Hú, de gondolkodik! Nagy titkok vannak itt és elég szarul álcázza, hogy el akarja mondani, de nem lehet. Ehh, mit kell ezen ennyit? - Hát alakítsd vissza, ha szar! Nem rimánkodni kell, hogy segítsen meg az ég. A vallás nem erre van. Imádkozz és tartsd szárazon a puskaport, ezt mondtuk a seregben is. De ez a csaj nem olyan alkat. Be is csinált, hogy csúnyán néztem rá. Talán van esély, hogy megnyugszik, mintha elindult volna valami. - Fú, de érzékeny vagy, kisanyám! Hát még nem is mondtam semmit arról, hogy mekkora kurva volt az anyja. Mert nem is tudom, de szerintem az volt. Elég könnyen megkaptam. Egyszerűen csak felhúzott, hogy talán miattam pottyant ki belőle ez itt. Persze, hogy nem érti és úgy néz ki, nincs is hozzászokva az ilyen temperamentumhoz. Visszakérdez, de minek, mikor egyszer már elmondtam? Ezek a nők, te jóságos Szűz Mária és Szent József, meg a betlehemi jászol összes házijószága! - Tudom is én, 20 éve? Valahogy úgy. Hát összefutottunk. Majd elmondom én bővebben is, de előtte teregessen ő, ha már így elém jött. Most? Most kellett ez? Ha sose jövök Fairbanks-be, nem derül ki, mi? A sarkamra állok, ezt is megoldom. Nem lehet nagyobb ügy, mint bármi más. Felelősség. Azt szeretem egy bizonyos mértékig, de nem akármilyet. Végrehajtóként imádtam a melót és a terhet. De apaként még nem próbáltam. Dühöngök is elsőre. - Kislány, ne legyél hülye... Ez kurva kevés így. Most én magyarázzam el, hogy akitől tudja, az tudhat többet is? A maffia aztán ért az infók beszerzéséhez, megmutathatom, ha akarom, de inkább beszéljen. Annyira maga alatt van... Ami azt illeti, én meg nem tudom, ki volt az apám. Talán az, akit annak hívtam, talán nem, de az számít, hogy mit gondoltam. Aki mellém állt és felnevelt, aki példaképem lett, az az apám. A genetika meg bassza meg. Ahogy elnézem, hozzám semmi köze ennek a lánynak, az arcába nem jutott belőlem. Hálistennek. - Megdugtam anyádat, mert őt hívta a portás, mikor kurvát rendeltem. Hamar ment, nem is dumáltunk sokat. Csak kérdeztem, hogy ezek a csodák honnan vannak és aszonta, a szüleitől kapta - intek fejemmel az ékszerekre. - Aztán leraktam a pénzt a szekrényre, felöltözött és húzott is el. Csoda, hogy a nevére emlékszem... Az eső ömlik a fejünkre, mintha még nagyobb nyomást akarna ránk helyezni. Én állom, de a lányka már így is remegett. Most pedig megmondtam, mi volt az anyja. És hogy én ki lehetek. De semmi se biztos. Kíméletlenül őszinte voltam, mert nem akarok finomkodni. Én nem az az ember vagyok. - Szóval kislány, érted már, miért érdekel, hogy mit tudsz még? Legszívesebben most azonnal elrángatnám valami klinikára, hogy nézzenek meg minket, mennyiben egyezünk. Nem engedem úgy el, hogy majd csak lesz valami. Apa vagyok vagy nem vagyok, tudnom kell! Utána foglalkozom a többivel. Jolly Joker pihenget, de már nézeget is felém és prüszköl. Odamegyek, megsimogatom a sörtéjét, megpaskolom a homlokát és rámorgok. - Jól van, pajti, itt vagyok! Maradj szépen. Még egy kicsit... Félelem és csodálkozás. Mint amikor én először láttam kitörő vulkánt. Valahol kezdem érteni ezt a lányt és ha tényleg az enyém, akkor gatyába kell ráznom. Egyszerűen nem tudok legyinteni, hogy te vagy az, leszarom, menj innen. Nem. Annak következménye lesz, ha elpottyantottam. És vállalom a felelősséget. Nekem nem lehet gyenge lányom!
A kijelentésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm és a jól felépített álca hamar megrepedezik még, jobban, mint az elmúlt percekben. Nem fogok magyarázkodni egy idegennek, mert felesleges lenne. Lehet, hogy neki se volt könnyű élete, de attól még nem ismer, nem tudja, hogy miként nőttem fel és miként lett belőlem feleség. Fogalma sincsen arról, hogy nem lehet csak úgy mindent visszafordítani. Főleg akkor nem, ha állítólag mindenki meghal a közeledben, aki fontossá vált számodra. Lehet, hogy valaki természetes módon, de attól még haltak meg olyanok is, akiknek nem kellett volna és akinek a haláláról én tehetek… - Ahogy mondani szokás, holtak jót vagy semmit. – nem húzom fel magamat felesleges lenne. Nem érzem azt, hogy jogosan beszélne így édesanyámról. Ha tényleg megérdemelte volna, akkor nem születtem volna meg. Nem tartott volna meg és nem ment volna innét olyan messzire. Talán valaki elől menekült és úgy keveredett ebbe az egészbe, de akkor se akarom, hogy bárki is így beszéljen róla. - Körülbelül 20 éve? – s hirtelen fura érzés fut át az agyamon. Végig pillantok rajta, de a se stílusa, se a külseje nem hasonlít rám. Nem, az nem lehet, hogy ő lenne az apám. Az kizárt, hiszen nem valószínű, hogy tévedne egy évet. Ha meg igen, akkor ez a találkozás azt hiszem furább, mint amire ma számítottam. Sietve űzöm el inkább az ehhez hasonló gondolataimat, mert ez a kósza gondolat eléggé abszurd. - Maga mindenkivel ennyire barátságos? – s hangom még mindig ártatlanul cseng. Puszta kíváncsiság az egész. Még is mit vár? 7 évig Toszkánában nevelkedtem, azt hittem, hogy ők az igazi szüleim, de tévedtem. Ők semmit se tudtak rólam, mert valaki egyszerűen csak otthagyott. Egyedül az esküvői meghívóból tudtam meg az igazi nevemet. Nem értem, hogy mégis mit vár tőlem. Egy ház vagy éppen birtok foglya voltam, így nehéz lett volna túlzottan kutakodni. Most kaptam lehetőséget, erre pont belé botlok. Szerintem még Morgó is barátságosabb a mesében, mint ő. S pluszban ő még ijesztő is. Szavai hallatára veszek egy mély levegőt. Tényleg eléggé jámbor teremtés vagyok, de ezek a szavak fájnak. A szívem még inkább vérezni kezdett, de nem mutattam jelét. Arcomon semmilyen érzelem nem tükröződött. - Lehet, hogy Ön könnyűvérű nőkön éli ki a vágyait, de édesanyám nem volt az! Ha az lett volna, akkor most nem állnék itt magával szemben. Valószínűleg okkal keveredett az Ön közelébe, így ne említse azon nőkkel együtt. – kérés volt, nem parancsoltam. Egyszerű gyermek kérése volt a férfihoz. Nem akarok arra gondolni, hogy édesanyám olyan nő volt. De ha azt vesszük, akkor én is az vagyok, valamilyen szinten. Lefekszem a férjemmel, amikor se nem szeretem őt, se nem akarom érezni őt olyan értelemben. Egyszerűen csak teszem azt, amit egy jó feleségnek tennie kell. Semmi több, sietve rázom meg a fejemet és összefonom a karomat magam előtt. - Nem tudok semmit se. Sokáig azt hittem, hogy egy olasz család gyermeke vagyok. Én is véletlenül tudtam meg azt, hogy Johnsonnak hívják édesanyámat. Így hiába várja tőlem a csodát, vagy a lelkének a megnyugtatását, hogy nem vagyok az Ön gyermeke…- s a végére a hangom is elcsuklik. Valószínűleg mind a kettőnk fejében átsiklott ez a gondolat és lassan megérintem újra a nyakamban lógó medált. Tényleg igaz lenne? Valóban ő lenne az apám? S lassan pillantok arra a férfira, akinek legszívesebben hátat fordítanék, de még se teszem. Egyszerűen csak állok őt és őt figyelem. – Ha emlékszik az ékszerekre, akkor valószínűleg annak a nőnek vagyok a gyermeke. Nem loptam, se nem kaptam az ékszereket. Édesanyám hagyta rám, miután ő meghalt. Én pedig évekkel később kaptam meg őket. – teszem hozzá szelíden és barátságos hangnemben, mintha minden kétely és félelem tova szállt volna, de nem. Viszont megtanultam, hogy erősnek kell lennem. - Miként nézett ki? – teszem fel a nagy kérdést. Sokszor képzeltem el, hogy vajon mennyire hasonlíthatok rá. Vajon a szemének a színe ilyen színben pompázott? Valószínűleg nem ilyen kérdésre számított, de ő választ adhat olyan kérdésekre, amik segíthetnek a lelkemet kicsit összébb foltozni.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Tök lényegtelen, hogy hogyan mondtam, amit mondtam. Nem tudom, mennyire akart szólni a nő. Lehet, hogy akart, de már nem talált meg. Ha ilyennel szembesül az ember, persze, hogy felhúzza magát. Az ilyen idegbeteg fajta, mint én, biztos. Ez van, na. Arra kell figyelni, ami van és ami lesz. Úgy kell csinálni, ahogy akarom, hogy legyen. Nem túl finoman, de ezt mondtam Madisonnak is. - Ugye? - mondom, mikor megérzem rajta, hogy sejti, miről van szó. Mint ég és föld, olyanok vagyunk mi ketten. Külsőleg is, belsőleg is, ahogy látom. De tapasztaltam már csodákat... A szavaira tök fölösleges lenne bármit mondani. Nem az számít, hogy mennyire vagyok barátságos. Az igazat kajtatom és kurvára nem jön elő. Csak a hiszti, a hiszti. El kéne mesélnie a fél életét egy idegennek, de már ő is érzi, hogy lehet, mégse vagyok annyira idegen. Nem nagyon leszek én már barátságosabb, amíg ez van. Ajjaj, kezd összeomlani. Nem mutatja, de most megrendült. Erős, kívülről azért erős. Tud valamit. Ez tetszik. Megvédi magát, de eddig el kellett menni. Hátha kiköhögi végül. - Madison, te nem láttad. Ha volt oka, nem derült ki. Nyomozót meg erre én nem fogadok. Ő nyomozzon, ha akar, én leszarom, milyen élete volt annak a kurvának, meg a többinek. Ami érdekel, azt meg szoktam kérdezni. Maggie Johnsontól is megkérdeztem és pont annyi érdekelt. Őrzőnek szar lett volna, mert semmit nem tudott meg rólam, szóval tökmindegy, úgyis halott. De ez a csaj itt előttem, ez nem mindegy! Olaszok? Az itteni Alfa is digó. De nem kéne kombinálni a semmire... - Jól összekeverte valaki az életedet. Szar ügy. Ezt ismerem én is. Anyámon egy hajónyi matróz ment végig, bármelyik lehetett az apám. De túlléptem ezen. Most meg az a kérdés, hogy én apa vagyok-e. Nem, nem ő fog megnyugtatni. Tényleg nem. Odanyújtja a sapkát, de nagyon genyó leszek és nem veszem el. Szarok arra a kis szövetdarabra, mikor ilyenekről van szó. Karba tett kézzel feszítek és megint nyersen közlöm. - Te tudnál nyugodt lenni, amíg nem látod az igazat? Kibaszottul mások vagyunk, de ha anyád tényleg nem olyan nő volt, akkor tudod, mi van. Az arca reszket ebben a zokogó esőben. Még a természet is sír, mintha ő is most tudná meg a családi viszonyokat. Lehet, hogy kímélnem kéne. Ha a lányom, lehetnék finomabb. Amilyen sose voltam. Baszki, az a nő ráakadt egy ilyen rusnya képűre, szült neki és itt az eredmény, de nem tudom biztosra. Hát mindjárt megőrülök! Szemei a szemeimet érik, mintha onnan akarná kiolvasni az emlékeimet és ami azokon túl lapul. - Itt valami kurva nagy gebasz van akkor... Azt még megérteném, hogy ékszerrel együtt adja oda valami jótét lélek egy családnak. Azt is, ha ellopja valaki a csecsebecsét. De hogy évek múlva adják vissza? Csessze meg, ez rohadt bonyolult és most már nagyon is kezd érdekelni. A tenyerembe csapok, hatalmasat csattan és Jolly Joker is felkapja a fejét. Megpaskolom az oldalát és rámarok a nyeregre. A csajra nézek és most veszem el tőle a sapit egy bólintással. Csuromvíz, de én is az vagyok. Jöhet a buksimra, már nem számít. Megrázom a fejemet, mint a lovak is. Tele vagyok feszültséggel, ma éjjel még vadásznom kell asszem. - Madison, az ő arcát látom, ha rád nézek. Ilyen volt. Kicsit idősebb kiadásban. Azzal a lendülettel megmarkolom a nyereg oldalát és lendületből felpattanok. Láb átvet és már a ló hátáról pofázok: - Mindent kiderítünk. Te és én. Nem fogadok el ellentmondást! DNS-teszt, az az első. Tudod, ez a sejtes akármi. De most azonnal! Előadtam a műveltségemet. Én képes vagyok most azonnal keresni egy éjszakai dokit, aki megcsinálja. Akár jó pénzért. Ha nincs, akkor holnap reggel. Közelebb irányítom a lovat, akinek léptei egész szolidan kopognak. Ha Madison nem menekül el, megint barátkozik vele. Egy ártatlan szív ennyire bejön neki. Meg a haja, ugyanis megint utána kapkod. Csattannak a fogai, tetszik neki a rőzse. Mintha szalmabálát rágcsálna. A fejemmel intek a csajnak, hogy üljön fel mögém és vinném, mint a rongyot. A szemeim azt sugározzák, hogy bele is hal, ha nem enged... A felhők sírjanak, az ég rendüljön meg és legyen fátyolos a Hold, mint az éjszaka könnyes szeme, de én inkább elügetek, hogy a mese végére járjak. Ez a csaj...a lányom? De fura kimondani és korai is. Feje tetejére áll az életem, ha ez igaz és még nem tudom, mi lesz, de akkor át fogom gondolni. Emlékszem az őseimre és azt akarom, hogy az utódaim is emlékezzenek rám. Ha ő az első, hát így legyen. Amúgy meg legközelebb istenemre megcsinálom gumival, akkor legalább megvan a tuti...
