Amikor Rose a minap felhívott, hogy mi lenne, ha elmennénk lovagolni egyet, örömmel mondtam igent. Igazából már fel sem tudnám idézni, hogy mióta nem ültem már nyeregben, pedig valaha az egyike volt a kedvenc elfoglaltságaimnak. Utána azonban jött az orvosi pálya, a szűkös határidők, a végeláthatatlan műszakok sora, és valahogy teljesen el is felejtkeztem arról, hogy mi az a szabadidő vagy netán hobbi. A lovak nekem pontosan ezt jelentették egyébként, régen volt is nekem, de kénytelen voltam megválni az állattól, mert nem tudtam rá annyi időt szánni, amennyit megérdemelt volna. Milyen furcsa, hogy most éppen itt a város határában volt életem egyetlen férfijának egy lovardája, és még egyszer sem mentem ki azért, hogy hódoljak a régi szenvedélyemnek… Reggel ébredés után örömmel konstatáltam, hogy még van elég időm a megbeszélt találkozóig, ezért belefogtam egy kis pitesütésbe. Nem tehetek róla, de valamilyen szinten kedveskedni akartam Noëléknek, ha már arra járok. Miután kivettem a sütőből a süteményt, kiraktam egy kicsit az ablakba hűlni, amíg lezuhanyoztam is felöltöztem lovagláshoz megfelelően. Csodák-csodájára valahogyan sikerült előbányásznom a szekrényem aljából a régi csizmámat is, úgyhogy szerencsére nem volt szükségem arra, hogy kölcsönkérjek majd egyet a lovardában. A még mindig langyos pitével és a táskámmal felszerelkezve bő félórával később nekivágtam a városból kivezető útnak, hogy aztán a homokos-kavicsos ösvényről bekanyarodhassak az istállóhoz és a lakóházhoz vezető útra. Nem nyomtam túlzottan a gázt, inkább csak olyan ráérős tempót diktáltam magamnak, mert még így is eléggé időben voltam ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom a késés veszélye miatt. Valahogy nem szerettem a megbeszéltnél később érkezni, de olykor-olykor azért még velem is előfordult. Nos, a helyet elnézve ezen a viszonylag korai órán, úgy tűnt, hogy előbb is sikerült befutnom, mint kellett volna. Nem bántam annyira, mert így legalább nyugodtan beadhattam a süteményt Odettenek, és még mindig lesz majd elég időm, hogy felfedezzem jobban a területet. Hiába jártam már harmadszor a tanyán, eddig valahogy még nem sikerült körülnéznem tüzetesebben. Ruganyos léptekkel megközelítettem a faházat, de miután csengettem kétszer és még bekopogtam körülbelül háromszor, szomorúan vettem tudomásul, hogy nincs itthon senki. Ennek ellenére azért nem tartott sokáig a csüggedtségem, mert hirtelen ötlettől vezérelve megindultam az istálló irányába, mert azt legalább már tudtam, hogy merre találom. Még be sem léptem az épületbe, máris tudtam, hogy sikerült rábukkannom egy farkasra, ráadásul az egyik itt lakó volt a szerencsés, aki hamarosan élvezheti majd a társaságomat. Legalább, ha már a házban nem találtam, itt sikerült egymásba futnunk. - Szia! – szólaltam meg fennhangon, és amint beléptem a félhomályban úszó istállóba, igyekeztem megtalálni a szőkeséget. – Merre vagy? – kérdeztem tétován, miközben elhaladtam a lovak bokszai mellett, és befelé tartottam. Fejemet erre-arra forgattam, mert most sikerült először tüzetesebben is megnéznem a lovakat. Ha közben Odette előkerült, akkor küldtem felé egy mosolyt, és egy kicsit félénken megközelítettem. Azért még nem voltam annyira oldott a társaságában, hiszen még csak egyszer találkoztunk és mégiscsak annak a férfinak a legközelebbi hozzátartozója, akit már hosszú évszázadok óta szeretek. - Hoztam nektek egy kis almás pitét, ha nem baj. Még langyos! – próbálkoztam egy újabb mosollyal, és felé nyújtottam az ajándékomat. Szó sem volt arról, hogy bevágódni szeretnék nála. Egyszerűen csak figyelmes vagyok, amit az őszintén csillogó szemeimbe nézve ő is könnyedén leszűrhetett. Szerettem volna, ha sikerül jó kapcsolatot kialakítanunk egymással, még ha nem is feltétlenül lesz sétagalopp ez az egész.
Amikor ma reggel felkeltem, Théo már javában az egyik kisebb csoporttal foglalkozott odakint a futtatónál, így aztán nem is zavartam, csak álmosan beletúrtam a hajamba aztán bedobtam két szelet kenyeret a kenyérpirítóba. Tudom, a baguette lenne az igazi, forró, sós vajjal, de olyat úgy se kapni sehol, amit otthon, Franciaországban, a többi meg… mint ha egy kispolskit hasonlítanál egy Ferrarihoz. Alakra lehet, hogy hasonlít, de hogy se ízre, se illatra, se állagra, az már tuti. Na mielőtt még mélyebben belemerülhetnék „A baguette filozófiájá”-ba, már kattan is a konyhai ketyere, én pedig egy tányérra dobom a két szelet pirítóst. 5 perccel később az üres tányér már a mosogatóban pihen a többi mosatlan társaságában, én meg egy nagy üveg Nutellát kanalazgatva tartok a szobám felé. Csak annyi időre vagyok hajlandó megválni az üvegtől, amíg gyorsan átvedlek pizsamából valami szalonképesebbe, ami ez esetben egy lovaglónadrág és hozzá egy ujjatlan felső, aztán már huppanok is le a nappaliban a kanapéra, hogy tovább pusztítsam a csokis-mogyorós finomságot. A francba, hogy már megint el fog fogyni… Ne felejtsem el felírni a bevásárló listára! Vagyis én úgy se felejteném el, na de Théo… Jobb nem kockáztatni! Ahogy az édességet majszolom, néha-néha kilesek az ablakon, hogy itt vannak-e még. Mivel jobb dolgom most úgy sincs, meg kedvet is érzek hozzá, eldöntöttem magamban, hogy segítek utána a bátyónak a lóápolásban, legyen ideje még kajálni valamit, mielőtt befut a következő csoport. Szívem szerint mennék én most is, de miután a legutóbb sikerült úgy megnevettetnem az egyik kiskölyköt, hogy az majdnem leesett a lóról… hát, Théo finoman közölte, hogy máskor inkább nem kéne. Telt-múlt az idő, fogyott a krém az üvegből rendesen, mire ismét autók zajára lettem figyelmes. Kinézve aztán láttam, hogy végre hazahúzták a csíkot, így aztán csak a Nutellát a konyhapultra dobva megindultam kifelé, majd miután váltottam néhány szót Théoval, át is vettem az egyik lovat tőle, amit oda is vezettem az istálló oldalához egy fürdetésre. Aztán pár perccel azután, hogy a patatisztogatással is végeztem, egyetlen bátyámnak kapása volt, vagy legalábbis valami halaszthatatlan dolga akadt, így aztán megörököltem tőle a munka hátralevő részét. Különösebben nem bántam a dolgot, inkább csak azt, hogy egyedül kell befejeznem, de hát na, majd csacsogok én itt a paciknak, ezen ne múljon, jobb hallgatóságot nem is nagyon kívánhatnék magamnak. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, de a sörények kifésülését végül már bent, a boxokban fejeztem csináltam, közben halkan dúdolgatva. Már legalább huszadszor kezdhettem el újra, amikor egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy másik farkas is a portán kódorog. Nem, nem a tesóm, az övét már eléggé ismertem ahhoz, hogy a legkisebb energiarezgés alapján is felismerjem. Persze nem kellett sokáig találgatnom, ahogy meghallottam a lány hangját, egyből sikerült beazonosítani. -Halihó, itt vagyok! –kiáltottam ki a karámból, majd az egyik kezemet felemelve meg is lóbáltam azt, ezzel is jelezve a hollétemet- Egy perc és végzek, csak még Caprice sörényében van pár gubanc, azt kibogozom. Aztán neki is látok, hogy befejezzem a műveletet, amikor azonban Faye is odasétál, és közli, hogy pitét készített… hú, egyből összefutott a nyál a számban! Kezdem megkedvelni a csajt, komolyan! Na igen, nem csak a pasiknál vezet a gyomron át a szívhez az út… -Nagyon szépen köszönjük! Igazán kedves tőled. A bátyám most sajnos nincs itt, nem olyan rég kapott egy hívást, közbejött valami sürgős elintézni valója, de majd hagyok neki egy kis kóstolót belőle. –intettem a tekintetemmel a süti felé, de persze nem gondoltam komolyan a dolgot. Nem lenne pofám megzabálni az összest előle, még ha ilyen jól is néz ki és ilyen bitang jó az illata… -Kész is vagyok! –paskoltam meg szeretetteljesen a paci oldalát, aztán már másztam is ki a boxból, becsukva magam mögött az ajtót. -Mondd csak, minek köszönhetem a látogatásodat? Tudok segíteni esetleg valamiben, vagy csak a süti miatt ugrottál be? Vagy tudod mit? Inkább menjünk be a házba, főzök egy kávét –vagy felőlem akár vodkázhatunk is, bár ez utóbbit annyira nem néztem ki a leányzóból. -Izé… nem gond, ha addig te hozod a sütit? Csak nem akarom lószőrös kézzel összefogdosni, ha már annyit dolgoztál vele… -magyarázkodok, ahogy kiszedem a fésűből a szőrszálakat. Azt bevágom a kukába, a fésű meg megy a helyére a kis szekrénybe, aztán már mutatom is az utat vissza a házhoz.
Amikor végre rátaláltam Aiméere, egyből megörültem neki. Annak meg főleg, hogy felőle sem volt éppen hűvös a fogadtatás. Egy kicsit tartottam ugyan, hogy majd mit fog szólni, vagy hogyan fog alakulni a második találkozásunk, de ahhoz képest egészen könnyedén vettük az akadályokat, amitől enyhén szólva is megkönnyebbültem. Nem is tudom, hogy utoljára mikor aggódtam amiatt, hogy valaki mit fog rólam gondolni. Oké, sokszor szerettem volna jó benyomást tenni az idegenekre, de ha valakire nem sikerült, hát különösebben az sem viselt meg. Ez a mostani helyzet azonban úgy tűnik, hogy teljesen másként hatott rám, és ettől a frász kerülgetett. Nem fog engem megenni, mégis miért aggódok ennyire? - Ugyan, semmiség volt! – legyintettem egyet, elhessegetve a hálálkodó szavakat. – Alig egy óra volt összedobni… - nem hazudtam, nagyjából tényleg annyi időt vett el összesen a reggelemből, ha minden igaz, ráadásul szívesen készítettem nekik. Nem tartoztam ugyan felelősséggel értük, ennek ellenére mégis valamiért úgy éreztem, hogy gondoskodnom kell róluk. Tudom, ostoba dolog, de ez afféle berögződés lehet. Valamiért mindig szeretném a dolgokat a kezemben tartani, és ez azt is magába foglalja, hogy segítsek másoknak, gondoskodjak másokról, hogy aztán mosolyt láthassak az arcukon. Pont olyat, mint ami most a velem szemben álló szőkeség arcán is pihent. - Kár, hogy pont elkerültem, de biztosan összefutunk még valamikor – vontam meg a vállaimat, és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem érintene rosszul, hogy nem találkozhattam vele. Pedig titkon reménykedtem abban, hogy esetleg ma reggel sor kerülhet egy kis találkozóra, de ha nem, hát nem. Úgysem tudtam normálisan viselkedni a társaságában még mindig, a húga előtt meg biztos, hogy nem vágódtam volna be, ha megint lesüllyedek egy öt éves, tehetetlen kislány szintjére. Na, jó, inkább tizenöt éves tini lánnyá változom, ha csak feltűnik a színen az én hős lovagom, hogy úgy mondjam. Igazából nagyon tudtam utálni, hogy ezt hozta ki belőlem a felelősségteljes felnőtt nő helyett. - Öhm… - még mindig kicsit zavart voltam, így egyik lábamról a másikra álltam, a pitét pedig még mindig a két tenyerem között szorongattam. – Igazából azt hiszem, hogy te is tudsz nekem segíteni. Egy kedves ismerősömmel megbeszéltem, hogy ma reggel kijövünk ide lovagolni, úgyhogy szükségünk lenne két lóra először is – mosolyodtam el barátságosan, és végignéztem néhány lovon a közelünkben. – Egyébként farkas az illető, úgyhogy, ha van kedved, szerintem nyugodtan csatlakozhatnál hozzánk – vontam meg a vállaimat. Nem tartottam túl valószínűnek, hogy Rose a maga közvetlenségével zokon venné, ha csatlakozna hozzánk egy harmadik nőstény is. Ha mégis, hát most így járt. Akár utána is tölthet velem kettesben egy kis időt, ha innen elmentünk, vagy nem? - A kávét egyébként nagyon szívesen elfogadnám, ha éppen nem ittam volna egyet, mielőtt jöttem, és nem kellene már itt lennie Rosenak. Mert így hívják… - tettem hozzá gyorsan, bár erre nyilvánvalóan ő is rájött. Istenem, teljesen hülyének néz, efelől semmi kétségem nem volt. Nem baj, talán elvisel így is, habár azt hiszem, hogy annak sem örült túlzottan, hogy felbukkantam hirtelen az életükben. Valahol meg tudtam érteni, mert félig-meddig én is jobban örültem volna, ha egyedül maradok ebben a városban, a múlt árnyai nélkül. Dacára persze mindannak az időnek, amit Noël keresésével töltöttem el. - Persze a pitét attól még bevihetjük, nehogy valami kóbor állat idejöjjön az illatra, és kedve támadjon egy kis pités tízóraira – nevettem fel jókedvűen, miközben megindultam Aimée után a ház irányába. Úgy sejtettem, hogy hamarosan befut a mai kis testedzésünk harmadik tagja is, szóval nem akartam sok időt elvesztegetni, pedig igazából nagyon szívesen leültem volna a konyha asztal mellé, egy jó erős feketére. Biztosra veszem, hogy megint beszélgethettünk volna egy jót, de talán majd egy másik alkalommal még sort keríthetünk rá. Miután beértünk a házba, és sikerült elhelyeznünk a süteményt biztonságos – és nem utolsó sorban szőrmentes helyen! -, már meg is hallottam a közeledő autó zaját, amire felkaptam a fejemet, és az ablak irányába néztem. Sőt, fél perccel később oda is léptem, hogy az üvegen át kinézhessek az udvarra. Láttam is Rose vörös fürtjeit, de ami meglepett, hogy egy férfi is ott volt az autóban, ez teljesen jól kivehető volt. Fel is vontam a szemöldökömet értetlenségemben, de végül odafordultam a másik nőhöz. - Azt hiszem, hogy megjött… illetve… - fintorogtam egyet még mindig értetlenül. – Megjöttek. Nem tudom, hogy ki van vele... - tettem hozzá, kijavítva ezzel magamat is.
