Attól, hogy az ember jól keres, még nem feltétlen kell mindenből a legszebb, legnagyobb legújabb neki. Így vagyok ezzel én is - leszámítva, ha számítástechnika témakörben gondolkozunk - hiszen a házam nem valami hegyoldali villa és a kocsim... nos, a kocsim vígan száguldozott az imént még mind a tíz életéve és a halál között. Kikászálódok a kocsiból, felnyitom a motorháztetőt, mert a filmek belerögzítik az emberbe ezt a rutint: Ha lerobbansz egyedül a főúton, állj félre, és minden esetben, mondom MINDEN ESETBEN szállj ki és nyisd fel a motorháztetőt, még ha egyáltalán nem is értesz a dologhoz. Ez nem az én világom, de azért lelkesen merülök el derékig az autó elejében, hátha rájövök, mi is lehet a probléma. Nem lehet olyan nagy ördöngösség nem? Olyan ez, mint amikor a laptopját kapja szét az ember, csak nagyban, nem igaz? Frászt olyan! - látom be magamban két perc huzamos motorház-tartalom bámulása után. Indulatosan csapom le a tetejét és sóhajtva pillantok körbe, majd a mobilom után kutatok. A zsebemből kerül elő, képernyője döglött feketeséggel bámul vissza rám, épp csak azt nem közölve, hogy "Kapjam be". - Helló itthon Eden... - morgom félhangosan, nemes egyszerűséggel az anyósülésre dobva a telefont, miután visszaültem a kocsiba. Így szúrom ki a visszapillantóban a közeledő kis pontot, ami felcsillant egy reménysugárt a pusztaságban. Gyorsan ki is pattanok a kocsiból, hátha le tudom inteni ha erre jön és ideér.
Minden annyira zavaros már, hogy képtelen vagyok zöld ágra vergődni önmagamban. Gondolatok százezrei verődtek elmém zugain át, nem találva tapadási pontot rajta... Nincs mit tenni, ilyenkor egy kis száguldozásra van szükség! De még milyenre. Elég gyér helyzetbe lennék, ha még csak lovon tehetném meg ezt a fene nagy sebesség doppingot, de szerencsémre mára már a munkám gyöngyszemei is hasítanak jó pár lóerővel. Egész két percig azon agyaltam, hogy a motorral ölessem meg magam, vagy csak az újonnan szerzett "tragacsot" húzassam meg. Ez utóbbinál maradtam, mert Grosso nem bírva magával, mindenképp velem akart tartani. ~ Akaratos kis szőrzsák... ~ Szóval maradtam a Chevrolet Camaronál, amit nem rég pofoztam ki, így már túraképes. Mind belsőre, mind külsőre. És így legalább a költségén is eleget faragtam! De milyen büszke voltam rá, mikor elkészült... Nem kívántam többet, mint hogy kicsit távol legyek a várostól, és ne érezzek semmi féle impulzust, ami elkezdett oda kötni... A motor felizzott, a kerekek pedig csikordulva hagyták el nyomataikat, amint meg sem álltam velük a főútig, ahol nyugodt szívvel tolhattam neki a gázt. Imádtam ezt a felszabadító érzést, ami úgy termelte bennem az adrenalint, mintha túlcsorduló, önmagát kínáló whiskey volna. Teljesen átszellemülté tesz! Talán már fél órája, hogy nem emeletem le a lábamat a pedálról, mikor a távolba egy alaktalan pacnit kezdtem kivenni, amint annak rajzolata, a gyors közeledést követően elég hamar kibontakozott. - Besz@rok, hogy tud valaki itt lerobbanni... - morzsoltam el a szavakat magam elé, amint fék csikorgatva állítottam le a Camarot, majd tolattam vissza az út szélén ácsingózó mellé. Azonmód megütött a felismerés, hogy nem szimpla emberrel lesz dolgom, a farkas szag az első légvételemnél az orromba szivárgott. De ettől még nem vágom magam hasra, sírógörcsöt imitálva... Leengedtem az ablakot, majd kikönyökölve rajta, végig mértem a beteg járgányt. - Feladta a küzdelmet? - vetettem oda egyszerűen a kérdést, fejemmel a kocsi felé biccentve. Persze, hogy behalt a kis aranyos. Ezt már anélkül is tudnám, ha nem a főút szélén dekkolnának édes kettesben. - Megnézzem, vagy kapálózol még? - vigyorodtam el, majd félrehúzódtam a kocsival, hogy kipattanjak belőle. Igen, Grosso társaságában, mert ez részéről elengedhetetlen, hogy a nyakamon lógjon. - Dustin. - löktem oda a nevem, majd nem is figyelve rá, vagy esetleges reakcióra, sétáltam el a lerobbant négykerekűhöz. Hát nem mai darab... Nagyon nem. Bár, mindig is azt vallottam, hogy legyen egy kocsi akárhány éves is, akkor is lehet vele mit kezdeni, ha jó helyre nyúlunk. - Felcsapod a motorházat? - támaszkodtam meg a tükör mellett. Igen, igen... A filmekben mindig fel kell nyitni azt az édes kis lapocskát, és most sem árt! Csak ezúttal még meg is lesz állapítva a gond. Legalábbis, ha nem olyan nagy.
Megnyugvó szusszanással dőlök a négykerekű vénlánynak, miközben elégedett pillantással nézem, ahogy lassít a kocsi. Ez a pasas vagy benézett valamit, vagy szimplán jótét lélek. Mert azt lássuk be, nem vagyok egy Sedna Stormborn, hogy úton-útfélen pasasok álljanak meg segíteni nekem. - Csak pihenget. - legyintek a kérdésére némi önironikus súllyal a hangomban, miközben kíváncsian figyelem, hogy kiszáll az ölebével egyetemben a csodaverdájából. Már csak egy ilyen HáVéCSé típusú fazon hiányzott ide nekem! Amikor felém lép, azt is megérzem, hogy ez bizony nem a mi falkánk fia. EZ... ma se fogok cserkészkitűzőt kapni az empatikusságomért. - Örvendek. - felelem a bemutatkozását illetően. HáVéCsé visszaszívva. Kétségtelen: jótétlélek. Ajánlom neki, hogy a bajba jutott nős szívózás ennek fényében elmaradjon. - Aha! - mozdulok meg végre, a kérdését hallva, s tekintetemben valami kislányos lelkesedés csillan, de ez nem is csoda, hisz meg leszek mentve úgy néz ki! - Értesz hozzá amúgy? - firtatom, miután behajolva a vezető felőli ülésen, megnyomtam a gombot, ami felnyitja a motorháztetőt és oda sétáltam mellé, szakértő tekintettel vizslatva a kocsim tartalmát - de nem lettem okosabb a témában az elmúlt pár percben sajnos. Ahogy ott álldogálunk, a kutyája egyébként erőteljesen körbeszagolgatja a lábaimat, a bennem lakozó fenevadam legnagyobb "örömére". Ha fenyegetve érzi magát, mindig kedve támad előugrani, de szerencsére tudom kezelni. Bár ha sokáig folytatja az eb, kénytelen leszek figyelmeztetőn rámorogni, hogy tudja, hol a helye. - De ha nagyon tetszik, akár cserélhetünk is! - ajánlom fel széles vigyorral képemen tekintve Dustinra; nagy kegyesen, mintha legalább az én kocsim lenne a Camaro és nem fordítva.
