- Nem hiszem, hogy megennének. Legalábbis egyik helyi se tűnt olyannak, meg ha szeretsz orvos lenni, akkor lehet, hogy segíthet kicsit kikapcsolódni is és eltűnni a visszatérés zavaraitól. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen én is részben azért kerestem munkát, mert szerettem volna azt, ha kicsit le tudom kötni magam, elterelni a gondolataimat és hasonlóak. Meg persze a pénz se jött volna rosszul. Még azon is gondolkoztam, hogy esetleg majd nézek valami tanfolyamot és továbbképzem magam. – Örülök, ha segíthettem. – pillantok rá széles mosollyal az arcomon, majd pedig körbe pillantok, hiszen számomra ez a vidék és város ismeretlen. S jobb, ha szép lassan azért egy részét megismerem és elmémbe elraktározom. Amikor bocsánat kér, akkor meglepettem pislogok, majd mintha ezer éve barátnők lennénk, odasétálok hozzá és kicsit a csípőmmel oldalba lököm őt. - Nem történt semmi se, s ne csüggedj, mert a végén még megjelennek fairbanksi fagyot túlélő egerei is, mert azt hiszik, hogy sírni fogsz. – szólaltam meg jókedvűen és bolondozva. Nem szerettem volna, ha emiatt emészti magát, hiszen semmi olyan nem történt. Nem szokásom ilyenek miatt senkit se megenni. – Amúgy meg hidd el, hogy én is tudok hasonló idióta szituációkba keveredni, csak te most megelőztél, de ha még később is összefutunk, akkor vélhetően látni fogod még azt is, hogy én miként égetem le. – villantottam rá egy széles mosolyt, s kicsit még a vállaimat megrántottam, hogy előttem aztán ilyen miatt nem kell bocsánatot kérnie. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd egy aprót bólintok, viszont valami miatt nehezen tudom elhinni, hogy ez lenne az igazság, de az én titkaim is megvannak, mint például az, hogy én New York-ból szöktem el ide, de mindegy is, jobb ha nem beszélek róla. - Sajnálom, remélem hamarosan jobban leszel. – tényleg ezt kívántam neki, mert tudom, hogy milyen rossz érzés az, amikor valamennyire sánta, béna vagy. Én is az voltam, de szerencsére Celeste krémjének köszönhetően már egészen szépen helyre jött a farkas támadásos sebhelyem. Azt nem tudom, hogy lesz-e nyoma, de vélhetően igen. - Hmm, nem tűnsz olyannak, akit félteni kellene ilyen téren. Miért hagyod, hogy azzá tegyen? Vágj vissza? Szerintem egy kis testvéri évelődés belefér. Én voltam a legkisebb, nem volt mindig könnyű. – a jókedvem pedig továbbra se tűnt el. Jó érzés volt vele beszélgetni és nagyon remélem, hogy lesz még hozzá szerencsém, mert tényleg kedvesnek tűnik és még egy barát simán jól jönne. - Kikapnál azért, mert esetleg jól érezted magad valakivel és falatoztál? – pillantottam rá csodálkozva, majd egy pillanatra inkább visszafordultam a pult felé. – Ne érts félre, mert nem akarlak megbántani, de felnőtt nő vagy és szerintem azt teszel, amit szeretnél. Ha meg valaki emiatt akarna megenni, aki a testvéred… Nos, az szerintem picit fura, hiszen egy anyától érthető, de egy testvértől... – mi is sok rosszat tettünk, de egy ilyenen maximum csak anya bukott ki és nem a testvéreim. – Én egy epres-túrótortát kérnék. – pillantottam végül az eladóra, s mellé kértem egy gyümölcsteát is, majd pedig kerestem egy szabad helyet és elindultam arra.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Az előttem lévő lány igen türelmesnek tűnt és sokoldalúnak. Még is volt valami, ami azt sugallta talán több közös van bennünk, mint hinném. Persze nem azt mondom, hogy ettől a fél órától leszünk mi örökbarátok. Inkább azt, hogy nem szabad elszalasztanom a lehetőséget, hogy legyenek barátaim. Mert a család mellet fontos, hogy legyen legalább egy kívülálló, aki bele lát az életemben. - Szerintem nálam céltudatosabb orvos a világon nincs. Amúgy nem, szeretem a munkámat, de azért tudom hol a határ. – mosolyodom el kedvesen és beletúrok a hajamba. Néha olyan érzésem van, hogy teljesen szétesek, viszont az olyan emberek, mint June talán adnak egy csöpp életkedvet. Nagy kincs az ilyen ember. - Hidd el, sokat is. – bólintottam beleegyezően, mert hát magamtól lehet, csak egy hónap múlva mentem volna el, addigra meg talán lenne más. Oké, most be van gipszelve a kezem, viszont nem örökké lesz és szeretnék belelátni, hogy itthon milyenek a körülmények, hogy viszonyulnak az emberekhez. - Dehogy fogok sírva fakadni. – egy halovány mosoly rajzolódik arcomra, mert lássuk be, hogy lehetnek kellemetlen szituációk, de attól lesz színes az élet. Egyszerűen néha vannak pillanataim, mikor eszembe jut, hogy nem mindig volt minden ilyen rózsaszín, mint éppen most. - Én azért remélem, hogy ebben a városban összefutunk. Még ha nem is abból a célból, hogy leégessük magunkat. – jó kedvűen pillantok rá, mert tényleg nem akarom én, hogy kellemetlen helyzetbe hozza magát. - Biztosan, ez csak egy törés. – legyintek és ujjaim akaratlanul a hegre vándorolnak az arcomon, eddig csak rossz dolgok történtek velem, viszont megismertem őt, és végre láthattam a nővéremet, megölelhettem, ami eddig pozitívan hat rám. Még, ha egy ilyen tragédia miatt is kellet találkoznunk. Nem akartam én, hogy ilyen legyen, de úgy érzetem, hogy nem tudnék a családommal beszélni, a sikereimről, miközben gyászolnak, gyászolunk. - Ne aggódj, az ikreknél ez ezerszer rosszabb, anyánk mesélhetne. – nevettem el magam. Mert, hát azért voltak olyan durva dolgok, mikor ugye rám támadt a kutyánk, vagy mikor Dylan eltörte a lábát. Mind egymás húzásából történt. De ez van, ha áldott jó gyerekei vannak az embernek. - Nem, hanem a nővérem most a fejébe vette, hogy vissza kell, hízzak és minden étkezéssel majdnem megtöm. Sokat leadtam, sose voltam vastag lány, de most tényleg csont és bőr vagyok. – elhúztam a számat és mikor megkapta a rendelését elindultunk asztalt keresni. Pont szabad volt egy ablak melletti asztal és helyet foglalva levettem a kabátomat néztem rá. - Milyen munkát szeretnél keresni amúgy? Eladói? Menedzsment? Asszisztens? – kérdezem nagy lendülettel, nem akarom én letámadni, de már annyit beszéltünk rólam, hogy kezdem unni csak a saját hangomat.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Szavaira csak bólintottam egyet mosolyogva. Jó dolog, ha az ember tudja, hogy hol a határ a munkában, ahogyan a valóéletben is. Láttam már olyanokat, akik munkába menekültek, vagy éppen munka miatt hullott darabokra az életük, mert túlzottan csak annak éltek. Mindig is fontosnak tartottam azt, hogy a magánélet és a munka között legyen egy fajta harmónia, normális egyensúly. Annak pedig örültem, hogy tudtam neki kicsit segíteni. Szerettem másoknak segíteni, jobb kedvre deríteni és hasonló dolgok. Mindig megkaptam, hogy túl nagy a szívem és a világ össze kóborát befogadnám, ha tehetném. S azt hiszem, hogy azoknak volt igazuk, akik ezt gondolták rólam. - Szívesen, bármikor összefuthatunk, ha kedved támad hozzá. – feleltem könnyedén, barátságosan és még mindig mosolyogva. A legtöbb esetben mindig mosoly ült az arcomon, s ezt most se változott. A kínos szituációk meg kellene az életbe. Attól lesz poénosabb és nem olyan szürke a hétköznapok. - Majd számot is cserélhetünk, ha gondolod. Vagyis az enyém meghalt, lehet, hogy nem tudjuk helyrehozni, de ha megadod a tiédet, akkor könnyedén rád írok, amint szereztem egy új telefont. – hadartam el barátságosan, mert lehet, hogy nem nagy a város, de ha tényleg szeretne még találkozni velem, akkor legalább tudunk beszélni, vagy üzenni a másiknak. Láttam korábban is az arcán a heget, de vagyok annyira tapintatos, hogy nem kérdezek rá direktbe. Inkább úgy tettem, mintha semmi se lenne ott, mert szerintem mások sokszor megnézhették őt emiatt. Én viszont úgy tartom, hogy minden okkal történik, azt is mondhatnám, hogy ez őt még különlegesebbé teszi. - Ohhh valóban? Akkor azt hiszem, hogy szerencsés lehet, amiért nem ikrek voltunk, hanem csak négyen voltunk tesók. Bár én valami meglepetés baba szerűség voltam, vagyok, vagy mi. Ezt sose derült ki egyértelműen, mintha nem szívesen beszélnének róla. – rántottam meg a vállaimat, miközben eszembe jutott az a fél üzenet, amit még láttam a telefonom meghalása előtt. Annak is utána kellene már járnom, hogy mi a fene állt abban és mit akarhatott elmondani a doktor. - Pedig annyira nem vagy vékony, mármint láttam nálad vékonyabbakat is. Meg a vékony és az izmos között is van különbség, viszont szerintem az se jó, ha valakit megtömnek. – szólaltam meg óvatosan, mert szerintem mindenkinek annyit kell ennie, amennyit szeretne. Az már régen rossz, ha erőltetik. Vélhetően történt valami vele, sokan azért fogynak le, mert olyan helyzetekbe keverednek, felborul az életünk, de talán ha most minden helyre jön, akkor majd ismét felszed pár kilót, de ezt neki kell tudnia. Végül pedig le is ültünk az egyik szabad helyre, a kérdésén pedig kicsit elgondolkoztam. - Magam sem tudom, talán asszisztensnek állnék, de az is lehet, hogy inkább visszatérnék a gyerekekhez. Régebben sokat bébiszitterkedtem, de majd ha látok valami hirdetést, akkor talán tudni fogom, hogy az a munka kell nekem. – tényleg fogalmam sincs, hogy milyen munkát szeretnék pontosan. Meg még a város is új. Talán előbb meg kellene szoknom az itteni életet és utána munkát keresni, meg persze előbb teljesen felépülni.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ennek a találkozónak a vége, de úgy éreztem, hogy talán végre itt lesz az ideje annak, hogy nyissak Veronica irányába is, hiszen ő is a családunkhoz tartozik és elég sokat vigyázott az „öcsémre” is. Sokszor eszembe jutott mostanában Gabi is, hiszen imádta a karácsonyt, tisztán emlékeztem arra, hogy miként tudott ilyenkor pörögni, vagy éppen milyen nagy lelkesedéssel vesztünk el az árusok forgatagában, hogy utána széppé varázsoljuk a „tanyát”, a birtokot. Sokszor készítettünk mi magunk is díszeket, vagy éppen apró meglepetéseket, de mióta elment… Nos, azóta nem túlzottan volt ez jellemző már rám. Előtte anyával tettünk így, vagyis akkoriban sokszor inkább csak figyeltem, hiszen túl kicsi voltam, aztán jött Gabi és a hagyományt újra élesztettük, de az ő távozásával mindenkiben maradt egy fajta űr. Sietve rángattam magamra a kabátomat, hiszen késésben voltam, majd jöhetett a jó meleg sapka, sál és a kesztyűt pedig egyelőre a táskámba rejtettem, majd kicsit rohanva indultam el a város felé. Szerencsére Victor éppen a városba igyekezett, így sikerült még fuvart is szereznem. Megvan annak is az előnye, hogy a világvégén lakunk, hiszen legalább a birtokokon élők valamennyire ismerik egymást. Tudtam jól, hogy nem lesz majd olyan, mint Gabival volt, de attól még lehet igazán szuper Ronnieval is a vásárban való csatangolás. Legalábbis én igyekezni fogok, hogy ha eddig nem is ismertem igazán a családjukat, akkor idénre kicsit másképpen legyen. Akár még egy közös karácsony is lehetne, biztosan mindenki örülne neki és sokkal meghittebb lenne. Szerencsére kicsit hamarabb is érkeztem, így kíváncsian pillantottam körbe a tömegben, miközben vártam rá. „Minden rendben lesz.” Próbáltam magam nyugtatni, majd amikor megpillantottam őt, akkor sietve integettem és elindultam felé. - Szia! – szólaltam meg széles mosollyal az arcomon, majd ha engedte, akkor könnyedén öleltem meg és rokoni pusziban is részesítettem őt. - Örülök, hogy ráértél, biztosan jó móka lesz! – tettem hozzá még sietve, hiszen még mindig kicsit izgultam, pedig nem volt rám jellemző. - Van valami konkrétterv, vagy csak nézzünk körbe? – mintha le se lehetett volna lőni, ami igaz is. Sokszor túl sokat tudok beszélni, amely néha mázli, máskor meg kissé átok is. Ha pedig eldőlt, hogy mi legyen, akkor lassan indultam el a vásár irányába, miközben a kezemet a kesztyűmbe tuszkoltam, hiszen hiába nem volt hó, attól még hideg volt. Pedig mennyivel jobb lenne minden, ha már fehérség borítana mindet.
|| Bocsi, hogy nincs kezdőkép.
