Voltam olyan rendes és kértem előre időpontot, bár ez nem olyan meglepő, általában mindent tervszerűen szoktam kivitelezni, nem vagyok a spontán döntések híve, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lennének spontán ötleteim. Mindenesetre már tíz perccel időpont előtt ideérek és nagyjából pont azt kapom, amit a neten is lecsekkoltam, mielőtt kiválasztottam a helyet. Kulturált, ízléses szalon, nem olyan, ahol a némileg renoválásra szoruló tetoválásom először készült. Ettől függetlenül nem gyakran járok ilyen helyekre, mondhatni soha. Némileg feszengve állok meg az ajtóban, amikor belépek a helyiségbe. Legalább jó idő van, így a szövetkabátomat el is kezdem kigombolni, alatta fekete, magasnyakú pulóvert viselek, hiszen nem elég, hogy Fairbanks-ben vagyunk, még tél is van, ami annyit jelent, hogy nem lehet eléggé felöltözni. Amúgy pedig farmert viselek és bakancsot. Az a kis idő, amit gombolkozással töltök tökéletesen alkalmas, hogy kicsit körbenézzek, hamar ki is szúrom a pultot, meg a fogasra is átsiklik a tekintetem, ahova a kabátomat akaszthatnám. De annyira otthonosan még nem mozgok itt, hogy ezzel kezdjek, tehát végezetül a pult felé irányítom a lépteimet. Látom, hogy nincs ott senki, de ez végül is nem egy bolt, ahol mindig kell valakinek ülnie a pult mögül. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan elő fog kerülni az illető, aki megmenti az én régi, megkopott kis tetoválásomat. Ahogy megállok a pult előtt tekintetem elkalandozik a falon lógó képek felé, szemügyre veszem őket. Mivel semmiféle művészi vénám nincs, így nagyjából annyit vagyok képes megállapítani, hogy szépek. Bár kedvet azért nem kapok egy újabb tetoválásra, már az elsőre is sokáig úgy gondoltam, hogy hiba volt, aztán meg inkább megszoktam, mint megszerettem, de hát ez van. Majd végül a pultot figyelem meg kicsit, persze azonnal kiszúrom, hogy az egyik prospektus ferdén ül meg a kis tartójában. Ha nem egy teljesen ismeretlen helyen lennék, nyilván az lenne az első, hogy odanyúlnék és megigazítanám. Végül is most is megtehetném, hiszen nem lát senki... Körbenézek... tényleg nem lát. Vagy csak elvehetném, mintha érdekelne, belelapoznék és rendesen tenném vissza a kis fakkjába. Már érzem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de hát bogaras vagyok, a boltban a hanyagul felpakolt polc is kész agyrém. Végül feltekintek a pultról végre, nagyot sóhajtva túrok a hajamba csak amolyan ösztönös mozdulatként. Egy hős vagyok, nem nyúltam semmihez... még.
Eljött a vizsgaidőszak ezzel együtt a drága karácsonyunk is, amiből túl sok mindent nem fogok élvezni, mert az időm nagy részét tanulással kell eltöltenem. Karen akart is szabadságot adni nekem, amit félig meddig el is fogadtam. Nem akartam teljesen kihagyni azért a munkát sem. Elvállaltam, akkor csinálnom is kell. Igaz most napi hét-tíz ember helyett csak napi kettő-hármat vállalok el. Legalább a csajoknak sem lesz okuk nyafogniuk. A mai napra is megvannak a vendégeim. Már korán reggel volt egy, akinek egy sárkányt kellett felvarratnom, utána meg egy egyszerű kis madarat egy kedves lánynak. Első tetoválása volt. Iszonyatosan idegesen jött ide, de sikerült megpróbálni és szerencsére jól is bírta a gyűrődést. Ő utána nagyobb szünetem van, így ki is használom az alkalmat arra, hogy kicsit félrevonuljak tanulgatni az irodába, de csak a megbeszélt időpontig. Egy bögre kávéval a kezemben sétálok ki és indulok el a pult felé. Csak ekkor veszem észre a várakozó férfit. Kérdőn nézek körbe. A srácok dolgoznak, de a csajok csak a seggüket növesztik. -Hahó! Ott egy vendég! Legalább szólnátok nekem!-Ők csak felnevetnek egyet, majd folytatják is a diskurzust. Feladom a próbálkozást. Próbáltam kedves szavakkal, és keményekkel is, de minden alkalommal csak kinevettek és ki is használják rendesen azt, hogy semmit sem szólok ezért Karennek. De hagyjuk is, nem akarok velük foglalkozni. Most van ennél fontosabb dolgom is. -Szép napot! Elnézést, hogy megvárattuk! Ön Stephen Fox?-Mert elvileg már itt kellene lennie annak, aki nálam bejelentkezett és mivel más nem várakozik, így csak ő lehet. -Grace vagyok!-Kezemet felé nyújtom egy kézrázásra. -Velem beszélt telefonon! Ugye ha jól emlékszem korrigálásról van szó!?-Teszem fel a biztonság kedvéért a kérdést, majd intek is neki, hogy jöjjön utánam. Az egyik boxba bevonulva rámutatok a székre, hogy huppanjon le csak rá és várom is, hogy megmutassa a tetoválását. Ha nem lenne neki ez egyértelmű, akkor megkérem őt. Persze tőlem beszélgethetünk is, de azt hiszem ő is szeretne ezen hamar túlesni.
Mint mondtam, a várakozás igazán nem zavar, hiszen egy tíz perccel korábban is érkeztem, tehát még számoltam is vele. Amíg a dolgok úgy történnek, ahogy számítok rájuk, addig pedig nincs az ég világon semmi gond. Addig is igyekszem nem figyelni a kis prospektusokra és arra, hogy az egyik ferdén áll a helyén... pélául a helyiség jobb felső sarka kimondottan érdekes. Legalább is jobb híján azt bámulom, míg helyre billentem az egyébként elég könnyen felborítható lelki egyensúlyom. Amikor hallom a fiatal nőt pörölni a többiekkel, még csak fülelek, nem adom semmi jelét annak, hogy türelmetlenkednék, vagy helyeselnék. Igazán ráérek, de tényleg. A hozzám intézett köszönésre azért már a nőre tekintek gyanútlan érdeklődéssel. - Szép napot. Igen, én vagyok és semmi probléma, nem lóversenyen vagyunk - Csóválom meg kicsit a fejem azzal a gesztussal, hogy tényleg ne törődjön vele. Nem is kellett igazán sokat várnom, szóval nem történt tragédia. A kéznyújtást persze elfogadom, ehhez kihúzom jobb kezem a zsebemből és egy kicsit megrázom a hölgy kacsóját. Még valami apró mosoly is megjelenik a szám szegletében, az a barátságos fajta, hiszen nem árt jóban lenni azzal, aki nemsokára ki fogja lyuggatni a bőrömet. - Igen-igen, egy régi tetoválást kéne helyrepofozni kicsit... - Ahogy int, némileg zavartan nézek kicsit körbe, majd fogom magam és megindulok Grace után a boxba, regisztrálom a széket is és hát akkor felteszem bele is csapunk a közepébe. Minden további nélkül elkezdem levenni a szövetkabátom, aminek kerítek is egy fogast. Nem azt mondom, hogy egy zen mester nyugalmával ténykedek, bizonyára ki lehet szúrni, hogy nem napi rutinként járok tetoválószalonba, de nem tűnök problémás páciensnek. - A karomon van... - Jegyzem meg halkan, miután sikerül egy fogasra felakasztanom a kabátom, persze párszor végig is simítok rajta, mert ezek a szövetkabátok folyton összeszedik a szöszöket. A magyarázat pedig igazából annak szól, hogy a fekete pulóverem szegélyéért nyúlok és a megjegyzésemet követően azt is leveszem. Itt jön a legjobb rész. Ahelyett, hogy azt is felakasztanám a kabát mellé, elkezdem szépen összehajtogatni, ahogy azt - jó esetben - mindenkinek megtanította az anyukája. Igazából a ruhahajtogatás mestere vagyok, ilyen precízen ember nem hajtogat, mint én, persze ez némi időt is igénybe vesz, majd a tenyeremen tartott összehajtott pulóverrel tekintek Grace-re. - Hova tehetem? - Vonom fel kicsit bizonytalan tekintettel a szemöldökeimet. Ugyebár az ő munkaasztalára nem tehetem, a fogas... összehajtott ruhát fogasra... ha valaki megmutatja nekem, hogy lehetséges, akkor kezet csókolok neki. Sejtem egyébként, hogy mit gondolhat... nem leszek ám olyan könnyű eset mégsem. Amúgy rövidujjú póló van már csak rajtam, a tetoválásom még nem látszik ki alóla.
