Olyan friss volt a stúdióm, hogy szinte még sütött, és én imádtam. Mostanában itt töltöttem minden szabad pillanatomat, ami azért valljuk be, magányos farkasként nekem nagyon is sok akadt. Nem érdekelt túlzottan, hogy elég egyértelműen arra utal a vállalkozás, hogy maradok, elég volt, ha én vagyok tisztába a ténnyel, hogy ha forrósodik a lábam alatt a talaj, úgyis meg fogok pattanni, itt hagyva csapot-papot. Mindenesetre a helyi lapban még friss és ropogós volt a hirdetés, a stúdiót illetően, én pedig reméltem, hogy mihamarabb találok majd olyanokat, akik besegítenek, s természetesen megrendelőket. Utóbbi némileg fontosabb volt, elvégre, párat én is be tudtam vállalni, és Detroitban azért már némileg megalapoztam a hírnevemet, ami határozottan jó volt. Reméltem, itt is sikerül majd beindítani a dolgokat. Igazából arról volt szó, hogy rohadtul unatkoztam, és az nálam általában nagyon rosszul végződik, úgyhogy muszáj voltam ebbe fektetni a túlcsorduló energiáimat. Megcsörrent a telefont, aminek hirtelen nagyon megörültem, és lelkesen kaptam fel a kagylót, belecsacsogva az üdvözlő szöveget. - Szép napot! Ridley fotóstúdió, miben segíthetek? - Hát te meg mi a búbánatos francot művelsz? - Neked is szia, Mark, menj a francba! A szavaim ellenére belevigyorogtam a kagylóba, elvégre, azóta nem hallottam a hangját, hogy belekergetett abba a fogadásba, bár így utólag nem bánom a dolgot. - Nem hittem volna, hogy ott maradsz. Kiéreztem a hangjából a csalódottságot, de nem tudtam vele mit kezdeni, tudta, nagyon is jól, hogy Simon mellett nincs helyem, mert kihasználja a gyengeségeim, és nem vagyok más a kezében, mint egy marionettbábú, amit elővesz és megtáncoltat, ha olyan a kedve, máskülönben meg hagyja parlagon heverni. - Még én sem tudom, mi lesz, oké? Csak… le kell kötnöm magam. Egyébként meg, sokkal hatásosabb lenne, ha az ajtón jöttél volna be, tekintettel arra, hogy elvesztettél egy fogadást. Beleröhögött a kagylóba, és tudtam, hogy a komorabb téma egy időre el van felejtve, elvégre ő sem feltétlenül szeretett elmélyedni az ilyesmiben. Én meg aztán pláne hagytam veszendőbe menni. A pultra könyökölve beszélgettem vele, miközben tekintetem az ajtót pásztázta, volt egy olyan fura érzésem, hogy figyelnek, és nem ma először, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot, elvégre senkinek sem lenne oka engem követni, nem vagyok épp értékes sakkfigura a fairbanksi játszmában. - Hm… ugye nem küldött utánam senkit Simon? - De… Megdermedtem, és kicsit figyelmesebben néztem körbe odakinn, a nagy ablakok megengedték, hogy megtegyem, de nem szúrtam ki senkit. - Engem. Felvontam a szemöldököm, aztán némileg megnyugodtam, bár a tarkómat bizsergető érzés nem múlt el, noha mögöttem nem lehetett senki. - Komolyan beszélsz? - Kislány, ezt hagyjuk máskorra, most a vidám hangodat akarom hallani. - Azt nem nagyon fogod ezek után… Húztam el a szám, és öntöttem magamnak egy pohár vizet, miközben a vállammal tartottam a telefont. Mire nem jó egy hűtő a pult mögött… Végül hagytam, hogy megkíséreljen felvidítani, mert ha valakinek, akkor neki biztosan sikerül.
Mióta Castor megemlítette, hogy Todd kölyke felkereste, mondván meg akarja találni a Teremtőjét, azóta nem hagy nyugodni a dolog. Nem akarom elhinni, hogy azt tudva, bratyesz végzett az apjával, annyira barátságos, közvetlen lenne a közeledése az Alfám felé. Valami itt nekem bűzlik, csak még nem tudom mi az. Megölték a teremtőjét és nem akar bosszút állni? Csatlakozna simán a falkához? Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Gyűlölöm Toddot, akkor is, ha tudom, mit miért csinált, na de az életemet és a családomat nem neki köszönhetem, hanem az Alfámnak. Tudom, hogy bratyesz sosem nyúl mellé, és ő mondta azt, ennek a kölyöknek tisztességesek a szándékai, de mégsem tudom elhinni, annyira abszurd első hallásra. Szerettem volna utánajárni, Castor pedig rábólintott, hogy ha nekem így megnyugszik a nem létező lelkem, akkor tegyem. Nem fogom lerohanni, nem fogok nekiesni, hiszen nincs miért, de attól még kipuhatolhatom a szándékait. Azt sem tudom, hallott-e rólam egyáltalán, de nagy valószínűséggel nem, így egy adu máris van a kezemben, ami okot adhat arra, felkeressem. Hogy Todd szinte magára hagyta? Rá vall, meg sem lep, akkor csodálkoztam volna, ha nem teszi meg. Ő sosem értette, mit jelent egy igazi család, ő csak egy dolgot ismert, a falkát, ahol oké, vannak kölykök, de egyik sem az övé. Aztán tessék, mégis szerzett egyet, hogy utána eldobja magától. Remélem, az örök vadászmezőkről azért szemmel tartja. A stúdió felé tartok, kényelmes, laza léptekkel közelítem meg a bejáratot, pajzsom fent, az a biztos. Benyitok, és egyenesen a nőre nézek. Most komolyan kellene magamról bármiféle fotót csinálnom, mert ez itt egy stúdió? Nem őrültem meg, a negatívokat sem hagynám itt akkor, szó sem lehet róla. -Üdvözletem! Körbenézek, kamerákat keresek, de az egész úgy fest, mintha éppen a falon lévő fényképeket lesném. Még füttyentek is mellé... szép munka. Rajtam egy halotti maszk sem segítene, maximum egy szarkofág, de hagyjuk. Nem azért jöttem, hogy a legjobb beállítást találjam meg magamról, hogy egy jobb képet szerezzek, az nem fog menni.
Könnyű volt belefeledkezni az ismerős hangba, és hagytam, hogy az ökörködése magával ragadjon, így belőlem is hamarosan dőlt a hülyeség. Hiányzott ez a hülye majom, jó lett volna, ha itt van, és hozzábújhatok, hogy a vállára hajtsam a fejem, és elpicsogjam neki mindazt, ami azóta történt, hogy megérkeztem a városba. Azt az apróságot még mindig „elfelejtettem” közölni vele, hogy Todd halott, sőt, mi több, Castor ölte meg. - Említettem már, hogy egy iszonyatos nagy pöcs vagy? - Azt hiszem, legalább kismillószor. De cicám, nem is értelek. Mióta is okoznak neked problémát a laza erkölcseid? - Hagyjuk! Különben is, mint hozzá nem értő, nem is érdekel a véleményed. Legutóbb akkor hatolt beléd valami, mikor ráültél a kulcsodra. - Még jó. Röhögött fel, nekem meg megkordult a gyomrom, mert valahol a most és a reggel kidobott az ágy között elfelejtettem enni, és ez a pohár víz bizony csúnyán emlékeztet rá, hogy nem ártott volna. - Hú, ezt ide hallottam. - Erről jut eszembe… Mi a különbség a mézespuszedli és a szilvás gombóc között? - Eddig azt hittem, hogy kettőnk közül te vagy járatos a konyhában. - Nekem mondod? De azt hiszem, egy kis szilvás gombócra most jobban fáj a fogam. Vigyorodtam el, majd nekikezdtem a búcsúzkodásnak, mert bizony ideje volt a röpke fél órás csacsogásunk helyett valami értelmeset is csinálni, mondjuk rendelni valahonnan kaját. Vajon szállítanak ki valahonnan szilvás gombócot? Vigyorogva pukedliztem egyet, noha aligha láthatta Mark, ennek ellenére a búcsúszösszenetemhez tökéletesen illett a dolog. - Lightos szexuális életemnél fogva maradok alázatos, és hű szolgája. Még én is nevettem, mikor letettem a telefont, és abban a pillanatban vettem észre, hogy valaki épp nyitotta az ajtót. Basszus, remélem legalább félig süket, és nem égettem be magam halálosan, no de, ha igen, tulajdonképpen az sem fog túl sokáig érdekelni. A téma milyenségéből kifolyólag úgy tettem, mintha nem is mondtam volna semmit az imént, és a férfire villantottam mosolyomat. A pajzsom fel volt húzva, a halkan susogó légkondi némileg elnyomta az érzékeimet, bár inkább csak nem számítottam ilyen társaságra, így nem jöttem rá rögtön, hogy kivel is van dolgom. - Szép napot! Kérdeztem hát rögvest, miközben eltüntettem a vizes poharamat a pultról, és kénytelen voltam egy ideig még lemondani a kajarendelésről. Kamerák még nincsenek, bár tervezem, hogy felszereltetek egy biztonsági rendszert, lévén odabenn nem épp kis értékű eszközök kaptak helyet, de egyelőre még nem léptem ebben az ügyben. Körül kéne néznem, hogy milyen cégek foglalkoznak ilyesmivel. A füttyentésre felvonom a szemöldököm, majd kíváncsian fürkészem pár pillanatig a férfit, hagyom, hogy kinézelődje magát, elvégre, én személy szerint agyérgörcsöt kapok attól, ha a belépésem pillanatában már azt az idióta kérdést duruzsolják a fülembe, hogy miben segíthetek? Így többnyire csak mosolygok, amíg a hozzám betérő el nem dönti, tulajdonképpen mit is szeretne. Egyszerű igazolványképeket is készítek, bár abban aztán semmi művészi nincs, viszont sokaknak van rá szükségük. Ez utóbbi ki is van írva árral együtt, a többi lehetőség nem, hiszen sok mindentől függ, hogy miként alakulnak az egyes fotózások árai. - Szóljon csak, ha eldöntötte, mit szeretne, esetleg tájékoztatásra lenne szüksége az egyes csomagokról! Mondtam inkább ezt, majd tovább várakoztam csendben, rá bízva a dolgot, közben elkezdtem keresgélni a gépen, hogy honnan is kellene rendelnem, legalább olyan komoly ábrázattal, mintha legalábbis az adóbevallásom készíteném.