Nos, ahogy elnézem nem erőssége sem a bemutatkozás, sem a kocsik helyrepofozása. Ez utóbbi mondjuk nagy mértékben reális. Kevés nő foglalkozik ilyesmivel, bár már értek meglepetések. Amint felnyílik a motorház, hanyag léptekkel igyekszem elé vándorolni és birtokba venni, majdnem egész vállasan. Azért nyakig most nem fogok belehajolni, nem úgy öltöztem... - Olyasmi... - mosolyodtam el a kérdést követően. Igaz a tuning része jobban menne, de azért még bütykölgetni is elég jól tudok az efféle csodamasinákon. Sőt... Talán az egyetlen dolog, amihez igazán értek, az az autók külső-belső átfazonírozása, gyógyítása. Ajh, de kéne már az a műhely! A következő hetet mindenképp rá kell szánnom a "szalon-kukázásra". - Nos, értékelem a felajánlást. - pillantottam fel rá kicsit flegma vigyorral körítve az arcjátékomat, miközben a hűtővizet, és az olajszintet mértem fel. - Egyébként, nem rossz verda ez. Csak nem ártana rajta pofozni ezt-azt. Ha gondolod, majd eltolod hozzám, amint sikerül levadásznom egy szalont. - és valóban. Kicsi áttisztítás, fényezés, akár új lakk, néhány rosszabb rész kicserélése, és süvít, mint a szél. Egyébként sem árt, ha már most lesz egy visszajáró vendégköröm, még így az elején. A szakmámhoz értek, nekik meg legyen csak az fontos, hogy szépen guruljon a kicsike. Már majdnem mélyebbre ástam magam, mikor feltűnt, hogy az én egyetlen, idióta Dobermannom felméri a hölgyikét... - Grosso, nyughass. Ülj le szépen oda. - intettem beljebb, mely során morogva ugyan, de engedelmeskedett. Jól van, este kap majd repetát. És folytathattam a lebilincselően fantasztikus turkálást a lerobban gépben. Ha nem menne rutinból biztos, hogy ott hagynám a fenébe, de éppenséggel van annyi gondom, hogy ez legalább lekapcsolja a hülyeséget az agyamba. Már a gyertyákat vizsgáltam, minek után itt-ott sikerült olajfoltosnak lennem. Hát persze... gondolhattam volna erre elsőre is. Tipikus hiba sajnos, de nem halott ügy. Ha leégett volna a motor az gázabb lenne, bár akkor marad az autómentő. Vagy én vontatom el... - Hmm... beköpte a gyertyádat az olaj... - elmásztam a Camaro-ig, majd felpöccintve a csomagtartót kivettem egy szerszámos dobozt... A jó gyerek mindig magánál hordja az uzsit... hmm... Végül visszaaraszolva, óvatosan lecsavartam az említett alkatrészt a hozzá való kulccsal, aminek ára elkerülhetetlenül is az volt, hogy még inkább ellepett az olaj. Jó, hát feleslegesen nyafognék ezen, már megszoktam. Csak valahogy műhelyben ez kényelmesebb, olyan ruhában, amiért nem kár... - Van nálad pót gyertya? - villantottam rá ég-kék íriszeimet, és csak remélni mertem, hogy nem kell nekem megtisztogatni, hogy van olyan ügyes-okos kislány, hogy tart magánál cserekelléket.
Ha a puszta közepén lerobban az ember és a semmiből egy idegen farkas próbál neked segíteni, nem az az első, hogy bemutatkozol. Különben sem szeretem kiteregetni kapásból a legáltalánosabb lapjaimat. - Vagy szerzek valami újat és azt tolom el hozzád. Bár úgy vagyok vele, hogy amíg megy, minek másik... guruljon, és heló! - kuncogom, miközben érdeklődve figyelem, mit ténykedik. A szalon említésére persze felötlik bennem egy kérdés - és mivel nem arról vagyok híres, hogy be tudnám fogni a lepénylesőmet, ki is bukik belőlem. - Az új falkával jöttél te is? Nem láttalak még errefelé. - nem volt szerencsém még belefutni a városban, igaz, amennyit én az utcákon járok-kelek, úgy nem is nehéz nem összefutni másokkal. Az eb pofátlanul nem akar nyugtot hagyni nekem, így kényszeredetten simítom, épp csak érintve ujjaimmal a kobakját. Nyughass már, te lökött, vagy én tanítalak rendre! Szerencsére Dustin megteszi helyettem, én pedig akaratlanul is elmosolyodok: - Nézzenek oda... Egy kész alfa szereli a kocsimat! - meglepő mód minden cinizmustól mentes most a hangom, s ellökve magamat a saját kocsimtól, az övé felé sétálok. Azon több néznivaló van szerintem. Csak a kérdésre pillantok hátra: - A csomagtartóban kell lennie. Szolgáld ki magad nyugodtan! - nem kell végiggondolnom, rejt e valami személyeset a kocsi hátulja, ugyanis szinte majdnem üres. Se cuccok, se kütyük, se félholtra vert, megkötözött emberek. - Ja és... Eden. - szúrom még oda csibészes mosollyal fordulva vissza a verdája felé.
Hát nekem édes mindegy, hogy traktort hoz-e vagy limuzint, a szolgálataimra ettől még számíthat. Főként, mert nem bunkó. Egyelőre. Másfelől pedig ez a munkám. Még szép, hogy felajánlom! A szavaira csak elmosolyodtam, egész jópofának tűnt, ahogy saját kis mondatán kuncogott. Ám a kérdésre felvontam a szemöldököm, és rávezettem a tekintetemet. - Azt, már a szagomról éreznéd. - vigyorodtam el, csak amolyan egyszerűen. - Nem tartozom senkihez. Vándor farkas vagyok. - igen ,ezt így ki is jelentettem. Nem volt itt egy árva lélek sem rajtunk kívül, és mindketten pontosan tudtuk mifélék is vagyunk, épp mint a másik. - Amúgy nem rég érkeztem, nem egész egy hónapja, ha ez fontos. - piszkáltam arrébb néhány kosztörmeléket, hogy jobban belelássak a gépezetbe. - Miért, te hazai pályán vagy, vagy az érkezők között? - pontosan tudtam mi zajlik a háttérbe, illetve nagyjából, azért annyira konkrétan nem. De az én fülem se rossz még, na meg szinte tapintani lehet a levegőben az egész átkos helyzetet. Legalábbis, amennyi a tudomásomra jutott eddig, azt mindenképp. - Vacak egy pozíció szerintem, annyi szent. - nevettem fel, a kijelentésén, miszerint alfa posztot osztott nekem. Azért aranyos. De a legkevésbé se kívánnék ott állni, egy rakás farkas élén. Frászt! Elég volt végig néznem... Mhhh... - De, kösz. - vetettem egy halovány mosolyt, miközben ő a kocsim felé somfordált. Nem igazán foglalkoztam vele, nem hittem, hogy most helyből kettékarcolja a majdhogynem friss festéket rajta, ami meg tetszik, az nem tilos a szemnek. Olykor még a kéznek sem. - Rendben... Eden. - fordultam felé, fej rázva raktározva el az említett nevet. Nocsak, mégis hajaz némi jó modorra. Hátra másztam a csomagtartóhoz, és mivel igen üresen kongó gyomorba akadtam, így nem volt nehéz megtalálni a kis ládát. És áhhh, igen! Van gyertya, tiszta mázli. Manapság sokan nem foglalkoznak ilyesmivel. Sietve léptem el az autótól, hogy ismét élvezhessem a motorház örömeit. Finoman megtisztítottam a bemenetet, majd belecsavartam az új gyertyát. - Szerintem, most jó lesz. - pillantottam fel Edenre, majdnem nyakig olajosan már. Fantasztikus! Már csak az arcomra kéne némi folt, és elmehetnék Mekk mesternek. - Megpróbálod beizzítani? - töröltem meg homlokomat a még tisztán maradt alkarom egy részével, amint tenyeremet megtámasztottam a kocsi oldalán. Elméletileg fel kell sírnia a kicsikének, igaz némi köhögéssel megspékelve, de más gondot nemigen vélek felfedezni rajta. - Meghajtottad amúgy, vagy csak úgy bemondta az unalmast? - érdeklődtem tovább, elvégre mindkét eset más vonzatot követel meg.
