*Csak egy aprót biccent a név hallatán jelezvén, hogy értette és megjegyezte. Egyáltalán nem a barokkos bókok híve, így nem ő lesz az a személy, aki a név ritkaságát, vagy szépségét fogja méltatni. Pusztán jelzi, hogy így oké és szemmel láthatólag semmit sem vesztett el a nő a varázséból, hiszen még mindig ugyanazzal a megbabonázott tekintettel néz rá, arca bármit is sugalljon. Továbbra is rezzenéstelen, egész egyszerűen ő ilyen. Nyugodt és szilárd, mint egy sziklafal. A megjegyzésre nem válaszol azonnal. Nem is csak azért mert ténylegesen végig kell gondolnia, hanem mert a közelség is lényegesen hátráltatja a fogaskerekeket. De azért igyekszik mérlegelni. Valóban más lenne? Nem igazán érez magán változást, ez annál sokkal... egyszerűbb.* - Egy fikarcnyit sem lettem másabb. Barátságosabb esetleg... Rámenősebb?... Talán. De egyáltalán nem vagyok más. *Hasonló halksággal beszél, mint a nő, mit sem változtatva a közelségen. Ugyanúgy az ajkaiba suttog, hiszen nincs semmi oka rá, hogy eltávolodjon tőle. Az pedig, hogy más lenne... egész egyszerűen máshogy reagál, mert az embernek megvan az a lehetősége, hogy máshogy döntsön, ha lehetősége van rá. Plusz a hold is minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy tökösebb, de ezzel ugyancsak tisztában van. Épp elég ideje farkas ahhoz, hogy kiismerje már a hold hatását. A tarkójára simuló kéz, a csók heve őt is ugyanúgy magával rántja. A benne élő vadállat pedig élvezi, sőt, többet akar. Ki akar törni, birtokolni akarja a nőt. Szabad keze erősen markol rá a nő csípőjére, szinte belemar, ahogy saját csípőjéhez vonja erősen. Meggyűri a fehér ruhát, nem áll már olyan messze attól, hogy egy mozdulattal le is tépje a nőről. Szájában érzi a saját vérét, de a legkevésbé sem zavarja. Olyan apróságokkal, mint a fájdalom, most egyáltalán nem tud törődni. A bőrébe maró körmök is csak tovább hergelik, végül elhagyja csókjaival a nő ajkait és a vérző szájával némi vércsíkot hagyva maga után halad végig az arcélén, egészen a nyakáig. Immár nem csak égető leheletét érezheti Zephyrine magán, hanem a immár a fogai nyomát is. A farkas többet akar, megízlelni a puha bőrt, belé marni. Vér még nem serken csókjai nyomán, de tényleg már a fájdalom határait feszegeti, ahogy a nőstény nyakát kóstolgatja elfojtott szenvedéllyel. Egyszersmind a nő a fát érezheti a háta mögött, bizony a szituáció hevében, ha ez nem volt a nő ellenére, de sikerült a férfinak addig a fáig eljuttatni őt, amiről nem rég leugrott. Ha pedig így van, akkor teljes testtel nyomja neki. A hold pedig szép lassan kezd megjelenni a szürkületi égbolton.*
Nem számítottam rá, hogy megdicséri a nevem, így nem is ér csalódás. Még szerencse. Annyi ostoba bókot kaptam már. Most éppen elég a szeme csillogása, abból is éppen eleget olvasok ki. Kivárom a válaszát, bár a türelem többnyire nem erősségem. Most is érezheti, hogy ahol csak hozzáér a bőrömhöz, ott átsugárzik a természetellenes, forróság, meg-megremeg a bőröm, alatta a morálisnál gyorsabban lüktet az ereimben a vér, az izmaim olykor megfeszülnek. Nem vitatkozom, csak elmosolyodom. Majd ő is észre fogja venni. Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy változik. Ha ásban nem is, de most fellobbant valami benne, amire valószínűleg igen régen volt példa. És mindent apróságokkal kell kezdeni. Ez a valóságos, forró csók, egy élő, hús-vér farkassal olyasmi, amiben nagyon régen volt részem utoljára. Pontosan tudom, mikor ébred fel benne is a vadság. Csak akkor csúsztatom a tenyerem a kézfejére, mikor érzem, hogy megreccsen a varrás a ruhámon. Még nem szakad el, de közel van hozzá. A szorításom figyelmeztetés, hogy ne tépje szét… Nem szeretnék pucéran hazamenni. Viszont ahogy a csók megszakad, és a hím ajkai a nyakamra simítanak, oldalra hajtom a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Az egyik kezemmel a tarkójánál markolok a hajába, de nem akadályozom a mozdulatban, míg a másik kezemet az inge alácsúsztatom, és ezúttal a bőrén szántanak végig a körmeim, akadály nélkül markolhatok az oldalára. Hagyom magam, úgysem éri a lábam a földet, mivel a cipőjén állok, gond nélkül tud elvinni a fa törzséig, ahogy az ellen sem tiltakozom, hogy a nekiszorítson a göcsörtös törzsnek. Mikor a nyakamba harap, felmordulok, a szemem sárgán villan, de nem azért, mert azt akarnám, hogy legyen kevésbé durva, vagy eresszen el. Miközben a nyakamat csókolja-harapja, felsimítok a hátán, aztán a körmeimmel szántok végig rajta lefelé, és ezúttal tudom, hogy véres nyomot hagyok a bőrén. Érzem a vére illatát, a forróságát az ujjbegyeimen.
