- Az biztos, bár a munkával járó adminisztráció sem lehet semmi, én már azon elhasalnék. - mert az emberekkel még csak-csak megtalálom a közös hangot, még ha nem is igényelem 0-24 órában a társaságot, de én meg a számítógépek... Lassan szerintem már Noah is jobban ért hozzájuk, mint én, a kis minimál informatika-tudásommal. Csak bólintok a válaszára, igaz... valahogy meg sem fordult a fejemből, hogy ez is olyasmi lehet, mint a sport – minél fiatalabban kezdi valaki, annál jobb, és ennyi idősen nem kezdeni szokás szinte, hanem befejezni, tönkre ment, elhasználódott ízületekkel. Mondjuk az irodai munkától meg az ember háta meg könyökízületei mennek tönkre, az sem jobb. - Igen, azt elhiszem. Aranyosak lehetnek. - értettem egyet vele, mert ehhez még mindig inkább hozzá tudtam szólni, mint az utazgatós témához - Tényleg, ha már az édesapjának utazási irodája van, gondolom, sokfelé megfordulhatott a világban. Van valami kedvenc helye? - kérdeztem vissza már csak kíváncsiságból is, mielőtt tovább elmélkedtünk volna a pályaválasztása kapcsán – mint ha valami egyetemi oktató lennék, vagy tudomisén, pedig áh, hol lennék az! Sőt, egészen el is kanyarodtunk a találkozás igazi okától... - Ezt mélységesen át tudom érezni. - jegyeztem meg cinikusan, hisz tagadhatatlan, nagy mókamester az élet, csak valami veszett szar, morbid humorérzékkel lett megáldva. Az én életemben kapásból két olyan törés is volt, ami teljesen felforgatta az életemet, és még a legrosszabb rémálmomban sem számítottam rá. Hiába June kedves mosolya, a saját arcomon csak a veszteség árnyéka suhan át, egy gyenge, szomorú mosoly álruhájába bújva. - Nem, valóban nem, szerencsére... Magam sem értem, mit élveznek benne, biztos azt a pár pillanatot amikor úgy érzik, ők irányítanak, vagy nem tudom... annyira nem is foglalkoztat azon kívül, hogy igyekszem elkerülni az ilyeneket. - feleltem, amikor pedig szóba kerül ez az egész költözés, meg au-pair dolog, csak egyetértően bólintok. - Valószínűleg. Meg valami olyat is magyaráztak, hogy mivel ők nem kapnak rendes fizetést, részben ezzel van kompenzálva a segítségük, tekintve, hogy milyen drágák tudnak lenni az albérletek. - azzal pedig senki sem lenne előrébb, ha majdnem az egész fizetését elviszi az albérlet meg a rezsi, és aztán egész hónapban próbál néhány fillérből megélni meg nem éhen halni. - Igen, még a húgom. - válaszoltam a kérdésére, és éreztem, hogy illene még folytatni a sort tovább is, elvégre ha van egy fiam, akkor egy anyuka még hiányzik a képből, de idegeneknek mindig is nehezen meséltem a családunkat ért veszteségről, így aztán igaz, folytattam, de nem úgy, ahogy talán ő várta - Csak hárman vagyunk, de itt él a közelben, a szomszédban Noah nagynénje meg a nagyszülei is. - szomszédban... az más kérdés, hogy a városnak ezen a részén, ahol a farmok meg családi gazdaságok fekszenek, kicsit más léptékben kell elképzelni ezt a szomszédságot, mint mondjuk a kertvárosi övezetben. - Hát, ha nem kezd ki a terelőkutyáinkkal... És nem jelent veszélyt a fiamra.- tártam szét a kezeimet, mert bár röhejes lenne, ha aprócska kutyaként neki ugrana a nagyobb testűeknek, de tisztában vagyok vele, hogy a kisebbek sokszor mennyivel agresszívabban tudnak viselkedni. Arról nem is beszélve, hogy sok kutya van, amit gyerek mellé sem ajánlott. - Persze, ismerem, egy ovis lurkó mellett egész naprakész az ember a különféle mesékkel. - tettem még hozzá, mielőtt az utolsó kérdések is elhangzottak volna. Először meglepett, hogy milyen szépen kikerülte a konkrét választ a nő, de meg kell hagyni, talpraesett teremtés, hogy így kivágta magát. Nem is bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el, s ahogy mondta, igaza volt – úgy sem ez fog dönteni. Igazából már megvolt a magam döntése, még ha nem is mondtam ki előtte, ám azt sem akartam, hogy ő úgy mondjon esetleg igent, hogy később meglepetések érnék, már csak ezért is intettem, hogy kövessen... hogy a kis sétánkat visszakanyarítsuk a ház közelébe. De addig is a horizont felé elmutogattam neki, melyik irányban, nagyjából meddig terjed a birtok, meg miket termesztünk. - ...ez itt a konyhakert, amiben nem eladásra termesztünk, hanem saját célra, az a hosszú melléképület a ház oldalában pedig az istálló. A kisebbik, a nagyobb az valamivel hátrébb, a ház mögött húzódik, hogy kevésbé legyen zavaró. - magyaráztam bőszen, ahogy közeledtünk.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Tény, hogy nem egyszerű az adminisztráció se, de szerintem, ha valamit nagyon meg akar tanulni az ember, akkor megfogja. Azt pedig nem kérdeztem meg, hogy melyik részénél hasalna el, hiszen az eddig tapasztaltak alapján a beszélője eléggé a helyén van és könnyedén kezd beszélgetésbe. - Sose járt még másik vidéken? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen a válasza alapján erre tudtam gondolni. Mondjuk érthető, hiszen gondolom a birtokot nem lehet csak úgy magára hagyni, de csak akad olyan időszak, amikor kevesebb a tennivaló és jobban el tudnának utazni. De aztán ki tudja, hiszen sose éltem még farmon, vagy nagyiéknak volt nagy telkük, de ott is még egészen piciként jártam, aztán már nem, hiszen időközben az élet magával ragadta őket, arra meg már kiemlékszik, hogy milyen volt egy nagyobb telken rohangálni totyogósként? Én már biztosan nem. – Igen, elég sok helyen megfordultunk. Apa szerette tudni azt, hogy mit kínál az embereknek, ha pedig ő nem tudott menni, akkor ment valamelyik alkalmazottja családostól. – feleltem könnyedén, hiszen ez sokak számára fura lehet, hogy egy főnök ilyet tesz, de apa számára mindig is a család volt az első, így nem csoda, hogy számomra is a család a legfontosabb dolog az életemben. – Hmm, legkedveltebb… Nehéz lenne dönteni, de talán Görögország egyik eléggé elhagyatott kis szigete. – feleltem végül egy kisebb habozás után, hiszen nem tudtam volna egyből rávágni. Mindegyik helynek megvan a maga szépsége, de talán azok az érintetlen szigetek voltak a legjobbak, amiken néha napokra elvesztünk. Azon pedig nem agyaltam, hogy elkanyarodtunk attól, ami a főtémája, vagy célja lenne a találkozásnak. Legalább jól kijövünk, vagyis ezt még merészség lenne kiállítani ennyire rövid idő után, de eddig úgy néz ki és ez jó jel. Amikor megláttam az arckifejezését, akkor egyből el is szégyelltem magam. Nem kellett volna felhoznom ezt, hiszen szemmel láthatóan főként rossz emlékeket hozott elő. Mindenki múltjában vannak kevésbé szebb emlékek, de valahogy én mindig a jó dolgokba próbálok kapaszkodni. – Sajnálom, nem akartam semmi rosszat mondani… - vagyis inkább felidézni, de vélhetően ő is érteni fogja azt, hogy mit sajnálok. Tényleg nem akartam, hogy a viharfelhő esetleg ránk telepedjen. Jobban szerettem azt, ha az emberek mosolyognak és boldogok, de nem csak a látszat kedvéért. Csak ismét bólintottam, hiszen én is igyekszem elkerülni az őrülteket, de hát néha mégis megtalálnak. Elég csak arra farkasra gondolni. Tuti, hogy nála se volt minden rendben a fejében, de nem is akarok most rá gondolni. Mindenkinek jár egy esély, de azért igyekszem óvatos is lenni. - Igen, lehetséges. Kicsit talán hasonló, mint a cserediák dolog. Ott is kapunk szállást és mindent, hiszen egy diák nem túlzottan tudna fizetni ilyenért, ahogyan a szülők se mindig mindent. – legalábbis az egyik testvérem volt cserediák, én nem. Lehet, hogy azóta már ez is változott. Vagyis majdnem én is voltam, de aztán elkaptam valami nyavalyát és nem mehettem. Igazán pocsék érzés volt, pedig hogy vártam azt… Türelmesen végig vártam, amit mondott, hiszen úgy éreztem, hogy a húg felbukkanása után még jönni fog valami, de erre azért nem számítottam. Legalábbis hirtelen nem tudtam, hogy mit kellene gondolnom, de nehezen tudtam volna elhinni azt, hogy magára hagyta volna a gyermeke édesanyja. Ahhoz túlzottan is rendes, kedves és barátságos férfit ismertem meg, illetve ahogyan habozva mondta ki, a korábbi fájdalom fátyla, ahogyan átsuhant az arcán… Nem akartam arra gondolni, ami lehetséges válasz volt, hogy meghalt az a nő, akit szeretett, vagy talán még mindig szeret. Sajnáltam emiatt, de most megálltam azt, hogy csak úgy ne öleljem meg, mert a végén még engem is zakkantnak gondolna, inkább csak sietve szólaltam meg. – Ohh, értem. Akkor legalább nincsenek messze a többiek is és akad még egy segítőkéz is. – feleltem egy barátságos mosoly keretében, de azért annyira nem volt ez se ezer wattos, mert ahhoz nem lett volna arcom a feltételezésem után. - Nem jelent, eléggé szelíd és talán kicsit még félénk is. Nem tudom, hogy mi történhetett vele korábban… - feleltem biztatóan, hiszen inkább volt félénk a kutyám, mintsem olyan, aki bárkinek neki menne. Szerintem hamarbab engedné meg azt, hogy egy 4 éves kislurkó agyon szeretgesse, mint hogy emiatt neki menne. Legalábbis én ilyennek ismertem meg. - Ez igaz… - vallottam be, hiszen tényleg általában a szülők azért otthon vannak a mesékben, ha van egy kisgyerekük. Aztán pedig jött is a mumusos kérdés, amit igyekeztem jól megválaszolni, vagyis nem. Csak azt mondtam és a mosolyából ítélve, illetve abból, hogy utána mutatta azt, hogy folytassuk az utunkat arra tudtam következtetni, hogy nem lőttem bakot és még van esélyem megkapni az állást, ennek pedig nagyon örültem. - Eléggé nagy a birtok, gondolom tényleg nem lehet könnyű, de talán pont attól ennyire gyönyörű, mert a növények is érzik azt, hogy szívesen gondozza őket. – mosolyodtam el, miközben követtem őt, meg azt is, hogy éppen merre mutat, de ahol álltunk… Nos, onnan se láttam a birtok végét, de újra megcsapta a fülemet a lovak hangja. Kíváncsian léptem közelebb az istállóhoz, amerről jött. – Vannak lovaik is? – csillant fel a szemem mosolyogva, majd ha esetleg az egyik paci kidugta volna a fejét, akkor gyengéden végig simítottam az arcán…
A hozzászólást Corinne June Mouser összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 08, 2016 8:08 pm-kor.