Egy dolog van, amit azonnal megállapítok, mégpedig az, hogy Castornak igaza van, dögös a nőstény, és szerencsére nem hasonlít Toddra, de akkor is az ő vére, és bennem ott motoszkál a bizalmatlanság. Mennyire lehet erős a kötődés úgy, hogy tulajdonképpen magára hagyta a saját kölykét? Létezik az, hogy valóban nem érdekli, hogy bratyesz kicsinálta a Teremtőjét? Ez az, amit nem akarok elhinni, mert annyira abszurd, annyira lehetetlennek tűnik, de Castor valamiért hisz neki, ugyan nem tudom, miért, de valamit tud, amit én nem. Muszáj kiderítenem, hogy a nőstény szándékai tényleg komolyak és tisztességesek, vagy csak tőrbe akarja csalni az Alfámat? Erre tippelek én, azaz ez is megfordult a fejemben, mert így logikus, így reális. Egy kölyök többnyire kötődik a Teremtőjéhez akkor is, ha az eldobja, vagy nem foglalkozik vele, hiszen az ő vére, nagyon ritka az, amikor ellene fordul, vagy nem érdekli, hogy az halott, ahogy az sem, ki ölte meg, vagyis nem akar bosszút. Itt mi a helyzet? Egyelőre nem tudom, a képeket figyelem a falon, és örülök annak, hogy nem liheg máris a nyakamban, hogy mit szeretnék? Attól falra tudok mászni, a mai napig nem szoktam meg, hogy túlbuzgó eladóval folytassak eszmecserét. Amikor a nőstény megszólít, akkor lépek csak közelebb. -Önnek is. A zsebem felé nyúlok, nem, nem fegyvert keresek, hanem egy megsárgult képet, amit kiteszek a pultra, egyenesen a nőstény elé. Érdekel a reakciója, mit szól ahhoz, hogy a Toddot látja viszont, még ha csak ilyen formában is. -Érdeklődnék, hogy ezt a képet tudnák-e retusálni, vagy egy kicsit helyrepofozni? Fontos lenne. Honnan van a kép, az az én dolgom, szereztem, mert szükséges volt, és most bizony fel is használom a cél érdekében.
Nem vagyok egy paranoiás bige, úgyhogy nem csinálom össze magam a mozdulatától, bár biztos csak azért, mert a pajzsom rejtekében biztonságban érzem magam. Néha kifejezetten áldásos tud lenni a tudatlanság. Türelmesen várakozok, majd szolid, amolyan megrendelőbarát mosollyal az arcomon pillantok a képre, mert hát, érdekel, hogy miről is van szó. Csupán annyi reakció érkezik részemről a képre, hogy felszalad a szemöldököm, ugyanakkor a fejemben szirénázni kezdenek a vészcsengők. Itt valami nincs rendben, nem, én nem hittem a véletlenekben, arra egyszerűen nulla az esély, hogy pont hozzám sétáljon be retusálás céljából egy férfi a Teremtőm képével. Nem baj, játszani mindig is szerettem, hát nézzük meg, hová lyukadunk ki. - Hú, jó régi kép! Jegyzem meg rögtön, miközben ráfutnak az ujjaim. Én… azóta nem láttam Toddot, hogy ott hagyott. Bassza meg, fáj. Nem tudom, ki ez az ürge, de szívesebben küldeném el a picsába, minthogy kamuból csacsogjak vele. A bennem élő farkas sóvárogva, fájdalmasan vonyít fel, küzdve a makacs, dacos nővel, aki voltam, az elhagyott, kihasznált teremtéssel, a szelíd kislánnyal, aki már sosem lehetek. Miatta. Mindig is gyűlöltem, és persze szenvedtem a hiányától, de ehhez senkinek sem volt köze. - Persze, szkennelés után könnyen helyreállítható digitálisan a kép. Utána ugyanúgy nyomtatható, és szebb lesz, mint fénykorában. Naja, a kép alsóhangon is több mint száz éves, franc tudja, honnan szedte az ürge, de nem is érdekel. Csak… hagyjon ezzel békén. Lassan már imába kell foglalnom azok nevét, akiknek nem ő jut rólam eszébe, és nem feltételezik azt, hogy ugyanakkora szemét állat vagyok, mint ő. - Mikorra kellene a kép? Kérdezem még, kíváncsi vagyok, melyikünknél szakad el előbb az a bizonyos cérna, mert őszintén, a velem szemben álló szerintem tudja, hogy ki számomra a képen szereplő, a kérdés már csak az, hogy ő kicsoda. Mélyebb levegőt veszek, hogy ismerős illatot keressek rajta…
Minden rezdülését figyelem, amit az elé tett kép kivált belőle, és ahogy felvonja a szemöldökét... nem kell leeresztett pajzs hozzá, hogy tudjam, ez most igencsak meglepte, és rohadtul érdekli, ki az, aki a Teremtője ábrázatát akarja helyrehozatni. Ahogy a régi képhez ér, nem úgy teszi, mintha egy egyszerű fénykép heverne előtte, egészen más a mozdulata, egyszerre van benne fájdalom és gyűlölet, tudom, hogy gondolkodik, és próbál rájönni arra, mi közöm van nekem Toddhoz, és mi a frászt akarok én tőle? Véletlenek nincsenek, naná, hogy nincsenek, nem árulok zsákbamacskát, de sokszor szavak nélkül, simán a testbeszédéből valakinek többet kiolvasok, mint ha megszólalna, és megpróbálna átverni. Az. Emlék. Nem hazudok, tényleg az, bár 220 éve semmi közöm Toddhoz, és nem igazán hatódtam meg attól, amikor megtudtam, Castor a túlvilágra küldte. Illetve de, de csak azért, mert bratyesz lezúzta, és ő lett az Alfa. Hallgatom a szkennelés fortélyait, hát rohadtul nem ez érdekel, de sebaj, viszont a játék az játék, még ha szemét is. -Aha. Tehát arra nincs mód, hogy ezt helyrehozzák, ugye? Csak úgy, ha tulajdonképpen másikat készítenek róla? Mintha annyira meg akarnám tartani... maximum azért, hogy néha belevágjak egy-egy pengét, jelezve a véleményemet róla, hogy lássa odafent is, nem, nem enyhültem meg az irányába. Köszönettel neki akkor sem tartozom, ha majdnem 100 évet az ő falkájában húztam le, nem sok érdeme van abban, hogy ma is élek. Ő a kölyköm gyilkosa, és ezt sosem fogom elfelejteni neki. -Azt nem mondom, hogy nagyon sürgős, ha eddig nem csináltattam meg, de milyen határidővel dolgoznak? Tudom, hogy mire vár, mennyire szeretné tudni, ki vagyok, és honnan jövök, vagy ki küldött... egyelőre nem adom meg ezt az örömet neki. Elég látni rajta, hogy megfeszül, ami azt jelenti, Castornak lehet, igaza lesz. Meglátjuk.