A hozzászólást Hannah B. Wilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 20, 2016 9:56 am-kor.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Éppenséggel nem mondanám, hogy nem lepődtem meg, amikor Hannah megkeresett, hogy találkozzunk. Nem azért, mert ellenemre lett volna a dolog, hiszen én nagyon szerettem volna közelebb kerülni hozzá, ám ő mindig kicsit távolságtartóan viselkedett velem, mióta csak ismerem. A miértjét nem tudtam volna megmondani, tőle pedig inkább soha nem kérdeztem. Úgy voltam vele, hogy egyszer talán eljön majd az ideje a változásnak, és én ezt nem szerettem volna sürgetni. Amúgy is olyan embernek tartottam magam, aki nem erőlteti rá magát senkire sem. Úgy volt egyébként, hogy ma nem kell bemennem dolgozni, de reggel végül felhívtak, hogy mégis jó lenne, ha délelőtt beugranék a munkahelyemre. Nem is voltam hát rest eleget tenni neki, azt hiszem, hogy egy kicsit munkamániásnak lehetne bélyegezni. Még akkor temetkeztem ennyire bele, amikor Ash eltűnt, azóta pedig megmaradt ez a rossz szokásom. Én inkább úgy szerettem mondani, hogy elhivatott vagyok. Talán jobban, mint az átlag, de akkor is csak ennyiről volt szó, nem pedig megszállottságról. Szóval, a megbeszélthez képest késtem egy nagyon kicsit, éppen emiatt. A Park egy kicsit messzebb volt, mintha otthonról indultam volna, de szerencsére eléggé felöltöztem ahhoz még reggel, hogy ne kelljen hazaszaladnom meleg ruháért, ha kint töltöm majd az időt a vásárban. Már nagyon vártam, mert idejét sem tudnám megmondani, hogy utoljára mikor jöttem ki ide bámészkodni. Talán még Gabbieval, de az annyira régen volt, hogy jobb nem is gondolni rá. Szép emlékek ezek, de fájdalmat szülnek csupán, ha felidézem őket. Gyors léptekkel kerülgettem az embereket, miközben felhúztam átfázott kezemre a kesztyűimet. Tekintetem ide-oda kapkodtam, keresve a leányzót, akinek a hívására ideérkeztem. Kisvártatva meg is láttam, így amikor ő megindult felém, akkor én is folytattam az utamat hozzá. Néha nekimentem egy-egy embernek, de sűrű elnézést kérések közepette már el is értem Hannah-hoz. - Szia! – üdvözöltem én is mosolyogva, hogy aztán puszit is adjak. Nem tagadom, nagyon jól esett ez a lelkes, szívélyes fogadtatás, úgyhogy én is hasonlóképpen köszöntöttem őt. – Igen, már nagyon régen voltam itt. Örülök, hogy hívtál! – ha izgult is, én nem vettem rajta észre, csupán a vidámságot. Ennek örültem, mert mi akárhányszor találkoztunk, pont az ellenkezője volt rá jellemző, és mindig tanakodtam magamban azon, hogy mit tehetnék érte, ami ezen változtatna. - Hát, bevallom őszintén, én első sorban egy forró csokira vágynék! – árultam el úgy, mintha valami titok lenne. – És van egy olyan titkos célom, hogy a bátyádnak találjak valami remek karácsonyi ajándékot, ami igazán illik hozzá, mégsem túl komoly. Inkább olyan, ami felvidítja. Nem tudom, hogy találunk-e itt olyasmit, de gondoltam esetleg… segíthetnél? – félig kérdésre sikeredett, mert attól még, hogy én mindezt így kitaláltam, még nem jelentett semmit.
Iskolaszünet is már a nyakunkon volt, ahogyan az előtte lévő vizsgák is, de még se bírtam többet a könyvek felett ülni. Úgy éreztem, hogy egy kis karácsonyi vásár jót tehet. Régebben is egész sokat jártam ki, ahogyan nagyon ritkán a barátaimmal is meglátogattuk ezt a helyet is, de tény, hogy számunkra az erdő sokkal több meglepetéssel, kalanddal tudott szolgálni, mint a betonváros. Lehet, ha én is a város szívében élnék, akkor teljesen másabb lennék, vagy magam sem tudom, de az tény, hogy néha az erdőből alig lehet kirángatni, ahogyan sokat a bátyám tiltószavai se érnek. Sok olyan dolog történt már ott, amitől talán sokan inkább messzire akarnák kerülni azt a területet, de én képtelen vagyok rá. Úgy érzem, hogy ott vagyok igazán otthon és jöhet ezernyi baj, de akkor se fog érdekelni. Meg eleve baj szerintem mindenhol érheti az embert, persze kisebb az esélye a lavinának itt, mint ott, de akkor is. Nem történt akkor se szerencsére nagyobb baj, mint az ijedtség, így szerintem senkinek nincs miért aggódnia. Tudok magamra vigyázni, vagyis valami olyasmi. Nahh, meg ott az a tény is, hogy örökmozgó vagyok. Próbáltam mindig mindenben meglátni a jót, a pozitív oldalát és most is igyekeztem így viszonyulni ehhez a találkozóhoz. Biztosan Gabi is örülne, ha látná azt, hogy a testvérével is jól kijövök. Azt is pontosan tudom, hogy nem mindig vagyok könnyű eset, de hozzájuk képest mindig is egészen Tökmag voltam és nem is volt kötelező sokszor átjárnom ahhoz a családhoz, így szerintem részben érthető, hogy annyira még nem ismertem a szőkeséget. Mosolyogva hallgattam Ronniet és jó volt látni, hogy ő is igazán lelkes. Talán tényleg felesleges (volt) izgulnom, mert nem lesz semmi baj. Persze azt se gondoltam, hogy egy találka alatt totálisan megismerem, meg legjobb barátnők leszünk, mert ilyen a valóságban sincs és Gabival is idő volt, de ha jól sül el minden, akkor szerintem van rá esély, hogy valami hasonló alakuljon ki. - Forrócsokoládét támogatom, nem gondoltam volna, hogy ennyire hideg lesz mára. Tegnap kicsit jobb volt az idő. – közben pedig könnyedén csúsztattam vissza a kezemet a kabátom zsebébe, hiszen a kesztyűmet valamerre elhagytam. Lehet, hogy otthon van, de az se kizárt, hogy soha többé nem fogom meglelni. Nem ez lenne az első alkalom, amikor elszökik. – Hmm, ez fogóskérdés, hiszen tudod milyen. Állandóan a farmon van, ki se lehet őt a munkából robbantani. – gondolkodtam hangosan, miközben elindultunk az árusok között innivalóért. – Másrészt meg lehet valami nyugtató hatású tea nem ártana neki, legalább kevesebbet aggódna. – nem gondoltam komolyan, abban pedig csak reménykedtem, hogy Ronnie se fogja komolyan venni azt, amit mondtam. Remélem, hogy neki is van humora, még néha kicsit gyenge poénokat is mondok. – Nézd, arról mit gondolsz? – mutattam az egyik árus irányába, több ember is állt ott, de akkor annyira rossz csak nem lehet, meg egész gyorsan haladt a sor is. – Van valami programotok karácsonyra? Arra gondoltam, hogy lehetne valami közös dolgot kitalálni, sok nevetéssel, társassal. Szerintem a család legkisebb tagja is élvezné. – beszéltem és csak beszéltem, de ha zavarban voltam, akkor még inkább tudtam járatni a bagolylesőmet. Majd változni fog, vagy nem.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Azért, ha csak kicsit is sejtettem volna, hogy mekkora izgalmat okozok a jelenlétemmel neki, valószínűleg megpróbáltam volna valahogyan megnyugtatni. Nem fogom én megenni, hiszen a rokonom, ha szigorúan vesszük. Meg mást sem szoktam, ha már itt tartunk, egyszerűen nem vagyok olyan típus. Kivéve, ha valaki nagyon felbosszant, de az azért nem olyan általános dolog nálam. - Ó, tudod, hogy milyen változékony! – legyintettem egyet, tekintetemmel közben egy olyan bódét keresve, ahol forró csokoládét is árulnak. – Nézd, menjünk arra! – karoltam belé könnyedén, engem egyáltalán nem feszélyezett a jelenléte. Távolról sem. – Meghívlak rá, milyet kérsz? – kérdeztem mosolyogva, miután lecövekeltem a feltorlódott sor végén. Szerencsére nem voltak olyan sokan előttünk, de azért pár percet biztosan igénybe fog venni, amíg leadhatjuk mi is a rendelést. Én a magam részéről a mentásra szavaztam, most azt úgy megkívántam. - Kint a Parkban még hidegebb van, én onnan jöttem most. – tértem vissza az előbbi témára, néhány szó erejéig. – Nincs nálad kesztyű? – kérdeztem aggodalmasan. Észrevettem ám, hogy milyen gyorsan rejtette el a kezeit a zsebében. – Biztos árulnak itt valahol, szerintem azt is kereshetünk. – vetettem fel az ötletet, hogy aztán előálljak a valódi célommal. Egyébként Ashnek sem ártott volna keresni valami remek ajándékot, de fogalmam sem volt róla, hogy mit vehetnék neki, aminek hasznát is vehetné, és örülne is neki. - Igen, tudom. A múltkori balesetünk után legalább pihent valamennyit, de el tudom képzelni, hogy mennyire rossz beteg volt. – forgattam a szemeimet, hogy aztán elnevessem magam. Közben sorra is kerültünk, úgyhogy immár forró pohárral felszerelkezve tudtunk tovább haladni arra, amerre talán valami hasznosra is bukkanhatunk itt. – Ha ezt hallaná, biztosan fenéken billentene! – kacagtam fel ismét, mielőtt óvatosan belekortyoltam a csokiba. – Egyébként a legutóbb adtam neki egy kis általam kevert teát… - fűztem hozzá, mintegy mellékesen, levigyorogva rá oldalra. Tudtam, hogy Hannah is kedveli a növényeket, Nate többször is említette már nekem. Ennek szeretetében osztoztam vele. - Rendben, nézzük meg! – máris elindultam abba az irányba, nehogy még több ember kerüljön elénk. – Valami koszorút is szeretnék venni az ajtóra, de lehet, hogy itt nem lesz ilyesmi… - húztam el a számat kelletlenül, ahogy körülnéztem. – Ó, csak a szokásos! – egyébként imádtam a karácsonyt, ha ez nem lett volna elég nyilvánvaló számára. Mindig díszítgettem, csinosítgattam a környezetemet. Ebben hasonlítottunk egymásra a húgommal nagyon, mondjuk sok másban is. Mi ketten nagyon jól kijöttünk egymással és közel álltunk a másikhoz, míg az ikrek szintén hasonló kapcsolatban voltak, de az érthető is. - Szerintem ez egy nagyon jó ötlet, Hannah! – mosolyogtam rá szívből jövően, mert nagyon jól esett az ötlet. Szerintem, amióta ismerjük egymást, most először nyitott ennyire felém, vagy felénk. Máskor is át szokott jönni Nate meg Noah anyáékhoz, hiszen ők a nagyszülők, de Hannaht csak ritkán lehetett látni. – Most te is átjöhetnél anyáékhoz is! – invitáltam meg kedvesen, egyik kezemből a másikba rakva át a poharat, ami még kesztyűn keresztül is kezdett egy kicsit sütni. – És a társasban is benne vagyok, vagy esetleg karácsonyi filmeket, meséket nézni… - vetettem fel az ötletet. Még nem tudtam, hogy Ash mit fog ehhez szólni, de ha nincs hangulata a családomhoz, akkor pár órát azért elvan otthon.