- Hát, az attól függ... Anchorage annak számít? - kérdezek vissza, bár valahol logikusan végiggondolva... annyira az sem különbözik sokban az itteni dolgoktól. Legalábbis nem annyira, mint ha Kaliforniával, New Yorkkal, vagy épp Miamival hasonlítanánk össze. - Nem is tudtam, hogy ez így működik. Vagy így is működhet. Biztosra veszem, hogy az édesapja szereti a munkáját, ha ilyen felelősségteljesen áll hozzá. - hisz milyen sokan vannak olyanok, akik csak muszájból csinálnak egy munkát, de igazából nem is érdekli őket különösebben? Csak kell a pénz, vagy nem találnak, kapnak jobb állást... - Biztosan szép lehet. De nem túl kopár a vidék arra? Vagy túl nagy a meleg? - feleltem udvariasan, azok alapján biztosan, amiket a tv-ben látni róluk a különféle filmekből meg híradásokból. Mondjuk szerintem minden helynek megvan a maga előnye, hátránya... Alaszkát is imádom, de sokaknak hideg... de legalább nincsenek se cúnamik, tornádók, földrengések, mint megannyi más, kellemes éghajlatú vidéken. - Mindegy, semmi gond. - legyintek a szavaira, elvégre nem mondott semmi rosszat... másfelől, ha olyan rosszat mondana, akkor azt úgy is érzékelné – valószínűleg akkor vezetném vissza a buszmegállóba vezető útig, hogy örvendtem, aztán keresztet is vetnénk erre az egész bébicsősz-kereső témára. Igaza van, hogy rákérdezett, elvégre ez is fontos, csak... tudom, hogy nem épp erre a válaszra számított igazából, amivel szoltáltam. De könnyebb Hannahról és az anyósomékról beszélni, mintsem Gabbie haláláról, holott azzal is tisztában vagyok, hogy előbb vagy utóbb úgy is fény derül erre az egészre... és tekintve, hogy amúgy egészen szimpatikus a nő, legalábbis olyan, akire rá merném bízni a fiamat, talán egyszerűbb, ha előbb letépem azt a bizonyos ragtapaszt, mintsem kimondatlan titokként lebegjen köztünk. Másrészt... Noah-ból amúgy is kinézem, hogy képes kikotyogni, akkor meg inkább tőlem tudja meg, így miután beszámoltam a házasság révén szerzett rokonságomról, csak erőt vettem magamon. - A feleségemet... néhány éve veszítettük el, Noah születésekor. Valójában ezért csak hárman vagyunk. - tettem még hozzá, mert inkább legyen tisztában Miss Mouser az igazsággal, mintsem félre értse a helyzetet, vagy olyasmivel vádolja gondolatban Gabbie-t, amit valójában el sem követett. - Ahogy tapasztaltam, azok a kóbor kutyák, amik nem az utcára születtek, hanem egy családtól vagy korábbi gazditól szakadtak el, többnyire sokkal szelídebbek. De ez esetben nem hiszem, hogy gond lenne vele. - azt meg már csak gondolatban tettem hozzá, hogy időről időre úgy is nő a létszám házikedvencek terén, amikor Hannah mindenféle kóbor meg elárvult állattal tér haza időnként. Eggyel több vagy kevesebb, sokat nem számít. - Azt hiszem, jól ki fog jönni a húgommal. Rá vall az ilyen gondolkodásmód. - jegyzem meg mosolyogva, nem a nagy birtokkal járó kemény munkára értve, sokkal inkább a növényeknek is van szívük, érzik, ha szeretettel gondozzák őket téma. Én kicsit földhöz ragadtabban álltam a témához, de annyi baj legyen, nem vagyunk egyformák. - Persze. De abból csak néhány, kíváncsi rájuk? - ajánlom fel, s ha igen, azzal már kanyarodunk is az istálló felé, ahol az említett patások élnek - Sokszor olyan utakon, ösvényeken kell haladnom, ami autóval járhatatlan, ilyenkor jól jön, ha van a háznál egy-két ló. Vagy akár a marhák terelésénél. - tettem hozzá, elvégre ez volt a fő profil a gazdaságunkban az utóbbi években.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Hmm, talán kicsit… - szólalok meg egy kisebb habozás közepette, hiszen az annyira nem ér, meg nem is ismerem túlzottan, csak már hallottam, hogy emlegették, meg annyit sikerült már kiderítenem, hogy pár órára található innen. Fura volt hallani azt, hogy még sehol se járt szinte, de nem ő lenne az egyetlen. Ha apa nem azt dolgozná amit, akkor lehet mi se utaztunk volna ennyit, de én örülök, hogy így lett, mert érdekes volt mindig megismerni egy új-új kultúrát, embereket és vidéket. - Tudomásom szerint annyira ez nem bevett szokás, de apa számára mindig fontosak voltak a „vevők”, ahogyan a neki dolgozó személyek is. Hiába egész nagy már a cég még mindig van valami családias légköre, szerencsére. – tény, hogy annyira mástól nem hallottam ilyet, de olyan könnyű bekerülni se volt, mert hamarabb vett fel olyanokat, akiknek a hozzátartozója már itt dolgozott, hogy legalább még többet lehessenek együtt, de ő ugyanakkor a pályakezdőknek is örömmel adott esélyt. Mindenkinek el kell kezdeni valahol. - Attól függ, hogy mikor megy az ember. Melegnek meleg, de az miért lenne baj? – pillantottam rá kérdőn kicsit, miközben alig észrevehetően a vállaimat is megrántottam. – Kopárnak meg nem mondanám, legalább nem árasztotta el a civilizáció teljesen, meg a szmog. Mindennek megvan a maga szépsége, csak meg kell találni, vagy netán máskép gondolod? – nem hiszem, hogy tolakodásnak venné ezt a kérdést, de tényleg érdekelt, hogy ő inkább a pohár félig tele, vagy üres típus. Későbbi együttműködés miatt se árthat ezzel tisztában lenni. Csak bólintottam egyet sietve, hogy rendben van. Örültem annak, hogy nem lett nagyobb baj abból, hogy vélhetően sikerült akaratlanul is kényes témába beletrappolnom. Vannak olyan dolgok, amikről az emberek nem szívesen beszélnek, ennek és az emberi természetnek köszönhetően pedig ilyenkor az emberek egyből elkezdenek agyalni és kitalálni, hogy mi állhat a háttérben. Kicsit talán én is tettem, de nem akartam semmi rossz következtetést levonni, így inkább sietve kergettem el minden téves gondolatot, hogy ismét a kicsit szomorú és keserű dolgok vegyék át a helyét. Még mindig alig tudtam elhinni az egész Byron dolgot, meg a doktorral se ártana beszélnem. Nem számítottam arra, hogy esetleg beavat abba, hogy merre is van, vagy mi történt a kisfiú édesanyjával, így eléggé meglepett, amikor elkezdett beszélni. Csendesen haladtam mellette, néha egy aprót bólintottam, de nem szólaltam meg. Rossz volt ezt hallani, és még én sírtam múltkor amiatt, amit Jackson elárult, amikor mást sokkal nagyobb veszteség ért. Én se vagyok normális. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene ezzel a helyzettel csinálni. - Én… nagyon sajnálom… - nyögtem ki végül ennyit, hiszen tényleg kicsit „sokkolt” az, amit most megtudtam, annyira pedig még én se vagyok idióta, hogy tovább feszegessem ezt a témát. Nem akarom én őt kínozni, így inkább semmit se mondtam már rá, hiszen tényleg sajnáltam, de azt is tudom, hogy ez a pár szó se fogja visszahozni azt a nőt, akit annyira szeretett. - Rendben, köszönöm előre is, ha bármi gond lenne, akkor nyugodtan lehet szólni, igyekszem majd ellene tenni. – barátságos mosoly bujkált arcomon, mintha arcom rezdüléseivel a korábban megtudott dolgot akarnám elűzni, esetleg semmisé tenni, még ha ez nem is így működik. - Örömmel megnézném. – sietve hagyták el ajkaimat a szavak és egyből el is kezdtem őt követni. – Elhiszem, meg amúgy is képes kikapcsolni az embert kicsit a lovaglás. Gyerekként én is sokat lovagoltam, de aztán valahogyan egyre ritkábban jutott idő rá, pedig talán jobb orvosok, mint maguk a doktorok. – nem gondolkoztam azon, amit mondok, hanem csak mondtam, amit gondoltam. Pedig lehet jobb lett volna óvatosan fogalmazni inkább. – Esetleg szabad? – kérdeztem meg, amikor odaértünk és gyengéden megsimogattam az egyik lovat. Vélhetően érteni fogja, hogy szívesen lovagolnék egy kicsit, hacsak nem tilos. Régen volt és most, hogy láttam őket szívesen hódolnék eme gyerekkori szenvedélyemnek.