*Nem hogy a forróságot, de minden rezdülést érez, minden egyes lélegzetvételt. Igazán nem kell zseninek lennie, hogy érezze, mindketten ugyanazt akarják. Annak pedig valahol örül, hogy a beszélgetésnek ezen a ponton vége szakadt. Esze ágában sem lett volna győzködni arról, hogy jómaga mit is tart változásnak és, hogy az nem egyenlő azzal, amit Zephy gondol. Mondjuk, ha ő valamit nem akar, akkor nem csinálja. Jelenleg sokkal jobb dolga is van a beszédnél egyébként. Ő nem is nagyon hallja meg a ruha reccsenését, de a kezét érő szorításból ért. Kicsit lazít a szorításon és vehemensen simít fel a nő hátán, ezzel már-már pimaszul felgyűrve és felhúzva a fehér ruhát. Ha varratni nem is fog kelleni, de vasalni biztosan. Másik keze, ami eddig a nőstény nyakán, vállán időzött, a ruha által felszabaduló helyekre siklik, perzselő erőszakossággal véve birtokba a finom bőrt és végül pedig nem minden szándékosságot nélkülözve a nő lábai közé is betéved az a bizonyos kéz. Amikor már megállapodnak a fánál, szinte egész testével a nőének dől. Érezhető időnként, hogy bőre alá, mintha csak áramot vezettek volna, néha csak úgy végigszalad rajta valami alig észlelhető rázkódás, a farkasa már nem kimondottan bírja sokáig a bezártságot és Jósénak is be kell látnia, hogy amit most itt csinálnak, azt képtelen lesz végigvinni. Tele van tesztoszteronnal, képtelenség, hogy kibírná átváltozás nélkül, ezt be kell látnia, bármennyire is borította el a szürke köd az agyát. Pedig nagy elánnal járják be ajkai a csodás ívű nyak minden négyzetcentijét. A mordulást észleli és akkor minden átmenet nélkül is vált harapásból egy elnyújtott csókba, hogy aztán ugyanonnan folytassa, ahol abbahagyta. A hátán végigszaladó karmolást is tompán érzékeli, kissé megfeszülnek izmai a hatására, szinte csak reflexből. Ő maga is sejti, hogy ez az érintés nem fog nyom nélkül elmúlni, de speciel nem érdekli. Mélyről felszakadó, elnyújtott morgást hallat, ez már talán nem is annyira emberi. Még a csókokkal is leáll és az izgalomtól szapora lélegzetvételeivel teljesen a nő füléhez hajol, Zephy érezheti a durva borosta kellemetlen karcolását az arcán, a tűzforró lehelettel együtt.* - Változzunk át. *Szinte csak súgja, bár kezei helyzetén egyelőre nem igazán akaródik változtatni.*
A mozdulataim, a mód, ahogy hozzátörleszkedem, szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy veszettül megkívántam. A vad csókját, a tűzforró bőrét, a felébredt szenvedélyét, minden érintést, szorítást, ami sötét nyomokat, zúzódásokat hagy majd a bőrömön. Annyira hiányzott már nekem mindez… Ez a hím éppen nekem való. Még így, megvadulva is hagyja magát irányítani, és mikor kérem, megkegyelmez a ruhámnak is. Elégedett morgással Harapok a nyakába, néhány napra biztosan otthagyva a bőrén a fogaim nyomát. Hagyom, hogy simogasson, hogy az ujjai nyomát rajtam hagyja, közben már a nadrágját gombolom. Ez csak akkor lehetetlenedik el, mikor a fához présel a testével. Tudom, hogy véresre karmoltam a hátát, ahogy azt is, milyen apró kellemetlenség csupán ez. Egyikünk sem törődik vele. A morgása lúdbőrt csókol a karomra, végigborzongatja a gerincemet, a suttogása pedig… a suttogására egy pillanat alatt beugrik, amit elfelejtettem. Felpillantok a Holdra, és megrázkódom a titokzatos doktor ölelésében. - Óóó, a díszvendég… Még a végén lekéssük… Szeretem, ahogy a borostája végigkarcolja az arcomat, és szívesen változnék át így, szorosan az ölelésében, de sajnos a ruháimra még szükségem lesz, úgyhogy ezúttal határozottan feszülök neki a testének, hogy kicsusszanhassak a fa és a hím teste közül. Ha ez sikerül, akkor tétovázás nélkül szabadulok meg a könnyű, nyári ruhától, a cipőmtől és a fehérneműtől, hogy abban a pillanatban, ahogy mindent letettem, máris egy nyúlánk, egyik fülét bohókásan oldalra ejtő, vöröses bundájú farkas pillantson a hímre, tele türelmetlen zsibongással, ahogy a számára olyan vonzó nő is állandó mozgásban volt. ~ Mehetünk? ~ Érdeklődöm, de már toporgok, és ha csak rábólint, akkor neki is rugaszkodom a futásnak.
*Miért is ne kegyelmezne meg a ruhának, ha kérik? Végül is nem vadállat ő... Még ha erőszakos, túlfűtött érintései minden bizonnyal nyomot is fognak hagyni a nő testén. Ez ilyen közel a teliholdhoz egész természetes, sőt, mi több, tán még finom is volt. Nem úgy mint a nő, akinek körmei nyomán már érzi a hátán végigszaladó vércseppeket, amik azért útjuk során a sötét foltot hagynak a felsőjén. De jó, hogy ezt majd senkinek nem kell kimagyaráznia. Elfojtott szusszanással nyugtázza a nyakát érő harapást, még szemeit is lehunyja, úgy élvezi hosszú másodpercekig, hogy aztán ismét visszatérjen a nőstény nyakához. Azt pedig szinte már észre sem veszi, hogy a másiknak már nem csak a gondolatai forognak a nadrágja körül, hanem a kezei is. Amikor aztán felhívja a nőstény figyelmét a holdra, bár ő maga sem feltételezi, hogy így fognak átváltozni, egymás ölelő közelségében, de meglepi, hogy Zefi eltolja magától. Meglepi, hogy a csodálatos, izzó női test eltávolodik tőle, hogy itt vége szakad ennek a pásztorórának. Lemondóan szusszanva fordul és dől neki a fának, aminek imént még a nőstényt szorította neki. Annyi már csak kijár neki, hogy végignézze, ahogy Zefi megszabadul a ruháitól, márpedig tekintetét meg sem próbálja leplezni. Amikor aztán a nőről a bugyi is lekerül, végre ő is nekiáll vetkőzni. Lekerül a felső, majd a farmer is, amit meglepő módon elég gyorsan ki tud gondolni, hiszen valaki már megkezdte... És végül az alsónadrág levételét követően már jómaga is a szőrösebbik valójában mutatkozik. Emberi alakjához képest meglepően nagy hím, dús szürkés bundáján néhol világosabb-sötétebb foltok vannak, kimondottan szép példány, de speciel a nő sem panaszkodhat, ahogy így elnézi. Kicsit megrázza magát az átváltozást követően, kényelmesen elhelyezkedik a bőrében.* ~ Még itt vagy? ~ *Hangjából kihallható némi izgalom, de a kérdését követően már be is hajlítja hátsó lábait és elrugaszkodva indul meg. Ha csak a nőstény nem kap észbe időben, akkor úgy elspurizik mellette, hogy bottal lehet ütni a nyomát.*