-Egy óra azért nem kevés. –bár még mindig gyorsabb mint csigát készíteni… összegyűjteni, kiéheztetni, megfőzni, kiszedni a házából, kis vajon átpirítani… Mondjuk személy szerint sütit sütni nem sűrűn szoktam. Az oké, hogy a francia kaják nem igényelik meg, hogy az ember fél napokat rohadjon meg gürizzen a konyhában, a legtöbbnél csak kicsit át kell pirítani a húst meg a zöldséget némi vajon, na de a sütemények… Oké, igaz, hogy kisebb műalkotás, esztétikai csoda mindegyik, hát még az ízük, de hogy milyen rohadt sokat kell velük pepecselni, az valami hihetetlen. Vegyük például az egyik kedvencemet, az éclair chocolat-t… Tészta, ilyen krém, olyan krém, gőz fölött kavargatni, sütőben megsütni, megtölteni, csokiba mártani, ááááá!!! Most komolyan, kinek van az ilyenekre ideje meg türelme?! Mert hogy nekem nincs, az aztán tuti. -Hát figyi, nem tudom, hogy meddig tart neki ez a valamije, de előbb vagy utóbb úgy is hazajön, talán még sikerül elcsípnetek egymást. Vagy ha fontos, nyugodtan hagyhatsz neki üzenetet, majd odaadom neki. Vagy ott a telefonja, arra többnyire szokott reagálni. –sorolom a lehetőségeket. Amikor szóba kerül, hogy Théo helyett én is jó vagyok, egyből kíváncsian szalad fel a szemöldököm, aztán karba tett kézzel, az egyik tartógerendának dőlve hallgatom, hogy mégis miről lehet szó. Most kíváncsivá tett… Így aztán csak hallgatom, figyelmesen, ahogy pedig a lovakat említi, én is végignézek a társaságon. Na igen, abból akad egy pár, bár igaz, egy részük a látogatók számára tabu… mint például a tesómé, vagy az enyém, Carte. Mindenesetre egyelőre nem szakítom félbe a mondandóját, érjen csak nyugodtan a végére. S ahogy odáig is eljutunk, egész érdekes dolgok derülnek ki. -Szóval farkas? Ő is független, vagy valamelyik falkához tartozik? Férfi? Nő? –kérdeztem vissza, mert nem hiszem, hogy a bátyám díjazná, ha távollétében bármelyik jószágnak is baja esne, vagy leamortizálnánk a helyet- Amúgy jól hangzik, akkor kilovagolok veletek én is. Ma még úgy se volt rá időm… Meg nem tudom, mennyire vagytok járatosak a környéken, mást nem akkor leszek az „idegenvezető”. A kávé elutasítására csak elmosolyodok, viszont máris választ kapok az egyik korábbi kérdésemre: Rose… Rendben, szóval nő lesz a harmadik, akkor tartunk egy csajos napot! Még egész jónak is ígérkezik, hacsak nem valami falka-nagykövet a kicsike aztán épp „hittéríteni” jön, bár azt hiszem, hogy azzal rossz ajtón kopogtatna. Na de ne fessem az ördögöt a falra, a végén még kiderült, hogy ő is valami kis cuki tündérbogyó mint a sógornőjelöltem. -Figyelj, ezen aztán ne múljon, van jó kis hazai vörösborunk is, pezsgő, némi vodka meg talán még whiskey is maradt múltkorról… -vontam vállat, láthatja milyen jó szívem van, nem sajnálom én tőle. Bár valószínűnek se tartom, hogy pont ilyenekkel élne, ha már Théo se nagyon bírta, gondolom nem egy nagyivó csajsziba szeret bele. Bár, ki tudja… első találkozás, a csaj leissza a pad alá a bátyómat, hmm, de megnézném! De nem, tudom, nem így történt… Amúgy is csak rá kell nézni, egy bögre kakaót valahogy jobban el bírok képzelni a kezében. -Okés, akkor uzsgyi be, aztán majd kitaláljuk hogyan tovább. Ha már itt kéne lennie, akkor csak nem fog olyan sokat késni. És akkor ezek szerint ti vagytok az a másik csoport, amit a bátyám emlegetett… Csak tudnám, miért nem mondta az eszetlenje, hogy te is jössz. Áh, férfiak, ha nem a nyakukon hordanák a fejük, azt is elhagynák, meg elfelejtenék, hogy van egyáltalán! Gondolom múltkor Théo végigmutogatta neki a házat, amikor itt járt a lány, így aztán kihagyom a körbevezetést, a konyhát meg már így is „jól” ismeri. Nem, nem kell aggódni, azóta már legalább 15-ször átsikáltattam a konyhapultot a drága bátyuskámmal, mert hát na… remélem tanul az esetből, mert ha nem, akkor faliszőnyeget csinálok belőle! Na, de úgy látszik, ha eddig kimaradt volna, akkor se most kerítettünk volna sort a tárlatvezetésre, mert előkerült a hiányzó harmadik… meg negyedik is? Én is odacsörtettem az ablakhoz, aztán kilestem, de nekem se volt ismerős a nagydarab kopasz muki. Hát, a csajos délutánról akkor ennyit, bár ki tudja… De ha rákezd Vanessa Carlton - 1000 miles című számára, én tuti ott halok meg a röhögéstől! -Mindjárt kiderítjük, hogy az ő látogatásának mi az oka… Lehet, hogy csak az aggódó pasi, aki lecsekkolja, merre akar kószálni a szívszerelme… Vagy apuci elkísérte a kislányát a lovaglásórára… Vagy a bátyja, vagy az értelmi fogyatékos kisöccse, és a ló-terápia áldásos hatására kíváncsiak... Vagy kiderült, hogy Rose büntetett előéletű, ő meg rendőr és most csípte el. Vagy hogy a csaj valami hercegnő, az a kigyúrt kétajtós szekrény meg a testőre, vagy... Tudom, lőjem le magam, de nem fogom. –soroltam a lehetőségeket kuncogva, de aztán határozott léptekkel megindultam az ajtó felé- Gyerünk, ne várassuk meg őket! Legalább kiderül, hogy ki a pasas, meg ő mi járatban, ha már ilyen meglepetés vendég lett belőle.
A reggel érdekesen alakult. Először is később keltem, mint szoktam, ami nem csoda, mivel hajnaltól hajnalig voltam az Upperben, szóval eléggé elfáradtam és hát na, sikerült elaludnom, úgy rendesen. Aztán Jessevel folytatódott a dolog, ami nem volt meglepő, általában a reggeleket együtt töltöttük minden módon és tekintetben. Főleg mióta a tudta és az engedélye nélkül tettem szert a discora, azóta meg aztán pláne az övé volt minden reggel, este, meg amit csak akart még, tehát ezen alkalommal is, és nagyobb figyelmet és több kényeztetést kapott, mint bármikor máskor. Ezután kellett volna elkezdenem készülődni, hogy bemenjek dolgozni - ahonnan már egyébként totál késésben voltam, de ezért jó főnöknek lenni, mert nincs aki szóvá tegye a dolgot -, amikor is Balázs keresett meg azzal, hogy kimegyünk a lovardához és csörögjem fel a doktornénit is, hátha neki is kedve lesz eljönni. Szép kezdése egy napnak. Előkaptam hát a telefonom és felhívtam Faye-t van-e kedve lovagolni - dunsztom nem volt arról, hogy egyáltalán tud-e, de gondoltam, ha nem képes megmaradni a nyeregben, akkor majd csak szóvá teszi, vagy valami -, és mázlimra igent mondott. Ezek után már csak össze kellett készülődnöm, telefonálni az Upperbe, hogy ma nem megyek be és felőlem már indulhattunk is. Mivel nagyon régen volt, hogy utoljára lovagolni mentem volna, ezért nincs ehhez szükséges ruhám - hohóóó, itt az ideje még egy vásárlásnak! vagyis nem! Rosie koncentrálj, koncentrálj! -, ezért egy kényelmes passzos farmert vettem fel, meg egy fekete felsőt és egy egyszerű lapos csizmát. Csak ezután rongyolok át Balázshoz - mázlimra most nem Dantéra török rá, lebalázsozva, mint valamelyik nap, hanem sikerül a jó ajtón bekopognom - és vázolom neki, hogy mehetünk. - Faye igent mondott, ott fogunk találkozni. Ha szerencsénk van, akkor ott lesz Rust húga is, együtt élnek, de vele még nem találkoztam. - nézek a hímre és ha ő is készen állt, akkor el is indulhattunk ki a Hotelből. Néhány perc eltelik, amíg eldől, hogy mivel is megyünk oda, mivel Balázs autóját ellopták, nekem meg nincs. Én felvetettem, hogy a kis lábacskáink remekül alkalmasak erre a célra, de Balázs erre úgy nézett rám, mint aki mindjárt le akar nyelni - szerintem Castor külön gyakoroltatja velük ezt a nézést, sorba állítja a hímeket egy tükör előtt és addig gyakorolnak, ameddig mindenkinek remekül nem megy a dolog -, és magam sem tudom, hogy hogy, de eljutottunk odáig, akkor már az is jobb ötlet, ha én cipelem el odáig a hátamon. Na persze! Mind a 156 centimmel, meg a törékeny alkatommal, majd a hátamra kapom és... és kilapulok. Az egyszer fix. Felmerült még a bicikli és a roller ötlete is - egyik sem kivitelezhető - majd egyszer csak eljutottunk a tevékhez is, mint szállítóeszközökhöz, de mivel a Hotelben épp egyetlen teve sem volt fellelhető, végül abban maradtunk, hogy jó lesz a taxi is. Szóval azt hívtunk, bepattantunk és már úton is voltunk a lovarda felé. Miután szerencsésen megérkeztünk és Balázs kifizette a taxit - még szép, hogy nem én állom a cechet, amikor nő vagyok, meg amúgy sem én akartam ide kirándulni, de mertem volna nemet mondani a hímnek! - szépen elindulok az épületek felé. - Legutóbb arra a jártam, van arra egy tisztás is, kicsit beljebb. Ott futottam össze a hímmel. - mesélem és közben abba az irányba nézek, amiről beszélek. Balázs mellett sétálok fel egészen a házig. A pajzsom éppen csak annyira van fent, hogy tudni lehessen rólam élek és virulok, vagyok, na meg, hogy mi vagyok, de sokkal többet nem, mivel egyelőre csak én is ennyit akartam tudni arról, hogy Faye itt van-e már és, hogy Rust meg a húga is itthon vannak-e? Jesse illata pedig teljesen körbeleng, együtt élünk ide s tova, több, mint százharminc éve, bár most sokkal inkább a reggel miatt ontom magamból a "szagát". Meg hát, amúgy is a kölyke vagyok, szóval elég egyértelmű, hogy sok közünk van egymáshoz.