- Ühüm. - talán az, hogy nem nagyon reagálok semmit sem a szavaira, csupán néha-néha hümmögök rá, tűnhet az érdektelenség jelének, ám valójában nem erről van szó – nemes egyszerűséggel még nem igazán találkoztam hasonlóval, és valahogy olyan hihetetlennek tűnik az egész. Nem feltételezem, hogy hazudna, csak azért, hogy jobb színben tüntesse fel az édesapját, pláne, mert még csak nem is ismerjük egymást, inkább csak időről időre mindig rácsodálkozok, hogy a világ mág tájain mennyivel másképp is mennek a dolgok. - Nem mondtam egy szóval sem, hogy baj lenne. Bár aki az itteni időjárást szokta meg, annak elsőre biztosan furcsa lenne. - ahogy gondolom, visszafelé is ugyanilyen igaz a történet, nem hiába, hogy nem rohangál olyan sok afrikai meg mediterrán térségből érkező a környéken. Legalábbis hiszem én, naivan... - Biztosan, ellenkező esetben gondolom, nem élnének ott annyian...vagy járna oda annyi túrista nyaralni? - kérdezek vissza óvatosan, mert az igazat megvallva, annyira nem szoktam arra fecsérelni az energiámat, hogy megpróbáljam meglátni a szépet, a jót, a tökéleteset... mert egyrészt nem ilyen típus vagyok, meghagyom az örök álmodozóknak meg a romantikusabb lelkületűeknek, másrészt meg akkor sose érnék a munka végére, ha azon dilemmáznék, a naplementében úszó búzamező a szebb, vagy a tó vizon visszatükröződő északi fények? Vagy amikor bedöglik a traktor, szétkapja az ember alkotóelemeire, hogy abban sem bízik, hogy valaha látja még egy darabban, és mégis sikerül összerakni úgy, hogy még egy csavar se marad ki! Akármennyire is nehezen szánom rá magam, végül csak beavaton leendő bébiszitterünket a családunk sötét titkába – tragédiájába – hisz ha tényleg velünk fog lakni, előbb vagy utóbb úgy is tudomást szerez róla, és akkor inkább hallja tőlem, mintsem valamelyik szomszédtól, vagy városban élőtől, valami igazságtól távol álló, elferdített változatát. - Semmi gond. - nem tudhatta, hogy ennyivel szomorúbb a történetünk, mint ha Gabbie nemes egyszerűséggel elhagyott volna, de hát ahogy mondani szokták, ilyen az élet... Sok beleszólásunk nem igazán van abba, hogy ki mikor hagyja el ezt a világot. - Rendben, bár ha tényleg ilyen kis jámbor jószág, nem hiszem, hogy sok gond lenne vele. - bólintottam rá, eggyel több vagy kevesebb háziállat tényleg nem oszt vagy szoroz, ha meg nagyon nem találná meg a közös hangot a többi négylábúnkkal, elég nagy a porta ennyi kutyának is. - Akkor menjünk, erre! - intettem neki a lovarda felé indulva, mígnem kinyitva előtte a hatalmas fa ajtót a karámok előtt sétáltunk volna végig. - Ugye? Szerintem is az egyik legjobb kikapcsolódási mód. - pláne olyannak, aki szinte reggeltől estig megállás nélkül gürizik, legalább ennyi pihentető akad a munkában, amikor lóháton járom az erdőt, vagy a környéken. - Nos, ha ilyen gyakorlott lovas, akkor nem hiszem, hogy gond lenne. Felnyergeljem őket, és esetleg megnézzük a környéket is, mielőtt bemennénk? - kérdeztem vissza az egyik karám falának támaszkodva, hogy aztán a válaszától függően mozduljak.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Szerintem legtöbb esetben nem csak az időjárás lehet fura, hanem sokkal inkább a másabb temperamentum és kultúra, ha idegen helyen járunk. Viszont bármennyire is meglepő, de legtöbben egészen könnyedén tudnak beolvadni a helyiek közé. – főleg, ha olyan országban járunk, amelynek szokásai egészen közel áll a személyiségünkhöz. Én örülök annak, hogy járhattam már megannyi helyen és megismerhettem más kultúrákat, illetve szerezhettem néhány barátot „idegenföldön” is. - Háborús területeken is sokan élnek. A hazánkat sose könnyű elhagyni, még néha egy nyaralás alkalmával se. Sokszor aggódunk olyan dolgokért, amikért nem kellene és hagyni, hogy néha kicsit pihenjünk is, vagy csak engedni, hogy jó dolgok is történjenek velünk. – lehet inkább be kellene fognom a számat már, mert ha így folytatom, akkor azt fogja hinni, hogy rózsaszín ködben élek, ami lehet igaz is rám, de csak bizonyos mértékig. Én se látom rózsaszínnek a világot. Látom azt, hogy megannyi borzalom történik a világban, azt, ahogyan az emberek egymásnak ártanak. Sok esetben pont azoknak, akiket szeretnek. Másrészt a természet is rengeteg csodát és meglepetést tartogat. Sok esetben észre se vesszük, de ha egy percre megállunk, akkor meglátnánk őket, de mindig mindent fontosabbnak tartunk, sajnos… Ha tudom, hogy ilyen szörnyűség történt velük, akkor inkább azt mondtam volna, hogy ne mondjon semmit se, mert nem az én dolgom, de persze csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy még a pletykákat se hallom meg. Pedig ha New Yorkban pletykálkodnak az emberek, ami jóval nagyobb ennél, akkor itt is tuti megteszik. Nem irigylem őt, de az is tény, hogy sokat nőtt a szememben is. Nem lehet könnyű egyedül vinni egy birtokot, felnevelni egy kisfiút és egy hugicát se, vagyis utóbbit nem tudom biztosra, de vélhetően azért viszi egyedül, mert a szüleik már nincsenek. Legalábbis korábban se sorolta fel őket, amikor szóba került, hogy pontosan kik is élnek itt. Ettől pedig még rosszabbul érzem magam. Még szerencse, hogy nem mindenki tud olvasni mások érzéseiben úgy, mint egy nyitott könyv, hiszen ki azért nem mutatom totálisan, hogy miként is állnak össze a kapott információk és mennyire sajnálom őket, csak bizonyos mértékig, de szerintem egy idegentől ennyi is elég. Nem akarok továbbra se az agyára menni. - Reméljük. – még én se ismertem ki teljesen, de eddig semmi panasz nem volt az alagsorban se rá, így gondolom itt se lesz, vagyis nagyon remélem. Amikor mondta, hogy merre kell menni, akkor csak követtem őt egy kisebb bólintás után. Nem akartam túlzottan feltartani se, mert ki tudja, hogy még mennyi a dolga, de kislányként imádtam a lovakat, talán még valamire emlékszem. - Nem véletlen, hogy terápiás kezelésekre is szoktak használni lovakat. Csodákra képesek. – mosolyodtam el, ahogyan megláttam őket, majd az egyikhez odasétáltam és ha engedte, akkor óvatosan megsimogattam a fejét. - Csak akkor, ha nem gond. Nem akarlak teljesen feltartani. – túrtam a hajamba zavaromba, majd ha a nyergelés mellett döntött, akkor én is igyekeztem segíteni neki. Annyira csak nem múlhattak el az emlékeim. Amikor viszont fel akarok ülni rá, akkor elsőre nem sikerül, inkább csak seggre ülök, mire hangosan elkezdek nevetni, mert kezdem úgy érezni, hogy itt valami balszerencse áradása utolért. - Jól vagyok! - De ez se tart vissza, mert megint neki rugaszkodok és végül össze is jön. – Nos, merre megyünk? – kérdeztem meg kíváncsian a férfitól.
