*Mióta itt vagyok, minden keresésem hiába való volt. A kocsmák, a szórakozó helyek, a bárok… De Jamienek még csak halvány nyomát sem leltem. Ilyen az, amikor az ember avagy a farkas új helyre kerül mindenféle kapcsolatok nélkül. Az már csak még megdöbbentőbb volt, hogy majdnem minden harmadik ember farkas a városban. Ezekről Én mért nem tudtam eddig? Miért voltam abban a hitben, hogy csak a mi klánunk van? Pedig olyan kézen fekvő volt, hogy ez lehetetlenség. De sosem gondolkoztam el ezen. Miért kellett volna? Szép vagyok, otthon meg volt mindenem. Miért foglalkoztam volna más farkasokkal? De hogy egy normális bevásárló üzlet sincs ebben a városban már felháborító. Át kellett repülnöm a fél világot, hogy tudjak új ruhákat venni, hisz itt… itt közel sem volt megfelelő azok a darabok, amiket én hordtam és megszoktam. Kevin még nem jön, Georgenak eddig eszébe sem jutott olyasmi, hogy elhagyja Sitkát. Pedig, hiányzott… ostoba de leginkább megmagyarázhatatlan érzés. Hisz bántott, annyi éven át kínzott, még most is ezt teszi. Ezek ellenére mégis hiányzott egy-egy éjszakán, mikor a ház maga csendességében tértem nyugovóra. De mégis mit várok? Annyi év, két évszázadig mellettem volt s most az első alkalom, hogy nincs. Félreértés ne essék, közel sem vagyok elveszett nélküle. De még Én is érzek, csak jól titkolom. S pontosan ezért vagyok itt. Magányra volt szükségem, hogy az érzelmeim kellően kitombolhassák magukat. Itt az erdőben a város szélén ki az aki felhánytorgatná? Ó hát kérem, még mielőtt valaki észrevenne, már megérzem a jelenlétét és el tudok zárkózni… Úgy, ahogy az helyén való. Egy finom, fekete farmernadrág feszült a lábamra és a hajam, egy laza kontyban volt össze fogva, amiből a séta hatására kicsúszott pár tincs, szabadon lebegve az arcom körül. Vastag, fekete csizmám szára a térdemig ért. A magas sarkú nem kifizetődő az erdőben, így az össz 165 centimmel szinte elvesztem a fák között. Fekete kabátomtól nem voltam hajlandó megválni, így az a maga karcsúszított formájában ölelte körbe a testem, elől a köves gombjaival összefogva. Szerettem a csillogó dolgokat, és a fülemben is ott virított egy pár fülbevaló. Élvezve az erdő csendjét hallattam előre, nem érdekel, hogy hova visz a lábam, úgy is visszatalálok. Legalábbis egészen addig nem érdekelt, míg meg nem hallottam egy nyerítést a távolból. Összevont szemöldökkel indultam meg a hang irányába és az erdőből kibújva egy telken találtam magam. Különösebben nem érdekelt, hogy kié, csak követtem a forrást, miközben maximálisra erősítettem a pajzsom. Semmilyen érzelmi hullám nem volt érzékelhető és csak az idősebbje képes észrevenni azt is, hogy mi vagyok. Ezt, ezt az egyet sosem lehetett teljes mértékben eltakarni. De se baj, hisz minden mást tökéletesen megtanultam ezzel kapcsolatban. Persze mindig van feljebb… nekem meg háromszáz évem. Ahogy megláttam a futatott a lovakkal egy őszinte mosoly kúszott az arcomra. Annak idején szerettem lovagolni és még ma sem vetettem meg a dolgot. Egy állat, mely a maga módján tökéletes. Mindegyiket be lehet törni, csak meg kell találni a módját. Ugyan ellátásra szorul, de meg is hálálja a lovas fiúk fáradságát. Bár nem nekik, hanem nekem vagy a többieknek. S ez így van jól. A kerítéshez érve, az alsó deszkára felraktam a jobb lábam, míg a balkezem a felső lécen pihent. Nem épp tűnt túlzottan barátságosnak.* - Cssss… Szépségem… * Csititgattam lágy, könnyed hangon miközben jobb kezem kissé felé nyújtattam. Türelemjáték. Az idő pedig megtanít az lenni, még ha olykor nehéz is. Legalábbis számomra megesik, hogy fáj tovább várni. Ha letámadod csak elriasztod. Így a kezem csak egyhelyben tartottam, továbbra is felé nyújtva. Ha akar ide jön, ha nem… akkor csak elijesztem és az esély is idő.* - Nyugalom… nem bántalak… * Folytattam halkan. Az állatok megérzik egy másik jelenlétét, pláne egy ragadozóét. Így szükséges. Van, amikor persze felesleges várni, de ez a jövő zenéje. Még csak vártam. Miközben kissé oldalra billentett fejjel kerestem a magam jeges kékjével az állat meleg tekintetét. S egy régi-régi dalt dúdoltam. Már nem emlékeztem a szövegére, arra amit anyám énekelt mindig a kancájának. De a dallam megmaradt.*
Késő délutánra járta az idő... A nap már kormosodott az égen, így jobbnak láttam még naplemente előtt rendbe tenni az istállót és a lovakat, különben szarban leszek... szó szerint! Szóval, egy kiadós kajálás után felkaptam egy régi vajszínű vászon inget, annak már úgyis mindegy, valamint egy itt-ott már megtépázott, szaggatott farmert (nem direkt díszítés gyanánt), majd úgy ahogy voltam kivágódtam a faházból. Már nem volt olyan hűvös, mint az eddigi hónapokban, és bár Fairbanks eléggé hideg város, talán kezdi megérezni a tavaszt. Bőrömön jólesően szaladgált a szél, magával hordva az erdő illatát, miközben beértem a pajtába. A lovakat kiengedtem, addig is futkároznak egyet még "alvás" előtt, én pedig már nyúltam is az ásóvilláért, hogy megmozgassam a letaposott szalmát, eltávolítsam a nap során keletkezett mocskot, és koszt. Éppen, ennek az egész mutatványnak a kellős közepén jártam, mikor a lovak nyeríteni kezdtek, majd a szél magával hozott némi szagot is, amit így hirtelen még nem tudtam hova tenni... csak sejtettem. Az itatókat töltöttem fel újra, amikor egyre csak erősebben éreztem a jelenlétet, így kisvártatva ellöktem magam a "teknőtől", és elindultam az istálló kapuja felé, ami a futtatóra nyílt. Vállamat annak félfájához löktem, kezembe pedig félúton egy koszos, megélt rongyot szorongattam, amivel az eddigi felgyülemlett mocskot kezdtem el letörölgetni ujjaimról, tenyeremről. Aztán megláttam... A kerítés széléről érkező nőt... még inkább: nőstényt. Ugyanis ekkora már, ha nem is teljes egészében éreztem az energiáit, de a szaga elárulta. Egy ideig csak figyeltem őt, ahogy a lovakkal beszélni kezdett, szemréseim összeszűkülve követték kezének óvatos mozgását, miként az egyik kancám felé nyúlt vele. A pajzsomat már már a kapuba érve feltekertem, és némi várakozást követően lassú, lezser léptekben megindultam a másik felé. A rongyot félúton arrébb dobtam, ami engedelmesen rákanyarodott a kerítés egyik fából tákolt lécére. A lovak között törtem előre, akik finoman dobogtak arrébb patájukkal. Némelyiken reflexszerűen végig húztam a tenyeremet, mígnem pár méter távolságba voltam már az érkezőtől. - Salut! - intettem neki, ahogy még mindig felé lépdeltem. Kócos hajamba többször beleakadt a szél, meg-megragadva egy-egy tincsemet. - Hééé, kislány! - kaptam el a kanca pofáját, aki időközben kissé zavarodottan hátrálni kezdett a nőtől. - Nincs semmi baj, Étoile. - húztam vállamhoz a homok-barna ló képét, végigsimítva orrnyergén. Kicsit előrébb vezettem a hátast, közelebb a nőstényhez, majd át is vezettem rá kék íriszeimet. - Segíthetek valamiben? - kérdeztem egyszerűen, fejemet kissé oldalra billentve, ahogy még mindig Étoile-t simogattam. Némileg távolságtartó voltam, ezt nem csak gesztusaim, vagy tartásom, de arcom vonásai is elárulták. Fejemet oldalra billentett állapotából visszaemeltem, majd szegtem feljebb kissé, megrágva államat. - Eltévedt? Vadászik? Vagy szimplán sétálgat? Netán... lovagolna? - akcentusom egészen kivehető volt szavaimból, ahogy ajkam széle halovány mosolyra futott. Más alternatívát nem igen tudtam ezek után elképzelni, noha... nem mintha marha sok közöm lenne hozzá...
*Türelmesen, oldalra biccentett fejjel vártam, miközben ajkaimról több szó nem szállt el, de a dallam igen. Éreztem, hogy van itt valaki, azonban túlzott figyelmet nem szenteltem neki. Ő ott van, én meg itt. Nem is vacsorázni jöttem, szóval a pacinak sem fog baja esni. Ám bár tény, hogy akaratom ellenére ugyan, de birtokháborítást követtem el. De már nem azokat az időket éljük, hogy ez olyan nagy tragédia lenne, pláne, ha nem is szegélyezi kerítés, vaskapu meg az ilyen balgaságok, amire azt hiszik az emberek, hogy védelmet nyújtanak. Ostobaság. Nem láttam a férfit, ahogy ott áll az ajtóban, és míg ez így volt nem is érdekelt. Csak a kanca mely előttem volt. Csak hogy miért nem akarja beadni a derekát és közelebb jönni? Nem vagyok Én olyan rossz… soha, egyetlen egyszer sem bántottam az állatokat. Az emberek az más tészta, ahogy a kölykeim is. Gyerekek, csak ebből tanulnak és lesznek méltó tagjai a Klánnak, annak a környezetnek ahova emeltem őket. Hálátlanok… A férfi lépteire azonban már felfigyeltem, ahogy a köszönésére is és a dúdolásom is abba maradt, egy mosolyt húzva az ajkaimra, még ha a tekintetem nem is változott semmit, ahogy végig mértem a közeledett. Abba csak továbbra az a jeges, érdektelen csillogás volt. Ahogy a ló megindult hátra, kinyújtott kezem visszahullott a felső deszkára magam előtt ráfogva. * - Szép napot! * Köszöntem vissza és a hangom kissé barátságosan csengett, még ha túlzottan nem is kelltette fel az érdeklődésem. Szakadt ruha, kocós haj… mind ez olyan, ami a munkásokhoz mért. Már pedig Jamie volt azt egyetlen kétkezű munkás, aki mégis fel kelltette a figyelmem. Hát hogyne… érte nem lett volna kár, ha balul sül el. Ámbár figyelemre méltó kisfiús arca, hosszú ujjai, ahogy a kancát simogatják… Milyen jó is volna betörni és mily kár, hogy farkas.* - Ami nekem kell azt, aligha tudná megadni… * Billentettem oldalra a fejecském, ahogy a tekintetem a férfiét keresték, apró mosolyt küldve felé. Ki azaz ostoba, aki tálcán kínálná magát? S mi volna benne az élvezet? A kérdés áradatra mosolyom kissé megrándult és elnéz lett a másikkal szemben.* - Talán mindegyik, talán egyik sem. Nem zárja ki egymást… Ámbár a lovaglás sem egy utolsó időtöltés. Talán segítene? * No de azt hiszem, hogy nem feltétlen gondoltunk egyre, még ha maga a mozdulatok nem is annyira különbözőek. Sejtelmes hangom pedig a másik tudtára adhatta. Na de, a kérdés nem ez volt.* - De a kancája nem épp zárt a szívébe. Mintha kissé ideges lenne… Nem kedveli az idegeneket vagy nem lovaglásra szánja őket? * Kérdeztem tájékozódva. Nem különösebben érdekelt a dolog, még ha nem is esett jól a lelkemnek, hogy ennyire nem vagyok szimpi. Pedig aztán még csak meg sem fordult a fejemben, hogy farkasom adta erővel megtörjem az akaratát. Bár, gőzöm sincs, hogy miként reagált volna rá. Még a sajátomon sem alkalmaztam soha. Meglepő, maradt bennem valami emberi.*
Felvontam az egyik szemöldökömet. Ami neki kell... Érdekesen hangzott, főleg egy farkas szájából, de ha már így alakult... - Lehet hogy nem tudnám... de meglehet, nem is akarnám, Mademoiselle. - villantottam én is egy kétértelmű mosolyt felé, ha már játékosra vette a figurát, nem én leszek az, aki ebben meggátolja. Tekintve az elcseszett szokásaimat. Még sértő is volna rám nézve... Kicsit közelebb léptem felé, együtt Étoile-al, majd a kérdéssoromat követő válaszára oldalra billentettem a fejemet, kicsit fel is szegtem tán. Furcsa nőstény, annyi szent, de hát úgy izgalmas az élet, ha van benne egy kis spiritusz. Az pedig úgy tűnt, ebből a nőből nem hiányzik. Legalábbis első látásra. - Nos, ha leengedné a pajzsát, máris rájöhetne, miért nem szimpatizál önnel a kancám. - válaszoltam végül mondandója másik felére, még egy lépéssel közelebb kerülve hozzá. - A farkasától tart, főleg, hogy ennyire burokba zárja. Az állatok megérzik az ilyesmit, ezt talán maga is tudja. - tartottam egy kisebb hatásszünetet, majd egyszerűen csak, teljes természetességgel a finom női kéz felé nyúltam, mely a deszkákba kapaszkodott. Ha nem húzta arrébb, vagy nem reagált túl gyorsan, úgy tenyerét Étoile felé vezettem, jobban mondva a homlokához. - Engedje le a pajzsát, egy kicsit. Nem kell egészen. Meg fog nyugodni a ló is. - pillantottam fel rá alulról, majd újra a lóra, és ismételten vissza a nőre. - Egyébként pedig, de... Ez egy lovarda, és a lovaimat lovagoltatás címszó alatt tartom. Azon kívül, hogy szeretem is őket. - engedtem el immáron kézfejét, hiszen, ha leengedte egy kicsit a falakat maga körül, abban az esetben már a kanca is barátságosabbá vált. Elléptem mellőle, feldobva magam a kerítés felső deszkájára, két karral támaszkodva meg rajta. - Szóval, szeretne lovagolni? - hangom búgó volt, az arcomra felszökő vigyor pedig kaján, egészen szemtelen. Mindenesetre én magam is megmaradtam a sejtelmes köd mögött, aztán úgy játszik el a gondolattal, ahogy akar. Ez már szíve joga. - Átugorhat itt is, ha nem zavarja, hogy ez olyan jouvenceau... hogy is mondják... suhanc, megmozdulás! - mosolyogtam továbbra is. - Vaaagy besétálhat a kapun ott. - böktem fejemmel a pár méterrel arrébb feszengő kiskapu felé, ami bejárást biztosított a futtatóra odakintről. A lovak mindeközben békésen nyargaltak, sétáltak, némelyik egymást boldogította. Pillantásom Tarajos-ra tévedt, akit a tegnapi nap folyamán állítottam vissza két lábra; míg a nő így, vagy úgy, de nyilvánvalóan bejutott, ha beakart. Végül megkerestem tekintetemmel az érkezőt, és akár a kerítésen, akár a kapun jött, de felé lépdeltem, zsebre vágott tenyérrel. - Egyébként a nevem Rust. - nyújtottam felé jobb kezemet, kihámozva az előbbi helyéről, hogy az illemnek megfelelően mutatkozzak be. Lehet ez kicsinyes, lehet ez úrias, lehet ez megszokott... én így vagyok bekódolva. Talán francia modor... fene tudja. Az biztos, hogy nem Heine-től tanultam. - Tehát... melyik ló lenne szimpatikus? - fontam össze karjaimat mellkasom előtt, és egy félfordulattal a hátasok felé pördültem, végigpásztázva őket, mígnem újra a másikra emeltem kék íriszeimet, türelmesen várva a válaszát.