Semmi értelme nincs a négy fal között tölteni az egész napot. Ezért nem is fogok itt senyvedni, ámbár bármikor átmehetnék Eli-hez. Ahogy mindig is teszem. Minden nap benézek hozzá, ha csak pár órára, de akkor is. Azt hiszem most, hogy nincs munkahelye elég unatkozhat és szívesen vele tölteném ezt a napot, de nem lehet. A falkámmal is foglalkozni kell a tagokkal. Kicsit elhanyagoltam vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy mást helyeztem előtérbe, de meg kell találnom az egyensúlyt, mert csak így működhet a dolog. Rajta vagyok a dolgon ezért is hívóm fel a kis vöröst, s invitálom el egy kis „sétára.” Ezer éve nem lovagoltam pedig szeretek. Jó, eddig nem is nagyon volt rá lehetőségem, de ma van. Tehát az a cél, hogy lovagoljak egy kicsit s közben kikapcsolódjak. Amint lebeszéltem mindent Rose-l magamra veszek egy fekete pulcsit. Lovaglógatyám nincs ugyan, de ez legyen a legkevesebb gond. Fekete nadrágot húzok fel, ami nem passzentos, de kényelmes lesz a lóháton. Mind két lábamra felcsatolom a kis kaliberüket s felhúzom a csizmámat amely magas szárú. Teljesen jól takart a csúzlikat és kényelmes is. Fegyver nélkül nem indulok sehova. Amint meghallom a kopogást kinyitom az ajtót, s el is indulhatunk. A kérdés csak, hogy mivel, mert a kocsim, valszeg az egyik bontóba pihen. Elég érdekes ötletek merülnek fel, de végül a taxi mellett voksolok, mert én nem sétálok ki az biztos. Rendelek egy autót s amíg megérkezik érdeklődöm, a frissen átvett üzlete felől. Érdekel, hogy halad vele, bár az jobban tervez e valami újítást. Gondolom, erre kapok majd választ tőle. A kocsiba bevágódunk s irány a lovarda. Rose az idegenvezető, mert én még nem jártam erre. A pajzsomat pedig fent tartom, mert mindig fent van ha idegen helyre megyek. Kifizetem a fuvart, mert én ilyen rendes gyerek vagyok és amúgy sem szokásom elvárni egy nőtől hogy Ő fizessen. Az épületet mérem fel a távolból s csak akkor fordítom el a fejemet, mikor Rose a tisztás felé néz. Nem tudom, hogy a csaj mit gondol kije lehetek, de nem is nagyon érdekel. A pajzsomat annyira engedem le, hogy érzékeljem a jelenlétet. Utálok várni, így remélem Faye már itt van. Mondjuk ha késik, akkor majd utolér, mert én fogok rá várni. - Miért a ház felé gyalogunk? Ide beszélted le vele? Nézek a vöröskére s ahogy egyre közelebb érünk, már érzem, hogy két farkas is van, a közelben azonban még egyiket sem látom. Mást pedig egyelőre nem érzékelek. Még mielőtt oda érnénk megbököm a másikat s mivel elvileg egymás mellett megyünk, a karom pont átszeli a távolságot. - Te beszélsz, neked mélyebb a hangod. Kacsintok rá s próbálom egy kicsit oldani ezt a kitapintható valamit, amit mindig érzek ha velem beszél. Nem tudom, hogy azért, mert tart tőlem vagy azért mert idősebb vagyok, de nem szoktam nőstényeket enni reggelire de még ebédre sem. Ezt a tisztet meghagyom az Alfának. Egy szó mint száz, lehetne a hangnem kettőnk között kicsit közvetlenebb, nem pedig ilyen hivatalos mint ami szokott lenni. Mindjárt kiderül, hogy sikerült e mosolyt csalni a másik arcára vagy sem. Az ajtó előtt pedig megállok s Rose-ra pillantok, majd kopogásra emelem lapár kezemet. Még sem ronthatunk be, hogy adjanak egy lovat. Kopp, kopp, persze ha még nincs senki az ajtóba. Ha pedig van akkor köszöntöm a hölgyeket. - Szép napot hölgyeim. Bognár Balázs. A kezemet is nyújtom először az egyiknek majd a másiknak. Még nem tudom a nevüket, de talán mindjárt kiderül, hogy melyik Faye s ki az ismeretlen. Valszeg a hím testvére lesz, ha már Rose utalt rá.
A hozzászólást Bognár Balázs összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 05, 2013 1:23 pm-kor.
- Ja, semmi fontos… - ráztam meg a fejemet, és ha nem lett volna tele a kezem éppen, akkor valószínűleg még legyintettem volna mellé egyet. Tényleg nem akartam igazán semmit Noëltől ma, inkább csak látni szerettem volna, ha már erre jártam. Nem baj, igazából semmit nem veszítettem azzal, hogy nem botlottunk most egymásba, mert előbb-utóbb úgyis megint keresztezni fogják az útjaink a másikét. – Nos, még csak egyszer találkoztam vele, de szimpatikusnak találtam. Kicsit szétszórt, de kedvesnek tűnt, azt viszont nem tudom, hogy tagja-e valamelyik falkának vagy nem. Csak a könyvesboltban ismertem meg nem olyan régen – vontam meg a vállaimat, mintha szégyellném magam, hogy nem tudok rendes választ adni. Igazából én nem voltam egy nagy információgyűjtő zseni, mert újabban nem szorultam rá túlzottan. Volt idő, amikor muszáj volt, de engem jelenleg nem érdekeltek sem az itteni falkák, sem más. Csak és kizárólag a munkám volt képes lázba hozni, na meg újabban Noël. - Én egyáltalán nem vagyok itt járatos. Mikor legutóbb itt voltam, akkor épp vihar tombolt, előtte meg esethez hívtak az istállóba, szóval a környéket még nem sikerült felfedeznem. Már csak ezért is jó lesz, ha velünk tartasz – mosolyogtam rá Aiméere barátságosan, miközben elindultunk befelé a házba. – Biztosan nem mondok újat, de nem vagyok egy nagy alkoholista… - nevettem el magam. – A borral és a pezsgővel még el is vagyok, de az erősebb italokat nem igazán bírom – vallottam be őszintén, egy kicsit talán még zavarba is sikerült jönnöm, bár nem valószínű, hogy ezt ő is látta. Annál is inkább, mert amíg Aimée el volt foglalva azzal, hogy kinyissa az ajtót mind a kettőnk előtt, addig én elnéztem az út felé, hátha közeledik egy kocsi. Nem jött még senki, úgyhogy ennyi erővel talán még az a kávé is beleférhetett volna, ha nagyon akarjuk. - Az biztos – értettem egyet vidáman, miközben bementünk a házba. – Viszont nem valószínű, hogy tudott róla, hogy én is jövök. Igazából én teljesen el is felejtkeztem arról, hogy egyáltalán bejelentkezzek, úgyhogy ezt szerintem Rose intézhette el, ő meg miért mondta volna, hogy várható vagyok én is? Nem tudja, hogy ismerem… - vontam meg a vállaimat. Ha már itt tartunk, honnan is tudhatta volna? Hiszen annak sincs nagy esélye, hogy ők ismerik egymást. Ezen kár is volt egyébként gondolkozni most. – Ha megérkezik, megmutatod majd, hogy melyik lovak azok, amelyek közül választani lehet? – kérdeztem érdeklődő tekintettel, mikor már az ablak előtt álltam, és éppen visszafordítottam a fejem a vállam felett. - Lehet, hogy újat mondok, de biztosan lovagolni akar ő is – piszkálódtam egy kicsit, ránézve a mellettem álló lányra. Ahogy elkezdte sorolni, hogy vajon ki lehet szerinte az ismeretlen férfi, nem bírtam ki, és nevetésben törtem ki. – Kicsit élénk a fantáziád, nem? – kuncogtam még mindig. – Egyébként a testőre biztosan nem lehet, mert akkor a múltkor is ott lett volna vele a boltban. Azt is mondta, hogy csak a párja van neki, akivel itt él, senki más, vagy legalábbis én erre következtettem. Ezt az alakot azonban nagyon nem tudom elképzelni Rose mellett, és nem is úgy néznek ki, mint akik egy pár… - grimaszoltam egyet, és a koncentrálástól talán még hunyorítani is elkezdtem, ahogyan a függöny mögül kémleltem kifelé. – Lehet, hogy mégiscsak tagja valamelyik falkának, vagy a rendőrös verziód lesz a nyerő – vigyorodtam el, aztán követtem Aiméet az ajtó felé. Én is kíváncsi lettem, hogy ki lehet a pasas. – Rendben! – mire kimondtam, már fel is hangzott a kopogás az ajtón. Óvatosságból majdnem teljesen felhúztam a pajzsomat, mert Roseban sem igazán bíztam még, ez tény, de ez a férfi még inkább aggodalomra adott okot számomra. - Jó reggelt! – köszöntem a férfinak a ház asszonyának háta mögül. Félig-meddig a válla felett néztem a vendégekre, de így is tökéletesen láttam őket. Ha Aimée bemutatkozott, akkor én is megtettem ezt a gesztust. – Faye vagyok! – a vezetéknevemet eszembe sem jutott elárulni. Minek? Ha annyira le akarnának nyomozni, akkor Rose tudta, hogy hol dolgozom, bár amennyire szerencsés voltam kivételesen, volt még egy Faye nevű dolgozó a munkahelyemen. Már nem is tudom, hogy melyik osztályon, de egyszer véletlenül hozzám küldtek egy beteget a másik orvos helyett, szóval csak ezért szereztem róla tudomást én is. Egyszer talán még jól jöhet ez is. – Rose, nem is mondtad, hogy hozol magaddal valakit… - néztem a nőstényre. Tekintetem kutató volt, de próbáltam kedves maradni és kicsit viccesre venni a figurát.
-Ó, értem. Az elmondásod alapján nem tűnik valami balhés alaknak, szóval semmi gond. Azt azért nem díjaznám, ha pont akkor történne valami baj, amikor Théo pont nincs itthon. De ne fessem az ördögöt a falra, minden rendben lesz. Ha meg valami történne, legalább van egy orvos a közelben. –pillantottam rá vigyorogva. -Igen, az a vihar rémlik. Én épp a városban voltam, amikor elkapott, mondanom se kell, hogy szarrá áztam… -borzongok össze, ahogy felidézem magamban, mekkora felhőszakadás is volt egyik pillanatról a másikra, csoda, hogy hazafelé nem akadt el a kispolskim a nagy sártengerben… -Akkor pláne! Na meg valakinek a lovakat sem árt szemmel tartani. Még ha a másik tud is lovagolni, akkor is beüthet a krach, hogy valamiért ideges lesz a ló, aztán egy olyan mellett mégiscsak előbb megnyugodnak, akiket már hónapok óta napi szinten látnak. –vontam vállat, a többi okot meg inkább már hozzá se tettem, hogy akár el is lophatják, vagy bánthatják az állatokat. Jó, tudom, teljesen valószínűtlen, hogy pont Faye-től kéne tartanom ilyen téren, hisz ha nem lenne a bátyám szerelme, akkor se tudnék kinézni belőle ilyen kegyetlenséget, de na… az idegenekben viszont nem bízok ilyen téren. -Valahogy gondoltam… -feleltem én is nevetve, hát akkor így jártam, vele se fogok kocsmatúrázni, úgy tűnik. Ahogy bejutunk a házba, csak hallgatom, ahogy ezt a foglalásos dolgot meséli, és hú… Itt aztán tényleg meg vannak kavarva a szálak! Vagyis… nem annyira megkavarva, inkább csak én képzeltem el másképp a történéseket. Aztán ahogy a lovakra terelődik a szó… -Persze, van egy pár, amiből lehet választani, de majd úgy is megmutatom őket, ha már a tesóm nem tette… Sheera, Étoile, Titusz, Caprice… Carte-tal én fogok kilovagolni, Tarajost meg Théo nagy szívszerelme, másoknak ránézni se szabad, nem hogy a hátára ülni… -grimaszoltam egyet. Na igen… pedig én is mennyit győzködtem, hogy had próbáljam ki… Erre? Szerzett nekem egy saját lovat, azóta meg már nekem is van nagy szívszerelmem, az a hiperaktív kis foltos dög, Carte. A pasival kapcsolatos lovaglós megjegyzésen csak látványosan elgondolkodtam. -Hátizé… nem is tudom, merjek-e alá lovat adni, elbírnák-e egyáltalán. Lehet inkább egy vaddisznót kéne nézni neki, úgy is közel az erdő, esetleg rénszarvast. –vakargatom meg a tarkómat- Bár, az állatkínzást ma már elég keményen bünteti a törvény… Ha ezt tudom, akkor kölcsönkérem az egyik rinocéroszt az állatkertből, úgy is a héten jártam arra. Én is együtt nevetek a lánnyal, a kérdésére pedig csak vállat vonok. Erre mit mondhatnék? Ilyen vagyok, jobb, ha hozzászokik. Vagy nem. -Oké, akkor majd figyeld, hogy csorog-e a nyála beszéd közben, aztán ha nem, egész sikerült leszűkítenünk a kört! Mire észbe kapunk, már meg is érkezik a kis bagázs, én pedig ha teljesen nem is, de azért felrántom a pajzsomat, hogy ne legyek már olyan nyitott könyv az érkezők számára. Farkasok… Vagyis az, hogy a lány az, már nem újdonság, meg valahogy a kopinál se lepődtem meg, de na, egy picit talán jobban örültem volna, ha ember a másik. Nem tehetek róla, ez a lovarda Théo biznisze, ő építtette fel, meg teremtett meg mindent hozzá, aztán egy kicsit mindig rágom a kefét amiatt, hogy nehogy valami nagy hülyeséget csináljak, akár a távollétében, akár egyébként. -Jó reggelt! –nyitottam ajtót egy széles mosollyal, aztán már ki is léptem. Nem, idegeneket nem igazán szeretek beengedni a lakásba, és ez nem csupán rossz gyerekkori beidegződés, egyszerűen… semmi közük a magánéletemhez, hacsak én nem akarom úgy. Faye kivétel, ő mondhatni családtag a tesóm révén. Viszont… Ahogy kiléptem, egyből a hatalmába kerített valami déjà vu érzés. Egy kissé önkéntelenül is lefagytam, ahogy alaposabban szemügyre vettem a két idegent. Biztos, hogy egyikükkel sem találkoztam korábban, de akkor mégis? Ez a szag… meg ez az energia, ami a kislányból árad, erre viszont esküdni mernék, hogy ismerős! Gyerünk, Aimée, de honnan az… Na mindegy, azért az összes esetleges pacsit, puszit meg kézfogást viszonzom, lássák, milyen jó fej vagyok. -Örvendek, Sophie Dubois! –mutatkoztam be reflexből az egyik, régebben használt álnevemen szemrebbenés nélkül, bár hogy miért pont ez jutott eszembe, az jó kérdés. Csak reméltem, hogy Faye nem szólja el magát. Bár… ha elszólja, akkor is mi van? Mutasson valaki olyan vérfarkast, akinek nem volt legalább egy tucat neve ennyi idősen, és a legtöbb nevet legalább annyira sajátomnak tudtam, mint az igazit. Na, Faye kérdésére én is kíváncsian vártam a választ, addig is amíg a kis vörös kinyög valami magyarázatot, csak tovább vizslattam. Olyan kis sunyi képe volt, mint egy kis róka… Ráadásul vörös is… Baszki, ez nem igaz, de honnan a rákból ismerős… És akkor mintegy szempillantás alatt minden beugrott. Nem ő az, akit személyesen ismerek, csak az illatár, ami körüllengi, a körülötte vibráló farkas-energiákkal együtt. Az, akit én ismerek, egy férfi, akit már mióta is? Te jó ég, legalább 200 éve nem láttam, miután csak úgy szó nélkül ott hagyott annak idején. Mon chéri... Ezek szerint élne? És ő is itt lenne, Fairbanksben? Kész csoda, hogy eddig nem akadtam a nyomára… Ezek szerint ez a lány a kölyke? -Segíthetek valamiben? A tulaj, akivel telefonon beszéltetek, most épp házon kívül van, de bármikor visszaérhet, addig is állok rendelkezésetekre. A húga vagyok. –felelem, de aztán nem bírom megállni, hogy ne forduljak a vöröske felé egy kérdéssel- Ne haragudj a kérdésért, de… a teremtőd véletlenül nem egy ilyen magas –mutatom annak a bizonyos illetőnek a magasságát a kezemmel, ami csupán pár cm-rel magasabb tőlem- férfi, barna szemekkel, és félhosszú göndör, sötét hajjal? Legalábbis amikor ismertem, akkor így nézett ki, a farkasa pedig koromfekete, aranyszín szemekkel? Jó, tudom, gáz ez az Activityzés, de ha egyszer nem volt hajlandó elárulni a nevét… bár lehet, az se sokat mondana a csajnak, igaz, talán még mindig többet, mint a „mon chéri”, „mon amour” meg a „mon trésor”…