- Az csak egy dolog. - szusszanok felé pillantva, hogy aztán mutatóujjamat a halántékomhoz emeljem és finoman megkocogtassam, ezzel támasztva alá következő szavaimat: - Az nem tükrözi, hogy mit gondolsz idebenn. - mosolyodom el aprón. Nem szoktam én ilyen bölcselkedő lenni... Na meg aztán, vannak itt sokkal érdekesebb dolgok is, mint a saját elmélkedésem. Mondjuk az a tény, hogy állítása szerint "vándor farkas". Sosem értettem az ilyeneket, akiknek a lábukban ott a mehetnék. - Én már jó ideje itt élek, és szerintem ez így is marad. - Felelek neki, titkon meg azért kicsit irigylem. A maradásom egyetlen oka - azon túl, hogy mégiscsak a falkám az, akik nem tettek el láb alól kölyök koromban minden satnyaságom ellenére - hogy félek az idegen dolgoktól. Nem vallanám be, de... így van. Én az állandóságok embere vagyok ilyen téren. Arra, hogy az alfaság hálátlan poszt lenne, felnevetek. Milyen igaza van! - Nekem sem kellene. Bár kettőnk közül azért még mindig a te esetedben mutatna kevésbé poénnak a dolog. - vigyorodom el, s bár szép a kocsi külső borítása is, engem valahogy más jobban érdekel. Ujjaimmal a fényes festésen simítva végig lépek a szélvédő, az ablakok felé, hogy belessek. Ez mondjuk Grossonak annyira nem tetszik - félti a helyét talán - de tudja, mi a rend. - Ezektől vannak már újabb beépíthető hangfalak is. - jegyzem meg, mintegy mellékesen, kémlelődésem közepette, ahogy kezemmel árnyékolva szemeimnek, lesek be a sötétített üvegen. Mikor Dustin kimondja a varázsszót, hogy a kocsi valószínűleg életre kelt, kiegyenesedem és felé pillantok. Ám ahelyett, hogy lelkes tacskóként a nyakába vetném magam hálálkodva, csak felnevetek. Nevetésem csengő, őszinte. A szél felkapja és messze viszi a semmibe. - Van ott egy... olajfolt a képeden. - mutatom is a magam arcán, hogy az állánál. Közben persze a vezetői oldalon közelebb sétálok, hogy beizzítsam. Behuppanok, s mielőtt beindítanám onnét tekintek a pasasra. - Szerintem túlerőltettem. Siettem, bár néha az az érzésem, ha bundásként futnék is gyorsabban oda érnék bárhova. - Felelem, s aztán lássuk a medvét, akarom írni, hogy elindul e a vénasszony.
- Az, hogy hova tartozok, az nem a fejembe dől el. Azt mindjárt éreznéd. De nem vitázok veled ezen Ragazza, mert ennyire ez nem fontos. - áhh nem akartam vele kötekedni, egész szimpatikus volt, a maga aranyosan tökfej bájával. Persze jó értelemben. De a kreatív mozdulatsort mindenképp értékeltem, akár pantomimezhetne is! - Nem rossz hely ez, csak elég hideg. - feleltem a tényközlésre. Végül is, mióta megtaláltam itt Josét, tőlem akár hurrikán is tombolhatna, akkor se modulnék sehova se. Hacsak ő nem indulna útnak... Az alfaságról szóló kis monológja igazán megmosolyogtató volt, és mivel úgy éreztem, hogy ő is valamilyen szinten közvetlen velem, én is engedtem a tartásomból. - Maradjunk annyiban, hogy mindkettőnktől távol áll ez a szerep. De egy TV matinéba előadhatjuk. - nevettem el magam, tovább foglalatoskodva a dolgommal, ha már egyszer megálltam mentő angyalosdit játszani. Grosso durcásan ugyan, de figyelt minden mozzanatra, amit Eden maga után hagyott, és mikor a kocsim felé lépett, annak való nem tetszésének némi hangot adott. Nem szóltam rá, tudtam, hogy csak hőbörög, védi azt, ami hozzá tartozik. - Vannak. És képzeld fele annyi ideig bírják anélkül, hogy ne süljenek be, mint azok, amikkel szemezel. - vetettem oda egyszerűen, miközben olajfinomítót játszottam. - Mellesleg, van némi érintkezési hibája is némelyik újabbnak. Plusz. Ezek még a régi hangfalaim, és eddig még tökéletesen üzemeltek. - nem is lehet rá panaszom, a régebbi kocsimba díszelegtek anno, és olyan finoman szólnak, olyan kíméletes basszussal, hogy a világért nem cserélném le! Ééés siker! Remélem... Miután becsavartam a gyertyát, már csak abban bíztam, hogy nem köhög fel több slejmet szegény kocsi. Tényleg nem ártana rajta egy-két alkatrészt lecserélni... Akaratlanul is elvigyorodtam, amint a fülembe száguldott a csilingelő nevetése, teljesen átélten. Aztán már nevettem... Elég hangosan, mikor közölte, hogy mi a kacaj tárgya. - Csoda, hogy csak egy. - töröltem le végül, bár szerintem sikerült még inkább elkenni. Mindegy most már. Majd otthon... Khm... "otthon" lemosom rendesen. - Ühüm. Akkor mindenképp nézd majd meg a szűrőt otthon, hogy nem taknyos-e véletlen, és nem árt ha karburálsz egyet majd. - egy pillanatra megálltam, majd rájöttem, hogy nem feltétlen fogja így érteni miről magyarázok neki. - Szóval, lecseréled a benzint, a karburátorból is kinyálazod, aztán kipróbálod. De ha nagyon nem megy, vidd le egy szervizbe. Sajnos én még egyelőre vadászok a sajátomra, pedig szívesen segítenék ebben. - hát igen, néha még segítőkész is vagyok. Jó, annyira nem áll tőlem messze az ilyesmi, de azért nem villogtatom sűrűn. - Hagy szóljon! - azzal megvártam, hogy rákapcsolja a gyújtást, és feldoromboljon a motor. Éssss, igen! Amennyiben beindította a kocsi köhécselve, de berregésbe kezdett, míg végül önmagára találva felvett egy kissé zajos, de egyenletes ritmust. - Gyógyszer beadagolva Miss Poppins! - nevettem el magam, amint az ablakán át behajoltam a kocsijába, nem foglalkozva vele, hogy ezt nekem mennyire szabad. - További tervek mára? - érdeklődtem, szinte már pofátlanul, de egész kedvemre való volt a társasága. Így mindenképp kikívánkozott belőlem a kérdés. Noha, nem igazán szokásom ilyesmiket feltenni.
Tényleg nem fontos, noha az elme az, ami megóvja az embert a szív hülyeségeitől. Meg mondják, hogy amit ki tudsz gondolni, azt képes is vagy véghezvinni. Többnyire. - Hozzá lehet szokni, bár kell hozzá egy kis idő. Ahonnét én származok, ott is kellemesebb körülmények uralkodtak. - Noha van egy olyan megérzésem, hogy ő nyerne kilométerekben, ha megkérdezném, honnét származik. Sitka azért itt van pár köpésnyire... Pár nagyobb köpésnyire. Az alfás megjegyzésén jót vigyorgok és nem bírom ki, hogy ne ragozzam tovább: - De két alfa nem fér meg egy helyen, ezzel te is tisztában vagy, ugye? - mintha gonoszkásan, már-már kihívóan vigyorodnék el, noha ez a legkevésbé sem tudatos. És különben is játéknak fogom fel a dolgot, elvégre hol vagyok én az alfaságtól?! De álmodozni csak szabad. A kutyának kedvem lenne visszamorogni, helyette azonban a gazdája szavaira fülelek. Ennyire amatőrnek néz? Mondjuk nem hibáztatom érte - senki nem nézné ki elsőre belőlem, mivel is foglalkozom. - Nem, ha hozzáértő módon kicsit át vannak műtve. Az érintkezési probléma pedig gyógyítható. - egyenesedem fel széles, mindent tudó mosollyal, majd ugye említést teszek az olajfoltról, amit ennek következtében csak elken még jobban a képén. - Na, így most már tökéletes! - kacagva huppanok a vezetői ülésbe be. A jókedvem mondjuk nem tart sokáig - helyét némi zavartság veszi át és szerintem ő is megérzi a problémát a mátrixban, mikor másképp próbálja magyarázni. - Azt hiszem, menni fog. - Nem hangzott ez valami túl meggyőzően. El kellene kérni a számát és felhívni, ha nem megy. Megspórolhatnám a szervizt... De az meg úgy venné ki magát, mint valami béna felszedős szöveg. Márpedig franc akar felszedni bárkit is! Éppen ezért amilyen gyorsan eszembe jut, olyan gyorsan el is vetem az ötletet. Inkább ráadom a gyújtást és szinte felderül a képem a "dorombolás" hallatán. - Király vagy! Jövök érte egyel. - Meggondolatlan mondatok halmozása ez, de ha már kiszaladtak nagy örömömben, nem fogom visszaszívni őket. Egyébként sem szeretek adós maradni. Felé tekintek és hirtelen meglepően közel tetszik hozzám, mikor az ablak keretére támaszkodva les be a kocsiba. A nyakamba nem akar belemászni, de komolyan? És ha nem lenne elég mindez, még egy kérdést is intéz felém, ami hirtelen fel se fogok. - Hogy micsoda? - Előbb jár a szám, mint az agyam. A következő pillanatban ugyanis már leesik, mit kérdezett. Zavartan pislogok kettőt, némán tátogva, mint egy aranyhal. Mégis milyen tervem lenne mára?! Valószínűleg hazamegyek és élvezem azt, hogy a magam ura vagyok. Esetleg beiktatok egy Big Band Theory marathont... meg elnevezem végre az új notebook-omat. - Valószínűleg imádkozok, hogy kibírja a kocsi hazáig. - felelem, és ebből valószínűleg le is buktam, hogy a szociális életem kifejezetten a nulla felé tendál. Erre nem vagyok büszke, de nem is igyekszem tenni ellene. Az előbbi jelenet ékesen mutatja, hogy nem is lennék képes rá, mert egyszerűen lefagynék, ha hozzá kellene szólnom bármihez is.