Nem akarom még mindig elhinni az, ami felüti a fejét. Nem az nem lehet, nem is hasonlítunk egymásra. S most ezt nem csak azért mondom, mert ilyennek neveltek fel, hanem mert részben én tényleg ilyen vagyok. De legfőképpen szelíd, barátságos és olyan, aki a benne lakozó szeretetből adni szeretne másnak. - Nem, az kizárt. – szólalok meg sietve, még ha túl egyértelműnek is tűnik most minden. Egyszerűen nem tudom elhinni, így inkább sietve rázom meg a fejemet és űzöm távol a hasonló gondolatokat is. Előbb végére kell járni, de a megérzéseim eddig se hagytak nyugton. Miért pont most krepálnának be? - Gondolom téged meg nem igazán érdekelt, csak az, hogy jól teljen el az estéd. – nem vetem a szemére, sokkal inkább halkan cseng a hangom, mintha csak költői kérdésnek szántam volna. Mintha egyszerűen már nem bírnám a gondolataimat és a kétségeimet. Nem akarom, hogy elkezdjen nyomozni utána. Majd én, ha lesz rá lehetőségem. S ahogyan ma is sikerült kiszöknöm, úgy máskor is fog, amíg vissza nem tér a férjem. Az emberei nem olyan szemfülesek, mint ő. - Talán az, vagy csak egyszerűen időbe telik, amíg mindenre szép lassan fény derül. Nincs veszet ügy, amíg az ember fel nem adja. – nem vagyok Sherlock Holmes, de nem fogom feladni. Hiszek abban, hogy egyszer kiderül az, hogy hova is tartozom. Eső nélkül szivárvány sincsen. Lassan bólintok arra, amit mond, de még mindig nem igazán sikerült megnyugtatnia. Egyszerűen nehezen tudom elhinni az egészet. Azt, hogy esetleg tényleg ő lehet az apám, azt hogy ismerte az édesanyámat és ez az egész helyzet abszolút. Egy paci hozott össze minket, az, hogy nem tudtam csak úgy tovább sétálni az esőben. Erre kiderül, hogy lehet megtalálta az egyik igazi szülőmet? Nem, az képtelenség. Ahhoz túl nagy mázlistának kellene lenne, de a talán végre a küzdés meghozta az eredményét és az égiek megsajnáltak. - Ezzel egyetértek. – jelentem ki határozottan, mert egyre inkább kezdem én is úgy érezni, hogy itt sötét titkok vannak. Nem értem, hogy miért bíztak másnak a gondjára, majd miért hoztak el, miért kellett férjhez mennem. Több mindenről lehet itt szó, mint amennyire eddig rájöttem. Több van itt holmi alvilági kapcsolatoknál, drágakő csempészésnél. Mr. Layton családja túl nagy titkot őrizhet. Mondjuk azt se értem, hogy az ékszereket miért nem kaphattam volna meg. Miért akarta azt az a férfi, hogy ne kerüljön hozzám, de most már talán azt is értem. Eme férfi is azt ismerte fel először. Tény, hogy nem hétköznapi volt, de akkor is fura… - Kicsit? Mennyi idős volt? – csapok le egyből a dologra, mert tényleg érdekel. Tényleg érdekel, hogy vajon mennyi idősen mondott le az ő életéről azért, hogy én élhessek. Legalább egy fényképem lenne róla… - És ha én nem akarom? – kérdeztem remegő hanggal, mert tényleg úgy festett, mint aki nem tűri az ellentmondást. Más részt meg késő volt és amúgy is biztosan sokan várnak ilyen tesztek eredményére. Meg amúgy se két perc egy ilyen. Nem mehetek, nem lehet. Ebből csak még nagyobb baj lesz. Szinte érzem azt, ahogyan a két vállamon az angyal és az ördög viaskodik. Figyelem a férfit, de nem mozdulok. Mintha csak gyökeret eresztettek volna a lábaim. Érzem, ahogyan egyre inkább kezdek elázni az esőben, de most ez a legkisebb gond. Végül remegve nyújtom felé a kezemet és hamarosan már mögötte ülök a lovon. - Késő van, mégis hogyan akarod kideríteni?- kérdezem kíváncsian, majd a kezem köré siklik, hogy nehogy leesek, miközben elindultunk. De én is tudni szeretném a választ. Végre legalább egyik kérdésemre választ kaphatok.
|| Bocsi, picit gyenge lett.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A természet tréfája és a szellemeké, hogy pont akkor küldtek le egy lelket, mikor azzal a csodálatos szépségű nővel egyesültem. Őt másolták le, nem engem. És évekig várattak, most kell megtudnom. Véletlenül, de nincsenek véletlenek. Csak nézek szótlanul arra, hogy ő is küzd az elgondolás ellen. Ő. A lány. A lányom? Talán. - Látom, találkoztál már férfival. Így működünk. Ritka az, amikor többet látunk bele egy ilyen együttlétbe. Az első szerelmemmel más volt, de arról neki fogalma sem lehet. Foggal és karommal egymásnak esni, aztán visszaalakulni és véresen fetrengeni egymáson a poros őserdei úton. Meg Penelopéval, a szellem asszonyával. Maggie csak egy lyuk volt, amit betömtem és jól esett. Vállalom is. - Az idő érdekes dolog. Minél több van mögötted, annál jobban érted. Három és fél évszázad. Még gombócból is sok, mert én kurvára nem vagyok édesszájú. Feladni nekem se szokásom és talán ezt az erőt tudtam átadni a gyerekemnek. Kész tényként kezelem, pedig még nem tudok biztosat. A falka miatt jöttem ide, beszélni velük, tárgyalni és talán megküzdeni az elismerésért, helyette mit találok? Egy törékeny nőt, aki feje tetejére állítja az életemet. Ha ő ő, nem engedem el. Lesz neki apja, nekem meg gyerekem. A picsába, de fura ezt kimondani! - Mit tudom én? 20 és 30 között valahol félúton vagy utána. Lehet, hogy nem így volt. Fogalmam sincs. Egy nőcske volt, akinek a szent ékszerei voltak érdekesek és kész. Az arcokra szoktam emlékezni és Maggie Johnson most itt vergődik előttem. Többet viszont nem tudok adni. Csak kapni, remélem. - Akkor elég szarul fogod érezni magad közben. A hangom nyers és kíméletlen. Képes lennék felkapni és elvinni úgy, mint a conquistadorok az indián nőket. De érzem, hogy már indulna a lába, csak kell neki a noszogatás meg a fenyegetés. És jön. Igen, van vér a pinájában. Egy határozott rántás és már mögöttem van. Jolly Joker megrázza a fejét, érzi, hogy a jópofa lányka a hátán van. Prüszköl és nyerít egy nagyot. Dobbant is az első, majd a hátsó lábaival. - Jól van, pajti. Itt az új haverod, boldog lehetsz. Ezzel a lóval udvariasabb vagyok, mint a csajjal. Hagyom, hogy belekaroljon a hasamba vagy a mellkasomon fonja át könnyű kis karjait. Édes teher és ahogy érzem a közelségét, látom benne, hogy különleges. Megvan benne az, ami sok emberben nincs. Érzi az erőket. Megrántom a gyeplőt és a ló felszegett fejjel kezd ügetni. Patái nagyokat koppannak a kövezeten és lassan elhagyjuk a medencéket. Nem tudom, hová megyünk, de majd valahol találok egy éjjeli ügyeletet. Egy igazi férfi nem kér útbaigazítást. Egy igazi katona méginkább nem. - Majd meglátod. Erre nem lehet aludni egyet. Egyszerűen tudni kell, honnan jöttünk és kik vagyunk. Közlöm nyersen, de hangomban már játszik a kíváncsiság is. Merőben új élmény lesz és új felelősség. Így nem megyek a falkába. Előtte le kell rakni vagy hazavinni, ha végeztünk. És illene megismerni, most pedig kivételesen érdekel az illem. - Mesélj magadról! Olasz család? Én mexikói vagyok. Vadászboltom van Anchorage-ban, onnan lovagoltam fel, hogy ezt a várost is lássam. A bérgyilkos szakmáról nem ejtek szót, mert bizalom nincs még. A ló léptei halkan kopogtatják ki belőlem a nyugtalanságot és ahogy rázkódom a nyeregben, egyre inkább otthon érzem magam. Egy másik élőlénnyel, nem a betonon, nem üveg és tégla közt, hanem hús a húson, test a testen. Élet. Csak úgy áramlik. Alattam és mögöttem. Hova a faszba megyünk, nem tudom, de istenemre mondom, én találok egy klinikát még ilyenkor is, az hétszentség! Az eső pedig megérzi, hogy két szív közelebb került egymáshoz és víz áradatjának nem szabad azt szétválasztania, ezért lassan csillapodik. Eleinte még veri a sapkám ellenzőjét, de lassan már csak a csöpögés marad kopogás nélkül. Tisztul az éjszakai égbolt, zárnak a felhők csatornái. Szárazak nem leszünk, de egy kicsit könnyebb így az út.