- Ez igaz, de ennél még az is jobb lenne, ha végre beköszöntene a havazás. – nem mindenki szereti a fehértermészeti csodát, de én pontosan az voltam, aki imádta és ezért is örültem, hogy ezen a vidéken élek, hiszen így legalább egészen hosszú ideig élvezhettem. Egy aprót bólintottam, és elindultam Ronnie mellett a bódé irányába. – Ha van mogyorós, akkor olyat és köszönöm. – nem voltam sose olyan, aki elvárta volna azt, hogy más kifizesse az italát vagy az ennivalóját. Sőt, amióta az állatkereskedésben is besegítettem, azóta egészen jó kis zsebpénzt is sikerült összeszednem. Nem lettem még gazdag, de több, mint a semmi. És amúgy is jó érzés, hogy nem csak nyáron lehet pénzt keresnem, hogy ne állandóan a bátyámat kelljen nyaggatni, ha valamit megszeretnék venni. Nem mintha okom lehetne panaszra, hiszen mindig is egészen bőkezű volt ilyen téren, vagyis mondhatni. - Parkban? Ma is dolgoztál? – kérdeztem meg kicsit meglepetten, hiszen úgy tudtam, hogy ma szabadnapos lesz. Ezért is gondoltam, hogy a mai nap tökéletes lenne a találkozásra. –Nincs, valahol szerintem megint elhagytam. Egy szóval lehet, hogy most valaki keze nem fázik. – nem bántam ezt a dolgot, hiszen én el tudtam rejteni jelenleg még a kabátomban. Utána meg gondolom majd a forrócsokoládé fog melegen tartani kicsit. – Ez nem is rossz ötlet, bár tuti, hogy az is elég hamar gazdát fog cserélni. – sóhajtottam egy játékosan, hiszen ez tényleg az a ruhadarab volt, amit előszeretettel hagytam el. Akár az erdőben császkáltam, akár a városban. De hátha találok valami olyat, ami szerelem lesz első látásra és akkor legalább rövid ideig védve leszek a hideg elől is. - Hát ismered, párja nincs és csöppet se unatkozik mellette az ember. – nevettem el magam én is, hiszen tény, hogy én rosszabb személy lehetek, mint a bátyám, de azért őt se kell félteni néha. Főleg, amikor szigorú próbál lenni, de aztán valahogy sose úgy sül el, ahogyan ő azt eltervezte. Szerencsére bögrében adták az italunkat, így legalább a fülét tudtam kicsit fogni, mert így kesztyű nélkül és a hideg ellenére szinte leégette a kezemről a bőrt. – Ahhoz előbb utol kellene érnie, az pedig nem megy olyan könnyedén. – kuncogtam el magam, hiszen egész gyorsan tudok futni, vagy éppen eltűnni az erdőben. Szerintem Ronnie is hallott már történeteket, hogy mennyi bajba keveredtem már az erdőben a barátaimmal, de hát a mai fiatalsággal úgyis csak a baj van, hogy idézzem a „véneket”. – Tényleg? Nem csak állatokkal foglalkozol, hanem szereted a növényeket és azoknak a gyógyító hatását felhasználni? – érezhette, hogy kicsit meglepődtem ezen, de úgy néz ki, hogy van bennünk valami közös is. Hmm, akár segíthetne is ilyen téren. Nem kizárt, hogy jobban ismeri már őket, mint én, vagyis legalább egy-kettőt. - Szerintem itt minden van, ami karácsonykor kelhet. Biztosan találunk, hiszen eléggé sok árus van. – pillantottan rá jókedvűen és bizakodóan. Meg mintha korábban valakinél láttam volna már ajtódíszt. Hátha itt vette. - Hmm, most mondanám, hogy tudom, de nem. Eddig nem túlzottan volt szerencsém megismerni Hawkins család szokásos karácsonyi dolgait. – ezt nem sértésnek szántam, hiszen én voltam az aki kivonta magát ilyen téren a forgalomból. Inkább csak felhívtam a figyelmét arra, hogy számomra kivételesen a szokásos szó nem mond semmit se. Minden családnak megvan a saját kis szokása, biztosan nekik is. - Örülök, hogy tetszik az ötlet. – közben pedig odasétáltam az árushoz, hogy megnézzem a portékáját. Mosolyogva vettem a kezembe egy igazán aranyos, hóemberes gyertyatartót. Mosolyogva forgattam a kezeim között, miközben egy picit az ajkamba haraptam. – Nem biztos, hogy plusz egy ember hiányozna oda, meg azt se tudom, hogy Nate mit tervez. – nem akartam láb alatt lenni, ahogyan azt se, hogy még egy emberre főzniük kelljen. Nahh meg a szüleiket se ismertem igazán. Talán az egész fura lenne és kicsit talán ijesztő volt még ekkora fejjel is. Számomra ők egyszerre voltak jelenleg a család részesei, ugyanakkor még mindig részben idegenek is. – Mind a kettő remekül hangzik, de ha filmekről van szó, vagyis mesékről, akkor biztos lehetsz abban, hogy Noah fog dönteni és nem más. – kuncogtam el magam, majd leraktam a csecsebecsét vissza a helyére és apró mosollyal az arcom néztem Ronnie-ra. – Ash is jönne? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen hallottam már azt, hogy egyes emberekkel mit tud tenni a háború és tény, hogy kicsit féltettem Noaht is tőle. Bár elítélni se fogok senkit. Főleg nem olyat, akit nem is ismerek, de attól még jobb óvatosnak lenni. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy nem nyúltam mellé a kérdésemmel. Nem akartam elrontani a hangulatot.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Be fog az nemsokára, utána meg ki sem látunk majd belőle! – nevettem el magam vidáman, mert hát ez volt az igazság. Akadt már olyan tél, hogy alig tudtam kimenni a házból, szó szerint. Még a verandára is több centiméternyi havat fújt be a viharos szél annak idején. Viszont a kutyákkal ilyenkor remekül lehetett edzeni, akár a farmon is, amit imádtam. – Rendben! – biccentettem sietve, tudomásul véve, hogy bizony mogyorós forró csokira vágyik a hölgyemény. Magamban meg is jegyeztem, hogy legközelebb már tudjam, mit szeret. Persze lehet, hogy akkor meg majd mást kíván majd. - Hivatalosan szabadnapom van, de be kellett mennem pár dolog miatt. De igyekeztem azért ideérni időben! – mosolyogtam rá oldalra, mert hát láthatta, tényleg megjelentem a megbeszélt időpontban. Vagy legalábbis majdnem akkor, de azt a néhány percet be lehetett tudni akár a tömeg kerülgetésére fordított időnek is. – Nos, akkor valakinek jobbá tetted a napját, mi meg majd most a tiédet! – határoztam el magam, hogy márpedig kesztyűt fogunk húzni ennek a lánynak a kezére, ha egyáltalán találunk itt. Láttam olyan helyeket, ahol téli ruházatot is árultak, úgyhogy nem volt annyira lehetetlen a küldetés. - Tudod, kéne neked olyan, mint a gyerekeknek. Összekötni a két kesztyűt, és átvezetni a válladnál. – természetesen csak viccnek szántam, és reméltem, hogy tréfaként is fogja felfogni a dolgot. – Akkor biztosan nem fogod elhagyni! – tettem még hozzá magyarázatként. Régen egyébként én is olyat hordtam, de akkor még kicsi voltam és viszonylag szeleburdi. Annyira soha, mint a testvéreim, de hasonló hozzájuk. - A férfiak sokszor amúgy is nehezen viselik a saját gyengeségüket. – vélekedtem komolyan, de az biztos, hogy nem lehetett Nate mellett unatkozni. Ha mást nem, hát adott valami munkát. Nekem mondjuk éppen nem, de a körülötte élőknek biztosan, én kinéztem belőle simán. – Ilyen gyors vagy? – cukkoltam, vidáman nevetve. – Na, majd megmondom már neki, hogy ráférne némi edzés! – nem gondoltam komolyan, de biztos remek lenne ezzel piszkálni őt. Biztos mellre szívná egy kicsit, és szerezve nekem vele néhány jó percet. - Persze! Hát én is farmon nőttem fel! – bólogattam, közben tekintetemmel az árukat kutattam, hátha kiszúrok valami egészen jónak tűnőt. – Mondjuk annyira nem vagyok nagy gyógyító, de próbálkozom, és szeretem elfoglalni magam velük. A fűszernövényekkel is így vagyok… - magyaráztam neki. – A múltkor említette Nate, hogy Noah kicsit megtépázta a te ágyásaidat. Fel is ajánlottam neki, hogy adok neked néhány tövet, de biztosan elfelejtette mondani. – ingattam a fejemet rosszallóan. Férfiak, mit is vár tőlük az ember? - Pedig rajtad áll, hogy változtass ezen. – kedvesen mosolyogtam rá, nem beleszólni akartam, nem is felhánytorgatni azt, hogy eddig sosem jött el hozzánk. – Mi mindig szívesen látunk, hiszen te is családtag vagy. – őszintén mondtam ezt. Ugyanannyira volt Noah nagynénje, mint én, ráadásul a kis rosszcsontnak már csak az én szüleim voltak, mint nagyszülők. Míg ezen gondolkoztam, automatikusan követtem Hannaht az árushoz, hogy én is szétnézzek. – Ez nagyon bájos! – hajoltam át a válla felett, hogy vessek egy pillantást arra, amit nézegetett. – Ha nem félnék attól, hogy Noah eltöri, vennék neki egy hógömböt. – én azokat kezdtem nézegetni. - Biztosan áthozza Noaht, mint mindig. – letettem egy darabot, és felvettem egy másikat, hogy jobban megnézzem magamnak. – És ne butáskodj, nálunk mindig elfér plusz egy ember! – legyintettem könnyeden. Látszik, hogy nem nagyon ismerte még a szüleimet. Anya ilyeneken sohasem problémázott. – Hát, nem is más! – nevettem vele én is azon, hogy majd Noah fog vezényelni a filmválasztás terén. Ha én vigyázok rá, akkor is szoktunk meséket nézni együtt, mindig jó móka. - Nem tudom… - sóhajtottam kissé gondterhelten, amikor Ash került szóba. – Már kérdeztem tőle, de még kért egy kis időt gondolkozni. Nem tudom, hogy végül fog-e jönni, előbb szeretné meglátogatni majd a szüleimet, de én nagyon örülnék neki, ha velünk tartana. – pár pillanatig elméláztam, hogy aztán lerakjam a kezemben tartott apróságot, és Hannah felé forduljak. – Tudod, nem könnyű most neki… - húztam el a számat. – De nagyon igyekszik. – végül mosolyra görbültek az ajkaim. Nem fogok velem másképp beszélni, mert nem gyerek már, még ha felnőttnek sem lehet nevezni.