Balázs kérdésére vázolom, hogy Braddel szeretném az egész Upper biztonsági rendszerét megcsináltatni és az informatikai dolgokat is teljes egészében cserélni kell, mert fogalmam sincs, hogy Tara azt kivel csináltatta meg. Ezt már korábban vázoltam Danténak is, amikor rákérdezett, de sebaj most elmondom Balázsnak is az egészet újra. Ezen túl van pár változtatás, amit még végbe akarok vinni, mint az emeleten is megnyitni egy bárpultot, és normális öltözőket is kialakítani, de mondjuk azt hiszem ez a része nem túl érdekes a hallgatóságomnak, szóval ezt csak az említés szintjén mesélem neki. Továbbá új alkalmazottak is kellenek, és jó lenne, ha a mieink közül kerülne be valaki, aki a biztonságra felügyel. Most kivételesen nem fecsegek annyit, mint szoktam. Balázs nem a barátom, hanem a felettesem a falkában, és Jesse főnöke nem mellesleg, szóval nem vagyok vele túl közvetlen, nincs rá okom. Ennek ellenére kuka módjára sem viselkedem, hiszen nem arról vagyok híres, hogy ne tudnék bárkivel is elcsicseregni, ha arról van szó. A tisztásról csak azért teszek említést, hogy tudja ott van, magyarán milyen a lovarda körül a terep és kész, más okom nincs rá. - Igen, abban maradtunk Faye-el, hogy a háznál találkozunk és onnan megyünk át a futtatóhoz, mivel a lovardában még nem voltam sosem. - vontam meg a vállam, szerintem ez nem olyan nagy dolog. Meg én amúgy is kíváncsi vagyok az egész komplexumra. Ilyen a természetem. - De nem kell sokat sétálni, vagy ilyesmi. - pillantok a hímre, tekintve, hogy ma már volt arról szó, hogy ő ugyan nem akar gyalogolni. Balázs felé fordulok kissé, amikor megbök (?) dunsztom sincs, hogy mit akar, vagy, hogy ezt miért is csinálta, hiszen itt vagyok mellette, hallom, hogy beszél, meg minden. Aztán a megjegyzésére rápillantok kissé értetlenül. Ez lehet, hogy valami poén akart lenni? - Ööö... ezt... nem igazán értem. - pillogok rá felfelé értetlenül egy kis zavart mosollyal és most nagyon bénának érzem magam, mert nekem nem mondd semmit ez a megjegyzés. Érzem, hogy szeretné, ha kicsit fesztelenebb lenne a hangulat, de hát na, valahogy az ő közelében ez nem megy olyan könnyen nekem. Pedig ez ritka volt nálam. Általában jól kijöttem mindenkivel és még az olyan nagy és erős és morcos hímekkel is könnyedén meg tudtam találni a hangot, mint Caleb, vagy Dante. De Balázs nem is tudom... talán majd idővel bratyizósabb lesz a hangulat... vagy nem. Közben a házhoz érünk és Balázs kopog be. Majd várunk, szerencsére nem túl sokáig, amikor is egy szőkeség nyitja ki az ajtót nagy elánnal. BB bemutatkozik én pedig Fayere mosolygok miután észreveszem a kilátást betöltő nő mögött a nőstényt. - Helló, mindenki. - a hangom kedves volt és derűs ahogy a két nőre tekintettem és fesztelenül mosolyogtam rájuk. - Óóó, szóval Cédric... Rust nincs itthon?! Ezt sajnálom, örültem volna neki, ha megint összefuthatunk, de ha így alakult, akkor így alakult. - a nőstényből áradt Cédric szaga, és ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy összetegyem a kirakóst és tudjam, hogy a csaj a húga. A nevét pedig megjegyeztem, habár biztos voltam benne, hogy ez is álnév. - Nagyon örülök Sophie, Rose vagyok. - mutatkoztam be én is, aztán Faye kérdésére adtam választ. - Igen, tudom Faye, és remélem nem gond, hogy Balázs is eljött. Ő egy kedves ismerősöm - pillantottam itt az említett férfira egy sugárzó mosollyal, és ez teljesen igaz volt - hiszen ismertem és kedves is volt eddig velem -, majd visszafordultam a lányok felé - nagyon szeret lovagolni és amikor elmeséltem, hogy ma kilátogatok ide, szeretett volna velem tartani. - fejeztem be végül a mondatot. Aztán végighallgattam a másik szőkeség monológját. - Ó, hát akkor te vagy a húga! Mesélt rólad Rust legutóbb. - habár nem sokat, de ezt nem kellett tudnia senkinek sem. Hangom még mindig nagyon kedves és szelíd volt, amúgy is mindig ilyen szokott lenni. A következő kérdése viszont több, mint meglep. Honnan ismeri ez a nőstény Jesset? - És az pontosan mikor is volt? - amikor ismerte... Nos elég régen vagyok Jessevel, a legtöbbeket én is ismertem, akiket ő, mondjuk oké, voltak kivételek, hiszen Cédricről például Jesse mit sem tudott és azt hiszem fordítva is akadtak számosával, akiket pedig én nem ismertem. Nem voltunk összenőve, csak baromi régen együtt éltünk a kedvesemmel. Viszont ez a csaj nekem egyáltalán nem volt ismerős... - Hát a leírásod illik a vőlegényemre. - mondtam végül, de semmi mást. A Teremtőm is egyben, de Jesse elsősorban a kedvesem. Mindig is az volt és mindig is az lesz. Elég hosszú ideje voltunk már együtt, amikor beharapott és soha nem úgy bánt velem, mintha a kölyke lennék. Gyakorlatilag az voltam, de technikailag nem. Fayere pillantottam, mert nem volt szándékomban tovább a magánéletemről diskurálni egy idegennel. Nem ismertem ezt a nőt és tulajdonképpen az sem nagyon hatott meg, hogy ő esetleg ismerte Jesset. A nagyon hosszú évtizedek alatt több ezer embert (és számtalan farkast) ismertünk meg, mint szerintem kb. minden farkas, aki nem egy elszeparált bunkerben élt, szóval ő is csak egy volt a sok közül. Személyes szempontból teljességgel érdektelen számomra. - Akkor, ha nincs más hátra, esetleg megejthetnénk, amiért jöttünk. - Fayre mosolyogtam, hiszen elvileg lovagolni jöttünk, tehát akkor el is indulhatnánk arrafelé. Feltűnt, hogy Rust házában volt, amikor megérkeztünk, tehát lehet, hogy közelebbről is ismeri őt, de ezt nem tudhattam biztosan. Lehet, hogy a nőstény barátnője.
Érdeklődve hallgatom végig amit elmesél nekem. Nagy vonalakban már hallottam egyszer a két jómadártól, de még is csak más ha a tulaj meséli el, mit szeretne csinálni. Ez sem egy olyan hely lesz ahol gyakran felfogok tűnni, bár kitudja, nem látom előre a jövőt. Az, hogy rendes öltözőket akar, valóban nem érdekel, mert nem tervezem, hogy nála dolgoznék. Szépen is nézne ki nem? Szóval hálás vagyok, amikor csak felületesen mondja el. Egyre jobban kedvelem ezt a nőt, mert nem fecseg s csak annyit közöl velem ami tényleg érdekel. Ebből látszik, hogy nem buta nő s ez mindenképp egy jó pont. Csak bólintok a válaszára. nekem végül is mindegy, hol találkozunk a nővel. Amit pedig hozzáfűz egy fél mosolyt eredményez az arcomon. Mondom én, hogy okos nő. - Tudod az én koromban könnyen elkopok a csont, ha lejárom a lábamat. még mindig próbálok nála áttörni egy gátat, ezért veszem egy kicsit lazábbra a figurámat. Persze imponál valahol, hogy ennyire távolság tartó és nem úgy kezel mint egy barátot. Ennek ellenére tudok én nem karót nyelt is lenni, s ma egészen jó a kedvem is. Ezután bököm meg, de úgy látszik nem érti a poént. Oké, soha nem voltam valami nagy poén gyáros, de hogy nem látta azokat a klasszikus filmeket melyből éppen idézni próbáltam. Lehet nem így volt a szöveg? - Most azt mondod, hogy nem láttál még egy Bud Spencer és Terensz Hill filmet sem? Azt hiszem szólnom kell Jessének, hogy vigyen el egy maratonra. Vonom meg a vállamat, mert akkor így nincs poén, de még egy kicsi sem. Lehet Jesse sem látott egyet sem. Azta ez mekkora pazarlás. Azoknak a poénoknak párja sincs, bár lehet csak én vagyok elfogult ebben a dologban. No mindegy! Ha a csillagok háborújából idézek valamit azt érti vagy azt sem látta? Mondjuk én nem kedvelem annyira azt a sorozatot, hogy bármit is idézek valamit belőle. Egyszerűen nem jön be a film tematikája és a karakterek sem, de ízlések és pofonok. Kopogok s nincs mit tenni mit várni. A pajzsom fent, nem kell tudni, hogy mennyi idős vagyok vagy éppen mennyire idős. Senkiben nem bízok, még Rose-ben sem, bár neki nagy előnye van, falkatag. Azonban a bizalomhoz még sokat kell tennie, de ez az élet rendje. Szóval belőlem aztán nem árad semmi, max annyi, hogy farkas vagyok. Így viszont én sem kapok infót, de nem is kell. Elég amit Rose mesélt, ámbár a másik hölgyről semmit nem tudok, még. Ha elfogadták a kezemet, akkor bizony megrázom mindenkiért, csak úgy férfiasan. Természetesen ügyelek az erőmre, hogy ne legyen túl erős s figyelek, ki mennyire szorítja meg az enyémet. Figyelő üzemmódba kapcsolok s amit csak lehet azt tanulmányozóm. Kóborok nem meglepő, ha megfigyelem őket. Szőke, szőke, vörös. Ilyen sorrendbe mászik egyik nőstényről a másikra a tekintetem. Kedves ismerős? Erre egy félmosoly kúszik az arcomra. - Így igaz de persze ha csajos lovaglást akartok, akkor adjatok egy lovat és itt sem vagyok. Eszem ágában sincs elmenni, de most mondja azt valaki, hogy bunkó vagyok. Látom, ahogy a jelenlétem meglepi a nőstényeket s szinte biztos vagyok benne, hogy valami fenntartás is keletkezik bennünk. Hozzászoktam ezt eredményezi a kétajtós kinézetem és a kopasz burám. Mondjuk még mindig jobb, mintha cukorfalatnak néznének. A számat befogom és a nyálam sem csorog le a földre. A hím nincs itthon ezek szerint, de a húga itt van. Ez is elég. Nekem mindegy ki adja a lovat végeredményben. - Kár, pedig beszélni szeretem volna vele, de ha tőled is lehet bérelni lovat, akkor nem mérvadó a hiánya. Pillantok beszéd közben Sophie-re. Nincs ló jó a szamár is elvet kell követni ilyen helyzetben. persze egy szamárra azért nem ülnék fel, hiszen el sem bírna. Akkor már inkább egy tigris, de valszeg olyan itt nincs. A leírását érdeklődve hallgatom végig s Jessét vázolja fel vonalakban. Azonban nekem az arcom sem rezdül meg a szavaira. Ámbár elég érdekes, hogy ismeri valahonnan. Talán az is lehet volt egymáshoz közük valamilyen formában. Kíváncsi vagyok erre mit reagál a vörös. Nem kell éreznem semmit felőle, hogy lássam meglepődött. Az arcának apró rezdülése elárulja számomra, s csak remélni merem, hogy a két nőstény nem figyel ennyire s nem veszik észre. Persze, ha szándékosan nem leplezi, az már nem az én dolgom. Ha pedig próbálta akkor nem csinálja elég jól. Mondjuk lehet csak én érzékelek ennyire jól, de ez szakmai ártalom s az évek hatása amit a bolygón tapostam már le. Kár, hogy egy bizony személy esetében nem vagyok ennyire éber, de azt most hagyjuk. Most másra kell koncentrálnom még pedig az előttem álló két nőstényre. Kitudja, mit forgatnak a fejükbe. - Helyes gondolat, akkor talán meg is nézhetnénk a lovakat. Nézek a mellettem álló vörösre. Én nem tudok s nem is szoktam annyit mosolyogni, mint Rose. Nem véletlen jöttem vele. Jobban kijön a nőkkel, legalább is remélem. Mondjuk úgy, hogy nem én vagyok az idegenekkel való kedvesség példaképe. Ha elindultunk, akkor követemet, azt a személyt, aki járatos itt s mutatja az utat. Kíváncsi vagyok, milyen lovakat tartanak s persze milyen körülmények között. - Mennyiért tudunk lovagolni? Nem vagyok anyagias, de azt hiszem mindenki más is ezt a kérdést tenné fel elsőnek. Az ár sokat elárul a minőségről, és ha csak gebéik vannak, akkor nem ez a nekem való hely. A másik nősténytől is kérdeznék valami, de nem tulajdonos, így egyelőre nem teszek fel neki kérdést. Azt mondta Rose, hogy gyerek orvos, ámbár ennél többet nem tudok róla. A nap viszont még előttünk van. Elő a lovakkal lányok!