- Ühüm. - jött az újabb nagy egyetértés részemről, és nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzek, mit gondol, hozzám ilyen szempontból milyen hely, vagy kultúra illene? De aztán jobban belegondolva, azt hiszem, talán jobb nekem, ha mégsem kíváncsiskodok, mielőtt a képembe kapom, hogy a fagyos természetemhez egyértelműen, hogy Alaszka... mi más? - Ezzel egyet tudok érteni. –legalábbis ami az otthon-elhagyós részét illeti a témának, nekem biztosan nem menne, az igazat megvallva, azt sem tudom, mikor voltam akár csak pár napot is távol itthonról utoljára. Valamikor az anyáék halála utáni időkben talán, amikor egyedül próbáltam talpra állítani a farmot, és kénytelen voltam menni, mert itt, a városban nem tudtam mindent beszerezni? Vagy amikor Hannah-t látogattam meg a nagyszüleinknél? Végül csak beavatom June-t a családunk sötét múltjába, inkább tőlünk tudja meg, mintsem másoktól, elferdítve a valóságot... és nagyon reménykedek benne, hogy így, hogy tisztában van a miértekkel, lesz benne annyi tapintat, hogy meg sem próbál faggatni róla... sem most, sem pedig a későbbiekben, mert ettől többet amúgy sem hiszem, hogy megtudna tőlem. Hatalmas könnyebbségként veszem, hogy inkább a kutyáról beszéljünk helyette, szinte már semmitmondóan apróság az előbbihez képest, számomra legalábbis. Mást nem, Hannah örülni fog, hogy még egy négylábút babusgathat... Vagy Noah, amiért még egy „terrorizálni” szeretgetni való állat akad a portán. - Ebben a témában annyira nem vagyok jártas, hogy ilyesmire bármelyik példány jó, vagy ilyesmire is képzik őket. - fűztem hozzá töprengve, a mieinknek inkább a közlekedés miatt voltak tartva, hisz elég sok olyan erdei út akad, ami autóval elég bajosan lenne járható... már ha járható egyáltalán. Azt meg kellemes extrának tudtam be, hogy mellesleg egészen megnyugtató és kikapcsoló a lovaglás. - Nekem nem, még van pár szabad órám. - válaszoltam, ha már „állásinterjú”, akkor igyekeztem szabaddá tenni a napom nagy részét, mert mégis, hogy nézne ki, ha a felénél közlöm, hogy bocs, most mennem kell áthajtani a marhákat másik legelőre? Vagy hogy sietek, mert megint elfelejtettem, hogy nekem kell menni a gyerekért, és nem a nagyanyja hozza haza? Elő is vezettem a saját lovam, és egy másik hátast a karámokból, hogy nekilással felnyergelni őket. Ha June szeretett volna segíteni, nem akadályoztam meg benne, de mielőtt nyeregbe szállt volna, azért még ellenőriztem a csatokat, pántokat, mielőtt leesne a ló hátáról. Igaz, arra végképp nem számítottam, hogy majd pont a felszállással akadnak gondjai, így amikor első próbálkozásra a fenekén huppan, csak aggodalmas tekintettel figyelem, miközben lassan fentebb szökik a tekintetem. Lehet, hogy annyira még sem ért a lovakhoz, mint azt állítja? - Biztos...? - kérdezek vissza óvatosan, egyelőre inkább nem festeném az ördögöt a falra, hogy a sógornőm mellesleg orvos – jó, oké, állatorvos – és a szomszédban lakik, de miután úgy tűnik, tényleg semmi komolyabb, magam is felpattanok a nyeregbe. - Csak egyenesen előre, aztán a fasor végén az ösvénynél balra, de majd ha odaérünk, úgy is mondom... - magyaráztam, miközben a mappát az egyik oldaltáskába süllyesztettem, majd megindultam ki az istállóból, hogy a kicsit tágabb környéken is körbevezessem leendő lakótársamat.
//Amennyiben nem írsz olyat, úgy részemről ez már záró lenne, úgy is egész régi már... mást nem, ha kicsit kopnak a játékaink, majd elcsíplek megint O.O Köszöntem, és üdv a „családban” //
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Örültem annak, hogy volt szabad ideje és nem kellett sehova se rohannia. Bár azt is teljesen megértettem volna, hiszen mégis csak egy farmot kell vezetnie, ami szerintem sose lehet egyszerű. És nem csak amiatt, mert hatalmas volt, hanem az időjárás is szereti sokszor megtréfálni a gazdákat. Legalábbis nem először látnék ilyet, de reménykedtem abban, hogy itt semmi ilyen nem lesz. Ugyanakkor ott volt a fia is, akiért lehet mennie kellett volna, ha nem talált volna olyan személyt, aki jelenleg el tudja hozni. Megannyi kifogása lehetett volna, de örültem annak, hogy nem rázott le. Gondolom ez már nem az interjúhoz tartozott, vagy magam sem tudom, hogy ez a felvételimben számított-e még valamit. Szerettem volna megkapni ezt az állást, de azt már magam sem tudtam, hogy Celeste mennyire fog örülni annak, hogy dadának állok. Úgy éreztem, hogy szükségem van ehhez, hogy kicsit a normális életemből visszakapjak és ne csak a sok zűrzavar körül keringjenek a gondolataim. Természetesen nem akartam ölbe tett kézzel várni, így egyből mentem segíteni a nyergeléshez. Ha elakadtam, vagy hirtelen nem ugrott be, hogy mit is kell pontosan hova „befűzni”, „összekapcsolni”, akkor faggattam kicsit őt, de hát teljesen nem felejtettem el és ennek örültem, hiszen igazán keveset kérdeztem. Abban pedig reménykedni tudtam, hogy sikerült eléggé szorosan felraknom. Amikor viszont Jonathan is ellenőrizte és nem igazított rajta semmit se, akkor azért kicsit ugráltam örömömben, de persze nem úgy, hogy ő is lássa. Inkább belül, amolyan belső én, vagy miként is kéne hívni ezt a dolgot. Könyvekben mindig annyira jól tudják ábrázolni. Látszik, hogy se nem költőnek, se nem írónak születtem. Bárkivel megesik, hogy nem eléggé lendíti a lábát és emiatt kicsit visszapottyan a földre. Nem olyan nagy dolog, meg én legalább saját magamon is képes vagyok nevetni. Bár lehet, hogy most ő emiatt még furábbnak gondol és hamarosan inkább a köszönöm nem papírt kapom meg, mintsem azt, hogy sikerült. Sietve állok fel, leporolom kicsit a fenekemet, majd újra lendülök és hamarosan sikerül is felülnöm a lovamra. - Teljes mértékben! – jelentem ki határozottan, majd kíváncsian hallgatom azt, hogy merre is fogunk menni. Legszívesebben előrevágtatnék, de nem akarok felvágni se, meg rossz irányba se menni, így meghagyom az elsőbbséget a birtok urának, hogy utána kövessem őt és megismerjem az „új otthonomat”. Idővel meg remélhetőleg sikerül is „beolvadnom” közéjük, vagy legalábbis elfogadtatni magam, legalábbis nagyon reménykedek ebben.
|| Én is köszönöm a játékot és az állást is, meg a befogadást! És bármikor vevő vagyok egy újabb játékra.