- Miért, merről fújt ide a szél? - kérdeztem egyszerűen, bár nem igazán van hozzá közöm. Sőt, egyáltalán nincs hozzá közöm, de megengedtem magamnak az efféle érdeklődést. - Túlságosan is tisztában vagyok vele... - haraptam el a mondat végét. Nem, nem tudhatta, hogy érzékeny pontba talált bele, és nem is mutattam. Csupán a hangom halkul el egy kicsit. Az emlékek próbáltak feltörni bennem, de igyekeztem jó mélyre visszatömködni őket a dobozukba. Elég volt tegnap végig futni ezeket a köröket, és még lesz is rá idő, hogy újra fel legyenek hánytorgatva. Mindenesetre elmosolyodtam végül, mert hát ő csak poénkodott, én pedig értem az ilyesféle mókát. - Ohh, csak nem értesz a kütyükhöz? - emeltem fel pillantásomat, kissé meglepetten. No fene, nem is gondoltam volna, hogy kis szakértő féle. - Egyébként, így van. De tökéletesen meg vagyok ezekkel. Szeretem őket. - toldottam még meg szavaimat. Igaz, azért már megesett, hogy eltöprengtem rajta, hogy milyen típusra cserélném le, és miként okosítanám fel... De végül maradtam a jól beváltnál. Azt pedig erősen kétlem, hogy így tökéletes lenne az elmázolt képem, de hát most ez van. Nem tartok magamnál arc és bőr tisztítót, elvégre nem botlok napi szinten lerobbant autósokba. A sajátomat meg nem kell féltenem. Elmosolyodtam újfent, mikor látszólag érthetően sikerült elmagyaráznom a további teendőit, ő pedig némi értetlen arckifejezést követően rábólintott. Megeshet, hogy tényleg menni fog neki, azért annyira nem nagy ördöngösség. A motor felpezsdült, és Eden is épp így tört fel örömködve, amit akaratlanul is megvigyorogtam. - Szavadon ne fogjalak! - nevettem kedélyesen, noha némileg komolyan gondoltam. Na, nem járt a fejembe semmiféle okosság, hogy hálával tudjon szolgálni, de ki tudja még mit hoz a jövő. És akkor legalább van egy fél adum! Lehet némileg túl közel hajoltam hozzá, mert a dermedtsége szinte már kézzel fogható volt, de nem zavartattam magam. Nem akartam tőle semmit, sem megfojtani, sem lesmárolni, szóval nyugodt lehet a kis szíve. Egész egyszerűen, ha valaki közvetlen felém, én sem leszek szívbajos. - Nem csoda. Csak egy kérdés. - löktem kijjebb magam kissé, mert azért nem akartam teljes mértékben belelógni a személyes terébe, habár ezen már túl voltam. A zavartságán és a hal szerű tátogásán jót mosolyogtam, az egyik szemöldököm szórakozottan fel is kúszott a homlokomon. - Azért nem kell imádkozni. Egyben van, most már útra kész is. Csak nem árt neki egy kis frissítés, de anélkül is bírja még a terhelést. - feleltem komolyan, kedves mosollyal kísérve, miközben végig pásztáztam a kocsi oldalát, majd belső terét. - A továbbiakat pedig azért kérdeztem, mert egész jó arcnak tűnsz, és mivel nem igazán ismerek itt senkit, gondoltam később összefuthatnánk valamit megrongálni. - csak vicceltem, a rongálással. A felajánlást őszintén mondtam, nekem sem árt, ha nem egyedül üldögélek szaros kis romjaim felett, amik olykor úgy törnek rám, mint egy spontán kőomlás. - Persze, csak ha van kedv. Nem erőszak. - léptem el a kocsitól, megkeresve pillantásommal Grosso-t. A fejemmel biccentettem neki, miközben tenyeremet kétszer a combomhoz ütöttem, hogy érkezzék csak lábhoz. És ő így is tett. Délcegen galoppozott mellém, egyenes tartással ülve le. - Te mit gondolsz nagyfiú? Elviseljük Eden társaságát, ha belemegy? - nevettem el magam, megsimítva a kutya fekete buksiját. Csak vakkantott egyet, jelezvén, hogy baromira nem érti mit hadoválok, de tőle mehet. - Ezt vehetjük igennek, már csak rajtad áll. - pillantottam vissza a hölgyeményre, kezemet összedörzsölve, hogy némi olajfolttól szabadulhassak meg.
- Sitkából. - vonok vállat, majd pontosítok kicsit a dolgon. - És nem a szél, hanem az oroszok. - Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint nem vagyok az a múltját takargató, depressziós hős típus. De megvannak azok a dolgok, amikről nem beszélek. Vegyük például azt a csokit az anyósülésen. Fogalmam sincs, hogy került ide, de nem rémlik, hogy fizettem volna érte. Magától meg ugyebár nem terem egyik kocsi anyósülése sem Snickerst. Kérdésére cinkos mosoly fut át ábrázatomon, ahogy felé pillantok. - Az nem kifejezés, hogy értek. Ha ilyen kocsim lenne, tuti tele lenne mindennel. Talán még egy PS2-ő is beférne a hátsó ülésekhez... - merengek el, aprót biccentve arra, hogy megfelelnek neki a hangfalai. Egy szóval sem mondtam, hogy rosszak! Régen még tudtak minőséget gyártani. Tartós minőséget. Ma már egy-két évre készítenek mindent szinte. Aztán vegye meg a jónép újra és újra! - Nem ijesztenél meg. - pillantok rá hirtelen jött örömöm hozta határozottsággal azon kijelentésére, hogy szavamon fogna. Csak tessék! A bátorságomat gyorsan sikerül neki szétrombolnia, mikor behajol az ablakon. Hallgatom szavait, akaratlanul is elvigyorodok valami fura öniróniával, mikor jó arcnak nevez. Ezt se mondták még rám sokan... nem is szokásom rászolgálni, ami azt illeti. - Jól hangzik. - felelek, noha annyira nem vagyok biztos a dologban, egyszerűen csak semmi kedvem ellenkezni. Tényleg nem vagyok egy nagy szám, tudom magamról. A kutyával lemeccselt "tárgyalás" azért megmosolyogtat, s nagyot sóhajtok kérdő tekintetét látva, megadóan. - Keress meg, ha a városban jársz és megbeszéljük. - Vigyorodom el. Ha annyira össze akar futni velem, úgyis megtalál. Cím, telefonszám és egyéb megadása nélkül is. Megvárom, hogy mond e még valamit erre, viszont ha nem ragozza hosszan, akkor elköszönök, megköszönöm a segítséget és felhúzom az ablakot - majd köhögősen-dorombolón, képemen valami rafinált, cinkos kis mosollyal elindulok. Meg se várom, hogy ő is beszálljon a kocsijába, egyszerűen elhajtok mellette. Úgyis beelőz idővel, ha egy felé tartunk.