Persze, emlék. Én meg egy kibaszott angyal vagyok szárnyakkal. Nem kajálom be. A kérdés csupán az, hogy a férfinak van-e köze Castorhoz, vagy sem. Előbbi esetben jók vagyunk, és talán nem küldöm el az anyjába, amiért ezzel zaklat, utóbbi esetben viszont belőlem nem fog semmit kihúzni. Basszus, kedveltem Castort, jól éreztem magam vele, és nem akarok senki olyan közelében tartózkodni, aki ártani akar neki. Igen, egy részem haragudott rá, de sokkal kevésbé, mint amennyire Toddra haragudtam világ életemben, amiért egy egyszer használatos borotvánál is kevesebb figyelmet szentelt nekem. Én… nekem fogalmam sem volt róla, milyen egy normális kapcsolat Teremtő és kölyke között, s bár mindig éreztem azt a lelket tépő hiányt, de a kötelék, aminek köztünk kellett volna feszülnie, sosem volt elég erős, hisz nem volt lehetősége masszívabbá válni, csak szépen lassan az enyészetté válni. - Hát, ezt már nem nagyon lehet helyrehozni, elég régi a papír, valószínűleg tönkremenne. Bólintottam, és nem tudtam eldönteni, hogy tök idiótának néz az ipse, vagy esetleg azon nagyon ritka madarak egyike, aki talált valami értékelhetőt egykori Teremtőmben. Hát, inkább az előbbi verzióra szavaznék. Egy hangyányit lejjebb eresztettem a pajzsom, arról szerettem volna megbizonyosodni, hogy ő is farkas, noha igencsak meglepődtem volna, ha nem az. Ám amint ezt sikerült megállapítanom, már rántottam is vissza, nem akartam én senkinek semmit elárulni magamról. Castorral már lefutottuk ezt a kört, azt hittem, minden oké, de… nem. Meglehet, sosem fogom magamról levakarni Todd árnyékát. - Amit a megrendelő szeretne, és amennyit hajlandó fizetni érte. Sürgősségi felár az van, de egyébként egy ilyen kérést nem nehéz teljesíteni, nem kerülne többe fél óránál, de ha nem sürgős, akkor is kész lenne holnapra. Mondjuk, azt inkább hagyjuk, hogy szívesebben gyújtanám fel a képet, minthogy sokszorosítsam. Akaratlanul is eszembe jut az a pár nap, amit vele töltöttem, akkor még valami ragacsos, rózsaszín masszába. Neki „köszönhetem”, hogy menekülök az érzések elől. Tökéletesen tönkretett, a vérvonalával meg még arról is gondoskodott, hogy később mások úgy bánjanak velem, mint valami rongybabával, mondván, úgyis sokkal hamarabb meggyógyulok, mint bárki más.
Látom rajta, hogy idegessé válik, felkavarja a kép, a teste, az izmai elárulják. Tudom, hogy nem hisz nekem, pedig ha úgy nézem, ezt a képet nevezhetném emléknek, akár tetszik, akár nem. Csak volt közöm Toddhoz úgy majdnem 100 évig, ott nőttem ki a kölyökkorból és lettem sihederré... de a legfőbb dolog, amire emlékszem vele kapcsolatban... megölte a kölykömet. Viszont a látottak alapján nem kellene több kérdésnek lennie bennem, bratyesznek igaza volt, ez a nőstény gyűlöli a Teremtőjét, és nem akar bosszút állni rajta, na de hiba lenne pár percből végleges következtetést levonnom. Ugyan a jelek egyértelműek, és a megérzésem is azt súgja, tényleg nem azért jött ide, hogy Castornak ártson, de azért nem fogom a keblemre ölelni azonnal, nem ismerem. -Kár, lehet, egy múzeum restaurátora többre menne vele? A pajzsom bizony fent van, és én magam nem változtatok ezen, még nem, még nem jött el az ideje, hogy bármit is eláruljak magamról. Annak viszont igen, hogy bedobjak egy másik nevet, akit ismer, és ezzel annyi információt kapjon, hogy közös ismerősről van szó. -Akkor megvárnám, ha lehet, sürgős lenne. Azt rá lehet varázsolni valamilyen úton-módon, hogy kinek szánom? Castor de Luca részére szeretném megcsináltatni. Ismét csak az érdekel, mit reagál, és hogyan. Gyűlölet süt majd belőle, vagy sem? Egy pillanatnyi megingás megfigyelhető a részéről, vagy sem? Mocskos játékot játszom vele, tudom én azt, de ki az a barom, aki besétál úgy, hogy helló, az Alfám miatt akarok veled beszélni? Én nem, de tudnom kell, mik a szándékai, mert akkor is hihetetlen, hogy Todd kölyke simán lemond a Teremtője gyilkosáról csak azért, mert nem foglalkozott semmit sem vele. Egy bizonyos kötelék akkor is ott van, de kérdés, hogy a halálával és azzal, hogy nem találkoztak, változott-e valami?
- Nem hiszem, nekem nem festménynek tűnik. Jegyzem meg szolid mosollyal, elvégre, kötve hiszem, hogy bármit tudna kezdeni vele egy restaurátor, vélhetőleg elég hamar közölnék a hímmel, hogy talán digitális módon próbálkozzon, esetleg egy fotósnál. Noha kedvem támadna rábólintani, legalább akkor el is tűnne innen rögvest, noha úgy sejtem, valójában nem ezért jött, csak kellett valami indok. Mekkora szerencséje, hogy fényképész vagyok… mondhatni, tálcán kínáltam neki az indokot. - Persze. Bólintok mielőtt meghallom a nevet, akkor viszont egy talán nem túl meglepő, ám könnyednek tetsző mozdulattal tolom vissza elé a fényképet. - De nem vállalom. Az arcom látszólag érzelemmentes maszk, és ha belém látna a hím, akkor sem találhatná a gyűlölet morzsáit, mert hát, egészen másként viszonyultam Castorhoz, de ezt senkinek sem kellett tudnia. Ebből könnyedén gondolhattam volna azt, hogy ártani akar neki, elvégre, bárki, aki kicsit is ismeri az Alfát, tudja, hogy Todd nála nagyon nem pálya, következésképp nem díjazna egy ilyen képet. Megunom a játékát, szeretem én az ilyesmit, de voltak határok, és ezzel a témával ne szórakozzon senki hosszasan, mert azt egyszerűen nem fogom tűrni. Sóhajtok egyet, mielőtt újra megszólalnék, de végül kérdezek, konkrétat, egyszerűt. - Te akarsz neki ártani vagy ő küldött, hogy tudd meg, én akarok-e neki? Pillantok rá nyílt tekintettel, amolyan, nincs titkolnivalóm jelleggel, és nem tudom, mennyire lennék felháborodva, ha Castor embere, és ő akarta, hogy a körmömre nézzen. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy berágjak-e a dolgon, majd ha bebizonyosodott, ráértem aggódni rajta. Ha pedig ő akart bajt hozni Castor fejére? Nos, akkor talán nem ártana kicsit többet megtudnom róla, mert bár ő ezek szerint nem volt tudatában annak a ténynek, hogy egyértelműen a Betolakodók felé húzok, annak pedig nem volt más oka, minthogy volt már szerencsém több ízben is a Alfájukhoz, és bár egy kis részem haragudott rá, de gyűlölni nem tudtam.