- Nagyon kíváncsi vagyok rájuk! Az a baj, hogy eddig akármikor voltam itt, nem nagyon volt lehetőségem körülnézni, így nem mondhatnám, hogy túl jól ismerem a lovakat. Noël lovát viszont mindenképpen szemügyre fogom most venni – döntöttem el, és ajkaimon megjelent egy mosoly is mellékelve. Nem, nem akartam elvinni lovagolni, csak megnézni magamnak, habár volt egy olyan érzésem, hogy tőlem nem sajnálná az állatot. Eddig úgy jött le, hogy még mindig eléggé fontos vagyok neki, úgyhogy, ha megkérném, akkor biztosan megengedné nekem, hogy felüljek a hátára. Oké, hogy még a tulajdon vérének sem hagyja, de szerintem én teljesen más kategóriába tartoztam. Még az is lehet, hogy a közeljövőben bepróbálkozom majd nála a dologgal kapcsolatban. Miközben figyeltem a két közeledő alakot az ablakon át, ezerrel pörögtek az agytekervényeim. Nem tudtam, hogy ki lehet a pasas és Rose vajon miért hozta ide. Igazából mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy egyáltalán nem örültem a jelenlétének. Hogy miért? Ez egészen egyszerű. Azért, mert különösebben nem bíztam az idegenekben, főleg nem azokban, akik akkorára nőttek, mint egy szekrény. Nem lehetett véletlen, hogy pont most alakult úgy, hogy vele jött. Itt volt két magányos farkas, nekem pedig valahogy kezdett szöget ütni a fejemben, hogy mi lehet a céljuk. Egyáltalán nem voltam elragadtatva tőle, hogy őszinte legyek. - Hát, lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb alá. Az legalább biztosan elbírná… - viccelődtem én is tovább Aiméevel. Azt gyanítottam, hogy különösebben ő sem örült a váratlan vendégnek, de hát az élet nem lehet mindig olyan, mint amilyenre mi akarjuk, úgyhogy inkább csak halkan kuncogtam és örültem, hogy sikerült ilyen szinten elengednem magam a másik nőstény előtt. Most együtt kellett szembenéznünk az úgymond ellenséggel, úgyhogy nem is baj, hogy nem akartuk átharapni egymás torkát. Rose normálisnak tűnt, de mégis gyanúra adott okot, hogy nem csak magát hozta, ahogyan ígérte, illetve, ahogyan megbeszéltük. Most mondjam azt, hogy nem szeretem a meglepetéseket? Mert különösebben tényleg nem rajongtam ám értük! Csak mosolyogva biccentettem egyet, és követtem a lányt egészen az ajtóig, ahol hamarosan már ténylegesen is szembenézhettünk a két érkező farkassal. Legalább annyira óvatos voltam, mint a hím, úgyhogy az én pajzsom is fel volt húzva. Nem igazán örültem volna neki, ha olyan vagyok előtte, mint valami nyitott könyv. Közben megtörténtek a bemutatkozások, és megjegyeztem, hogy a továbbiakban Aiméet Sophienak szólítsam. Úgy gyanítottam, hogy nem lesz egyszerű feladat, de hát csak meg tudom oldani, vagy nem? Azért annyira ostoba nem vagyok, hogy lebuktassam, ha már ezen a néven óhajtott mozogni a mai nap alkalmával. Azt is tudtam egyébként, hogy jelenleg nem ezen él a városban. - Te ismered őt? – kérdeztem immár Rosetól, láthatóan meglepetten. Talán nem kellett volna elszólnom magam, hogy én is, de mit számít ez most? Nem hinném, hogy bármelyik falka számára is fontos lenne, hogy én kit ismerek, és milyen kapcsolatban vagyok az illetővel. Vagy rám van szükségük, vagy nem… Bár, jobban belegondolva az is igaz, hogy simán tekinthetnek minket egymás gyengepontjainak, és akkor viszont nagy bajban lennénk mind a hárman. Nem, ez nem történhetett meg, úgyhogy hamar össze is szedtem magam, hogy maradjon csupán a meglepettség az arcomon, sőt, már az se nagyon. Végül is, ismerhetem én csak úgy is, nem? - Értem… csak azt hittem, hogy lányos nap lesz… - tettem még hozzá. Nem akartam goromba lenni, vagy ne adj isten megsérteni a hímet, de akkor is valamiért a jelenléte óvatosságra intett, és az már régen rossz, mert alapvetően nem szoktam rosszat feltételezni másokról, csak nagyon ritkán. Ez most nagyon ritkán alkalom volt a javából. – Ha már itt vagy, akkor nem hiszem, hogy feltétlenül el kéne menned – mondtam a férfinak, bár még mindig úgy voltam vele, hogy talán jobb lenne, ha tényleg a távozás mezejére lépne. Rosetól egyáltalán nem tartottam, de a férfitól már igen. Nem tudtam megállapítani sem a korát, sem mást, ami még inkább aggodalommal töltött el. Ha valaki titkolózik, az jót már nem jelenthet. Az már mellékes, hogy az én pajzsom is fel volt ám húzva. Egyébként, amíg feltehetően Rose vőlegényéről beszélgettek, addig én csendesen álltam, és próbáltam összerakni az információmorzsákat egy kerek, értelmes egésszé. Úgy látszik, hogy itt egy kicsit összegabalyodtak a szálak, és ez csakis bonyodalmakkal járhatott együtt. Nem mondhatnám, hogy különösebben repestem tőle, de attól még az arcomon ott virított egy mosoly, mert miért is ne? Alapvetően jó kedélyű szoktam lenni, és Rose is annak láthatott, úgyhogy nem akartam csalódást okozni. - Támogatom az ötletet! – csaptam le gyorsan a lehetőségre, mielőtt még esetleg elszabadulnának az indulatok. Már, ha jól sejtettem, hogy merrefelé tartunk. – Úgyis az előbb jegyeztem meg, hogy mennyire kíváncsi vagyok a lovakra! – mondtam, miközben kicsúsztam Aimée válla és az ajtófélfa között, egyenesen az erősödő napfényre. – Mondja, a Balázs milyen eredetű név? – érdeklődtem kíváncsian, odafordulva a hímhez. Igyekeztem oldott lenni, és ha már itt volt, akkor beszédbe elegyedni vele, még ha mindez csak minimális szinten történik is meg.
-Akkor épp itt az ideje bepótolni! –feleltem a lánynak, mielőtt még ajtót nyitottunk volna. Viszont azt díjaztam, hogy a leendő sógornőm is vevő a hülyeségre! Meg hogy nem akad fent a Sophie-n… Bár amúgy is, van olyan, aki még mindig a születési nevét használja? Na ugye! Noël, Cédric, Rust… Théokám, látom, azért te se szarozol az álnevekkel, ahány ismerősöddel találkozok, mindegyik más néven ismer téged… Még jó, hogy egyszer kifaggattam, hogy milyen neveken futott az elmúlt 300 évben, mert lennének ciki értetlenkedések. -A-a, most épp nincs, nem olyan rég közbejött valami elintézni valója. Bár nem tudom, meddig tart elrendeznie, bármelyik percben visszaérhet. Ha mázlitok van, akkor lehet, hogy még vele is találkoztok. –feleltem a vörösnek. Azon, hogy Faye-t meglepte a tény, hogy Théo Rose-t is ismeri, különösebben nem akadtam fent, biztos csak egy kis féltékenykedés dolgozik benne. Hogy a csajos programhoz meg Balázs is csatlakozik, hát istenem… -Ne aggódj, engem nem zavarsz. Amúgy meg ne szívd mellre, de idegeneket nem szívesen engedek ki egyedül lovagolni. Részben a lovak miatt, részben pedig, mert amíg nem tudom, a másik mennyire képzett meg ismerős a terepen, jobb, ha van vele valaki, ha esetleg valami baj történne. Ha a „kedves ismerős” egészen véletlenül nem adóellenőr, vagy valami hasonló, akkor különösebben nem zavar. Bár azon még mindig aggódtam picit, hogy melyik ló fogja elbírni… -Bizony! –feleltem a lány szavaira, s kissé ki is húztam magam büszkén a mondandója hallatán- Aztán remélem, csupa jót, különben nyakon csapom, ha hazaér! –tettem hozzá vigyorogva. Miután elregéltem, hogyan élt emlékeimben az én mon chérim, csak kíváncsian várom, hogy mit felel a lány válaszul. Bár nem vette valami bőbeszédűre a figurát, azért a szemöldököm egy kissé felszökött meglepetésemben. -Elég régen. Szóval a vőlegényed… -jegyeztem meg, és egy kissé elbizonytalanodtam. A szag, az energia és a kisugárzás alapján rohadtul ismerős volt, mégis… az, akit én ismertem, aki csak úgy szó nélkül ott hagyott egyik napról a másikra, mert félt az elkötelezettségtől, abból valahogy nem nézem ki, hogy most meg házasodni készül. Lehet, hogy csak összekeverem valakivel? Vagy ennyire megváltozott volna az idő folyamán? Lehetséges. Mindenesetre egy próbát mindenképp megér, hogy utána szaglásszak, pláne, ha a városban van. Tovább nem is faggattam a csajt, ha már ennyire titokzatoskodik, gondolom úgy se tudnék sokat kiszedni belőle, amúgy meg csak kár gerjeszteni a feszkót, baráti hangulatban kellemesebb a lovaglás, mint puskaporos állapotokkal, nem igaz! -Oké, akkor kövessetek, kérlek! Az istálló arra van! –biccentettem a fejemmel a másik épület felé, majd bezártam magam mögött az ajtót, zsebre vágva a kulcsot. -Alapvetően a tesóm intézi a lovarda működését, én csak besegítek neki, de ha már így alakult, hogy idejöttetek, ő meg épp nem ér rá, akkor ne várjatok hiába –felelem Balázsnak- A bérlés részt letudjuk, az anyagiakat meg majd vele rendezitek, abba nem szoktam belefolyni. Na jó, legyünk őszinték, Théo se rajongott a gondolatért, hogy a pénz közelébe engedjen. Lehet, hogy az a pár múltkor számla az oka a nagybevásárlás után, ahogy ideértem? Nem tudom, miért akadt úgy ki rajta, csak kicsit kipofoztam a házat. -Ezt nem beszéltétek meg korábban? –néztem vissza a férfira, útban az istálló felé- Na mindegy, akkor majd utólag, elég soktényezős a dolog, mennyi időre, hány ló, melyiket, meg társai, én sose rajongtam a matekért. Útban az istállóhoz még elhaladtunk a rohadó alvázú, rozsdás, sofőr-ülés, ajtó és tető nélküli kispolski cabriom mellett. Tudom, Théo nem rajongott a gondolatért, hogy ennyire szem előtt van, de basszus… ha nem dobbantott volna, akkor én mentem volna el csavarogni egyet, ha másért nem, akkor Alexhez, műszakiztatni… Az istállóba belépve lassan végigsétáltam a boxok között, ahogy a lovakról duruzsoltam. -Szóval… Az a fekete szépség, ott, ő sajnos nem lovagolható, a fekete-fehér foltossal pedig én lovalogok ki, de még így is van 4 másik, akik közül választani lehet. Étoile, Sheera, Caprice és Titusz. Tudom, nem valami nagy választék, de ez van, ezt kell szeretni. Faye, ha megengedsz egy tanácsot, akkor hozzád szerintem Étoile illene. Szóval, melyikeket szerszámozzam fel? Többiek?