*A válasz… nem kérdés volt. Miért érez mindenki kényszert arra, hogy nem feltett kérdésekre adjon választ? Ha érdekelt volna a hozzáállása, akkor kérdezek. Ha nem, nincs mire felelni. Miért olyan nehéz az emberi észnek ezt felfogni?* - Biztos vagyok benne, hogy nem akarná. Mert nem tudná… Az, hogy melyikből következik a másik már csak szőrszálhasogatás…*Az, hogy miért ez a véleményem talán rejtély, de nem kell sok ész hozzá. Melyik férfi adná magát ily könnyen? Akarom mondani férfinek látszó lény, aki maga is képes elhinni, hogy az. De a férfi ki tudja, hogy valójában hol kezdődik. Arra, hogy miért is fél a ló csak összevontam a szemöldököm.* - Nem pont ennek kéne megnyugtatnia? Hisz ha elzárom, az talán nem véletlen, viszont míg zárva van, addig veszély sem fenyegeti. Vagy talán farkasok közt neveli, hogy a jelenlétük megnyugtatja? * Emlékszem mikor balga mód pajzs nélkül mentem a saját lovam közelébe. Akkor még kölyök voltam, még emberként is a mai viszonylatba átrakva annak ellenére, hogy addigra már javában özvegy voltam. Mily meglepő… De törött borda nélkül nem úsztam meg és még George is elvert utána, az ostobaságom miatt. No meg, mert engedély nélkül mentem ki. De ez már mellékes. * - Szereti? Milyen meglepő, hogy elismeri. - Biccentettem, hogy valóban így gondolom. – Pláne, férfi létére. Vagy jelenleg is igaz a mondás, hogy a látszat csal? * Szeretet, gyűlölet, szimpátia… mind-mind emberi érzelem, olyan, ami már nem való belénk. Ámbár magamról tudtam, hogy ezeket nem lehet kiölni. S az elismerése számomra, számunkra gyengeség. Egy olyan dolog, amit még a nők sem engedhetnek meg maguknak, pláne nem a férfitagjaink. Ahogy a kezem felé nyúl, pár pillanatra a szemébe nézek. De eszemben sincs elrántani a kezem, vagy, önkényesen a ló felé nyúlni. Hagyom, hogy irányítsa a kezem.* - A kancát nyugtatnám meg vele vagy magát? * Vontam fel a szemöldököm, ám a kérdés csak kiegészítés volt, hisz míg beszéltem a pajzsom kissé lejjebb engedtem. Nem nagyon, csak annyira, hogy maximum a korom belőhető legyen a férfi számára. Ha a ló valóban megnyugszik, ennyitől is megfog. A többi érzelmem meg továbbra is takarásban maradt, ahogy a szándékaim is. De mily meglepő, az utóbbi még nem volt. Így nem is volt mit takarni. Finom ujjaim azonban végig simítottak a puha orrnyergen. Na igen, ez a ló puhább mint a férfi keze, nem is bántam, hogy szabad utat engedet a mancsomnak.* - Drótkefével mos kezet? *Tettem fel a kérdést, hogy azért ne legyek már olyan kezes. Meg különben is, az igazság nem fájdalmas, maximum kellemetlen. A kérdésre azonban a másikra kaptam a tekintetem és a kezem is megállt az apró simításokban. Talán feltűnhetett a másiknak, hogy ha az állatra tekintettem, akkor egyfajta gyengédség apró jelei volt látható kék szemeimben, de mikor ránéztem, vagy épp bárhova máshova ez már eltűnt.* - Ó, csak nem mégis megadná azt, ami nekem kell? De a kérdés adott… * Akár átvitt értelemben, akár ténylegesen nézve is állt a kérdésem, hogy segítene-e. Nem tudok lovat nyergelni. Valamiért nem kellett ilyenre vetemednem. Mily meglepő, ezt a lovászok végezték. Az ajánlatra kissé vidáman elnevettem magam, ahogy az ujjammal egy fürtöt tűrtem a fülem mögé, mely ott szálingózott a szemem előtt.* - Ennyire régi módinak tűnök? De minek ugráljak vagy sétáljak feleslegesen, ha másképp is meglehet oldani? * Kérdeztem és nem sétáltam el a kapuig, minek? Azonban nem is ugráltam, az alsó lécre állva ültem fel a felsőre féloldalasan és csak egy könnyed, finom és kecses mozdulattal átemeltem mind a két lábam a túloldalra. Nem voltam közel a férfihez, egy ember még lazán elfért volna kettőnk között. Két kezem pedig magam mellett támaszkodott, vékony ujjaimmal a fán dobolva. Rég voltam ilyen helyen, ami ennyire békés és csendes. Otthon is volt birtok, de sokan voltunk az embernek sosem volt nyugta, vagy magánya. Honvágyam támadt és amint ezt észrevettem, felakartam csapni a pajzsom, de inkább csak a meglévő mögé rejtettem. Az, hogy mennyit érzet meg a másik belőle, az csak attól függ, hogy mennyire figyelt. Ahogy a férfi elém lépdelt, tekintetem minden mozdulatára figyelt és ahogy felém nyújtotta a kezét. Hát na… leszálltam a kerítésről, hogy azért ne ülve köszöntsem. Nem azért mert zavart volna, csak épp így illik, s ha már a másik vette a fáradságot, ami számomra egyébként természetes, hogy nem én megyek hozzá, akkor legalább ennyivel viszonozzam. Jobbom a kezébe csúsztatva mutatkoztam be.* - Sharon, vagy Karen… amelyik jobban tetszik.* Ha csak keresztnév, hát nekem is okom többet adni. Hogy is van a mondás? Annyit várj, amennyit Te is adsz? Bár Én választást is nyújtottam, bár tény, hogy az utóbbi két évben a Sharon nevet használtam, hiába volt mellette a másik. Tekintetem végig követte a mozdulatát és nem kerülte el a figyelmem a munkás izmok. Biztos, hogy nem egy irodában vagy egy teremben nevelkedett.* - Szőke, létra méret… de egy kis sámlit is kérek hozzá, ha már ilyen nagylelkűen felajánlja. * Szavaim játékosak, ám az igazság nem érezhető ki. Valóban őt akartam vagy csak viccnek szántam. Kitudja. De így a földön, fél lépéssel Tőle szinte elvesztem mellette a magam törpe méretével. S hogy tekintetem megtalálja az övét, bizony nem is kicsit kellett felszegnem a fejem. Hát a mélység sosem kifizetődő… ahogy jelenleg az udvariasság sem, hisz ezért szálltam le a kerítésről.* - Az ébenfeketét, a foltos mellett… * Adtam azért választ a valódi választási lehetőségemre is. Imádtam a fekete lovakat, a sajátom is olyan volt. S remélem, hogy még mindig meg van. Bár Georgenak nem állna érdekébe bántani. Magas és izmos ló volt, ahogy a lemenő nap fénye gyéren megvilágította a selymes bundáját. Hívogató volt. Nem csoda, hogy rá esett a választásom.* - … Nem fog bajba kerülni, hogy csak így felajánlja a gazdája lovait? * Vontam fel a szemöldököm halványan. Ó nem, bajba épp nem akartam keverni a másikat.*
Csak vállat vontam szavaira. Nekem édes mindegy minek hívjuk. Szőrszálhasogatás, vagy szimpla hülyeség. Nem számít. Az meg, hogy nem tudnám... nyilván, ameddig nem tudom, nem. De mint mondtam: nem is biztos, hogy akarnám. Aztán pont. - Nem. - feleltem egyszerűen, majd félpillantást vetettem a nőre. - Ezek a lovak mások. Csikó koruk óta nevelem őket, így ahhoz vannak szokva egy farkas közelében, hogy látják, érzik őket. Ha rejtve vagyunk előttük, fenyegetésnek vélik. Így pedig nincs bizalmuk. - szinte csak magam elé beszéltem, ahogy tekintetem ezúttal már a kancát pásztázta, újabb simító mozdulatokkal ajándékozva meg a hátast. Újabb szavaira csak orrom alatt vigyorodtam el, és csak ezt követően, néhány elröppenő másodperc múlva emeltem rá újra mély kék íriszeimet. - A látszat nem csal, valóban férfi volnék. - kacagtam fel szórakozottan, ámbár halkan. - Egyébként pedig elég sok időt megéltem ahhoz, hogy feleslegesen ne takargassam a dolgokat. - hát azért ez így nem teljesen igaz, de erről neki már kevésbé sem kell tudnia. - Szeretem az állataimat, ezt felvállalni nem hiszem, hogy bűn volna, még egy férfinek sem. - fejeztem be végül mondandómat, ezúttal már reszelős, tárgyilagos hangon. Nyilván meg van annak is az oka, hogy ez miért lepte meg őt, vagy miért furcsállta, de valahogy nem tudott érdekelni. Mindenkinek van előélete és ezáltal akarva, vagy akaratlanul, de előítélete. A többi meg már részletkérdés... Végül keze felé nyúltam, és mivel egyetlen, apró jelét se mutatta esetleges ellenszenvének a mozdulat irányába, így nem is zavartattam magam. Egyszerűen csak a ló orrához kísértem ujjait, majd hagytam is őket magukra, hogy ezúttal a leengedett pajzzsal már nyugodtan simogathatja az állatot. - A kancát. Engem nem különösebben zavar, ha rejtőzködik. Szíve joga. - oldalvást emeltem rá tekintetemet, ahogy kicsit arrébb is léptem tőle és Étoile-tól. Ellenben, még most sem pillantottam a leengedett pajzs mögé. Ameddig nem érzem a jelenlétét támadónak, kihívónak, addig nem érdekel mi van a felszín mögött. - Nem valószínű. De ha úgy jobban érzi magát, akár azzal is kezet moshatok. Egyébként pedig most gányáztam ki az istállót, ha nagyon tudni akarja. - igazából nem ütött szíven a kérdése, sosem foglalkoztam efféle apróságokkal, leszámítva, ha éppen grófnak, vagy nemesi bárónak adtam ki magam egy-egy szituációban. Régi mesék... De olyankor számított a küllem, ez kétségtelen. Még mindig úgy tartottam, hogy furcsa ez a nő, olyan... más... De, hogy milyen értelemben, az még számomra is kérdőjel volt. - Ha lovagolni akar, ne fogja vissza magát, ezt a lehetőséget bátran megadhatom önnek. - még mindig csenevész, csibész mosoly futkározott szám szegletében. Szerettem a kétértelmű dolgokat, a játékosságot, legyen az akármilyen forrásból, váljon akármilyen kimenetellé... A játék élvezete felbecsülhetetlen. - Ahogy érzi, Mademoiselle. - vontam meg vállaimat egykedvűen. Tőlem átkúszhat a kerítés alatt is, marhára nem mozgat meg a történet. Mindazon által értékeltem, hogy nem dámáskodott, hanem egyszerűen csak finoman átemelte magát a deszkákon. Valahogy, sosem tudtam azonosulni a sok (valóban) előkelő nőhöz, de még férfihoz sem. Még akkor sem, mikor én magam adtam elő ezt a fajta mentalitást. Az érdek volt, nem saját jellem... Na de elkanyarodtam nagyon... - A Sharonnal kiegyezem. - mosolyodtam el a kézfogást követően, és még biccentettem is mellé. Aztán már fordultam is tengelyem körül, féloldalasan kémlelve a lovakat. Természetesen a kérdésemre adott válaszának első felére akaratlanul is visszapillantottam rá, felrántott szemöldökkel, sunyi fénnyel szemeimben, és még szám azon szegletében, mely felé esett, egy könnyed vigyor is megjelent. - Nem hiszem, hogy a szőkével jól jár, főleg, hogy nincs sámlim... - de van, hogyne lenne... Egyébként is csak a játék fonalát vettem fel egy pillanatra. - Ellenben, a fekete jó választás. - vezettem át pillantásomat Tarajos felé. - Viszont, talán lelombozom, de Tarajos csak engem tűr meg a hátán... Elég... makacs. - még a torkomat is megköszörültem. Ez a csődör volt az első lovam. Masszív, izmos, ébenfekete hátas, hullámos, erős, ívelt sörénnyel, csillanó patákkal. Igaz, a tegnapi sokkja óta eléggé fáradtnak tűnt, de ez már csak a kiheverési stádium miatt van. - De tudja... egy magafajta, titokzatos nőnek egyébként is más lovat ajánlanék. Egy erős kancát. - tekintetem végig futott a lovakon, akik nyugodtan legelésztek a kerítés oldalánál, vagy éppen futkároztak, sétáltak... Szerettem őket nézni. - Étoile jó hátas. - biccentettem a homok-barna, hullámos sörényű ló felé. - De ő sem magának való. Túl szeszélyes... Az ott pedig Carte, a foltos. - mutattam is a Tarajos mellett álló fehér alapon fekete-barnás, térkép mintás patás felé. - De ő csődör. Ahogy Titusz is. - pillantottam arrébb az éppen ágaskodó, mély, sötétbarna, csillanó szőrzetű ló felé. - Viszont... Látja ott a távolban... azt a hófehér lovat? - vezettem át íriszeimet a futtató másik végében legelésző kecses állatra. - A neve Sheera. - egy egész másodpercre el is merengtem a kancán. Gyönyörű állat volt, hosszú, az összes ló közül a leghosszabb sörénnyel rendelkezett, minden ízében tiszta, hófehér hátas volt. Lenyűgöző látvány. - Jöjjön... - indultam meg hirtelen, és határozottan a futtató másik végébe, amint megbizonyosodtam róla, hogy Sharon is velem tart. Kettőt csattintottam út közben a nyelvemmel, mely során Tarajos szélárnyékban kezdett el utánunk kocogni. - Egyébként pedig... hogy válaszoljak a kérdésére... Ez az én lovardám. Úgyhogy nem hiszem, hogy magamat nagyon bajba tudnám hozni. - vigyorodtam el, miközben kezeimet zsebre vágtam, fejemet pedig hol lehajtottam, hol pedig Sheera felé emeltem. Végül megálltam, körülbelül másfél méterre a patástól, aki már érzékelt minket, és finoman, ámbár erőteljesen hátravetette pillantását ránk. Kihúzta magát, majd kicsit toporogva maga alatt, pár lépést tett felénk. Tarajos pedig még mindig oldalasan, mögöttünk volt. - Úgy hiszem, talán ő is elnyerheti a tetszését. Menjen csak közelebb. - noszogattam egy kicsit a nőt, és ha megindult, úgy az ébenfekete csődör mellé álltam, karomat feldobva nyakára. Aztán csak figyeltem a két nőstényt, miként is viszonyulnak egymáshoz. Sheerát ismerve egészen barátságos, noha elvétve igazán makacs kanca. - Csak bátran. Barátkozzanak. És, ha úgy gondolja, akár fel is nyergelhetem magának. - vigyorogtam, mint valami idétlen suhanc... de hisz az is voltam. Legalábbis látszólag mindenképp.