Bólintok, ha reszeltek neki, akkor reszeltek, vagyis a fénykép bukta, marad ilyen állapotban, és tényleg pengével fogom kilyuggatni, ha nem menthető. Mintha annyira menteni akarnám, pont úgy nézek ki. Pont hogy leszarom, mi lesz a képpel, és bár nem felejtek, de nem fogom kegyelt helyen tartani ezt a szart, csak szétszedem. Hogy mit akarok ráíratni, ezt is hagyjuk, mert eszem ágában sincs megcsináltatni, a kedvességet hagyjuk, nem az én stílusom, még ilyen formában sem. Visszatolja elém a képet, magamban elnyomok egy vigyort, hát ennyit erről. Most bánkódnom kellene, vagy szépen kérnem, mégis csinálja meg nekem, analfabéta fényképgyűjtőnek? Nem. Naná, hogy nem egy nyamvadt fénykép miatt vagyok itt, ezt ő is tudja, én is, és amikor bejelenti, hogy nem vállalja el, bólintok. Az lepett volna meg, ha simán felveszi a rendelésemet, de az nagyon. Lehet, túl bizalmatlan vagyok, valahol viszont ez a feladatom, minden apró kockázati tényezőt ki kell iktatnom, amilyen gyorsan csak lehet. Egy szót sem szólok, tudom, hogy a nőstény gondolkodik, Castor neve betette nála a nagykaput, talán az utolsó csepp volt a pohárban, és erről a kérdése is meggyőz. Most viszont nem fojtom el a vigyoromat, az kiül a képemre. Ha ténylegesen meg akarná szívatni bratyeszt, akkor nem így fogalmaz, nem így teszi fel a kérdést, hanem egészen másként. -Egyik sem. Én akartam tudni, hogy ártani akarsz neki, vagy sem. A játéknak vége, nincs miért folytatni, bár azt nem mondom, hogy mindent kitálalok, de már nem érdekel az, hogy mit tudnak kezdeni egy képpel. Simán összegyűröm és zsebre vágom, ez a véleményem Toddról, sajnálom. Castor megérzése ismét jó volt, ezt el kell ismernem... lassan azt kell hinnem, tényleg nem tud tévedni, de ezt egyáltalán nem bánom.
Ha nem feltételezném eleve azt, hogy nem a kép miatt van itt valójában, akkor is elég könnyen jutnék arra a feltételezésre, hogy túlzottan nem érdekli a dolog. Miért is érdekelné? Valójában nem erre van szüksége, ami lassacskán ki is bukik, én meg jobbára csak tűröm, mert úgy érzem, nincs értelme mást tennem. Azt nyilván nem áll szándékomban bárkinek is bizonygatni, hogy de, bizony azért vagyok itt, hogy ártsak az alfahímének. Igen, megfordult a fejemben az első pillanatokban, hogy ártsak Todd gyilkosának, de aztán… egész másként alakult a dolog. Nem tudok haragudni valakire, akinek annyi szenvedést okozott a Teremtőm. Elvégre, én magam is felváltva gyűlöltem és szerettem, de újabban az első felé billent a mérleg, elvégre már halott volt. Lassan rá kellett jönnöm, hogy jobb volt így nekem, mellette valószínűleg sokkal többet szenvedtem volna, és talán nem is élnék, mert vele együtt engem is eltett volna láb alól Castor. Még most is megtehetné, és nem is feltételezem azt, hogy sosem jöhetnek olyan idők, de nem úgy voltam beteg állat, mint Todd, egészen másként. Én nem bántam kegyetlenül senkivel, nem öltem ok nélkül, és ezen nem állt szándékomban változtatni. - Látom nagyon elégedett vagy. Jegyzem meg gondolkodás nélkül a vigyorára, elvégre, nekem nem szokásom tartani a pofám, még akkor sem, ha félő, a velem szemben lévő úgy gépelne le, hogy padló se nagyon maradna alattam. Igazából, ez rohadtul nem érdekel, az sokkal inkább zavar, ha utánam szimatolnak bármilyen okból, még akkor sem, ha esetleg van rá oka az illetőnek. - Remek. Megtudtad, szerintem mehetsz is. Naná, hogy bicskanyitogatóan pofátlan vagyok, eleinte Castor is szeretett volna lekapni a tíz körmömről, mert szerinte tiszteletlen voltam. Nos, szerintem csupán arról van szó, hogy ez itt az én portám, és ha valakinek nem kívánatos a jelenléte, azt kitessékelem. Jó, valószínűleg betolakodó, de jelen pillanatban nem érdekel, hogy esetleg nem leszek mindenkivel jóban közülük. Tudom, vélhetőleg ez a dolga, és ő most önszorgalomból utánam is nézett, még ha Castor nem is kérte erre, de nem érdekel, attól még felforrt tőle az agyvizem, és az sem fog túlzottan meghatni, ha itt akarja nekem a kemény csávót játszani, és bebizonyítani, hogy ő bizony tökös legény, és ne merészeljem utasítgatni.
Akaratos nőstény, makacs, most pedig még sértődött is, és ezen persze, hogy vigyorgok, még akkor is ha, parasztnak néz. Tegye, semmivel nem szolgáltam rá arra, hogy mást gondoljon rólam, de pont leszarom, nem azért jöttem, hogy miután kimegyek, körbevigyorogja a fejét, és áradozzon rólam, milyen kedves vagyok és aranyos... aha, az, sose voltam. Tudom, hogy ki van akadva, még akkor is ha ezt palástolni igyekszik, mondhatni, hát kicsaptam nála a biztosítékot. Mit vár tőlem? Kezdjem el köpködni a teremtőjét, a volt alfámat, hogy besegítsek a gyűlölködésbe? Az nem én vagyok, ami az én dolgom, az én dolgom, és ahogy én sem tűröm el, nekem segítsenek haragudni, úgy minimálisan ezt várom el a másiktól is. -Az nem így néz ki, ha én elégedett vagyok, Emma. Tudom, hogy rohadt pipa vagy rám, de hidd el, nem érdekel, ahogy az sem, mennyire tartasz bunkónak csak azért, mert ide mertem jönni, hogy megtudjam, bosszúra szomjazol, vagy sem. Ha akkora állat lennék, akkor nem csak besétálok ide, ezt hidd el nekem. Todd halott, pedig anno elgondolkodtam azon, hogy ha egyszer lesz kölyke, akkor ugyanúgy pusztítom el, ahogy ő tette az enyémmel, ám az idők változnak, akkor azonnal megtettem volna, ezen nincs mit szépíteni, még akkor sem, ha Castornak köszönhetem, hogy végül családom lett. Most már nem megyek fejjel a falnak, sőt, de ez nem azt jelenti, hogy ha kell, ne lépjek azonnal. Gyűlöl, látom rajta, de ez sem hat meg, nem kértem, hogy kedveljen, de nekem fontosabb volt az, hogy bratyeszt biztonságban tudjam, mint az, hogy most egy nőstény éppen rajtam próbálgassa a műkörmeit. Ennyit bőven megért a dolog. -Dante. Ha sokat kavarsz Castorral, akkor lehet, még hallasz rólam, vagy találkozunk, de... ha már ki akarsz dobni a stúdiódból, mert felcsesztem az agyad, akkor ha ajánlhatom, inkább úgy fogalmazz, takarodjak kifelé. Az ilyen szerintem, úgy gondolom dolgokat hajlamos vagyok félreérteni, bocs. Pofátlanságért én sem megyek a szomszédba, még be is mutatkozom neki, és ha eddig nem gyűlölt volna teljes mértékben, akkor most biztosra veszem, fog. Pedig most kivételesen normálisan viselkedek, arrogancia sincs a hangomban, csupán tárgyilagos kijelentések. Puff neki, egy nőstény mínusz, hazafelé veszek egy 100-as zsebkendő csomagot, hogy abba sírjam el a bánatomat.