*Hangos réparopogtatás és prüszkölés verte fel az istálló nyugalmát, pár perce megérkeztem és az első utam Jolly Jokerhez vezetett. Még mindig ő volt a kedvencem annak ellenére, hogy a többi lóval is megismerkedtem, szerencsére a lovarda előző tulajdonosa gondolt a jövőre és egyik állat sem hőkölt vissza a farkas lényünktől, pedig akár az egész istállót szétrúghatták volna. Az, hogy itt lehetek azt jelenti, hogy Acilles meg van velem elégedve, persze vannak még dolgok melyeken dolgoznom kell, de kijelenthetem, hogy megfelelek az elvárásoknak. Kézbe vettem a lovarda könyvelését, ez volt az első momentum ami visszahozott egy kicsit az előző életemből, és segített abban, hogy alkalmazkodjam az újhoz. Könnyebb volt elfogadni a megváltozott életkörülményeket a régi, megszokottakkal karöltve és legalább a hétköznapok normálisan zajlottak. Van amiből nem adtam lejjebb, amivel Achillest az őrületbe kergetem, de hát ez nálunk már megszokott és az állandó viták és odaszurkálások nélkül unatkoznánk. Például, én úgy gondolom ha akár istállót takarítok – amit nem teszek – akár nyeregben ülök, mert ezt is lehet, még nem kell lemennem mosónőbe, vagyis nem veszek fel akármit csak azért, mert vasvillával a kezemben tipegek a gané között. Miért nem jó nekem egy szakadt farmer? Mert nem nőies és mert szakadt. Sosem értettem miért adnak ki egy rakás pénzt az emberek egy gyárilag elszakított nadrágra, amiből valamijük kilátszik. Január óta nagyot fordult velem a világ, de vannak dolgok melyek ugyanúgy megmaradtak és nem azért ragaszkodom hozzájuk, hogy egy bizonyos szinten még úgy érezzem minden a régi, hanem mert az én vagyok. Mindezt megbeszéltem Jolly Jokerrel is és ő egyetértett, bár kétlem, hogy azért bólogatott a kérdéseimre mert volt arról fogalma miről beszélek, inkább a répának van hozzá köze amit az orra alá dugtam. Még mindig szereti a hajam, azóta, hogy újra a régi színben pompázik, még jobban, gyanítom azért mert olyan a színe mint az imádott sárgarépájának amit általában engedély nélkül kap ki a kezemből. *-Örülök, hogy az ujjamat meghagytad, de most már elég. Nincs több…látod! *Jólesett a felhőtlen nevetés, az a fajta ami belülről is csiklandoz. Az utóbbi időben egyre többször hagytak egyedül, Achilles is bár nem kétlem, hogy észrevétlenül rajtam tartja a szemeit. Bájos ez az apai aggódás, de egyre többször jut eszembe, hogy mindezt próbára tegyem. *-Mit szólnál egy kis szaladgáláshoz? *Megint bólogatás a válasz, ezt persze érti, elég gyakran emlegetem. Na persze nem én fogom felnyergelni mert akkor az első kanyarnál nyereggel együtt lecsúsznék róla. Megvárom míg az új lovász – megtiltottam Achillesnek, hogy megegye – felnyergeli nekem és aztán kimegyünk egy kicsit a futtatóba. Ott szem előtt vagyok, ott szabad…. Észre sem veszem milyen gyorsan repül az idő, azt viszont igen, hogy kezd unalmassá válni a körbe-körbe galoppozás. Talán abból nem lesz baj ha kerítésen kívülre megyek, még akkor is szem előtt maradok, mert az fontos. Még megy a harc kettőnk között, a bennem élő farkas olykor egészen mást akar mint én, eddig mindig ő győzött, de már repedezik a páncél, vagyis egyre gyengébb az ellenállás. Nem ma lesz, hogy megváltom a világot, de lehet az első lépés a világmegváltás felé ha nagy bátran elhagyom a futtatót. Folyamatosan figyelek hátra, az egyik előnye a farkaslétnek a remek hallás, de egyelőre nem kiabál utánam senki, hogy azonnal forduljak vissza. Jolly Jokernek meg nem kell mondani, hogy irány a közeli erdő. Majd ráfogom ha lebukok, ujjal mutogatok rá, hogy „Ő volt, nem lehetett visszatartani és tudod Achilles milyen makacs a lovad!” Addig viszont körülnézek egy kicsit a lovarda körül. Kicsivel több mint fél évvel ezelőttiig még ló közelében sem voltam, most meg egyedül ülöm meg, igazán büszke vagyok magamra. *-Ha Achilles mérges lesz, majd azt mondom, hogy elraboltál, te meg csak bólogass, hogy úgy volt, ha megteszed, egy egész kosár répát kapsz és hozok neked almát is, meg kockacukrot és fényesre fésülöm a sörényed. *Szép lassan poroszkálunk, nem akarok én vágtatni, mert abból csak baj lenne, de talán egy kicsit mehetnénk gyorsabban. Hogy is kell? Megbökni a ló oldalát. Szegény, nem lehet jó érzés, hogy állandóan oldalba rúgják…természetesen nem véletlenül, mert az én harmatgyenge simogatásom semmilyen hatással nincs rá, ezért egyre erősebben próbálkozom, az utolsó elég jóra sikerül….túl jóra. Jolly Joker felnyerít és nekiiramodik. Szerencse, hogy az erdei ösvény elég széles, de egy ág így is az arcomnak csapódik. Érzem ahogy felszakad a bőr, de szinte azonnal bealvad. *-Jolly Joker állj meg! Azonnal állj! Hóóó! Hőőőő! Mi a varázsszó?
Teltek múltak a napok, s miután végre Fairbanksbe is beköszöntött a tavasz, végre én is több időt tudtam házon kívül, munkával tölteni. Aki ismer, annak nem meglepő, hogy ha valamit, hát az tétlen otthonücsörgésnél talán semmit sem utálok jobban, így hát alig vártam, hogy végre olvadásnak induljon a hó! Nyilván, már előtte is akadt tennivaló az üvegházban, de egy üvegházban tenni-venni még sem olyan, mint naphosszat lóháton járni a környéket, marhákat terelgetni, vagy épp a földeket művelni. Mondjuk az igazat megvallva, a mostani telünk vége talán annyira mégsem telt unalmasan... miután hiába mentem vissza a kórházba, Elisabethnek nyoma veszett, így kizárásos alapon nem maradt más, nekem kellett állni minden költséget a kutya kapcsán, ha pedig már ennyit költöttem rá, valahogy sajnáltam volna bedugni egy menhelyre – arról nem is beszélve, hogy mind Hannah, mind Noah szemében nagy sikert aratott a kis négylábú... Mert január-február környékén még csetlő-botló, egészen kis kölyökkutya volt. Bezzeg azóta...! Tudom, tudom, az állatorvos, meg Ronnie is emgmondta, nem is egyszer, hogy nem egy padlócirkáló szobakutya fajta, hanem inkább a nagyobb, termetesebb... Na jó, amennyire bosszantott eleinte, hogy így a nyakamon maradt végül, azt azért meg kellett hagyni, hogy jópofa kutya, és igaz, kárt és fejfájást is okozott nem keveset, de nevetni is rég nevettünk már ennyit valami háziállat esetlenkedésén... Most, hogy végre jobb az idő, ő sem csak a házban meg az istállóban lebzsel a melegben, hanem a birtokon is egyre többször viszem magammal, ha úgy van, tanítgatva, szoktatva az itteni életre. Pláne, hogy valami juhászkutya féleség lenne, és mit ad isten, haszonállatból pont akad nálunk nem is kevés – csak tanuljon bele a dolgába, és biztos, hogy egy percet sem fog unatkozni! De addig is, amíg nem lesz profi, felnőtt kutya, marad otthon, amíg én a marhákat hajtom át egyik legelőről a másikra. Így, hogy a hó szinte már mindenhol elolvadt, a széna mellett ismét képbe kerül a legeltetés, igaz, ezt a satnya, télről megmaradt füvet elég hamar elpusztítja a gulya mindenhol, amerre jár – épp ezért is kell viszonylag gyakran újabb és újabb legelőkre terelgetni őket. S ha már ott vagyok, ellenőrizni, számolni is őket, mielőtt a vigyázójukra hagynám őket, és hazafelé venném az irányt, hisz akad még bőven tennivaló a ház körül... Mivel eleve kevés az olyan út, ami autóval járható, és azok többsége is használhatatlan a tél végi olvadásoknak hála, így talán nem meglepő, hogy sokkal szívesebben járom a vidéket lóháton. Most is az erdőn vágok át, elhaladva a lovarda közelében. Azzal már tisztában vagyok, hogy a látogatók örömmel használják hozzám hasonlóan a közeli ösvényeket, így csak szép, kényelmes tempóban haladok Domino társaságában, ismerős terep mindkettőnk számára, így különösebben irányítani sem kell, tudja, merre megyünk. Az azonban mindkettőnket meglep, amikor a távolból egy másik ló nyerítése hallatszik, az meg pláne, amikor néhány pillanattal később kis híján belénk is rohan! Széles az ösvény ahhoz, hogy az ember lóháton közlekedjen rajta, de ahhoz talán nem eléggé, hogy ilyen sebességgel száguldozzanak rajta, amikor más is erre jár... Bár össze nem ütközünk, de nem sok híja van, így viszont alig pár lépésre lefékezve egymástól a két ló szinte egyszerre ágaskodik fel, a hátsó lábaikra, a mellsőkkel a levegőt kapálva, keservesen, ijedten nyerítve! Csak a sok éves gyakorlottságomnak köszönhetem, hogy végül sikerül gyeregben maradnom, és nem repülök le a ló hátáról, igaz, nem sok hiányzott hozzá, hogy a másik meg hogyan boldogult... mondhatnám, hogy nem az én bajom. - Eszetlen liba, hát nem lát a szemétől?! Meg se fordult a fejében, hogy mások is közlekedhetnek erre? Ha meg nem tud lovagolni, miért nem maradt a lovarda területén? - förmedek rá a másikra gondolkozás nélkül, mielőtt még igazán megnézhetném magamnak az arcát, vagy amennyiben a földön kitött ki, úgy akár csak a kisujjamat is mozdítanám, hogy segítsek. Mert őszintén? Szívesen segítek másoknak, de ez esetben az sem okozna álmatlan éjszakát, ha csak úgy nemes egyszerűséggel tovább állnék. Sőt, már jelzek is Dominónak, hogy indulunk, csak kerülje ki őket, ha útban vannak...