*Bizalom… ki az aki felé egyáltalán lehetne ezt a szót használni? Hisz a korok kiforgatták maga az értelmét és a fogalmát is. Ma már mindenkire azt mondjuk, hogy megbízunk benne, aztán meg sírnak, hogy; jajj istenem, nem kellett volna. De hát nem fő az óvatosság?* - Az alapvető bizalom mindenkinek kijár… Akár állatokról, akár emberekről van szó. Vagy nem így gondolja? * Igen, ezaz amit meg kéne adni. Az esélyt, ami egyfajta próbatétel. Aztán vagy megbukik vagy nem. Ám a bukásnak ára van. Az meg már más kérdés, hogy ki az aki megadja és ki az, aki nem. Jó magam, az utóbbiba tartoztam. Bár ki tudja… Hisz itt vagyok. A válaszára kissé fürkészőn tekintettem a férfire.* - Az idő nem minden… egy szobában is tölthette. * Az pedig épp nem hasznos. Tapasztalat. Nem véletlen nem értek a harchoz. De minek is egy magamfajta nőnek a harc? Még ész sem kéne, a bájom és szépségem bőven elegendő ahhoz, hogy boldoguljak. Napjainkban meg pláne. * - Mondtam Én egy szóval is, hogy bűn? S különben is; „Akkor követsz el bűnt, ha be is bizonyítják.” *Ó nem, félreértés ne essék, nem letegeztem a másikat, szimplán George szavait idéztem, aki már két évszázada nem magázott, csak hivatalos körökben. De persze olyankor nem a tanításain van a hangsúly. Na olyankor bizony kuss a nevem. De ez így van rendjén. Ujjaim közben vidáman táncoltak a barna kancán, végig simítva a nyakán, hogy aztán a fejéhez sétáljanak vissza az ujjaim. A pajzsomra csak egy halvány mosollyal reagáltam. Nincs mit feszegetni rajta. Így érzem jól magam, biztonságban. A kezére adott válaszra azonban felé kaptam a tekintetem és eszméletlen késztetést éreztem arra, hogy megtöröljem a kezem. De csak egy néma sóhajnak engedtem utat. Hát mit is vártam? Már csak a remény maradt, hogy kezet mosott, avagy nem a kezét használta villának. Elvileg annak is öt ága van.* - Amíg nem engem akar simogatni, addig azzal mos kezet, amivel akar… * De csak ennyit mondtam. Aztán vagy igaz vagy nem. Najó, igaz. De azért a durvább érintésnek is meg van a magam… hmm… varázsa? Talán. Hisz nem voltam hozzá szokva, legalábbis nem így. A válaszára kissé játékosan csillantak meg a szemeim. George távolléte? Megeshet, hogy ezért voltam kissé felszabadult. De közre játszik, az újdonság varázsa is. De kitudja, hogy meddig bírja a másik fent tartani.* - És mégis miként óhajtaná tálalni… a lehetőséget. * Nem is Ő magát. Dehogynem. De hát nem kell mindent kimondani, olykor többet megtudni a reakciókból, mintsem ha csak a száraz tényekre hagyatkoznánk. S érdekelt… nem félt. Persze nincs is oka, idősebb is és nekem a szépségem van, no meg a nyelvem. Érzi… érzem a frászt. De csak egy vak nem vette volna észre, hogy a férfi a reakciómra kíváncsi. De ha ezzel alacsonyabbra tesz, mint vagyok, az talán jól is jöhet. Nem kell tudnia senkinek, hogy honnan jövök vagy hova tartok. Időben minden kiderül… Kíváncsian hallgattam a válaszát, még ha szemeim közönyösen is csillogtak. Nem ellene, ez az alap.* - Valóban lelombozz, de azt hiszem orvosolható a probléma. * Tekintettem a kerítés felé. Naná, hogy nem „Tarajos” miatt értettem, hanem a sámli miatt. Azt meg már a másiknak nem kell tudnia, hogy bár erényövem nincs, de némi igényem igen. Tarthat nyugodtan könnyűvérűnek, játékosnak… ahogy jobban érzi. Nekem aztán mindegy, a valóság meg…* - És ha Én mégis Őt szeretném? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Mindenkit be lehet töri, de nem az Én feladatom arra meg egyáltalán nincs szükségem, hogy ledobjon magáról. De a kérdést nem zárja ki. De már csak tekintetem követte a paripák ismertetését, de nem szóltam közbe csak megvártam a végkifejletet, hogy szerinte mi is való nekem. A fehér lovat meglátva, kissé oldalra billentettem a fejem. De lépteim követték a férfit.* - Mit jelent a neve? * Ismeretlen volt számomra, ám bár a látvány valóban lenyűgöző, de az állatoknál nem feltétlen számított. Nekem továbbra is a fekete hátasra fájt a fogam. Hogy is hívta a férfi? Tarajos? Valahogy így… Ahogy a fekete csődör a hátunk mögé ért, akarva akaratlan is hátra tekintettem egy mosollyal az arcomon, de csak pár pillanat volt és inkább előre tekintettem. Az, hogy övé a lovarda kicsivel jobb fényben tüntette fel, de meglepődésem nem mutattam és még csak végig sem néztem rajta még egyszer.* - Sokan szerethetnek erre lovagolni. Vagy másban is utazik Rust? * Pillantottam rá. Ám ez összetett kérdés volt, amiből valószínűleg és remélhetőleg kiderül az is, hogy mióta van itt. A kanca elé érve kék íriszeim minden mozdulatát követték. A biztatást követően pedig még pár pillanatig csak szemeztem vele, mármint a lóval. Aztán tettem egy lépést felé. Közeledésem határozott volt, nem féltem tőle. Azonban a határozottság ellenére, közel sem volt ártó vagy fenyegető hangsúlya. Mindössze, ha valóban őt fogom megülni, akkor tudnia kell, hogy Én irányítok és nem Ő. Nevelés kérdése, hogy végül el-e jutottam hozzá vagy hátrálni kezdett. Amíg nem éreztem veszélyt a paripa felől, akkor az első esetleges meghátrálást figyelmen kívül hagytam és tettem még egy lépést felé. De ha ezek után is hátrált volna, akkor hagytam.* - Gondolnám… de tudja a másé mindig csábítóbb… * Mosolyodtam el miközben a vállam felett a fekete hátasra tekintettem. Ha eljutottam a lóig, akkor úgy, hogy az ujjaim finoman cirógatták a nyakát. De persze ha tarajos esélytelen, akkor marad ez. De egy próbát még megér.*
- Az állatok máshogy gondolkoznak. Természetüknél fogva tartanak mindentől és mindenkitől. De egy ember esetében, persze. Kijár az alapvető bizalom. - ennél többet pedig nem is mondtam, felesleges volt. Holnapig beszélhetnénk erről, akkor sem jutnánk feltétlen közös nevezőre. Ellenben, ahogy az időről kezdett el beszélni, kénytelen voltam elmosolyodni. Egész szélesen, ami azt illeti. - Tölthettem volna. De... nem tettem. - még kacsintottam is mellé, csibész módjára, ezzel is jelezve, hogy nagyon nincs így. Sőt... Persze teljes önéletrajzot eszem ágában sem volt hirtelen lefektetni, és nem hogy kedvem nem volt hozzá, de nem is tartozott a nőstényre. - Nem mondta. De ettől még megjegyezhettem. Vagy, zavarja talán? - vigyorogtam továbbra is. El vagyok én már szokva ezektől a nagy-röptű beszélgetésektől, no meg... ezek már szavakon fennakadások, rajtuk csüngések. Nem volt ezzel gondom, egyébiránt, egyszerűen csak ha már a jár a szám, értelmes mondatokat ejtsek ki rajta. Ez a nő pedig akkor is fura, változatlanul... Mondjon bárki, bármit, bennem valahol mélyen zizeg valami, ami ezt sejteti. Aztán lehet csak próbariadót fújt a vészjelzőm. Bánom is én... - Ha simogatni akarnám, Mademoiselle, akkor azt tenném. Ebből nyilván gondolhatja, hogy nem akarom... - sunyi mosoly játszott szám ajkaimon, ahogy még fejemmel is kicsit belehajoltam szavaimba. Lehet elkeserítőnek véli a szavakat, vagy szimplán bunkónak... nem tudott meghatni. Ahogy az sem, ha netalán hamis tényközlésként fogta fel. Én úgy is gondoltam, a többit meg már úgy rakja össze fejben, ahogy óhajtja. A probléma pedig... orvosolható valóban, és kétértelműsége felett még mindig nem tekintettem el, így továbbra is csak kaján vigyorral szolgálhattam szavaira. Ezt követően pedig, önkényesen felvázoltam neki a helyzetet, a lovakat... névről névre, noha egy-kettőt kihagytam a szórásból. De ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy lássa, egyrészt értek az állataimhoz, másrészt pedig, nem dobom a mély vízbe, hogy Tarajost "mássza meg", hiába vele szimpatizál. Én elhiszem, hogy a csődör nyerte el a tetszését, viszont azt is tudom, hogy ez a ló, nem olyan, mint a többi. Sokkal dacosabb, hevesebb... És bár Sharon farkas, senki se gondolja, hogy nem tud akkorát repülni egy ilyen hátasról, mint amilyen Tarajos. Na mindegy, elkalandoztam... - Akkor meg kell békélnie a gondolattal, hogy csak szeretné... - válaszoltam sunyi mosollyal képemen. Szerettem húzni a nők agyát, vagyis... valójában bárkiét. De jelenleg inkább csak az érdekében - és persze a lóéba - ellenkeztem. Közben elindultunk a hófehér kanca felé, a hátunkban követő Tarajossal. - Sheera-é? Nem a saját anyanyelvemből kapta a nevét. Egyes kultúrákban: fényt jelent az éjszakában. Már csikó korában, mikor megláttam... tudtam, hogy így fogom hívni. - jól esően mosolyodtam el, őszintén. Közbe vetett kérdésére, rápillantottam. Noha, tetszett az érdeklődése, mégsem éreztem úgy, hogy ez rá tartozna. Nem állt szándékomba több információba beavatni, mint amit lát... - Sokan. Nincs is más lovarda a közelben, így aki szereti az ilyesmit, az idejár. - válaszoltam szemrebbenés nélkül. - Szóval, elég sok időmet leköti ahhoz, hogy másban is utazzak. - ...se! De ez már tényleg csak rám, és Heine-re tartozik. Végül megérkeztünk, és miután Sharon, a noszogatásomat követően elindult, csak Tarajos mellé léptem. És vártam... Sheera nem mozdult, ahogy a lassú, határozott léptek felé közeledtek. Noha, tekintete masszív volt, átható, majd amint kellő közelben érezte magához a nőt, finoman dobbantott egyet. Ha pedig Sharon megállt, úgy a kanca aprót biccentett felé, fejét kicsit meghajtva. Ez az elfogadás... - Ön is tegyen így. - kiáltottam utána, habár hangom nem volt éles, vagy túlzó. Épphogy megemeltem. - Ha ismeri az etikettet, akkor értheti miért. - tettem még hozzá, kevésbé sem lekicsinylőn. Elvégre, már ránézésre is egyértelmű volt számomra, hogy ez a nő bizony finom, kissé előkelő stílust követ. Így talán nem esik nehezére megadni ugyanazt a gesztust Sheera felé, amit ő is tett. Ha pedig így történt, úgy a kanca finoman lépett egyet a nőstény felé, átengedve magát neki, alázatát adva. - Valóban. A másé csábítóbb. De ha nagyon akarja, megpróbálhatja. - léptem el Tarajos mellől, felkínálva a lehetőséget, noha tudtam, a csődör nem fogja magát engedni... De ez már Sharontól függött. Ha megpróbálta, úgy Tarajos már az első lépésénél jelezte, hogy eddig, és nem tovább. Dobbantott, dominanciáját fejezte ki fújtatva, füleit hegyesre állítva. Ellenben, ha megelégedett Sheera-val, úgy én indultam meg a nő felé, egészen a kanca mellé sétálva, végig simítva annak hosszú, finom sörényén. - Ezek a lovak nem egyszerű házi pónik. - szólaltam meg végül, hogy értse, azért viselkednek így, mert tisztelettel neveltem, tanítottam őket. Lévén, hogy magam is egy állat vagyok - noha csúcsragadozó -, tisztában vagyok vele, hogy ezek nem gépek, nem használati tárgyak. Bér tény és való, az erdei vadak felé cseppnyi tiszteletem sincs. Azokat azért teremtették, hogy mi uralkodjunk rajtuk... ez ennyire egyszerű. De a lovak mások, és ha ezzel bárkinek problémája van, szívesen bemutatom a karmaimnak. - Szóval, mit szeretne...? Felnyergeljem? Mármint... a lovat. - pillantottam át Sharonra, kaján mosollyal vonásaimon. - Csak a futtatón kíván lovagolni, vagy kimenne kicsit terepre? - már csak azért is, mert abban az esetben máshogy nyergelem a lovat...
- És maga is megadja másoknak? * Kérdeztem még mindig mosolyogva. Persze, tudta… én magam is tudtam, hogy mi jár és mi nem. De az más kérdés, hogy azt meg is tartjuk vagy sem. * - Egy újabb világot látott kóbor? Teremtője, hogy viseli a távollétét? * Semmi hátsó szándék nem volt a kérdésemben, vagyis kérdéseimben. Nem a férfi az első vérfarkas akivel találkoztam és kimaradt a városi viszályból, melyről már én magam is tájékozódtam. A teremtő jelenléte az életünkben lételem. Legalábbis azok alapján amit Én tanultam. S bár George még csak halvány jelét sem adta annak, hogy bizony igényt tart rám. Tudtam, hogy hiányol. Nincs másik kölyke rajtam kívül. Legalábbis élő… S ismerve őt… nos, már biztos megvannak a hiányai. A kérdés már csak az, hogy mikor ugrik át Sitkából egy-egy éjszakára vagy rendel magához. * - Nem Rust, nem zavar. Mindössze csak meglepő… de ne is foglalkozzon vele. * Legyintettem hanyagul. Nem, nem csak a szám jár mindössze más a neveltetésünk, már amennyit eddig láttam. Nálunk egy ilyen elismerés után, pláne idegen felé jó pár napot ezüstláncra verve töltöttünk volna. Jobb esetben magányosan. A rosszabbat meg hagyjuk… nem szívesen emlékszem vissza. Az újabb szavai azonban elterelik a gondolataim a komor valóságról, melyről nem feltétlen beszélhetnék múltban. S egy halvány mosolyt csal az ajkaimra. Ha akarná, akkor tenné? Érdekes hozzáállás.* - Úgy érti, ha akarná, és ha hagynám… Igaz Rust? * Vagy még egy George mentalitású ember? Tekintetem végig söpört a férfin, ahogy próbáltam rájönni. Nem, egyáltalán nem olyannak tűnt. Az meg, hogy nem akar… istenem, nem fogok sírva haza szaladni apucihoz. Ha kéne, ha valóban kéne és nem csak a szavakkal játszanánk, akkor elérném a célom. Legalábbis eddig mindig elértem. De persze arra már végképp nem számítottam, hogy az első kudarcom egy lóval lesz, még hozzá Tarajossal. Amire a férfi is rá tett egy lapáttal és ezt.. ezt már nem tudtam értékelni. Kék tekintetem érdektelenül villant a másikra a szavai miatt, azonban ismét megjelent benne, azaz állítólagos őrült csillogás, melyről az ember nem tudja, hogy már robbant vagy fog. Én nem tudom, még nem találkoztam vele. Hisz mikor tükörbe nézek, csak gyönyört látok. Mások mondták, hogy olyan. Én meg… hiszek nekik. Merném nem tenni. De szavakkal nem reagáltam rá. Nem lett volna mit mondanom és ostoba ellenkezésbe meg felesleges bonyolódni.* - Vette vagy egy jó tevő lélek, aki megtalálta és talpra állította? * Folytattam inkább a fehér kanca után az érdeklődést. Ha sajátja az istálló és mégis Ő maga takarítja… nos ez már csak hab lett volna a tortán és a sírjára egy szentszöveg kerül majd, aki az elesett állatokon, embereken és az ég tudja még miken segített. Mint egy pap. - Értem… * Feleltem a kérdésemre adott válaszára és halványan bólintottam is hozzá. Bár tény, hogy különösebben nem érdekelt, hogy mit szeretnek az itteniek csinálni. Egy valaki érdekelt, Ő meg biztos nem egy lovardában fog felbukkanni. Ahogy dobbantott a ló megálltam, még mindig nem hiányzott pár törött borda… jobb esetben. Rosszabban meg itt ragadnék egy idegennel, míg fel nem épülők. Azért mi sem pikk-pakk regenerálódunk. Szóval nem kockáztatnám a dolgot. Azonban Rust szavaira a vállam felett tekintek hátra, kissé felvont szemöldökkel. Ügye csak viccel? Nem, kicsit sem tűnt úgy, mint aki vicces kedvében volna. Legalábbis ebben a pillanatban. Egye kutya… Fejem kissé meghajtottam és majdhogynem pukedliztem is mellé, bár az utóbbi időben leesett így nem néztem ki úgy mint egy idióta csak megvetettem a lábam. Viszont ahogy a ló utána közelebb lépett, egy halvány mosoly játszott ismét az ajkaimon és ha már nem hátrált, hát a kezem ismét rá simítottam a nyakára. Lágyan, finoman cirógatva, kényeztetve az állatot. A csábítás nagy volt, hogy mégis megpróbáljam a fekete kant, de csak megingattam a fejem. Nem tettem rá kísérletet. A kerítésnél sem tűnt készségesnek, annak ellenére, hogy nem rúgott föl kapásból.* - Azt vettem észre… * Billentettem kissé oldalra a fejem. A saját lovam így közeledve felé, már megőrült volna és saját magában tett volna kárt. Félt a farkasomtól, nem hibáztatom érte. Én is félnék Tőle. Noha nem egy vérmes fenevadam van. Sőőőt… azt hiszem, az kimaradt a nevelésemből. Hogy ez jó vagy sem… az majd kiderül. Idővel. Rust újabb szavaira azonban már megint mosolyogtam, mintha le sem lehetne vakarni onnan. Csak tudnám mi a fenéért mosolygok állandóan, ha egyszer különösebb okom nincs, hisz a fiam még nem találtam meg.* - Nem is mást… De ha kilovagol velem, akkor felnyergelheti terepre. Ha nincs kedve vagy ideje, akkor maradok korlátok között. * Egyedül nem volt kedvem, ahhoz számomra ismeretlen a terep és nem mintha félnék. De egyedül akartam lenni és a férfi lovardájába futottam. Ez mit sem mutat, minthogy nem nekem való az egyedüllét. Akkor meg minek erőltessem. Ha Rust megindult az istálló felé, és ha nem intett maradásra, akkor követtem. Bár sok hasznomat nem veszi, ha nyergelésről vagy takarításról van szó. De minek álldogáljak kint egyedül, ha egyszer álldogálhatok mellette is? De a kanca mellől nem mozdultam. *