A szavai egy mosolyt varázsolnak az arcomra. Kedves embernek tűnik, bár nem szabad ilyen hamar megalkotni a képet. -Köszönöm a megértését!-Egyelőre még nem fogom tegezni. Inkább meg szoktam várni, hogy felajánlják. Tudom, hogy a kollégák szinte mindenkit letegeznek, de nekem nem megy ez ilyen könnyen. De eddig semmi gond nem volt belőle, szóval miért is kéne rajta változtatnom? Miután leültem a helyemre csendben figyelem ahogy leveszi a kabátját és felakasztja. A mozdulatai újabb mosolyt csalnak az arcomra. Ritkán találkozni ennyire rendszerető férfival egy tetováló szalonban, de aranyos, nagyon is aranyos. Türelmesen várom meg, hogy a pulcsiját is levegye, majd összehajtogassa. Időm van bőven, így miért is kellene őt sürgetnem? Különben is ő a vendég, így az ő igényeit kell először kielégíteni. -Ha odaadja nekem beteszem az irodába. Ott senki sem fogja piszkálni, ígérem!-Persze ha nem akarja azt is megértem, de ha esetleg oda adja el is sietek az irodába, ahol szépen le is teszem az egyik asztalra, majd vissza is megyek a boxomba. -Majd szóljon a végén, itt ne hagyja!-Bár biztos vagyok benne, hogy ő aztán erről nem feledkezne meg! Ahogy megmutatja nekem a tetoválását közelebbről is szemügyre veszem. Kezemmel óvatosan nyúlok a bőréhez. Sosem szoktam durva lenni. -Szeretné, ha ez maradna meg, vagy ki akarja bővíteni esetleg valamivel?-Vagy esetleg lefedni, bár azt inkább nem mondom, mert a végén még félreértene engem és az lenne az utolsó célom, hogy őt megbántsam.
A köszönetre az előbbi mosolyom kissé ki is szélesedik. Ritka az amikor veszik a fáradtságot és a nem is olyan magától értetődő dolgokért hálásak az emberek, pedig valljuk be, jól esik az ilyesmi. Nem azt mondom, hogy akár én is mindig eszerint járnék el, de ha ilyennel találkozok azért felfigyelek rá és tetszik. Mindig megnyugtat, hogy vannak még normális emberek, Grace is annak tűnik így első körben, talán jó kezekben leszek. Így pedig a boxban el is kezdem levetni a felesleges ruhadarabokat és az említett módon járok el. A válaszát azért kicsit megfontolom elgondolkodón tekintve le a kezemben tartott, összehajtogatott pulóverre. - Rendben... és bocsánat, hogy ilyen körülményes vagyok. - Jegyzem meg némileg röstelkedve, ahogy átadom neki a fekete pulóvert. Azért a hozzáfűzésére halvány mosoly futja el az arcom. - Valószínűleg eszembe fog jutni, egy kicsit hideg lenne nélküle odakint. - Meg nem is vagyok az a kapkodó, szétszórt típus, hogy megfeledkeznék ilyen dolgokról. Mondhatni túl precíz is vagyok. Tekintetemmel mindenesetre követem az elhaladó nőt, addig pedig helyet foglalok a széken és elkezdem felhajtogatni a pólóm rövid ujját a jobb karomon és láthatóvá téve a közvetlen a vállam alatt lévő tetoválást. Igen, egy rókát ábrázol, a név kötelez. Ez olyan egyetemi, haveri dolog volt. Amikor az ember fiatal és hülye, hamarabb megy bele az ilyen fogadásokba, mert bizony, hogy fogadásból történt. Magamtól nem hiszem, hogy valaha is eszembe jutott volna a tetoválás ötlete. Persze miután Grace visszaér, hagyom, hogy szemügyre vegye, nem is szándékozok nagyon hozzáfűzni semmit egyelőre. Minden ami fontos látszik. Ez egy régi, kék tintás darab, ami azért az évek folyamán némileg meg is kopott, hála a hozzá nem értő mesternek, bár maga a kép azért hibátlan. Nem a rajztudással volt a gond, hanem a felszereltséggel. - Dehogy, elég ez. Nincs szükségem mondjuk egy... csapat rókára, vagy ilyesmi. Bőven elég, ha csak átmegy rajta feketével. Eléggé zavart már, hogy ilyen vacak állapotban van, levetetni meg nem szeretném, hisz mégis csak egy emlék. - Jelentem ki komolyan, a csapat róka említésére sem mosolyodok el, legfeljebb a tekintetemből lehet arra következtetni, hogy nem teljesen komoly volt a kijelentés. Bár tény, hogy fogalmam sincs, mivel is lehetne ezt a képet kiegészíteni, de speciel tényleg nincs szükségem több, vagy nagyobb tetoválásra. Beszéd közben persze én is mutogatok a sematikus rókám felé a másik kezemmel.
-Oh ne kérjen bocsánatot! Nincs semmi baj! Nekünk kellene biztosítani elég helyet a vendégek számára!-Mondom teljesen őszintén neki. Inkább aranyos a részéről, hogy ennyire odafigyel a dolgokra. Majd meg is említem Karennek, hogy talán nem ártana majd beszerezni egy polcot, ahová lepakolhatnak a vendégek. Az ilyen esetekből is tanul az ember. Legalább legközelebb ezzel nem lesznek gondok. De ugorjunk is át ezen a témán. Stephen nem ezért jött ide, hogy a pulcsijáról fecsegjünk. A tetoválás valóban nincs a legjobb állapotban, de ezt könnyen ki lehet javítani. -Értem! Akkor csak átmegyek rajta. Amúgy aranyos kis róka lett. Megkérdezhetem, hogy mi a története?-ahogy általában mindenkinél most is nagyon érdekel, hogy vajon miért is tetováltatta magára pont ezt. Közben persze előkészítem a gépet, festéket. A széket megdöntöm, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen rajta. Nem akarom elrontani. ilyenkor mini kicsit stresszelek, hogy nehogy belerontsak. szerencsére még sosem történt meg, de azért bennem van a félsz. Megvárom, míg elhelyezkedik, majd első sorban lefertőtlenítem a bőrét. -Akkor neki is kezdek!-kicsit még várok, hogy felkészüljön, majd bekapcsolom a gépet és már neki is látok a munkámhoz. Természetesen közben örömmel hallgatom őt, ha esetleg elmeséli a történetet, vagy csak kedve támad beszélgetni.
A hozzászólást Grace Holdman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 14, 2014 1:10 am-kor.