- Szerintem így is elég nagy állat vagy. Jegyeztem meg, elvégre, vérfarkasok volnánk, épp annyira voltam én is állat, csak épp jó eséllyel kisebb, és természetesen bájosabb kiadásban, mint ez a pszichopatákat megszégyenítő külsejű fazon. El tudom képzelni, hogy egyesek már attól beszarnak, ha azt mondja, bú. Nos, hát én nem. Igazából, engem se nagyon érdekelt a kiselőadása arról, hogy őt a világon semmi sem érdekli, de alapvetően még elég mókásnak is hangzott. Ha nem így nyitott volna, tán még le is pacsizhatunk, már ha megengedne ilyesmit számára ama tény, hogy neki van farka, nekem meg nincs. - Akkor kérlek, ne vigyorogj, mert a szellemek is sikítva menekülnek tőle, elijeszted a megrendelőimet. Tudom, tudom, ezt is leszarod. Vigyorogtam most rá én, némileg gúnyosan, és történetesen az sem számított, hogy nincsen épp sor az ajtóm előtt, de az tuti, hogy én be sem mennék olyan helyre, ahol ilyen bizalomgerjesztő fazonok császkálnak. - Kavarok Castorral? Jó, majd elhívom főzőcskézni, biztos oda lesz a gondolattól. Kacsintok szórakozottan, szívesen kijavítanám, hogy nem feltétlenül azért fogunk még hallani egymásról, mert én Castorral kavarok. Vajon mi a jó eget takar ez nála? Nem, abban rohadt biztos vagyok, hogy az Alfa nem regélte el neki, hogy megdugott a VIP páholyban, azt nem engedi meg neki a halandó énje, vagy tudomisén mi az, ami miatt ez nem nagyon férne bele neki alapból. - Bizonyára a korlátolt értelmi képességeidnek köszönhető a dolog. De jó, felőlem, akkor nem leszek finom és nőies. Vontam meg a vállam pont úgy, ahogy a hülye picsáknál szokás, de most már úgy voltam vele, hogy elküldöm a búsba, és nem fog érdekelni, mit gondol rólam. Arra még gyúrnom kell, hogy ilyen vastag bőr legyen a képemen, pedig nekem sincs okom panaszra ezen a téren. - Takarodj a picsába, Dante. Hát, rohadtul remélem, hogy ezt nem szó szerint érti, de a francnak van kedve már disztingválni és kultúrhölgyként viselkedni.
-Mások is mondták már. Ez nem okoz újdonságot, pedig még nem is adtam okot arra, hogy tényleg annak tudjon nevezni. Mi lesz itt később? Teljesen mindegy, egyetértek vele, nincs önértékelési zavarom, hogy ne tudjam, mi vagyok, és mi lehetek, ha kihozzák belőlem. -Sajnálom, ha elijeszt a vigyorom, ezért sem kértem igazolványképet. Tudom, ránézésre is életfogytiglan, nem kell ecsetelni, nekem nem tört össze a tévém, tudod? Szegény nőstény, azt hiszi, nem vagyok tisztában az emberevő külsőmmel? Dehogynem. Való igaz, van, hogy megszólalnom sem kell és bőségesen akad a helyem 10 m-es körzetben, na de ez van, nem fogok sírva fakadni miatta. -Tudsz főzni? Dicséretes dolog, de ha nem baj, nem esem hasra tőle, csak ne felejtsd el, hogy éppen balra, vagy jobbra kell csinálni. Az ezüstöt azért hagyd ki, jó a gyomra, de azért nem hinném, hogy oda lenne a gyönyörtől. Naná, hogy lecsapom a magas labdát, ha már tálcán kínálta, rontani semmit nem rontok a helyzeten ezzel, így is pipa, úgy is pipa, mit számít? Még jobban utálni fog? Húha, menten berosálok, de majd akkor, ha egy szintre kerülök a Teremtőjével, de azt elég nehéz lesz elérnem, pedig alaposan belehúztam az indításommal. Bocs Todd, akkora görény nem tudok lenni, mint te voltál, most ismét kitagadsz? -Aha, hím vagyok, sajnálom, mi már csak a korlátokban bízhatunk, meg abban, ha valaki akar valamit, akkor nem rizsázza körbe a holdat is, hanem kimondja kerek-perec. Az a tiszta. Most lehet, meg kellene ijednem, mert nem lesz finom és nőies? Miért? Milyen lesz, durva és férfias? Azt kizártnak tartom ahogy így ránézek, persze a franc tudja, mi van a lába között, mert még az is lehet, töke van a menyasszonynak. Na akkor elhiszem, hogy férfias állattá válik. A szavaira viszont pofátlan vigyorral nézek rá. -Hm... a picsába? Emma, ahhoz képest, hogy lila a fejed miattam, ilyen jót kívánni nekem... tudod, ha komolyan venném a kérésedet, akkor azt mondanám, ez felhívás keringőre. Szép estét! Csak kimondja, na de nem úgy, ahogy elképzeltem illetve vártam. Mivel amúgy is bizalomgerjesztő pofám van, azért is elvigyorodok, a válaszom nem marad el, és a mondandóm második felénél közelebb hajolok hozzá a pultnál, hogy így fejezzem be, amit elkezdtem. Elnevetem magam, a műkörmeit pedig tényleg nem várom meg, amiért jöttem, azt megtudtam, kisétálok a boltból. Vicces nőstény, kész méregzsák, de ami biztos, jövök eggyel Castornak.
Hát, ha eddig nem néztem volna hülyének, a tévés dolog eloszlatta volna a kételyeimet, no de nem baj, attól még álomra tudom majd hajtani a buksim. Arról sem tudok, hogy az én tévém összetört volna, de én nem is abban szoktam nézegetni a pofimat, de hát, kinek mi. - Ne aggódj, az ezüstöt neked szánom, úgyhogy inkább ne egyél majd a palacsintámból. Nem igazán fenyegetésnek szánom, tekintettel arra, hogy semmilyen ételt nem tennék tönkre ilyen durva módon, arról nem is beszélve, hogy akkor rá kéne pazarolnom az időmet és a főztömet. Tudok főzni, jah, de nem szoktam senkinek, mert hát nem vagyok én senkinek a jóságos tündérkeresztanyukája. - Nyilván, azt már rég megszoktam, hogy egyszerűen nem értetek a nők nyelvén. Ha már ő így, akkor én sem maradok rest meglovagolni a témát. Őszintén szólva, én pont nem szoktam körberizsázni a dolgokat, de legközelebb majd ecsetelem neki, hogy milyen útvonalon kellene eltávolodnia a közelemből, esetleg versbe is foglalom, sőt, dalt is írok hozzá, és akkor majd tényleg elküldhet a vérbe, hogy nem vagyok elég konkrét. Atya ég. Hülye pöcs. - Hümm, ha tudtam volna, hogy szeretsz mások farában turkálni, isten bizony nem oda küldelek. Csapom le az orbitálisan magas labdáját, igencsak belefutott a dologba, s igen, egyértelműen nem női hátsókra gondolok itt, de nyilván ezt is félremagyarázza majd valamilyen kifacsart módon, mint eddig mindent, ez azonban engem már nem érdekel. - Pápá! Integetek utána – ja igen, nincs műkörmöm - széles vigyorral, csak azért sem adva a külvilág tudtára, hogy valóban felhúzott idegileg, még ha tisztában is vagyok vele, hogy tudja. Legalább a látvány ne beszéljen magáért. Ahh, komolyan ilyen majmokkal veszi magát körbe Castor? Pedig a legtöbb betolakodó, akivel eddig találkoztam, tökéletesen normálisnak tűnt. Lehet, hogy ez csak a látszat lenne? Brr… nem, kétlem. Végre valahára elhúzza a belét, én meg foglalkozhatok lényegesebb dolgokkal, mint például a kajarendelés.
Izgatottan közeledek a stúdió felé, egyszerűen el sem hiszem, hogy lehetőséget kaptam és meghallgatásra érkezem. Ha itt dolgozhatnék.. az egyszerűen maga volna a mennyország, de most komolyan. Az, hogy valami olyat csinálhatnék, amit imádok, profi környezetben, tapasztalt személy keze alatt, az nekem a főnyeremény. Kész szerencse, hogy belelapoztam a lakótársam elől hagyott újságjába, mert én magam ritkán veszem a kezembe a napilapokat, ám amikor ezt megláttam.. Ritkán érzem úgy, hogy a szerencse meglátogatna, ám ez az alkalom kifejezetten az volt. Mély levegőt veszek, mielőtt a kezem a kilincsre siklana, majd lenyomom a szerkezetet, ajkaimon széles mosollyal lépek be. Igyekeztem valamiképpen normálisan felöltözni, de mivel nem vagyok túlságosan divat mániás, így lehet nem éppen megfelelő az öltözékem egy meghallgatásra. Na jó, természetesen nem a legszakadtabb gönceimet aggattam magamra, egyszerű fekete farmer a barna fűzős bakancsommal, háromnegyedes szürke felső és egy fekete mellényke, hajam kiengedve, ezzel nem foglalkoztam túl sokat, még mázli, hogy így is egészen normálisan áll. Vállamon átvetve a fényképezőm a saját „kis” táskájában, kezemben pedig egy nagyobb mappa, mely az eddigi munkáim egy részét rejti. Fogalmam sincsen, mit kellene hozni egy ilyen találkozóra, a referenciamunkám egyértelmű, a biztonság kedvéért a gépemet is elhoztam. Belépve egyből körbenézek, meg is akad a szemem a falon lévő képeken. Imádom a fotókat, ezek pedig egyszerűen királyak! Szóhoz sem jutok, bámészkodom, azonban még időben kapok észhez, hogy bizony nem ártana a pulthoz battyognom, bemutatkoznom és elmondani, hogy tulajdonképpen miért is érkeztem. - Csodás napot! Emma Ridley-t keresem, Payne vagyok, időpontra érkeztem. Iszonyatosan fel vagyok dobódva, ez látszik is rajtam, tekintetem szinte falja a falon lévő képeket, a helynek pedig olyan kisugárzása van, ami feltölt, mintha valami drog lenne. Na jó, ez lehet túlzás, de akkor is eszméletlenül jól érzem magam. Persze nem iszok előre a medve bőrére, hiszen meg is kellene majd feleljek és még nem az enyém az állás, de egyszerűen.. nem tudok betelni, na, ez van. Viszont erőt veszek magamon és igyekszem a pult mögött állóra koncentrálni, nem lenne túl szerencsés, ha már az első benyomás az volna rólam, hogy szétszórt vagyok és nem tudok arra figyelni, amire kellene. Pedig ez egyáltalán nem így van, csak totál bezsongtam ettől az egésztől.