- Aki megérdemli, annak természetesen. - szegtem fel kicsit államat, noha nem nagyképűen. Ez inkább megerősítésként párosult határozott, ámbár nyugodt szavaim mellé. A bizalom mindig kérdéses, van, hogy első pillanatban megérzem, kinek nem jár belőle... De ez már egy más téma... - A teremtőm? - pillantottam vissza a nőstényre, egészen komoly képet vágva. Végül mégiscsak elmosolyodtam, haloványan, és könnyedén. - Idejét se tudom mikor láttam. Nem köt hozzá sem lánc, sem érzelem. Leszámítva a tiszteletemet. - válaszoltam röviden, hiszen régi történet, és túl kacifántos, nem egyébként: hosszú is. Szóval, kár volna ezzel fárasztani bárkit. Másfelől pedig, értelmét sem igazán látom, hogy miért avatnám be Sharont bármibe is, ami már mélyen a lelkemben nyugszik. Arra, hogy számára meglepő, hogy valaki felvállalja az "érzéseit", főleg, hogy férfi, már nem reagáltam, csupán egy bólintás keretében fogadtam el, hogy immár ne foglalkozzak vele. Kár is volna ezt tovább rágni, mert sem értelmét, sem végét nem látom ezen beszélgetésnek. Mindenesetre visszakérdezése nyomán, én magam is elvigyorodtam, noha kevésbé sem feltűnően. Testem kicsit meghajolni látszott, ahogy fejem is biccentésszerűen követte a mozzanatot... - Nyilván, Mademoiselle. - pillantottam fel rá alulról, szám szegletében sejtelmes mosoly kíséretében, ahogy már egyenesedtem is ki gerincből. Egyébiránt, ha nem akarná, még az sem érdekelne feltétlen... De lévén, hogy alapvetően illedelmes, francia suhanc vagyok... esélyes, hogy csak akkor tennék ilyet, ha hagyná. De mivel nem is akarom megtenni, így a kérdés bőven tárgytalan. A szavak pedig egymást követve torkolltak bele a ködös semmiségbe, a fátyolos, finom levegő testébe... Egészen könnyelműnek, és szabadnak tűnt a társalgás. Ezt pedig abszolút nem bántam. - Vettem. - mosolyodtam el alig érzékelhetően. Tarajost leszámítva tulajdonképpen az összes itt mocorgó patást vásáron, vagy egyéb helyzetből fakadóan szereztem. A csődör azonban más téma lenne... Mindeközben elnéztem, ahogy Sheera-t megközelítette, majd szavaimnak eleget téve meghajtotta fejét ő is a ló előtt. Arcomon kedélyesen rándultak a vonások, szinte már jólesően. Vállammal kicsit Tarajos oldalának dőltem, amit ő kevésbé értékelt, de ezt csupán két fújtatással jelezte. És, mivel Sharon se érzett feltétlen késztetést, hogy mégiscsak megpróbáljon a csődörrel zöld ágra vergődni, így végül megpaskolva Tarajon oldalát, elléptem tőle, pár lépést megtéve a nő felé. - Én ráérek. Ha akar, mehetünk terepre. - azzal hátat is fordítottam, és már indultam is meg az istálló felé, nyomomban az ébenfekete lóval, majd idővel Sharonnal és Sheera-val is. Odabenn egész gyorsan sürögtem, először a kancához sétálva kezdve meg az első lépéseket. - Szabad? - pillantottam át oldalasan Sharonra, és amennyiben adott helyet, úgy elsimogattam a ló szőrét, majd felterítettem hátára a sötét nyeregtakarót. Ezt követte a nyereg, amit már-már rutinszerű gondossággal emeltem Sheera fölé, és engedtem le óvatosan, hogy pontosan illeszkedjen az iménti takaróhoz. Aztán a rögzítő szíjat összekapcsoltam a nyeregszárny alatti hevederrel, ügyelve rá, hogy az ne legyen se túl laza, se túl szoros. Végül pedig egyszerűen csak áthúztam azt a ló hasa alatt, megigazítva a kengyelt, átsimítva a szíjon, hogy sehol se gyűrődött be. Mindez röpke percek töredéke volt, és már a kantárért nyúlva léptem a kanca feje mellé. A kötőféket szétválasztottam, majd finoman a nyakára helyeztem, ezzel együtt a kantárt is átdobtam feje fölött. A kantár előbbik részét állkapcsa alatt vezettem át, a zablát pedig a szájához tartva, óvatosan indítottam meg fogai közé. Nem volt ezzel sem gond, hiszen nem az első nyergelésünk, így Sheera engedelmesen nyitotta szét száját, hogy a zabla könnyedén bejusson a sarkakig. Végül a tarkószíjat is átfűztem mindkét füle mögé, szinte pontról pontra ellenőrizve, hogy sehova nem csíptem be egyetlen szőrszálat se. Sehol se szorítja az állatot a szíj, és egyéb részek. Végül egyszerűen megmozgattam az orr- és torok szíjakat is, majd minek után rendben találtam, egyszerűen összekapcsoltam két a kantár mindkét oldalán a rögzítő csatot. Az egész procedúrát pedig Tarajosnál is megismételtem, majd amint mindkét ló készen állt a terepre, Sharon felé fordultam, homlokomat áttörölve öklömmel. - Azt hiszem, indulásra készen vagyunk. - vigyorodtam el, megroppantva nyakam csontjait. Sheera kantárját átadtam Sharon kezébe, majd Tarajos felé fordulva, egyszerűen csak felpattantam a ló hátára, tenyeremmel simítva végig az izmos nyakon. - Üljön csak fel. Gondolom, nem kér ehhez segítséget. - intettem lépésre a csődört, elsétálva a nőstények mellett, és miután átértem az istálló kapuján, visszafordítottam a lovat, hogy végignézzem a mozzanatot, ahogy a nő "megmássza" a hátast. Ajkaimon finom mosoly játszott továbbra is, és amennyiben Sharon is elkészült, úgy újra mozgásba lendítettem Tarajost, noha egyelőre egyszerű sétára. - Minden rendben? - pillantottam át a másikra, amennyiben mellém ért, egyenes háttal véve fel a ló ritmusát... A futtató kapuját lábbal rúgtam ki, folytonosan irányt adva Tarajosnak, hogy végül kiérve, ugyanezzel a mozzanattal tessékeljem is vissza az ajtót a helyére, amennyiben Sharon is kiért. - Régóta él itt? Vagy csak keres valakit? - kezdtem meg a könnyedebb beszélgetést, ahogy továbbra is csak lépésben engedtem haladni a hátast, egyelőre hagyva, hogy arra menjen, amerre kedve tartja.
*A férfi szavaira összevontam a szemöldököm. Oké, nálam legalábbis közbe játszanak az érzelmek, de magam sem tudom eldönteni, hogy a gyűlöletem vagy a szerelmem az. De nem is fontos, hisz a kettőt csak egy hajszál választja el és egyikből következhet a másik is. * - Nem egészen erre gondoltam. A farkasa is megkövetelné, a teremtője létét, közelségét. Ez oda - vissza működik… de talán ez is nevelkedés kérdése. * Vontam meg halványan a vállaim. Csak érdeklődtem, nekem aztán mindegy volt, hogy mennyire van szüksége és mennyire nincs a Teremtőjére. Viszont az ok érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy miért… Mi az, amiért egy farkas ennyire eltávolodik az „Apjától”. De nem kérdeztem, minek? Nem rám tartozik és nem Rust az egyetlen, aki ilyen életet él. Találó a magányos megnevezés a kóborokra. De hogy miként nem képesek ezt egy kicsit sem bánni? Nem, nem arról van szó, hogy Én George nélkül elveszett vagyok, vagy nem tudok létezni, mert ez nem igaz. Sőt, nélküle talán még jobban is megállom a helyem, de… A hétfejű kapanyányenyé monyó sem tudja, hogy miért, de nem tesz boldoggá. Azért ez a nyilván a mosollyal kisérve nem volt hmm… hihető? Megnyugtató? Igazából egyik sem, annak ellenére, hogy közel sem idegeskedtem vagy zavart volna a dolog. Az, hogy miként alakulna a semmi, meg már tárgytalan. De csak halványan megingattam a fejem. Azonban mikor válaszolt, hogy akár mehetünk is, egy széles és örömteli vigyor szaladt az ajkaimra. Ténylegesen örültem neki, úgy látszik ez nem a színjátszások napja, de kitudja még mit hoz az elkövetkezendő órák percei. Jelenleg viszont nem a jövőt akartam megfejteni. Hanem csak az istállóban járkáltam, különösebben nem kötött a hely, ahogy az még annyira sem míg a férfi felnyergelte a lovakat. Minek nézzem tátott szájjal mikor a büdös életben nem fogok ilyet csinálni? Felesleges, de mivel nem voltam bejelentve, így azért nem kezdtem el pattogni, hogy meddig kell várni. Szépen is néznénk ki. Csak mikor megszólalt fordultam vissza és lépkedtem oda hozzá és Sheerához. Ó igen, megtanultam a ló nevét. A kantárját megfogva simítottam végig a ló homlokán, egy halvány mosollyal kísérve.* - Köszönöm. * Feleltem közben a férfinek. Hogy a lehetőséget, vagy azt, hogy jó istállófiú módjára felnyergelte már mellékes. Megköszöntem és slussz. * - Kicsi vagyok, de nem szerencsétlen. * Feleltem, és ez betudhatta egy nemnek. Oké a magam kis méretével nem épp könnyű dolog egy magas hátasra felmászni, de lássuk be, gyakorlat teszi a mestert és nincs mindig kéznél egy élőszék, hogy felsegítsen. Lábam beakasztottam a kengyelbe és egy határozott lendülettel húztam fel magam Sheera hátára. Másik lábam csak ívesen lendült, hogy a túl oldalt kössön ki. És ha szívatásból nem hagyott valamit rosszul, akkor semmi gondom nem akadt menetközben. Nem is értem, hogy miért is használtam női nyerget többnyire. Sokkal kényelmesebb és finomabb. Na de az ember lánya ne válogasson, hisz ennek is meg van a maga előnye. Mosolyogva értem be a másikat és a kérdésére oldalra fordítottam a fejem, ahogy a kislány alattam mozgott.* - Mért ne volna? Egy ló már csak nem fog ki rajtam. * Ingattam meg a fejem, és ahogy kirúgta az ajtót tekintetem ismét előre meredt, hogy az utat figyeljem, nem ismertem a terepet, és csak bíztam benne, hogy a ló megteszi helyettem azt a szívességet, hogy nem lép férre. Én különben sem vagyok hűséges típus. A futatót elhagyva, ismét a férfi mellé irányítottam a lovat és fentről fürkésztem a tájat. Tartásom bár egyenes, de közel sem merev. Mintha idefent minden könnyebb lenne. Mintha nem létezne semmi, mintha újra otthon lehetnék. A családi birtokon, ezt minden alkalommal éreztem. De idővel jött a másik birtok is, a férjem keserve. De ideáig szerencsére nem jutottam el, hisz ismét hallottam a férfi hangját. A kérdésre egy pillanatra felé kaptam kék íriszeim, aztán csak ismét előre néztem.* - Keresek valakit… A kölykömet. * Nem tartottam valószínűnek, hogy a másik ismeri így a név felesleges, no meg… nem is épp úgy néz ki, mint akit különösebben érdekelne a dolog, de aztán kitudja. Jamiet akartam és ezen semmi nem változtathatott. Bár valaki volt aki igen és ha hamarosan nem kezdek valamit a városban vagy a várossal, akkor biza meg is teszi.* - Mért pont Fairbanksben telepedett le? * Hisz annyi szép város és ország van, melegebb, esősebb, szeszélyesebb… Alaszka minden volt, de tüzes nem. *
- Mások vagyunk. Én jól megvoltam mindig is a teremtőm nélkül. Túl sok más dologra kellett koncentrálnom ahhoz, hogy szükségem legyen rá. - ám ennél többe nem avattam be. Nem is akartam. Számomra sosem volt jelentősége Pierre-nek. Főleg, mert csak öt évet töltöttem vele... Ha már itt tartunk: a farkasom se kötődik hozzá. Ha nagyon választania kéne, akkor Lascar lenne az egyetlen, akire felnézne. Végül felnyergeltem a lovakat, és neki is indultunk a tisztásnak. A paták finoman dobogtak a deres avaron, ahogy lassan távolodni kezdtünk a karmától. Még nem gyorsítottam, hagytam, hogy Tarajos is megmozgassa magát, szokja, hogy ott ülök a hátán. - Szóval a kölykét... És, mit gondol? Itt megtalálja majd? - kérdeztem már-már érdeklődön, noha ez sem az én terepem volt. Sose sarkallt rá semmi, hogy beharapjak valakit, noha, még lehet eljön ennek is az ideje... - Engedje meg, hogy megkérdezzem... miért változtatta át? Sose tudtam ezt megérteni, talán ezért sincs kölyköm. Még... Aztán fene tudja... - vontam vállat, hiszen a jövőbe nem láthatok bele. Lehet ez, amolyan érzelgős cucc, amit csak akkor fogok igazán tisztán látni, ha át is élem... Kérdésére oldalra pillantottam, megkeresve íriszei fényét, amennyiben ő is felém fordult. - Nem volt konkrét oka. Annyi helyen jártam már... Most épp ez lett a következő opció. Még azt se tudom, hogy meddig maradok... - válaszoltam egyszerűen, kicsit meggyorsítva Tarajos lépteit. - Mit szólna, egy kis vágtához? - fékeztem vissza a lovat, visszapillantva Sharonra, és amennyiben nem volt ellene kifogása, úgy újra iramra intettem a csődört, aki engedelmesen pörgette fel lépteit. Patái marták a finom, fagyott talajt, ahogy kissé fölé hajolva adtam áramvonalat a szélnek, a kettősünkkel. Jó pár percig száguldoztunk a tisztáson, mire annak másik végébe nem értünk, ahol már az erdő kezdett kibontakozni. Lassítottam, majd ha Sharon is ott volt már, felé irányítottam a lovat. - Honnan jött? - érdeklődtem, és természetesen nem a futtatóra gondoltam, elvégre azt én magam is tudom. Érdeklődésem csupán enyhe volt, arra voltam kíváncsi, hogy melyik országból való, mi a nemzetisége. Noha, annyira nem volt fontos... - Tudja... furcsállom ám, hogy erre járt, Mademoiselle... Nem sűrűn fordulnak meg erre farkasok... - leszámítva Lascart, és a húgomat. De ők itt laknak. Na, jó... Lascar csak félig meddig... Hangom könnyed volt, inkább tényközlő, kissé puhatolózó, hiszen tényleg meglepett a megjelenése. Annyira a város határában éltem, hogy az már inkább tartozott Anchorage-hoz, mint Fairbanks-hez... Végül újra sétába kezdtem, végig az erdő mentén haladva, lágyan ringatózva a nyeregbe. Szerettem ezt az érzést, egyrészt mert felszabadító volt, másrészt mert, ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy csak én vagyok, és a környezetem. Távol a gondoktól, a fájdalmaktól, és azon életszagú dolgoktól, amik csak fáradságot, és keserűséget okoznak. - Gondolt már arra, milyen lenne, ha nem így alakul az élete? - nem csak a farkasságra gondoltam. Szavaim mögött igazából minden meglapult. Tettek, érzések, döntések... Nekem is akadt belőle bőven a háromszáz évem alatt, nyilván ezzel marhára nem voltam egyedül... - Elnézést, ez talán nem volt illendő kérdés... - kapcsoltam végül, hiszen nem is ismerem. Erős hátrányosságom, hogy néha túl hamar válok "barátságossá", holott ideje lenne, ha végre gondolkoznék is előtte... Talán a kisugárzása teszi, talán csak mert pont olyan hangulatban vagyok... Nem tudom.