*Nagy a káosz az biztos, de ki gondolta volna, hogy pont itt és pont most egy másik lovasba ütközöm. Jolly Joker minden bizonnyal megijedt amikor nagyot rúgtam belé, de az ő hibája, miért nem szólt, hogy mekkorára indul. Persze talán mostanra már nem is az ijedtsége miatt szalad annyira hanem mert imád vágtatni, kiszabadult ahogy én is végre a figyelő tekintetek alól. Ettől én nem nyugszom meg, mondhatni halálfélelmem van az első pillanatokban, pusztán a korábbi emberi létem ösztöneiből fakadóan, mert valójában mi bajom eshet? Lepottyanok a ló hátáról? Na és? Abba még nem fogok belehalni, legfeljebb csontom törik, de az is hamar begyógyul. Mire erre rájövök már kész a baj, Jolly Joker két lábra állva nyerít én meg nagy ívben lerepülök a nyeregből. A reflexeim fáziskéséssel kapcsolnak be, megkapaszkodni már nem tudok, de mire földet érek…ugyan nem vagyok macska amelyik mindig a talpára esik, de sikerül kiküszöbölnöm egy vagy több sérülést. Megütöm magam, vagyis a föld üt meg de kisebb fájdalmon kívül más bajom nincs, elég puha a talaj és alatta sem bújt meg egyetlen kő darab sem. Itt vége is lehetne az izgalmaknak, mehetne mindenki a maga útjára, hasonló helyzetben csak visszaszólnék valamit de sokat nem nyomna a latban, főleg mert a másik már továbbmenni készül. Ám ez nem olyan egyszerű és rájövök, hogy a baj csak most kezdődik. Több fronton is egyszerre. Jolly Joker már nyugodt léptekkel baktat oda hozzám és mintha még nevetne is horkantva hozzám nyomja a fejét, felállásra noszogatva, ám a másik paci….nos ő nincs hozzászoktatva a farkasokhoz mint a lovarda többi négylábú lakója, így ő picit ideges, mivel a pajzsom valahol a gondolati síkon elakadt. Teljes nyugalomban sem lenne egyszerű felhúzni, ezért nem is próbálkozom vele, pedig milyen jó lenne most. Ezzel szemben a bennem lakozó bestia nem azt az érzetet skandálja, hogy „Pajzs, pajzs, pajzs!” hanem megérezve az ideges és idegen ló szagát, a száját nyaldosva mantrázik:”Hús, hús, hús!” Jolly Joker kantárjába kapaszkodva húzatom fel magam és leállok vitázni a farkasommal, hogy a fejébe verjem az újabb ló iránt a tabu fogalmát, de közben az engem a sárga földig leszidó hang lassan eléri a tudati szintem erős emlékeit és bevillan Jonathan arca. Mindez néhány lélegzetvételnyi idő alatt játszódik le bennem, Achilles lova mögé bújva kukucskálok ki Jonathan felé és csak bámulok. Sokat gondoltam rá és Shivára, de először Big ügynök, majd Achilles némileg átrendezte a naptáramat, pedig szívesen meglátogattam volna Jonathant és a kutyát, biztosan megtaláltam volna a farmot, de esélyem sem volt arra, hogy kitegyem a lábamat a lakból. Eleinte mérges is voltam, több okból ugyan de az egyik az Jonathan miatt volt. Végre rátaláltam egy jóképű, aranyos férfira aki – szomorú okokból kifolyólag de – facér volt, egész jól megértettük egymást míg el nem tüntettem a kocsikulcsát, és volt közös ügyünk is ami összekapcsolt minket, erre tessék; Achilles nem beharapott? Pont a legrosszabbkor. Hónapokra kivont a forgalomból és most is csak a lovardában lehetnék, de ez az állandó szabadságvágy ami a nap majd` huszonnégy órájában kitölti a lényemet…lényünket, nem hagyott nyugodni. Elég volt egyetlen perc amikor nem figyelt senki…és a sors összehozott minket újra. Mi ez ha nem egy jel?! *-Jonathan?! Hello! Hogy van? *Zavarban vagyok, mert eltűntem mint az aranyóra, pedig isten a tanúm rá, bármit megtettem volna, hogy találkozzunk. A kórházból Big ügynök nagyon gyorsan hazavitt, aztán pár napig hét lakat alatt őrzött nehogy megint ostobaságot műveljek, amikor az utolsó tréningbögrémet nem a falhoz hanem hozzávágtam méltán jogos de megjátszott toporzékolásom közepette, megadta magát. Talán ha tudom hol van Jonathan farmja, oda mentem volna elsőként de még várt rám némi kutatás ebben az ügyben, így Achilles volt az akihez mentem és ez megpecsételte az életem következő szakaszát. Egy rakás mentségem van, de egyiket sem mondhatom el. Le kell nyugodnom és a farkasnak is, különben újabb pokol szabadul el és azt már nem úszom meg. Ez viszont kitűnő érv ahhoz, hogy előhozakodjak vele a bestia előtt. Meghalni ő sem akar. A hangulatából ítélve egyelőre lemond Jonathan lováról és a háttérbe vonul, én meg előveszek néhány női, berögzült mozdulatot ami segít. Leporolom a nadrágomat és a pulcsimat, megigazítom a hajam, ami végre már ismét a maga sajátos, lángvörös színében pompázik. A szürke pulcsi remekül kiemeli a csillogó árnyalatot, nem véletlen a választás, bár kétlem, hogy a jelen helyzetben Jonathan értékelni fogja, mindenesetre előveszem még a mosolyt is az üdvözléshez.* -Shivával mi történt? Van már gazdája?*Annyira ágált ellen, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy megtartotta. Ezért kérdezek rá gyanútlanul. *
Tekintve, hogy egyébként kimondottan társasági lény, csak a hirtelen felbukkanás és a történt „baleset” számlájára írom azt, hogy Domino érezhetően nyugtalanabbul viselkedik az idegenekkel. Eszem ágában sincs feltartani, amikor úgy dönt, hogy menjünk tovább, igaz, amikor aztán meghallom a nevemet, ahogy lefagyok az ismerős hang miatt, úgy azzal a lendülettel meg is rántom a kantárt, megállásra késztetve a hátasomat. - Elisabeth? - bukik ki belőlem meglepetten, ahogy úgy irányítom Dominót hogy megforduljon, és alaposabban szemügyre vehessem a másikat, ha már eddig különösebben figyelemre sem méltattam. Hisz vörös haj, hasonló répavörös fürtökkel talán egy ismerősöm sem rendelkezik, és Bessie-nek sem ilyen volt a hajszíne, amikor találkoztunk, az biztos. De akárhogy is nézem, ez tényleg ő, bár teljesen másnak tűnik így vörösen, de kétségtelen, hogy ugyanarról a személyről van szó. - Hát... nem hittem volna, hogy találkozunk még valaha. Vagy hogy pont itt... - hisz aki a városban is képes eltévedni, abból nemigen nézi ki az ember, hogy pont majd erdőt járni indul egyedül. Pont itt, Alaszkában, ahol sokkal több a zöld, és kevesebb a városi környezet, mint bármelyik más államban. - Én hirtelen meg sem ismertem ezzel a vörös hajjal. Mire fel ez a nagy váltás? - kérdezek vissza, mert egyszerűen muszáj, furdal a kíváncsiság, mégis, hogy képes valaki amellett dönteni, hogy egy normális hajszín helyett egy ilyen kirívót válasszon? Mert miután első találkozásunk során még barna volt, valahogy fel sem merül bennem az a lehetőség, hogy az volt a festék, és ez az eredeti... - Hogy Shivával? Végül csak a nyakunkon maradt. Nő mint a gomba, ritka egy rendetlen kutya, de a többiek oda meg vissza vannak érte, szóval úgy tűnik, marad továbbra is... pláne, hogy a korábbi gazdáját nem sikerült előkeríteni. Shiva helyett a fiam átkeresztelte Plutóra. Rákapott a Disney mesékre... - teszem hozzá magyarázat gyanánt, gondolom, innentől nem nehéz összekötni a kettőt, hogy épp melyik a kedvenc szereplő belőle, és tekintve, hogy Shiva is ugyanolyan esetlen, nyakigláb kölyökkutya, még ha színében nem is feltétlenül hasonlít... Igaz, néhány lépésnyire már eltávolodtunk Bessie-től és lovától, de úgy tűnik, a saját hátasom továbbra is ugyanolyan nyugtalanul feszeng alattam, én pedig nem tudom mire vélni. Előre is hajolok, hogy biztatóan meglapogassam a nyakát, hátha attól megnyugszik, de közben a tekintetemmel Bessie-t figyelem, mint aki még mindig képtelen elhinni, hogy ő az. Azok után, hogy úgy eltűnt a kórházból is minden nyom nélkül, vagy bármit is hallottam volna felőle... az igazat megvallva azt hittem, hogy már rég elköltözött a városból, így különösebben nem is próbáltam keresni, hisz minek? Oly keveset tudtam róla, hogy valószínűleg úgy sem bukkantam volna soha a nyomára. - Bocsánat a korábbiért... - kapok végül észbe, hisz ha tudtam volna, hogy ő az, nos... valószínűleg akkor is pipa lettem volna, de esélyesebben raktam volna lakatot a számra, mint valami vad idegennel szemben - Ne vegye sértésnek, de... hogy kerül ide? Csak mert nem úgy néz ki, hogy nagyon értene a lovakhoz. - mondjuk sok meglepő nincs benne azok után, hogy a kutyákkal sem nagyon volt képben - Elszabadult a jószág a lovardából? - kérdezek rá, hisz azzal tisztában vagyok, hogy a közelben van.