I was born without this fear Now only this seems clear I need to move, I need to fight I need to lose myself tonight
Whoa, come with me now
Whoa, come with me now I'm gonna take you down Whoa, come with me now
Ez képtelenség, hogy ennyi éven át itt éltem, de még se találkoztam vele. Miért pont most? Miért akkor, amikor még én se tudom, hogy hirtelen mi legyen a következő lépés? Talán ő lehet az egyik segítő kéz, a másik meg Lilian? Nem tudom, de minél hamarabb rá kell jönnöm arra, hogy ki ő nekem. Tudnom kell az igazság, mert már így is túl sok a hazugság az életemben. A kijelentésére csak bólintok, mert nem mennék bele ebbe az egészbe. Nem akarok Gerard-ról beszélni, vagy akkor a szerelemről, amiről megfosztottak tinédzser koromban. - Vagy csak annál kuszábbak lesznek a szálak. Gondolta volna? –teszem fel a kérdés óvatosan és kicsit talán remegő hanggal. Mert még mindig nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ő lehet az én papitom. Nem, az egész fura. Több, mint 20 éve láttam meg a napvilágot, de mégis most kerülne elő? Tényleg az ő lánya lehetek? Tényleg ismerte anyát, még ha csak egy rövid menetig is? Miért tartott meg, ha sose volt köztük szerelem? Megannyi kérdés kering a fejemben, de egyikre se tudok választ adni, legalábbis most még nem. Idővel talán szép lassan minden kiderül. - Héé, ne beszéljen így róla. Miért nem tud kedvesen beszélni valakiről, vagy valakivel? – kérdezem kicsit riadtan, mert tényleg a frászt hozza rám, ha pedig ő az édesapám, akkor ezen változtatni kell. Szeretném megismerni, de ugyanakkor legszívesebben el is futnék. De én olyat sose tettem. A könnyeimet is csak akkor engedtem szabadjára, ha senki se látta, vagy csak két személy előtt mutattam meg a gyémántok csillogását a hold vagy éppen a napfényében. Csillogtak, de most az esőnek köszönhetően nem is láthatná, de nem engedek se az ijedségnek, se a fájdalomnak, ami a szívemre telepszik a szavainak köszönhetően. - Elhiszem, hogy maga számára semmit se jelentett az édesanyám, de inkább ne mondjon semmit se róla, ha nem tud kedvesen beszélni róla. Nem ismertem, de érzem a szívem mélyén, hogy jó ember volt, ahogyan maga is, ha éppen nem hozza a frászt az emberre. – nem kizárt, hogy a hangom néha kicsit meg remeg, de akkor se bántó. Sokkal inkább szeretettel van átitatva és inkább kérés, hiszen nem ismertem őt, de tudom, érzem, hogy nem volt rossz asszony és nem érdemli meg azt, hogy így beszéljenek róla. Szavaira csak összerezdülök és végül inkább elfogadom a felém nyújtott kezet és hamarosan már mögötte ülök. Nem szeretnék bajt, illetve a kíváncsiság is hajt. Elmosolyodom, amikor meghallom a paci reakcióját és kicsit meg is simogatom az oldalát, majd pedig a férfit karolom át, mert nem szeretnék lepottyanni, s amíg az eső nem csillapodik, addig még a fejemet is kicsit a hátának döntöm és próbálom kihámozni a dolgokat, s összerakni a fejemben a képet. - De ilyenkor már senki se dolgozik, vagy van itt ismerőse? – s fel se tűnik, hogy már nem tegezem, hanem újra magázom, de túl nagy a káosz bent és sok mindent nem értek, miközben a vihar is kezd csillapodni. Érzem, ahogyan a szívem hevesen dobog arra a gondolatra, hogy megtaláltam édesapámat. A kérést hallva riadtam kapom fel a fejemet, majd megrázom, de nem láthatja azt. - Vannak olyan mesék, amiket nem lehet csak úgy elmesélni, majd talán idővel. S igen 7 éves koromig ott nőttem fel, majd idekerültem, de most nem lehet… - jegyzem meg sietve. Amíg nem tudom, hogy az egész csak kitaláció,- bár a férfi is eléggé döbbentnek tűnt, ahhoz, hogy elhiggyem igaz a dolog,- s nem a férjem akar próbára tenni ilyen aljas módon. - Mesélj inkább te és arról, hogy mit forgatsz a fejedben. – szólalok meg kicsit félénken, mert tényleg nem értem, hogy honnét szeretne orvost keríteni ilyenkor, illetve tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy ő vele mik történtek. Ha ő az igazi apukám, akkor tudnom kell, hogy milyen élete volt és mindent róla. Egyszerűen csak megszeretném ismerni, még ha ő nem is ismerhet meg engem teljesen, vagy csak idővel…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A szellemek nekem se mondtak egy szusznyit se, hogy ez van. Csak az eős zúdult a nyakamba, hogy a hidegzuhany már ne legyen olyan megrázó. Kurva kegyesek, tényleg. A szálak kuszák és mi ketten itt a padok között, a főtér mesterséges tavai előtt nem fogjuk őket kibogozni. El kell innen takarodni okosabbhoz, szakemberhez és aztán leülni megbeszélni az egészet. Baszki, ez azért nem lesz egyszerű menet. Befosattam Madisont és most is remeg, mint a fátyol. A nagy kérdéseket félreteszem és a jelenre koncentrálok, arra, amit most meg lehet oldani. - Felejtsd már el a hülyeségedet... - közlöm normál hangerőn és nyersen. Nem tudom, mit kell itt pörögni azon, hogy nem tudok diplomata lenni. Kedvességből még senki nem épített katedrálist. Mi a szart csináltak vele, hogy ilyen érzékeny lett, nem tudom, de ha tuti, hogy belőlem lett, akkor megedzem. Nekem nem lesz töketlen gyerekem, ha belehal, akkor se! Prédikál itt, de teljesen értelmetlenül. Ez engem nem érdekel és szóra se méltatom. Jó ember vagyok? Ezt se mondták még. De nem baj. A gyerek mindig olyan oldalát kapja meg a szülőnek, amit senki más. Apám és anyám se voltak olyanok mással, mint velünk. - Tököm tudja! Megnézzük, csak találunk valakit. Egy klinika kell, kórház, rendelő vagy tőlem hívhatják pajtának is, csak mutassák ki, hogy mi van? Anchorage-ban rögtön tudnék kettőt is, akihez az éj közepén elmennék, de a faszom fordul vissza a cél elől. Ekkora városban kell lenni valaminek, ami nyitva van. Nehogy már csak cigit lehessen kapni éjjel! Olyan bolttal a mi városunk is tele van. - Na, szivi, figyelj! Kérdeztem valamit és te válaszolni fogsz, különben bokádnál fogva viszlek a kórházig, világos? Hogy nyomatékosítsak, rá is markolok a lábára. A bokáját nem érem el, de a csöppnyi, vékony kis térdét olyan erővel tudom megfogni, hogy elképzelheti az egészet. Meg is csinálom, ha kussol, kilógatom és könyörögni fog, hogy visszaülhessen. Nekem egy gyerek nem mond ellent. - Most mondtam. Ha nem esett le: megnézetjük, hogy tényleg a gyerekem vagy-e. Utána meg lesz beszélve... Annyit mondok, amit tudok. Jolly Joker közben közepes tempóban üget végig a városon. Már kidobta, amit korábban megevett, lesz melójuk a köztéri takarítóknak. Jó kis társ, amúgy, szeret nagy sétákat tenni, ezen a kövön is, amit én egyébként nem szívlelek nagyon. A házakat elnézegetem közben. Akad, amelyik nagyon tuti, de azért elég modern és idegen művészet ez. A faviskóm Anchorage-ban sokkal coolabb. Meglátom a "Memorial Hospital" feliratot és a gyeplővel, meg a lábammal arra terelem a kisöreget. Feje szépen bólogat, ahogy engedelmesen követi az utasítást és rátérünk egy nagyon széles utcára. Az esős idő ellenére valami csoportosulás fogad. Á, mozi, éjjeli előadás. Ilyenben még sose voltam, csak a tévéig jutottam el. Mozgókép nagy vásznon. Ott ülnek órákat és pattogatott kukoricát esznek vödörből. Fel nem foghatom, minek... Minket pedig úgy megnéznek, mintha érdekesebbek lennénk a filmeknél. Mert azok is vagyunk! A fényképezés nem annyira tetszik a lónak, dühösebben prüszköl, én meg integetek az embereknek, hogy ne csinálják. Hát emlékezetes lesz a bevonulásom Fairbanks-be. Mint Jézusé virágvasárnapon...
Nem értettem, hogy miért viselkedik így, s abban se voltam biztos, hogy ennél kedvesebb változata is létezik, de a remény hal meg utoljára. Ha tényleg ő az édesapám, akkor nem tudom mi lesz. Általában tudtam, hogy milyen lépemnek mi lesz a következménye, de most fogalmam sem volt. Nem számítottam arra, hogy esetleg csak így az életembe fog csöppeni az a személy, aki a nemző apám. A szavaira csak csodálkozva pillantottam rá, de inkább már nem mondtam semmit se. Elégszer hozta már rám így is a frászt, pedig találkoztam már egy-két sötét alakkal, de hirtelen még ők is semmiségnek tűntek hozzá képest. Volt benne valami ijesztő, de ugyanakkor valami szerethető is, de nem tudnám elmondani, hogy mi miatt éreztem az utóbbit. Általában képes vagyok meglátni a jó dolgokat az emberekben, de benne mit láthattam, azt nem tudom, de talán majd idővel világossá válik ez a dolog is, ahogyan a többi is szép lassan értelmet nyer. - Nem hiszem, hogy bárki ott lenne már, de gondolom anélkül úgyse válunk el, hogy meg ne próbáltuk volna. – szólalok meg egy barátságos mosoly keretében. Bár érzem, hogy ez veszett ügy. Késő van már, de én is szeretném tudni az igazat, hiszen annál hamarabb múlhat el ez a fura káosz, ami bennem van, vagy pedig még nagyobb lesz… - Maga nem szokott senkivel se kedves lenni és úgy bánni, ahogyan megérdemli? Válaszolni fogok, ha úgy érzem készen állok rá..– kérdezem csodálkozva, majd amikor megfogja a lábamat, akkor kicsit arrébb rántom. Ha szereti frászt hozni az emberekre, akkor már tökélyre fejlesztette, de lenne még mit csiszolódnia a másik irányba. Tényleg nem mertem és nem is tudtam volna mit mesélni. Sok olyan dolog történt az életemben, amit senkinek se mondhatok el… - Amúgy meg, ha a lányod vagyok, akkor lehet nem kellene állandóan a frászt hoznod rám. – jegyzem meg alig hallhatóan. Talán úgy, mint egy riadt őzike. De tényleg simán elmehetne ijesztgetőnek. Biztos vagyok abban, hogy mindenki rémálmát valóra tudná váltani. Én se gondoltam volna azt, hogy egy idegen ennyire képes lesz többször is megijeszteni, hiszen nem vagyok nyuszi, se gyáva. - Értettem, de én meg mondtam, hogy valószínűleg már senki se lesz ott. Legalább ígérd meg, hogy velük kedves leszel… - a hangom inkább reménykedően és kedvesen csendül. Nem akarom megmondani, hogy mit tegyen, de örülnék neki, ha nem hozna frászt senkire se. Ez amolyan lehetséges lánya kérés volt. Egyikünk se volt biztos, de mind a ketten valószínűleg úgy gondoltuk, hogy ő lehetett az elveszett családtag, akinek a létezésére szinte semmit se tudtunk, vagyis én tudtam, hogy valahol van egy édesapám, de azt sose gondoltam volna, hogy ő lesz. Közben pedig egyre közelebb érünk a kórházhoz, de előtte még egy kisebb tömeg mellett is elvonulunk, akik az éjszakai vetítésre várnak, de amikor meglátom a telefonokat, akkor automatikusan fordítom el a fejemet, mert ha ez a kis kalamajka kiderül, akkor utána nem hiszem, hogy túl sok szabadságot fogok kapni. Pedig, ha ő az édesapám, akkor szeretnék még vele találkozni és jobban megismerni őt. - Mesélj magadról. – kérlelem őt, miközben egyre közelebb érünk a kívánt célhoz és közben még a szél, illetve az eső is csillapodni kezd, még ha a lelkemben tomboló érzések egyáltalán nem…
What can I do?