Őszintén én ezt nem értem. Az utóbbi napokban szinte semmi sem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, s ahelyett, hogy a bátyám vállán kisírhattam volna magam, a drága azt sem vette észre a nagy munkájában, hogy dagadtra bőgtem a szemeimet, amíg ő dolgozott. Általában az ilyen mellőzöttségre úgy szoktam reagálni, hogy elmenekülök, s kalapot és kabátot felkapva magam mögött hagyom az addigi életem, de most úgy voltam vele, hogy még tudok más őrültséget is elkövetni, hát nem veszkődöm azzal, hogy megint becsomagoljak. Letelepedtem hát Stephen számítógépe mellé, s rászabadultam a google-re, ami ugye a barátunk, ahogyan cinikusok mondani szokták a buta embereknek, akik alap dolgokat nem tudnak. Én nem tartom magam butának, annak ellenére, hogy nincs diplomám, még elbírok az élet alap igazságaival, de azért jóban vagyok a netes keresővel. Igazán nem tudom, hogy mi is a böngészésem célja egészen addig, míg rá nem leltem egy fantasztikus kis tetoválásra, mely szárnyat formáz a fül mögötti bőrfelületen. Szinte éreztem, ahogyan hatalmasat dobban a szívem a kép láttán, s nem is volt kérdés, hogy mivel töltöm majd a következő napom. Annyira feldobódtam a tényen, hogy ilyen jó kis mintát találtam, amit totálisan spontán magamra akarok varratni, hogy még arra is vetemedtem, hogy főzzek Stephennek vacsorát. Na jó, a főzés az túlzás, nem csináltam mást, csak előkaptam a fagyasztóból némi előkészített túrógombócot, s befejeztem a készre alkotását. Persze a prézlibe elfelejtettem megforgatni, de na, a bátyám azért megette így is, tehát nem vesztünk össze nagyon azon, hogy porig rombolta főzési ambícióimat. Ajkaimon mosollyal aludtam el, de nagyon gyakran felébredtem az éjjel, annyira izgatott voltam legújabb tervem miatt. Egyik ilyen felébredésemben még nekiültem önéletrajzot is készíteni magamról, mert feltett szándékommá vált az is, hogyha a tetoválást meg merem csináltatni, akkor az újsághoz is el merem vinni a jelentkezésemet. Nagyon produktívnak éreztem magam abban a pillanatban. Ajkaimon széles mosollyal lépek be a Tetoválószalon ajtaján, s már el is ámulok a hely miliőjétől. Nem jártam még itt, de még csak ilyen helyen se, szóval van min csodálkoznom. Szokásomtól eltérően most egész kedvesnek tűnik az antrém, nem vagyok mogorva, modortalan. - Szép napot! - trillázom, s már keresem is tekintetemmel a tetoválásmintám megmutatására alkalmas személyt. És ekkor ér a hideg zuhany! De hát nem is nyomtattam ki a mintát indulás előtt..
Az egyetem után utamat egyenesen a szalon felé vettem. Mára szerencsére csak pár vendégem jelentkezett be, így még talán az ebéd is belefér az időmben. Bár mondjuk az is igaz azon sem lepődnék meg, ha a csajok rögtön kiosztanának ezer feladatot, amint belépek a szalonba. Amennyire szeretnek engem... Megérkezve a szalonhoz a srácok széles mosollyal üdvözölnek, a lányok, még csak fel sem pillantanak rám. Úgy tűnik most elég nagy a csend. Csak két embert tetováltatnak. De nem is baj ez. Néha kell a pihi is. Először az irodába megyek, hogy Karent is köszöntsem, majd szendviccsel a kezembe visszasétálok a vendégtérre, ahol pár szót váltok a srácokkal, majd megnézem a mai napi beosztást. Még van egy bő órám az első vendégemig. Éppen az utolsó falatokat nyelem le, mikor az ajtó nyílik és egy fiatal lány lép be rajta. Megvárom, míg a pulthoz sétál, majd egy kedves mosollyal arcomon már köszöntöm is őt. -Szia! Előre bejelentkeztél?-Mert ha igen meg kell kérdeznem a nevét, hogy megnézhessem a beosztásban. Bár elvileg most senkit nem várnak, de meglehet, hogy korábban érkezett.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
A kérdés meglehetősen váratlanul ér. Meghökkenve pislogok párat, majd kimondom, ami először eszembe jut: - Nem. Miért, kellett volna? – kérdezek vissza, bár szerintem feleslegesen. A meglepett reakciómból is azonnal kitűnhetett a másik számára, hogy halvány lila gőzöm nincsen arról, hogy be kellene egy tetoválószalonba jelentkezni. Mondhatnám, hogy logikusnak tartom így, hogy megtudtam, de egy nagy csudát! Ma nem úgy keltem, hogy hazudjak magamnak, hát nem is feszegetem a határaimat. Mivel viszont kellemetlenül érzem magam úgy, hogy csak ácsorgok és bambán bámulok ki a fejemből, jobbnek látom, hogyha magyarázkodásba kezdek. A formalitásokat úgyis át lehet ugrani, elvégre a lány letegezett, hát én sem fogok bőszen magázódni. Így meg amúgy is lazább. - A bátyám járt nálatok pár héttel ezelőtt, s mivel ő sem említett semmiféle bejelentkezést, gondoltam elnézek, hátha sikerül nekem is beállnom a családi tetováltak sorába. Csak így spontán. – eresztek meg egy mosolyt. Persze, tudom én, hogy egy tetoválás örökre szól, s nem csak úgy felébredünk egyik reggel, hogy akarjuk és elmegyünk felvarratni, de én sosem voltam átlagos. Ha ma nem érnek rám, akkor szerintem sose lesz innen tetoválásom. Nem dacból, csak úgy. Mert én így működöm. - Tudtok fogadni ma? – teszem fel a reménykedő kérdést. Egyelőre nem foglalkozom azzal, hogy még mindig nincs nálam a fantasztikus minta, amit leltem. Majdcsak lesz valami. Csak szép sorjában a dolgokkal, nem rohanok sehová.