Tisztában vagyok ugyan a drága doktor úr figyelő tekintetével, de most nem foglalkozom vele. A vetkőzés gyors, nem neki szól, és nem tart igényt a tetszésére. Az átváltozás könnyű, gördülékeny, nálam nagyobb összhangban és barátságban kevesen lehetnek a farkasukkal. Türelmetlenül várom hogy ő is levetkőzzön, ha bármit gyorsítana a folyamaton, foggal tépném le róla a farmert, így azonban csak toporgok, míg végre jókora szürke rajzos bundás farkas áll velem szemben. Hozzá képest kicsi, és karcsú bestia vagyok, de ez sosem zavart, elvégre vérfarkasok esetében nem az számít elsősorban, mekkorára növünk. A nevetésem a fejében csendül fel a türelmetlenségére válaszul. ~ Nem is tudod, hová megyünk! ~ Nekiiramodom, mert én pontosan ismerem a helyet, ahol találkoznunk kell az estém díszvendégével, akit még ennél a hímnél is nagyobb izgalommal vártam… Akár követ engem, akár nem, én célirányosan egy másik tisztás felé száguldok, elememben vagyok, a mancsaim puhán fognak talajt, és alig csapok zajt, ahogy futok a tavaszi erdőben. A tisztás közelében már egyértelműen érezni az ember szagát. A füves rétet szegélyező utolsó fáknál megállok, az oldalamat fordítom a hím felé, ha velem tartott, nehogy kiugorjon a fák közül, megzavarva az esemény előre eltervezett menetét… ~ Várj egy kicsit… ~ Úgy fordulok, hogy kinézhessek a tisztásra, és mindketten szemügyre vehessük az ott álldogáló középkorú férfit. A válla széles, a haja szőke, a vonásai kemények és férfiasak, a szeme zöld, és az egész tartása türelmetlenséget sugall, főleg, ahogy olykor az órájára pillant. Sötétkék farmert, edzőcipőt, piros pólót és súlyosnak tetszős farmerdzsekit visel. ~ Tényleg majdnem lekéstük… Hát nem lenyűgöző? ~ Vetek egy oldalpillantást a dokira. Még a gondolataimból is kiérezheti az izgatott türelmetlenséget.
*Ja, hogy meg is van már, hogy hova mennek? Ezt nem tudta, de így egész más a gyerek fekvése. Viszont mit mondhatna a kijelentésre? Kicsit lassít, hogy akkor a nőstény vezethesse. Csak érdeklődő sárgásbarna tekintete árulkodik arról, hogy kissé meglepődött.* ~ Tényleg nem. ~ *Jelenti ki nemes egyszerűséggel, szinte már kedélyesen. Jól érzi magát, ez már csak nem bűn. Az elmúlt években elég ritka esemény volt, hogy teliholdkor társaságban ment vadászni, sőt volt olyan is, hogy teljes mértékig kihagyta a teliholdat. De most egész egyszerűen felpezsdíti az idegen nőstény társasága. Talán átragasztotta rá ezt túlmozgást. Tehát kicsit lemaradva, de alapvetően mellette fut, sok év tapasztalata tökéletesen kihallatszik már a futásából is, hiszen szinte teljesen nesztelen. Viszont amikor az orrát megcsapja az emberszag, érezhetően lassít. Nem áll le, csak kicsit lassabbra veszi a tempót, így amikor Zefi bekanyarodik elé már csak üget, így nem is esik nehezére megállni. Az iménti lelkesedése már nyomokban sincs meg. Nem néz ki, nem szükséges, pontosan érzi, hogy egy ember van azon a tisztáson. Inkább csak Zefit figyeli. Pár pillanatig még úgy is tűnhet, hogy reagálni sem szándékozik.* ~ Nem vadászok emberre. ~ *A hangjából is egyértelműen hallható, hogy a virágos jókedve elszállt. Plusz a szigorú tekintete, amit a nőstényen tart, sem kimondottan bizalomgerjesztő. Valahogy őt nem vonzotta be ez az emberölési passzió, de találkozott már sokféle farkassal, így természetesen olyannal is, akinek ez kifejezetten az életstílusává vált. Szóval megrökönyödve annyira nincs, pusztán mindenkinek az életében van egy vörös posztó, amit nem igazán kellene meglengetni előtte.*
Bizony, konkrét célunk van, és én már alig várom, hogy odaérjünk… Élvezem a futást, ahogy azt is, hogy ezúttal nem egyedül vadászom, de legalábbis nem kettesben Constantine-nal. Észreveszem, hogy lassít, ahogy elér hozzánk a férfi szaga, de nem értem miért. Hátra is pillantok rá, a kérdés süt a tekintetemből. Mikor aztán megállunk, már látom is rajta a vonakodást. Ettől pedig egy pillanat alatt bosszússá válok. Idegesen toppantok a mellső mancsommal, a gerincem vonalán borzolódni kezd a szőr. ~ Pedig ők vadásznak rád… Rád és egymásra… Bármire, és bárkire! Nekik nem drága a mások élete~ Nagyon halk, figyelmeztető morgás kíséri a gondolatot, a szemfogaim elővillannak, ahogy vicsorba húzódik a pofám. Constantine ezt a pillanatot választja a megérkezésre, nem is kell oldalra nézem, tudom, hogy mellettem dereng fel halványan a megtermett vörös bundás farkas alakja. Érzem, hogy itt van velem, de most még ő sem nyugtat meg. Már dühös vagyok. Az eddig bohókásan oldalra ejtett fülem is felmered, a tartásom fenyegetést sugároz. ~ Ez a férfi az enyém! ~ Akár tetszik a dokinak, akár nem, ma éjjel ez a fickó darabokban végzi…