*A meglepettsége csak olaj a zavarom és a bűntudatom tüzére. Az eszembe sem jut, hogy most lényegesen másképp nézek ki mint legutóbb, amilyennek megismert, nekem az a természetes. Határozottan jobban és magabiztosabban érzem magam a saját hajszínemmel, szükségem is van rá mert az életem olyan irányban változott, hogy ha csak azt nézem a bizonytalanság minden percemet felemészti. Sosem tudhatom mikor tör elő belőlem a fenevad, vagy mit kottyantok el óhatatlan arról a világról amibe belecsöppentem. A titkolózás korábban sem ment jól, talán csak Jonathan az egyetlen aki előtt egyetlen vétlen szót sem ejtettem. Perze ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy ő nem is firtatott semmit, ami zavaros volt azt hagyta a fenébe. Jasderick és Achilles azonban a legapróbb sejtésre is úgy vetették rá magukat mint éhező oroszlán a véres húsra. Most már tudom, hogy miért, az ő és most már az én életem is titkokkal teli, a füllentés legkisebb gyanúja is riadót fúj bennük és naná, hogy igyekeznek kideríteni az igazságot. Jonathan ember, őt nem igazán érdekli az ilyesmi, nincs is oka rá. *-Én azért reméltem...*Reméltem de bármennyire is igyekeztem elszabadulni a kényszerű "börtönből" már nem nagyon tervezhettem azt, hogy megkeresem, minden egyes eltelt nappal és újabb átváltozással csak erősödött bennem a tény, hogy ha Jonathan valamilyen csoda folytán itt és most letérdelne előttem és megkérné a kezem, akkor sem mondhatnék igen, sőt még talánt sem. *-Váltás? Ó, visszaváltás. Nekem ez az eredeti színem. *Önkéntelenül is megigazítom az imádott hajkoronát, és azon merengek, hogy a meglepődöttsége valóban csak a nem várt látványnak szól, vagy nem is tetszik neki amit lát. S aztán az is felötlik bennem, hogy ez miért olyan fontos nekem? Még mindig Jolly Jokert használom pajzsnak Jonathan lova és magam között, az idegessége nem akar múlni és gyanítom nem is igazán fog. Ennek ellenére nem ülök vissza a nyeregbe és nem vágtatok el idétlenül lóhalálában, félreteszem a kis ördögöt amelyik azt sugdossa a fülembe, hogy baj lesz. Érdekel a közös projektünk végeredménye, na és persze Jonathan ujja is. Míg ő elmeséli mi minden történt azóta, hogy nem találkoztunk a kezét nézem, úgy tűnik minden rendben van ele, viszont nem látom rajta a gyűrűt. Ezek szerint nem csináltatta meg, sikerült neki elengednie az elvesztett feleséget. Jellemző, ez az én formám.*-Plutó? Ez kedves, örülök, hogy jól vannak. *El kellene mennem, vissza a lovardába, ha észreveszik, hogy lovastól eltűntem kapok a fejemre és az lesz a legkisebb bajom. Sajnálatos módon Jonathan személye még mindig elég erősen hat rám ahhoz, hogy félretegyem az óvatosságomat. A mentegetőzésére megrázom a fejem előszó gyanánt. Nem bántott meg, vagyis talán megbántott volna ha ugyanazokat a szavakat más mondja de az ismerős hang mindent feledtetett velem. *-Nem történt semmi, én voltam a figyelmetlen.*Való igaz és ráadásul úgy indultam el, hogy bizonyos dolgokról még most sincs fogalmam. Ki tudja Jolly Joker mikor és hol állt volna meg ha nem találkozom össze Jonathannal. A kérdésre nem is olyan egyszerű a válasz, mert ha az igazat mondom az még több kérdést vet fel melyekre nem válaszolhatok őszintén és a végén megint megkapom ugyanazt mint amit a kocsikulcsért. Persze talán az lenne a legjobb ha Jonathan megharagudna rám örökre és nem lenne gondom többé...de nem szeretném ha utálna...és ez a nem egyszerű benne.*-Igen, úgy valahogy. Megtalálta az egyetlen kiskaput. *S mintha tudná, hogy róla van szó és ráfogtam mindent, Jolly Joker a jutalom répa helyett a hajamat kezdi el rágcsálni amit egyébként nagyon szeret a mai napig. Most, hogy már a színe is olyan mint a répáé, meg főleg. A fejéhez kapok és ellököm magamtól, megigazítom a hajamat amin már érzem a paci nyálát. Remek, hogy ez pont most jutott eszébe és nem akarja abbahagyni. Az idétlen ló mintha még vigyorogna is, mókásan horkant és újra nekiesik a hajamnak. Muszáj vagyok tőle távolabb lépni miután megint ellöktem a fejét.*-Jolly Joker hagyd abba, elég volt. Nem répa!*Egyébként imádjuk egymást és bár a lovarda összes lova hozzá van szoktatva a farkasokhoz, csak Jolly Joker tűr meg a hátán. ...igaz, nem is igyekeztem nagyon bármelyikre is felkerülni. Jonathan lova viszont egyáltalán nincs hozzászokva a farkasok közelségéhez és a belőlem áradó különleges erő, az általa érezhető szag nem tetszik neki. Egyre idegesebb, Jonathan hiába próbálja nyugtatni. Látom ezt és tudom, hogy miattam van, bármennyire is sajnálom és fáj a tudat, de el kell mennem a közelükből, ez pedig igen érzékenyen érinti a lelkemet. Ez lesz most már örökké?*-Örültem a találkozásnak...de most mennem kell. *Miért olyan nehéz ez? Mintha az életről kellene lemondanom,vagy legalábbis valami nagyon fontos dologról, az eszemet kell használnom a szívem és a lelkem ellenében. Annyira szeretném ha marasztalna és lenne indokom maradni, nem rajtam múlna. Ez azonban nem kívánságműsor, hosszú idő óta most először érzem lelkileg a nyűgét a farkaslétnek. Lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy nem keresem fel a családomat és hagyom, hogy halottnak higgyenek és most újra hasonlóképp érzek. A bennem élő farkast viszont mindez nem érdekli, unatkozik és neki áll mászkálni. "Menjünk futni, szaladjunk!" Közvetíti az érzést és a fenébe is, most kivételesen jól jönne nekem is. Kiszaladni magamból a keserűséget.*
- Én is. Másnap reggel vissza is mentem a kórházba, hogy beszámoljak róla, mire jutott az állatorvos a kutyával, de addigra úgy tűnt, már kiengedték. - és mivel nem vagyok sem rokon, sem hozzátartozó, mily meglepő – hogy semmi infót nem kaphattam személye kapcsán azon kívül, hogy ha jó fél órával előbb jövök, akkor még elcsíphettem volna. Így pedig, információ híján elég nehézkes lett volna felkeresni, pláne, mert a Smith sem mondható éppenséggel ritka névnek, a telefonkönyvben is csak három oldal volt tele azokkal, akiket így hívnak. - Ó... vagy úgy. - felelem némileg megilletődve, mert az valahogy fel sem merült bennem, hogy ez a mostani az eredeti hajszíne. Biztos azért, mer az első találkozáskor még barna volt? Valószínű. Mondanám, hogy ha engem vert volna a sors ilyen hajszínnel, biztos, hogy vagy non-stop kopaszra vágatnám, vagy kalapot hordanék, csak senki se lássa, de mivel láthatóan ő tökéletesen ki van békülve vele, így inkább megtartom magamnak a véleményemet. - Köszönjük. Azt nem mondom, hogy sosem okoz fejfájást, hisz kölyök, mint ha sosem fogyna el az energiája, és még mindig meglep, milyen hülyeségekre képes, de idővel majd beletanul, meg kinövi ezt az ifjonti hevességet. - még egy-két év talán? Ha a többi kutyával túléltük ezt az időszakot, csak menni fog ezzel is. Némileg megnyugszom, hogy különösebben nem vette a szívére a másik a nem túl kedves kirohanásomat, vagy próbálja az egészet az én nyakamba varrni az egészet, amikor azonban bűnbaknak szegény lovat hozza ki, csak a fejemet ingatom. - Tudnak, ha akarnak, nem igaz? Néha meglep, milyen találékonyak tudnak lenni. A múltkor nálunk is megszökött az egyik, miután valahogy kinyitotta a saját karámját. - igaz, ez még hónapokkal ezelőtt volt, de emlékszem, milyen sokáig kerestük a sógornőmmel. Nem is akadtunk a nyomára, pláne, mert idő közben Ronnie lova is