//Kicsit hosszú lett... bocsánat, belemerültem és későn kapcsoltam. o.o//
*Véleményem, akarom mondani tapasztalataim szerint, egy teremtő nem visszaránt, hanem felemel és segít. Persze beállítottság függő, hogy miként teszi. De nem kérdezte a másik, s jelenleg nem is éreztem eszméletlen késztetést arra, hogy megosszam a másikkal. Ahány farkas, annyi szokás, amelyre még a klánok – falkák – elvárásai is rá tesznek egy lapáttal. Nincs két egyforma. Közben megindultunk és a visszakérdésére, lesütöttem a tekintetem és elgondolkoztam egy pillanatra. Persze nem voltam ám pesszimista, de egy év hosszú idő és akár meg is halhatott ez idő alatt.* - Az igazat megvallva, nem tudom. De bízom benne, hogy igen. Ha nem… hát csak akad valami nyom, ami alapján tovább mehetek. *Nem, a halála eshetőségét nem tartottam fent, pedig aztán eléggé reális volna a dolog. De azért a farkasomnak ez kicsit sem tetszene, ahogy nekem sem. Szóval hagyjuk is. Jamie él és remélem, hogy nem virul mert az azt jelenti, hogy elfelejtette honnan indult és kicsit sem hiányzom neki. Nah de aztán feltette az öt pontos kérdést, amire válaszolnom kéne, mert hát úgy illik. De hogyan is magyarázhatnám el az okaim? Úgy sem értené meg… sőt… Egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy egy pillanatra oldalra pillantottam rá, de csak egy pillanat volt és a nőstény sörényét fürkésztem tovább.* - Ha azt mondanám, hogy azért lettem beharapva, mert a küllemem, nevetetésem szép hasznot hozott akkor és azóta is a Teremtőmnek, én meg szerelmes lettem, mert nála leltem menedéket a férjem elől, akkor mit szólna? Megtudná érteni, hogy mi motiválta Atyám? * Igen, tudom… a kérdése nem ez volt, azonban a kettő nagyon is hasonlít egymáshoz. George engem érdekből, haszonból emelt maga alá… kicsit sem mellé, de mégis ki a tömegből. Gyermeki, szívemre hatva befolyásolt, úgy ahogy akart, miközben a férjem napi szinten vert félholtra, mert épp nem bejárónőnek neveltek, hanem úri hölgynek. Ő nyújtott menedéket, otthont és tette el láb alól, hogy szégyenfolt ne érje a nevem és továbbra is hasznom lelje, a gyászidőszak után. Érdek ez is, érdek az is, hogy Jamie mindössze gyerekek bizonyítási vágy áldozata lett. Meg akartam mutatni, hogy igenis képes vagyok rá. De ha Georget nem értette meg, nem tudta elfogadni Rust… ezt még úgy sem volna képes és akkor inkább maradjon az én… hmm… dolgom.* - Ne sajnálja… nem mindig egy fáklyás menet az, ha valakinek kölyke van. Nekem kettő is akad és egyik sem volt épp hmm… könnyű eset. De mindenkit más motivál. Van akit szerelem, ha épp egy halandóért dobban a szíve, érdek, baleset, szánalom, sajnálat, bizonyítani akarás… az a pillanat dönti el. Sajnos manapság ritka, hogy megfontoltan, célirányosan harapnak be valakit. Ezért is sok a… ez csúnyán fog hangzani, de a; selejt. Fizikálisan, mentálisan instabil embereket a beharapás sem tesz mássá, csak erősebbé. S ebből vannak az észnélküli gyilkolások, az Őrzök pedig mindenhol a farkasok nyakában. *Oké… ez egy megint olyan téma lehet, ami nem érdekli a másikat. Azonban… nem is tudom, hogy a beharapástól miként jutottam idáig. Mintha engem annyira érdekelne, hogy a veszett kölykök, farkasok össze-vissza öldökölnek. Az én kezem tiszta… minden gyilkosság után megmosom.* - Ennyire unja magát? * Került az ajkaimra egy félreérthető mosoly egy pillanatra, ahogy a kérdésem feltettem és felé fordultam. A vágtára bólintottam és kissé megsarkallva Sheerát ösztönöztem a léptei gyorsítására. Persze nem akartam a ló határait túllépni, de érzem, hogy mennyire bírja és nem fogtam vissza, ám túl sem hajtottam. A szembeszél a hajamba kapott, pár tincset kitépve a fonatból, a tekintetem lehunytam egy pillanatra, ahogy a csípős szél az arcomat simogatta, piros pírt hívva rá. Ajkaim mosolyra húzódtak… imádtam száguldozni, mikor ennyire önfeledt lehetek, mikor nincs semmi csak a repülés… még ha képletesen is. Jég kék szemeimbe azonban ezek az apró szikrák jelei ott csillogtak. Ám az erdő kezdete felé haladva lassítottam, hogy a végén megállva forduljak Rust felé. * - Sitkáról… Mióta világjöttem most mozdultam ki onnan először. Még csak kísérettel sem hagytam el a szülő városom. * Na nem azért mert nem akartam, hanem mert nem lehetett. Valahogy sosem adta a helyzet és George vitt magával mikor nagy ritkán elutazott valahova. Elvégre addig valakinek ügyelnie kell otthon a dolgokra és ez ki más lehetne, mint én? Egyrészt én vagyok az egyetlen kölyke, másrészt meg… a legjobb. Ez nem kérdés.* - Kérdezném, hogy maga honnan jött, de annyi felé járt, hogy talán buta kérdésekkel traktálnám. S untatni a világért sem szeretném. * Kúszott az ajkaimra egy szégyenlős, de mégis valahol őszinte mosoly, annak ellenére, hogy nem voltam az a fajta nő, aki ilyen volna. Igen, a külvilágról nem tudtam semmit. Sosem feledem el, hogy milyen meglepetés volt számomra még az is, hogy máshol is élnek farkasok. A megjegyzésére megingattam a fejem, hisz ezt már egyszer hallottam, még ha kérdés formájában is, amire nem válaszoltam. Ahogy megindult mellette haladva válaszoltam.* - A város viszont tele van vele, a birtokát erdő szegélyezi… higgye el, hogy nem én vagyok az utolsó aki erre fog járni. S nem csak az én kíváncsiságom fogja felkelteni, a lovai hangja. Talán nem lesz hízelgő maga számára, azonban; Csak elakartam szakadni a várostól, gondolkodni kicsit… viszonylag kis közösségben nőttem fel, egy idő után frusztráló, hogy bár merre nézek farkasok vesznek körbe. De meghallottam a lovai hangját és így kitértem az erdőből. * A többit nem részleteztem. Ott volt már. Viszont az nem meglepő, hogy ennyire a város határába költözött, hisz magamból kiindulva ez a legjobb egy farkasnak. Nincs zaj, csend és nyugalom. Az erdő közel, más meg nem kell. De nekem dolgom volt, nem tehettem meg, hogy ennyire ki költözöm vagy veszek házat. Az újabb kérdésére azonban nagyokat pislogtam. Meglepett a kérdése, ezt így még nem kérdezték meg Tőlem. * - Hagyja csak Rust, a váratlan megjelenésem sem volt épp illendő és azóta sem épp az elvárások szerint cselekszek vagy beszélek. * Vontam meg hanyagul a vállaim, azonban belém ivódott eleganciával és kecsességgel. * - El. Mindenkinek vannak rossz napjai, vagy épp rosszabbak az átlagnál is, mikor buta kérdéseket tesz fel magának. De nem ragadhatunk ki egyetlen döntést, lépést a sok közül, hisz ez egy folytonos folyamat, az elsőből következik az összes többi és utólag szembesülünk vele, hogy nem csak az a két út volt, ami között akkor választottunk, hanem sokkal több, csak nem láttuk. S ezért rosszul döntöttünk. Hisz, hiába választottuk a jó és rossz vagy a két rossz közül a jobbat, így hogy több lehetőséget látunk, minden döntésünk rossznak ítéljük meg. Senki nem tudná megmondani, hogy mikor hozta meg az első olyan döntést, amikor úgy mond rosszul döntött. Mondhatnám ennek, azt, hogy a házasságom… de ott meg ott volna, hogy csak nem a megfelelő emberrel köttetet. Pedig maga is tudja, hogy akkoriban nem volt beszólása az arának. Így ez nem személyes döntés… s ebből már jött a többi. De egy biztos… akár hol, akár hogyan is döntöttem volna másképp, akár közvetlen, akár közvetve… most nem beszélnék magával. De miért keserítsük meg a természet simogatását, egy viszonylag önfeledt létet a múlt keserű árnyaival? Ráadásul olyanokkal, amiken már nem tudunk változtatni? * Billentettem oldalra a fejem, azonban bár tudatában voltam annak, hogy így kecses nyakam íve megmutatkozik, ám közel sem a csábítás volt az oka, csak a másik tekintetét kerestem. S pár pillanatnyi csend után ismét megszólaltam.* - De persze, egy pohár bor mellet, egy zordabb estén megvitathatjuk az élet keserves és jó oldalát. Hisz a kettő együtt jár. De mit szólna, ha most inkább élveznénk a pillanatot? Mennyire bírják a nehezebb terepet a lovai? * Kérdeztem miközben az erdő felé böktem a fejemmel. Persze az ajánlatom állt, ha úgy van szívesen elbeszélgetek vele… nem mindig vagyok egy kiállhatatlan dög. De felőlem aztán most is mehetünk, de akkor menjünk és ne lovaglás közben legyen. A lovaglás könnyeddé tesz, felszabadít… Mindig is szerettem a lovakat, azonban mióta csak ez az egy dolog volt a menedékem és a birtok határában lévő folyó… azóta már több számomra, mint egy kis kikapcsolódás. *
Amikor Rose a minap felhívott, hogy mi lenne, ha elmennénk lovagolni egyet, örömmel mondtam igent. Igazából már fel sem tudnám idézni, hogy mióta nem ültem már nyeregben, pedig valaha az egyike volt a kedvenc elfoglaltságaimnak. Utána azonban jött az orvosi pálya, a szűkös határidők, a végeláthatatlan műszakok sora, és valahogy teljesen el is felejtkeztem arról, hogy mi az a szabadidő vagy netán hobbi. A lovak nekem pontosan ezt jelentették egyébként, régen volt is nekem, de kénytelen voltam megválni az állattól, mert nem tudtam rá annyi időt szánni, amennyit megérdemelt volna. Milyen furcsa, hogy most éppen itt a város határában volt életem egyetlen férfijának egy lovardája, és még egyszer sem mentem ki azért, hogy hódoljak a régi szenvedélyemnek… Reggel ébredés után örömmel konstatáltam, hogy még van elég időm a megbeszélt találkozóig, ezért belefogtam egy kis pitesütésbe. Nem tehetek róla, de valamilyen szinten kedveskedni akartam Noëléknek, ha már arra járok. Miután kivettem a sütőből a süteményt, kiraktam egy kicsit az ablakba hűlni, amíg lezuhanyoztam is felöltöztem lovagláshoz megfelelően. Csodák-csodájára valahogyan sikerült előbányásznom a szekrényem aljából a régi csizmámat is, úgyhogy szerencsére nem volt szükségem arra, hogy kölcsönkérjek majd egyet a lovardában. A még mindig langyos pitével és a táskámmal felszerelkezve bő félórával később nekivágtam a városból kivezető útnak, hogy aztán a homokos-kavicsos ösvényről bekanyarodhassak az istállóhoz és a lakóházhoz vezető útra. Nem nyomtam túlzottan a gázt, inkább csak olyan ráérős tempót diktáltam magamnak, mert még így is eléggé időben voltam ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom a késés veszélye miatt. Valahogy nem szerettem a megbeszéltnél később érkezni, de olykor-olykor azért még velem is előfordult. Nos, a helyet elnézve ezen a viszonylag korai órán, úgy tűnt, hogy előbb is sikerült befutnom, mint kellett volna. Nem bántam annyira, mert így legalább nyugodtan beadhattam a süteményt Odettenek, és még mindig lesz majd elég időm, hogy felfedezzem jobban a területet. Hiába jártam már harmadszor a tanyán, eddig valahogy még nem sikerült körülnéznem tüzetesebben. Ruganyos léptekkel megközelítettem a faházat, de miután csengettem kétszer és még bekopogtam körülbelül háromszor, szomorúan vettem tudomásul, hogy nincs itthon senki. Ennek ellenére azért nem tartott sokáig a csüggedtségem, mert hirtelen ötlettől vezérelve megindultam az istálló irányába, mert azt legalább már tudtam, hogy merre találom. Még be sem léptem az épületbe, máris tudtam, hogy sikerült rábukkannom egy farkasra, ráadásul az egyik itt lakó volt a szerencsés, aki hamarosan élvezheti majd a társaságomat. Legalább, ha már a házban nem találtam, itt sikerült egymásba futnunk. - Szia! – szólaltam meg fennhangon, és amint beléptem a félhomályban úszó istállóba, igyekeztem megtalálni a szőkeséget. – Merre vagy? – kérdeztem tétován, miközben elhaladtam a lovak bokszai mellett, és befelé tartottam. Fejemet erre-arra forgattam, mert most sikerült először tüzetesebben is megnéznem a lovakat. Ha közben Odette előkerült, akkor küldtem felé egy mosolyt, és egy kicsit félénken megközelítettem. Azért még nem voltam annyira oldott a társaságában, hiszen még csak egyszer találkoztunk és mégiscsak annak a férfinak a legközelebbi hozzátartozója, akit már hosszú évszázadok óta szeretek. - Hoztam nektek egy kis almás pitét, ha nem baj. Még langyos! – próbálkoztam egy újabb mosollyal, és felé nyújtottam az ajándékomat. Szó sem volt arról, hogy bevágódni szeretnék nála. Egyszerűen csak figyelmes vagyok, amit az őszintén csillogó szemeimbe nézve ő is könnyedén leszűrhetett. Szerettem volna, ha sikerül jó kapcsolatot kialakítanunk egymással, még ha nem is feltétlenül lesz sétagalopp ez az egész.