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Amiről nem tudom, hogy végződik, azon én nem agyalok sokat. Hagyom menni a dolgokat, amiket irányítok és amit nem tudok, azt inkább körbejárom. Aztán vagy megoldom vagy szétverem vagy lehugyozom. Nem kell bonyolítani. - Kezded érteni a dörgést. Nekem nem elég az, hogy á, úgysincs nyitva. Odamegyek, bekopogok és ha senki nem motoszkál, csak akkor lovagolok tovább. Madison fejében a rémület és a zavartság együtt társasjátékoznak. De tényleg figyel a dolgokra és alkalmazkodni is tud. Meg közben pofázni. Ez a kedvesség a vesszőparipája. Egy morgással vegyes fújás a válaszom. Felesleges rázni a rongyot, az a házikutyáknak való, mikor unatkoznak az udvaron. De ha az kell, hogy kivert ebként bánjak vele, megkapja. Én szóltam... Rámarkolok a térdére és úgy megrántom, hogy majdnem kiesik oldalra. Gyorsan elkapom a karját, hogy ne landoljon fejjel a betonon. Ha ez se lesz elég, tényleg felrántom és a bokájánál fogva fogom lógatni. - Na, érzed már? Elvigyorodom, ahogy betöröm. Élvezet látni a fejlődést, amit én hajtok ki. Őszintén szólva szeretném, ha nem is kéne a lábát szorongatnom, hanem anélkül is menne a beszélgetés. Ha így lesz, akkor visszapaszírozom hátra és csak úgy engedem el, hogy megint belém kapaszkodik. Nem eshet le. Hja és a frász. Nem bírja az érzékeny kis lelke. - Horrorfilmeket szoktál nézni? Az élet sokkal ijesztőbb, kislány. Sok kis nyuszi néz ijesztgetős filmeket. Aztán meglátnak és úristen! Mikor ők keresik a félelmet, akkor jó, de ha az találja meg őket, akkor nem. Ezt sose fogom megérteni. - Ügyelet van. Megkérdezzük és ha basznak csinálni akármit, még úgy is, hogy én kérem, akkor megyünk tovább. Sejtheti, mennyire leszek finom. Nem fogom berúgni az ajtót, először tényleg kérni fogok. De ha nemet mondanak, nyomós indok kell, hogy elmenjek és nem fognak szeretni. Nem bánom, nem szeretetért megyek, hanem eredményért. Érzem, hogy bújik, menekül a fényképek elől. Nagylelkű leszek... - Vedd le a sapkámat és húzd az arcodba! Ázott és már a földön is volt, de ha fél a nyilvánosságtól, akkor egy baseballsapka jó szolgálatot tesz. Szembenézek 1-2 fotózgatóval és lassan elteszik a gépeket. Szerintem majd a hátam mögött csinálják. Rákapcsolok és jól megrántom Jolly joker gyeplőjét, hogy eltakarodjunk innen mihamarabb. - Mexikóból jöttem, talán már rájöttél. Imádom a taco-t és a tequila-t, meg a jó borokat is. Az életben az a lényeg, hogy ne hagyjuk elrohanni - válaszolok végre, de csak akkor, ha ő is kinyitotta a száját előtte. Már csak az ereszekről, a fák elázott leveleiről csöpög ránk az eső. Békét lelt az ég haragja és nem kínoz tovább. Újabb tábla hirdeti a kórház közelségét. A sarkon kell befordulni és szerintem ott is vagyunk. Egy sziréna hangja hasít bele az éjszakába és a lovat meg is kell paskolnom, hogy nyugi, nem kell tőle félni. - Mit tanulsz, kislány? Férjhez mentél már vagy még vársz, hogy bekössék a fejed? Az én asszonyom meghalt még Mexikóban, régesrégen. Mese habbal, de ez a hivatalos verzió. Ellenőrizze, ha akarja. Úgyse tudja... És válaszolnia kell, különben az lesz, amit mondtam. Lógni fog, mint paprikafüzér a verandán.
A kijelentésére inkább nem mondok már semmit se. Nem lenne értelme, hiszen minden ember másabb és szemmel láthatóan mi is különbözünk. S itt most nem arra gondolok, hogy milyen tanítatásban volt részem, hogy miként kell viselkednem a nyilvánosság előtt, hanem arról, ami a szívünkben lappang. Bár a szavai és a tettei ellenére valami miatt úgy érzem, hogy az ő szívében is lappang jóság és szeretet, csak túlzottan eltemette magában… Amikor pedig elkapja a lábamat és megránt, akkor egy apró sikítás hagyja el az ajkaimat és ijedtem kapaszkodom meg benne, de valószínűleg, ha utána nem kap el, akkor még az én kapaszkodásom is hiábavaló lett volna. Érzem, ahogyan a szívem hevesebben ver és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg mindjárt vándorútra fog menni vagy egyszerűen csak kiugrik a helyéről. Tényleg nem szokványos férfi, s ha valóban ő az édesapám, akkor nem lesz egyszerű menet. A kérdésére sietve bólintok, hiszen a hangomat rövid időre elveszítettem, megköszörülöm a torkomat, majd csak annyit mondok – Igen-. A kérdésére csak egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Lehet, hogy aranyló fürtjeim vannak és sok ideig bezárva éltem, illetve élek mai napig, de ez még nem jelenti azt, hogy hercegnőhöz hasonló életem volt. Tudom, hogy az élet ijesztő és egyáltalán nem csak fekete-fehér, vagyis nem a megszokott értelemben. - Nem szoktam nézni, s tudom, hogy az élet sokkal ijesztőbb. Tapasztaltam már. – jegyzem meg halkan, de ügyelek arra, hogy ne áruljak el túl sok mindent. Nem hiszem, hogy Gerard rajongana azért, ha kiderülne, hogy az alvilági pajtásairól beszélek valakinek. Adok is, de nem is és akkor talán többet nem fogja rám hozni a frászt, vagy legalábbis nem ilyen értelemben. - Rendben, de akkor hova is megyünk tovább? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha a városi kórházban nem fogadnak ilyenkor senkit se, akkor nem hiszem, hogy találnánk valakit, aki az este folyamán megtenné. Miközben a kérdés elhagyja ajkaimat, csak abban reménykedem, hogy nem húzom fel őt. Hamarosan pedig kamerák és fényképezők hada jelenik meg a látóterünkben, amikor pedig a sapkát odaadja, akkor habozás nélkül veszem el, de ugyanakkor eléggé meglepődök a gesztusán. – Köszönöm. – szólalok meg egy kisebb habozás után, miután a fejemre tettem és az arcomra húztam a sapkáját. Ezek után nekem senki se mondja azt, hogy az ő szívében nem létezik jóság és szeretet. Egyszerűen csak csiszolni kell rajta, vagy valami olyasmi… - Szóval szeretsz a jelenben és minden egyes napot úgy élni, mintha az lenne az utolsó? Nem hiányzik a szülőhazád? – kíváncsian várom a válaszait. Ő szeretett volna beszélgetni, így nem csoda, ha a kapott információk alapján visszakérdezek. - Részvétem. – sietve ejtem ki ezt az egy szót. – Férjhez mentem már. – de az mellékes, hogy nem önszántamból, ezt jobb, ha nem verem nagydobra. – S jelenleg ruhák tervezésével és varrásával foglalkozom. – teszem hozzá, majd amikor megérkezünk, akkor egyszerűen csak leszállok a lóról és kicsit megigazítom a ruházatomat, illetve megsimogatom a paci oldalát. - Biztos, hogy jó ötlet zavarni őket?- kérdezem kíváncsian, hiszen sose jártam még kórházban, vagyis egyszer, de akkor el is veszítettem azt, aki oly fontos volt számomra, így nem csoda, hogy nem szívesen tenném be a lábamat oda…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A kislány végre hallgat. Én szeretek dumálni, csak nem faszságokról, amikben a nők órákig el bírnak merülni. Meg illem és ilyenek. De most befogta. És amikor meg kéne pofáznia, akkor is kussol. De annyit végre megértett, hogy nem a levegőbe beszélek. Hanem ő kerülne a levegőbe. Eskü kilógatom a bokájánál fogva és nézheti majd Jolly Jokert alulról, ahogy üget. De nem, nem kell. Ami azt illeti, apám nem ilyen volt. Nem az ő természetét hordozom. Erőszakosabb vagyok, mert a Bestiám ilyen. De a túlélést, a célok szem előtt tartását elhoztam otthonról. Úgy a helyébe lépnék, de én nem vagyok olyan okos. Nem baj, az életből így is sokat ki tudok hozni és ha Madison ettől fél is, azt sejtheti, hogy az erő más oldalon is megmutatkozhat. Ha bajban lesz, ugyanúgy kiállok érte, mint most a saját parancsaimért. Kicsit előrehaladtam, de nem baj. - Na végre. Látta ő is a sötét oldalt, nem hazudik. Jól van, kezd tetszeni, hogy nem egy pucckirálynő. Plázapicsával nagyon nehezen jönnék ki. Jólelkűnek tűnik, de több rejtőzik benne. Majd kihozom. Már így is beszólogatott. Mint légy a bölénynek... - Ahova lehet. Hát mit tudom én? Először járok a városban, hosszú idő után először és eszembe nem jutott volna, hogy nekem DNS-teszt kell majd az éj közepén. Van telefonkönyv valamelyik fülkében, abból majd kinézzük. Mondjuk szar ügy ilyenkor, de megpróbáljuk. - Ha előre fésülöd a hajadat is, olyan leszel, mint a felmosórongy. Fasza álca - suttogom hátra, amíg a kíváncsi fráterek elől elvágtázunk. Valamit kezdek érezni benne, hogy... Jobban bír? Nem ellenkezik, nem undorodik annyira. Valami ilyesmi. Van nekem ilyen oldalam is, csak ritkán használom. - Csak úgy lehet. Ha egyszer beint a halál, szar úgy elmenni, hogy mennyi minden lehetett volna. Én abszolút nem vágyom a halálra, de játszom vele. És ha egyszer megtalál, nyugodt szívvel lépek le. Fasza életem volt, kihoztam belőle a legjobbat. És ez így is marad. A gyereknek is megtanítom, meg én. Az a kibaszott papír! Már biztosra veszem, hogy ez itt a hátamon az enyém, de kell a bizonyíték is. Az atyai intelmeket viszont addig is kapja. - Ott is sok faszság van. Megteremtettem magamnak itt az életet, az a lényeg. Hogy kaktusz van és hőség vagy fenyők meg fagy? Tök mindegy. Nem annyira, de az igazat nem mondhatom el. A vérfarkas történelem titok marad. Majd mondok pár szót arról, hogy kerültem ide. Megvan a sztori, csak megeszi. - Gazdag pali? Jó fej? Ha nem, asszem elfog majd a tettvágy... - Ó, baszd meg! Művészlélek vagy, mi? Nem baj, csak azokat nem szoktam megérteni. Kurva nagy arcok tudnak lenni. A templomokba is kellenek szép képek, ablakok, gyertyatartók meg minden, szóval megvan a helye, de dumálni nem mindegyikkel lehet az alkotók közül. Madison talán normálisabb. Komoly munkája van és férje ilyen fiatalon. Az azért nem rossz. Közöm nincs a sorsához, hogy büszke legyek rá, de azért örülök neki. - Szerinted most fordulunk vissza? - mordulok rá. Ilyen hülye kérdést. Ezért lovagoltam ide? Jolly Joker prüszköl egyet és kinyom pár citromot ide a kórház elé. De Madisont nagyon bírja. Addig toporog, amíg nem kerül szembe vele és aztán a homlokát nyomja oda a lányhoz. Elvigyorodom a szám sarkából. Ezek aztán egymásra találtak. Odamegyek az ügyeletes portáshoz, bekopogok az üvegen. Már látta, hogy jövök és fel is húzza: - Jó estét, uram! Mi történt? A kövérkés asszonyság szemüvege mögül tekintget ki. Bólintok és a lényegre térek: - DNS-tesztet akarunk. Van még bent ilyenkor valaki? A nő rámnéz és elmosolyodik. Érzem, hogy röhögne is, de tudja, hogy nem szabad neki. Megrázza a fejét. - Sajnos nincs, uram. Elnézést! Holnap 8-tól lesznek, de csak időpontot lehet kérni és mostanában elég sok a dolguk. Legalább 1 hét lesz. Előrebiccentem a fejemet és rátenyerelek a pultra. A nő a kezeimre néz, miközben még tágabb szemekkel szólok: - Nem érti? Most kell, azonnal. Hívjon ide valakit, nem érdekel, mennyibe kerül! Én fizetek, maguk csinálják a dolgukat! Még udvarias vagyok, de aztán...