Sitkában még nem jártam, de talán jobb is. Amennyit mászkáltam már életemben, valahogy nem bánom, hogy ezt-azt kihagytam. Így is annyi látnivalón estem már túl, hogy az felérne egy egész megzenésített, tíz felvonásos színdarabbal... - Oroszok... - sziszegtem el a fogaim alatt, mintha annyi mindent tudnék róluk. Bár, értesüléseim akadtak a későbbiekben a nagyvilágból, és hát kevésbé sem voltak jó fiúk, ezek a ruszki csoda népek. De nem feszegetem, csak részleteiben vagyok a témába beavatott. - Waow, kis zseni vagy akkor. - nevettem fel, némi halovány iróniával a hangomban, de ettől még komolyan gondoltam. - Nem játszok ilyen agyromboló szarokkal. - felelem a PS-t említve, habár volt rá példa, hogy leragadtam valami fogyi játék előtt a kezembe erőszakolt joystickkal, teljesen átszellemülten verve a gombokat... De ritka, és nincs is rá időm. A kijelentésre, csak mosolyogtam. Nem is állt szándékomban megijeszteni, noha tudtam, hogy csak rávágott vérszívás féle volt. Azt pedig vigyorogva fogadtam, hogy végül is belement a felajánlásba, így amint úgy esik, úgyis megtalálom. Akár véletlen akár szándékosan. A farkasának szaga már úgyis az orromban kering, ezt pedig egy jó bolhás nem felejti el. - Számíthatsz rá. De akár, te is felkereshetsz, ha ráunsz a kütyülésre. - biccentettem egyet, majd intve Grosso-nak elindultam a kocsi felé, míg Eden elhajtott mellettünk. Meg volt a mai jó cselekedet, kipipálható. Remélem bármi is ami ezt jegyzőkönyvbe veszi, szép nagy zöld pecsétet nyom rá! A motor finoman dorombolt fel, amint rá raktam a gyújtást, és a kutya is kellőképpen elhelyezkedett a helyén, majd gázt adva, kerék pörkölve kanyarítottam meg a kormányt, és űztem tovább a végtelen út hálózatba szétáradó betonzatát...
*Hát ez egy érdekes nap volt. Pedig az ég világon semmi különleges nem volt benne. Bement dolgozni, beoltott néhány vakarcsot és aztán... bevittek neki egy őzet. Egy őzet! Az egy dolog, hogy már medvékkel is foglalkozik a falkája noszogatására, na de egy őz?! Mert, hogy a delikvens elütötte őt és nem volt szíve ott hagyni. Viszont feltámasztani nem tudta szegény állatot. Bambi meghalt, a gázoló pedig szépen ott hagyta anyakára a döglött őzet. Nap végéig tartogatta, aztán végül feldobta az ősöreg jeep platójára és már jöttek is ki a városhatárba. Egy ilyen órák óta döglött állatot még az ő farkasgyomra se venne be, a farkasa is durcásan vonja fel az orrát. Nem dögevő a szentem. Szóval szépen leparkol az út szélén, lehúzza a platóról szegény állatot, ami persze bele van tekerve egy méretes lepedőbe. Nem vonszolja túl sokáig, maximum száz méterre viszi be, hogy azért már néhány fa takarja. Az hiányzik, hogy bárki azt higgye, hogy valami hullát akar elásni. Mármint emberit. Rosszindulatúak az emberek, bármi kitelik tőlük. Majd szépen visszasétál és az ásót is leveszi a platóról. Jól rákészül az ásásra, még a kabátját is felakasztja a közeli fa egyik ágára és ingujját is felgyűri. Nem akarja összekoszolni, nem kell mindenkinek tudnia, hogy a földet túrta. És nekiáll ásni.*
Szeretem az erdőket… Mindig is szerettem őket. Legalábbis mióta az igazi életem elkezdődött, azóta biztosan. Különleges nap a mai, kétszáznyolcvankét éve különleges, és idén is gyönyörűre sikerült. Most egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Ilyenkor Constantine tapintatosan visszavonul, hagyja, hogy magamban sétáljak haza. Szép tavaszi idő van, már persze Fairbanks-hez képest, én pedig mezítláb, meseszép ruhában sétálok a fák között, a magassarkú cipőimet a kezemben lóbálva. Már jóval korábban levettem, mert a sarka rendre elsüllyedt a földben, és csak nehezítette a járást. Jóllakott, elégedett, és boldog vagyok, a nap süt, ma úgy érzem, mindent megkaphatok. A sétába olykor egy-két tánclépés is keveredik, majd egy kicsit több, a lassú ritmust dúdolom magamnak, aztán később mégis inkább éneklem a dalt. Szép hangom van, de ha nem lenne, akkor sem félnék énekelni az erdőben… - Eljössz-e ahhoz a fához, ahol egy férfit felakasztottak, mert megölt három másikat. Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
A versszak végén érzem meg, hogy valaki más is van a közelben. Nem tudom pontosan, hogy a zajok, a szaga, vagy az energiái árulják el először, de egy kicsit megtorpanok, mélyet szippantok a levegőből, kicsit lejjebb engedem a pajzsomat, de amint sikerült beazonosítani a helyet, ott folytatom, ahol az imént abbahagytam, annyi különbséggel, hogy az idegen felé veszem az irányt.
- Eljössz-e ahhoz a fához, hol azt mondtam, fuss és ne nézz hátra, mert ez lesz a szabadságunk ára! Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
Hallani valószínűleg már korábban hall a másik farkas, de az utolsó két sornál már láthat is, én is látom, a lába mellett a fehér lepedőbe csavart tetemmel, és bár tudom, hogy nem ember, hevesebben dobban a szívem pár pillanatig a gondolattól. Mikor a dal véget ér, már csak néhány méterre vagyok tőle – feltéve, hogy a közeledésem alatt nem tett semmi egyebet, mint az ásás -, és érdeklődve félrebiccentem a fejem. - Miért ásod el? Így nem lesz hasznára senkinek a halála… Nem igazán értem, miért ölte meg, ha utána hozzá sem nyúl…
*Nem ás valami észvesztő nagy sebességgel. Nem mintha nem tudna, de éppenséggel nem siet sehová. Ráadásul ő az a típus, aki elég gyakran csak úgy szeret elmerülni a gondolataiban. Ha meg már itt van a semmi kellős közepén, akkor miért ne ragadná meg az alkalmat, hogy így munka közben egy kicsit elmerengjen. Közben persze szép ütemesen hányja a homokot oda a gödör mellé. A dal eleinte annyira távolról szól, hogy el sem jut az agyáig. Azt viszont nem tudná megmondani, hogy a hangra vagy a szagra lett figyelmes először. Mindenesetre annak az irányába fordítja a fejét és még az ásással is leáll, de úgy konkrétan a mozdulat közepén. Bal lába ott is van az ásó vasán. Nagyjából beazonosítja a nőt, feltételezi ő is épp most engedhette le a pajzsát, ezért tudott behatolni rajta és úgy legalább a korát meg tudja saccolni, ha mást nem is nagyon. A dal pedig folytatódik, ami azért ezek után kissé meglepi, egyre kíváncsibban néz el abba az irányba, ahonnan a jövevényt várja. Az ásó nyelén támaszkodva figyel, míg elő nem bukkan az ismeretlen farkas. Mondjuk tekintetéből nem sok olvasható ki, legfeljebb az érdeklődés, amellyel most már ténylegesen jutalmazza a nőt. Nem ismeri a dalt, de meg kell hagyni, hogy a nőnek nagyon szép hangja van és egyébként is egy igen feltűnő jelenség.