Amikor ma reggel felkeltem, Théo már javában az egyik kisebb csoporttal foglalkozott odakint a futtatónál, így aztán nem is zavartam, csak álmosan beletúrtam a hajamba aztán bedobtam két szelet kenyeret a kenyérpirítóba. Tudom, a baguette lenne az igazi, forró, sós vajjal, de olyat úgy se kapni sehol, amit otthon, Franciaországban, a többi meg… mint ha egy kispolskit hasonlítanál egy Ferrarihoz. Alakra lehet, hogy hasonlít, de hogy se ízre, se illatra, se állagra, az már tuti. Na mielőtt még mélyebben belemerülhetnék „A baguette filozófiájá”-ba, már kattan is a konyhai ketyere, én pedig egy tányérra dobom a két szelet pirítóst. 5 perccel később az üres tányér már a mosogatóban pihen a többi mosatlan társaságában, én meg egy nagy üveg Nutellát kanalazgatva tartok a szobám felé. Csak annyi időre vagyok hajlandó megválni az üvegtől, amíg gyorsan átvedlek pizsamából valami szalonképesebbe, ami ez esetben egy lovaglónadrág és hozzá egy ujjatlan felső, aztán már huppanok is le a nappaliban a kanapéra, hogy tovább pusztítsam a csokis-mogyorós finomságot. A francba, hogy már megint el fog fogyni… Ne felejtsem el felírni a bevásárló listára! Vagyis én úgy se felejteném el, na de Théo… Jobb nem kockáztatni! Ahogy az édességet majszolom, néha-néha kilesek az ablakon, hogy itt vannak-e még. Mivel jobb dolgom most úgy sincs, meg kedvet is érzek hozzá, eldöntöttem magamban, hogy segítek utána a bátyónak a lóápolásban, legyen ideje még kajálni valamit, mielőtt befut a következő csoport. Szívem szerint mennék én most is, de miután a legutóbb sikerült úgy megnevettetnem az egyik kiskölyköt, hogy az majdnem leesett a lóról… hát, Théo finoman közölte, hogy máskor inkább nem kéne. Telt-múlt az idő, fogyott a krém az üvegből rendesen, mire ismét autók zajára lettem figyelmes. Kinézve aztán láttam, hogy végre hazahúzták a csíkot, így aztán csak a Nutellát a konyhapultra dobva megindultam kifelé, majd miután váltottam néhány szót Théoval, át is vettem az egyik lovat tőle, amit oda is vezettem az istálló oldalához egy fürdetésre. Aztán pár perccel azután, hogy a patatisztogatással is végeztem, egyetlen bátyámnak kapása volt, vagy legalábbis valami halaszthatatlan dolga akadt, így aztán megörököltem tőle a munka hátralevő részét. Különösebben nem bántam a dolgot, inkább csak azt, hogy egyedül kell befejeznem, de hát na, majd csacsogok én itt a paciknak, ezen ne múljon, jobb hallgatóságot nem is nagyon kívánhatnék magamnak. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, de a sörények kifésülését végül már bent, a boxokban fejeztem csináltam, közben halkan dúdolgatva. Már legalább huszadszor kezdhettem el újra, amikor egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy másik farkas is a portán kódorog. Nem, nem a tesóm, az övét már eléggé ismertem ahhoz, hogy a legkisebb energiarezgés alapján is felismerjem. Persze nem kellett sokáig találgatnom, ahogy meghallottam a lány hangját, egyből sikerült beazonosítani. -Halihó, itt vagyok! –kiáltottam ki a karámból, majd az egyik kezemet felemelve meg is lóbáltam azt, ezzel is jelezve a hollétemet- Egy perc és végzek, csak még Caprice sörényében van pár gubanc, azt kibogozom. Aztán neki is látok, hogy befejezzem a műveletet, amikor azonban Faye is odasétál, és közli, hogy pitét készített… hú, egyből összefutott a nyál a számban! Kezdem megkedvelni a csajt, komolyan! Na igen, nem csak a pasiknál vezet a gyomron át a szívhez az út… -Nagyon szépen köszönjük! Igazán kedves tőled. A bátyám most sajnos nincs itt, nem olyan rég kapott egy hívást, közbejött valami sürgős elintézni valója, de majd hagyok neki egy kis kóstolót belőle. –intettem a tekintetemmel a süti felé, de persze nem gondoltam komolyan a dolgot. Nem lenne pofám megzabálni az összest előle, még ha ilyen jól is néz ki és ilyen bitang jó az illata… -Kész is vagyok! –paskoltam meg szeretetteljesen a paci oldalát, aztán már másztam is ki a boxból, becsukva magam mögött az ajtót. -Mondd csak, minek köszönhetem a látogatásodat? Tudok segíteni esetleg valamiben, vagy csak a süti miatt ugrottál be? Vagy tudod mit? Inkább menjünk be a házba, főzök egy kávét –vagy felőlem akár vodkázhatunk is, bár ez utóbbit annyira nem néztem ki a leányzóból. -Izé… nem gond, ha addig te hozod a sütit? Csak nem akarom lószőrös kézzel összefogdosni, ha már annyit dolgoztál vele… -magyarázkodok, ahogy kiszedem a fésűből a szőrszálakat. Azt bevágom a kukába, a fésű meg megy a helyére a kis szekrénybe, aztán már mutatom is az utat vissza a házhoz.
Amikor végre rátaláltam Aiméere, egyből megörültem neki. Annak meg főleg, hogy felőle sem volt éppen hűvös a fogadtatás. Egy kicsit tartottam ugyan, hogy majd mit fog szólni, vagy hogyan fog alakulni a második találkozásunk, de ahhoz képest egészen könnyedén vettük az akadályokat, amitől enyhén szólva is megkönnyebbültem. Nem is tudom, hogy utoljára mikor aggódtam amiatt, hogy valaki mit fog rólam gondolni. Oké, sokszor szerettem volna jó benyomást tenni az idegenekre, de ha valakire nem sikerült, hát különösebben az sem viselt meg. Ez a mostani helyzet azonban úgy tűnik, hogy teljesen másként hatott rám, és ettől a frász kerülgetett. Nem fog engem megenni, mégis miért aggódok ennyire? - Ugyan, semmiség volt! – legyintettem egyet, elhessegetve a hálálkodó szavakat. – Alig egy óra volt összedobni… - nem hazudtam, nagyjából tényleg annyi időt vett el összesen a reggelemből, ha minden igaz, ráadásul szívesen készítettem nekik. Nem tartoztam ugyan felelősséggel értük, ennek ellenére mégis valamiért úgy éreztem, hogy gondoskodnom kell róluk. Tudom, ostoba dolog, de ez afféle berögződés lehet. Valamiért mindig szeretném a dolgokat a kezemben tartani, és ez azt is magába foglalja, hogy segítsek másoknak, gondoskodjak másokról, hogy aztán mosolyt láthassak az arcukon. Pont olyat, mint ami most a velem szemben álló szőkeség arcán is pihent. - Kár, hogy pont elkerültem, de biztosan összefutunk még valamikor – vontam meg a vállaimat, és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem érintene rosszul, hogy nem találkozhattam vele. Pedig titkon reménykedtem abban, hogy esetleg ma reggel sor kerülhet egy kis találkozóra, de ha nem, hát nem. Úgysem tudtam normálisan viselkedni a társaságában még mindig, a húga előtt meg biztos, hogy nem vágódtam volna be, ha megint lesüllyedek egy öt éves, tehetetlen kislány szintjére. Na, jó, inkább tizenöt éves tini lánnyá változom, ha csak feltűnik a színen az én hős lovagom, hogy úgy mondjam. Igazából nagyon tudtam utálni, hogy ezt hozta ki belőlem a felelősségteljes felnőtt nő helyett. - Öhm… - még mindig kicsit zavart voltam, így egyik lábamról a másikra álltam, a pitét pedig még mindig a két tenyerem között szorongattam. – Igazából azt hiszem, hogy te is tudsz nekem segíteni. Egy kedves ismerősömmel megbeszéltem, hogy ma reggel kijövünk ide lovagolni, úgyhogy szükségünk lenne két lóra először is – mosolyodtam el barátságosan, és végignéztem néhány lovon a közelünkben. – Egyébként farkas az illető, úgyhogy, ha van kedved, szerintem nyugodtan csatlakozhatnál hozzánk – vontam meg a vállaimat. Nem tartottam túl valószínűnek, hogy Rose a maga közvetlenségével zokon venné, ha csatlakozna hozzánk egy harmadik nőstény is. Ha mégis, hát most így járt. Akár utána is tölthet velem kettesben egy kis időt, ha innen elmentünk, vagy nem? - A kávét egyébként nagyon szívesen elfogadnám, ha éppen nem ittam volna egyet, mielőtt jöttem, és nem kellene már itt lennie Rosenak. Mert így hívják… - tettem hozzá gyorsan, bár erre nyilvánvalóan ő is rájött. Istenem, teljesen hülyének néz, efelől semmi kétségem nem volt. Nem baj, talán elvisel így is, habár azt hiszem, hogy annak sem örült túlzottan, hogy felbukkantam hirtelen az életükben. Valahol meg tudtam érteni, mert félig-meddig én is jobban örültem volna, ha egyedül maradok ebben a városban, a múlt árnyai nélkül. Dacára persze mindannak az időnek, amit Noël keresésével töltöttem el. - Persze a pitét attól még bevihetjük, nehogy valami kóbor állat idejöjjön az illatra, és kedve támadjon egy kis pités tízóraira – nevettem fel jókedvűen, miközben megindultam Aimée után a ház irányába. Úgy sejtettem, hogy hamarosan befut a mai kis testedzésünk harmadik tagja is, szóval nem akartam sok időt elvesztegetni, pedig igazából nagyon szívesen leültem volna a konyha asztal mellé, egy jó erős feketére. Biztosra veszem, hogy megint beszélgethettünk volna egy jót, de talán majd egy másik alkalommal még sort keríthetünk rá. Miután beértünk a házba, és sikerült elhelyeznünk a süteményt biztonságos – és nem utolsó sorban szőrmentes helyen! -, már meg is hallottam a közeledő autó zaját, amire felkaptam a fejemet, és az ablak irányába néztem. Sőt, fél perccel később oda is léptem, hogy az üvegen át kinézhessek az udvarra. Láttam is Rose vörös fürtjeit, de ami meglepett, hogy egy férfi is ott volt az autóban, ez teljesen jól kivehető volt. Fel is vontam a szemöldökömet értetlenségemben, de végül odafordultam a másik nőhöz. - Azt hiszem, hogy megjött… illetve… - fintorogtam egyet még mindig értetlenül. – Megjöttek. Nem tudom, hogy ki van vele... - tettem hozzá, kijavítva ezzel magamat is.
-Egy óra azért nem kevés. –bár még mindig gyorsabb mint csigát készíteni… összegyűjteni, kiéheztetni, megfőzni, kiszedni a házából, kis vajon átpirítani… Mondjuk személy szerint sütit sütni nem sűrűn szoktam. Az oké, hogy a francia kaják nem igényelik meg, hogy az ember fél napokat rohadjon meg gürizzen a konyhában, a legtöbbnél csak kicsit át kell pirítani a húst meg a zöldséget némi vajon, na de a sütemények… Oké, igaz, hogy kisebb műalkotás, esztétikai csoda mindegyik, hát még az ízük, de hogy milyen rohadt sokat kell velük pepecselni, az valami hihetetlen. Vegyük például az egyik kedvencemet, az éclair chocolat-t… Tészta, ilyen krém, olyan krém, gőz fölött kavargatni, sütőben megsütni, megtölteni, csokiba mártani, ááááá!!! Most komolyan, kinek van az ilyenekre ideje meg türelme?! Mert hogy nekem nincs, az aztán tuti. -Hát figyi, nem tudom, hogy meddig tart neki ez a valamije, de előbb vagy utóbb úgy is hazajön, talán még sikerül elcsípnetek egymást. Vagy ha fontos, nyugodtan hagyhatsz neki üzenetet, majd odaadom neki. Vagy ott a telefonja, arra többnyire szokott reagálni. –sorolom a lehetőségeket. Amikor szóba kerül, hogy Théo helyett én is jó vagyok, egyből kíváncsian szalad fel a szemöldököm, aztán karba tett kézzel, az egyik tartógerendának dőlve hallgatom, hogy mégis miről lehet szó. Most kíváncsivá tett… Így aztán csak hallgatom, figyelmesen, ahogy pedig a lovakat említi, én is végignézek a társaságon. Na igen, abból akad egy pár, bár igaz, egy részük a látogatók számára tabu… mint például a tesómé, vagy az enyém, Carte. Mindenesetre egyelőre nem szakítom félbe a mondandóját, érjen csak nyugodtan a végére. S ahogy odáig is eljutunk, egész érdekes dolgok derülnek ki. -Szóval farkas? Ő is független, vagy valamelyik falkához tartozik? Férfi? Nő? –kérdeztem vissza, mert nem hiszem, hogy a bátyám díjazná, ha távollétében bármelyik jószágnak is baja esne, vagy leamortizálnánk a helyet- Amúgy jól hangzik, akkor kilovagolok veletek én is. Ma még úgy se volt rá időm… Meg nem tudom, mennyire vagytok járatosak a környéken, mást nem akkor leszek az „idegenvezető”. A kávé elutasítására csak elmosolyodok, viszont máris választ kapok az egyik korábbi kérdésemre: Rose… Rendben, szóval nő lesz a harmadik, akkor tartunk egy csajos napot! Még egész jónak is ígérkezik, hacsak nem valami falka-nagykövet a kicsike aztán épp „hittéríteni” jön, bár azt hiszem, hogy azzal rossz ajtón kopogtatna. Na de ne fessem az ördögöt a falra, a végén még kiderült, hogy ő is valami kis cuki tündérbogyó mint a sógornőjelöltem. -Figyelj, ezen aztán ne múljon, van jó kis hazai vörösborunk is, pezsgő, némi vodka meg talán még whiskey is maradt múltkorról… -vontam vállat, láthatja milyen jó szívem van, nem sajnálom én tőle. Bár valószínűnek se tartom, hogy pont ilyenekkel élne, ha már Théo se nagyon bírta, gondolom nem egy nagyivó csajsziba szeret bele. Bár, ki tudja… első találkozás, a csaj leissza a pad alá a bátyómat, hmm, de megnézném! De nem, tudom, nem így történt… Amúgy is csak rá kell nézni, egy bögre kakaót valahogy jobban el bírok képzelni a kezében. -Okés, akkor uzsgyi be, aztán majd kitaláljuk hogyan tovább. Ha már itt kéne lennie, akkor csak nem fog olyan sokat késni. És akkor ezek szerint ti vagytok az a másik csoport, amit a bátyám emlegetett… Csak tudnám, miért nem mondta az eszetlenje, hogy te is jössz. Áh, férfiak, ha nem a nyakukon hordanák a fejük, azt is elhagynák, meg elfelejtenék, hogy van egyáltalán! Gondolom múltkor Théo végigmutogatta neki a házat, amikor itt járt a lány, így aztán kihagyom a körbevezetést, a konyhát meg már így is „jól” ismeri. Nem, nem kell aggódni, azóta már legalább 15-ször átsikáltattam a konyhapultot a drága bátyuskámmal, mert hát na… remélem tanul az esetből, mert ha nem, akkor faliszőnyeget csinálok belőle! Na, de úgy látszik, ha eddig kimaradt volna, akkor se most kerítettünk volna sort a tárlatvezetésre, mert előkerült a hiányzó harmadik… meg negyedik is? Én is odacsörtettem az ablakhoz, aztán kilestem, de nekem se volt ismerős a nagydarab kopasz muki. Hát, a csajos délutánról akkor ennyit, bár ki tudja… De ha rákezd Vanessa Carlton - 1000 miles című számára, én tuti ott halok meg a röhögéstől! -Mindjárt kiderítjük, hogy az ő látogatásának mi az oka… Lehet, hogy csak az aggódó pasi, aki lecsekkolja, merre akar kószálni a szívszerelme… Vagy apuci elkísérte a kislányát a lovaglásórára… Vagy a bátyja, vagy az értelmi fogyatékos kisöccse, és a ló-terápia áldásos hatására kíváncsiak... Vagy kiderült, hogy Rose büntetett előéletű, ő meg rendőr és most csípte el. Vagy hogy a csaj valami hercegnő, az a kigyúrt kétajtós szekrény meg a testőre, vagy... Tudom, lőjem le magam, de nem fogom. –soroltam a lehetőségeket kuncogva, de aztán határozott léptekkel megindultam az ajtó felé- Gyerünk, ne várassuk meg őket! Legalább kiderül, hogy ki a pasas, meg ő mi járatban, ha már ilyen meglepetés vendég lett belőle.