---------------------------------------------
- Chupame en la verga! - baszok rá egy nagyot a kórház falára, mikor a biztonsági őrök kísérnek ki. Úgy bebasznám a fejüket, hogy feltörne, mint a tojás. Elmondtam, kétszer is, üvöltöttem, de ez csak hívta a gorillákat. Meg tudtam fékezni a Bestiámat, de csak éppen hogy. It mások a törvények, mint farkaséknál és nem rendezek mészárlást csak úgy. De ha egyszer meglátom a faszkalapokat egy kihalt sikátorban... Addig is mexikói módra mondtam el, mit vegyen a szájába a dagi éjszakás picsa. - Húzzunk el innen! Kell egy telefonkönyv vagy információs pult kis vigyorgó tinikkel. Nem pattogok, hogy mekkora szarság az egész kórház. Lehet, hogy nem az, csak a portás unatkozik. De nem állít meg, valamit fogok találni. Apróm van, majd telefonálunk. Mármint Madison, mert én nem értek ahhoz a kasztnihoz. Valaki még éjjel is akad, aki megmondja, hova lehet menni ezzel. Rámarok a nyeregre és újra a paripa hátán vagyok. Megpaskolom az oldalát, hogy jól van, itt vagyunk. A lánynak a kezemet nyújtom és ha fogadja, akkor megint felrántom. Mikor egymáson kapaszkodunk, akkor adom ki a vezényszót és indulunk fülkét vadászni. Kurva izgalmas...
Újra itt. A friss levegő szinte marja a tüdőmet, a szmogos levegő után fullasztó ez természetes friss illat. Dylan rám parancsolt, hogy jó lenne már kidugni az orrom. Hát legyen, de a kezem még fáj, így nem akarok én olyan messze menni, főleg nem soká kimaradni. Nem vagyok gyerek, hogy megszabják, mit tegyek. Ha nekem fájdalmas ezeken az utcákon sétálni, akkor természetesen nem fogok. Csak, hogy az ő lelkük megnyugodjon. Miközben az enyém háborog, bűntudat, félelem, rettegés. Nem is tudom mi a pontos definíciója annak, amit érzek. A csípős szél mardosta az arcomat, és a sálat is felhúztam, a kezemet fel kellet kötni, mert azt mondta a doki, hogy nem fog gyógyulni lógás közepette. Persze ez kész röhej, de hát nincs mit tenni. Az utcán az emberek áramoltak, néhol felbukkantak ismerős arcok, de négy év alatt eléggé megkopott minden emlékem. Például a kedvenc sütödém helyett már egy mosoda van. Micsoda változások! Dylan minden nap megírta, hogy mik a változások, én pedig csak ámultam, hogy ennyi minden történik a mi városunkban. Még nem találkoztam Ronnieval, sem pedig Natel. Biztos vagyok benne, hogy fájdalmas látvány lesz, mindhármunknak. Miért félek találkozni a családommal? Apa azt mondta nem lesz semmi baj, csak legyek a régi. Hogyan legyek a régi, ha a múlt olyan erővel őrli fel a minden napjaimat, hogy félek, kicsúszik a kezem közül az irányítás. Mi történik, ha rám talál? Egy hangos ajtó csapódásra összerezzentem és hevesen megpördültem a járdán. Ezzel azt értem el, hogy sikeresen valakit letaroltam, aki mögöttem jött és a kezemet is bevertem. A gipsz nem véd meg az ütéstől és hangosan felnyögve kaptam a sajgó testrészemhez. - Bocsánat, bocsánat, bocsánat. – néztem a lányra, majd letérdeltem hozzá. Úgy segítenék rajta, de nem vagyok képes felemelni egy kézzel. - Azt hittem nekem szólnak és csak megfordultam, annyira sajnálom. Megütötted magad? Fáj valamid? Orvos leszek, ha kell, ellátlak. – hebegem összevissza, aztán rájövök, hogy fél kézzel nem fogok tudni segíteni neki. Ezért kicsit el is szégyelltem magam. Ennyit a segítségnyújtásról, bár a szándék bennem volt. Remélem nem esett nagyot.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Még mindig alig tudtam megszokni ezt a várost, az itteni éghajlatot, de ami késik, az nem múlik. Nem akartam állandóan Celeste házában lenni, hiszen sose voltam olyan, aki állandóan a fenekén tud ülni. Nagyon hiányzott már a tánc, a futás és még Byron is, de még se mehetek haza, New York-ba. Magam sem tudom, hogy miért éreztem így, de valami miatt ezt éreztem, hogy én már idetartozok és hála Cel krémjeinek a lábam is egész szépen kezdett helyre jönni, viszont a lelkem… Azt nem lehetett csak úgy helyre hozni, hiszen még mindig féltem attól, hogy esetleg utánam fog jönni az az ízé, ami megtámadott. Félig ember, félig farkas, vagy kettő az egyben, magam sem tudom. Ez az egész eléggé fura volt még mindig, de igyekeztem nem túlzottan elsüllyedni a mocsárban. Megígértem a legjobb barátnőmnek, hogy erős leszek és talpra állok, én pedig igyekeztem ezen az úton maradni. Egy aprócska hírt is adtam arról már a családomnak, hogy jól vagyok és élek, de ne keressenek, illetve nem mehetek még haza. Majd az eldobható telefon meg is semmisült. A táskám pántja a vállamon pihent, miközben hol a térképet, hol pedig az egyik hirdetést néztem az újságban. Állást szerettem volna találni, hiszen még a táncoktatás nagyon nem jöhetett szóba, ahhoz még nem jött teljesen helyre a lábam, viszont szerettem volna segíteni Celestének a háztartásban, meg amúgy is jó lett volna saját magamnak megvenni végre a ruháimat, amit szökés közben otthon maradtak. A kártyámon lévő összeghez meg nem szerettem volna nyúlni, hiszen az elárulta volna, hogy merre is tartózkodom, s akkor anyáék biztosan utánam jöttek volna. Arra pedig még nem álltam készem. Éppen elmerültem a hirdetés szövegében, amikor egyszer csak valaki nekem jött, s könnyedén terített le a lábamról. A fenekemet és a kezemet kicsit beütöttem, a kezemben lévő dolgok földre hullottak, miközben a táskám tartalma is a földön kötött ki. De valahogy az ijedelmem egy pillanatra nagyobb volt, mint kellett volna, hiszen féltem attól, hogy az a személy jött nekem esetleg, aki elől menekültem, de aztán meghallottam és meg is pillantottam a lányt. Ekkor megnyugodtam, majd megráztam a fejemet. – Semmi baj! Én se túlzottan figyeltem. Próbáltam megtalálni azt, ami a hirdetésben áll. – jegyeztem meg mosolyogva, majd a pénztárcámért nyúltam, sietve raktam vissza a táskámba, majd kicsit feljebb tornáztam magam. – Semmi komoly, csak kicsit bevertem magam. Te jól vagy? – pillantottam a sérült kezére, majd a lány tekintetét megkerestem. – Orvos? Akkor azt hiszem ahhoz előbb meg kell majd gyógyulnod, vagyis gondolom. Igazán felelősség teljes munkának hangzik. – mosolyodtam el, s zavaromhoz hűen eléggé össze- visszafecsegtem. - June vagyok, te? – mutatkoztam be végül, de még mindig a földön ülve.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy szerencsémre egy kedves lányt sikerült levennem a lábáról nem pedig egy morcos fickót. Elnevettem magam, a hogy elképzeltem, milyen kínos szituációkba sikerült volna sodorni magam. Nem értem, hogy miért nevettem, hiszen okom nincs a jó kedvre, sőt, inkább szégyellni kéne magam, amiért ilyen dolog is megesett. - De tényleg röstellem magam. Viszont nem rajtad nevettem. Csak elképzeltem, hogy mi lett volna, ha egy fickót veszek le a lábáról, nem pedig egy ilyen kedves lányt, mint te. Más már a fejemet vette volna le ez miatt. – mosolygok rajta, és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Igaz csak egy kézzel vagyok működőképes, a másik még túl friss, ahhoz, hogy egyáltalán megmozdítsam. - Kutya bajom, csak szégyellem magam. – nézek magamon végig, hogy lássam, most tényleg semmi baj, vagy csak az adrenalin miatt nem érzek semmi féle fájdalmat. Bár szemmel láthatólag tényleg semmi bajom nincs. Ami megkönnyebbülést hoz a kicsi lelkemnek, hogy legalább magamat nem sikerült még jobban leamortizálni. - Nem igen műthetek, míg rajtam van ez a csoda, - fintorodva meglengetem előtte a gipszelt kezemet és bólintok, hogy igaza van, meg kell gyógyulnom, mielőtt bárminek is neki leselkedem. Elkapkodott ígéret volt a számomra, hogy segítek. Bár legalább nem okoztam nagyobb kárt, csak kicsit fog fájni a feneke, ami kellemetlen, viszont nem okoz továbbiakban fejfájást, és magyarázkodásra sem kell kitalálni valamit. - De még mennyire, hogy az. De hidd el, nem így gyűjtök betegeket. Általában maguktól keresnek meg a bajaikkal, még magamnak sose kellet, szerezzek egyet sem. – hebegek összevissza, majd végül elnevetem magam. Úgy viselkedem, mint egy kislány, aki zavarba hozta az osztály szépfiúja. Pedig itt két igen csak felnőtt nő beszélget. Nem tudom, miért vagyok még midig feszült. - Ne haragudj, csak vicces ez a szituáció. Avery vagyok. – nyújtom az ép kezemet, hogy mancsot rázzunk, úgy is kerültünk már ettől úgy érzem közelebbi kapcsolatban is a percek múlásával. - Mit keresel amúgy? – néztem körbe. Bár ezer éve voltam itt, lehet, hogy tudok segíteni. Remélem annyira nem változott meg a város, hogy ne találjak meg egy bizonyos címet. Az utcákat remélem nem nevezték át. Azokra még emlékszem. Azt hiszem..