* A kérdés hallatán azért leveszi végre mélybarna szemeit a nőről és letekint a közvetlen mellette heverő tetemre, majd ismét a másikra.* - Életében sem volt senkinek sem a hasznára. De ha kéred, a tied lehet. *Von kissé vállat egykedvűen. Mindig ilyen, nem a nőnek szól a hangjából is érezhető érdektelenség. Már szinte úgy is tűnik, hogy nem szándékozik többet mondani, de... az iménti kis dal akkor is nyomott hagyott benne. Nem is tudja, hogy a szöveg vagy a dallam, vagy a nőt körüllengő kisugárzás, valószínűleg így mind együtt.* - Szép hangod van. *Jegyzi meg halkan, mosolytalanul. Nem próbál ellenszenves lenni, az évek során lett ilyen furcsán kettős. A tekintete legalább is semmiféle ellenszenvet nem sugall.*
Megszoktam már, hogy a megjelenésem erős hatást vált ki másokból, így aztán most sem hízeleg túlságosan, hogy a másik farkas megdermed a mozdulata közben. Én érdeklődve figyelem, és mikor válaszol, a cipőimet továbbra is a kezemben lóbálva sétálok oda mellé, hogy leguggolhassak a lepedőbe bugyolált tetem mellé. Lehajtom az anyagot az őz fejéről, végigsimítok az orrán, az orrnyergén, egészen fel a homlokára, végigfuttatom az ujjaim hegyét az egyik hegyes-szőrös fülén. Csak ezután nézek fel a farkasra. - Úgy gondolod? Ez roppant nagyképű hozzáállás más élőlények életéhez… De ha igazad is van… Legalább a halála hasznos lehetett volna. Sóhajtok egyet, még egyszer végigcirógatom a halott őz pofáját. - Nem, ne add nekem. Nem eszem meg semmit, amit nem a szemem előtt halt meg. Még nagyon el vagyok veszve a gondolatmenetemben, így aztán a dicséretre kicsit késve válaszolok, és mikor felnézek, még láthatja, hogy kicsit máshol járok gondolatban. - Szeretek énekelni… Te nem szeretsz semmit? Amennyi érdektelenség süt róla… Hihetetlen, hogy ne érintse meg semmi, ami most körülötte van… Az erdő gyönyörű, egy nem is olyan rég még élő állat teteme fekszik mellette, amit meg sem kóstolt, de a vadászat örömét sem érzem benne. Egyedül úgy tűnik, én mozdítok meg benne valamit, de még az is annyira gyenge kis rezdülés, hogy majdnem sértő… Nekem folyamatosan mosolyog a tekintetem, még akkor is, mikor elkalandozom gondolatban, és mikor épp itt vagyok vele, akkor roppant érdeklődéssel figyelem…
*Tekintetével követi, ahogy a nő az állat mellé guggol, arcán a rezignált nyugalmon kívül nem sok érzelem jelenik meg. Talán a barna kutyatekintet a legbeszédesebb az ábrázatán és az tükröz is némi érdeklődést, ahogy figyeli a másik minden mozzanatát. Nem nagyon tudja hova tenni, de tisztában van vele, hogy néma gyereknek anyja se látja a fától az erdőt, szóval ha nem kérdez, akkor nem is fogja megtudni. De nem kérdez.* - Inkább tőle volt nagyképű, hogy azt hitte van esélye egy kocsi ellen. *Nem fog magyarázkodni, hogy erre értette, hogy haszontalan volt életében is az állat. A nő vagy kikövetkezteti, hogy kocsi elé szaladni nem értelmes életcél... vagy nem. Alapvetően nem az a típus, aki bármit is túlmagyarázna, ezért sem szeret például kölykökkel foglalkozni. Viszont a válasza után, most már épp ideje folytatni az imént félbehagyott mozdulatot és ha már a lába az ásón van, akkor be is nyomja a földbe és komótos tempóban ás tovább.* - Ez meg a másik fele. Fél napja döglött, úgy hozták be nekem. Legfeljebb trófeának lenne jó a falra, arra pedig nem tartok igényt. *Miközben ás, csak időnként sandít oldalra a nőre, csak hogy megnézze, mindig az őz mellett guggol-e. Egyébként stílusa egy fikarcnyit sem változik, továbbra sem tűnik különösebben lelkesnek semmi iránt. Mintha csak ki lenne égve, vagy neki minden mindegy lenne. Viszont a kérdés jogossága ellenére meglepi, hogy ilyen nyíltan felteszi a nő. Ezúttal rendesen ránéz és mintha kicsit szemöldökei is feljebb szaladnának. Rövid szünet erejéig egy szót sem szól, csak nézi a nőt. Szinte már olyan, mintha meg sem akarná törni a csendet.* - Tényleg magassarkúban jöttél túrázni? *Kérdi végül hangjában csak minimális érdeklődéssel, de legalább egy kérdés. Természetesen észrevette, hogy mezítláb van a nő és ott a kezében a cipő. Viszont a számára feltett kérdésen csak egyszerűen túllendül mindenféle válasz nélkül. Feltételezhetőleg az érdeklődésének hiányára célzott a nő, így válasz helyett inkább érdeklődött. És most meg ás tovább, de persze ez nem befolyásolja abban, hogy hallja a nőt.*
Én szeretem az állatokat. Sokkal jobban, mint az embereket. A farkasokért pedig rajongok. Olyan csodálatos lények vagyunk… De ezt a farkast nem értem. A megjegyzésére felsandítok. - Nem hiszem, hogy egyáltalán tudta volna, mi az az autó… Szegény pára. Újabb értelmetlen halál, ami az emberek lelkén szárad… Nem tételezem fel, hogy ő ütötte volna el, pedig semmi nem támasztja alá az elméletemet. A magyarázatra megrázkódom, mint a farkas, ha vízből jön kifelé. Ki akarná halott állatokkal dekorálni a falát? Ostoba egy szokás… Látom a meglepetést, mert onnan, hogy újra megszólaltam, őt figyelem. Úgy tűnik telibe találtam. Vakon a százas körbe… Elégedett vagyok magammal. A válasz helyett feltett kérdést hallva elnevetem magam. Vidám, felszabadult kacagás ez, most felegyenesedem, arrébb lépek egyet, és körbepördülök. - Szóval nem… Magam mellé ejtem a cipőimet, néhány tánclépéssel megkerülöm a gödröt, hogy a farkas másik oldalára kerüljek. - Nem túrázok… vadászni – itt felcsillan a szemem – táncolni és énekelni jöttem… Nem mintha bármelyikhez praktikus lenne a magassarkú az erdőben, de ez engem szemmel láthatóan nem zavar, és nem látom, hogy ne lenne logikus a válaszom. Egészen közel lépek hozzá, ha nem húzódik el, a nyakához hajolok, és mélyen belélegzem a bőre illatát. Úgy szimatolok, mint egy valódi farkas. Amennyiben nem ellenkezik, még az arcélén is végigsimítok az ujjaim hegyével… - Milyen szomorú… A leheletem a nyakát cirógatja. - Melyik volt az utolsó pillanat, mikor nem érezted tehernek a létezést? Én nem foglalkozom tabukkal, ha valami érdekel, nyíltan megkérdezem. Más szemmel nézem a világot, és azokat akik benne járnak, mint a többség, legyen szó emberről, vagy farkasról.
