Az asztaloktól távol eső helyen, a pult átellenes oldalán található üres teret különféle játéktermi eszközök töltik fel. Két csocsóasztal, középen egy léghoki pálya az érdeklődés fő tárgya. A falak mentén összesen 5 darts várja a lelkes dobálókat, a sarokban a zenegép mellett pedig egy boxgép várja a férfiak (és lelkes hölgyek) ütéseit.
Felnevettem visszavágására, fejemet ingatva meg kissé, noha tekintetemben játékos fény csillant. Szóval így állunk, kislány? Igen? - Akkor csak remélem, hogy mindkettőnknek van még jópár éve kivárni ezt! - Akarata ellenére akkor sem itatnám, nem én vagyok ennek a propagandának az arca - már - így almalével a kezemben. - Ebben én egész biztos vagyok, Ryllis! Nem te lennél az első farkas, így egyáltalán nem lehetetlen cél. - Szelídült mosollyá a képemen megülő vigyor, ahogy őt fürkésztem, ültemben kissé előre dőlve, teljes figyelmemmel neki adózva, ahogy hallgattam a problémája kifejtését. - Mi a helyzet Lynxszel? Nemrég lett mentor, így legfeljebb tarki minőségében zavarhattad, de azt meg kétlem, szóval... Nem tettél ilyet, ugye? - Szúrom közbe érdeklődőn billentve el kissé oldalt fejemet is, ahogy a lányt fürkészem egy kitartott fél másodpercig, míg válaszol. Arra, hogy nem akar kicseszni a teremtőjével, megereszkednek kissé a vállaim. Willow kedves nőszemély, tényleg. Egy kicsit lehet, az én ízlésemnek neurotikus, már amennyire volt szerencsénk egymáshoz, de nyilván ezt nem fogom kifejteni pont Ryllisnek, legyünk bármennyire is jóban. Vagy épp pont ezért nem. Kedveltem a kisfarkast, na! Nem akartam neki rosszat és a teremtője fontos volt neki, mondania sem kellett. - Figyu, én nem azt mondom, hogy csesszél ki vele, csak azt, hogy lehet, őt is megnyugtatná, ha egy tapasztalt farkas, egy mentor adna visszajelzést felé a fejlődésedről. De az ő dolgai miatt ne te szívj baszki, mert ez az, ami igazán unfair lenne veled szemben! - Böktem felé mutatóujjammal a levegőben. - És ezt ő sem szeretné, ebben biztos vagyok. Azt egész életében bánná később. - Ereszkednek meg kissé vállaim ez utóbbi mondatra, elpillantva a kis nőstény válla felett az izgő-mozgó közeget pásztázva, noha meglehet, gondolatban nem is egészen itt járok pár pillanatig. - Ha szeretnéd, szívesen beszélek vele akár én is. A problémáit, bármik legyenek, nem oldhatom meg helyette, de a "hogyan basszuk el a gyerekünk életét a saját szarjaink miatt" trófea körbejár a családunkban úgyis. - Tért vissza tekintetem felé, kissé el is tártam megadóan a kezeimet. Nem fogom erőltetni a segítséget, ha makacsul ragaszkodik a maga igazához, de ennyit igazán megtehetek a barátjaként.
