert megszégyenítően még életben le is él a földre? Hát persze. Nem mondok azonban semmit, az a biztos, arra elég hamar rájöttem, hogy ez a pöcs a semmin is hajlandó addig pörögni, míg fel nem robban az agya a feszkótól. Vannak ilyenek, de én még egyszer nem megyek bele ebbe a játékba. Legyintek, és a gépbelső túlsó végébe megyek, hogy levágjam magam a földre, valami kapaszkodó közelébe, ha mégiscsak sikerülne konzervnyitóként funkcionálnia. Én ugyan nem szeretnék kamikázét játszani vele. A pilótafülkét meg sem környékezem, minek… nem tudnék a helyébe lépni, ha valami baja esik.
Kezdőlap
<333//
Talán neked tényleg szerencséd lesz 
/