*A kérdő tekintetre egyáltalán nem reagál, amíg meg nem állnak ugyebár a bokornál. Nem feszélyezi a dolog állása, hiszen sejtette, hogy túl szép is lett volna ez az egész, ha nincs ez a kis gikszer itt az embervadászattal. De hát senki sem tökéletes. Nem nagyon tud mit kezdeni Zefi dühével, a toppantó mancsával... inkább leül szépen, okos kutya módjára, jelezvén, hogy ő bizony innen egy tapodtat sem megy tovább.* ~ És ha mi is vadászunk rájuk, akkor egyszer csak mind boldogan fogunk élni együtt? Vagy te az a fajta vagy, aki uralkodó fajként tekint ránk és egyszer majd a megfelelő időben leigázzuk az emberiséget? ~ *Annyiféle sztorit hallott, hogy igazából egyik verzió sem vágná különösebben a földhöz. Persze hanglejtéséből kiérződik a szarkazmus, így meg persze egyértelmű, hogy nem igazán pártolja a radikális gondolatokat. Ő mindig is inkább azok közé tartozott, akik olyan semlegesnek nevezhetőek. Még lánglelkű fiatalként, sem fordult meg a fejében, hogy útban lenne az emberiség.* ~ Mit ártott neked? ~ *A kijelentés hallatán, azért mérlegel. Annyira nem izgatja az emberélet, hogy mindenáron megvédje, bár ő biztos nem fog részt venni a kioltásában. Franc se tudja, hogy most mit kéne tennie. Végül is a nőstény még csak nem is falkatag.*
Szinte tapintani tudom a vonakodását, a rosszkedvét. Ha belenyalnék a levegőbe, akkor talán még az ízét is érezném. Ő pedig érezheti, ahogy a dühöm, a felébredt vérszomjam, minden agresszióm körülöttem hullámzik. A szőröm borzolódik, a vicsorom elővillantja a szemfogaim hegyét, a szemem sárgán villog. Ezen az sem segít, hogy a hím leül. Legalább fenyegetni nem próbál. ~ Nem akarok boldogan együtt élni velük! Undorítók, és aljasok… Amit nem ismernek azt azért irtják, amit pedig igen, azt azért! ~ A gyűlöletem sötét hullámban, vadul árad belőlem, valószínűleg a doki hátán is felborzol legalább néhány szőrszálat az energiám. A másik felvetésére enyhén oldalra biccentem a fejem. ~ Nem akarom sem kiirtani, sem leigázni őket… De a vadász én vagyok, és nem leszek zsákmány soha többé! ~ Idegesen összecsattintom a fogaimat előtte. Constantine mellettem áll, a vörös bundás hm alakja elmosódó halvány derengés, de kivehető. A dokit figyeli, engem hallgat, és olykor elnéz a tisztás felé. A kérdésre olyan leírhatatlan gyűlölet, mély és parttalan fájdalom sötétíti el a szemem, amiről azt hittem, már nem fogom érezni többé. ~ Jean… Megölt bennem minden könyörületet, ami még megmaradt… ~ Constantine ekkor csíp finoman a vállamba a fogával. ~ Zseni vigyázz, lekésed… ~ A fejével a tisztás felé int, és pedig azonnal megpördülök, és máris ugrok. A terveimnek lőttek, de a forró vérről, a szőke férfi forró véréről nem fogok lemondani. Ha a doktor úr nem akadályoz, akkor két elnyújtott ugrással máris a tisztás közepén vagyok, a visszafelé induló fickó háta mögött. A morgásom félelmetesen mélyről érkezik, és benne van minden fenyegetés, amire csak képes vagyok. Azt akarom, hogy forduljon felém…
*Tökéletesen érzi a nőt átható dühöt, hiszen a talpuk alatt minden egyes fűszál beleremeg szinte. nehezére nem észrevenni. Ezzel szemben ő csak ül és szigorú sárgás tekintetével figyeli a nőt, na meg persze hallgatja. Most már rá akar jönni, hogy mi is vezérli ezt az elragadó teremtést, hogy ennek az embernek a láttán úgy megvaduljon, mintha csak megveszett volna.* ~ Általánosítasz... ~ *Jön az egyszerű ítélet annak hallatán, hogy minden ember aljas. Radikális szemlélet, amit ő nem szándékozik elfogadni. A véleményét viszont egy szóval is ki tudja fejezni a dologról. nem fogja túlragozni, ha van a nőben potenciál, hogy elgondolkozzon ezen, akkor úgyis el fog. Létezhetetlen, hogy minden ember, akikkel összefutott eddigi élete során, mind aljas volt. A következő állítás viszont jóval érdekesebb. Ehhez azért jó lenne némi kifejtés, érdeklődő tekintettel, kissé oldalra billentett okos fejjel tekint a nőre. A Zefiből áradó feszültség és az ezzel járó gesztusok a legkevésbé sem zavarják... annál inkább a felsejlő farkas a nőstény mellett. Hallott már védőszellemekről, elmondásból tudja is hogy nézhetnek ki, de hosszú élete során most lát a maga teljes valójában egy igazi védőszellemet... Ültéből fel is kel és egy-két lépést tesz is hátrébb nyugtalanul. Bizalmatlan az egész jelenséggel szemben... így pedig annyira nem ébred fel benne a szándék, hogy megállítsa Zefit az öldöklési terveiben. Látott már emberölést, ő maga is ölt már embert, szóval ennek a gondolatával meg tud birkózni, ám a szellem... Ez annyira csak a képzeletében létezett eddig a számára, hogy egyszerűen csak földbe gyökerezik a lába. Persze a gyilkosságot nem nézi végig, jó ott neki a bokor mögött.*
Nem érdekel a szigorú pillantás. Nem az apám, nem a bátyám, nem a férjem, és nem a tanárom. Lehet véleménye, de engem nem befolyásolhat. Az egy szavas válaszra újra elővillannak a fogaim. ~ Igen… Szerintük szörnyetegek vagyunk, szerintem ők azok. Egyáltalán nem bánnám, ha mind elpusztulnának. ~ Idegesen csapok egyet a farkammal. Ó, ha tudná ki vagyok én! Vajon akkor is ilyen vonzónak tartana? Eszemben sincs kifejteni. A párom figyelmeztető csípése a vállamon kiszakít a beszélgetés fonalából, én pedig engedek a haragomnak. Nem állítanak meg, de nem is jönnek velem. Nem számít. A vadászat már nem olyan lesz, amilyennek szerettem volna, de nem számít. A fickó a tisztáson meglepetten pördül meg, mikor maghallja a morgást, és a kezében kés villan, gonosz, fűrészes penge, de nem nekem szánta, legalábbis nem a farkasnak, mert ahogy meglátja a villlogó agyaraimat elejti, és hátrálni kezd. Mivel még nem moccanok utána, megfordul, és futásnak ered. Adokneki egy kis előnyt, és csak akkor vetem magam utána, mikor már eltávolodott tőlem. Az üldözés majdnem tíz percig tart, élvezem a játékot, ahogy az utolsó ugrást is élvezem majd, amivel a torkára vetem magam…