A meglepettségére és szavaira kiszélesedik a mosolyom. Amúgy sokan nem tudják, hogy be is lehet jelentkezni telefonon. Nem kötelező, de megvan az előnye annak is. Persze ettől függetlenül nem fogjuk kidobni a spontán látogatókat sem. Minél többet jönnek annál jobb. -Tényleg? Megtudhatom esetleg a nevét?-Hátha én tetováltattam őt, bár szerintem elég kevés az esély rá, de ki tudja. Viszont az nagyon is pozitív visszajelzés, hogy a testvérének mesélt rólunk és végül el is jött. Ezek szerint megvan elégedve a munkánkkal. -Amúgy nem kell, vagyis nem kötelező előre bejelentkezni. Tudod ez hasonló mint mondjuk az orvosoknál. Ha bejelentkezel előnyben részesítenek, de természetesen örülünk a hozzád hasonló ügyfeleknek is.-Meg is nézem gyorsan még egyszer, hogy kinek mikor jön a következő vendége és úgy tűnik, hogy most én érek rá a legjobban. Pompás! -Szóval igen tudunk fogadni...Sőt ha jó neked én tudnék most veled foglalkozni. Grace vagyok! Esetleg ha előtte megszeretnél nézni pár munkámat szólj és akkor mutatom a képeket...Amúgy tudod már, hogy mit szeretnél? Esetleg van valami vázlatod?-Térek rá a lényegre. Az sem gond, ha csak ötletei vannak. Akkor majd gyorsan összedobok neki egy vázlatot, ha tetszik akkor bele is kezdhetünk, ha nem akkor próbálkozom majd egy másikkal. A lényeg az, hogy végül elégedetten sétáljon ki azon az ajtón.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Na, a pont itt van nálam. Tudtam én, hogy nagy ostobaság lenne, hogyha bejelentkeznék egy tetoválószalonba, elvégre mekkora lehet a forgalmuk? Ez itt nem New York kérem, szerintem nincs is annyi ember ebben a porfészekben, amitől telt házuk lenne minden nap. Persze nyilván ezt a véleményemet nem fejtem ki a nő előtt, de na, ettől még tök büszke vagyok magamra amiatt, mert eljutottam idáig a következtetéslevonásban. - Stephen. Stephen.. - ..imádom-minden-ízét.. - ..Fox. Regélem el áhítattal a bátyám nevét, majd eszembe idézem a tetoválást, melyet készítettek neki. Ha névről nem is biztosan emlékeznek rá, hát pár dolgot azért tudok róla mondani, hogy biztosabb képet fessek személyéről. Le sem tagadhatja magát semmiféle szituációban, így nem hiszem, hogy mellétrafálok azzal, ha megszokott énjét jellemzem sebtiben. - Nagyon kreatívan egy rókás tetoválása van, még az egyetem alatt csináltatta. Amúgy meg gondolom olyan merev volt, mint aki lenyelt egy egész seprűnyelet, s kinézem belőle, hogy nem hányta le valahová a pulóverét, mint minden normális ember, hanem még nekilátott hajtogatni is. Tényleg, hová tudta itt tenni az említett darabot? – pillantok körbe, keresve valami polcot, ahová esetleg pedantéria-rohamában lerakhatta a precízen élére állított ruhadarabot. Bah, hogy mennyire utálom ezt a fene nagy rendszeretetét! Így ennyi hét együttlakás után már néha egy kanál vízben meg tudnám fojtani miatta, s szinte kéjes örömöt jelent számomra az, amint elmegy otthonról, s én otthonos rendetlenséget csinálhatok. - Akkor jó! – bólintok mosolyogva, ma nem reggeliztem pokrócot. Nekem aztán mindegy, hogy az orvosokhoz be kell-e jelentkezni vagy sem, oda is úgy járok, mintha boltba mennék, szóval pont nem érdekel, hogy milyen előjegyzésük van. A bátyámét is legtöbbször letojom. Kapok is érte a fejemre eleget. - Laney! – mutatkozom be, s még kezet is nyújtok kézrázásra. Lám, ma reggel nem maradt el a tejeskávém, szóval magam vagyok a bűbáj és a kedvesség. A munkáit momentán nem akarom látni, elhiszem – én már csak ilyen hiszékeny vagyok – hogy jól dolgozik, elvégre különben hogy lehetne itt? A vázlat szó hallatán viszont elönti a köd az agyamat. - Azt baromira nem hoztam el! – toppantok dühösen a lábammal, s most eléggé durván olyan vagyok, mint egy hisztiző gyerek. Hamar megnyugszom viszont, tekintetem is újra felderül, s infantilis vigyorral nézek Gracere. - Szárnyakat szeretnék, ide.. – mutatok jobb fülem mögé – ..és ide. – mutatok a bal mögé is. - Esetleg ilyesmi munkáid vannak? Választanék közülük..
Elengedtem. Megfordult a fejemben pedig, hogy bezárom a házba és nem eresztem sehová, de azzal egy időben meg is haraphattam volna, amit pedig tudatosan kerülök – okulva az egész elcseszett életemet átíveli gyerekprojekt sikertelenségéből – szóval inkább hagytam elsikkadni az egészet és útnak – pontosabban szélnek, mert délelőtt igen durva időjárás volt – eresztettem egy bögre kávé után. Sose voltam a háziasszonyok – se a háziurak – gyöngye, itta vagy nem itta, nem kapott mást, mint ahogy válaszokat sem arra vonatkozólag, hogy mit művelt nálam, ha esetleg nem emlékezett. Hagytam, hogy maga rakja össze a kirakós darabjait, higgyen azt, amit hinni akar, s jegyezzen meg mindent a Kúriából, ahol keresztülvezettem. A szobám, folyosó, konyha, műhely, kert. Ennyi és nem több. Vannak tabuk, nem is kevés, s bár a fenevadak közé hoztam, ettől még nem voltam botor és toltam tele lenyomatával az ő területüket is. Megkapta a telefonszámomat – egy névjegyet a műhely kapcsán, azt a vicces névjegyet, amin a „bejelentés szigorúan csak smsben” felirat szerepel - és addig nem mehetett sehová, míg ő meg nem adta az övét. Mit nekem pár nap? Keresni fog vagy én fogom. Lényegtelen. Nem vagyok féltékeny, csak nem bírom, hogyha hozzápiszkálnak ahhoz, ami az enyém! Viszkető tenyérrel pörgettem végig magamban, hogy mire is kellene rávegyem magam annak érdekében, hogy ne tehesse rá senki és semmi a mancsát legújabb kincsemre, az új dilimre, kedvencemre, hogyha szabad így mondani. Internetes társkeresőn éltem ki a mások átverését, mint hobbit, bár nem kell gyakorolni azt, amiben tökéletes vagyok. A tetoválószalon kirakata mellett állok, nekidőlve a falnak, fél lábamat felhúzva és fenekem alá támasztva. Kabátomat a látszat kedvéért összehúztam magamon, sálat is vettem fel, de ma reggel nem lévén sapkás hangulatom, szőke tincseimbe bele-belemar a jeges lég. A járókelőket figyelem, szórakozom tudatlanságukon, s miközben várok, még véletlenül sem révedezek sem közeli, sem régmúltamon. Káros az egészségre, ezt megtanultam már.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A kocsiban nem sokáig voltam magamnál. Hamar leesett a fejem és Triának dőltem, de erről már nem tudtam. Így hagytam magam abban is, hogy felkapjon, a szobájába vigyen, és a kabátomat is levegye. Elégedett mormogással bújtam a matrachoz, hogy aztán ismét teljes mélyalvásban legyek. A fejfájás várható volt, ami ébresztett, de attól ébredtem fel igazán, hogy nem a kuckómban voltam. Hirtelen ültem fel, hogy aztán megnyugodva dőljek vissza pár percre. Nagyon megijedtem, hogy baj van, extra baj. De…. nekem mindegy már, nem igaz? Ami rossz megtörténhetett velem, már megtörtént, azoktól rosszabb már nem lehet. Csak… nem akarom, hogy újra megtörténjen, ennyi az egész. Amikor nem kaptam válaszokat a kérdésemre, udvariasan, de elég erélyesen levágtam a bögrét az asztalra és lendülettel húztam mögötte ki a házból. Érzékeltem, hogy sunyiban visz ki és még ezért is égett a képem. Mindenesetre megköszöntem, hogy nála alhattam, ennyivel jöttem neki, de egy ilyen fasza buli után nem ezt vártam, így csak egy sóhajtás után nyúltam a mobilom után és bepötyögve a számát, sms-ben elküldtem rá az enyémet, ha már bejelentkezés sms-ben szerepelt a névjegykártyán, a tréfát elsütve lehet csak röhögni, tartom így. Túlságosan is jó buli volt, amire emlékszem, egészen a taxiban történt ko-ig, és rendes is volt, hogy csak úgy hagyjam elmúlni ezt a kapcsolatot. Vagy mit. Azon fullra megkönnyebbültem, hogy nem történt semmi testi közöttünk, és ruhában ébredtem fel, és ezért nagyon hálás vagyok Triának. A névjegykártya bizony ott virított az asztalomon, a gépem mellett. Végül két nap múlva írtam neki a gépről egy sms-t. A helyszínt rábíztam, az időpontot meg muszáj volt nekem kialkudnom, mert kezdődik a bolondokháza és tele vagyok túlórákkal. Annyira alkudnom nem is kellett. A helyszín meglepett, de végül is. Munkából jöttem, csoki, cukrászda és fűszeres sütemény illatokkal átitatottan, hiába zuhanyoztam, öltöztem át, ez már belém ivódott. Sapkát nyomtam a fejembe és kesztyűt is. Itt születtem, bírom a hideget, de mivel nagyon meleg helyről jövök ki, szinte biztos a megfázás. Ma nőies napom felé hajlok, a szememen enyhe smink és körömlakkot is raktam fel. A ruhám azonban semleges, vagyis inkább rockeres. Annak tűnik legalábbis. - Nehogy megfázz! Szia! – bújok kézzel a kabátomba és arcommal félig a sálba. Hirtelen nem tudom, adjak-e puszit vagy sem, végül mégis kibújok a sálból és puszit adok neki. - Hogy hogy itt? – nézek fel a szalonra. Nem szokásom kertelni. Az nem én vagyok.