- Ha rajtam múlna, akkor egész évben lenne hó, aminek persze a bátyám, meg a többség nem örülne. – rántottam meg a vállaimat könnyedén. Engem valahogy sose zavart az, hogy túl sok volt a hó. Számomra az sokkal természetesebb volt, mint mondjuk valaha lenne a 40 fok. Téli gyerek vagyok, meg szerintem a hónak is megvan a szépsége. - Ohh, nem azért kérdeztem, mert megvárattál volna, csak meglepődtem. Talán néha többet kellene lazítanod. – csúszott ki a számom, de kezdtem úgy érezni, hogy a közelemben minden felnőtt munkamániás. Nem is kell olyan messzire mennem, ott van Nate, a bátyám és most még Ronnie-ról is kiderült, hogy képes a szabadnapján is bemenni. Lehet inkább nem akarok felnőni, mert nem akarok minden egyes percben dolgozni, se azt, hogy akörül forogjon a gondolatom. Nekem teljesen megfelel most is ahogyan van. Suli, néha egy kis munka, majd pihenés és móka. - Úgy érzem, hogy jobb, ha meg se próbálok ellenkezni. – inkább volt megállapítás, mint kérdés. Jól esett, hogy megtenné ezt nekem, de nem azért hívtam ide, hogy mindent ő fizessen helyettem. Volt saját zsebpénzem is, még ha nem is volt olyan regiment, mint ami mondjuk pár gyereknek van, de legalább én kerestem meg és ez még büszkébbé tett. - Meg akarsz öletni azzal? – kérdeztem meg úgy, mint aki komolyan vette a szavait, de csak azért, hogy lássam az arcát, de utána persze elnevettem magam. – Az szerintem nem biztonságos erdőjáróknak, és bocsi, de nem tudtam megállni, hogy ne tréfáljalak vissza. – tettem hozzá az utolsó mondatrészt akkor, ha esetleg az arca arról árulkodott volna, hogy először túlzottan komolyan vette. Natenek ez már nem lenne akkora újdonság, de ő még nem igazán ismer, így lehet jobb lenne, ha picit visszafognám magam. - Ezzel nem tudok vitatkozni, meg te biztosan több mindent tudsz a férfiakról, mint én. – mosolyodtam el barátságosan, majd megigazítottam a sapkámat, hogy utána megfújjam ismét az italomat és kortyoljak párat óvatosan. Nem akartam szétégetni a számat. – Ohh, vigyázz még a végén a lelkére veszi. – a gyorsaságom meg szerinte nem volt kérdés. Meg persze az se mellékes, hogy a közeli erdőrészt egészen jól ismerem, így könnyebben is tájékozódom akár hóban, akár anélkül, így szerintem ez is előnyömre lenne. - Ez érdekes, nem gondoltam volna, hogy ennyire szereted a növényeket. – nem tűnt annyira kertészkedő típusnak. Akárhányszor láttam, mindig tökéletes volt a haja, a frizurája és még a körme alatt se láttam sose földet, így még egy okom volt a meglepettségre, de ezt inkább megtartottam magamnak. Még a végén rossz néven venné, meg igaz a mondás, hogy ne a külső alapján ítélj meg senkit se. - Persze, de arra is gondolni kell, hogy akkor vajon ki lenne az, aki a nagyiékat is boldogítaná? – persze nem ez volt a legfőbb ok, hogy sose mentem hozzájuk, de ha a szüleim nem is, de a nagyszüleim még mindig éltek és sokat köszönhetek nekik. Rövid ideig ők neveltek, amíg a bátyám magához nem vett. Akkoriban pedig rövid ideig még ők is maradtak, hogy segítsenek megszokni az új helyzetet, amennyire lehetséges. - Köszi. – pillantottam rá, majd amikor megláttam az árát, akkor inkább vissza is raktam. Így is van már sok gyertyatartóm, ahogyan gyertyám is, hiszen nagyon szerettem az illatukat, vagy éppen azt, hogyan különféle alakot öltöttek éjszaka a falakra vagy éppen a plafonra, ha olyan volt a tartója. Meg ennyire azért nem voltam elszállva pénzzel, hogy csak úgy kitudjak szórni rá annyit. – Szereted a hógömböket? – ez is újdonság, ha így van. Legalább még egy információ, amit tudok róla. Mindent valahol el kell kezdeni. - Persze, de…. – nem ismerek ott senkit se és tuti nagyon zavarban lennék. – majd meglátom, beszélek vele is erről. – mosolyodom el végül, mintsem inkább úgy fejezzem be a mondatot, ahogyan elkezdtem. Ez így talán mindenkinek másabb. A filmes dologban meg legalább egyetértünk, hogy ott úgyis Noah reszortja lesz. Amikor meghallom a sóhaját, akkor picit elszégyellem magam, hogy rákérdeztem. Jobb lett volna inkább lakatott tenni a számra. Amikor felém fordul, akkor állom a pillantását és egy aprót bólintok. – Már az is jó dolog, nem? Mármint, hogy beszélni szeretne velük, hiszen akkor ezek szerint igyekszik leküzdeni a démonait. – lelkesedtem be picit, majd biztató mosollyal pillantottam fel rá. – Még mindig itt van, így szerintem nem lesz semmi gond se, meg te is itt vagy neki. – kacsintottam rá Ronniera, majd kézen ragadtam, hogy ismét elvesszünk a forgatagban. Nem szerettem volna azt, hogy szomorkodjon. Elhiszem, hogy nem könnyű most Ashnak, de még nem szökött meg, így szerintem nem is fog. Ketten együtt meg biztosan megbirkóznak majd a dolgokkal. - Sose szerettél volna másik vidéken élni? – dobtam fel inkább egy semleges kérdést, mielőtt esetleg elszáll teljesen a jókedvünk, ami eddig uralkodott a találkozásunk első pillanatától kezdve.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Hát, hosszú távon szerintem te sem örülnél neki annyira! – mosolyogtam rá kedvesen, barátságosan. – A bátyádnak elég nehéz lenne akkor előteremteni azt, amiből éltek. – persze mi segítenénk, ha valamelyik évben a termés nem úgy alakulna, és megszorulna. Ez nyilvánvaló, de biztos, hogy hosszú időn át ez nem mehetne. Akkor meg Hannah élete is megnehezedne, de azt is megértettem, hogy miért szereti annyira a havat. Én is szerettem, csak bizonyos határokon belül maradjon. - Igen, ezt már más is mondta, de nem szeretek tétlen lenni. – vontam meg a vállaimat. Az meg már csak hab a tortán, hogy egyébként sem szeretem másra bízni a saját feladatomat. Nem mintha nem bíznék a beosztottjaimban, de úgy vagyok vele, hogy az a legjobb munka, amit én csinálok. Ráadásul elég lelkiismeretes vagyok ahhoz, hogy nyomon kövessem személyesen is a kis pácienseim állapotát. Akkor is, ha esetleg nem dolgozom, mert bármikor történhet változás. – Velem nem is érdemes! – nevettem el magam, mert tényleg nincs értelme velem ellenkezni. Ha valamit a fejembe veszek, akkor általában véghez is viszem. - Nem hinném, épp ellenkezőleg! Szeretném megóvni a kesztyűid életét, meg az ujjaid épségét! – nem vettem komolyan, azért nem vagyok karót nyelt, túlzottan komoly nő. Fiatal is vagyok, ráadásul három testvérrel nőttem fel, akik közül az egyik történetesen egy fiú. Meg voltam ám edződve rendesen, még mostanában is elszenvedtem ám a tréfáit. – Pedig te is együtt éltél eggyel mindig is! – vontam meg a vállaimat. Ha azt gondolta rólam, hogy faltam a fiúkat, akkor nagyon tévedett, de láttam, hogy milyenek. Oké, az Ash-sel való együttélés során is sok újat tanultam, de az öcsémet is elég volt figyelemmel követni, és ezen a sorson osztozott velem, csak náluk Nate volt az idősebb ugyebár. - Az nem baj! – legyintettem vigyorogva. Ha esetleg Nate lelkébe gázolok egy kicsit, még talán meg is fogadja a tanácsomat. Ellenkező esetben meg legalább majd piszkálhatom azzal, hogy egy lány sokkal gyorsabb nála. Az ilyesmit egyik férfi sem kedveli különösebben. – Az állatok az igazi szerelmem, de a növényeket is kedvelem! – vallottam be őszintén, bár ezt szerintem a munkám miatt már magától is kitalálta. – Annak idején is mindig be voltunk fogva a földeken, és ez most sincs másképp, ha sok a munka. – amúgy sem voltam soha nyafogó típus, nekem nem volt büdös a munka. Mindig megcsináltam mindent, olyasmiket is, ami alapvetően a férfiak dolga lenne. Favágás, trágyázás, kapálás, szóval én mindent nagyon szívesen elvégeztem. Szerettem a kellemes fáradtságot. - Biztosan megoldható! – őszintén hittem, hogy meg lehetne oldani, hogy hozzánk is eljöjjön, meg a nagyszüleihez is. Bár nyilván neki kell tudnia, hogy hová szeretne inkább menni, ebbe igazán nem akartam beleszólni. Egyszerűen csak meghívtam hozzánk, mert így éreztem helyénvalónak, meg mert szerettem volna. Egyébként láttam, hogy mit nézett, azt is, hogy visszatette. Meg is jegyeztem magamban, mert egyből ötletet kaptam karácsonyi ajándékhoz. – Igen, szerintem szépek. Mondjuk nem gyűjtöm őket, de tetszenek. – bólogattam mosolyogva. – Persze, beszéljétek csak meg! – nem akartam erőszakoskodni, úgyhogy magamban türelemre intettem saját magam. A végén még pont az ellenkezőjét fogom elérni annak, mint amit szeretnék. - Igen, az nagyon jó jel! – bólogattam, és ezúttal már mosolyogtam is, még ha csak halványan, akkor is. – Inkább attól tart, hogy miként viszonyulnak majd hozzá azok után, hogy ilyen sokáig szenvedtem miatta. Szerinte… - tettem hozzá, mert oké, tényleg rossz időszak volt, de a szüleim sem hibáztatták őt, és én sem igazán. Még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, hogy a saját akaratából nem tért haza egy idő után. – Igyekszem én is támogatni mindenben, de nem könnyű dolog. Túl sok szörnyűséget élt át, és ezek szerintem nem fognak elmúlni csak úgy. Bár ez biztos nem érdekel annyira… - legyintettem egyet, mert kicsit megfelejtkeztem magamról, és talán túl sokat beszéltem. Nem tekintettem gyereknek, de feleslegesen sem akartam terhelni a saját problémáimmal. Hiszen voltak nekem is, mint bárki másnak. - Tudom, hogy furcsa, de nem! – mosolyogva megráztam a fejemet. – Egy szemesztert másik egyetemen töltöttem az egyetem alatt, de végül mégis visszatértem ide, és azóta sem mentem el. Abból ítélve pedig, hogy mennyire szereted a havat, szerintem te sem vágyódsz máshová. Vagy mégis? – böktem meg játékosan a vállammal a vállát.
- Szerintem így se mindig könnyű Ronnie néni. – csúszott ki az ajkaim között az, ahogyan legtöbb esetben a bátyám vagy mások előtt is hívtam őt, de hirtelen nekem fel se tűnt, hiszen természetesen jött ez a szó páros, magyarázkodni meg jobbnak láttam nem tenni, mert így lehet fel se tűnt neki. – Másrészt meg azért van a család, hogy jóban rosszban kitartsanak egymás mellett. Biztos vagyok abban, ha egyszer ez bekövetkezne, akkor is találnánk valami megoldást. – Nate egyáltalán nem olyan volt, aki csak úgy feladná az első akadályt látva. Ismertem annyira, hogy tudjam küzdeni fog mindig, még akkor is, amikor már eleget bizonyított. Emiatt is aggódtam annyit az egyetem miatt is, hiszen az se biztos, hogy ösztöndíjjal felvennék és nem akartam még több terhet rakni a vállaira. - Szerintem az nem tétlenkedés, ha valaki egy kis szabadidőt is beiktat. Mindenkinek szüksége van egy kis lazulásra és pihenőre. – miközben pedig beszéltem egy aprócska kőbe is belerúgtam. Persze tudom, én vagyok a gyerek, így nem mondhatom meg azt, hogy ki mit is csináljon, de eléggé fura volt látni azt, hogy nem csak Nate temetkezik állandóan munkába, hanem ezek szerint Ronnie is. Talán Gabi volt az egyetlen, aki képes volt ilyen téren hatni rájuk, így felesleges is próbálkoznom. Egy apró sóhaj még ajkaimat is elhagyta. – Ezt jobb, ha megjegyzem. – bár én is elég makacs tudok lenni, de most nem láttam értelmét semmi miatt vitába kezdeni. Most azért voltam itt, hogy kicsit talán jobban megismerjem, ha már ennyi időn át annyira kerültem őt is, meg mindenki mást abból a családból. - Ez igazán kedves, de hidd el az annyira nem lenne jó. Azzal könnyedén fel lehet akadni és baj lehet belőle. – ha már kesztyű, akkor legyen olyan, amit el is lehet hagyni. Másrészt meg tényleg nem gondoltam azt biztonságosnak, mert nem is akartam arra gondolni, hogy akár mennyi baj lehetne abból, ha esetleg valami miatt egyszer felakadok vele. Bármennyire is lehetetlennek tűnik, pontosan tudtam, hogy attól még nem az. – Ohh, de az nem ugyanaz. – rántottam meg a vállaimat, hiszen Nate-t már pisis korom óta ismerem. Így tényleg nem ugyanolyan, mintahogyan ő ismerheti a férfiakat. Nehezen tudom elhinni, hogy Ash lett volna nála az első udvarló, de ez mindegy is. Nem rám tartozik. Csak elmosolyodtam arra, amit mondott és még egy apró nevetés is elhagyta az ajkaimat. De szerintem Nate-nek már az is elég, hogy én török borsot az orra alá, nem kell még valaki. - És van kedvenc állatod vagy növényed? Meg miért lett belőled állatorvos? – vajon amiatt, hogy annyi állat van a farmjukon vagy más miatt? Ki tudja, de kíváncsi vagyok, hogy ő mikor döntötte el azt, hogy állatorvos lesz belőle. – Az jó, legalább kicsit együtt van a család. – pontosan tudtam, hogy miről beszélek, hiszen én is ha tudtam, akkor segítettem a bátyámnak. Lehet nem mindig a földeken, de akkor ott volt az unokaöcsém és még mellé a háztartás is. Fiatalságom ellenére is már egészen jól tudtam főzni, legalábbis a fiúk sose panaszkodtak a főztömre. - Majd még eldől, addig még úgyis van egy kis idő, meg nem csak én döntök, hanem ők is. Talán kivételesen most a nagyiék jönnek hozzánk. – persze az lett volna a legjobb, ha ők is jöhetnek velem hozzájuk, de gondolom az már túlzottan fura lett volna és nagy bagázs, így fel se vettem. Viszont ha nagyinkat ráveszem arra, hogy jöjjenek át, akkor több időt lehetek velük. Hmm, majd meglátom, hogy miként sikerül megszervezni a dolgokat. – Ha megbeszéltünk, akkor szólunk. – hagytam végül ennyiben a témát, hiszen tényleg nem csak tőlem függött és még mindig nem tudtam mennyire jó ötlet. Persze most jó lébecolni Ronnie-val, de ez még messze volt attól, hogy ismerjem őt és barátomnak tekintsem, vagy bármi hasonlónak, hiszen ahhoz még meg is kellene ismerni őt jobban. - Szerintem ettől mindenki tart, de arra még nem gondoltál, ha ő nem megy oda, akkor a szüleidet áthívni rövid teázásra, vagy valamire? Akkor legalább ő is beláthatná azt, hogy alaptalan az aggodalma. Elhiszem, hogy sok szörnyűséget látott és történt vele, de attól még ha a kezdőlépéseket nem teszi meg, akkor a többit se fogja. – tényleg lehet, hogy jobb lenne ha befognám a számat, mert semmi közöm hozzá, de szerintem a koromhoz képest eléggé éret vagyok már és kicsit másabb a gondolkodásom is, mint a legtöbbeknek. Meg talán ő se veszi annyira magára, hogy belekotnyeleskedem. – Ha szeretnéd, akkor nyugodtan elmondhatod. Jó hallgatóság vagyok. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen tényleg az voltam. Néha már az is sokat segít, ha kiadhatjuk magunkból azt, amit érzünk. Sőt, sokszor olyankor még meg is világosodunk azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tenni. - Néha megfordul a fejemben, hogy jó lenne kicsit látni másik vidéket is, kultúrát, de szerintem sose lennék képes hosszabb időre máshova költözni. Lehet már két nap után honvágyam lenne. Szeretem ezt a vidéket a maga csodáival egyetemben. – meg itt van rám szükség is. Ezt is pontosan tudtam, meg sose akarnék a bátyámnak hátat fordítani. Sokat köszönhetek neki és egyszer talán viszonozni is tudom azt, amit értem tett, vagy legalábbis biztosan próbálnám viszonozni számára.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Nem, az élet egy idő után sosem könnyű, de meg lehet vele birkózni. – mosolyogtam halványan, a megszólítás pedig melengette egy kicsit a szívemet. – Persze! Mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk, ha kell. – az meg aztán már mellékes, hogy mi ugyanúgy a mezőgazdasággal foglalkozunk, és ha Nate-nek rossz éve lenne, akkor valószínűleg a szüleimnek is, és ugyanúgy bajban lennénk, mint Wilsonék. Úgyhogy erre inkább most nem is gondoltam, mert csak rossz kedvem lett volna, és aggódni kezdenék olyanok miatt, amik nem is fenyegetnek jelenleg bennünket. - Azt hiszem, ez afféle rossz szokásom. – vontam meg könnyedén a vállaimat. – Amikor Ash eltűnt, és magam alatt voltam, akkor a munkával foglaltam el magam. Azóta meg már teljesen az életem részévé vált, hogy ilyen legyek. Szeretem én magam intézni a dolgokat, hogy úgy mondjam. – viszont igaza volt, tudtam, hogy nekem is szükségem lenne néha egy kis kikapcsolódásra. Talán majd most, hogy Ash visszatért, másképp lesznek a dolgok. Ráadásul családot is szerettünk volna, úgyhogy egy baba biztosan elvonná a figyelmem. Azt nem állítanám, hogy teljes mértékben, de valamennyire biztos. Talán akkor sem bírnék hosszú ideig távol lenni a Parktól. - Dehogyis! Tudod, a kabát alatt lenne átbújtatva a vállaidnál. Nem akad az be sehová! – győzködtem tovább, mintha tényleg komolyan gondolnám a kesztyűs ötletet. Egyébként tényleg nem lett volna hülyeség, de ha ő szereti elveszíteni, akkor nem akartam én gátat szabni ennek a hobbinak. Csak hosszú távon kicsit költséges, és ráadásként még az ujjai is fáznak, amikor éppen nem áll a rendelkezésére ez a remek és roppant hasznos kiegészítő. - Jó, tényleg nem ugyanaz, de hasonló! – ismertem be, hogy igaza van. Egy kicsit. – Én is csak Asht ismerem ilyen jól. – mosolyodtam el erre a gondolatra, mert igaz volt. És le is ragadtam mellette egyből. Jók voltunk együtt, és képes voltam tolerálni még a hibáit is, hiába voltak neki. A legtöbb férfinak voltak, de hát mégsem lehetnek tökéletesek, különben a végén még nőknek kellene őket hívnunk. Csak vicceltem. – Túlzás lenne azt mondani, hogy mindet szeretem, igaz? – nevettem el magam jókedvűen. – Igazából tényleg szeretem a legtöbb állatot, szeretek nekik segíteni is, de talán a farkasok érdekelnek leginkább. Nem tudom, hogy miért, de őket tanulmányozom. – belőlük írom a doktori disszertációimat is, meg a publikációim nagy részét. Ezt azonban nem kezdtem el fejtegetni most. - Nos, apa imádja elmesélni ezt a történetet. Biztosan szívesen előadná neked is, de nem akarom, hogy addig kelljen várnod! – böködtem meg finoman az oldalát. – Szóval azt mondja, hogy négy éves korom körül láttam egy őzet, ami felakadt az egyik kerítésünknél. Ő le akarta lőni, hogy megszabadítsa a szenvedéseitől, de én kijelentettem, hogy meg fogom gyógyítani. Valahogy onnantól kezdve erre a pályára készültem, úgyhogy nem hirtelen döntés volt a gimi végéhez közeledve. – én is szerettem ezt a történetet, kedves emlék volt. És az apám tényleg olyan szeretettel és rajongással tudta előadni, hogy mindig szívesen meghallgattam. - Téged mi az, ami érdekel? – érdeklődtem kíváncsian, hogy ő vajon milyen pályát választana, ha rajta múlna. Az ilyesmi sokat elárul az emberről. – Jól van, tényleg nem akarok erőszakoskodni! – saját magamat is újra türelemre intettem, mert ezzel tényleg nem azt fogom elérni, amit szerettem volna. Csak megijesztem szegény lányt a túlzott nyomulásommal. – Nem, azt nem szabad! – ráztam meg a fejemet komolyan a felvetése hallatán. – Persze nagyon szeretném, de nem akarom ilyen kényszerhelyzetbe hozni Asht. Jó úton halad a javulás terén, és ez lehet, hogy csak hátráltatná. Neki kell úgy döntenie, hogy kész rá. – ezt sokszor mondogattam magamnak, hogy szem előtt tudjam tartani, mert szívem szerint tényleg áthívtam volna a szüleimet. - Az orvos is ezt mondta. Csak szépen, kis léptékben kell haladni. – ismételtem el azt, ahogy a pszichiáter mondta a foglalkozáson. – Kedves tőled, köszönöm! – simogattam meg a karját barátságosan, de mégsem folytattam a panaszkodást. Nem éreztem helyénvalónak most, csak a hangulatot rontanám el vele. – Ha lesz lehetőséged, akkor utazgass, de ide biztosan mindig visszatérhetsz. – mondtam őszintén, hiszen Nate-ről nem tudtam elképzelni, hogy elmenne innen, nála meg biztosan mindig lesz helye Hannahnak is. – Én is nagyon szeretem, ezért is jöttem vissza. Akár élhetnénk Manhattanben is, mert Ash családja ott él, de jobban szeretek itt. Azt hiszem, neki is jobb most ez a nyugalom, ami itt van. – vontam meg a vállaimat. Meg szerintem én nem is lettem volna képes túl sokáig távol lenni a családomtól. Én egyszerűen ilyen vagyok. – Hová utaznál el legszívesebben? – kérdeztem kíváncsian.
Egy picit csak feljebb szökik a szemöldököm, de nem mondok semmit se rá. Szerintem nem időtől és nem is kortól függ az, hogy az élet mennyire nehéz. Sose válogatott és könnyedén szereti felborítani az emberek boldog pillanatait. Még mindig sokszor látom anyát, amikor csak bámulom az ágyamban feküdve a plafont. Sokszor eszembe jutnak, ahogyan a fényképeket is mai napig őrzőm. Sok történet van, amit már senki se mesél el, csak a szívünkben él tovább, de talán ez a legfontosabb, hogy ott még él, így remélhetőleg sose fog feledésbe merülni. Csak bólintottam először egyet, hiszen érthető volt, hogy a munkába menekült. Nem ő lenne az első, akiről hallottam, hogy így tett. – Elhiszem, hogy fontos számodra a munka, ahogyan lelkiismeretes vagy, de vajon a barátaidra vagy önmagadra is elég idő jut? Legalábbis nekünk azt mondják mindig, hogy meg kell találni a megfelelő egyensúlyt, mert csak akkor marad a test és a lélek is harmóniában. – avattam be abba, amit a suliban tanultunk. Persze sok házit kaptunk mi is, meg eléggé leterheltek minket, de attól még ők is törekednek arra, hogy részben kicsit már tudatosan neveljenek a felnőtt életre ilyen téren is. Szerencsére a tanulással sose volt gondom, így elég sok időt tudok tölteni a barátaimmal, vagy az állatkereskedésben. - És a csukló résznél? Szerinted az nem látszódna ki néha, ha éppen fára mászom, vagy éppen hegyre fel, vagy ki tudja mit csinálok? – sóhajtottam egyet és eléggé határozottan megráztam a fejemet. Ha mindenáron kesztyűt szeretne venni nekem, akkor le tehet arról, hogy ilyenbe belemenjek. Vagy ha mégis ilyet venne, akkor tuti az lenne az első dolgom otthon, hogy levágom a madzagot róla, vagy lehet még itt tenném. Nem csak ő tud eléggé határozott lenni, hanem én is. Sőt, én minden szívbaj nélkül teszem, mert ha nem így lenne, akkor például a lavinás dolog is lehet sokkal rosszabbul sült volna el. - Hasonlónak talán hasonló. – rántottam meg hanyagul a vállaimat, majd a szívecskés sapkámat jobban a fejemre húztam, hogy melegen tartson. – Ő volt az első? – pillantottam rá kicsit hitetlenkedve, de én nem fogom megkérdőjelezni. Biztosan remek érzés lehet egyből megtalálni a nagy Ő-t, akivel aztán jóban és rosszban is kitartanak egymás mellett. Bár azt hiszem mostanság inkább utóbbiból járt ki nekik. Remélem azért lesz kicsit boldogabb időszak is. – Akkor tényleg jó helyen laksz, itt aztán bőven akad farkas és sok különleges is. – pillantottam rá barátságosan, majd ismét megfújtam és több kisebb kortyot is ittam még mindig eléggé meleg italomból. Jól esett most ez a forrócsokoládé. Amikor kicsit oldalba lökdös, akkor pár pillanat erejéig ránézek, majd türelmesen várok. Fogalmam sincs, hogy mikor fogok találkozni a szüleivel, hiszen az se biztos, hogy elmegyek karácsonykor hozzájuk. A korábbi dolgot is csak elméletben kérdeztem meg tőle. Aztán majd eldől, hogy mi lesz, hiszen inkább nagyit és papit választanám, de ez talán annyira nem meglepő. Valamennyire ők neveltek fel. – Ohh, értem. Akkor egészen kicsiként elhatároztad, hogy ez lesz belőled. Az jó, legalább te mindig tudtál arra válaszolni, hogy mi leszel, ha nagy leszel dologra. – nem volt gúny a hangomban, hanem inkább kicsit csodáltam érte. Bár fura is volt, hogy azóta emellett csak úgy kitartott. Általában az embert több minden szokta befolyásolni. - Sok minden, de majd Nate-l körbenézünk az egyetemen, hogy mi is az, amire szívesen mennék. – nem túl sok mindenbe avattam be, de már ez is több volt, mint eddig. Eleve nem is biztos, hogy egyetemre megyek. Még majd eldől, hogy mi lesz. Még van úgy is egy évem, meg előbb még ezt is túl kell élnem. – Köszi. – csak ennyit mondok arra, amikor azt mondja, hogy nem fog semmit se erőltetni. Mondjuk azzal csak pont azt érné el szerintem, hogy továbbra is pontosan annyira kerülném, mint eddig tettem. Legtöbb esetben könnyedén jövök ki az emberekkel, de akik megpróbálják saját akaratukat túlzottan ráerőltetni másra… nos, azokat mindig is kerültem messzire. – Rendben, biztosan. – emeltem fel a kezemet is félig meddig még mindig a poharamat fogva, hogy biztosan úgy van, ahogy gondolja. Én nem akarok ebbe túlzottan belefolyni, de az tuti, hogy Ash-t nem fogom Noah közelébe engedni, amíg nem látom azt, hogy tényleg meggyógyult, mert Ronnie szavai alapján még eléggé a gyógyulás elején járhat. Ha pedig valamit történne vele… Inkább nem akarok arra gondolni, hogy akkor mit tennék. Tudtam jól, hogy Nate-nél mindig lesz helyem, hiszen a bátyám és eléggé tudtomra adta már ezt a dolgot, de elmenni innen… Nem is tudom, valahogy néha kicsit elkalandoztam ezen, de szerintem sose lennék képes rá. – Azt mondják, hogy Manhattan is szép hely, de az biztos, hogy nem ennyire nyugodt, mint ez a hely. Szerintem ez jobb hely, több a természeti csoda is. – közben pedig egy újabb árushoz sétáltam oda, hogy megcsodáljam a portékáját. Itt éppen kézelkészült díszeket árultak. Igazán szépek voltak és gondosan elkészítettek. – Nem tudom, annyira konkrét célom nincs, meg igazából pár perces ábrándozásnál tovább sose tartott. Így nem tudnék egy helyet se mondani, te igen? – pillantottam rá egy szalmadísszel a kezemben.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Hát, eddig nem nagyon akartam, hogy idő jusson magamra, mert akkor mindig csak túlzott gondolkodásba torkollt a dolog. De lehet, hogy ez változni fog most már. – ismertem el, ajkaim pedig mosolyra rándultak. Amikor egyedül voltam, tényleg ez tűnt a legjobb megoldásnak, de már nem voltam teljesen meggyőződve erről. És ez jó, mert inkább töltöttem volna időt Ash-sel, mint az állatokkal, akik a kezem alá kerültek. Persze azt sem szándékoztam elhanyagolni, de már nem fogok minden ügyeletet kérdés nélkül elvállalni, az is biztos. - Hm… lehet, hogy igazad van! – mondtam végül, bár nagyon igyekeztem elrejteni a mosolyomat. Vicces volt azért elképzelni egy efféle holmiban, és ahogy elnéztem, kezdte komolyan venni, amit mondok. Pedig még mindig csak viccnek szántam, semmi többnek. Az, hogy Noah ilyet hordjon, teljesen rendben volt, de rá nem adtam volna efféle holmit, ha nem muszáj. Végül is, már majdnem kész felnőtt. Gyorsan eltelt az idő, és szinte fel sem tűnt. Annyira a gondolataimba merültem, hogy már csak Ash témájára kaptam fel a fejem. - Hát, ha nem is teljesen az első, de az első komolyabb kapcsolatom. – előtte is akadt pár próbálkozó, de nem nagyon érdekeltek. A gimi alatt meg nem voltak körülöttem fiúk, de hát a fogszabályzó tényleg elég taszítóan tud hatni abban a korban. Nate is cukkolt miatta nemrégiben, de szerintem teljesen megérte, és a fiúk nélkül is túléltem. Amúgy sem mindenkinek jött be, hogy gyakran olyan fiús dolgokat is meg tudok csinálni, amiket ők képtelenek. Mindez annak köszönhető természetesen, hogy egy farmer lánya vagyok, és ezt mindig büszkén is vállaltam. - Igen, vannak. – egyetértően bólogattam. – Bár mostanában nem volt olyan sok időm erre, főleg, mióta főállásban dolgozok a Parkban. De igyekszem, nem ártana befejezni a tanulmányaimat. – mert hát most már a kutatási időszakomban voltam, ezért is tudtam mellette munkába állni, de jó lett volna már lezárni. Akkor mindent elérnék, amit csak el lehet ilyen téren, ráadásul a munkahelyemet is nagyon szerettem. Érdekes, és izgalmas volt, bárki bármit mondjon is róla. Szerintem másoknak is tetszene, ha annyira szeretik az állatokat, és olyan elhivatottak, mint én vagyok. - Az biztos! – nevettem el magam jókedvűen. – Mondjuk valószínűleg mindig volt valami, amit mondtam, de végül csak ez maradt. Tudod, vannak korszakok… - amikor éppen jobban érdekli valami a gyerekeket, és arra vágynak, hogy azzal foglalkozhassanak. A húgomnak rengeteg ilyen volt, nekem annyira talán nem. Mondjuk úgy, hogy már akkor is roppant céltudatos kislány tudtam lenni. – Nézd, tudom, hogy Nate-tel közel álltok egymáshoz, és biztosan segít is neked választani, de én arra voltam kíváncsi, hogy téged mi érdekel. Csak téged! – mosolyogtam rá barátságosan. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg nem fog tetszeni neki a véleményem. Elég idős voltam már ahhoz, hogy tudjam az élet dolgait, és legyen önálló gondolatom, amit nem is szándékoztam titkolni. – Hogy ha választhatnál, akkor mikre szűkítenéd le a kört. – tettem még hozzá, de hát ha nem akart róla beszélni, akkor nem fog. Végül meg is vontam egyszerűen a vállaimat. - Igen. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Én is jobban kedvelem ezt. – mutattam körbe, utalva a természetre, amiről ő is beszélt. – Hm, nem tudom. Egyszer szívesen elmennék a tengerpartra… - merengtem el az ötleten újra, mint ahogyan tettem azt már többször is. Közben azt is megnéztem, hogy mit tart a kezében, hogy aztán én is megnézzek közelebbről egy díszt.