A halványan vibráló szellemalak nem mozdul akkor sem, mikor a nyúlánk vörös nőstény kiveti magát a tisztásra. A vörösbundás hím ott áll, ahol eddig, és a másik farkast figyeli. Constantine tudja, hogy ez a hím tart tőle. Nem tartja magát fenyegetően, de miután eltűntem, mélyen beszívja a levegőt, vagy legalábbis a szellemalak megremegő orrcimpáiból erre lehet következtetni. ~ Mindenhol az ő illata borít téged… ~ Állapítja meg mindenféle hangsúly nélkül. ~ Mit gondolsz róla? ~ Most egy pillanatra elfordítja a fejét, mert a tisztáson megkezdődik a hajsza, de utána a figyelme újra a doktor úré…
*A kijelentés hallatán a farkas gesztusrendszere már kevésnek bizonyul. Még jó, hogy már rég megtanulta azt, hogy farkasként ne próbáljon emberként viselkedni, mert úgyse fog működni. Tehát csak rezzenéstelen, ám kételkedő -tekintettel néz a nőre.* ~ Ahogy gondolod. ~ *Érkezik is a válasz kissé fásultan, úgy fest kissé kiábrándult a nőből. De megállítani nem szándékozik, hiszen számára úgy jön le, hogy elrendezetlen ügye van a nősténynek azzal az emberrel. Plusz a szellem is megjelenik, ami szintén nem segít abban, hogy Zefi megállítására összpontosítsa az energiáit. Egy pár másodpercig még a nő után néz, hiába nem látja már a bokortól. Esze ágában sincs végignézni, hogyan is öli meg azt a fazont. Bően elég hallani a léptek zaját, érezni a férfi rémületét... ezt nem kell látnia. A szellem tereli el a figyelmét a tisztáson zajló eseményekről. Azzal nem nagyon tud mit kezdeni, hogy áthatja őt a nőstény illata. Így van, úgy fest érzi ezt a halott farkas is, tehát nem reagálja le. Kár is lenne ezen szépíteni.* ~ Melyik érdekel? Amit tíz perccel ezelőttig gondoltam róla, amit most gondolok, vagy amit akkor fogok, ha megölte azt a szerencsétlent? ~ *Van egy pár opció és ezek közül az utóbbiak nem is túl rózsásak. Egyébként tény, hogy tart a szellemhímtől, de csak mint újdonságtól, és nem mint vetélytárstól. Egy az, hogy már nem él a delikvens, kettő pedig, hogy jelenleg a legkevésbé sem tartja magát vetélytársnak, bármilyen is legyen a kapcsolatuk. A tisztáson zajló események, pedig bizonyára nem történnek kimondottan csendben. A férfi kiáltását csak egy fülrándítással konstatálja. Egyszerűen nem tesz semmit, csak a szellemet figyeli, továbbra is tartva azt a pár lépésnyi távolságot.*
Constantine mozdulatlanul áll a tisztáson, csak a szellemalak vibrál meg néha, de az én örökmozgásom nincs meg benne. A tartása egyenes, és királyi. Legalábbis én mindig ilyennek látom. A figyelmét nem kerüli el a doki egyetlen rezzenése sem. A kérdésre halk nevetés csendül fel a szürke hím fejében. ~ Őt is a te szagod borítja, úgyhogy el tudom képzelni, eddig mi volt róla a véleményed. Gondolom tele volt leg-el, rajongással, és csodálattal. A többi viszont érdekel. ~ Lustán legyez egyet a farkával, mielőtt elgondolkodva hozzátenné. ~ Mindenki másképp dolgozza fel a fájdalmat. Az én hercegnőm megőrült egy kicsit. De hát melyik farkas normális, aki megérte a háromszázat? ~ Nem ment maga előtt, nem keres nekem kifogásokat. Egyszerűen nem érdekli, ahogy az sem, hány embert tépek cafatokra, vagy zabálok fel. Ő mindenhogy szeret engem. ~ Ha képes lennék rá, megpróbálnálak cafatokra szaggatni… Az enyém volt, és most is az enyém, de néha elfelejti… Hiányzik neki egy hús-vér hím… Kíváncsi vagyok, benned mit látott…~ A szellem elindul, és ha a szürke hagyja, akkor körbesétálja őt. Nincs indulat abban amit mond. Mintha a halál kikoptatta volna a mélységeket és a magasságokat a szavaiból. Csak tényeket közöl.
*A tekintetet egyszerűen lepereg róla, nem ilyen könnyű őt megfélemlíteni. Talán nem is lehet. Mindenesetre egyre kevésbé zavarja a hím szellem mivoltja, ahogy kezdi megszokni, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki már nem él. A rajongást és csodálatot pedig úgy fest esze ágában sincs tagadni. Megvolt a szikra és a legkevésbé sem sajnálja, hogy így történt. Ahogy hallgatja a farkast, észrevétlenül kicsit beleszimatol a levegőbe, hátha érez valamit a szellemből, érdekli mennyire is fizikális dolog, de az orrába csak az immár távolabb zajló gyilkosság szaga jut el.* - Háromszáz fölött mindenkinek megvan a maga stichje. Nagyjából ez is a véleményem róla most. Zaklatott, dühös... és zavart. Ha pedig megöli, akkor beszámíthatatlannak, veszélyesnek... és igen, őrültnek fogom tartani. *Teljesen tárgyilagosan beszél, amennyire csak tőle telik. Márpedig ha valami megy neki, akkor az a tárgyilagosság. Nem szokása hazudni, őszinteséggel általában többre szokta vinni. Amikor pedig kiderül, hogy a szellem nem tud ártani neki, akkor azért valamelyest megkönnyebbül, még ha ennek látható jelei nincsenek is. Ha a hím valódi lenne, nem igazán tudná eldönteni, hogy melyiküknek van több esélye, de így... így könnyebb a helyzet. A fenyegetéstől sem rezzen a szeme sem. Ám, amikor a hím megindulna, akkor végre ő maga is megmozdul. Nem igazán értékeli az ilyen és ehhez hasonló gesztusokat, főleg azoktól, akiket nem tart dominánsabbnak magánál. Így nemes egyszerűséggel besétál a szellem hím útjába, kicsit féloldalasan állva meg előtt. Nem próbál fenyegetően viselkedni, nem vicsorog, vagy bizonygatja erőbeli fölényét, egyszerűen csak elállja az utat.* - Ezt tőle kellene megkérdezned. *Válaszolja teljes nyugalommal a hangjában. Ő speciel tényleg nem tudja, mit látott benne a nőstény. Csak annyit tud, hogy ő most már mit nem lát benne.*