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Kicsit meglepetten nézek a lányra, amikor elneveti magát, de szóvá nem teszem a dolgot. Miért is tenném? Valaki így dolgozza fel a hasonló fura és szokatlan helyzeteket. Legalábbis volt már rá példa az életem során. Sőt, néha én is inkább mosolyogtam vagy nevettem, ha nagyon zavarban voltam. Ezek apró trükkök, amiket a nők vélhetően előszeretettel használnak. - Semmi baj, nem hiszem, hogy túl nagy kárt tudtál volna bárkiben is tenni. – utaltam itt arra, hogy ő se egy nagydarab alkat, majd amikor beavat a képzeletének a szüleményébe, akkor egy aprót én is kuncogok, hiszen az tényleg érdekes lett volna. – Lehet, hogy Mr. Morciságot fogtad volna ki, de akár az is megeshetett volna, hogy éppen a nagy őt döntöd le a lábáról. Az is igazán érdekes lett volna. – mondom neki barátságosan és széles mosollyal az arcomon. Nem szoktam embert enni, az nem az én tisztem. Én mindig is inkább barátságos voltam, egyszerűen csak most túlzottan félek, hiszen nem tudom csak úgy elfelejteni azt, amit láttam. Ahogyan azt se, hogy egy farkas miként cincálta meg a lábamat, vagy miként szórakozott az elmémmel. - Nincs miért, szerintem bárkivel megesik, vagy lehet én vagyok valami fura hatással az emberekre, mert múltkor meg majdnem biciklivel ütöttek el. – s egy szőke tincset a fülem mögé tűrök, miközben továbbra is szedegetem össze a cuccaimat, hogy végül a táskámba behajítsam őket. Ez egy igazi női táska, sok felesleges dolog lappang benne, meg most nem is figyelek arra, hogy mit hova is teszek. - Akkor ezek szerint te már orvos vagy, csak most betegszabin vagy? Vagy még csak rezidens vagy? – pillantok rá kíváncsian, hiszen a kettő között azért elég nagy különbség van. S ha még csak utóbbi, akkor biztosan elég rosszkor jött neki ez a sérülés. Viszont annyira nem vagyok én se pofátlan, hogy faggatni kezdjem mi történt vele. - Ezek után nehezen fogom elhinni azt, hogy nem beteg gyűjtögetés zajlott az előbb. – felelem haláli komolysággal, de végül elnevetem magam, mert csöppet se gondoltam komolyan, de nem is én lettem volna, ha nem húzom kicsit másnak az agyát. Pedig még nem is ismertem, de jó érzés volt vele beszélgetni. Kicsit segített kiszakadni abból a zűrzavarból, amiben gyalogoltam mostanában. - Örülök a mindenkit ledöntök a lábáról Avery. – kuncogom el a dolgot. – Bocsánat, ne vedd magadra. Néha igazán fura dolgokat tudok mondani. – teszem hozzá sietve, mert tényleg nem akarom őt megbántani, csak ahogyan számára, úgy számomra is vicces a szituáció. - Egy állásra akartam elmenni, de már lekéstem. – pillantom meg az időt az órámon. – Te mit kerestél ennyire? – kérdezek vissza, majd az utolsó holmimat is összeszedem és bevágom a táskámban, de még mindig nem állok fel, hiszen kényelmes ott ülni, meg legalább nem eshetek vissza ismét.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Minden reggel ugyan olyan, legyen szó Los Angeles-ről vagy Fairbanks-ről. Az emberek monotonak szaladgálnak, hogy időbe oda érjenek a munkahelyükre, a gyerekeket letegyék az óvodába, iskolában. Csak az idő más, tudom, már megszokhattam volna, de a hideg, attól még hideg. - Pici vagyok és vékony, de a gipsz azért nagyot tud ütni. – elhúzom a szám és a hajamba túrok. Első dolgom az lesz, hogy keresek egy sapkát, nem, csak azért mert a szél miatt minden felé repkednek a hajam. Viszont, ha a gumizás mellet döntök, akkor viszont a füleim fagynak meg. Kellemetlen, de akkor inkább a hajamat tűröm állandóan el, mint sem hallgassam Dylan megjegyzéseit, hogy mennyire Kaliforniai vagyok. - Megbirkózom három Morcossal, mint sem a nagy Ő jöjjön velem szemben. Maradjon csak a billentyűzeten. – mormogom magamban. Nem kell nekem férfi, nem akarok semmilyen nagy őt, semmi kapcsolatot nem akarok az olyanokkal, mint, aki ezt tette velem. Lehet nekem mondani, hogy nem mindegyik férfi egyforma, de mindegyik féltékennyé válik, mikor megkaparintják azt, akit akarnak, végül pedig nem bíznak eléggé magukban, hogy ne legyenek féltékenyek. Uraim, jobb, ha tudjak, nem elég megkaparintani valakit, tenni is kell azért, hogy veled maradjon. Nem, nem az erőszakra gondolok. - Tényleg? Akkor most szerencséd volt, mármint, én legalább gyalog voltam és nem hajtottam át rajtad két kerékkel még pluszban. – kedves lánynak tűnik, olyan kicsit szétszórt. Hasonlít hozzám, de hát ilyenek vagyunk. Anyám csak szélvész kisasszonynak nevez. Azt hiszem, az oka is megvan már. De mentségemre szóljon, nem tudom miért mentem neki. Hiszen nagyjából egy magasak lehetünk, már, amennyire le tudom szűrni abból, hogy a földön ücsörög. - Rezidens vagyok. – bólintok, messze van az, hogy szakosodjak, de alig várom. Vagyis, vártam, mert még nem biztos, hogy a finommechanikám is visszanyerem. Még hosszú hónapok állnak előttem, hogy megint szikét vegyek a kezeim közé. Azt is mondták, hogy keressek egy B verziót, miszerint nem lehetek sebész. De hát én, kinek ez az álma, nehezen keres mást. - Micsoda becenév. Lehet, Dylan még értékelné is. – vigyorodom el, és közben elkönyvelem, hogy ezt ugyan csak nem fogja hallani az én drága ikrem, mert akkor így fog hívni. Bármennyire illik ez a név hozzám, nincs kedvem a kékszemű szörnyeteggel ezen vitázni, vagy az ördögi röhögését hallgatni. – Ismernéd, a testvéremet nem kérnél bocsánatot. Megszoktam, és ez amúgy is tökéletesen passzoló név. – legyintek és nyújtom a kezem, mert fel fog fázni, és ha nem elég, hogy letaroltam, de még ágynak is döntöm, azt már igen csak a szívemre venném. Ami már így is meg van gyötörve, nem kéne tovább feszegetni a határokat. - Az igazat? Nem tudom, csak gondoltam felfedezem a várost, ismét. Elég sokat változott, mióta eljöttem. – válaszolok nevetve, hiszen két flúgos a főtér közepén, naná, hogy megbámulnak. Én is megbámulnám magunkat. - Na, gyere, segítek, még megfázol, és nem csak fellöklek, még agynak is döntelek. Aztán kifogysz a becenevekből. - mosolygok rá, hogy végre ne úgy beszélgessünk, hogy közben a fél város rólunk beszél. Bár megszoktam, hiszen a hegemtől mindenki megretten. Szenvedélyesen gyűjtöm a harci sérüléseket.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Ez tény, de vélhetően nem gondoltál bokszzsáknak, meg nem tűnsz olyannak se, aki saját magának akarna fájdalmat okozni. – jegyzem meg mosolyogva és reménykedek abban, hogy nem fogja ezt se bántásnak venni, mert nem annak szánom. Inkább csak bolondozásnak és ugratásnak, ahogyan a barátok szokták egymást ugratni, pedig nem is ismerem még őt, de szimpatikus és reménykedek abban, ha már itt ragadok, akkor esetleg barátokra is szert tehetek idővel. - Bocsánat, én nem akartam semmi rosszat se mondani! – emelem fel a kezemet sietve és még egy bocsánatkérő pillantást is kap mellé. Byronról még mindig semmi hírem nem volt, pedig azóta üzentem neki még egyszer, de semmi reakció. Talán ennyire megharagudott volna rám, amiért se szó, se beszéd leléptem? Magam sem tudom, de nem is hibáztatnám érte, hiszen roppant mód nem volt fair dolog az, amit tettem, de megijedtem és menekülni kezdtem. Nem is gondolkoztam, hanem hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. - Igen, de szerencsére nem ütött el, idejében sikerült elugranom, de balszerencsémre pont járdaszegélyre léptem, s akkor még a lábam se volt túl jól. Volt egy kisebb balesetem, így végül egy autó előtt kötöttem ki, de szerencsére az se volt vak, így megúsztam mind a kettőt kisebb koccanással. Szóval, lehet tényleg én vonzom ebben a városban az ilyen helyzeteket. – rántom meg a vállaimat ártatlanul. Abba nem fogom beavatni, hogy miért is sérült meg a lábam, de jobb is. Még a végén dilisnek nézne. Orvos, így vélhetően racionális ember és nem hisz a hasonló dolgokban, meg igazából még én se tudtam teljesen megemészteni, így érthető, hogy nem akarom elkapkodni a dolgokat. Meg se untatni senkit se. - És azt már esetleg tudod, hogy milyen irányba szeretnél elindulni? Mármint, ha jól tudom, akkor ti is választotok szakirányt, vagy minek hívják ezt. – lehet hülyeséget mondok, de mintha ez rémlene. Nem vagyok orvos, így ha rosszul gondolom a dolgokat, akkor majd kijavít. Az ember mindennap tanul valami újat, így kíváncsian fürkészem őt, miközben a válaszára várok. - Dylan? – kérdezek vissza úgy, mint akinek fogalma sincs, hogy kire gondolhat, de aztán hamarosan meg is kapom rá a választ, majd bólintok egyet. – Biztos jó fej lehet. Azt mondják, hogy akinek van humora az már rossz ember nem lehet. – mosolyodom el barátságosan. Hiszen szemmel láthatóan neki is van, mert nem sértődött be, így akár bóknak is veheti. – Ezek szerint akkor a te családod itt él? Vagy csak turista vagy? – bár utóbbinak nem gondoltam volna őt, de még mindig nem lettem mindentudó, így inkább kérdezek, ha csak nem bánja. - Akkor te innen származol, akkor gondolom a hideget is meg lehet szokni. – gondolkozom hangosan, majd amikor elkezd felsegíteni, akkor félig magamtól, félig neki köszönhetően végül felállok és felkapom a táskámat is. – Az ember mindig talál valami poénosnak mondható nevet és tényleg bocsi érte, remélem nem bántottalak meg vele. – kérek tőle kissé furán bocsánatot. Majd a szőke tincseimbe túrok, majd pedig egyik oldalt a fülem mögé igazítom. - Esetleg lenne kedved valahova beülni? Egy kis süt, tea vagy kávéra és beszélgetni? – kérdeztem meg végül óvatosan, hiszen biztosan Cel is örülni fog annak, ha esetleg szerzek barátokat. És mint mondtam szimpatikus és nem tűnik őrült elmének se a csinos pofi mögött.