Igyekszem én is kicsit lazább lenni, de nem nagyon tudok elvonatkoztatni attól, hogy Balázs a felettesem, vagy micsodám a falkában, és még csak véletlenül sem akarom átlépni nála azt a bizonyos határt. - Ööö... nem igazán... - felelem kissé zavartan. Amúgy sem vagyok egy nagy film rajongó, szóval az említett páros filmjeiből jó, ha láttam egyet vagy kettőt. Nekem nem igazán jött be, szóval gondolom pont azt a részt is kihagytam, amiben a korábban említett mondat is elhangozhatott. Végül odaérünk, lezajlik a bemutatkozás és minden egyéb kötelező kűr. - Érdekes, a bátyád, mintha más nevet említett volna. - jegyzem meg Sophiera pillantva, majd egy félmosolyt is megeresztek. - De lehet tévedek. - vagy nem. Ezzel kapcsolatban majd lesz mit mondanom még Balázsnak, de nem itt és most, majd később, nyugodtabb körülmények között. Faye kérdésére a nőstényre nézek. - Igen, már elég régen. - pontosabban elég régen találkoztunk egyszer, azóta meg még egyszer, szóval alig valamicske volt az ismeretségünk, de azt hiszem ezt most nem állok neki ecsetelni. Rust majd elmeséli, ha akarja. - Oh... hát... reméltem, hogy nem gond, ha eggyel többen vagyunk. Rust azt mondta bármikor, bárki jöhet, szóval... hát most már ez van. - nem tudom miért olyan nagy dolog, hogy Balázs is itt van, egyelőre senkit nem evett meg, de még csak meg sem kóstolt, kedves volt és udvarias, és tulajdonképpen alig ismerem Fayet, noha nagyon szimpatikusnak találom, a másik nőstényről viszont egyik sem volt elmondható. Ennek pedig egészen egyszerű oka van. Feltehetően Jesse után érdeklődik, de nem mondta meg honnan ismeri, nem mesél róla, vagy a múltról semmit, nem kezd el merengeni, kérdésemre kitérő választ adott. Ez pedig mind elég ahhoz, hogy azt feltételezzem, vagy rossz akarója a kedvesemnek, vagy egy numera csaj a múltból. Ha rossz akarója, akkor már elásta magát a szememben, ha pedig a másik eshetőség áll fent... az meg egyszerűen nem érdekel. Majd másfél évszázada van velem Jesse, értem hagyta el a falkáját, az apját, megkockáztatva ezzel azt, hogy Richard mindkettőnket megöl. Elhagyta a családját, az övéit értem, most is velem van, hozzám kötődik a farkasa, hiszen az övé az enyém, ahogy én az övé. Nem sokára itt az esküvő, tehát teljességgel nem tud érdekelni, ha a második eset áll fent. Ha pedig valaki olyan lenne, akinek nincs titka a múltból vele... akkor az nem így viselkedne. Átterelődik a szó arra, hogy akkor irány a lovak és a lovaglás, én pedig hallgatom csendben a beszélgetést, hogy milyen eredetű a Balázs név, vagy, hogy mennyi az annyi, meg, hogy melyik ló melyik. Nincs mit hozzátennem a témához. Csörögni kezd a telefonom és a kijelzőt meglátva kissé összeszaladnak a szemöldökeim. Balázsra pillantok. Semmi köze nem lenne alapesetben ahhoz, hogy ki hív, de most talán mégis. ~ Brad az, ezt felveszem. ~ küldöm felé a gondolatot és remélem, hogy annyi rés azért van a pajzsán, hogy ezt "meghallja" - ha nincs akkor majx csak úgy a semmibe küldözgetem az üzimet -, és ezzel egy időben a lányok felé fordulok. - Bocsánat, munkaügy. - mosolyogtam rájuk, majd kellően távol mentem, hogy beszélni tudjak a másik vezető testőrrel. Nem beszélünk egymással túl sokáig, mikor leteszem a telefont, visszamegyek a társasághoz, de még mielőtt odaérnék, már Balázs felé koncentrálok újra. ~ Brad azért hívott, mert most ér rá arra, hogy az Upperben feltérképezze , hogyan lehet az új rendszert kiépíteni. Öt perccel ezelőttre rendelt oda. ~ nagyjából mire visszaérek a társasághoz, addigra fejezem be a mondatot gondolatban. Magyarán mennem kell és ha bár az itt létünk is fontos, az Orfeum után az Upper helyzete is az. Az meg egy mellékes, hogy a hely az enyém. - Rettentően sajnálom, de el kell mennem, muszáj bemennem a munkahelyemre. Ti azért érezzétek jól magatokat. Faye, később felhívlak. Kellemes lovaglást! - mosolyogtam a társaságra és elindultam visszafelé az úton, amin idáig jöttünk, hogy egyenesen az Upperbe menjen, közben pedig hívtam magamnak egy taxit.
//rettentően sajnálom, hogy csak most írtam remélem folytatjátok a játékot, elvégre a jelenlétem nem volt célja a játéknak, csak ürügy a karakterek közös találkozására ^^ további jó játékot nektek és köszönöm az eddigieket ^^ //
Duane barátnője, Judy ki akarta próbálni a lovaglást. Nem, nem abban az értelemben, ahogy a hálóban szokták. Azon már túl vannak. A lány mindig érezte a természet erővonalait, a környezet és az állatok életerejét. A lovakban különösen nagy életerőt látott, de még soha nem ült lóháton. Őrzőként talán kockázatos volt elmenni egy olyan lovardába, amit vérfarkasok üzemeltetnek, de nagyon sok jót hallott róla és Judy számított arra, hogy itt az ügyfelekkel normálisan foglalkoznak akkor is, ha esetleg megérzik, hogy Őrzők. Ugyanis azt is érezhetik majd, hogy a páros nem kémkedni megy, hanem valódi lovas élményeket szerezni. Duane-t nem érdekelte ennyire az, hogy nyeregbe üljön és vágtázzon, de természetesen elkísérte Judy-t. Az összhang szinte vágható volt közöttük. Nem mindenben értettek egyet és az érdeklődési körük sem egyezett teljesen, mégis harmonikus volt a kapcsolatuk, kölcsönös elfogadáson alapult. A tanárnő a lovardában beszélt az illetékessel és az egyik ló mellett ki is kísérték a futtatóhoz. Duane pedig a kerítésre támaszkodva, tisztes távolból nézte, ahogy imádottja, a mágusnak képzett Judy ügyesen felkapaszkodik a nyeregbe. Elmosolyodott, ahogy nézte az első lépéseket, hogy miként vezetik a barátnőjét lovon körbe és körbe. Egy Titusz nevű, szépen ápolt barna paripa kapta a megtisztelő feladatot. Judy rendkívül mélyen tisztelte az életet és Duane tudta, hogy ezt a ló meg fogja érezni. Már ahogy a nő nézett a paripára, az is magáért beszélt. A kubai innen a kerítés szélétől akarta végignézni az első lovaglást. Egy fehér ing volt rajta, mellközépig kigombolva, barna bőrmellénnyel, alul világosbarna vászonnadrág és sötétzöld, fehér fűzős sportcipő. A nyakában lógott egy santería nyaklánc, eredeti nepáli gyártmány. A fegyvereit elhozta, a kés és a tőr a nadrágja hátsó zsebében rejtőzött, mint általában. Nem szerette volna, ha a békés ismerkedés az állatokkal farkas-Őrző balhéba torkollik, de ez is benne volt a pakliban. Judy-val együtt meditáltak, mielőtt jöttek, felkészítették a szellemüket is, hogy ha nagyon kell, jól tudjanak reagálni, erejük teljében.
Amióta túl vagyunk a falkaegyesítésen, egy kölyök viadalon és egy véres holdon igen sok minden megváltozott az életemben. A számomra legfontosabb változás és egyben legszomorúbb is az, hogy a divattervezést muszáj volt háttérbe szorítanom. Mind a lovarda miatt felgyülemlett munkák miatt, mind a kölyökléttel való hátrányok miatt. Nehéz volt elfogadni a tényt, de végül sikerült. Amúgy is azért hobbi szinten még rajzolgatok, sőt néha varrok is egy-egy darabot hol Odettnek, hol magamnak. Aztán ott van James lakása...Na jó a papíron már az én nevemen van, de amióta megkaptam azokat még mindig nem tudtam magam rávenni, hogy visszamenjek oda, még Odettel sem. Egyszerűen nincs hozzá erőm és nem is nagyon érdekel a dolog. Majd talán valamikor a távoli jövőben hasznomra válik, de most inkább jó messziről kerülöm, így még a papírokat is jó mélyen elrejtettem, hogy véletlenül se bukkanjak elő egyik nap. A farkasommal már teljesen jól kijövök. Olyan mint egy hűséges kiskutya, aki mindenhova követ engem, akire mindig számíthatok. Jelen esetben Odetten kívül, ha lehet így fogalmazni ő a legjobb barátom. Tudom...tudom ott a falka, de valahogy már nem tudok olyan nyitott és közvetlen lenni másokkal, mint régebben, így nehezebb is bárkivel barátkoznom. De hát az emberek változnak nemde? Azért nincs okom panaszra. Úgy érzem, hogy az életem nagyjából helyre rázódott. Minden letisztult és végre sikerült felvenni egy napi rutint. Nem is hittem volna, hogy ez boldoggá tud tenni...Pedig nagyon is. Tudom mikor mit kell csinálni, hova kell mennem, mikor van időm magamra és ilyenek. Nincs kuszaság, nincs az, hogy próbálok mindent megcsinálni egy nap alatt, hanem előre tervezek természetesen Odettel együtt. A mai napra nem terveztünk be sok plusz munkát a szokásosokon kívül, de én mégis próbálom minél jobban lefoglalni magam valami hasznossal. Így úgy döntöttem kicsit több időt töltök el a lovakkal. Egyre jobban szeretek velük foglalkozni. Olyan nyugodtak, békések és ezt átadják az embernek. Mindegyikkel szoktam beszélgetni. Odie azt mondja, hogy szerinte megértik. Én az elején féltem attól, hogy bolondnak fognak tartani, de ez már csöppet sem izgat. Éppen egyik kedvencemet Capricet vezetem szépen befelé az istállóba mikor észre veszem, hogy Odie egy párocskával beszélget. Még sosem láttam őket itt, de már innen messzebbről is érzem, hogy valamiért mások, mint a sima emberek. Csak pár percig figyelem őket, majd folytatom az utam Capriceal. Miután bezártam őt úgy döntök odasétálok a futtatóhoz és meglesem mi történik ott. Ahogy közelebb érek már egyértelművé válik a dolog. Máskor is éreztem már ilyet, nem is egyszer. Őrzők! Egy mosolyt varázsolok arcomra és úgy lépek a kint várakozó férfi mellé, hogy illendően köszöntsem őt. -Szép napot!-Nekitámaszkodom a korlátnak és úgy figyelem a lovagló hölgyet. Amúgy az öltözködésem a szokásos. Sajnos itt a lovarda mellett muszáj voltam a ruhákról is lemondani, így maradt a farmer, csizma, ing kombináció. De egészen megszerettem!