Constantine nem úgy fest, mint aki bárkit meg akarna félemlíteni. Inkább úgy, mint aki kihasználja, hogy beszélgethet. A válaszra kicsit bólint. ~ Azért ez talán túlzás egy kicsit… A farkasok ölnek, ettől nem válnak beszámíthatatlanná. Ő pedig határozottan sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben… Ahogy így nézed, meg sem mondanád, hogy ő volt Gévaudan és még jópár francia tartomány híres bestiája… ~ Halk derű, talán halvány büszkeség csendül a gondolatai között. A szellemfarkast láthatóan nem zavarja, mit gondol a szürke hím a párjáról. Talán nem is érti őt. Constantine pedig épp olyan tárgyilagos, mint a másik. A fenyegetés nem jó szó a szavaira, hiszen egyáltalán nem állt szándékában ilyesmi. Csupán tényeket, jelen helyzetben teljesen ártatlan tényeket közölt a dokival. A hajsza még tart, jócskán eltávolodtunk már tőlük a szőke fickóval. Szeretek játszani a zsákmánnyal, mielőtt elkapom. Mikor a szürke hím besétál elé, a vörös farkas kitér oldalra, hogy körbe tudja sétálni a másikat, és ha az megint az útjába áll, akkor egyszerűen keresztülsétál rajt, és a másik oldalról kezdi megkerülni. ~ Majd megkérdezem tőle… vagy az is lehet, hogy nem. Azért annyira nem számít… De téged megkérdezlek. Miért véded az embereket?~
*Szerinte nem túlzás. Ha valaki embereket öl puszta passzióból, az a szemében beszámíthatatlan. Legalább is ő nem tudja megérteni és nem is biztos benne, hogy szeretné. Arra meg hogy sokat fejlődött... ha tudna, akkor most felnevetne, de mivel erre farkasként jobbára képtelen így csak elnéz arra, amerre a nőstény nemrég rohant. Persze már nem látja arra.* ~ Nem, tényleg nem mondanám meg ~ *Majd végül újra szellem farkasra tekint.* ~ Veregesd meg a vállát a nevemben is. ~ *Ugyanis nem szándékozik addig itt dekkolni, amíg vissza nem ér. Valahogy Zefi elvesztette a varázsát. Nem ítéli el, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem tudja összeegyeztetni a kettejük értékrendjét. Nem szándékozik fogócskázni, így a kitérést követően nem áll be elé. Akkor kerülje őt ki, ha ennyire kilóméterhiánya van. Persze tekintetét folyton rajta tartja a másikon. A válasszal pedig szemlátomást készen van.* ~ Mert védelemre szorulnak és mert érdemesnek tartom őket arra, hogy ne ilyen véget érjenek. Most viszont megyek és vadászok a magam módján, ha nem haragszol, de add át majd Zéphyrine-nek, hogy köszönöm az estét. ~ *Minek várja meg? Ennyi elég volt belőle egyelőre, bár tagadhatatlanul élvezte az este első felét. Ha pedig a másik hím nem áll be elé, vagy nem szándékozik szóval tartani, akkor bizony biccent egyet neki és távozik.
Fura egy figura ez a doki, Constantine is megállapítja. Lehet, hogy az orvosi hivatással jár. A szellemfarkas halvány értetlenséggel figyeli a nyilvánvalóan lelombozódott szürke hímet. ~ Fura vagy… ~ Állapítja meg. Hogy valaki ennyire a szívén viselje az ostoba emberek sorsát! Contantine tudja, hogy csalódott leszek, és igaza is lesz. Többet vártam volna ettől a fickótól. A válaszra a szellem majdnem emberi gesztussal, lemondóan csóválja meg a fejét. Érdemesnek tartani az embereket bármire is… ~ Menj… Megmondom neki. Azt hiszem ő is csalódott lesz.~ Suhint egyet a farkával, megfordul, és elrugaszkodik. Ugrás közben a halványan vibráló alakja szétfoszlik, és az energiái is eltűnnek. Micsoda balul elsült este…
Újabb nap, újabb feladat. Tara, miután elment a városból, rám bízta az Upper beszerzését, tehát mindenről nekem kellett gondoskodnom. Én adtam le a megrendeléseket, levettem az árut, ha kiszállították, reklamáltam, ha szükségességét láttam, fizettem a kereskedőknek és én magam ültem autóba, ha valami olyasmire volt szükség, amit senki nem szállított ki. Ezúttal egy olyan bevásárló központba kellett elautóznom, ahol poharakat, hamutálcát, szívószálakat lehet beszerezni. Mivel Fairbanksben nem volt raktáron olyan készlet, amire szükségem lett volna, kénytelen voltam átautózni egy másik városba. Röpke három órát töltöttem el azzal, hogy a megfelelő üzletben összeszedjem a dolgokat, azt követően még betértem egy borházba is, ahol vettem néhány palack, jó minőségű bort, a tehetősebb vendégek kedvéért. A beszerzést követően elindultam hazafelé, s tulajdonképp már vártam, hogy hazaérjen Tara, mert nagyjából négy hónapja színét sem láttam, az idő alatt pedig elég sok minden történt az Upperben, többek között egy kisebb bunyó is, ami miatt most poharakat kellett vennem. Egy használt, fekete terepjáróval tartottam vissza Fairbanskbe, mikor hirtelen egy szarvas került az autóm elé. Gyorsan a fékre tapostam, a jármű irányíthatatlanná vált, csúszkált az úton, végül ráfutottam egy kőre, ami kilyukasztotta az autóm bal első kerekét, így lassan, pár méter után az autó is lelassult, majd megállt az út szélén. - Nem hiszem el, ilyen nincs. - Dünnyögve szálltam ki az autóból, fejemre hajtottam a kapucnimat, mivel szállingózott a hó, majd leguggoltam és ellenőriztem a kereket. Teljesen leeresztett, de a legnagyobb problémát az okozta, hogy nem volt nálam pótkerék. Elő kaptam a mobilomat, hogy betelefonáljak a városba, szóljak Kellynek, vagy Duncannek, hátha valaki értem tud jönni, de nem volt térerő, így ez a próbálkozásom is sikertelennek bizonyult. - Nagyszerű, ennél rosszabb már nem jöhet. - Toppantottam egyet a hóban, összefűztem magam előtt a karjaimat, majd háttal az autómnak dőltem, és reméltem, hogy valaki majd csak arra jár, és megáll, hogy segítsen.