*Arra, hogy ne tudta volna mi az az autó, nem nagyon reagál. Ez igazából most már egész lényegtelen, bár minden bizonnyal a nőnek van igaza. Csak ez nem mentesíti "szegény párát" az alól, hogy visszafordíthatatlanul megmurdelt. Ideje lenne talán ezt is belevenni az élet körforgásába. Az őzike füvet eszik, a kocsi meg elüti az őzikét...* - Nincs új a nap alatt. *Mondja ásás közben, tőle szép lassan talán már megszokható fásultsággal. Őt annyira nem borítja ki egy állat halála. Ez is csak egy olyan halál, amit meg lehet és meg is kell szokni, ha az embernek ilyen hosszú élet adatott meg. Jómaga már látott egyet, s mást, bár nem kétli, hogy a nő is, hiszen hasonló korban lehetnek. Arra hogy a nőstény ad helyette választ, mintha halvány, alig észrevehető mosoly futna át az arcán. Talán tényleg nem szeret semmit, de ez a semmi olyan tág fogalom. Sosem jelentené ki így ilyen egyértelműen. A kevés dolog máris sokkal jobban megfelelne neki, de így inkább a másikra hagyja. Persze tekintetével végig követi a nőt, így az ásás mint olyan ellehetetlenül. Hagyja is, bár a lába továbbra is az ásó vasán időzik, mely csak arra vár, hogy belenyomja a földbe. A nő viszont jelenleg érdekesebb, mert egyszerűen nem érti.* - És a cipő is szeret vadászni, értem. *Épp csak lesandít a fűben heverő magassarkúkra, hogy aztán ismét a nőre tekintsen. Épp csak egy árnyalatnyi szarkazmus árulkodik a hangjában arról, hogy nem tartja elég kielégítőnek a választ, de ő aztán nem az a típus, aki tovább faggatózna. Nem is teszi. Bár ez nem csak az érdektelenségének köszönhető, hanem mert a nő hihetetlen természetességgel sétál be a privát szférájába. Ajkai kissé elnyílnak meglepettségében, de nem húzódik el, csak lábát veszi le az ásóról. Állát kissé felemeli, talán még kicsit kis is húzza magát, miközben igyekszik lesandítani a nőre. Legfeljebb ennyi árulkodik arról, hogy ez a gesztus igen váratlanul érte, na meg nem is bízik meg feltétlenül annyira a másikban, hogy ezt teljes természetességgel tudja fogadni. Akárcsak az arcélén végigszaladó ujjak, amiket ugyancsak némán tűr. Igazából ez egy igazán kellemes helyzet lehetne, ha nem pár perce ismernék egymást. Mondjuk a kérdés... hát erre sem volt felkészülve. Viszont a nyakát cirógató lehelet és a testéhez simuló másik test nem veszi el teljesen az eszét. Finoman ráfog a nő csuklójára, mielőtt még leengedné kezét az arcélén való simítást követően. Egyáltalán nem szorít rá, csak egyszerűen megfogja és most konkrétan szembe néz a nővel ebben a képtelen közelségben. Ha egy percig is kellemetlenül érezte magát a szituáció végett, annak most halvány nyoma sincs. Ahogy letekint rá, még néhány kósza, barna tincs is előregördül a füle mögül.* - Számodra volt olyan pillanat, amikor tehernek érezted? Mert ha nem értenéd azt, amiről kérdezel, akkor válaszolnom is felesleges. *Szinte csak suttog, mert ha a nő nem lépett el tőle, akkor minden bizonnyal így is tökéletesen érthető, amit mond. Viszont eddigi érdektelensége érezhetően átcsap valami másba, de annyira botrányosan nehéz olvasni az arcáról, szemeiből, hogy képtelenség meghatározni mit is érezhet vagy gondolhat. És persze a pajzsa is védi.*
Nem erőltetem az őzikés témát, mert látom, hogy annyira sem érdekli, mint az utcán félrerúgott sörösdoboz. Kár… pedig az életet, az ártatlan életet tisztelni kell… Az állatok mind jók, és tisztalelkűek. Sajnálom a lepedőbe csavart jószágot. Ő viszont nem… - Olykor talán mégis akad… Elgondolkozva fűzöm a megjegyzéséhez, szemmel láthatóan eszem ágában sincs jobban megmagyarázni, vagy elmesélni, mi játszódik le a lelki szemeim előtt. Én is sokmindent láttam, éreztem boldogságot, bánatot, átéltem veszteséget, ami örökre nyomot hagyott bennem, megtaláltam a legnagyobb kincset az életben, fáztam, éheztem, a szívemben-lelkemben elharapózott mindent kitöltő fekete üresség, ahogy ő is nyilván ezer és ezer különböző dolgon van túl. Mások vagyunk, csak az közös bennünk, hogy még mindig élünk. Ő talán kevésbé, mint én. Nem értjük egymást, és emiatt távol vagyunk. Ha hozzásimulok akkor sem kerülünk közelebb… A megjegyzésre megrázom a fejem. - Nem hiszem, hogy lenne bármilyen érzése a dolog kapcsán. De én magasabb és csinosabb vagyok benne. Szeretek tetszeni… És ezen a napon mindig, minden évben gyönyörű akarok lenni. A legeslegszebb nő a világon. A privát szféra, mint olyan számomra nem létezik, ha farkassal sodor össze a sorsom. Mindegyikük vér a véremből, egy kis darab benne éppen olyan, mint bennem egy kis darab. Látom mennyire meglepődik, ahogy közel lépek hozzá. Ahogy felnézek rá, látom, ahogy elnyílnak az ajkai, érzem az enyhe feszültséget, ami a tartásába költözik. Mikor a bőre illatát már örökre megjegyeztem, és az ujjaim az arcán simítanak végig, az arcomat a nyakához simítom, a testünk összeér, finoman neki is támaszkodom, mivel sokkal magasabb nálam, így csak kicsit feljebb nyújtózva tudok rendesen a nyakához bújni, ehhez pedig támaszra van szükségem. Nem tiltakozom, nem rezzenek, mikor megfogja a csuklómat, csak ottfelejtem az ujjaim, ahol megállított a mozdulatban. Mikor lenéz rám, picit elemelem az arcom a bőrétől, hogy a szemembe nézhessen. Mással talán a világ legromantikusabb pillanatát élhetné át most, bárki kapná el a pillanatot, alighanem vakon szerelmesnek gondolna minket. Nem fordítom el a pillantásom, a kérdés nem hoz zavarba. A válasz is olyan természetességgel születik, mintha átlagos témáról beszélgetnénk. A képtelen közelség miatt a szavaimat egyenesen a szájára lehelem. - Ó, igen. Tudom milyen az, mikor a létezés minden perce kínzóbb, mint a Pokol legsötétebb fenyegetése, és tudom milyen nap nap után cél nélkül felkelni és lefeküdni, semmi élvezetet, semmi érzést nem találni abban amit csinálsz. Se öröm, se bánat, se megbánás, se gyász, se elégtétel. Egyszerűen semmi… Meghalnál, de nincs aki levegye a válladról a létezés terhét, így aztán minden marad a régiben… Én nem suttogok, de az előbbiekhez képest észrevehetően halkabban beszélek, elvégre olyan közel van hozzám. Belőlem nincs mit olvasni. Őszinte vagyok, semmire nem játszom rá, de nem ébreszt bennem indulatokat a téma. Én most újra élek, ami fájt, azt magam mögött hagytam… Csak a szemeim csillognak lázasan, és árulkodnak róla, hogy talán nem árt velem vigyázni. Őrültekkel sosem árt.