Duane a korlátnak támaszkodva kísérte szemeivel Judy-t, aki elindult a lóval. Persze nem ő vezette, hanem az itteni lovász kantáron. A nőnek csak ülnie kellett rajta, elsőre az is nagy dolog. A kubai majd megzabálta a barátnőjét, ahogy nézte a gyönyörű, nemes állatot, az erő hordozóját, ahogy szépen tanult mozdulatokkal lépeget vele. Judy el is nevette magát örömében. Majd utólag beszámol, mit érzett. Ő ugyanis mindig kicsit többet érez az átlagnál. A kubai szívesen nézte őket így együtt. Az állatokkal sose volt baja, barátkozott már macskákkal, kutyákkal. Túl nagy állatbarát sem lett, nem vágyott háziállatot tartani, se lovagolni. Távolról szemlélte ezeket a lényeket. Az emberek sokkal jobban érdekelték, akár hétköznapiak, őrzők, vérfarkasok vagy már csak szellemlények. Nézte, hogy vezeti a lovász a pacit és hogy egyensúlyoz rajta Judy. Az arcukat figyelte, a mozdulataikat és persze a lovat is, mert érdekes volt ennyire közelről látni a kezdeti lépéseket. Lépteket hallott és megérezte az energiákat is. Az a fiatal vérfarkas lehetett ez, akiről már hallott a társaitól, hogy itt dolgozik. Helyes kis ázsiai lány volt, kedves és szimpatikus ebben a klasszikus "tehenészlány" viseletben, amit nyilván az itteni munka kívánt meg. Nagyestélyiben nem érdemes szénát lapátolni és lovakat csutakolni. - Üdv, kisasszony! Épp figyelem, hogy ismerkedik a barátnőm a nyereggel. Szerencsére még nem esett le - kezdte Duane egy vidám fordulattal. - Maga is itt dolgozik, ugye? - kérdezte, végignézve a lány kényelmes ruháján. - Duane Alvarez, örvendek! Kezet nyújtott és egy barátságos mosollyal nézett Masako szemeibe. Még egy etnikum. Ilyenkor mindig úgy érezte, nincs egyedül a messzi északon. Nem is éreztették vele általában. Egyszerűen ha szétnézett az utcákon, inkább europid arcokat látott. Akik hozzá hasonlók voltak, azoknak a nagy részével együtt is zenélt konkrétan. Ázsiaiból viszont látott azért párat, itt is voltak kínai büfék, üzletek és ugye az Őrzők között is volt hasonló arc. Messze nem annyival találkozott, mint Kubában, ahová sokat vándoroltak a kínaiak, mint társországba, kommunistabarát államba. Duane-ben pedig semmi faji előítélet nem volt. Neki az ember volt a lényeg, ami belül van.
Mindig is szerettem nézni ahogy Odette tanít, akár kezdőt, vagy haladót. Mindig kikapcsolja az embert és ilyenkor visszaemlékszem minden olyan bénázásomra, amit én követtem el még az elején, mikor elkezdtem tanulni lovagolni. Talán előtte egyszer ültem lovon, vagyis inkább pónin, de az is vagy hat éves koromban lehetett. Valahogy ez kimaradt ez előtt az életemből. Be kell vallanom eleinte kicsit idegenkedtem tőle, de ma már nagyon élvezem főleg, mikor kimegyek Odieval az erdőbe. Olyan felszabadító, békés. -Nagyon ügyes! Bevallom őszintén én legelső alkalommal már az első lépés után leestem. Nem tudom, hogy hogyan csináltam, csak azt vettem észre, hogy a földön fekszem és sajog a fenekem.-Szélesedik ki mosolyom, majd a kérdésre csak bólintok egyet. -Igen itt.-A felém nyújtott kezet elfogadom és határozottan meg is szorítom miközben én is elárulom a nevem. -Masako, én is örvendek!-Nos a bemutatkozáson is túl vagyunk. Egy újabb őrzőt sikerült megismernem. Milyen régen láttam Willt. Egyszer meg kellene látogatni... Vagy hívjam meg ide? Lehet, hogy Odette nem örülne neki. De az egyszer biztos, hogy jó lenne őt látni. Bár ki tudja. Lehet, hogy ő nem is kíváncsi rám. Amilyen szerencsés vagyok... -Jól érzem, hogy önök is őrzők?-Mivel mások nem igazán vannak jelen, így bátran kérdezek rá a dologra.
Duane igyekezett kétfelé figyelni, de a férfiagya ezt nem igazán engedte. Inkább csak a szokásos ingadozó összpontosítás lett belőle. Egyszer Masako szavaira és viselkedésére koncentrált, utána a lovasoktatásra. Judy-t nem kellett félteni, de a kubai nem is csak azért nézte, hogy be kell-e avatkozni. Mindig öröm volt ránézni erre a nőre, már első alkalommal megakadt rajta a szeme. Akkor még tanította őt és a középkori történelemről magyarázott éppen. Duane a lovászt is vizslatta, hogy mennyire türelmes, milyen jól bánik Judy-val is, nem csak lóbolond, hanem emberbarát is. - Köszi, tényleg ügyes lány! - felelte a kubai, mert Judy igazán nem volt kétbalkezes. Odafigyelt arra, amit csinált, megfontolt volt és komoly. Most is úgy ült a lovon, hogy nem kalandoztak el a gondolatai, még a szívet, szellemet perzselő élmények hatására se. Egy végtelenül békés mosollyal ült a fekete lovon, melynek lábfejei felett szőrpamacsok voltak. Duane nem ismerte erre a pontos szakkifejezést, neki ez szőrpamacs volt. Azt még hallotta, hogy a lovász Tarajosnak szólítja a paripát. - Rossz belegondolni... Onnan nagyon nagyot lehet esni. A lovat nem zavarja meg az ilyen, hogy aláesnek? Nem kezdett rugdosódni? A kubai feltette kérdését, ami elárulta, hogy neki nincs tapasztalata a lovakkal. A fiatal leányzó története lejátszódott előtte és elképzelte, ő hogy próbálna fordulni, hogy ne üsse meg magát és az állatot se hergelje. Ezutóbbi még rejtély volt neki. A lányka belekérdezett a titkok közepébe. Persze egy vérfarkas mellett ezek nem titkok, kivéve ha informátorokról van szó, akik elrejtik az energiáikat. Duane nem akart volna erről beszélni. Nem vizsgálódni jöttek, nem ellenőrzést tartottak, csak emberként látogattak ide. A lány kedvesnek tűnt, de a kubai azért óvatos volt. Vannak nagyon trükkös és rafinált vérfarkasok, akik simán elérik, hogy a kígyót a keblére vegye az ember, melengesse, dédelgesse, majd hirtelen belemélyesztik a fogukat és onnantól lesz nemulass. - Jól. De nem ezért jöttünk. Judy lovagolni szeretne, én meg nézem. A kubai most egész komoly volt. Judy elindulhatott a lóval, akit a lovász még vezetett kantáron. A nőnek óriási élmény lehetett ez, csak egyszerűen fent ülni egy ilyen nemes, erőt sugárzó, óriási állaton és haladni vele, figyelni, ahogy jámboran lépeget, hátán az először látott utassal. Figyelte a lépéseket, aztán Judy kicsit fura pozíciót vett fel. És le is esett. A kubai már kezdte volna megmászni a kerítést és átugrani rajta, de a barátnője gyorsan talpraugrott. A ló pedig zavartalanul megállt. - Jól vagy? - kiabálta oda a kubai, Judy pedig mosolyogva visszabólogatott, miközben a haját igazította meg és a ruháját porolta. Csizmában jött, készült. A lovász segített neki és a kantárt is fogta egyszerre. Duane csodálta ezt a profizmust és segítőkészséget. Amíg Judy összeszedte ott magát, a kubai újra Masa-hoz fordult. - Ezen mindenkinek át kell esni, úgy látom... - reagálta le azt, hogy bizony Judy is lepottyant a lóról, akármilyen ügyesen is ült rajta addig. - Tegeződhetünk? Azt jobban szeretem. Szeretsz itt dolgozni?
-Oh ilyen miatt nem kell aggódni. Ezek a lovak nagyon is nyugodtak és hozzászoktak az ilyenekhez. Szerencsére nagyon kevés dologtól ijednek meg. Amikor én leestem ő megállt és elkezdett legelészni. Jól neveltek!-Nyugtatom meg őt. Még egy kedves mosolyt is elővarázsolok. Valóban nem kell félnie attól, hogy megvadulna a ló. Odette nagyon is jól tudja mit hogyan kell csinálni és remélem egyszer majd én is ilyen jó leszek. Semmi hátso szándékom sincs a kérdésemmel. Egyszerűen csak magamat akarom megerősíteni a válasszal. Ezzel is csak tanul az ember. De a jelek szerint nem volt olyan jó ötlet rögtön rákérdezni a dologra. Ezt megjegyzem és legközelebb nem vétek ilyen hibát. -Nem is azért kérdeztem. Nekem semmi bajom az őrzőkkel. A protektor nagyon jó barátom, bár iszonyatosan régen láttam.-Milyen jó lenne megint beszélgetni egyet Willel. Szerintem mióta átharaptak nem is láttuk egymást. Oké a viadalon ott volt, de az teljesen más. Vajon Odette örülne neki, ha egyszer áthívnám akár vacsorára? Azt hiszem ezt az ötletet fel is vetem neki ma este. Nem kell sok idő és a hölgynek sikerül leesnie a lóról. Érdeklődve figyelem, hogy hogyan is reagálja le a dolgot. Elkezd hisztizni, sírni, kiabálni, vagy csak feláll, leporolja magát és újra visszaül? Úgy tűnik, hogy az utóbbit választja. Szerencsére a legtöbb látogató ilyen, de volt már egy-két kellemetlen élményünk, de ezt is el kell viselni. -Természetesen tegeződhetünk én is jobban kedvelem azt. Mellesleg meg jól kezeli a dolgot. Volt már olyan látogatónk, aki teljesen kiborult a miatt, hogy leesett és a lovat okolta. Ott üvöltött szerencsétlen állattal, aki meg csak állt és bámult.-Ismét elmosolyodom, majd válaszolok is a kérdésére. -Igen szeretek, bár bevallom az elején nem szerettem. Én az a tipikus városi lány voltam. Megvoltak az álmaim. Nem tudtam volna elképzelni magam egy farmon....Jó ez nem igazi farm, de nem is a betondzsungel. Amúgy te nem szeretnél felülni az egyik lóra?-Abban azért még én is tudok segíteni.
Masako eloszlatta Duane tévhitét a lovakról. Hozzá voltak szokva, hogy esik-puffan a vendég és nem taposták össze. Lehet, hogy egy vadló támadásnak venné, ezek szelídek. A kubai elnevette magát, hogy akiről Masa lepottyant, az annyira rezignált volt, hogy inkább enni kezdett. - Tényleg? Az nem szívbajos ló akkor. Sok tapasztalata nem volt még ezekkel az állatokkal, naivan hangozhattak a kérdései. Városi gyerek volt és az Őrzőléttel se került sokkal közelebb az állatok világához. A kubai már abból indult ki, hogy hátsó szándék van a kérdésben. A feltételezés nem jött be. Mint kiderült, ez a fiatal nőstény ismerte magát a Protektort is. - Igen? Hogy futottatok össze? Duane-t érdekelte, honnan származik az ismeretség. Aztán Judy leesett és rá figyelt inkább. A nő nem esett kétségbe. Első dolga volt leporolnia magát, megigazítani a nadrágját. Aztán odanézett, a beszélgető párosra pillantott. Egy mosollyal jelezte, hogy minden oké vele. Társalgott a lovásszal, hogy mit rontott el és kapott is egy-két tanácsot. Duane látta, hogy sínen vannak a dolgok, újra Masa-é volt a figyelme. - Judy a legtöbb dolgot jól kezeli, nem egy ideges típus - dícsérte Duane a barátnőjét. Veszekedés is alig volt még köztük, az is inkább Duane miatt, még a régebbi időszakban. Akkoriban a nő még titkolta, hogy Őrző lett és mindenféle kifogással kerítette körbe a lényeget, hogy nem lehetnek együtt. A kubai temperamentumából ütközött ki előbb a bosszúság és összebalhéztak, aztán hosszabb szünet következett. Aztán elrendezték ezt is és azóta is mindent. Judy komoly nő volt, megfontolt, pedagógus, Duane meg... Művész, a művészekre jellemző szabadsággal. - A ló még ettől se lesz ideges? Csak megérzi, hogy neki szól a harag, nem? A lovásznak meg kell akkor idegrendszer. Te is segédkezel ott vagy inkább a háttérmunkákat csinálod? Duane el tudta volna magát képzelni ilyen munkában is. Kibírná, csakhogy a vendégeket is rendre utasítaná. Szolidan, határozottan adná a tudtukra, hogy nem otthon vannak, ahol lehet zsémbelődni. Ez teljesen jogos lenne egyébként. - Aha. Kösz, nem. Én csak kísérő vagyok. És hogy kerültél ide az álmaid helyett? - érdeklődött Duane. Ha a Protekor személyesen ismeri Masa-t, akkor nem kell vallatni, meg informálódni róla. Ezt már csak szimpla érdeklődésből kérdezte. Kíváncsi volt arra a sorsra, ami idevetette a városi lányt a lószőr és a vasvillák közé. Judy közben megint a ló hátán volt és újra elindultak.