Torkomba kúszik az öröm, amint meglátom őt, s onnan tovahullámzik egészen addig, míg egy mosolyt nem képes rittyenteni ajkaimra. Csak egy legyintés a válaszom a törődésére és egy tökéletes, szemérmes kis pillarebegtetés, meg némi pír is – nem, nem a hidegtől, hanem a kellemes látszat kedvéért – a törődésének jólesőségébe beleolvadva teljesen. Nem fogok megfázni, sem ennyitől, sem többtől, de ezt nem kell tudnia. Ha tudná, akkor már ő sem fázna többé, de nem akarom elvenni tőle ezt a kiváltságot. Törékeny tiszavirágságában olyan kívánatos, amilyen. Nem állna jól neki a fehér bunda, illetve.. de. Túl jól állna. Éppen ezért nem akarom, meg még megannyi okból kifolyólag. Emberként igyekszem őt szeretni, így a helyes játékszer, nem máshogyan. Finoman cuppan arcán a puszi viszonzásul, majd ölelésembe vonom őt köszönésképpen és az égre üvöltöm gondolatban az „enyém vagy”-ot. Elégedett mosollyal eresztem el, majd a kérdésre megvonom a vállamat. - Egy ideje kacérkodom azzal, hogy valami őrültséget kövessek el. – jegyzem a szalon kirakata felé bökve fejemmel. Tökéletesen elhihető az, hogy őrültségnek a tetováltatást gondoljam. Fürkészőn fúrom pillantásom Sam tekintetébe, lelkemet fonva az övé közé ekképp. - Hogy állsz a kérdéshez? – kérdezem. Értheti az őrültségre és a tetováltatásra is. Nem magyarázom túl, mert arra is kíváncsi vagyok, hogy melyik fonal után nyúl. - Jó illatod van. – dorombolok egy kicsit, vagy akarom doromboltatni őt, nézőpont kérdése. Szeretem a süteményeket, de nem ez a tény csalta elő belőlem a megjegyzést, sokkal inkább az, hogy nem akartam klisés szóvirágként közölni vele: „édes vagy”. A végén még félreértené, s nem, most abba az irányba nem akarok elmenni. Vele nem. Ő másféle játékszer számomra, ami azt illeti. Ma más.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Már messziről kiszúrom, és nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Van benne valami, ami megfog és érzem, hogy önmagam lehetek mellette, nem szükséges a fal felhúzása közénk, és finomkodnom sem kell. Először nehéz kimásznom a zsebemből, ahogy átölel, de az egyik kezemmel ki tudok szabadulni és átölelni. Ösztönös a mozdulat. Kérdőn tekintek rá. Nekem is szokásom, ezért először a cégérre nézek, majd vissza rá, mosollyal. Tekintetünk összefonódik. Azok a szemek. Nem is figyeltem a buliban, nem foglalkoztatott. De most, ahogy belepillantottam, szinte teljesen a mélyéig vonz, beszippant. Még szélesebbé válik a mosolyom. - Nem csak kacérkodni szoktam vele. – nevetek fel. Hogy az őrültséggel vagy a tetoválással, nem firtatom. - Hogy? – elpirulok. Na, ez is ritka. Megdicsérnek és még jól is esik. Zavartan hárítok. - Á, ez csak a sütik illata, meg a csokié. - melóból jövök. – Megyünk? Sosem lesz „felnőtt” illatom. Nincs, ami azzá tegyen. Így aztán minden más illat örömmel költözik rám, ahogy észrevettem. A bejárat felé megyek és én lépek be elsőnek. A köszönéssel egy időben szétnézek az üzlethelyiségben. - Min gondolkodol? – nézek rá, miután beljebb léptem, hogy ő is bejöhessen. Hagyom, hogy nézelődjön, tegyen, amit szeretne, addig én kikötök egy mintánál, ami mindig megfog, mint téma és én is szeretem alkalmazni egy-egy mintát vagy ami arra utal.
Elégedetten csettintek nyelvemmel hallva a válaszát. - Helyes a bőgés, oroszlán! Kacsintok rá, s hirtelen tökéletesen mindeggyé válik, hogy mire is mondta ezt, mindenképpen szimpatikus. A pirulását nem tudom mással lereagálni, semmint hogy megsimítom arcán azt a részt, ahol elszíneződött a bőre. Kedvtelve játszadozom el bőrén, majd végül ráérősen húzom el kezemet, nem kapom el zavartan, lévén nem is vagyok zavarban. Miért lennék? Nem cselekedtem semmi szemérmetlent, s különben is, a zavar és én szerintem hírből sem ismertük egymást soha. - Nem látok itt egy gramm sütit sem és csokit sem. Kötöm az ebet a karóhoz kedélyesen. Nem a sütiillatra értettem, amit mondtam, s bár ennél bőségesebben nem világosítom fel erről, azért ennyi kellett, mert ha már a nyelvem hegyén volt, akkor ki is kellett mondanom. - Én választok neked, te nekem. Válaszolom meg a kérdést olyan könnyedén, mintha csak lényegtelen időjárási tényezőről beszélgetnénk. Nesze neked őrültség, Sam! Kíváncsian várom, hogy mit is reagál, egyelőre nem jőve elő azzal, hogy nekem a jobb lapockámon már van tetoválásom, s hogy neki mifélét néztem, illetve gondoltam ki. Az érdekel, hogy a reakciója mennyire lesz telve azzal a vagány leszarok mindent-tel, amit érzek felőle, s amit éreztem az alkoholmámora mögött is. Pajzsomat kétszázig rántom fel, nem akarok meglepetéseket, főleg nem itt és nem most.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Mosollyal vonom fel az egyik szemöldököm a válaszára, majd a mosoly zavarrá válik még jobban, ahogy az arcomhoz ér, végül komollyá, de nem elutasítóvá. Furcsa bizsergés jár át, és lebegéshez hasonló érzés, mint akkor, amikor tánc közben mindig hozzám ért. Ez nem testi vágy, nem szerelem. Más. De mi? Újból elmosolyodom. - Cukrásznak készülök és cukrászdában dolgozom már jó ideje. Magyarázom tovább, mert számomra ez az egyértelmű válasz. - Hogy? – tekintek rá zavartan a bámulásokból. Elbizonytalanodom. - Süteményekben, csokiban el tudom találni, ráérezni, ki is vagy, de… - ekkor esik le, hogy nekem is. – Nekem is? – mutatok magamra. - Ömmm…. ha magamra teszek valamit, az örökre ott marad. És szeretem, ha nem korlátoz semmi. De azért köszönöm. – felelem zavartan. Bizonytalanul állok két lélegzetvételig. - Válasszak vagy… így már tárgytalan? – töprengve hajolok a katalógusra, hogy nézzem, neki mit választottam volna, de előtte becsukom a szemem. Egyrészt az érzéseimre szeretek hagyatkozni, másrészt pedig a fejem megint fájni kezd. - Nekem mit választottál volna? – kíváncsinak azért kíváncsi vagyok.