Az orrom alatt motyogva lapozgattam a kinyomtatott e-maileket, mert bár minden megvolt digitálisan is, de én már csak ilyen régimódi voltam, jobb szerettem a papírokat lapozgatni és pakolgatni, mint az e-mailek közt kutakodni, hogy vajon most melyik is volt az, amivel még kezdenem kell valamit, vagy épp már sürgetnek a határidők. Így csak szövegkiemelővel beszíneztem a fontosabb infókat, és utána felvittem őket egy táblázatba, hogy tudjam, hány helyre kell mennem, kivel kell találkoznom, s kik jönnek ide a stúdióba, hogy elkészüljenek róla a képek. Nem tagadtam, most már jól jött volna az a két asszisztens, akiket kerestem, mert lassan nem fogom bírni. Épp ezért örültem, hogy mára van egy lelkes jelöltem, szívből reméltem, hogy be fog válni, mert úgy tűnt, nem bővelkedik fotósokban a város. Persze, még ez sem garancia arra, hogy akárhová kiküldhetem egyedül, de az itteni dolgokat szerintem bárki tudná intézni, akinek van egy kis érzéke is a fényképezéshez. Mondjuk, én inkább olyat szerettem volna magam mellé, akinek sok van, de nem mindig alakultak úgy a dolgok, ahogy szeretnénk. Ami a ruházatot illette, én sem vittem túlzásba, mi fényképészek egy külön világ vagyunk, és a szakmánkhoz közel sem kell minden alkalommal puccba vágnunk magunkat, csak ha valami olyan rendezvényre megyünk, ami megköveteli. Én példának okáért esküvőkön szeretek csinos ruhában elvegyülni, de vannak olyanok, akiknek ez sem fontos. Most viszont egy egyszerű fekete leggings és egy hosszú, combközépig érő élénkpiros tunika volt rajtam, a szokásos magas sarkakkal természetesen, mert hát, sajnos nem nőttem túl magasra. Ha nem lennék a pultnál, az ajtó fölé szerelt csengő bőven jelezné, hogy valaki érkezett, így csak felpillantok, és kivárom, míg a nő eljut hozzám mind a tekintetével, mind pedig az elméjével, mert úgy tűnik, elmerült a fotóim látványában. Jó, nekem volt időm minden megtanulni erről a szakmáról, bár már a kezdetekkor is jó szemem volt hozzá. Detroitban volt kiállításom is több alkalommal, és akad egy-két díjnyertes képem, de mivel alapvetően inkább kerülöm a feltűnést, nem neveztem túl sok versenyre. - Neked is! Megtaláltad, és még időben is érkeztél, csodás! Mosolygok rá, a feldobottsága ragadósnak tűnik, bár én sem vagyok általában egy savanyú egyén, de újabban nem volt sok okom örömködni. A pajzsom annyira le van engedve, hogy tudjam, emberrel állok szemben, valamint az sem mellékes, hogy az érzéseit is képes vagyok befogni. Már ezekért is örömmel alkalmaznám, mert olyanokra nincs szükségem, akik képtelenek vidáman hozzáállni a dolgokhoz. Elvégre, mégis mit kezdenének akkor, ha mondjuk egy kisgyerek arcára kell mosolyt csalni a családi képek kedvéért? - Lássuk csak, mit hoztál nekem? Kérdezem kedvesen, miközben nyúlok a mappáért, kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen vidámnak látszó teremtés miként látja a lencsén át a világot. - Addig mesélhetsz is magadról, bármit, amit fontosnak tartasz, a céljaid is érdekelnek természetesen. A kérdés első részével talán nem könnyítem meg a dolgát, de remélem, az utóbbi már bőven szolgáltat majd mondanivalót a számára.
Belépve csengő is tudat a jövetelemről, én mégis nézelődöm kicsit, miközben lassacskán haladok a pult felé. Időben kapok észhez és gyorsítom meg a lépteim, a pult mögött álló nőre fordítva figyelmem, egy kissé zavart, bocsánatkérő mosolyt küldve felé, amiért elkalandoztam út közben. Vidáman és kedvesen indítom a beszélgetést a másikkal, akiről kiderül, egyenesen Emma Ridley. Váov. Az én szememben, főleg a képeit látva máris hatalmas egyéniségként jelenik meg és tiszta öröm, hogy találkozhatok vele. - Ne haragudj, hogy ezt így most megkérdezem, de tegezhetlek? Egyáltalán nem nézem idősnek a másikat, baah, dehogy, Isten ments! Csak mégis a – remélhetőleges - leendő főnökömmel állok szemben, az illem úgy kívánja az én szemszögemből, hogy megkérdezzem, mielőtt letegezem. Ha ezen túljutottunk, akkor máris nyújtom neki a mappámat, mikor a kezét nyújtja felé. Az első lapokon az alap képek kaptak helyet, mint például naplemente, virágok, fák – azaz természetfotók. Ezután jönnek épületek, nappal és éjszaka is, hidak, hidakról készült épületfotók. A következő lapokon már állatok kaptak helyet, először is alvó állapotban, majd jönnek a mozgó képek, játszadozó négylábúak, kutyák, macskák, az elmaradhatatlan pillangók és madarak. Az album végén kapott helyet az a kevés fénykép, amit emberekről készítettem. Egyedüli személyek, csoportok, szerelmes párok, játszó gyermekek. Köztük van a kedvencem, egy kislány, ki a két kezét széttárva táncol az esőben, ez utóbbi fekete-fehér kép. Az előbbiek között is van egy-két olyan, mit ezzel a formával lőttem el, de jobban szeretem az eredeti színeket, sokkal vidámabbnak tűnnek tőle a képek. A fotóimból is süt egyfajta vidámság, komiszság és jókedv, noha akad egy-két komoly mű is. - Hú, mit is mondhatnék magamról.. Ahonnan érkeztem, ott egy-két képemnek még keletje is volt, hívtak iskolai rendezvényekre, sporteseményekre, kisebb helyi ünnepekre fotózni, ami nekem amellett, hogy kicsi városban laktunk, mégis nagy sikernek számított. Persze ehhez is idő kellett, de mivel nem bővelkedtünk fotósokban, így be kellett érniük velem. Persze azért volt sikere a képeimnek, de egy kis város nem tudom, mennyit nyom a latba. - Eleinte csak mozdulatlan alanyokkal próbálkoztam, tárgyak, épületek, természetfotók, később merészkedtem kipróbálni magam az állatok körében, végül pedig emberi modellekkel is megpróbálkoztam. Nem szeretek magamról beszélni, fogalmam sincsen, mit mondhatnék még. - Szeretem a vidám oldalról megközelíteni a dolgokat, noha a komolyságot sem vetem meg, jobban preferálom, ha a képeim életet, pezsgést, jókedvet sugároznak, mintha depresszív, búskomor érzéseket keltenének a szemlélőben. Egyszóval, szeretem, ha a személyiségem is megjelenik az általam elkattintott képekben. Nem vagyok egy szomorú típus, tudom, mindennek van jó oldala, csak elő kell csalogatni. Én pedig ezt a pillanat szeretem megörökíteni és megmutatni a világnak.. vagy egy piciny falatkájának. - Szeretnék megtanulni embereket is fotózni. Nem érzem jónak magam ebben, próbálkoztam már vele, de tudom, hogy többre is képes lennék, csak kellene valaki, aki megfogja a kezem és vezet egy darabon. Pillantok a nőre, halovány mosollyal az ajkamon. Kétség sem fér hozzá, hogy meglátom benne az ilyesmit és szó nélkül elfogadnám a lehetőséget, hogy tanuljak tőle. - Szeretnék mosolyt csalni az emberek arcára a képeimmel, egy kis színt hozni a szürke hétköznapokba. Elérni, hogy a rohanó hétköznapokban megálljanak, egy kicsit észrevegyék az őket körülvevő világot, ha más nem, akkor a képeken keresztül. Hű, a mindenit, te jó ég, ez de álszentül hangzott. Nem szokásom kliséket lövögetni, ez most mégis rettentően arra sikeredet. Emma érezheti is, hogy egy pillanatra legszívesebben felpofoznám magam, amiért ilyeneket mondok, de most már mindegy. - Egy szó, mint száz, imádok fotózni, a tudásom pedig szeretném kamatoztatni. Meg persze elérni, hogy a fotóim itt is befussanak. Rettentően megörültem, amikor megláttam ezt az álláshirdetést, mert ennél jobb melót, amikor azt csinálhatom, amit imádok, keresve sem találnék.