-Hát az igen vicces történet. Már több mint két éve történt mégis egyik legkedvesebb emlékem. Akkor találkoztunk mikor Fairbanksbe jöttem. Hajóval jöttem és nos kissé hosszú volt az út, de nem volt mosdó, vagy nem működött…Erre pontosan már nem is emlékszem, de igazából nem is ez a lényeg. Ahogy megállt a hajó én rohanni kezdtem és nagy szerencsémre belefutottam Willbe. Útba igazított, majd be is vitt engem nagy kedvesen a városba. Ő volt az első ismerősöm itt. Ő az én hősöm!-Szélesedik ki mosolyom. Igaz voltak nehéz időszakok és sokáig iszonyatosan mérges voltam rá, talán még kicsit gyűlöltem is őt, de ez a harag az idő múlásával halványult és mára már nagyon is tudom, hogy csak nekem akart jót mindezzel. Csak akkor ezt nem tudtam meglátni, megérteni. Jobb is, hogy Odettehez kerültem… Lehet, hogy most árva farkas lennék, ami nem hiszem, hogy olyan jó dolog lehet. Bár lehet, hogy James magával vitt volna…Bár amennyire könnyen el tud futni a problémák elől... -De azért valamennyire megérzik és ők is idegesek lesznek. De tudni lehet, hogy mikor nem tetszik nekik valami. Például ha hátracsapják a fülüket jobb hagyni őket. Már volt akit megharaptak…De meg is érdemelte az a látogató. Nagyon bunkó módon viselkedett. Nem csak Odettel, de még a loval is…aki hát nem tűrte a dolgot.-És még sokan azt mondják, hogy az állatoknak nem lehet érzéseik. Nos igaz én régebben nem voltam olyan nagy állatbarát, de nem is utáltam őket…Most viszont már…Megértem azokat akik inkább egy állatot választanak társul. -Amúgy én inkább a háttérmunkákban segítek. Tudod jobb az óvatosság. Egyszer sajnos már átváltoztam civilek előtt… Nem igazán szeretnénk, ha ismét megtörténne.-Az egy olyan nap az életemből, amit teljesen ki szeretnék törölni a fejemből, de bárhogyan is próbálkozom nem sikerül. Igen nagyon kíváncsi ez a fickó. Sokat kérdez, főleg személyes dolgokat. Mondjuk jól esik, hogy érdeklődik felőle, főleg, ha az őszinte, de nem tudom, hogy jót teszek e azzal, ha mindent elmesélek magamról. Bár gondolom Willtől úgy is mindent megtudna, így nagyon sok titkolnivalóm nincs előtte. -Nos csak annyit mondanék erre, hogy rossz helyen voltam rossz időben. Egy mérges kölyök farkas és máris teljesen felfordul az életed.-És ezt itt le is zárnám. Nem szívesen mesélnék erről. Bár nagyon kedvesnek tűnik, de már nem vagyok az a nagyon vidám és nyitott lány, aki egyszer voltam, aki képes volt mindenkivel összebarátkozni.
Duane hallgatta ezt a történetet, ami nagy egyszerűnek hangzott. Olyan egyszerűnek, mint az ő találkozása Cassie-vel. Véletlenül épp ott volt, mikor új, fiatal farkas érkezett a városba. Ez Őrzőkkel is megtörténik, nem csak hétköznapi emberekkel. Mosoly terült el az arcán a történet hallatán, mert egy egész kedves sztori bontakozott ki belőle. Masako is kellemes emlékeket idézhetett fel, látszott az arcán. Amit mondott, az pedig szinte rózsaszín álomnak tűnt, a Protektort szinte istenítette. Egy ilyen tinilánynak minden sokkal nehezebb és többre is értékelheti a segítséget. Duane is fiatal tizenévesként került bele a dolgok sűrűjébe és borzasztóan nagyra becsüli azokat, akik segítettek neki: a nevelőszüleit és a zsarukat. - Kedves történet. Jó, ha akad egy ilyen hősies segítő, mikor új helyre megy az ember. Nekem is megvolt a magamé. Duane visszanézett a futtatóba és egy nosztalgikus mosollyal gondolt vissza az első napokra Fairbanks-ben. A nyitóórára az iskolában. A legelsőre, amikor meglátta a tanárnénit. Judy Haynes tanárnőt, a komoly és hihetetlenül bájos fiatal hölgyet, akinek a kisugárzása megfogta már akkor. Milyen érdekes sorsokat alakítanak az orisha-k és hogy összefonják az életek szálait a túlvilági szövőszékükön! Az övéket szépen egybeszőtték, szeretné azt hinni, hogy örök időkre. A mélázásból visszatért a tekintete Masa-ra. - Mint a kutyák? Ezt jó tudni. Rajtuk már láttam többször. Befogják ilyenkor a sérülékeny részüket és készen állnak, mert harci helyzet van. Szóval azt mondod, ha valaki eléri ezt egy lónál...egy itteni lónál, akkor meg is érdemli? Duane-nek elég komoly tapasztalata van a kivert, kóbor kutyákkal. Amíg az utcán élt, sok ilyennel találkozott. Egyesek már a banda kutyájává váltak, barátkozni lehetett velük, mások agresszívabban léptek fel. A kubai megtanulta a jeleket és egyben megszerette a kutyákat is. A lovastudomány új volt neki, nem tudta, miben hasonlítanak és miben viselkednek máshogy, mint a kutyák. Masa jó leckét adott és aki Judy-val foglalkozott, azt is élmény volt nézni. Értelmes és öntudatos állatnak tűnt a ló, Duane kezdte érteni, miért olyan népszerű és miért használták régebben a népek. A santería-ban inkább csak a patkója kellett, nem igazán áldoztak ilyet. Az istálló lovai jólneveltek lehettek és Duane el tudta képzelni, hogy tényleg úgy van, amint Masa mondja. Sokat bírnak, tűrnek, nem nyavalyognak, de náluk is van egy határ. Judy biztos nem fogja átlépni, de vannak kiállhatatlan, nagyon erőszakos emberek, akiknek sikerülhet és utána mehetnek a traumatológiára... - Aha. Ha erről ilyen könnyedén beszélsz, akkor gondolom, kicsit jobb vagy már a bestiád uralásában. Duane is hallott arról az esetről, amikor ki kellett menniük az emléktörlőknek. Most egy harmonikus, nyugodtan viselkedő lányt látott. Nem volt feladata azzal foglalkozni, hogy mennyire halad. Most már csak érdeklődött, beszélgetni akart vele, hogy egyikük se unatkozzon, amíg Judy a lóval ismerkedik. Most már biztos fenékkel ült a pacin, nem esett le, nem imbolygott. Szépen vezette a lovat a lovász és Duane barátnője egyensúlyozott a nyeregben. Az arcán óriási öröm látszott és megsimogatta az állat hátát is közben. A kubai egy széles mosollyal nézte őket, miközben válaszolt. - Én is voltam rosszkor rossz helyen, nem is egyszer. Aztán most már tenyerükre vettük az orisha-k, nem panaszkodhatom. Te is fiatal vagy még, lesz időd az álmaidra. Duane egy kedves és együttérző tekintettel nézett vissza Masa-ra, ahogy biztatta. Semmi oka nem volt máshogy nézni rá. Kedvesen viselkedett, látta a fiatalkori rosszalkodás következményét és már biztos óvatosabb is. Előtte az élet, minden farkas átesik a kölyökkoron és ha jó Teremtője van, aki neveli is, akkor még sokáig elélhet. Az ilyen kis mosolyalbumnak pedig Duane mindig szurkol, hogy megtalálják a számításukat. Ha rossz felé tévednek, az Őrzők, a hatóságok úgyis ott lesznek. - Lehet, hogy jövünk máskor is. Úgy látom, Judy-nak nagyon tetszik a lovaglás. Mennyi idő szokott lenni, mire valaki rendesen megtanulja?
-Amióta beharaptak és ide költöztem volt egy kis időm jobban megismerni az állatokat. Régebben nem néztem rájuk nagy csodálattal. Nem mondom azt, hogy utáltam volna őket vagy bármi, mert azért én is el tudtam olvadni egy pici cicától, vagy kutyától, de én magam nem tartottam volna kis kedvencet. De most, hogy jobban megismertem őket, hogy úgymond bennem is lakozik egy máshogy látom a dolgokat és tisztelem őket. Az intelligenciájukat, a türelmüket...Így igazából már azt mondom, hogy aki cseszeget egy állatot az igen is megérdemli azt, hogy "visszatámad". Vegyük például a bikaviadalokat. Nah ott egy másodpercre sem tudom sajnálni a pasasokat. Inkább a bikáért aggódnék, ha végig tudnám nézni azt az őrületet.-Na jó egy kicsit túlságosan is belementem ebbe a témába, de azért jó erről beszélni valakivel. Régebben szerintem egy ilyen téma untatott volna, vagy csak megrántottam volna a vállam, de ma már nagyon is érdekel. Nem kell azt gondolni, hogy örült állatvédő leszek, csak tényleg jobban megkedveltem őket. -Igen valóban jobban megy, de még mindig van mit fejlődni. Odette nagyon jó mentorom. Sokat tanultam és tanulok tőle. Nem hittem volna, hogy eljön majd az az idő, mikor kibékülök az életemmel és teljes mértékben elfogadom azt amivé lettem. De ő segített nekem elfogadni a dolgot.-Bár sokat változtam jellemben is és már csöppet sem vagyok az a lány, aki voltam, és ami kicsit még mindig hiányzik, de megint jól érzem magam a bőrömben és azt hiszem ez a legfontosabb. -Bevallom bármennyire is rossz ezt hallani ebben nem igazán tudok már hinni. Persze álmodni mindig szabad, de már nem igen merek semmit sem előre tervezni, mert bármi történhet és akkor megint csak a pofára esés maradna.-És abból az elmúlt időszakban eleget kaptam ahhoz, hogy évekre letudjam. -Ez igazán változó. Van, akinek nehezebben megy, van akinek könnyebben, de egy év alatt általában minden ember megtanul rendesen lovagolni, ha rendszeresen jár.-Nagy kitartás kell hozzá főleg az elején, mikor minden porcigád fáj és alig bírod mozgatni a lábaid. Az egy borzalmas időszak, de ha kitartó vagy ezen is túljuthatsz.
Az állatok Duane életében nagy szerepet játszottak. Nem csak a kutyák, amiket az utcán megismert és megszeretett. A birkák, kecskék és csirkék és főleg a vérük nagy szerepet játszottak a santería-ban. Az amerikai törvények megengedik az állatáldozatot a vallás híveinek bizonyos emberiességi feltételek mellett. Ezenkívül az istenek, az orisha-k is különböző állatokat uraltak, megvoltak a maguk szimbólumai. A kubai nem kívánt téríteni, sose volt olyan. Most is csak a maga diszkrét módján fejezte ki a véleményét: - Az állatok sok mindent hordoznak magukban. Nem a betegségekre gondolok, hanem energiákra, életerőre. Én abban hiszek, hogy mindennek megvan a szerepe a világban és aki a tűzzel játszik, megégeti magát. De a bikavér egyébként nagy erőt képvisel, nem véletlen, hogy kitalálták ezeket a viadalokat. A vérben sok áldást lehet találni, ha valaki ért hozzá. Duane nem érzett túl nagy szánalmat az állatok iránt. Hite szerint az istenek is használták őket és elvárták az áldozatban való felhasználásukat. Persze a céltalan öldöklés, piszkálódás mindig rossz, magának az embernek, mert gonosszá teszi. Ezt már nem osztotta meg, nem sokan voltak vevők a santería hitre, ilyen fiatalok között pláne nem. - Az jó. Örülök, hogy megbékéltél önmagaddal. Nekem is új volt, mikor Őrző lettem, minden megváltozott. Will és a többiek sokat segítettek, hogy el tudjam fogadni. Sokszor az a legnagyobb ellenfél, aki belül van és jó érzés, mikor az embernek már nem kell magával küzdenie - mondta vidáman. Masa világlátása egy kicsit reménytelennek hangzott, de ezt a kubai már ráhagyta. Még fiatal, majd rá fog jönni, hogy igenis választhat és mehet máshová. Sok vérfarkas bejárja a világot, a legkülönbözőbb életutak vannak mögöttük. Eszébe jutott Sofia, aki Dél-Amerikából jutott el ide és lehet, hogy még máshova is viszi a vére egyszer, a világot meg beutazgatta turnétáncosként. Vannak színes sorsok és még Masa is megtalálhatja a számítását, akármennyire rájött a tinidepi. - Aha. Meglátjuk, Judy-nak mennyi idő kell. Úgy látom, mára végzett - mutatott a kubai a barátnőjére, aki némi békés lovaglás után már befejezte a mai alkalmat. Csak rövid időre jöttek és ismerkedésnek elég is volt. Judy fizetett a lovásznak, pontosan annyit, amennyit kellett és most már a kerítésnél beszélgető pároshoz közeledett. Kíváncsian nézte, hogy milyen jól megértik egymást Masa és Duane. Nem féltékenység volt a szemében, hanem érdeklődés. Egy fiatal vérfarkas, akit itt nevelgetnek, ezt ő is tudta. A kubai barátnője szemébe mosolyogva várta, hogy odaérjen hozzájuk és felegyenesedett, nem könyökölt tovább a kerítésen. Közeledett a búcsú pillanata.
Kezdőlap
remélem folytatjátok a játékot, elvégre a jelenlétem nem volt célja a játéknak, csak ürügy a karakterek közös találkozására ^^ további jó játékot nektek és köszönöm az eddigieket ^^ //