- Az klassz lehet, de ettől még az illat a tiéd és nem a cukrászdáé. – kötöm az ebet a karóhoz mosolyogva. Nem akarom zavarba hozni, de ha sikerül, az se lesz ellenemre. - Miért pont cukrász? Egyébként ha már itt tartunk, nyilván tapasztaltad, de el is mondom. Én meg autószerelő vagyok. A magam kacifántos pályaválasztásából kiindulva érdekel a másé, szóval.. – hagyok egy kis szünetet, mielőtt folytatnám. - ..mi vitt rá arra, hogy cukrász legyél? Miközben a válaszát várom, ragadozómosolyomat elrejtem a minták nézegetésébe. Szinte érzem belőle az elutasítás szagát, s bár az acsargó bennem felmorran, emberem ajkain mégis kedélyes mosoly marad. Enyém a világ összes ideje, ahogy már mondtam, ennyi nem fog visszariasztani. - Mi értelme van úgy, hogyha csak egyikünk tesz őrültséget? – vonom fel a szemöldökömet. Én tudom, hogy nekem a tetoválásért rendesen meg kell majd dolgozni, hogyha belemegy ebbe a játékba és el akarom hitetni vele azt, hogy meg is kapta a bőrömet. Ezüsttűvel nem dolgoznak itt felteszem, szóval necces egy történet lesz, de hajlandó vagyok megdolgozni érte. Vagyok. Nem lennék. Én a nemet nem ismerem el, mint választ, ami azt illeti. - Nem marad ott örökre, hála a modern technika lézereinek, de értem, hogy mire gondolsz. Viszont.. szerintem te nem ilyen ember vagy. – engedek meg magamnak egy kis elbizonytalanítást. Szeretném felborzolni a kedélyeit, játszani vele egy kicsit annak érdekében, hogy beadja a derekát. A fejfájásának ízét szinte magamban érzem, enyhén oldalra biccentem fejemet, úgy pillantok rá. - Azt mondják, hogy a migrén ellenszere spirituális szinten a mintákban is rejlik. Egy kör például, ami a végtelenséget szimbolizálja gyógyító hatással van. – veszek elő valamit, amit még vagy ezer éve – nem, annyi nincs, de lényegtelen – Jean mondott nekem. Ő már csak tudja, okos ember volt. Volt. S ha kamuzott volna, akkor is úgy adom most elő, mint olyan információt, ami tökéletesen releváns. Nem hazudhatott egyébként, éreztem volna. De ettől még lehetett tulok. - Válassz, de én csak akkor mondom meg, hogy mit választottam volna, ha megcsináljuk. Ugyan már! Jó buli lenne! – kacsintok rá. Még nem vesztettem el a türelmemet.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
- Most már igen. Rámragadt. – zavartan nevetek fel pár másodpercre. Szeretek ott dolgozni, ezért nem is szégyellem az illatfelhőt, ami körülvesz. Összevonom a szemöldököm. Honnan venném észre? Félrebiccentem a fejem, úgy nézek rá. - Miért lenne kacifántos a tiéd? És miért lenne furcsa az autószerelő szakma választása? Szeretsz javítani, újból működni látni autót és ez klassz. – rántom meg a vállam, jelezve, hogy tök egyértelmű, hogy ezt szereti és pont. - Nem mi. Ki. A húgom. Sokat voltunk együtt a konyhában és legjobban sütiket szeretett sütni. Meg csokizni. Én meg rájöttem, hogy szeretek is vele foglalkozni, így miatta lettem ez. ~Ű, neki megvan, megtaláltam!~ Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni, ha visszautasítom, legyen bármilyen szépségben csomagolva. Az odakozmált süti is ehetetlen, borítsak rá bármilyen szuper fondant. - Azt egy szóval sem mondtam, hogy nekem ez az a kategória. – nem tartom őrültségnek. Szeretem nézni a tetoválásokat. – Vannak nagyon igényes és művészi alkotások, sokszor adnak ihletet. Nézem a tetoválást, amit neki szánnék. Őt juttatja eszembe. - Akkor milyen vagyok? – tekintek fel érdeklődve. ~ Biztos nem az, aki ha nem akar valamit, akkor hagyja magát rábeszélni. ~ Egy ideig rátekintek, hogy honnan jön le neki, hogy fáj a fejem, általában jól titkolom. De aztán rájövök, hogy itt sötétebb van, mégis kicsi lehet a pupillám, egyértelmű jeleként a migrénnek. Felnevetek. - Jó megfigyelő vagy. A kör a teljesség jele, nem gyógyít. Amiről te beszélsz, az az uroboros. Ami viszont gyógyító és… - egy pillanatra elhallgatok, mert nem hiszem el, hogy pont ez jön szóba. – hát pont azt néztem ki magadnak, az a caduceus. – fordítom felé a katalógust és bökök rá arra, amit láthatóan ki is néztem. - A teljességet jelzi ez is, de a világ dualitását is. A kundalinit, a női és férfi energiák együttlétét ábrázolja. A szárnyak pedig a szabadságot jelentik nekem, amúgy azt hiszem, hogy talán a csillagok gyógyító erejét, ez már passz, ennyire nem vagyok régi cucc fan. Furcsa, de én pont ezt néztem ki neked. – ezeket is csak azért tudom, mert jól jöttek a kódtörésekhez. Megint meg kell dörzsölnöm a halántékom. Kezd elegem lenni, hogy folyton fáj a fejem. Becsukom a katalógust, előtte azonban töprengve nézek rá. - Nem szeretem a kötöttségeket. A tetoválást annak tartom, azt pedig végképp, hogy arra akarsz rábeszélni, amit nem akarok. Akarod te egyáltalán a tetkót? Általában mindenki magának választ tetkót, mert üzenetértékű a számára, mást tetkózni olyan, mintha billogot raknánk rá. – szokásos őszinteségi roham előtör belőlem, de le is zárom, nem megbántani akarom. - Nem hiszem, hogy ezt szeretnéd, mégis, köszönöm, nem kérek tetoválást, és én sem szeretnék senkit sem megbillogoztatni. Nem érzem magam sértettnek, a szavaim is inkább logikai fejtegetésről, mozaikok összerakásáról árulkodnak, ahogy rakom össze a képletet. - Nekem… már az is jól esik, hogy beszélgethetek veled. – mosolygok rá. Jó vele lenni és nem véletlenül írtam neki üzenetet. - Máshol is beszélgethetünk. Köszönjük…. – akár vannak a közelünkben, akár nem, megköszönöm és a kijárat felé tartok.