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Bokszzsáknak? – elnevettem magam, nem tűnik olyannak, meg hát bennem azt hiszem semmi erőszakos nincs. Talán, ha nagyon akarok egy ruhát, de nem tudnék senki mást bántani. Isten ments, még a végén én is olyanná válnék, aki elől menekülök. - Ezzel nehezen is tudnék? Mondjuk alvásnál sikerül mindig belevernem a fejem, vagy a falba ütközni. – vigyorgok, mert hát gipszel vicces az alvás, és a fürdés. Még az evést megoldom, de mikor már kellemetlenül viszket, na, az nem kellemes érzés, olyankor még a falat is tudnám kaparni. De nem érek vele semmit. Még öthét és négy nap. Túl friss a törés. Meg a történés is. Minden olyan, mintha két napja történt volna. - Nem mondtál semmi rosszat. Csak csúnya szakítás. – legyintek, mert hát négy év, és abból az utolsó félév volt maga a pokol számomra, amiről senki semmit nem is sejtett. Mindig is jó fejnek tűnt, kellemes megjelenés, jó modor. Aztán pedig ha ivott, akkor meghülyült, társaságban vicces, kedves volt. Viszont ha ketten maradtunk, akkor erőszakos és bunkó. - Jézusom, akkor te is olyan szerencsés alkat vagy, mint én. Bár velem még sose történt ilyen. De örömmel hallom, hogy megúsztad épen. Szerintem belőled élnek meg az orvosok. – nevetve nézek a szemeibe. Kellemes társaság és végre valaki, aki nem csak kérdezősködik, vagy bunkón tovább sétál. Mert hát mi emberek sokrétűek vagyunk. - Igen, baleseti sebész szeretnék lenni, de azt hiszem, kell, válasszak egy olyat, ahol nem kell szikét fognom. – meglengetem a kezemet. Mert kitudja, hogy mennyire károsodott, mennyi idő lesz a felépülés, mennyire fogom még valaha pontosan fogni a szikét. Hatalmas rizikó és óriási kérdőjel az egész karrierem. - Az ikertesóm. - válaszolok, tényleg ő nem ide valósi, bár azt hiszem, most már inkább én koptam meg az emlékekben, a bátyám pedig feltörő szánhúzó, lassan én leszek az elfeledett hugica. - Túlságosan is, olyanok vagyunk, mint az óvodások. – miért olyan nehéz visszafogni a vigyorgást? Alig két napja olyan élményben volt részem, hogy most leginkább egy sötét sarokba kéne kuporognom, nem pedig itt vihorászni. - A család itt él, most úgy érzem magam, mint egy turista. Négy éve mentem el, most pedig annyi minden változott, hogy öröm nézni. – bólintok a kérdésre. - Te? Nem tűnsz idevalósinak. – nem mintha azzal a fejjel, amivel eddig itt közlekedtem én annak tűntem volna. Már csak a térkép és a iránytű hiányzott az összképből. - Nem nehéz, mivel mindig ilyen idő van, egy hónap múlva ezt már kellemes melegnek fogod érezni, hidd el. – kacsintok rá, hogy ne adja fel. Mert az emberi szervezet nehezen áll át, de meg fog történni, időt kell magunknak adni. - Dehogy haragszom, én tök örülök, hogy van jelző a szeleburdiságomnak. Anya szélvészkisasszonynak hív. – legyintek, Dylan tényleg akasztott rám már szebb neveket is. Ki vagyok edződve, azt hiszem. - Hát mivel te már lekésted a programod, én pedig ráérek haza menni, szerintem mehetünk. Most úgy is megennék egy nagy szelet csoki tortát és egy nagy adag forró csokit pillecukorral. – kellemes meleg önti el a szívem, mikor a régi emlékek eszembe jutnak. Mennyire jó volt, mikor versenyt futottunk, hogy kiér oda előbb, hogy felvegyék a rendelésünket. - Esetleg van ötleted hova, vagy menjünk, aztán csak kilyukadunk valahol? – az igazat én nem is tudom, hogy áll még az, az épület vagy sem.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Elmosolyodom, amikor elneveti magát, de már csak bólintok, de nem mondok semmit se. Nem látom értelmét a dolognak, hogy mondjak bármit is. - Nem hangzik valami jól, kitartást neked. Mennyi ideig kell viselned? – kérdezem meg mosolyogva, hiszen roppant mód nem tudom, hogy ilyenkor mennyi ideig viseli valaki, meg gondolom mindegyik egyedi eset is, így jogos volt a kérdésem. Szerencsére mindig megúsztam ezt a dolgot, meg a többi sérülést is, ezért se értem, hogy miért ér ennyi baj mostanában, mármint amióta átléptem a városhatárt, vagy azóta az eset óta, aminek köszönhetően idekeveredtem. - Sajnálom, remélem egyszer megleled a boldogságot. – mosolyodtam el szelíden, hiszen senkinek se kívántam semmi rosszat, főleg nem ilyen téren. Másrészt meg kicsit még az én gyomrom is görcsbe rándult, hiszen egyszerűen csak megpattantam Byron mellől. Jó, azóta már üzentem, de azóta se semmi hír róla, talán baja esett vagy csak nem kíváncsi rám amiatt, hogy úgy elszöktem… - Igazából nem, vagyis már fogalmam sincs. Eddig életem során szinte mindent megúsztam és sose keveredtem hasonló helyzetekbe, de amióta betettem ide a lábamat, azóta igen. Mintha ez a város magában hordozva valami balszerencsés forrást, vagy nem tudom. De remélem, hogy hamarosan helyre billen a dolog és többé megint nem fog semmi se érni. – tényleg ez volt az igazság. Néha táncbéli vagy gyerekkori sérülés befigyelt, de az is eléggé ritkán. Szóval tényleg nem értem, hogy itt miért ér ennyi baj, de remélem ennél rosszabb már nem lesz, csak jobb. - Én amondó vagyok, hogy amíg nem tudod azt, hogy mi a helyzet a kezeddel, addig ne mondj le róla, meg utána se, ha van még remény számodra. Kitartás néha csodákra képes és én drukkolok neked. – mosolyodtam el barátságosan. Nem ismertem őt, de én mindig próbáltam mindenkivel kedves lenni, meg így is gondoltam, hogy a kitartás előbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét és kár lenne, ha már most lemondana az álmáról. - Ohh, értem. – felelek csak ennyit, amikor kiderül, hogy az ikertestvérére gondolt. - Szerintem sose baj, a jókedv ragályos és néha a láthatatlan sebeket is képes begyógyítani. – ohh, fogalmam sem volt arról, hogy esetleg valami történt vele és emiatt szomorú lenne. Ez inkább amolyan általános világszemlélet volt tőlem, hiszen nem mindig tudhatjuk mi se azt, hogy esetleg a másik félnek baja van-e vagy nincs… - Ennyire megváltozott volna a hely? Akkor remélem, hamarosan újra itthon fogod érezni magad benne, ha te itt éltél mondhatni mindig. – a táskát a vállamra ráncigáltam, majd pedig a szőke rövid tincseimbe túrtam ismét. - New Yorkban éltem mindig is, ott láttam meg a napvilágot is. Nem olyan régen érkeztem csak. – szeretem azt a várost, sőt, hiányzik is kicsit, de már nem tudnék valami miatt visszamenni és itt se vagyok egyedül, hiszen itt van Celeste. - Reméljük igazad lesz. – én nehezen tudtam elhinni, hogy ezt az időjárást képes leszek megszokni, vagy mire megtörténne, addigra majd bejönnek a hidegek… Remek lesz… - Őszintén fogalmam sincs, mert még nem fedeztem fel a várost, de valahol láttam kiírva, hogy nem messze van egy cukrászda. Esetleg megnézzük azt? – pillantottam rá kíváncsian, s ha igen volt a válasz, akkor elindultam abba az irányba, ahol ki volt írva, hogy merre is kell menni. Remélem jó hely lesz.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Kell a levegőváltás, mivel lassan beleőrülök a családomba, nem voltam ehhez hozzá szokva, négy év az négy év. Persze mindenki megrökönyödött, hogy haza jöttem, de Dylan legalább nem leplezte és a képembe vágta, hogy bejelenthettem volna, viszont én se gondoltam, hogy az az este ekkora tragédiával zárul. - Még öthét és négy nap. – válaszoltam készségesen, hiszen napokat számolom vissza, hogy leszedjék ezt a borzalmat a kezemről. Mert addig is kísértenek a szavai és a tette, vagy épp, ahogy az én kezembe a hideg penge és pillanatokkal később a meleg vére csorog végig a kezemen, a másik karom pedig mellettem lóg kínok közt tartva engem. Megrázva a fejem próbálok az előttem lévőre koncentrálni. Kedves lány, nekem pedig most ilyen emberekre van szűkségem, nem pedig a sógorom hűvösségére, vagy Ronnie kioktatására. - Nekem már az is boldogság, hogy itt lehetek a családommal, és megismerkedtem veled, olyan aranyos vagy. – mosolyodtam el, nem akarok álmokat kergetni arról, hogy meglel a nagyszerelem és boldogan élünk, míg meg nem halunk, én erről már teljesen lemondtam, azt, hiszen pontosan Ő volt az, aki ezt beteljesíthette volna, de a herceg helyett egy szörnyet kaptam. - Szerintem ez nem más, mint az új helyzet, biztos az, hogy még friss vagy úgy mond, és nehezen találod a helyed. Los Angeles-ben én is két lábon járó szerencsétlenség voltam, komolyan, napi kétszer biztos elütött egy biciklis futár. Most pedig azt kell megszoknom, hogy nincs akkora nyüzsgés, és csak a hideg széllel kell megbirkóznom. Néha hiányzik a napsütés. – vigyorodom el, mikor egy szellő belekap a hajamba és összekócolja. - Majd járhatok tornára biztosan, meg maximum levelet kell, írjak, hogy kezem szokja a terhelést. Annyi féle módja van, hogy a két kezemen nem tudnám megszámolni. Viszont, mint orvos előre kell, gondolkozzak, a mi lenne, ha.. dolog miatt. – sóhajtok egyet. Nem kellemes még gondolni sem rá, viszont tudom, hogy meg kell, tennem különben még háziorvos sem lehetek, nem, hogy sebész. Nehéz az élet, de az enyém még nehezebb, mint bárki másé. - Hátha.. – nem fogok belebonyolódni, hiszen ezt a sebet nem tudom kialudni, vagy ha sokáig nevetek, nem fog kámforrá válni. Mindig velem lesz, az életem része. - Hát nem tudom, vagy csak az én emlékeim koptak meg. – nevettem el magam. Az igazat megmondva csak remélem, hogy hamar találom meg a helyem újra ebben a városban. Hiányzott, bár nem a Hollywood hegyek, de attól még jó látni a kevés hósapkákat. - Akkor meg van, miért van az a sok balszerencse. Mert hozzá szoktál ahhoz a nyüzsgéshez, mint én. Bár engem még nem próbáltak elütni itt. – mosolyom szélesedett, hogy végre nem érzem magam városi sznobnak, mert nehezen illeszkedem vissza. - Elhiheted, én már csak tudom. – nevettem el magam. Mert lássuk be, még senki nem alt meg a friss levegő miatt. Az pedig, hogy ilyen hideg van, lehet ellene öltözni is. Van jó meleg kabát, pulcsi, sapka. Csak ügyesen kell rétegezni. - Persze örömmel megyek. Most úgy ennék valami édeset. A nővérem úgy is azt mondogatja, hogy illene felszednem pár kihívóan szexi kilót. – forgattam meg a szemeimet, szerinte csak csont és bőr vagyok. Most pedig nincs megállás, egészen addig, míg vissza nem nyerem a verseny sulyom. - És mi szél hozott ide pont New York-ból? – kérdezem, hogy ne csak kuka üzemmódba érjük a csoki mennyországba.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Az már annyira nem is sok. Hamar el fog telni. – mondtam neki biztatóan, hiszen várható volt, hogy ő pontosan tudhatja és nem csak azért, mert rezidens, hanem amiatt is, mert biztosan már alig várja, hogy megszabaduljon. Fura módon viszont az övé nem volt összerajzolva, ha jól láttam, pedig a legtöbb esetben a gipszeket mindig összefirkálják a barátok. Kijelentésére kicsit meglepettem pislogok és zavaromban a szőke tincseimmel kezdek el babrálni. Régóta nem mondott már ilyet senki se, meg tényleg nem is olyan régen találkoztunk. - Öhmm, köszi! – mondom zavaromban, majd végül újra mosoly szökik az arcomra. – Igazából ez fordítva is igaz. Igazán kedvesnek tűnsz, még akkor is, ha már az első pillanatban levettél a lábamról. – kuncogom el a dolgot, hiszen érezhette, hogy hülyeségből mondom. – Remélem, hogy még látni fogjuk egymást. – teszem még hozzá barátságosan, hiszen barátokra mindenkinek szüksége van. S ő szimpatikusnak tűnik, így ha én is itt ragadnék ebben a városban, akkor legalább jó lenne új embereket is megismerni. - Igen, mindegyik városnak megvan a helye, csak azt hinné az ember, ha már túlélte New York-ot, akkor ezt is túl fogja, erre tessék. Itt több baj ért eddig, mint odahaza. – viszonozom a mosolyát. Szerencsére az én hajamban nem tud olyan nagy károkat tenni a szellő, hiszen most már annyira nem is hosszú, de pont jó így. Én szeretem, meg kell a változatosság. – Még lehet, hiszen itt is elég sokan élnek, ahogyan láttam. – legalábbis azért ez a hely is büszkélkedhet jó pár lakossal és csak van valami szórakozási lehetőség is. Majd felfedezem azt a részét is. - Persze, ez logikus, de esetleg miért nem konzultálsz itt is egy orvossal. Én ehhez zöldfülű vagyok, de azt már hallottam, hogy amennyi orvos, annyi javaslat és lehet, hogy ők tudnának rajtad segíteni, ha még itt nem kerestél meg egyet se. – mert azt nem tudhatom, hogy amióta betette ide a lábát, azóta esetleg beszélt-e már kollégával, vagyis az ő jövendőbeli kollégájával, de nem hiszem, hogy ezért bárki megenné. Igaz, az itteni orvosakat se ismerem, de nem is baj ez, viszont csak barátságosak, hiszen ő lenne az egyik jövőjük, neki kell elsajátítania azt, amit majd jóval később már a vének nem tudnak. - Lehet, hogy túl nyugodt lenne a város és emiatt már észre se venném azt, amikor a baj közeledik felém? – kérdeztem meg költőien, majd pedig megrántottam a vállaimat, hogy fogalmam sincs. Hangosan elnevetem magam azon, amikor a nővérét emlegeti. – Szerintem nem lehet okod a panaszra, de akkor van két testvéred is. Ismerős érzés, te vagy a legkisebb? – tudakolom meg kíváncsian, hiszen én vagyok a legkisebb a családban. Megvan az előnye, ahogyan a hátránya is. - Egyik barátom itt lakik, s hozzájöttem. Aztán lehet itt is ragadok. – szólaltam meg kissé elmélkedve, mert még magam sem tudom, hogy mit fog hozni a jövő. – Ez lenne az. – állok meg végül egy kirakat elől. – Szerinted jó lesz? – pillantottam rá kíváncsian, s ha igen volt a válasz, akkor magam elé engedtem, majd követtem őt az üzletbe.