- Értem. – hagytam ennyire a dolgot. Én is szoktam agyalni, gondolkodni, de szerintem ez nem annyira rossz, mint azt néhányan gondolják. A szüleimet eléggé korán elveszítettem és emiatt még furábban néznek rám az emberek, hogy miként maradtam ennyire pozitív és életvidám. Magam sem tudom, de azt is tudom, hogy igazán kell élni, mert túl rövid lehet az élet. Sokan pedig ezt elfelejtik, így inkább munkába, vagy gondolatokba menekülnek, vagy éppen rosszabb szokásokba. Csak picit széttártam a karomat, de nem mondtam semmit se. Én tudtam, hogy igazam van és amúgy se vettem volna fel. Még Noah se szerette mindig az ilyet, pedig vele aztán érdekes volt ezeket a csatákat megvívni, ahogyan egyre önállóbb lett. Hiszen a téliránti szenvedélyemet vélhetően sokak bánatára kezdte ő is átvenni és nem egyszer voltunk kint még sötétedés után is, hogy a bátyámnak kisebb kiabálás és erőfeszítés árán kelljen bevonszolnia minket. - Ohh, ezt nem tudtam. Nos, az a lényeg, hogy a zsák megtalálta a foltját. Azt hiszem, így szokás mondani. – tőlem eléggé messze állt a szerelem dolog. Meg amúgy is kicsit talán fiús lány voltam, nem hordtam olyan csili-vili dolgokat, mint a legtöbb korombéli. Sminkelni se volt szokásom. Jobban szerettem kirándulni, vagy éppen őrültségeket csinálni. Meg amúgy is sok időt lógtam fiúkkal, így tényleg nem túlzottan tudtam azt, hogy milyen érzés lehet valakit ilyen módon szeretni. Szóval választottam a bölcs hallgatást. - Biztosan sikerülni fog, hiszen ennél jobb helyet nem is találhatnál hozzá. – szerintem nem sok olyan hely van, ahol ennyi farkas lézeng, mint ebben a városban. Viszont szerencsére nem sok az ebből adódó baleset se. Mintha a két faj megtanult volna tökéletes egymással harmóniában élni. Néha egy-egy eltévedt farkas beteszi kicsit a városba a lábát élelem után kutatva, de amióta az eszemet tudom szerintem nem is igazán hallottam farkas támadásról. Szerencsére. - Igen, hallottam már én is ezt, meg látom Noahnál is. Azt hiszem, hogy nála most az van terítéken, hogy tűzoltó akar lenni, de lehet azóta már ez is változott. – nevettem el magam könnyedén, hiszen tényleg igazán cuki tudott lenni, amikor nagy komolyan bejelenti, hogy mi lesz belőle. – Nem tudom Ronnie! Nem túlzottan gondolkoztam azon, hogy egyszer továbbtanulok. Azt se tudom, hogy itt milyen lehetőségek vannak. Meg dolgozni is jobb lenne, legalább még több bevétel lenne. – bukott ki belőle kissé hadarva a dolog. Tényleg nem tudtam, hogy mit szeretnék tanulni, vagy merre kellene tovább gondolni. Sose hittem azt, hogy valaha esetleg egyetemre mehetek, mert nem akartam sose még több terhet a testvérem nyakába se rakni, így talán nem meglepő. Zavaromban pedig sietve húztam megint lejjebb a sapkát a fejemen, mintha csak így akarnék kicsit eltűnni. Lehet, nem éppen kedvesen mondtam, amit és ezt sajnáltam is, de ez volt az igazság. - Mondjuk a Görögországba. Biztosan gyönyörű helyek vannak ott, meg az a sok misztikus dolog, ami a múltjában lappang. – csillant fel egy pillanatra a szemem. Talán lehetnék valami világutazó is. Néhányan azzal keresik a kenyerüket, de nem bírnék sokáig távol lenni se innen, így ezt nem is jó ötlet. Talán majd amire kell, addigra megvilágosodok ilyen téren. – Ti miért nem mentek el, ha szeretnél? Lehet jót tenne egy kis kikapcsolódás, nem? – persze ez csak ötlet volt, de lehet segítene nekik. Mármint Ash-nak is lehet jót tenne egy kis pihenés és legalább őket se zavarná senki se.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Igen, úgy is mondhatjuk! – mosolyogtam rá kedvesen Hannahra. – Nem vagyunk igazán hasonlóak, de mégis jól kijövünk egymással. – szerintem remek páros voltunk, és nagyjából mindig minden rendben is volt közöttünk. Általában csak olyasmiken kaptunk össze, ami hétköznapi dolog volt, és bármelyik párnál előfordulhatott. Az egyedüli különbség az volt, hogy a mi kapcsolatunkban beállt egy két éves szünet, és nem azért, mert mi akartuk így. Illetve egy ideig nem azért volt, hiszen utána Ash döntött úgy, hogy nem akar mellettem lenni. Még mindig nem tudtam ezt teljes mértékben megemészteni, de nagyon igyekeztem. - És neked van valami fiú, aki tetszik? – kérdeztem kíváncsian, és reméltem, hogy nem veszi túlzott tolakodásnak ezt részemről. Én csak ismerkedni szerettem volna vele, és szerintem az ilyen téma elég csajos ahhoz, hogy így egymás között megkérdezhessem. Én nem a bátyja voltam, akivel talán nem szívesen osztana meg ilyesmit, bár tény, hogy éppen a barátnője sem. Azt sem tudtam pontosan, hogy van-e neki egyáltalán ilyen bizalmasa, mivel én mindig csak otthon találkoztam a leányzóval. Ez persze nem zárt még ki semmit. - Az egy izgalmas, de nem veszélytelen munka. – állapítottam meg, amit egyébként már én is hallottam tőle. – Tisztelem a tűzoltókat, meg mindenkit, aki életeket ment. – méláztam el egy kicsit elgondolkozva. Voltak ismerőseim a városi tűzoltóságnál, mind nagyon rendes ember volt. Kedveltem őket. – Egyébként utoljára még én is ezt hallottam tőle, de lehet, hogy jövő héten már cowboy szeretne majd lenni! – nevettem jót az elképzelésen. Az apja nem is állt olyan távol ettől, talán ő lesz majd tényleg a példaképe később, és idővel átveszi majd a családi gazdaságot. Sohasem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, igaz? - Azért szerintem nem álltok olyan rosszul! – nem voltam teljesen tisztában a pénzügyeikkel, csak úgy nagyjából. Nate meg én azért elég jó barátok voltunk, ráadásul mindig mellettük álltam, bármire volt is szükség. – Mármint, ha erre vágynál, szerintem Nate örülne neki. – ezt persze nem rábeszélésnek szántam, csak hangot adtam a véleményemnek. Ha nem vágyik majd rá, hát az sem baj. Azt kell csinálnia az embernek, ami igazán boldoggá teszi, én legalábbis ezt vallottam. Én szerencsés vagyok, mert megtaláltam a hivatásomat, és nem is tudtam volna elképzelni, hogy ne ezt csináljam a hátralévő életemben. - Igen, én is nagyon szép képeket láttam róla, és sok a látnivaló is arrafelé. – egyetértően bólogattam, kissé elgondolkozva a lehetőségen. – Majd valószínűleg karácsonykor elutazunk New Yorkba. – vontam meg a vállaimat. – Ash családjához, de ilyen nagyobb utazás nem tudom, mennyire férne most bele. Tervezzük az esküvőnket is… - és itt most az anyagiakra gondoltam, mert nem álltunk rosszul, de egy esküvő nagy kiadás. Még akkor is, ha a szülők segítenek a pénzügyekben. – Talán majd nászútra valami ilyesmi úticélt nézünk ki. – mosolyodtam el, mert ez nem is volt olyan rossz ötlet. - Gyere, nézzünk szét ott is! – mutattam egy másik árus irányába, ahol kézzel készített koszorúk voltak, meg ajtódíszek.