A reggel érdekesen alakult. Először is később keltem, mint szoktam, ami nem csoda, mivel hajnaltól hajnalig voltam az Upperben, szóval eléggé elfáradtam és hát na, sikerült elaludnom, úgy rendesen. Aztán Jessevel folytatódott a dolog, ami nem volt meglepő, általában a reggeleket együtt töltöttük minden módon és tekintetben. Főleg mióta a tudta és az engedélye nélkül tettem szert a discora, azóta meg aztán pláne az övé volt minden reggel, este, meg amit csak akart még, tehát ezen alkalommal is, és nagyobb figyelmet és több kényeztetést kapott, mint bármikor máskor. Ezután kellett volna elkezdenem készülődni, hogy bemenjek dolgozni - ahonnan már egyébként totál késésben voltam, de ezért jó főnöknek lenni, mert nincs aki szóvá tegye a dolgot -, amikor is Balázs keresett meg azzal, hogy kimegyünk a lovardához és csörögjem fel a doktornénit is, hátha neki is kedve lesz eljönni. Szép kezdése egy napnak. Előkaptam hát a telefonom és felhívtam Faye-t van-e kedve lovagolni - dunsztom nem volt arról, hogy egyáltalán tud-e, de gondoltam, ha nem képes megmaradni a nyeregben, akkor majd csak szóvá teszi, vagy valami -, és mázlimra igent mondott. Ezek után már csak össze kellett készülődnöm, telefonálni az Upperbe, hogy ma nem megyek be és felőlem már indulhattunk is. Mivel nagyon régen volt, hogy utoljára lovagolni mentem volna, ezért nincs ehhez szükséges ruhám - hohóóó, itt az ideje még egy vásárlásnak! vagyis nem! Rosie koncentrálj, koncentrálj! -, ezért egy kényelmes passzos farmert vettem fel, meg egy fekete felsőt és egy egyszerű lapos csizmát. Csak ezután rongyolok át Balázshoz - mázlimra most nem Dantéra török rá, lebalázsozva, mint valamelyik nap, hanem sikerül a jó ajtón bekopognom - és vázolom neki, hogy mehetünk. - Faye igent mondott, ott fogunk találkozni. Ha szerencsénk van, akkor ott lesz Rust húga is, együtt élnek, de vele még nem találkoztam. - nézek a hímre és ha ő is készen állt, akkor el is indulhattunk ki a Hotelből. Néhány perc eltelik, amíg eldől, hogy mivel is megyünk oda, mivel Balázs autóját ellopták, nekem meg nincs. Én felvetettem, hogy a kis lábacskáink remekül alkalmasak erre a célra, de Balázs erre úgy nézett rám, mint aki mindjárt le akar nyelni - szerintem Castor külön gyakoroltatja velük ezt a nézést, sorba állítja a hímeket egy tükör előtt és addig gyakorolnak, ameddig mindenkinek remekül nem megy a dolog -, és magam sem tudom, hogy hogy, de eljutottunk odáig, akkor már az is jobb ötlet, ha én cipelem el odáig a hátamon. Na persze! Mind a 156 centimmel, meg a törékeny alkatommal, majd a hátamra kapom és... és kilapulok. Az egyszer fix. Felmerült még a bicikli és a roller ötlete is - egyik sem kivitelezhető - majd egyszer csak eljutottunk a tevékhez is, mint szállítóeszközökhöz, de mivel a Hotelben épp egyetlen teve sem volt fellelhető, végül abban maradtunk, hogy jó lesz a taxi is. Szóval azt hívtunk, bepattantunk és már úton is voltunk a lovarda felé. Miután szerencsésen megérkeztünk és Balázs kifizette a taxit - még szép, hogy nem én állom a cechet, amikor nő vagyok, meg amúgy sem én akartam ide kirándulni, de mertem volna nemet mondani a hímnek! - szépen elindulok az épületek felé. - Legutóbb arra a jártam, van arra egy tisztás is, kicsit beljebb. Ott futottam össze a hímmel. - mesélem és közben abba az irányba nézek, amiről beszélek. Balázs mellett sétálok fel egészen a házig. A pajzsom éppen csak annyira van fent, hogy tudni lehessen rólam élek és virulok, vagyok, na meg, hogy mi vagyok, de sokkal többet nem, mivel egyelőre csak én is ennyit akartam tudni arról, hogy Faye itt van-e már és, hogy Rust meg a húga is itthon vannak-e? Jesse illata pedig teljesen körbeleng, együtt élünk ide s tova, több, mint százharminc éve, bár most sokkal inkább a reggel miatt ontom magamból a "szagát". Meg hát, amúgy is a kölyke vagyok, szóval elég egyértelmű, hogy sok közünk van egymáshoz.
Semmi értelme nincs a négy fal között tölteni az egész napot. Ezért nem is fogok itt senyvedni, ámbár bármikor átmehetnék Eli-hez. Ahogy mindig is teszem. Minden nap benézek hozzá, ha csak pár órára, de akkor is. Azt hiszem most, hogy nincs munkahelye elég unatkozhat és szívesen vele tölteném ezt a napot, de nem lehet. A falkámmal is foglalkozni kell a tagokkal. Kicsit elhanyagoltam vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy mást helyeztem előtérbe, de meg kell találnom az egyensúlyt, mert csak így működhet a dolog. Rajta vagyok a dolgon ezért is hívóm fel a kis vöröst, s invitálom el egy kis „sétára.” Ezer éve nem lovagoltam pedig szeretek. Jó, eddig nem is nagyon volt rá lehetőségem, de ma van. Tehát az a cél, hogy lovagoljak egy kicsit s közben kikapcsolódjak. Amint lebeszéltem mindent Rose-l magamra veszek egy fekete pulcsit. Lovaglógatyám nincs ugyan, de ez legyen a legkevesebb gond. Fekete nadrágot húzok fel, ami nem passzentos, de kényelmes lesz a lóháton. Mind két lábamra felcsatolom a kis kaliberüket s felhúzom a csizmámat amely magas szárú. Teljesen jól takart a csúzlikat és kényelmes is. Fegyver nélkül nem indulok sehova. Amint meghallom a kopogást kinyitom az ajtót, s el is indulhatunk. A kérdés csak, hogy mivel, mert a kocsim, valszeg az egyik bontóba pihen. Elég érdekes ötletek merülnek fel, de végül a taxi mellett voksolok, mert én nem sétálok ki az biztos. Rendelek egy autót s amíg megérkezik érdeklődöm, a frissen átvett üzlete felől. Érdekel, hogy halad vele, bár az jobban tervez e valami újítást. Gondolom, erre kapok majd választ tőle. A kocsiba bevágódunk s irány a lovarda. Rose az idegenvezető, mert én még nem jártam erre. A pajzsomat pedig fent tartom, mert mindig fent van ha idegen helyre megyek. Kifizetem a fuvart, mert én ilyen rendes gyerek vagyok és amúgy sem szokásom elvárni egy nőtől hogy Ő fizessen. Az épületet mérem fel a távolból s csak akkor fordítom el a fejemet, mikor Rose a tisztás felé néz. Nem tudom, hogy a csaj mit gondol kije lehetek, de nem is nagyon érdekel. A pajzsomat annyira engedem le, hogy érzékeljem a jelenlétet. Utálok várni, így remélem Faye már itt van. Mondjuk ha késik, akkor majd utolér, mert én fogok rá várni. - Miért a ház felé gyalogunk? Ide beszélted le vele? Nézek a vöröskére s ahogy egyre közelebb érünk, már érzem, hogy két farkas is van, a közelben azonban még egyiket sem látom. Mást pedig egyelőre nem érzékelek. Még mielőtt oda érnénk megbököm a másikat s mivel elvileg egymás mellett megyünk, a karom pont átszeli a távolságot. - Te beszélsz, neked mélyebb a hangod. Kacsintok rá s próbálom egy kicsit oldani ezt a kitapintható valamit, amit mindig érzek ha velem beszél. Nem tudom, hogy azért, mert tart tőlem vagy azért mert idősebb vagyok, de nem szoktam nőstényeket enni reggelire de még ebédre sem. Ezt a tisztet meghagyom az Alfának. Egy szó mint száz, lehetne a hangnem kettőnk között kicsit közvetlenebb, nem pedig ilyen hivatalos mint ami szokott lenni. Mindjárt kiderül, hogy sikerült e mosolyt csalni a másik arcára vagy sem. Az ajtó előtt pedig megállok s Rose-ra pillantok, majd kopogásra emelem lapár kezemet. Még sem ronthatunk be, hogy adjanak egy lovat. Kopp, kopp, persze ha még nincs senki az ajtóba. Ha pedig van akkor köszöntöm a hölgyeket. - Szép napot hölgyeim. Bognár Balázs. A kezemet is nyújtom először az egyiknek majd a másiknak. Még nem tudom a nevüket, de talán mindjárt kiderül, hogy melyik Faye s ki az ismeretlen. Valszeg a hím testvére lesz, ha már Rose utalt rá.
A hozzászólást Bognár Balázs összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 05, 2013 1:23 pm-kor.
- Ja, semmi fontos… - ráztam meg a fejemet, és ha nem lett volna tele a kezem éppen, akkor valószínűleg még legyintettem volna mellé egyet. Tényleg nem akartam igazán semmit Noëltől ma, inkább csak látni szerettem volna, ha már erre jártam. Nem baj, igazából semmit nem veszítettem azzal, hogy nem botlottunk most egymásba, mert előbb-utóbb úgyis megint keresztezni fogják az útjaink a másikét. – Nos, még csak egyszer találkoztam vele, de szimpatikusnak találtam. Kicsit szétszórt, de kedvesnek tűnt, azt viszont nem tudom, hogy tagja-e valamelyik falkának vagy nem. Csak a könyvesboltban ismertem meg nem olyan régen – vontam meg a vállaimat, mintha szégyellném magam, hogy nem tudok rendes választ adni. Igazából én nem voltam egy nagy információgyűjtő zseni, mert újabban nem szorultam rá túlzottan. Volt idő, amikor muszáj volt, de engem jelenleg nem érdekeltek sem az itteni falkák, sem más. Csak és kizárólag a munkám volt képes lázba hozni, na meg újabban Noël. - Én egyáltalán nem vagyok itt járatos. Mikor legutóbb itt voltam, akkor épp vihar tombolt, előtte meg esethez hívtak az istállóba, szóval a környéket még nem sikerült felfedeznem. Már csak ezért is jó lesz, ha velünk tartasz – mosolyogtam rá Aiméere barátságosan, miközben elindultunk befelé a házba. – Biztosan nem mondok újat, de nem vagyok egy nagy alkoholista… - nevettem el magam. – A borral és a pezsgővel még el is vagyok, de az erősebb italokat nem igazán bírom – vallottam be őszintén, egy kicsit talán még zavarba is sikerült jönnöm, bár nem valószínű, hogy ezt ő is látta. Annál is inkább, mert amíg Aimée el volt foglalva azzal, hogy kinyissa az ajtót mind a kettőnk előtt, addig én elnéztem az út felé, hátha közeledik egy kocsi. Nem jött még senki, úgyhogy ennyi erővel talán még az a kávé is beleférhetett volna, ha nagyon akarjuk. - Az biztos – értettem egyet vidáman, miközben bementünk a házba. – Viszont nem valószínű, hogy tudott róla, hogy én is jövök. Igazából én teljesen el is felejtkeztem arról, hogy egyáltalán bejelentkezzek, úgyhogy ezt szerintem Rose intézhette el, ő meg miért mondta volna, hogy várható vagyok én is? Nem tudja, hogy ismerem… - vontam meg a vállaimat. Ha már itt tartunk, honnan is tudhatta volna? Hiszen annak sincs nagy esélye, hogy ők ismerik egymást. Ezen kár is volt egyébként gondolkozni most. – Ha megérkezik, megmutatod majd, hogy melyik lovak azok, amelyek közül választani lehet? – kérdeztem érdeklődő tekintettel, mikor már az ablak előtt álltam, és éppen visszafordítottam a fejem a vállam felett. - Lehet, hogy újat mondok, de biztosan lovagolni akar ő is – piszkálódtam egy kicsit, ránézve a mellettem álló lányra. Ahogy elkezdte sorolni, hogy vajon ki lehet szerinte az ismeretlen férfi, nem bírtam ki, és nevetésben törtem ki. – Kicsit élénk a fantáziád, nem? – kuncogtam még mindig. – Egyébként a testőre biztosan nem lehet, mert akkor a múltkor is ott lett volna vele a boltban. Azt is mondta, hogy csak a párja van neki, akivel itt él, senki más, vagy legalábbis én erre következtettem. Ezt az alakot azonban nagyon nem tudom elképzelni Rose mellett, és nem is úgy néznek ki, mint akik egy pár… - grimaszoltam egyet, és a koncentrálástól talán még hunyorítani is elkezdtem, ahogyan a függöny mögül kémleltem kifelé. – Lehet, hogy mégiscsak tagja valamelyik falkának, vagy a rendőrös verziód lesz a nyerő – vigyorodtam el, aztán követtem Aiméet az ajtó felé. Én is kíváncsi lettem, hogy ki lehet a pasas. – Rendben! – mire kimondtam, már fel is hangzott a kopogás az ajtón. Óvatosságból majdnem teljesen felhúztam a pajzsomat, mert Roseban sem igazán bíztam még, ez tény, de ez a férfi még inkább aggodalomra adott okot számomra. - Jó reggelt! – köszöntem a férfinak a ház asszonyának háta mögül. Félig-meddig a válla felett néztem a vendégekre, de így is tökéletesen láttam őket. Ha Aimée bemutatkozott, akkor én is megtettem ezt a gesztust. – Faye vagyok! – a vezetéknevemet eszembe sem jutott elárulni. Minek? Ha annyira le akarnának nyomozni, akkor Rose tudta, hogy hol dolgozom, bár amennyire szerencsés voltam kivételesen, volt még egy Faye nevű dolgozó a munkahelyemen. Már nem is tudom, hogy melyik osztályon, de egyszer véletlenül hozzám küldtek egy beteget a másik orvos helyett, szóval csak ezért szereztem róla tudomást én is. Egyszer talán még jól jöhet ez is. – Rose, nem is mondtad, hogy hozol magaddal valakit… - néztem a nőstényre. Tekintetem kutató volt, de próbáltam kedves maradni és kicsit viccesre venni a figurát.