*Nem is igazán tudja, hogy mit mondhatna a nő kis megjegyzésére. Akár tovább is fűzhetné a gondolatot, hiszen egyértelműen máshogy vélekednek az őket körülvevő világról és a rájuk váró lehetőségekről, de... miért is akarná meggyőzni őt a saját igazáról? Hiszen mindketten ugyanarról beszélnek csak a nézőpont egészen más. Így csak aprót bólint a megjegyzésre. Tényleg nem tudná kijelenteni biztosan, hogy semmi újdonság nem vár rá, így egyszerűbb rábólintani. A kijelentésre a cipőt illetően gyanútlan meglepettség fut át az ábrázatán. Kérdezhetne még, de mi értelme is lenne? Persze nem hagyja válasz nélkül, bár mintha némi zavartság vegyülne a tekintetében, miközben félretekint.* - Ó, azt hiszem ebben nincs hiba. *A megjegyzést olyan, mintha csak magának mondaná, de minden bizonnyal nem azért nem hagyta meg kósza gondolatként és mondta ki hangosan, mert nem szeretné, ha a másik ezzel ne lenne tisztában. Bizony neki is van szeme és a hölgy szívszaggató kecsessége és az az egész aura, ami körüllengi... José saját magának hazudna ha nem ismerné el, hogy le van véve a lábáról. Még apró mosolyra is rándul a szája, de gyorsan véget is vet neki, ahogy újfent a nőre tekint. Az, hogy meg is támaszkodik rajta a másik, a legkevésbé sem zavarja. Lehet, hogy nincs kigyúrva, de ettől függetlenül olyan stabilan áll és tűri a nyakánál ténykedő hölgy minden rezdülését, mintha csak kétszer ekkora lenne. Viszont a legjobb szó tényleg az, hogy tűr. Ahhoz, hogy élvezni tudja, meg kellene bíznia a másikban, bár el kell ismerni, hogy ezek a puha érintések, a nyakához és egész testéhez simuló nő kifejezetten hízelgő egy férfi számára. Talán még az is megfordul a fejében, hogy miért is nem borotválkozott ma reggel, bár az a nem túl számottevő borosta tán még nem olyan zavaró. Bár megfogja a nő csuklóját, de nem úgy fest, mintha távolabb akarná vonni azt. Jó ott, abban a mozdulatban, amiben félbeszakította. A közelséget még tudja kezelni, bár néha talán kimarad egy-egy lélegzetvétel, hisz még a végén megzavarná azzal is a gondolatmenetet, ami nem titkoltan érdekli. Amikor pedig befejezi... csend. Egyáltalán nem szólal meg azonnal, inkább a nő tekintetét fürkészi. Próbálja értelmezni, amit lát, azt is pontosan tudja, hogy normális esetben tartania kellene tőle. De amit eztán tesz, az teljesen szöges ellentétben van azzal, amit normális esetben gondolnia vagy tennie kellene. A hatásszünet után, mikor már úgy tűnik, hogy reagálni sem méltóztat, finom lassúsággal hajol a nő füléhez, lényegében önként késztetve vissza a másikat az iménti helyzetbe, amikor még a nyakában volt. Csak halkan suttog bele a fülébe. Nem próbál rájátszani az érzékiségre, de azt meg kell hagyni, hogy az a saját bőrszínéhez képest, már-már fakó, hamvas bőr, mely most olyan közel van az ajkaihoz beszéd közben, nem hagy túl sok választást ebben a kérdésben. Persze, hogy érzéki, amennyire futja. Az angol higgadt mentalitás mellett és ellenére azért ő még spanyol.* - Azóta érzem tehernek a létezést, mióta nincs aki önként meg akarjon ölni. Amikor még számított, mit tettem, sorban álltak, akik nagy élvezettel ugrottak volna a torkomnak. Most viszont... a torkom érintetlen. *Pusztán tényt közöl, nincs a hangjában semmi elfojtott szenvedély, ahogy azt egy külső szemlélő elvárhatná egy hasonló szituációban. Legfeljebb csak annyi tűnhet fel, hogy lassabban beszél, minden szót jól megfontol, mielőtt kimondaná. Viszont a nő megkapta a válaszát. Ezzel pedig ujjai kinyílnak, melyek eddig a másik csuklóját fogták közre és egyszerűen kilép a közelségből... ha hagyják. Ha pedig így van, akkor megindul a bebugyolált tetem felé, mintha mi sem történt volna.*
Az őzikés témát egyelőre hagyom elsikkadni. Eleget beszéltünk róla, és most fontosabb dolgok következnek. Tudom, érzem. A meglepett ábrázat láttán kicsit ismét elnevetem magam. Milyen fura figura ez a farkas! A megjegyzését csak megmosolygom, én már nem teszek hozzá semmit. Látom rajta segítség nélkül is, hogy nem hagyom hidegen. Az eszembe sem jutott, hogy a finom támaszkodásom kibillentene egy ilyen kaliberű farkast az egyensúlyából, így nem lep meg, hogy szilárdan áll a lábán. Érzem benne a feszültséget, azt is, hogy csak tűri a közvetlenségemet, de nem zavartatom magam a dolog miatt. A borosta pedig egyáltalán nem zavar. A válaszomat követő csend miatt szemmel láthatóan nem érzem kellemetlenül magam, nem is szakítom meg a szemkontaktust sem. Egyszerűen csak várok. Nem is hiába. Ahogy a férfi mozdul, követem a finom irányítást, ismét közelebb hajolok a nyakához, és csendben hallgatom a választ, csak a szabad karomat csúsztatom a derekára. Így akkor sem tud még ellépni, mikor elhallgatott. A hangja doromboló érzékisége nem hagy hidegen, hogyan is hagyhatna? Libabőr fut végig a karomon, de egyébként kifejezetten élvezem a helyzetet. Meg még mindig nem értem, miért érez így, de a válasz olyan egyértelmű, ahogy a kis incselkedés is. Visszahajolok a nyakához, finoman harapok rá, a fogaim a bőrét karcolják, a nyelvem hegyével röviden simítok végig rajta, végül könnyű, puha csókkal fejezem be a mozdulatot, aztán elengedem, és vele együtt én is hátralépek egy lépést, aztán távolabb pördülök. - Most is számíthatna, amit teszel. Minden csak rajtad áll a saját életedben. Te döntöttél úgy, hogy jelentéktelen leszel… A nagyságot elvenni nem lehet senkitől. Arra még a halál sem képes… Félrebiccentett fejjel figyelem a farkast.
*Valószínűleg az érzés teljesen kölcsönös a másikkal szemben, hiszen ő ugyancsak furcsának találja a nőt. Furcsának, titokzatosnak... kívánatosnak. A hosszú évek tanúbizonysága szerint pedig nem olyan nehéz elcsavarni a fejét, ha a megfelelő személy teszi. Ráadásul ez a nőstény kifejezetten lehengerlő jelenség és ha nem is célja az, hogy mély nyomot hagyjon Joséban, ez már elkerülhetetlen. Rég volt nővel, ahhoz hogy érezze a rezdülésekből, hogy hatással van valakire, de talán valahol mélyen élvezi a helyzetet. Egyszerűen érzi a szikrát. Az sincs ellenére, amikor a derekára siklik a női kéz, így értelemszerűen nem fog ellépni. Nem is igazán tudja, mire számítson most, lényegében felkínálta neki a nyakát, de mégsem érzi különösebben veszélyben magát. Még akkor sem, amikor a nő fogaival a nyakát "támadja meg". Szemeit lehunyja és inkább hagyja, egy elnyújtott szusszanással konstatálja, amikor a fogak helyet, már a nő ajkát érzi a bőrén. Most igazán tudná értékelni, ha valaki nyakon öntené egy vödör hideg vízzel, mert ez így... ez így egyszerűen túl jó, túlságosan élvezi. Még egyik kezét is óvatosan a nő csípőjére simítja... de elkésett, a nőstény távolabb lép, ő pedig ott áll egyedül. Olyan érzés, mintha kirabolták volna, elvették tőle a pillanatot. Egy sóhajt követően nyitja ki a szemeit és tekint a nőre. Pár másodpercre szüksége van, hogy összeszedje magát. Hirtelen azt se nagyon tudja mit akart, de végül a hajába túr, visszarendezve a kósza tincseket a helyükre és végül inkább a tetem felé veszi az irányt. Természetesen hallja a nő szavait. Választ csak akkor ad, amikor már az állat mellett guggol.* - Én döntöttem így. Viszont a kérdés csak annyi volt, hogy mikor nem éreztem tehernek a létezést. Arra pedig válaszoltam. *Mondja halkan, feltekintve a nőre. Tekintetéből még mindig úgy tűnik, hogy sikerült kicsit megbolygatni a lelki világát, de éppenséggel az arca és a hangja ugyanolyan, mint amikor elkezdték a beszélgetést... unott és olyan... semleges. Egyszerűen nem vár bármiféle jó tanácsot, vagy biztatást, mert szemmel láthatólag ő is tisztában van a lehetőségeivel. Szándékosan nem él velük. Egyszerűen szeretne megmaradni abban a hitben, hogy a holnap semmi újat nem hozhat. Végül egyszerűen belefordítja a döglött őzet a gödörbe, ami egy tompa puffanással henteredik bele nyughelyébe.* - Huzamosabb ideig maradsz a környéken? *Kérdi miközben felegyenesedik a gödör mellett. Csak egy egyszerű kérdés, a barna tekintet is érdeklődőn állapodik meg ismét a nőstényen.*
Kezdőlap