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Nekem kész örökké valóság, mindig valamit csináltam. Tudod, a szokásos orvosos dolgok. Mint például varrtam össze embereket, vagy kötöztem be, injekcióztam. Most pedig szinte enni is alig tudok. – mélyet sóhajtva nézem a lányra. Persze ezt mind kedvességből mondta, hogy ne csüggedjek, de én mindig is hiperaktív voltam, nem szerettem a semmit tevést, most meg szinte még a boltba menni is alkalmatlan vagyok. Láthatólag a lány zavarba jött, viszont nekem most új ismerősöket kell, úgy mond szereznem, hogy kiszökjek ebből a magányból, amit a családomon kívül nem igen tudok szabadulni. A másik pedig, hogy nem lehet mindig velük lenni. Valószínűleg be is csavarodni. Elmosolyodtam mikor kiderült, hogy hasonló a szimpátia és bólintottam. Persze nem akartam én aztán elrohamozni. Úristen, remélem, hogy nem hiszi azt, fel akarom szedni. Mert isten ments, csak így visszagondolva elég kétértelműen hangzott. Kész katasztrófa lenne a továbbiakban, mert lehet, többé szóba sem állna velem. Mibe keveredtem?! - Nem akartalak, esküszöm! – mentegetőztem kétségbe esve, most már biztosan azt képzeli, hogy olyan lány vagyok! Rémülten néztem rá és azonnal ömleni kezdett belőlem minden szó. - Nem vagyok olyan lány, én nem úgy kedvellek meg semmi! Esküszöm csak, mint egy lehetséges barátról beszélek, semmi többről. Ne haragudj, ha ezt szűrted le! Istenem miket beszélek! – idegesen túrtam ujjaimat a hajamba és megfordulva fújtam ki a levegőt, amit bent tartottam eddig. Fel sem tűnt, hogy nem veszek levegőt, mert annyira féltem, vagy izgultam. Már nem is tudom, hogy milyen érzés volt. - Szerintem ez mindenhol így. Furcsák vagyunk mi emberek. – erőltettem egy mosolyt magamra, miután sikeresen hülyét csináltam magamból. Ehhez már régen volt szerencsém, hiszen évekkel ezelőtt egészen jól sikerült pár ilyen megnyilvánulásom, Dylan fogta is a fejét, hogy lehetek én a másik fele. Vicces, hogy ő mennyire jól tud bánni a szavakkal, én meg minden mondatommal tudok badarságokat beszélni. - Még nem igen volt időm, tudod pár napja értem vissza és most még csak a családommal voltam, meg hát most még semmit nem tudnak kezdeni vele, túl friss a törés, majd hetekkel később, meg mikor levették a gipszet. Hosszú út áll még előttem. – pillantok a kezemre, egy másodpercre, és elszörnyedek, hogy valószínűleg kettétört a karrierem egy férfi miatt. - Van ilyen, tanultuk, hogy aki a nyüzsgést szokta meg, nehezen tud beilleszkedni a nyugalomban, ekkor történik vele minden. Most nekem is furcsa, hogy ebben a tíz percben még senki nem akarja ellopni a táskámat. – vigyorodom el és körbe nézek. Miért ilyen nehéz? Miért nem bírom elfelejteni csak négy év volt, itt húsz évet éltem, ennyire azért nem maradtam távol, hogy elfelejtsem mennyire szerettem ezt a kisvárost. - Van egy nővérem, meg egy ikerbátyám. Négy perccel, de idősebb nálam. Igen, én vagyok a legkisebb. – bólintok és elmosolyodom, mert hát igazság szerint még van egy testvérem, de ő nem lehet velünk. Orvosi műhiba miatt elszakadtam tőle. Ő a legkisebb. De immáron megint én lettem. De nem fogok még egy nyomasztó történetet mesélni neki. Szegény, ennyi drámát nem hallhatott mostanában, mint az én életem. - Egy barát mindig jól jön! – bólintok a válaszára, mert hátha lett volna, egy barátom az angyalok városában lehet, hogy még ott lennék, nem pedig itt. De nem volt senkim így maradt a kisvárosom. Amint megálltunk a kirakat előtt meglepetten néztem fel. Hiszen ezt ismerem! Régen idejártam Dylannel, mikor bántott valami. Elmosolyodva bólintottam és betértem azonnal az üzletbe és lehúzta a cipzárt a kabátomon. Többen megbámultak rám és a kezemet ezért nem is húztam le, csak a karomon lejjebb rángattam. - Micsoda illatok! Te mit kérsz? – nézek körbe és engem, hogy előrébb menjen. Azt hiszem én az illatokkal is jól lakom.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- De attól még nézni tudnád a nagyokat, nem? Mármint gondolom, ha bemennél a kórházba, akkor biztosan hasznossá tudnád tenni magad, vagy csak nézni azt, ahogyan a profik csinálják. Vagyis szerintem úgy is lehet tanulni, ha másképpen jelenleg nem megy. – szólaltam meg óvatosan, hiszen nem akartam megmondani neki, hogy mit tegyen, meg lehet, hogy badarság is, amit mondtam. Nem vagyok orvos és nem is akarok az lenni. Nem vagyok rosszul a vérttől, de azért az én gyomrom én se venne be, meg szerintem képtelen lennék végignézni azt, ahogyan valaki meghal a karjaim között. Pedig nekik arra is fel kell készülni lelkiekben. A lány kijelentésére meglepetten pillantok rá, majd megvakarom picit a fejemet és hirtelen tényleg nem értem, hogy mi ütött belé, vagy éppen mi lelte. Figyelem őt, s ahogyan egyre több szó hagyja el az ajkait, úgy válik egyre inkább világossá a dolog, hogy mire is gondolt. Nem tudom, hogy melyikünk fogalmazhatott félreérthetően, de meg se fordult a fejemben az, amiről most szó van. Nem szakítom őt félbe, hiszen vélhetően annál furább lenne ez a szituáció. Azt se gondoltam volna sose, hogy esetleg ilyen helyzetbe keveredhetek. - Öhmm, semmi baj. – szólalok meg végül kisebb habozás után, amikor úgy néz ki, hogy elfogyott a szusz belőle. – Mármint meg se fordult a fejemben, hogy így értetted, de akkor azt hiszem mind a ketten megnyugodhatunk, hogy egyikünk se fog a másikra hajtani vagy éppen féltékenységi jelenetet rendezni amiatt, mert a másikat pasival látja. - fogtam végül kicsit poénosra a dolgot és még egy barátságos mosolyt is kapott mellé. Ohh, nem fogom én ezért megenni. Igazán aranyos volt az előbb, ahogyan próbálta menteni azt, amit nem is kellett volna. - Amúgy én is csak barátságra gondoltam, de amúgy tényleg nincs semmi baj. Bárkivel megesik, meg gondolj arra, hogy általában a barátok égnek be leginkább egymás előtt. – kacsintottam rá játékosan, hiszen eléggé őzike lelkem volt, ahogyan a természetem is olyan volt. Nem pont egy ilyen félreértésen akarnék kiakadni. - Ohh, értem. Mi történt amúgy vele? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen én még sose törtem el a kezemet, de tudom, hogy sok minden történhet az emberrel. Efelől kétségem sincs, de attól még minden törésnek más a története, viszont érezhette azt is, hogy nem kötelező elmondania, csak ha szeretné. - Ellopni a táskádat? – kérdeztem meg kissé meghökkenve, mert tény, hogy gyakori volt New Yorkban is az ilyen esetek, de attól még engem elkerült és kicsit meglepett, hogy pont ezt találja furának, de mindegy is. Inkább csak hallgattam és mosolyogtam, mert nem akartam ismét esetleg zavarba hozni emiatt. - Akkor gondolom te vagy a családszemefénye, vagy tévednék? Vagyis voltál, gondolom. – tettem még hozzá, hiszen Mouser családban én voltam az, akit leginkább anyánk körbeugrált, pedig sose kívántam semmi extrát se. Nem voltam sose a kényeskedő típus, sokak szerint kész meglepő, hogy nem váltam azzá édesanyám tettei után. Hamarosan pedig meg is érkezünk az egyik üzlethez, ahova kíváncsian lépek be, mert még nem jártam itt, de az illatok könnyedén lengnek körbe és a hasam picit meg is kordul, pedig eddig tuti, hogy nem voltam éhes. - Őszintén szólva fogalmam sincs. Esetleg neked van valami tipped? – kérdeztem meg, hiszen ha ő itt élt, akkor lehet, hogy járt is itt és ő már jobban tudja, hogy mit érdemes itt megkóstolni, de hirtelen úgy érzem, hogy akár több fajtát is megennék, megízlelnék.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Kedvesen mosolyodtam rá, mert képes voltam magam eltemeti, de igaza volt. Ha nem is műthetek, attól még nézhetem a menetet, hogy küzdenek meg a kihívásokkal, figyelek, és közben tovább tanulhatok. De ahhoz talán be kéne, menjek az itteni kórházba, hogy konzultájak és átehessem magam Kaliforniából. Talán túl sok bonyodalom most körülöttem. - Előbb még beszélnem kell az igazgatóval is. De nagyon jó ötlet volt! – megvonom a vállam, talán félek, hogy mibe keveredhetek itt. Mert csak akarnom kellene és minden jó irányba indulna. Helyette sajnáltatom magam és nem teszek ellene semmit, hogy jó legyen. De persze nem is én lennék, ha nem keverednék valami irtózatos nagy hülyeségbe és persze kimagyarázás is katasztrófába torkollik. - Bocsánat. – lehajtom a fejem, megszoktam, hogy leginkább a cipőmet nézem, mikor bocsánatot kell kérni, nem bírok az emberek szemébe nézni, hiszen tudom csalódást okozok nekik. Ezt megtanultam, hogy csak csalódást okozom, semmi mást. Egyszerűen képtelenség, hogy jó döntést hozzak. Talán ezért is érzem azt, hogy rakás szerencsétlenség vagyok, és nem tudok egyről a kettőre jutni. - Igen, ezt vehetjük jó indulásnak. – értettem egyet, mert mintha én is hallottam volna valami hasonlót, de nem vagyok benne biztos. Lehet, csak összefolynak a napok és a pillanatok. Mintha nem is én lennék. De a lány legalább nem akart velem összeveszni és pozitívan állt a dologhoz. Milyen jó lenne haza menni és közölni, hogy lett egy hasonló szerencsés barátnőm és élvezem az életet. Bárcsak ilyen könnyen menne. - Elcsúsztam a konyha padlón. Felmostam és elfelejtettem, beszaladtam egy pohár vízértés elcsúsztam, egyenesen a kezemre estem. – elhúztam a számat, elég fájdalmasan hangzott tudom, de ennél azért ezerszer rosszabb történt, de még se közölhetem vele, hogy valószínűleg megöltem a férfit, aki eltörte a kezem. Még a végén rám hívná a zsarukat. - Hát az enyémet speciel sose lopták el, de láttam már élesben, hogy is történik. – legyintek, még csak az hiányzott a felsorolásból, hogy ki is raboljanak. Kész rémálom. - Nem épp, most a feketebárány szerepét osztották rám, Dylan próbál visszalökdösni abba a szerepbe. – sóhajtottam egyet. Olyat tettem, ami megbocsájthatatlan és nem fognak egykönnyen megbocsájtani. Hiába volt nagy az öröm, látom, hogy mit tettem velük mikor elmentem. - Én most minden csokis dolgot megennék. Szerintem maradok egy muffinnál, Ronnie valami finommal készül, és nem akarok kikapni, hogy evés előtt már sütizek. Mintha ismét gyerek lennék. – nevettem el magam. Mert tényleg néha túlzásba esik, de azt hiszem, ettől tudom szeretni őt a legjobban.
Kezdőlap