-Ó, értem. Az elmondásod alapján nem tűnik valami balhés alaknak, szóval semmi gond. Azt azért nem díjaznám, ha pont akkor történne valami baj, amikor Théo pont nincs itthon. De ne fessem az ördögöt a falra, minden rendben lesz. Ha meg valami történne, legalább van egy orvos a közelben. –pillantottam rá vigyorogva. -Igen, az a vihar rémlik. Én épp a városban voltam, amikor elkapott, mondanom se kell, hogy szarrá áztam… -borzongok össze, ahogy felidézem magamban, mekkora felhőszakadás is volt egyik pillanatról a másikra, csoda, hogy hazafelé nem akadt el a kispolskim a nagy sártengerben… -Akkor pláne! Na meg valakinek a lovakat sem árt szemmel tartani. Még ha a másik tud is lovagolni, akkor is beüthet a krach, hogy valamiért ideges lesz a ló, aztán egy olyan mellett mégiscsak előbb megnyugodnak, akiket már hónapok óta napi szinten látnak. –vontam vállat, a többi okot meg inkább már hozzá se tettem, hogy akár el is lophatják, vagy bánthatják az állatokat. Jó, tudom, teljesen valószínűtlen, hogy pont Faye-től kéne tartanom ilyen téren, hisz ha nem lenne a bátyám szerelme, akkor se tudnék kinézni belőle ilyen kegyetlenséget, de na… az idegenekben viszont nem bízok ilyen téren. -Valahogy gondoltam… -feleltem én is nevetve, hát akkor így jártam, vele se fogok kocsmatúrázni, úgy tűnik. Ahogy bejutunk a házba, csak hallgatom, ahogy ezt a foglalásos dolgot meséli, és hú… Itt aztán tényleg meg vannak kavarva a szálak! Vagyis… nem annyira megkavarva, inkább csak én képzeltem el másképp a történéseket. Aztán ahogy a lovakra terelődik a szó… -Persze, van egy pár, amiből lehet választani, de majd úgy is megmutatom őket, ha már a tesóm nem tette… Sheera, Étoile, Titusz, Caprice… Carte-tal én fogok kilovagolni, Tarajost meg Théo nagy szívszerelme, másoknak ránézni se szabad, nem hogy a hátára ülni… -grimaszoltam egyet. Na igen… pedig én is mennyit győzködtem, hogy had próbáljam ki… Erre? Szerzett nekem egy saját lovat, azóta meg már nekem is van nagy szívszerelmem, az a hiperaktív kis foltos dög, Carte. A pasival kapcsolatos lovaglós megjegyzésen csak látványosan elgondolkodtam. -Hátizé… nem is tudom, merjek-e alá lovat adni, elbírnák-e egyáltalán. Lehet inkább egy vaddisznót kéne nézni neki, úgy is közel az erdő, esetleg rénszarvast. –vakargatom meg a tarkómat- Bár, az állatkínzást ma már elég keményen bünteti a törvény… Ha ezt tudom, akkor kölcsönkérem az egyik rinocéroszt az állatkertből, úgy is a héten jártam arra. Én is együtt nevetek a lánnyal, a kérdésére pedig csak vállat vonok. Erre mit mondhatnék? Ilyen vagyok, jobb, ha hozzászokik. Vagy nem. -Oké, akkor majd figyeld, hogy csorog-e a nyála beszéd közben, aztán ha nem, egész sikerült leszűkítenünk a kört! Mire észbe kapunk, már meg is érkezik a kis bagázs, én pedig ha teljesen nem is, de azért felrántom a pajzsomat, hogy ne legyek már olyan nyitott könyv az érkezők számára. Farkasok… Vagyis az, hogy a lány az, már nem újdonság, meg valahogy a kopinál se lepődtem meg, de na, egy picit talán jobban örültem volna, ha ember a másik. Nem tehetek róla, ez a lovarda Théo biznisze, ő építtette fel, meg teremtett meg mindent hozzá, aztán egy kicsit mindig rágom a kefét amiatt, hogy nehogy valami nagy hülyeséget csináljak, akár a távollétében, akár egyébként. -Jó reggelt! –nyitottam ajtót egy széles mosollyal, aztán már ki is léptem. Nem, idegeneket nem igazán szeretek beengedni a lakásba, és ez nem csupán rossz gyerekkori beidegződés, egyszerűen… semmi közük a magánéletemhez, hacsak én nem akarom úgy. Faye kivétel, ő mondhatni családtag a tesóm révén. Viszont… Ahogy kiléptem, egyből a hatalmába kerített valami déjà vu érzés. Egy kissé önkéntelenül is lefagytam, ahogy alaposabban szemügyre vettem a két idegent. Biztos, hogy egyikükkel sem találkoztam korábban, de akkor mégis? Ez a szag… meg ez az energia, ami a kislányból árad, erre viszont esküdni mernék, hogy ismerős! Gyerünk, Aimée, de honnan az… Na mindegy, azért az összes esetleges pacsit, puszit meg kézfogást viszonzom, lássák, milyen jó fej vagyok. -Örvendek, Sophie Dubois! –mutatkoztam be reflexből az egyik, régebben használt álnevemen szemrebbenés nélkül, bár hogy miért pont ez jutott eszembe, az jó kérdés. Csak reméltem, hogy Faye nem szólja el magát. Bár… ha elszólja, akkor is mi van? Mutasson valaki olyan vérfarkast, akinek nem volt legalább egy tucat neve ennyi idősen, és a legtöbb nevet legalább annyira sajátomnak tudtam, mint az igazit. Na, Faye kérdésére én is kíváncsian vártam a választ, addig is amíg a kis vörös kinyög valami magyarázatot, csak tovább vizslattam. Olyan kis sunyi képe volt, mint egy kis róka… Ráadásul vörös is… Baszki, ez nem igaz, de honnan a rákból ismerős… És akkor mintegy szempillantás alatt minden beugrott. Nem ő az, akit személyesen ismerek, csak az illatár, ami körüllengi, a körülötte vibráló farkas-energiákkal együtt. Az, akit én ismerek, egy férfi, akit már mióta is? Te jó ég, legalább 200 éve nem láttam, miután csak úgy szó nélkül ott hagyott annak idején. Mon chéri... Ezek szerint élne? És ő is itt lenne, Fairbanksben? Kész csoda, hogy eddig nem akadtam a nyomára… Ezek szerint ez a lány a kölyke? -Segíthetek valamiben? A tulaj, akivel telefonon beszéltetek, most épp házon kívül van, de bármikor visszaérhet, addig is állok rendelkezésetekre. A húga vagyok. –felelem, de aztán nem bírom megállni, hogy ne forduljak a vöröske felé egy kérdéssel- Ne haragudj a kérdésért, de… a teremtőd véletlenül nem egy ilyen magas –mutatom annak a bizonyos illetőnek a magasságát a kezemmel, ami csupán pár cm-rel magasabb tőlem- férfi, barna szemekkel, és félhosszú göndör, sötét hajjal? Legalábbis amikor ismertem, akkor így nézett ki, a farkasa pedig koromfekete, aranyszín szemekkel? Jó, tudom, gáz ez az Activityzés, de ha egyszer nem volt hajlandó elárulni a nevét… bár lehet, az se sokat mondana a csajnak, igaz, talán még mindig többet, mint a „mon chéri”, „mon amour” meg a „mon trésor”…
Balázs kérdésére vázolom, hogy Braddel szeretném az egész Upper biztonsági rendszerét megcsináltatni és az informatikai dolgokat is teljes egészében cserélni kell, mert fogalmam sincs, hogy Tara azt kivel csináltatta meg. Ezt már korábban vázoltam Danténak is, amikor rákérdezett, de sebaj most elmondom Balázsnak is az egészet újra. Ezen túl van pár változtatás, amit még végbe akarok vinni, mint az emeleten is megnyitni egy bárpultot, és normális öltözőket is kialakítani, de mondjuk azt hiszem ez a része nem túl érdekes a hallgatóságomnak, szóval ezt csak az említés szintjén mesélem neki. Továbbá új alkalmazottak is kellenek, és jó lenne, ha a mieink közül kerülne be valaki, aki a biztonságra felügyel. Most kivételesen nem fecsegek annyit, mint szoktam. Balázs nem a barátom, hanem a felettesem a falkában, és Jesse főnöke nem mellesleg, szóval nem vagyok vele túl közvetlen, nincs rá okom. Ennek ellenére kuka módjára sem viselkedem, hiszen nem arról vagyok híres, hogy ne tudnék bárkivel is elcsicseregni, ha arról van szó. A tisztásról csak azért teszek említést, hogy tudja ott van, magyarán milyen a lovarda körül a terep és kész, más okom nincs rá. - Igen, abban maradtunk Faye-el, hogy a háznál találkozunk és onnan megyünk át a futtatóhoz, mivel a lovardában még nem voltam sosem. - vontam meg a vállam, szerintem ez nem olyan nagy dolog. Meg én amúgy is kíváncsi vagyok az egész komplexumra. Ilyen a természetem. - De nem kell sokat sétálni, vagy ilyesmi. - pillantok a hímre, tekintve, hogy ma már volt arról szó, hogy ő ugyan nem akar gyalogolni. Balázs felé fordulok kissé, amikor megbök (?) dunsztom sincs, hogy mit akar, vagy, hogy ezt miért is csinálta, hiszen itt vagyok mellette, hallom, hogy beszél, meg minden. Aztán a megjegyzésére rápillantok kissé értetlenül. Ez lehet, hogy valami poén akart lenni? - Ööö... ezt... nem igazán értem. - pillogok rá felfelé értetlenül egy kis zavart mosollyal és most nagyon bénának érzem magam, mert nekem nem mondd semmit ez a megjegyzés. Érzem, hogy szeretné, ha kicsit fesztelenebb lenne a hangulat, de hát na, valahogy az ő közelében ez nem megy olyan könnyen nekem. Pedig ez ritka volt nálam. Általában jól kijöttem mindenkivel és még az olyan nagy és erős és morcos hímekkel is könnyedén meg tudtam találni a hangot, mint Caleb, vagy Dante. De Balázs nem is tudom... talán majd idővel bratyizósabb lesz a hangulat... vagy nem. Közben a házhoz érünk és Balázs kopog be. Majd várunk, szerencsére nem túl sokáig, amikor is egy szőkeség nyitja ki az ajtót nagy elánnal. BB bemutatkozik én pedig Fayere mosolygok miután észreveszem a kilátást betöltő nő mögött a nőstényt. - Helló, mindenki. - a hangom kedves volt és derűs ahogy a két nőre tekintettem és fesztelenül mosolyogtam rájuk. - Óóó, szóval Cédric... Rust nincs itthon?! Ezt sajnálom, örültem volna neki, ha megint összefuthatunk, de ha így alakult, akkor így alakult. - a nőstényből áradt Cédric szaga, és ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy összetegyem a kirakóst és tudjam, hogy a csaj a húga. A nevét pedig megjegyeztem, habár biztos voltam benne, hogy ez is álnév. - Nagyon örülök Sophie, Rose vagyok. - mutatkoztam be én is, aztán Faye kérdésére adtam választ. - Igen, tudom Faye, és remélem nem gond, hogy Balázs is eljött. Ő egy kedves ismerősöm - pillantottam itt az említett férfira egy sugárzó mosollyal, és ez teljesen igaz volt - hiszen ismertem és kedves is volt eddig velem -, majd visszafordultam a lányok felé - nagyon szeret lovagolni és amikor elmeséltem, hogy ma kilátogatok ide, szeretett volna velem tartani. - fejeztem be végül a mondatot. Aztán végighallgattam a másik szőkeség monológját. - Ó, hát akkor te vagy a húga! Mesélt rólad Rust legutóbb. - habár nem sokat, de ezt nem kellett tudnia senkinek sem. Hangom még mindig nagyon kedves és szelíd volt, amúgy is mindig ilyen szokott lenni. A következő kérdése viszont több, mint meglep. Honnan ismeri ez a nőstény Jesset? - És az pontosan mikor is volt? - amikor ismerte... Nos elég régen vagyok Jessevel, a legtöbbeket én is ismertem, akiket ő, mondjuk oké, voltak kivételek, hiszen Cédricről például Jesse mit sem tudott és azt hiszem fordítva is akadtak számosával, akiket pedig én nem ismertem. Nem voltunk összenőve, csak baromi régen együtt éltünk a kedvesemmel. Viszont ez a csaj nekem egyáltalán nem volt ismerős... - Hát a leírásod illik a vőlegényemre. - mondtam végül, de semmi mást. A Teremtőm is egyben, de Jesse elsősorban a kedvesem. Mindig is az volt és mindig is az lesz. Elég hosszú ideje voltunk már együtt, amikor beharapott és soha nem úgy bánt velem, mintha a kölyke lennék. Gyakorlatilag az voltam, de technikailag nem. Fayere pillantottam, mert nem volt szándékomban tovább a magánéletemről diskurálni egy idegennel. Nem ismertem ezt a nőt és tulajdonképpen az sem nagyon hatott meg, hogy ő esetleg ismerte Jesset. A nagyon hosszú évtizedek alatt több ezer embert (és számtalan farkast) ismertünk meg, mint szerintem kb. minden farkas, aki nem egy elszeparált bunkerben élt, szóval ő is csak egy volt a sok közül. Személyes szempontból teljességgel érdektelen számomra. - Akkor, ha nincs más hátra, esetleg megejthetnénk, amiért jöttünk. - Fayre mosolyogtam, hiszen elvileg lovagolni jöttünk, tehát akkor el is indulhatnánk arrafelé. Feltűnt, hogy Rust házában volt, amikor megérkeztünk, tehát lehet, hogy közelebbről is ismeri őt, de ezt nem tudhattam biztosan. Lehet, hogy a nőstény barátnője.
Érdeklődve hallgatom végig amit elmesél nekem. Nagy vonalakban már hallottam egyszer a két jómadártól, de még is csak más ha a tulaj meséli el, mit szeretne csinálni. Ez sem egy olyan hely lesz ahol gyakran felfogok tűnni, bár kitudja, nem látom előre a jövőt. Az, hogy rendes öltözőket akar, valóban nem érdekel, mert nem tervezem, hogy nála dolgoznék. Szépen is nézne ki nem? Szóval hálás vagyok, amikor csak felületesen mondja el. Egyre jobban kedvelem ezt a nőt, mert nem fecseg s csak annyit közöl velem ami tényleg érdekel. Ebből látszik, hogy nem buta nő s ez mindenképp egy jó pont. Csak bólintok a válaszára. nekem végül is mindegy, hol találkozunk a nővel. Amit pedig hozzáfűz egy fél mosolyt eredményez az arcomon. Mondom én, hogy okos nő. - Tudod az én koromban könnyen elkopok a csont, ha lejárom a lábamat. még mindig próbálok nála áttörni egy gátat, ezért veszem egy kicsit lazábbra a figurámat. Persze imponál valahol, hogy ennyire távolság tartó és nem úgy kezel mint egy barátot. Ennek ellenére tudok én nem karót nyelt is lenni, s ma egészen jó a kedvem is. Ezután bököm meg, de úgy látszik nem érti a poént. Oké, soha nem voltam valami nagy poén gyáros, de hogy nem látta azokat a klasszikus filmeket melyből éppen idézni próbáltam. Lehet nem így volt a szöveg? - Most azt mondod, hogy nem láttál még egy Bud Spencer és Terensz Hill filmet sem? Azt hiszem szólnom kell Jessének, hogy vigyen el egy maratonra. Vonom meg a vállamat, mert akkor így nincs poén, de még egy kicsi sem. Lehet Jesse sem látott egyet sem. Azta ez mekkora pazarlás. Azoknak a poénoknak párja sincs, bár lehet csak én vagyok elfogult ebben a dologban. No mindegy! Ha a csillagok háborújából idézek valamit azt érti vagy azt sem látta? Mondjuk én nem kedvelem annyira azt a sorozatot, hogy bármit is idézek valamit belőle. Egyszerűen nem jön be a film tematikája és a karakterek sem, de ízlések és pofonok. Kopogok s nincs mit tenni mit várni. A pajzsom fent, nem kell tudni, hogy mennyi idős vagyok vagy éppen mennyire idős. Senkiben nem bízok, még Rose-ben sem, bár neki nagy előnye van, falkatag. Azonban a bizalomhoz még sokat kell tennie, de ez az élet rendje. Szóval belőlem aztán nem árad semmi, max annyi, hogy farkas vagyok. Így viszont én sem kapok infót, de nem is kell. Elég amit Rose mesélt, ámbár a másik hölgyről semmit nem tudok, még. Ha elfogadták a kezemet, akkor bizony megrázom mindenkiért, csak úgy férfiasan. Természetesen ügyelek az erőmre, hogy ne legyen túl erős s figyelek, ki mennyire szorítja meg az enyémet. Figyelő üzemmódba kapcsolok s amit csak lehet azt tanulmányozóm. Kóborok nem meglepő, ha megfigyelem őket. Szőke, szőke, vörös. Ilyen sorrendbe mászik egyik nőstényről a másikra a tekintetem. Kedves ismerős? Erre egy félmosoly kúszik az arcomra. - Így igaz de persze ha csajos lovaglást akartok, akkor adjatok egy lovat és itt sem vagyok. Eszem ágában sincs elmenni, de most mondja azt valaki, hogy bunkó vagyok. Látom, ahogy a jelenlétem meglepi a nőstényeket s szinte biztos vagyok benne, hogy valami fenntartás is keletkezik bennünk. Hozzászoktam ezt eredményezi a kétajtós kinézetem és a kopasz burám. Mondjuk még mindig jobb, mintha cukorfalatnak néznének. A számat befogom és a nyálam sem csorog le a földre. A hím nincs itthon ezek szerint, de a húga itt van. Ez is elég. Nekem mindegy ki adja a lovat végeredményben. - Kár, pedig beszélni szeretem volna vele, de ha tőled is lehet bérelni lovat, akkor nem mérvadó a hiánya. Pillantok beszéd közben Sophie-re. Nincs ló jó a szamár is elvet kell követni ilyen helyzetben. persze egy szamárra azért nem ülnék fel, hiszen el sem bírna. Akkor már inkább egy tigris, de valszeg olyan itt nincs. A leírását érdeklődve hallgatom végig s Jessét vázolja fel vonalakban. Azonban nekem az arcom sem rezdül meg a szavaira. Ámbár elég érdekes, hogy ismeri valahonnan. Talán az is lehet volt egymáshoz közük valamilyen formában. Kíváncsi vagyok erre mit reagál a vörös. Nem kell éreznem semmit felőle, hogy lássam meglepődött. Az arcának apró rezdülése elárulja számomra, s csak remélni merem, hogy a két nőstény nem figyel ennyire s nem veszik észre. Persze, ha szándékosan nem leplezi, az már nem az én dolgom. Ha pedig próbálta akkor nem csinálja elég jól. Mondjuk lehet csak én érzékelek ennyire jól, de ez szakmai ártalom s az évek hatása amit a bolygón tapostam már le. Kár, hogy egy bizony személy esetében nem vagyok ennyire éber, de azt most hagyjuk. Most másra kell koncentrálnom még pedig az előttem álló két nőstényre. Kitudja, mit forgatnak a fejükbe. - Helyes gondolat, akkor talán meg is nézhetnénk a lovakat. Nézek a mellettem álló vörösre. Én nem tudok s nem is szoktam annyit mosolyogni, mint Rose. Nem véletlen jöttem vele. Jobban kijön a nőkkel, legalább is remélem. Mondjuk úgy, hogy nem én vagyok az idegenekkel való kedvesség példaképe. Ha elindultunk, akkor követemet, azt a személyt, aki járatos itt s mutatja az utat. Kíváncsi vagyok, milyen lovakat tartanak s persze milyen körülmények között. - Mennyiért tudunk lovagolni? Nem vagyok anyagias, de azt hiszem mindenki más is ezt a kérdést tenné fel elsőnek. Az ár sokat elárul a minőségről, és ha csak gebéik vannak, akkor nem ez a nekem való hely. A másik nősténytől is kérdeznék valami, de nem tulajdonos, így egyelőre nem teszek fel neki kérdést. Azt mondta Rose, hogy gyerek orvos, ámbár ennél többet nem tudok róla. A nap viszont még előttünk van. Elő a lovakkal lányok!
Kezdőlap