- Szerintem, ha hasonlóak lennétek túlzottan, akkor unalmas is lenne egy idő után. – szólaltam meg két korty között. – Mi is sokban hasonlítunk egymásra a barátaimmal, de attól még sok mindenben különbözünk is. Ennek köszönhetően pedig még több az izgalom az életünkben. – fejtettem ki kicsit azt, hogy én miként látom a dolgokat. Nem fogom azt állítani, hogy nekem van igazam, de úgy éreztem, hogy nem lehet gond abból, ha ismét elárulom a saját kis véleményemet. Fontos számomra mindenki a „bandából”, ahogyan voltak nézeteltérések is, mert miért ne lennének, de mindig számíthattunk a másikra és képesek voltunk aztán mindent megbeszélni; a vitát pedig totálisan elűzni. - Ohh, dehogy! – legyintettem is mellé egyet és még kicsit el is nevettem úgy magam, hogy ez mégis milyen kérdés? Nem volt szokásom fiúzni, hiszen így is elég volt otthon elviselnem a férfiakat, meg a bandában néha. Így is kicsit néha sok is volt belőlük. – Csak a gond van velük. – tettem még hozzá úgy, mintha mindent tündék róluk, pedig nem így volt. Alexander fontos, de barátok vagyunk és semmi több. Aki meg nem hisz a nő-férfi barátságban azzal meg valami baj, mert igen is létezik. Elég csak megnézni minket és a többieket. Három fiúból és két lányból a csipet csapat; és időnként néha fejfájást okozunk a „szüleinknek”. - Igen, eléggé az, de amióta elvittem őt a tűzoltóságra, azóta másról se lehet hallani. – meséltem mosolyogva. Egyszer hazafelé beugrottam, hiszen ha már annyira az szeretne lenni, akkor gondoltam találkozhatna igaziakkal. Szerencsére nem küldtek el minket és még be is ültették az autóba, meg sapkát is kapott a fejére. Persze sokáig Nate előtt se maradt titok az, hogy mit műveltem, de hát nahh. Szerettem volna, ha Noah boldog és akkor nagyon is az volt és még így is időben értünk haza. – Igen, szerintem nem lehet könnyű, de részben te is ezt csinálod. – pillantottam rá mosollyal az arcomon. Lehet nem emberek életét menti meg, de állatokét igen és az se semmi ám. Amikor viszont azt mondja, hogy lehet egy hét múlva változni fog az egész, akkor könnyedén nevetem el és még bólintok is. – Nem kizárt. Kíváncsi vagyok, hogy végül mi lesz belőle, ha felnő. – vajon valamelyik, amikről most álmodik? Biztos vagyok abban, ha tűzoltó lenne, akkor mindenki nagyon aggódna érte, hiszen ott túl sok veszély lappang. - Nem úgy értettem. – rázom mg a fejemet, mert tudom, hogy nem állunk rosszul, meg ott az ösztöndíj dolog is, de nem minden a pénz, legalábbis számomra. Vannak más fajta terhek is. Ő nevelt fel engem, így már többet tett értem, mint kellett volna. – Igazából ő hozta fel ezt az egészet. – avattam be Ronnie-t, hogy nem az én ötletem volt. Szóval tuti támogatna benne Nate. Igazából én nem tudom biztosra, hogy tényleg szeretném-e, vagy nem. - Biztosan örülni fognak nektek. – mosolyodtam el, mert akkor ezek szerint ők se lesznek itthon végig. Így lehet idén is megúszom még azt, hogy hirtelen mindenkit megismerjek, de még el fog dőlni. Amikor viszont az esküvőt emlegeti, akkor eléggé meglepődök. – Máris esküvő?- bukott ki belőlem a nagy csodálkozás közepette. – Valaki már tud róla? Akarom mondani, gratulálok, én csak... –én csak eléggé meglepődtem. Tudom, hogy szeretik egymást és hosszú ideig nem is látták a másikat, de számomra az túl gyors volt. Nem rég tért még csak vissza Ash is, de lehet az volt a gond, hogy sose voltam még szerelmes, így nem is tudtam azt, hogy igazából mi a normális tempó. – Rendben van, menjünk. – követtem őt az árushoz, miközben kerülgettem a tömeget. Közben pedig a bögréből el is fogyott az innivaló. Sietve halásztam elő zsebkendőt, beletömködtem, hogy ne folyjon ki az a pár csepp a táskámba, majd elrejtettem benne, hogy felszabaduljon a szemem. Lett még egy bögrém, ami még egészen jól is nézett ki ezzel a karácsonyi díszítéssel.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Igen, ebben lehet, hogy igazad van! – nevettem el magam jókedvűen, mert tényleg volt benne valami. Egy gyerek őszinte, éles meglátása. – Én is szeretem, hogy így van, mert jól kiegészítjük egymást. Ami belőle hiányzik, az bennem megvan, és fordítva. – vontam meg végül a vállaimat. Egyébként jól mondta, a barátokkal is így van ez, nem feltétlenül választja az ember azokat, akik olyanok, mint ő. Maximum vannak hasonlóságok, mert másképp viszont tényleg nem jönnének ki jól. Én nem hittem abban, hogy az ellentétek vonzanák egymást, inkább azt mondtam, hogy ha van hasonlóság, az már jó alap. Könnyebb megérteni a másik felet, azt hiszem. - Ezzel mélyen egyetértek, de ha nem lennének, akkor meg az lenne a baj! – csak mosolyogtam ezen a heves ellenálláson. Ó, majd az első szerelem biztos, hogy nagyon sok dolgot meg fog változtatni Hannahban. A külsőm ellenére egy kicsit én is fiús lány voltam, ráadásul a farm miatt időnként furcsán is néztek rám, mivel én el tudtam végezni olyan dolgokat, amit a városban élő fiúk képtelenek lettek volna. De én nem zavartattam magam, és végül el is múlt egy idő után. Aztán megtaláltam Asht, és minden ment a maga útján. - Gondolom rá is nagy hatást gyakorolt az egyenruha, meg a hatalmas piros kocsi. Legutóbb pont azt vettem neki. – mármint játékautót, de ezt biztos Hannah is tudta, hiszen sokat van ő is az unokaöccsével. – És úgy sejtem, hogy neki is nagy sikere volt bent a tűzoltóságon. – ezt nagyon aranyosnak találtam, és nem is voltam rest megosztani a mellettem sétálgató lánnyal, hogy milyen gondolataim támadtak. – Mondhatjuk úgy is, igen. – jól esett, hogy így gondolta, kicsit még el is pirultam, de ezt könnyedén rá lehetett fogni a csípős időjárásra. - Én is, és ha szerencsénk van, akkor tényleg fogjuk őt látni! – én pozitívan álltam hozzá alapvetően az élethez, de sajnos az nem mindig alakult úgy, ahogy szerettük volna. Sohasem tudhattuk, hogy mit hoz a holnap, de én bíztam benne, hogy most már elég tragédia ért bennünket, és innentől kezdve minden rendben lesz. Ezt látszott megerősíteni az is, hogy Ash visszatért hozzám. – Tényleg? – ezen meglepődtem egy kicsit, de ugyanakkor örültem is neki. Én senkit nem néztem le azért, mert nem végzett egyetemet. Lehet, hogy ha nem szakadt volna minden gond Nate nyakába, akkor ő is tovább tanult volna, mint én. Ezt már sohasem tudjuk meg, de úgy tűnt, hogy a húgát szeretné ebbe az irányba terelni. Nem rossz dolog ez. - Nos, majd meglátjátok akkor, ha eljön az ideje! – mosolyogtam végül biztatóan. Nem akartam tovább erőltetni a témát, mert láttam rajta, hogy ő sem nagyon szeretne erről beszélni. – Remélem, mert régen találkoztunk már! – egy kicsit izgultam is amiatt, hogy találkozom megint Ash családjával, de biztosan minden rendben lesz majd. Csakis örülhettek nekünk, hiszen fontosak voltunk számukra, ezzel tisztában voltam én is. – Máris? – kérdeztem vissza értetlenül, aztán el is nevettem magam. – Hát persze! Már évek óta jegyben járunk. Az előtt kérte meg a kezem, hogy eltűnt. Úgy volt, ha visszatér, akkor összeházasodunk, de ugye… - hát, nem tért vissza. Ezt mind a ketten tudtuk. – Úgyhogy már elég régóta esedékes. – szögeztem le végül. Természetesen ő is hivatalos lesz majd az eseményre. Közben átmentünk a következő árushoz, hogy megnézhessem az ajtódíszeket. Máris láttam egy-két jobbat, ami illett volna a bejárati ajtónkra.
- És szerintem csak ez számít. – rántottam meg kissé hanyagul a vállaimat, hiszen nem gondoltam, hogy más számítana ilyen téren. Lehet hülyeség, de kicsit számomra jelenleg a barátsággal tudtam volna összehasonlítani, hiszen az ellentétek vonzása ott is tökéletesen megjelenik és mellé ott is csak olyanokkal lógsz, akikkel az ellentétek ellenére van közös is bennetek és még mellé az előbbi meg is fér egymással. - Biztosan hiányoznának, de azért el tudnám képzelni azt, hogy rövid időre eltűntetem őket. – kuncogtam el magam és láthatta rajtam azt Ronnie, hogy nem gondolom komolyan. Biztosan szép és jó dolog a szerelem, de valahogy nem tudtam elképzelni azt a sok romantikát és nyáladzást, mint ami a filmekben van. Így is volt már elég bonyodalom az életemben, nem vágytam jelenleg többre. És amúgy is, jelenleg is jól megvagyok és ha egyedül is lehet boldog az ember, akkor meg mit sírjak amiatt, hogy amíg az osztálytársaim már nagyban pasiznak és hasonlók, én még sehol se vagyok. Úgyse vagyok az az igazi városi lány, vagyis úgy, mint ők. Sietve bólintottam, hiszen nem kizárt. Jól ismertem azt a piros autót is, mert nem egyszer láttam vele Noah-t játszani. Jó volt látni azt, hogy ő mennyire felhőtlenül képes még játszani, élvezni az életet. Az ő arcán a mosoly mindig őszinte volt és nem azért öltötte fel, hogy leplezzen bármilyen más érzést. – Igen, imádták a srácok őt. Még, hogy a pasik szíve nem tud ellágyulni. – forgattam meg picit a szememet. – Másrészt meg azért June se irigylem, egésznap tuti, hogy a tűzoltóság a téma, meg azt is kinézem Noah-ból, hogy rágja June fülét azért, hogy vigye el őt a nagy autókhoz. Láttam a pírt az arcán, de nem tettem szóvá. Nem akartam még inkább esetleg zavarba hozni, így inkább ismét körbevezettem a vásáron a pillantásomat, mintha csak keresnék kifejezetten valamit. Bár ez így is volt valamilyen szinten. - Miért ne lenne szerencsénk? Túl rövid az élet ahhoz, hogy féljünk a rossztól, vagy mindig csak azokra gondoljuk, hogy vajon megéljük-e azt és amazt. – dorgáltam meg kicsit Ronniet azért, ahogyan fogalmazott. Tudtam, hogy bármikor vége szakadhat az élet, de valahogy én nem akartam így gondolni a dolgokra. Jobban szerettem inkább néha tervezni és azt mondani, hogy azt még tuti látni fogom. Talán a két tragédia változtatott kicsit ilyenné, magam sem tudom, csak azt, hogy mindenki másképpen változott a történtek után. – Igen. Miért lepődtél meg ennyire? – pillantottam rá kicsit kérdőn Ronniera, hiszen Nate is valószínűleg azért nem tanult soha se tovább, mert a nyakába szakadt egy egész birtok és mellé még én is… Szerintem így is több terhet elbírt, és nagyobb dolgot vitt véghez az elmúlt években, mint bárki aki diplomát szerez. Én legalábbis így láttam. Csendesen hallgattam azt, amit mondott és néha egy aprót bólintottam. Nem akartam a szavába vágni, de számomra ez akkor is hirtelen volt. Persze az is igaz, hogy nem ismerem őket igazán. – Értem, de mégis csak most tért vissza, meg te is mondtad, hogy még nincs teljesen jól. Viszont ezt nektek kell tudni, előre is sok boldogságot. – rántottam meg a vállaimat. Reménykedtem abban, hogy nem fogja magára venni, amit mondok, de szerintem ő is rájött már arra, hogy amit gondolok azt ki is mondom. Hamarosan pedig kezembe fogtam egy ajtódíszt. – Ehhez mit szólsz? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen szerintem egészen hangulatos volt, gyönyörűen csinálták meg. Látszott, hogy kézibarkács volt és nem valami gyárban előállított.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Én is így gondolom! – bólogattam jókedvűen, egyetértően. Ash és én tényleg jó páros voltunk, még akkor is, ha egyelőre nem volt teljesen önmaga. Azért remekül haladt a javulás útján, én pedig teljes vállszélességgel mellette álltam, és támogattam. Igyekeztem segíteni, amiben csak lehetett, hogy újra visszataláljon a régi önmagához. Ez nagyon fontos lett volna, ha közösen szeretnénk élni a hátralévő életünket. Nekem szükségem volt egy biztos pontra, egy támaszra, mint amilyen én voltam neki. Ennek kölcsönösnek kellett lennie, legalábbis szerintem. - Jó, ezzel nem tudok, és nem is akarok vitába szállni! – nevettem el magam, miközben megadóan feltartottam a kezeimet. Ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? – Néha tényleg jó lenne, ha eltűnnének, de rövid időn belül biztos megint hiányozni kezdenének. Ugyanez igaz fordítva is! – hiszen biztosra vettem, hogy a férfiak is rengetegszer kívánnak minket a Pokolba, de egy idő után mégis képtelenek lennének nélkülünk élni. A férfiak és a nők túlságosan összetartoznak, ezen kár is vitáznia a két nemnek. - Ó, dehogynem! Csak próbálnak úgy tenni, mintha ők lennének a kemény legények! – ez számomra teljesen nyilvánvaló volt, de hát egy katonához készültem hozzámenni. Láttam én már Asht rengeteg szituációban, és hiába volt férfias, meg határozott és erősnek tűnő, voltak olyan pillanatok, amikor ő is képes volt elérzékenyülni. Szerintem az ember alapvetően képes erre, csak van, aki szereti leplezni, hogy valójában mennyire érzelmessé tud válni. Rám ez nem volt jellemző, én inkább a rossz hangulatot, és a fájdalmat próbáltam álca mögé rejteni, ha éppen volt valami, ami nyomasztott. Ilyen dolgok mindig voltak, és mindig is lesznek, csak szerintem korszakonként mindig más miatt. - Hát, lehetséges. Az oviban biztos tűzoltósat szokott játszani a többi gyerekkel. Ők meg lehet, hogy azt sem tudják, milyen egy tűzoltó. – ezt a gondolatot mindenesetre roppant szórakoztatónak találtam, így jót is mosolyogtam rajta. – Igen, én is így gondolom! – noha a korábbi szavaim talán nem kifejezetten erre engedtek következtetni, attól még ez volt az igazság. Tényleg jobban szerettem az életnek én is a naposabb oldalát figyelni, és bizakodni a jövőt illetően. Most már minden okom meg is volt rá, még ha az utóbbi két évben magam alatt is voltam. Kimásztam sikeresen a gödörből, és innentől már hittem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz velem, velünk. Az egész családdal, beleértve Hannaht is. - Nem is tudom, de nagyon örülök neki! – mondtam őszintén, hiszen tényleg örültem, hogy Nate biztatja a húgát. Egy diploma sosem rossz, és akár olyat is tanulhatott, amivel később segíthet a bátyjának, és még sikeresebbé válhat a farmjuk. – Hát, azért a nincs teljesen jól talán erős kifejezés. Rengeteget javult az állapota, mióta visszajött. Ráadásul biztos benne, hogy ezt akarja, és én is. Ahogy mondtad, túl rövid az élet, mire várjunk hát? – kérdeztem lelkesen, most őt idézve kicsit. – Remélem számíthatunk majd rád is! – természetes, hogy meg lesz hívva az esküvőre, a bátyjával és az unokaöcsémmel egyetemben. - Szerintem nagyon szép! Tetszik! – állapítottam meg, miután tüzetesebben is megnéztem magamnak a koszorút. - És erről mit gondolsz? – tartottam fel én is egyet, a másik mellé.