Nem volt semmiféle égi jel, testetlen reflektorral megvilágított térkép, vagy hasonló jelenség. Egy ötlettel ébredt, és ha ilyennel ébred, akkor nemes egyszerűséggel enged neki. Úgysem üzemel még semelyik munkája teljes gőzerővel, a berendezkedésre igenis rászámított pár napot. A napi rutin így most sem vált teljesen rutinná, bár elemek maradtak persze. Hisz pár óra békés elmerengés után (amit jobb körökben spirituálisan meditációnak is neveznek... de ő nem teszi) felhúzta magára kényelmes, jól ismert cipőként a Hatodik érzékét. Szinte ugyanolyan békés ráérésben tette ezt, ahogy kiválasztotta a jól szabott fekete öltönyt, amit ma viselni fog, a nyakkendővel, fehér inggel és vékonyított orrú bőrcipővel. Temetésről azért még pont nem jöhetett volna, de kétségtelen és bebizonyított tény, hogy a parancsoló, sötét árnyalatok igazán előnyösek az ember megítélésében, ha nagyobb összeg akar gazdát cserélni. Ő pedig jó üzletet akar, természetesen. Mert tudja jól, hogy hamarosan bevágja magát a taxiba, hogy egy alaszkai rendszámú autót újítson be egy kereskedésben.
Nem is volt semmi gond, sőt, jobban nem is mehetett volna, ugyanis, ahogy a mellékelt ábra mutatja, épp ezzel a járgánnyal harapja az aszfaltot. Persze, a téli útviszonyok minimum négy kerék meghajtást érdemelnének, de nem bírta ki, hogy alább adja a brit importnál. Ezért is lehet, hogy egy tetszetős, de valamennyire haszontalan fekete Bentley volánja mögött ül. Élvezi, ahogy bepörgeti a szalonból szabadult jószág motorját, talán még egy kicsit túl is lép a saját, unalmasan biztonságos vezetési zónájából - egészen addig, míg el nem kezd szemerkélni a hó. Visszavesz a sebességből, egy pillantást vet az út szélére... Az ott álló kocsi tulajdonosának bizonyára még az elakadásjelzőt sem volt ideje kirakni, ő már ösztönösen teszi ki az indexet, és a kormánykerék is követi nemsokára az irányt. A parkoló autó elé egy újabb kerül, ő maga pedig felhúzza a magas galléros szövetkabátot, mielőtt kulcsostul kiszállna. Nem palimadár, hogy mindent úgy hagyjon egy bajbajutott láttán, szóval zár. Nincs rossz érzése, így ráérős léptekkel ropog a kocsin támaszkodó nő felé az útszéli vékony hórétegen. Mindennek látszik, csak épp északi favágónak nem, túl fess, ahogy begombolkozik és ezen a benyomást még alá is támasztja az akcentusa, ahogy megszólal közelebb érve. - Gond van, hölgyem? És hopp... épp csak megrándul a szemöldöke. Nocsak, az első kis bolhás itt északon, akihez szerencséje volna? Bizton nem épp piknikezik a lökhárítóra tapadva.
Unottan ácsorogtam az autóm mellett, nem gondoltam arra, hogy gyalog elindulok a hóban, hátha egyszer majd elérem a várost. Egyelőre még nem éreztem szükségét annak, hogy idegeskedjek és aggódva nézzem az órámat, vagy az égboltot, hogy vajon mikor bukik le a Nap. Persze, bosszankodtam, morgolódtam magamban, de nagyjából ennyiből ki is merült minden mérgem, amit a kerék kilyukadása okozott. Talán kissé naiv voltam, de bíztam abban, hogy előbb-utóbb csak arra gurul egy jármű, akit leinthetek, és talán még meg is áll, hogy segítsen nekem. Kifújva a levegőt körbepillantottam, szemeimet a tájon legeltetve azon gondolkodtam, hogy még nem is volt alkalmam túrázni a környéken. Megigazgattam fejemen hófehér kabátom szőrös prémmel díszített kapucniját, kezeimet pedig elrejtettem zsebeimben és továbbra is ott ácsorogtam, háttal az autómnak dőlve. Legfeljebb öt perc telhetett el, s mielőtt még meguntam az ácsorgást, fel is bukkant egy fekete gépjármű, ami az én lerobbant terepjáróm elé parkolt le. Hihetetlen, még csak stoppolnom sem kellett, mégis valaki volt oly kedves, hogy megálljon nekem. Négy hónapnyi farkaslét után annyira már nem féltem ilyen helyzetekben, legfeljebb csak akkor lett volna veszteni valóm, ha az illető épp az ellenséges falkának a tagja. Ahogy azonban kinyílt a gépjármű ajtaja és megéreztem a férfi illatát, rögtön tudtam, hogy nem kell aggódnom. Megnyugodva egy mosolyt varázsoltam az arcomra, majd a férfi felé fordultam, akit volt alkalmam szemügyre venni. Jól öltözött volt, első látásra üzletembernek néztem őt. - Egy defektes kerék. - Mosolyogva válaszoltam a közelebb lépkedő férfinek. - Ráhajtottam egy kőre, a bal első azonnal leeresztett, ráadásul pótkerék sincs nálam. Örülök, hogy erre jött, mert bevallom, már kezdtem unni az ácsorgást. - Elmosolyodva nyújtottam felé a kezemet. - Chantal McReary. Mondja csak, van Önnél használható mobil , esetleg eltudna vinni Fairbanksbe? Bármelyik opciónak örülnék, és ami azt illeti, nem szívesen hagynám itt az autómat. - Érdeklődve fürkésztem a férfi arcát, de valamiért biztos voltam benne, hogy segíteni fog nekem.