Hú anyám, ilyen is csak emberekkel fordul elő. Mármint hogy örülnek annak, hogy találkozhatnak velem. Manapság már egészen üdítő tud lenni, ha nem farkasok közt lófrálok, hisz köztük nehéz úgy megmaradni, hogy mindenki a másik erejét próbálja kitapogatni, vajon egy csörte esetén melyikük győzne. Azt hiszem, ilyen szempontból nagyon is értékeltem az embereket. - Persze. Bólintottam rögtön, ez számomra nem okozott problémát, elvégre nem nézhettem ki sokkal többnek, mint ő, és az eltelt éveim számának ellenére még nagyon is fiatalnak éreztem magam. Az is voltam, már persze farkas szemmel. amiért többnyire nem számoltak velem. Ez mondjuk bosszantó volt, de majd eljön az én időm is. A mappát elveszem, és máris kezdem nézegetni a bennül található képeket, annak szívből örülök, hogy mindenféle kép fellelhető köztük, az elég hamar kiderül, hogy nem igazán egy témára koncentrál, ez mondjuk nem baj, bár itt nem lesz lehetősége mindenre koncentrálni. Ám attól nem félek, hogy ezzel nincs tisztában, a stúdió profilja kiderült a hirdetésemből. A képekből is az jön le, amit a személyiségéből elsőként észrevettem, márpedig a vidámság, ez nem baj, sokszor nagyon hasznos, ha embereket fotózik az ember. No de a későbbiekben úgyis visszatérünk majd a képeire, egyelőre azt hallgatom közben, hogy mit mond. - Honnan is érkeztél pontosan? Szúrom közbe a kérdést, mert azért arra is kíváncsi vagyok, hogy ő maga milyen, honnan származik. Ha van a mappában, vagy esetleg nála önéletrajz, akkor azt is átfutom, ha nincs, maradnak majd a kérdések, én nem kifejezetten ragaszkodom ahhoz, hogy formailag minden rendben legyen, nálam másként mennek a dolgok. A legtöbben nem szeretnek magukról beszélni, ezt felőle is érzem, nem is fogom sokáig ezzel kínozni, mert alapvetően tetszik, amit hallok, meg mert szükségem van alkalmazottakra, és eddig nem sok olyan jelentkezett, akikben látni véltem bármit is, ami ehhez a szakmához kell. - Örülök, hogy szeretnél megtanulni embereket fotózni, mert itt szinte csak velük dolgozunk, a kellékektől eltekintve ugyebár. Azt látom, hogy nem nagyon koncentráltál erre a területre, de ez nem akkora probléma, sokkal inkább számít a lelkesedés, és hogy valóban el szeretnél indulni ebbe az irányba. Elmosolyodom azon, hogy mennyire nem tetszenek a nőnek a saját szavai, talán valóban klisés, de ennek itt és most még helye is van, mert sajnos, nem sajnos, nekünk szükségünk van arra, hogy képesek legyünk mosolyt csalni az arcokra, feloldani a görcsös fotóalanyokat, ötletekkel bombázni őket, megadni nekik azt, amit látni szeretnének, még ha ők sem tudják pontosan, mi az. - Egyébként, tanultál valahol fotózni? Kérdezem, ha nem leltem önéletrajzot, ellenkező esetben abban nyilván meglelem a választ. Megnyitok egy fájlt a gépemen, hogy miként is alakulnak a napokban a megrendeléseim, és mikor tudnám élőben letesztelni a képességeit. - Nos, amit látok, és hallok, az nekem nagyon tetszik, de gondolom sejted, hogy a mi esetünkben a puding próbája az evés. Holnapután hoznak egy pár hetes újszülöttet fotózásra, nem egy könnyű falat, de megnézhetnénk, hogy miként boldogulsz a dologgal. Ne ijedj meg, nem egyedül kellene csinálnod, ott leszek végig… Nézek rá felvont szemöldökkel, hogy bevállalja-e a dolgot, vagy sem.
Mosolyogva bólintok, amikor megkapom az engedélyt, hogy tegezzem. Sokkal könnyebb így nekem és szerintem a viszony is lazább és személyesebb, ha nem tartjuk magunkat távol a rideg magázódással. No hát ez van, nem szeretek magázódni, csak nagyon ritka esetben használom az illem eme formuláját, de úgy érzem egy ilyen fiatal nővel szemben simán felmerhetem tenni azt a kérést, hogy tegeződjünk és lám, elfogadásra kerül. - Yukon, Canada, pontosabban Whitehorse-ból. Igen, az igaz, hogy a város az a territórium székhelye, mégis mindössze körülbelül húsz ezer fő lakik ott, így azért elég kicsinek számít. Nos, itt születtem és éltem le életem első huszonhat évét. Önéletrajzot nem hoztam, túl sok minden amúgy sem állna benne, így hát inkább válaszolok a kérdéseire, a szava úgyis sokkal többet árulnak el, mint a papírra vetett betűk, nem igaz? Igen, tudom, hogy itt szinte csak emberekkel kellene majd foglalkozni, ezért is tartok egy kicsit a dologtól, mert mi van, ha emiatt nem kellek én majd ide? De úgy éreztem el kell mondjam, hogy ezen a téren nem vagyok túl jártas, ez szerintem így fair, az sokkal rosszabb lett volna, ha elsumákolom a dolgot és később derül ki, hogy tudásom nagyon is hiányos. A szavai azonban megnyugtatnak, mert ha nem nagy probléma az, hogy eddig nem igazán koncentráltam erre a területre, akkor az nekem csak jó. Szavait egy bólintással nyugtázom, majd a következő kérdést hallva elmosolyodom. - Igen, egyetemen volt lehetőségem. Persze jó messzire jártam egyetemre, de hát a kollégiumi évek szépek voltak és addig sem kellett anyámat elviselnem. Figyelem, ahogyan a számítógépben keresgél és türelmesen várakozom. Amikor azonban előáll a feladattal, amit meg kellene csinálnom, kissé felkúszik a szemöldököm és látszik rajtam, hogy meglepődtem. Bár igaz, muszáj élesben is megnézni, hogyan boldogulok a dologgal, de egyből egy újszülött? Anyám borogass, az lesz ám a kemény falat, ám ostoba volnék, ha visszautasítanám az ajánlatot, pláne úgy, hogy ott lesz ő is végig. - Hú, hát visszautasítani semmiképpen sem fogom, úgyhogy elvállalnám a dolgot. Mosolyodom el végül, egy cseppet sem hezitálok, az már más kérdés, hogy rendesen megijedtem, mert fogalmam sincsen, hogyan fogok élőben boldogulni a dolgokkal, de ez majd kiderül és ha ott lesz ő is végig, akkor nem kell aggódnom. Megpróbálom, ha nem sikerül, akkor bebuktam, de ha átmegyek a próbán akkor viszont enyém a főnyeremény, ezt pedig be merem vállalni, mert van, amiért nagyon is megéri küzdeni.