- Nem az? – biggyednek le ajkaim csalódottan. Rosszallón csettintek nyelvemmel. - Franc egye meg! Pedig azt hittem, hogy valami különlegeset választottam. Azért, mert így lelomboztál, jár ám nekem valami tőled. Zálogot szeretnék, itt és most! – villan csintalanul smaragd tekintetem. Kíváncsi vagyok mit adna meg azért, hogy újra mosolyogni lásson. Helyben vagyunk, sütit nem tud sütni, szóval kreatívabbnak kell lennie. Persze hanglejtésemből érezheti, hogy ez csak játék, cinkosság, semmi komoly. Vagy mégis? Az az én dolgom, s nem Samé. - És a húgod is cukrász? – gyalogolok bele a porcelánboltba, élvezve, hogy hat elefánt méretére növök egyszerre. Nem foglalkoztat semmi, amit felőle érzek, nem szégyellem magam, sziporkázok, mint mindig. Szemeinek felcsillanása jelez valamit, s tudni akarom, hogy mi az. Nem szeretném. Akarom. - No? – kérdezek, s bár nem vagyok gondolatolvasó, valamik azt súgja, hogy a megtalált mintát fogom megtudni, ha Sam erre válaszol. - Olyan, mint én. – adok választ meg nem is. Fogalma sem lehet róla, hogy mennyire igaz az, amit mondok. Tökéletesen olyan, mint én vagyok, még akkor is, hogyha az ellentétem. Nem kell tudnia az igazat, nem tudhatja. Éppen azért akartam kitetováltatni, hogy ne is tudja meg soha. Hogy is van a mondás? Ha elmondom, meg kell, hogy öljelek. Nos igen, ez így nézne ki esetünkben is. Azt meg nem szeretném. Akkor már előbb teszek vele valami egészen mást. - Kocka vagy. – húzom el a számat tettetett sértettséggel. A végén persze felnevetek. Nem sértésnek szántam, csak egy jelzőnek, ami tény. Sok mindent elárult belőle a válasza. Mondtam, olyan, mint én és mégsem olyan. Nem tud hinni. Akár el is mesélhetnék neki mindent a vérfarkasokról, akkor is ugyanígy keresné a kákán is a csomót véleményem szerint. - Basszameg Sam, te nem vagy semmi! – nevetem el magam, s sokáig nem is bírom abbahagyni. Legbelül a démon sikolt bennem, az acsargó tépné láncait és keblére ölelné vérben fürödve az embert, de nem hagyom neki. Ez nem az ő világa, nem lehet az övé, s tudnia kell, hogy nem fogom itt és most éppen Samnek felfedni magam. Legalábbis nem teljesen. - Tudod, régebben írtam. Novellákat. Mindig az aznapi hangulatomat tettem beléjük, azt, ami lenni szerettem volna. Egy főszereplőm volt, egy sárkány, ki képes volt emberi testben is létezni. Szabad volt, szilaj, de mégis megvetett és tökéletlen. Nő is volt meg férfi is. Egyszerre, egy testen. Szerettem, úgy írtam vele, mintha magamról írnék. Ebből adódóan igen szórakoztató, hogy éppen azt választottad nekem, amit. – mesélek, mintha igaz lenne. Ő ember, nem fog feltűnni neki, hogy hazudok. - Azt akarom, hogy ne kelljen átélned olyasmit, amit nem akarsz, amit nem tudnál kezelni, s amiért többet bűnhődnél, mint amennyi hasznod lenne belőle. – jegyzem meg konokul. Mérges vagyok, de nem mutatom, csak a mosolyom vált fagyosabbá. - Billogozni a marhákat szokás. Azt hiszed, hogy így gondolkodom rólad? Hogy nem szeretlek? Csak azzal akarunk kibaszni, akit gyűlölünk. – fordítom el a fejemet. Színjáték. Még egy pár könnycseppet is kicsalok szemeimből, mint aki nagyon meg van bántva. Egészen csendesen teszem hozzá: - Ritkán talál az ember olyat, akiről úgy érzi, már millió éve ismeri. Én csak szerettem volna, hogyha ez sose múlik el. Persze, taposs csak sárba azért, mert arra vágytam, hogy akkor is az életem része legyél, s én a tiédé, hogyha fizikálisan nem vagyok veled. Könnyen barátkozom, mi? Hagyjuk a picsába! – fújom fel magam, s törlöm meg szememet. Hazudok, igen. El fogja hinni. Igen. Mert ez a manipulációnak az a verziója, amihez nagyon értek. És igen, teljesen úgy tűnik, mintha egy találkozás alkalmával úgy a szívembe zártam volna, hogy onnan már nem vagyok képes kiereszteni. A sekélyes és barátok nélküli emberek szánalmas ragaszkodását produkálom ekképpen, s miközben elindulok kifelé a szalonból, elnyomom magamban a dögöt. Türelem, türelem! A miénk lesz, csak nem most, nem itt. Odakint állunk már, amikor megfordulok, s Samre tekintek. Elkezdem kigombolni a kabátomat, hogy a kardigánommal is ezt tegyem, s végül letoljam mindkettőt a vállamról, hogy láthatóvá váljon a jobb lapockámra tetovált kör. Arra azért nagyon ügyelek, hogy ezt senki, még véletlenül se láthassa meg rajta kívül. - Ezt kaptad volna. A barátság zálogaként. Ne haragudj, nem vagyok jó ebben. Sose voltak barátaim.. – állok előtte megsemmisülten, s még életemben nem tettettem ilyen megalázkodást, mint most. Persze ebben is ott van a felszín alól előtörő, igazi énem, a vadóc, de van a hazugságon felül más is. Akarat. De sem utóbbit, sem a hazugságot nem érzékelheti. - Van kedved meginni egy kávét velem? – az „ezek után”-t nem teszem hozzá, de benne van. Elkezdek felöltözni, mint aki halálra fagyott. Az acsargó tombol én leintem. Tudom, szánalmas volt a jelenet, de egy szociálisan alulműködő, szép szőkéhez tökéletes, nem igaz? Ha nem talál benyelésre, úgyis van még megannyik fegyverem.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Fejemet ingatva szusszantom ki a levegőt. - Nem azt mondtam, hogy szar, hanem hogy klassz. Éppen dicsértelek. – rántok vállat. – Zálogot? – majdnem mondanám, hogy aztmegminek? De meglátom a tekintetét. - A zálog fontos dolgot jelent, amit átadunk. - sokat sejtető arccal a pult felé nyúlok, majd az ollót felmarkolva levágok egy tincset, majdnem szinte a teljes tincset. Lerakom az ollót, majd átadom neki a tincset. – Ez fontos nekem. A kérdés nem ráz meg. Annyira. Elvégre szóba került és várható volt a kérdés. Teljesen értedően bólogatok. - Aham. Halott cukrász. A dizsiben meg… párdon a pubban, meg az öcsém szülinapját ünnepeltem, mert megígértette velem, hogy bulizok rajta és kurva jól érzem magam. Akkor is, ha már nem tudjuk megülni együtt, mert már hulla. – szépen a nyakába borítom, de százas teljesen sosem voltam, mások véleményét meg úgy letojom, ahogy kell. - Fú, szuper! – nem fogok visszakérdezni rá, hogy téényleg? Mert ha szerinte úgy van, akkor úgy van, elhiszem neki. – Szeretem eltalálni. Mint a sütiben vagy csokiban. De abban van gyakorlatom. Ebben nincs. - Eltaláltad. – tekintek rá somolyogva, még mindig a katalógust nézegetve. ~ Nem is tudod, mennyire. ~ Mégis, nevetek. Mert nem akart megbántani és én sem őt. Tett egy próbát, nem erőszakoskodós, csak igyekszik kérlelni, de én meg ilyen vagyok. Ettől függetlenül megkedveltem. Mostanában túl sok mindenkivel kerültem össze, akit megkedveltem. Furcsa és egyben jó is. A másikra is jóízűt nevetnék, de a felcsapó migrénre megszédülök. ~Picsába!~ Megtámaszkodom az asztalon, észrevétlenül, hogy ne dőljek neki. A szememet azonban nem tudom meghazudtolni a homályos látással és bizonytalan tekintettel, szemlehunyással. Triának a hangja azonban némileg megnyugtat, de a friss levegő jobb lesz. A szavakra azonban ránézek, komolyan. - És melyikért tartották tökéletlennek? Mert képes volt emberré válni, vagy mert kétnemű? – szégyenérzet nélkül, egyenesen teszem fel a kérdést, de érdeklődésnél több van a hangomban. A magamról írt az eléggé beszédes, az ilyenekre hangolt vagyok, elvégre én sem 1 és 2 vagyok. A migrén, a rohadt migrén. A fejem felrobbanni készül, aztán hirtelen jön a jeges nyugalom. Hát ez jó. Amikor azonban a sajnálatot veszem ki a szavaiból. - Azt majd én eldöntöm, mit bírok el és mit tudok kezelni, nem te. Szarok a haszonra, és azt is én döntöm el, mennyire és hogyan. – becsapom a katalógust és arrébb is dobom. Ó, nem is tudja, mennyire az érzékeny pontomon érintett meg. - Szeret, nem szeret, gyűlöl. – figyelmesen nézek rá egy ideig. – Azt mondtad, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. – vagy csak én érzem így? Lényegtelen. - Akkor hol érzem én most azt, hogy most éppen palira akarsz venni? Ahhoz, hogy valakinek a részese legyél, pont nem a tetkó fogja megtenni, a többi milliárd Mary, Lis és egyéb matróz tetkó tömkelegében. – ránézek. - Mert akit szeretek, azt nem a bőrömre varrt szlogenek jelentik, hanem amit itt érzek – mutatok a szívem felé. – és amit teszek. Ha utálnálak vagy érdektelen lennél számomra, már rég nem jártatnám itt bent a pofám. Felvonom a fél szemöldököm a végére, mintegy bizonyítékul, hogy így is gondolom. Mert valóban így érzek. - Eh, hagyjuk…. – nem szeretek senkit sem úgy látni, mint amilyen képet vág most Tria. Ez úgy az arcomra van írva, mint a huzat. Mélyet lélegzek a friss levegőből, már egy kicsit jobb és nem is szédülök. - Ömm… - mutatok zavartan rá, ahogy öltözködik, de aztán csendben maradok. Fogalmam sincs, hogy mit akar mutatni. Ahogy óvatosan közelebb hajolok, hogy megnézze a tetoválását, két dolgot érzek. Az illatát, ami egyből megfog, aztán meg megingok, de látom a tetoválást. Ahogy felel, karjaim körbefonják, ha nem lök el magától, megölelem. - A kibaszott tetkó nélkül is a barátom vagy, hányszor mondjam el neked, hm? – teljesen megindítja a szívem az összetörtsége. Senkit sem szeretek így látni. Aztán ellépek, tőle, zavartan. Kinyitom a szám, felelnék, a szédülés egy időre elfog, így a motorozás is napolva, még a végén felbukunk együtt, de addigra Tria odafagy az ülésre. - Mást gondoltam ki. Mennyire fázol? A mocim a sarkon túl van. – biccentek a megfelelő irányba. Ha beleegyezik, akkor a motor csomagtartójából még egy bukósisakot is előhalászok és átadom neki. Átadom neki, a sapi most tök elég nekem. - Merre a merre, vagy meglepi? – pattanok nyeregbe, előhalászva a kulcsot.