- Mobil épp van... - a másodperc erejéig tart csak a hatásszünet, ahogy felméri újra a hölgyet... lányt, majd az említett kerék felé is vet egy pillantást. Pech. Útszéli zsiványnak pont nem tűnik ebből, szóval gond nélkül emeli ki a formatervezett, harapottalmás készüléket a zsebéből. Egyhe szájelhúzással, de érdektelen hangon közöli a tényt, miután a kijelzőre vetett egy pillantást. - De úgy látszik a lefedettséggel nem sokra megyünk. Peter Mansfield. Itt már bizony igény van arra a kézfogásra, el is fogadja, mert hacsak nem gondolja meg magát, akkor még pár percet eltölthetnek egymás társaságában. Vékony ujjas, határozott kézfogás, nem húzza el sokáig, nemsokára meg is tér, vissza a zsebbe. Nincs meleg, még nagyonis meg kell szoknia ezt a tényt. - Két alternatívám van: egy, - csak az állával bök hátra a Bentley felé - becsüccsen szépen, beviszem a városba és amint van térerő, felhívjuk az autómentőket. Kettő, itt marad gyönyörködni a tájban a kocsija mellett, és rábízza magát a jóindulatomra, hogy majd értesítek valakit, ha beértem a városba. Az a nagy helyzet, hogy defekttel nem vontatna ilyen útviszonyok között, meg persze, hogy éljünk a képzavarral, ő is körbeszimatolná ezt a jószágot, ha már ilyen sosrszerűen így rendeltetett. Az érdeklődése az arcára semmiképp nem ül ki, inkább csak egy kérdő kifejezés. - Mellesleg odabent van fűtés, és a mentális kórképenben sincs semmi olyan, hogy pszichopata volnék. Bár, bizonyára minden pszichopata ezt mondja. De igazán gavallér, hogy még biztosítja a másikat arról, hogy ő maga nem jelent veszélyt. Fordítva persze vicces kérdés volna. És persze tudja jól, hogy nem kell a másikat sem óvni a megfázástól. Megoldja a saját biológiája.
- Ó igen, tudom már, a térerő..ez majd kiment a fejemből. - Fűztem hozzá a férfi szavaihoz, mielőtt még ő közölte volna velem a tényt, hogy sajnos, abszolút nem lehet telefonálni ezen az útszakaszon. Nekem sem ment, nem is értem, miért hittem azt, hogy majd az ő telefonja csodákra lesz képes. Azért vetettem egy pillantást a telefonjára, de inkább nem vettem el tőle, fölösleges mozzanat lett volna. Ezt követően fogtam kezet a férfivel, hamarosan a nevét is megtudtam, amit egy mosollyal háláltam meg neki. Kézfogása úriemberhez méltó volt, se nem túl erős, se nem ragaszkodó. Miközben a pasas hozzám beszélt, azon gondolkodtam, miféle parfümöt használhat, mert éreztem az illatát és tudtam, hogy valahonnan ismerős. Elképzelhető, hogy már valahol összefutottam vele? Talán járt már az Upperben? Ki tudja, egyelőre azonban semmi sem ugrott be nekem vele kapcsolatban. - Hmm - Hangosan gondolkodóba estem, nehéz volt eldöntenem azt, hogy melyik opciót válasszam. Ha a férfivel megyek, akkor lesz társaságom, nem kell arra várnom, hogy megérkezik az autómentő, viszont, elképzelhető, hogy a járművemet feltörik és ellopnak belőle mindent, amit vásároltam. A második opció sem lett volna rossz választás, de mi van, ha a férfi nem szól senkinek? Döntöttem, vállaltam a kockázatát annak, hogy az autómat az út szélén hagyjam, s bemenjek a férfivel a városba. - Önt választom, akarom mondani önt és az autóját. - Tettem hozzá mosolyogva, majd kinyitottam járművem ajtaját, kivettem a táskámat és a telefonomat, azt követően lezártam az autót. - Szép kocsi - Jegyeztem meg a Bentleyre, aminek megközelítettem a jobb oldalát, és ha a férfi megengedte, beültem az anyósülésre. Valóban kellemes meleg volt odabent, ezért le is húztam kabátomon a cipzárt, alatta egy kék felső volt rajtam. - Remek kis autó, gondolom, hogy nem az Államokban vásárolta. - Tekintetem végigfutott a műszerfalon, majd a férfire pillantottam. - Ön egyébként hová tart? - A pszichopata megjegyzésen csak mosolyogtam, de azért bíztam benne, hogy nem az, mert útközben bizonyára elkapna a frász, ha mégis kiderülne róla.
Szépen kivárja a döntést. Ő nem siet sehová, ebben a szituációban nem is neki kell alkalmazkodnia, egyelőre. Arra a válaszra, hogy ő és főleg a kocsi nyert, leginkább elmosolyodik. Kedves, visszafogott, de a szeme nem tart vele, kimarad a gesztusból. Bájosan egyszerűnek tűnik ez a leányzó és mostmár mindenféle ellenőrzés nélkül is biztos lehet benne, hogy nagyon picike a bundások sorában. Egyszerűen hiányzik belőle még valami, ami majd a megélt évtizedek alatt nyomot hagy a tekintetében és a szavai között. Rá is mutat a derültsége okára, épp csak annyira bántón, ahogy a sajátos humora megengedi: - Azért gondolja meg, hogy egy másik szituációban közli-e ezt egy férfival. Bár, ha eltartottként el tudja képzelni magát... Aztán már el is lép a másik elől. Hiszen, amíg a lány a cuccait szedi ki a terepjáróból, addig kinyitja az ajtót az anyósülés felől. A volán a megfelelő oldalon van egyébként, és a külső csodálat után pedig belülről is meg lehet szemlélni. Egyszerűen, mással össze nem hasonlítható "új" illata van a gépnek, bár itt főleg a bőrborítás tehet a dologról. - Köszönöm... Ennyi az összes holmija? Csak egy futó pillantást vet a lány cuccaira, még megvárja a választ, de aztán beteszi az ajtót mögötte. Megkerülve orrfelől a járművet ő is helyet foglal a volán mögött. - Anchorageban vásároltam, de valóban brit gyártmány, amerikai utakra. Ahogy azt a kormánykerék elhelyezkedése is mutatja. A telefon a zsebéből a kihangosító karra csücsül, ő is kibontja a kabátja gombjait, mielőtt még indítózna, és kirakná az indexet. Már most látszik, hogy biztonságos sofőr. Csak semmi lazán visszahajtott ülés, hogy alig érje el a kormányt, vagy egyéb zavaró tényező az utastérben. A kocsikerék kicsit megkaparja az alágyűlt havat, de aztán vadmacskaszerű dorombolással gurulnak fel a sztrádára. - Én is a városba tartok. - apró szünet csupán, pár másodperc, amint besorol a megfelelő sávba. - Melyik csapathoz tartozik? A chicagoiakhoz, vagy a helyi falkához? A tökéletes nyugalom miatt olybá tűnik, mintha legalábbis az időjárásról kérdezne. Csak egy fél pillantás erejéig emeli le a tekintetét a felfestett záróvonalról, hogy leellenőrizze a szavai nyomát. Talán ezzel a kérdéssel még azt is leleplezheti a másik előtt tudatlanul, hogy miért is lehet ismerős - persze, ő maga még sosem járt se az Upperben, se a leányzó közelében, de lehet, hogy valaki hozzá hasonlatos igen.
Kezdőlap