- Jól van, akkor elméletileg mindent tudsz, amit ebből a szakmából papíron el lehet sajátítani. Mosolyogtam rá, pontosan olyan tekintettel, hogy érezze, ez nagyjából semennyire sem számít nekem, egyszerűen, ha úgy alakul, ő jár jobban, mert több lesz a fizetése. A papír attól még papír, hiába nem ér annyit sem, hogy kitörölje valaki vele a popsiját. - Bár gondolom, nem kell mondanom, hogy ez csak formaság. Engem nem érdekel túlzottan, mint ahogy a megrendelőt sem fogja. Neki csak az számít majd, hogy csillogó szemekkel vizslathassa a képeket, amiket készítesz. Ez persze nekem egyértelmű, és talán neki is, de jobb tiszta vizet önteni a pohárba. Őszintén, megértem, amiért eddig mellőzte az emberek fotózását, velük a legnehezebb dolgozni, nyilvánvalóan. Jó, inkább a vérfarkasokkal, de ez ugye top secret téma. Lényegesen egyszerűbb egy vissza aligha pofázó naplementét megörökíteni, még ha sokat is kell várni a megfelelő fényekre. Látom ám a megdöbbenését, de úgy vélem, nem kell különösebben aggódnia a dolog miatt, egy csecsemő sokkal egyszerűbb téma, mint mondjuk a három éves ikerpár, akik holnap jönnek. Jó esetben még aludni fog, és csak olyan képeket lehet róla készíteni, mert az alap, hogy kisbabát nem ébresztünk fel egy fotózás kedvéért. Egyébként is tök mindegy nagyjából, milyen képek készülnek, mert mindenki olvadozni fog tőlük. A lényeg némi kellemes háttér és körítés, és minden szuper lesz. - Ne aggódj, messze ez a legkönnyebb, amiben kipróbálhatod magad. Tudod, ők többnyire csak sírnak, ha épp nem alszanak. Tehát jó eséllyel aludni fog, máskülönben meg úgyse nagyon fogunk tudni róla képeket készíteni. Szóval, inkább azon gondolkodj majd, hogy milyen dekorációt szeretnél mellé. Bíztattam kicsit, mert ettől igazán nem kellett félni, ennek ellenére azért persze komolyan kell venni, mert ha a gyerek nem is, attól még anyuci meg apuci bőven moroghat. - Ha gondolod, körülnézhetsz most a stúdióban is, meg a kellékeket is meglesheted, hátha máris kipattan valami szikra. Ha viszont most nem, akkor holnapután kellene délre bejönnöd, és lesz még egy órád a megrendelők érkezéséig. Valószínűleg késni fognak, nyilván nem könnyű egy babával, nos, én ezt sosem fogom megtudni, bár nem is nagyon vágytam rá sosem, most meg már tök mindegy.
- Papír.. Ebben a szakmában nem sokat ér. Látom a mosolyát, egyértelmű, hogy ő is hasonlóan vélekedik erről. Szememet forgatva fejtem ki véleményem, miszerint hiába van valakinek papírja, ha egyszerűen nem tudja, mikor is érdemes megnyomni a gombot. Ha nincsen gyakorlat, akkor semmit nem ér, csupán egy újabb elpocsékolt papíros. - Ez csak természetes. Bólintok a szavaim mellé, tényleg nem kell mondani. Tudom, hogy ebben a szakmában nem érdekli az embert, hogy a fotós honnan jött, van-e végzettsége és ilyesmik.. őt csak a kép érdekli, mert ha rosszabb minőséget kap a pénzéért, mint amit várt volna, akkor az rossz fényt vet a fotósra. Igen, megijedek kicsit, hogy újszülöttet kell majd fotóznom, hiszen mi lesz, ha nem alszik, hanem sír? Láttam otthon jó pár kisbabát és őszintén mondom, többször láttam őket ordítani, hadonászni és rúgkapálni, mint csendben és békésen aludni. De remélem, hogy az itteni levegő jobb hatással van a csecsemőkre és ők tényleg alszanak. Mert ha sírni-ríni kezd egy kisbaba, akkor nem tudom, mit fogok csinálni. Abba mondjuk nem gondolok bele, hogy egy három éves ikerpár még nehezebb falat volna, de egy felvillantott jutalom nyalóka vagy egy jól megválasztott figyelemelterelő játék lehet hatásos az ő esetükben. Persze ezek csak az én véleményeim, hiszen teljesen más fejben elképzelni a dolgokat, mint a valóságban megélni és tapasztalni őket. Idővel majd minden kiderül. - Rendben. Dekoráció.. Halovány mosolyra húzódnak ajkaim, látszik rajtam, hogy máris kattognak azok a bizonyos kerekek. Szeretem használni a fantáziám, így úgy érzem ezzel most sem lesz gond. Egy kérdés azonban máris felötlik bennem. - Fiú, vagy lány lesz a kis csöppség? Olyan színvilágban gondolkodom akkor, mert nyilván nem tudom, miféle ruhát aggatnak a szülők a gyerekre, de csak nem fognak fiúra rózsaszín pulcsit húzni, így a válasz némiképp megkönnyítené a dolgokat. A lehetőséget hallva egyből felcsillan a szemem. Megnézni a stúdiót és a kellékeket? Bolond volnék, ha elszalasztanám a lehetőséget és még két napig várnom kellene rá. - Ha nem tartalak fel, akkor ezer örömmel belesnék. Mind a stúdióba, mind a kellékek közé. Kíváncsi vagyok és már most átjár egyfajta izgalom. Soha nem csináltam még ilyet, szeretném végre ilyesmiben is kipróbálni magam, no és ott van ugyebár a bizonyítási vágy is, arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretném ezt a melót.
Természetesen nem érdekelne az sem, hogy nincs papírja, ha látom a tehetségét, márpedig a képei alapján az megvan neki. Ám tényleg szükségem van rá amiatt, hogy többet tudjak fizetni neki. Igazából, nem voltam egy irgalmas szamaritánus típus, de a tehetséget mindig díjaztam. Nem láttam benne potenciális veszélyforrást saját magamra nézve, de ha így is lett volna, akkor sem érdekelne, csak próbálgassa a szárnyait, neki sokkal kevesebb ideje van kibontakozni és gyakorolni, mint nekem. Egy farkasnak sokszor több emberöltő is megadatik, hogy tökéletesítse magát abban, amit szeret. Igazság szerint, egy síró csecsemőt nem is nekünk lenne a feladatunk megnyugtatni, hanem az édesanyjának, lévén, neki vannak meg hozzá az eszközei. Én speciel próbálhatnám egy életen keresztül, maximum úgy sikerülne, ha hülyét csinálok magamból, és annyira idétlen vagyok, amit már viccesnek talál. Ám ha éhes, vagy épp kakis a pelus, akkor hullára mindegy, mit alkotnék én, semmi sem nyugtatná meg a kellő időre. - Kisfiú. Bólintok, és hagyom, hogy gondolkozzon a dolgon, van ideje rá, én pedig nem hiszem, hogy csalódni fogok benne, ha meg mégis… nos, majd jelentkezik más. - Nem, nem tartasz fel, ez bőven bele volt kalkulálva a találkozásunkba. Kacsintottam rá könnyedén, nem szerettem ezt a tipikus főnök alkalmazott felállást, nem voltam kifejezetten ilyen jellegű ember, jó, szerettem, ha az van, amit én elgondolok, de ezért sosem vágytam másoknak parancsolgatni, kérni jobban az ínyemre volt. Meg aztán, szerencsére ez a szakma nem is követeli meg ezt a fajta feszességet, lehetek sokkal lazább. Az ajtóhoz sétálok, és kiteszem a rögtön jövök táblát, mert nyitva nem fogom hagyni míg benn vagyunk a stúdióba, hiába van benn kamera. Anélkül nem tudnék lefülelni senki alkalmatlankodót, hogy ne derüljön ki, valami egészen fura velem. - Gyere csak! Azzal már indulok is egy nagy kétszárnyú ajtó felé, és beterelem Paynet is. Itt nem nagyon vannak természetes fények, pontosan azért, mert ha arra vágyom, akkor inkább kinti találkozót beszélek meg az ügyfeleimmel, esetleg egy-egy csodaszép épületbe, bár ilyen téren még nem fedeztem fel a várost. - Csak nyugodtan nézelődj, van minden, amire egy magunkfajta csak áhítozhat. Mosolyodtam el, aztán figyeltem, mihez kezd, én nem nagyon fogom megakadályozni semmiben, elvégre, felajánlottam, hogy körülnézhet, viszont az idegenvezető szerepet nem díjaztam túlzottan, nem voltam jó benne. Amennyiben van szeme a szakmánkhoz, úgyis fogja tudni, mi mire való. Ez még tesztnek is beillett.