Örültem annak, hogy meg se próbál vitába szállni velem, bár annyira nem is volt komoly téma. Viszont ismerem magam, hogy sok esetben nem is hagynám magam. Lehet, hogy fiatal vagyok még, de attól még sose kellett ilyen téren félteni. – Valószínűleg igen ez igaz, viszont azért szerintem egy nap pihenő ilyen téren remek lenne. – rántottam meg a vállaimat könnyedén. Én el tudnám képzelni azt, hogy egy napra az összes férfi eltűnne és nőké lenne a világ. Szerintem annyira rossz hely nem lenne. Legalább egy kis lazulás mindenkinek jutna, vagy bármit csinálhatnánk anélkül, hogy bárki is megpróbál minket korlátok közé zárni. - Valahogy úgy, de sokszor másképpen nem is tehetnének. – pillantottam mosolyogva az egyik ismerősömre, aki szintén a vásárban bolyongott. Sietve integettem vissza, majd ismét elrejtettem a csupasz mancsaimat a kabátom zsebébe, hiszen eléggé csípős volt már az idő, viszont ennek ellenére is kezdtem úgy érezni, hogy egyre többen kezdenek lenni. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő már, de most valahogy nem is annyira érdekelt. Szünet van, így úgyis ráérek. Kicsit felvontam a szemöldökömet arra, amit mondott Ronnie és láthatta, hogy nem túlzottan értek egyet a hallottakkal. Nem is értettem, hogy ez honnan jöhetett neki. – Szerintem mindenki ismeri a tűzoltókat, csak maximum nem mindenkit varázsoltak elannyira, mint Noah-t és Thomas-t. – utóbbi Noah barátja volt és néha át is jött mostanában hozzánk. Fogalmam sincs, hogy June miként érte el ezt Nate-nél, de szerintem egyáltalán nem volt rossz dolog, hogy Noah barátja néha nálunk dekkolt. Legalább még több boldogság töltötte meg a házat. – Gyerekek néha sokkal több mindent értenek és tudnak, mint azt hinnénk. – böktem még a végére, majd inkább elhallgattam, mert nem áll szándékomban veszekedni, de szerintem most eléggé egyértelmű volt, hogy sikerült kicsit mellélőnie azzal, amit mondott. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy hirtelen nem kezd el mentegetőzni vagy bele abba, hogy „ő nem úgy értette”. Nálam valahogy az ilyenek nem nagyon működtek. Mindenkinek lehet véleménye és nem kell mindig egyetérteni. Az egyetemes dologra csak bólintottam, de nem feleltem semmit se. Én még nem tudtam neki teljesen örülni. Túl sok kérdés lappangott bennem és tényleg így is sok mindent köszönhettem már Nate-nek, nem akartam még több terhet a vállára pakolni. – Lehet, hogy ezt mondani, de azért nem kell mindig fejest ugrani se, nemde? Ha valaki leugrik a hegyről, akkor őt se követi mindenki. – közben pedig az árus portékáját vettem szemügyre. – Viszont ezt nektek kell tudni, hogy mikor szeretnétek, inkább csak nem szeretném, hogy baj legyen. – rántottam meg a vállaimat. Hallottam már történeteket háborúkat megjárt emberekről és néha a javulás nem is javulás, inkább csak látszat. Nem ismerem Ash-t, ahogyan igazából Ronnie-t se, de szerintem érthető, hogy azért picit aggódtam, de beleszólni úgyse fogok, mert ez az ő dolguk. – Még majd eldől. – nem akartam feleslegesen ígérgetni, inkább maradtam a biztos talajon bármi lehet még addig. - Az is szép. Melyik lesz a nyerő? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy innen úgyse fogunk elmenni addig, amíg valamelyiket meg nem vette. Ha megvette és folytattuk az utunkat, akkor kisebb habozás után szólaltam meg. – Ha szereted az ilyeneket, akkor miért nem inkább csinálsz ilyeneket? Annyira nem nagy ördöngösek, maximum néha picit sérült lesz az ember keze. – néha én is barkácsoltam ha kedvet kaptam, ilyenkor meg megesett az is, hogy Noah is csatlakozott hozzám.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Lehet! – mulattatott egy kicsit Hannah hozzáállása. Annyira tipikus tini volt, ráadásul ő még nem is tudhatta a szavai alapján, hogy menyire borzasztóan nehéz esetek tudnak lenni a férfiak. Ugyan együtt élt a bátyjával, de az teljesen más, mintha a párjával osztaná meg az otthonát, az életét. Ezt azonban nem kezdtem fejtegetni, úgyis valószínűleg csak forgatná a szemét, hogy én ezt nem érthetem. - Értem! – hagytam rá végül, hiszen természetesen nem úgy értettem, hogy nem tudják, mi az a tűzoltó. Én csak arra utaltam, hogy nem találkoztak még tűzoltóval személyesen, és úgy értve nem tudták, hogy milyen egy igazi hétköznapi hős. – Igen, valóban! – értelmetlen vitának éreztem volna, ha elkezdem mondani, hogy ezzel én is tisztában vagyok, és kezdtem kicsit úgy érezni, mintha megfordultak volna a szerepek, és én lennék a gyerek, aki ki van oktatva. Ez az érzésem pedig később csak erősödött, ahogy további reakciókat kaptam mindarra, amit mondtam. Már kezdtem is megbánni, hogy egyáltalán belementem ebbe a témába, de kinőttem már abból, hogy bizonygassam a saját igazam. Majd egyszer talán Hannah is rájön, de attól még, hogy érte őt tragédia, még nem tudott mindent az életről ilyen fiatalon. Korántsem. - Engem általában nem érdekel, hogy mit tesznek mások! Azt csinálom, amit én jónak látok… - mondtam komolyan, nem is igazán értettem, hogy jött ez a hegyről leugrás dolog. Azért az teljesen más volt, mikor valaki néhány hónap után házasodott. Mi már évekkel ezelőtt is jegyesek voltunk, így tökéletesen elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre hivatalosan is összekössük az életünket. Hannah viszont nem tudhatta, hogy milyen ez. Nem kellett reménytelenül várnia senkire éveket, és elmondása alapján a szerelemben sem volt sok tapasztalata. - Nem értem, mi baj lehetne. – néztem rá értetlenül, ez a beszélgetés kezdette egyre bizarrabb irányt venni, ráadásul a meghívásomat is inkább elutasította, minthogy elfogadta volna. Ugyan nem mondta ki kerekperec, de én éreztem, hogy inkább erre hajlik. Hát, én meg erőltetni aztán nem fogom. Nate biztosan ott lesz, efelől nem volt kétségem, ahogyan Noah is. Ha neki nem volt kedve hozzá, hát kimarad belőle. Nekem attól még az a nap ugyanolyan tökéletes lesz. Kezdtem úgy érezni, hogy reménytelen ez a barátkozási próbálkozásom. Egyik pillanatban még úgy éreztem, hogy haladunk egyfajta pozitív irányba, aztán mintha kettőt léptünk volna hátra. Nem voltam már taknyos kölyök, aki kioktatásra szorult, így szokásomtól eltérően némi keserű ízt éreztem a számban. - Nem tudom… - dünnyögtem magam elé kicsit kedvetlenebbül, mint amilyen eddig volt. Az arcomon valószínűleg nem látszott, egy halovány mosoly is ott ült a szám szegletében, de belül rosszul esett a dolog. – Azt hiszem, hogy ez! – jelentettem ki végül, feltartva a kettő közül az egyiket. Aztán ki is fizettem, és egy szatyrot kaptam, benne az ajtódísszel. – Nem nagy ördöngösség, de nem nagyon van időm ilyesmikre. Mindig van valami fontosabb, amit el kell intéznem, így egyszerűbb nekem megvenni itt. Ezek úgyis olyan szépek. – néztem bele a szatyorba futólag, mintha csak meg akarnék győződni az igazamról. – A kezemet amúgy sem lenne szerencsés felsérteni, mivel elég fontos kelléke a munkámnak. – küldtem egy halvány kis mosolyt Hannah felé. - De ha lesz időd, és készítenél egyet, szívesen elfogadom. – tettem hozzá, hiszen volt hátsó ajtónk is, én pedig mind a kettőre szívesen tettem volna díszítést.
Éreztem, hogy valami kezd félresiklani, mintha még a széljárás is teljesen hidegebbé vált volna. Nem akartam semmi rosszat se mondani, de meg volt az a szokásom, hogy nem tudtam mindig lakatot tenni a számra és kimondtam, amit gondoltam minden körítés nélkül. Ez pedig szokatlan, fura és még ezernyi érzést kiválthat másokból. Bátyám már szerintem egészen jól megszokta, hogy ami a szívemen az a számon, vagy éppen ami eszembe jut azt sok esetben ki is mondom. Lehet, hogy kicsit visszább kellene fognom magam. Idegesen igazítottam meg a hajamat a sapka alatt, hiszen ismét bekúszott valahogy az arcomba, utána pedig könnyedén pásztáztam a tömeget. - Sajnálom, én nem akartam semmi rosszat se mondani. – feleltem végül sietve, mert tényleg ez volt az igazság. Érezhette, hogy nem csak úgy mondom, hanem tényleg sajnálom. – Örülök annak, hogy boldog vagy, még ha nem is ismerlek túlzottan, ahogyan Ash-t még inkább nem, de azt hiszem nem meglepő, ha a családtagok aggódnak egymásért, nem? Mármint te mondtad, hogy még nincs teljesen jól. – a hangom pedig egyre halkabb lett. Nem akartam elrontani a boldogságát, mert tényleg örültem annak, hogy az, aki számára igazán fontos újra itt van és mellette van. De attól még hallottam, hogy nem olyan könnyű katonáknak visszazökkenni a hétköznapi életben. Persze addigra minden helyre jöhet, mert miért ne? Csak azt se akartam, hogy esetleg valami baj történjen pont azon a napon, ami Ronnie számára is a legszebbnek kellene lenni. Talán ez nem akkor baj, vagy mégis? Passz. Amikor választott, akkor csak bólintottam és reménykedtem abban nagyon is, hogy nem bántottam meg. Mert én tényleg nem akartam rosszat mondani, inkább csak nem szerettem volna, ha bármi baja esik. De persze nem tudhatom, hogy mekkora lehet a szerelem ereje se, mert sose szerettem senkit se, a filmekben látott minden elsöprő szerelemet nem tudtam volna elképzelni a valóságban. Néha ábrándozni, könyvekben olvasni ilyet vagy filmekben látni jó, de az élet szerintem sokkal bonyolultabb ennél, de lehet rosszul gondolom. – Ohh, értem és tényleg azok. Biztosan sok időt fordítottak rá és legalább nem hiába. – mosolyodtam el barátságosan. Aztán pedig egy aprót bólintottam, hogy valóban. Nem lenne célszerű, ha a keze megsérülne. Neki eléggé nagy szüksége van rá. – Nem garantálom, hogy ennyire szép lesz, de majd igyekszem. – próbáltam kicsit feldobni a dolgot, majd elkezdtem kotorászni és hamarosan elő is került a kulcscsomóm, amin jó pár dolog lógott. Bizonyos dolgokat kaptam, míg másokat én készítettem. – Ezt legutóbb csináltam, nem farkas, de szerintem tetszene neked. – miközben beszéltem le is szedtem a kulcsaimról és a tenyeremben felé nyújtottam egy kutyát, amit gyöngyből csináltam. Mintha csak ezzel is bocsánatot akarnék kérni tőle, meg a korábban hallottak alapján nagyon is szerette a blökiket.
Kezdőlap