Aprót bólintottam. - Igen, tudom. Képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor a beharapáskor kiderült, hogy kábé a fél sürgősségi osztály bundát növeszt havonta. Vagy varázsol. - Kortyoltam egyet én is az italomból. Bár főleg farkasok voltak a kórháziak között. - Mondjuk ez legalább megmagyarázta a beosztási anomáliákat. - Azok közül, akikkel tartottam a kapcsolatot az egyetemről, senki másnak nem voltak olyan anomáliái, mint itt, hogy vezető orvosok egyszerre vehettek ki több napot, vagy egy fél osztály eltűnt és ez tudott beosztási rendszer volt, amit sokszor mi rezidensek töltöttünk fel. Azonban a hangomból hiányzott a lelkesedés. Épp elégszer verték a fejembe, hogy megjegyezzem, ez bizony még inkább évtizedes, nem éves vagy hónapos távolságban volt tőlem. És noha eltelt pár év a farkasságom óta, még mindig elég fiatal voltam ahhoz, hogy tíz-húsz éves távlat ne tűnjön közelinek. - Lynx? Nem, nem tudok róla... szerintem még nem nagyon találkoztunk, csak látásból ismerjük egymást. Ha adtam is okot bemogorvulásra, nem szándékosan tettem - ismertem el, mert hát na, azért elég gyakran előfordult, hogy én nem vettem észre szociális jeleket, amiket mások kristályélesen lemeóztak. Számomra teljesen érthetetlen maradt, hogy emberek miért akadnak ki azon, ha nem nézek a szemükbe, ha orvosi tényeket zúdítok rájuk félórás kiselőadásban, vagy a újszülöttes képeikre csak annyit tudok válaszolni, hogy "ühüm, gyerek". De aránylag jó voltam abban, hogy ami egyszer-kétszer probléma lett, azt megjegyezzem, és legközelebb más stratégiával próbálkozzak az esetet illetően. - Nem azt mondja mindenki, hogy az élet nem fair, pláne nem a farkasoknál? - néztem rá kíváncsian. - Mármint, valahányszor panaszkodtam, le lett harapva a fejem, hogy mekkora áldást kaptam, minek nyafogok ahelyett hogy örülnék, ne legyek negatív, meg hogy az élet nem fair és ideje lenne ezt elfogadnom. Meg hogy legyek türelmesebb és ne sajnáljak pár évtizedet az életemből, mert hát az úgyis olyan hosszú lesz, ha nem számoljuk, hogy azt is lelkesen hozzáteszik, mennyiféle fájdalmas módon átharaphatják a torkom, ha nem viselkedek rendesen - ironizáltam, mert ez már az elejétől fogva komikus volt számomra a maga paradoxonában. Légy türelmes, mert évszázadokig élsz! Kivéve, ha valaki bal lábbal kelt, mert akkor már holnap meghalhatsz. Ezt Horatio elég erélyesen a fejembe verte, amikor régi barátként üdvözöltem, és ő ezt tiszteletlenségnek ítélte meg. Persze, mentségére szóljon, ez egy Vörös Hold (számomra az első) idején történt, szóval akkor épp mindenkinek torkig volt a zabszem a seggében. Akkor is fájt. - Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e - követtem az elkalandozó pillantását, de aztán visszafókuszáltam az arcára. Mestere voltam annak, hogy úgy nézzek mások szemébe, hogy nem néztem a szemébe: a szarkalábak, az orrnyereg, a szemöldök íve volt a fókuszomban, de olyan közel a szemhez, hogy a másik fél nem igazán tudta általában megmondani, hogy nem direktben a pupillájába bámultam. Csak a saját tükörképem szemébe szerettem nézni, máséba nem. - Igazad van, megpróbálkozom majd egy Mentorral. És ha az nem jön be, akkor is még opció marad, hogy téged is elrángatlak egy közös beszélgetésre. Csak... nem akarom, hogy úgy érezze, hogy kibeszélem a háta mögött, vagy hogy ellene vagyok - tettem hozzá megereszkedő vállakkal, ahogy előregörnyedtem a gondolat súlya alatt. - Willow... otthont adott nekem. És ezt a társat. A fenébe, még rezidensként is neki köszönhettem egy csomó mindent. Szerintem... még a biológiai szüleim sem tettek értem annyi mindent, mint ő - ismertem el mély sóhajjal. - Nem vagyok rá készen, hogy ezt kockára tegyem vele - ismertem fel és mondtam ki egyben a gondolatot, hátam mint a rugó egyenesedett ki, ahogy ízlelgettem a nyelvemen a mondatot. - Ezért nem lázadtam eddig - tettem hozzá a logikusan következő felismerést. A hangom és az arcom tükrözte a saját meglepődöttségemet. Ezt így... nem raktam össze, egészen mostanáig. Nagy, döbbent szemekkel pillantottam Kyle-ra. - Ennek van értelme? - Szerintem volt, de a másodvélemény ritkán ártott.