Nem mondom, hogy már mindent láttam az életben, de azért eleget ahhoz, hogy ne lepjen meg csakúgy akármi. Ez az ollós-hajas performansz viszont elkerekedésre készteti szemeimet. - Nagyon pontosan tisztában vagy a zálog szó jelentésével. Ez tetszik! Kacsintok rá, s szívből örülök, hogy mellkasomban dobog a szívem és nem azon kívül, mert most látható lenne bolondult ugrálása. Sam különleges, ezt eddig is tudtam. De most vált még különlegesebbé a szememben mindannak ellenére, hogy nem akar arra hajlani nádszálként, amerre fújdogálok. Átveszem a hajtincset, táskámba nyúlva egy kis, szilikonhajgumit veszek elő - hogy mik vannak egy női táskában! - és összekötöm vele a tincsnek aztg a végét, ahol az olló elharapta. Nem akarom, hogy akár csak egyetlen szálat is elveszítsek belőle. - Köszönöm! Mosolygok rá. Nem utánozom, több okból kifolyólag sem. Az én zálogom majd másféle lesz és máskor érkezik. Ha rákérdez, majd elmondom azt is, hogy mi ennek az oka. A tincs a táskám belső zsebébe kerül, abba a titkos rekeszbe, ahol az összecsukható sminktükröt is tartom. - Nekem is fontos immár! Teszek mér ennyit hozzá, megengedve ezt a szentimentalizmust magamnak. Azért merem megtenni, mert Sam nem érezhetg felőlem semmilyen érzelmet, nem tudja kihasználni és ellenem fordítani azt, hogy a Szabad is érez valamit, hálát, örömöt, akármit. Nem szokásom ugyanis, nyíltan semmiképp. - Néha egy hullát sokkal könnyebb szeretni, mint valaki élőt. Vonom meg a vállamat. Nem vagyok az a kifejezett részvétnyilvánítási specialista, túl sokan haltak már meg körülöttem és túlzottan mást gondolok életről és halálról. Az a lazaság, ahogy Sam beszél a kérdéskörről pedig pláne meggyőz arról, hogy nem kell túlzásokba esnem, semmilyen elvárás nem támasztódik felém. Nem, mintha nem szarnám le amúgy is az elvárásokat.. mindegy. A dolgok nem abban a mederben folynak tovább, amerre terelgetni akartam őket, de enyém a világ összes ideje és nem most fogok nekilátni felháborodni. Alkalmazkodom, játszom a felvett szerepemet és az, hogy közben fortyogok-e magamban, az az én dolgom, a pajzsom rejtekében maradó történet, s nem tartozik senkire. - Beteg vagy? Kérdezek rá, mert az energiáiban is érzem azt, amit eltitkolna, de nem tudja. A megszédülést, a fejfájásának kivetülését, mindent. Megváltozik az egész aurája, magamba tudom szinte szippantani azt, amit érez. Nem úgy, mint Sura tenné vagy Yee, de Sam mégis csak ember, így könnyebben észlelhetők felőle a dolgok ilyetén. - Mert kétnemű. Adok gyorsan választ egy vállvonás kíséretében. Akármennyire is távol akartam tartani a beszélgetés közben tőlem a múltamat, nem sikerül. Szinte érzem a gombócot a torkomban, a gyűlöletet, a megvestést, amit kétneműségem miatt elszenvedni voltam kénytelen. Leküzdöm a szemforgatási kényszeredettségemet, s csevegő hangnemben folytatom tovább. - Bár azért érdekesen néztek rá akkor is, amikor az emberré válásos történet befigyelt. Nem egy nagy szám az írás mondjuk, de ha már így eszembe jutott akkor gondoltam, hogy megemlegetem. Vonom meg a vállamat. Hogyha nem akar mélyebben belemenni, akkor nem fogom ragozni. A reakcióit így is leolvashattam róla. És ez nekem momentán épp elég. A kifakadása egyrésztg perverz örömmel tölt el, másrésztg megviszketi a tenyeremet. Végül győz a műkedvelő énem, s kedvemet lelem, ahogy puffog a társaságomban. Én pedig játszom tovább a szerepemet, s az sem érdekel, hogy miképpen néznek ránk a csapkodás miatt. - Nem érted az egészet. Jegyzem meg hidegen - talán a kelleténél hidegebben. Ragozhatnám, hogy miért is szerettem volna ezt a tetoválást, de azon a síkon, amit eljátszom, hogy emberek vagyunk és csak haverkodunk teljesen esélytelen lenne, hogy le tudjam nyeletni vele az akaratomat. Ha meg teljesen őszinte lennék, akkor meg kéne hogy öljem, ugyanis hiába tenném a kölykömmé, úgyis megölném. Ezzel a stílussal nem élné meg az első találkozását egyetlen másik farkassal sem. Hagyom, hogy megöleljen, belesóhajtok a pillanatba, mintha csak megbántottságomat, magamat-szar-embernek-tartom színjátékomat akarnám kipréselni magamból. Tökéletes lenne, tökéletes Fakír. De nem lesz. Ahogy más sem lesz. Őrző sem. Farkas sem. Ha rajtam múlik, biztosan. Eztg eldöntöttem végérvényesen. - Vegyük úgy, hogy hülye ötlet volt! Napolom el a kérdést, s közben míg hallgatom őt, már azon kattogok, hogy akkor miként csináljam ezt a billogozást. Mert igen, ez billog lett volna Samen, jól érezte. Vagy így, vagy úgy, de megjelölöm, csak idő kérdése az egész. - Meglepi! Adom vissza a sisakot azzal a lendülettel. Szabad vagyok, nem valami kicseszett kanári, akinek a fejét be kell zárni. Akkor sem veszem fel, ha nagyon erőszakoskodik. Az se érdekel, ha a rendőr megbüntet miatta. Még vicces szórakozás is lesz, ami azt illeti.
Kezdőlap
//