- Ó igen! Nincs egyszerű dolga az ottani vezetőknek sem, ha arról van szó, hogy meg kell magyarázni az efféle dolgokat... Az újságnál azért nyugisabb. Szabadabb a beosztás, igaz, legalább annyi krízishelyzetet kell kezelni is. - Rázkódik meg finom nevetéstől vállam, ahogy tarkómon simítok végig elmerengve. Volt már pár érdekes eset, de az igazság az, hogy mint a helyi dezinformációs közeg egyik helytartója, élveztem mindezt csinálni. Hazugság lett volna az ellenkezőjét állítanom. - Még mindig szívesen tartok fenn neked szakmai rovatra lehetőséget, ha élnél vele. A műtés élményét ugyan nem adja vissza, de talán kicsit formában tart. Gondolj bele, a helyi hipochonderek kedvenc levelezőpartnere lehetnél idővel...! - Szélesedik meg vigyorom, de a poénkodáson túl valóban beleférne időnként egy-egy szakmaibb témájú, a köznek is emészthető cikk tőle az újságba. A Lynx személye kapcsán csupán oldalt billentem kicsit fejemet, ahogy hallgatom, figyelem őt, végül finoman emelve meg a vállamat kissé, majd ejtve vissza "alapállásba" azt. - Egy próbát megérhet megkörnyékezned. - Legalább le lesznek foglalva a cimbora feles energiái is némileg, az sosem baj. Ryllis amúgy is jófej csaj, szerintem könnyedén megtalálják majd a közös hangot. Erőltetni persze semmit nem szándékozok, legfeljebb elültetem benne írmagját a gondolatnak, hogy később ő maga jusson esetleg a következtetésre: nyíltan beszélnie kellene egy mentorral a fejlődését illetően. Ami a farkaslét fair voltát illeti, felnevettem röviden a "felcsattanását" hallgatva. Ha át nem is érezhetem teljesen helyzetét, azért igyekszem megérteni azt. - Azt nem várhatja el senki, hogy kapásból széles mosollyal reagálj a megváltozott helyzetedre és komfortos legyen alig pár év alatt, ugyanakkor csakis rajtad áll, hogyan állsz hozzá. Siratod, ami elveszett vagy felfedezed mindazt, amit nyertél általa. Nézőpont kérdése az egész. - Ült meg szelíd mosoly borostás képemen, miközben álltam a leányzó tekintetét. Egy pillanatig elgondolkozom, érdemes e felhoznom múltam szeletjét, mennyire összehasonlítható a két helyzet egyáltalán, ugyanakkor úgy vagyok vele, úgy való, hogy ha már ő is beavatott személyes nyűgjeibe, én se csupán a tankönyvi bölcsességeket szórjam felé. - Tizenöt voltam, mikor közölték velem, hogy csapnivaló vagyok mágiahasználónak. Az apám a seattlei protektorátus egyik legjobban teljesítő mágusa volt, így képzelheted, mit jelentett mindez... Verhettem volna magamat a földhöz, hogy márpedig nekem akkor is ez az út kell, de mi értelme lett volna? Választottam olyat, amiben tudtam, hogy remekelni fogok mindezek ellenére is, sőt, célom volt az egyik legjobbnak lenni benne! És mindezek mellett, igaz, nyolcvan évembe telt, de a mágiahasználatot is elfogadható módon elsajátítottam, még ha csak feleolyan jó is vagyok belőle, mint az apám volt. - Húzódik féloldalas mosoly szám sarkára, ahogy apró sóhajjal zárom a kis sztorit, felhajtva az almalé maradékát, kissé eltárva karjaimat arra, hogy jó ötlet-e a beharapójával társalognom. Ezt én sem tudtam, de az ajánlatom ettől még élt. Ahogy koppant a poharam talpa az asztal lapján, úgy jutott a leányzó is elhatározásra, mit elégedett, finom mosollyal megtoldott biccentéssel nyugtáztam. - Legyen így. És nyugi ez köztünk marad, míg nem döntesz máshogy. Akkor se szedné ki belőlem, ha farkas alakban kergetne végig az erdőn, cserkészbecsszó! - Szélesedik meg cinkosan a vigyor képemen, ám futó gesztus mindez csupán, mert ahogy észlelem megereszkedő vállainak tényét, úgy omlik le a mosoly az én vonásaimról is. - Abszolút van értelme. Ahogy beszélsz róla... egyszerre barátnő és szülő, de talán még ezeknél is több ő neked, nem igaz? - Billentem kissé kérdőn oldalt a fejemet, mintha már rég kiolvastam volna szemeiből a választ. - S bátorkodom feltételezni, ő is így érez irántad, szóval hagy áruljak el egy titkot: egy szülő szemében a gyermeke sosem tud hibázni. Persze, megcsinálja a maga hülyeségeit, ami miatt ideig-óráig bosszankodik az ember, de... Nem tartozol neki semmivel, Ryllis. Azt pedig tudja, hogy hálás vagy. Érzi, minden egyes nap, mikor beszámolsz neki a napodról vagy semmiségekkel traktálod... vagy épp amikor a bizalmadba fogadod a kétségeidet, félelmeidet megosztva. - Csendes szavam tapasztalatból szól, a köröttünk levő neszezéseket épp csak alig ütve túl kellemesen mély hangommal. - Normális, hogy félsz. Az is, hogy nem akarod cserben hagyni. De az, hogy beszéltek, pont ennek az ellenkezője. Segíteni fog mindkettőtöknek, hidd el.
Kezdőlap