megbokrosodott, és mivel mindketten könnyebb sérüléseket szereztünk, végül keresés helyett az orvosi rendelőben kötöttünk ki. Az elcsatangolt ló meg két nap múlva újra ott legelészett a ház előtt a virágoskertben, amikor reggel felkeltem... Csak szótlanul nézem, ahogy Bessie a lóval „birkózik”, menteni próbálja a haját, és bár tudom, ha az ő helyében lennék, én sem nevetnék, így viszont képtelen vagyok elfojtani a mosolygást. - Lehet, hogy nem, de a színe egészen hasonló. Azt hiszem, neki hiába magyarázná. Alma van nálam, ha esetleg azzal sikerül meggyőzni, adjak? - kérdeztem vissza, igaz, enni annyira nem ajánlgatnám, de a lovak imádják ezeket a korai, félérett, hullott fajtát is. Ha pedig kell, elő is túrok pár kisebbet a nyeregtáskából. - Mi? Ilyen gyorsan? - kérdezem némileg meglepve, mert mit tagadjam, azt hittem, hogy ha már volt olyan szerencsénk, és egymásba botlottunk, újra, akkor az nem valami öt perces valami lesz, még úgy is, ha Domino képtelen normálisan viselkedni, és csak nyugtalanul fészkelődik alattam. Talán a másik lóval van baja, vagy ő is Elisabeth hajával szemezik, azért ilyen? - Vissza a lovardába? – kérdezek rá végül, mert ha igen, - - Akkor addig elkísérem. Úgy sincs túl messze, és pár dolgot még meg kéne beszélnünk. - ajánlom fel, hisz különösebben nem nagy kitérő. Bár ha másfelé tart, az sem annyira, szóval hacsak nem közli kerek-perec, hogy kopjak le, úgy egy darabig még biztos „örülhet” a társaságomnak. - Először is, hogy is volt az a múltkori ígérete, hogy még ha nálam is marad végül a kutya, majd eljön segíteni vele, meg a többi? Másrészt meg, azt hiszem, múltkor az autómban felejtett valamit, amikor rosszul lett. Tényleg, azóta jobban van? Mi volt a kórházban? - érdeklődök felőle, hisz részemről nagyjából addig tartott a történet, hogy a mentőautóval együtt ő is távozott. Persze, azt látom, hogy most jobban van, de hogy a köztes időben mi történt...?
*Az a tény, hogy én reméltem az újbóli találkozást, természetes és egyértelmű, hiszen nekem nem volt gondom Jonathannal, egész jól kijöttem vele és miután kiderült, hogy nem házas, a helyzet csak jobbá vált. Persze csak addig reménykedhettem, míg Achilles be nem harapott és fel nem forgatta a világomat. Az sem tántorított el, hogy leginkább csak bosszúságot okoztam Jonathannak, aki minden bizonnyal neheztelt rám, és számíthattam valamilyen „bosszúra” a részéről amit szemlesütve viseltem volna. Ám az, hogy másnap keresett engem a kórházban, megdöbbentett. Őszintén meglepődtem és ez minden bizonnyal kiült az arcomra is. *-Valóban? Sajnálom, hogy nem ért el. *Tényleg sajnálom. Jó lett volna ha másnap találkozunk, vagy később bármikor. Isten a tanúm én mindent megtettem amit csak lehetséges volt, hogy elszabaduljak otthonról, de mondjuk úgy, a kis közjátékom a kórházzal némi büntetést vont a fejemre. Big ügynök nem kicsit volt kiakadva, noha Ramosnak semmi köze nem volt az egészhez és én sem sodortam magam sem testileg sem a lebukás veszélyébe, úgy tűnt biztosra megy és gyanítottam, hogy még elvezi is, hogy bezárhat. Amikor végre engedett az nem a hosszas könyörgésnek volt betudható hanem a sokadik tréningbögrének ami kivételesen nem a falnak repült hanem a feje felé. Végérvényesen el lettem könyvelve közveszélyesnek. Az első utam még sem Jonathanhoz vezetett hanem Achillesnek, mivel ő jól tudta mi a helyzet velem és Big ügynökkel és nem kellett füllentenem semmiről. Az a nap viszont megváltoztatta az életemet és szakadékba taszította minden reményemet a Jonathanhoz fűződő, plátói kapcsolatommal szemben. Szóval volt bőven mit megmagyaráznom de semmit nem mondhattam el és ebben az esetben jobb lett volna ha nem futunk össze. A hajam szívével kapcsolatban sem mondhattam el az igazságot, de nem ez volt a fő ok amiért kikerültem a témát, hanem az, hogy érezhetően Jonathan nem volt oda a régi felújításáért. A farkaslét egyik előnye most hátránnyá vált, éreztem ha halványan is, hogy nem tetszik neki. Ám ez már csak a női büszkeségemet csorbította, sokat nem jelenthetett…ahogy az sem, hogy nem látom rajta a gyűrűt. A Shiváról szóló jó hírek azonban némileg jobb kedvre derítettek, halványan elmosolyodtam, eszembe jutott a lüke pofája, a kisebb harc amit vele folytattam, ami miatt végül Shivának neveztem el. Úgy tűnt az idétlenségét még nem nőtte ki, azt persze nem tudtam milyen fajta és, hogy soha nem is fogja kinőni. *-Örömmel hallom…mármint nem azt, hogy gondot okoz hanem, hogy jól van és szerető családra talált. *Egy picit megfájdult a szívem amiért nem vehetek részt az életében, pedig megígértem. Ha nem is vihettem haza, azért szívesen ellátogattam volna Jonathan farmjára, természetesen elsősorban Shiva miatt…ááá nem Jonathan miatt. Jelen helyzetben azonban ez nem lenne jó ötlet, csak még azt nem tudom hogyan magyarázzam ki magam az ígéretem alól ha esetleg Jonathan szóba hozná. Nekem viszont ott voltak a lovak, főleg Jolly Joker. Noha nem az enyém volt, vele töltöttem a legtöbb időt, olyan volt mint a gazdája. Végtelenül szabad, bosszantó, és meglehetősen hangulat függő. *-Főleg JollyJoker, volt kitől tanulnia.*Az biztos, hogy megvolt a magához való esze, néha még Achillesen is túltett. Azért is gyűlt meg vele a bajom most, és tudtam, hogy mindez az én hibám, felelőtlenül indultam el, de annyi korlátozás után amit nekem kellett az utóbbi időben elviselnem, nem csoda, hogy azonnal kaptam az alkalmon. Tulajdonképpen én voltam az aki megtalálta a kiskaput és nem Jolly Joker, de ha ezt mondom akkor némi magyarázatot is mellékelnem kellett volna, arról pedig Jonathan nem tudhat. Így egyszerűbb volt. Eddig remekül eltársalogtunk, mintha meg sem történt volna a szörnyeteggé válásom, azon kívül persze, hogy Jonathan lova még mindig eléggé feszült volt, bezzeg Jolly Joker feltalálta magát. Ahogy máskor is. Már az első találkozásunkkor ráharapott a hajamra pedig akkor még barna volt, egyáltalán nem hasonlított a répára, sem a szénára amihez Achilles hasonlította. Most mintha szándékosan akarna bosszantani, csak elég lenne rámorrannom és abbahagyná, de azt nem tehetem meg Jonathan előtt és feltételezem a lova is megérezné a hirtelen változást, a végén még megvadulva nekiiramodna az erdőnek. S megint én lennék a hibás. Próbáltam kihúzni a tincset a szájából és távolabb menni tőle, eltolni a fejét magamtól, de elég makacs jószág ahhoz, hogy sikerüljön jutalom nélkül lebeszélnem a fodrászatról. Jonathan jó kedve bezzeg kiteljesedett. Mentségére legyen mondva, hogy legalább segíteni is hajlandó volt.* -Alma? Az jól jönne most. Megtenné, hogy…hálás lennék.*Egy alma még nem a világ és ha attól Jolly Joker elengedné a hajamat, akkor visszaülhetnék a hátára és mehetnék a lovardába, minél messzebb Jonathantól, de főleg a lovától. Attól féltem, hogy a paci idegessége magára vonja a farkasom figyelmét és ki akar majd törni. Nem lenne előnyös senki számára ha mindezt Jonathan szeme láttára tenné. A fél várost mozgósítani kellene, beleértve az őrzőket, az Alfát és valószínűleg jó időre elveszíteném egy végtagomat, Achillesről már nem is beszélve, elvégre a felelős értem. Amint megkaptam az almát, Jolly Joker szájába nyomtam, szerencsére hajlandó volt a csereüzletre, így már szabad volt az út a meneküléshez. Úgy gondoltam Jonathannak sem lesz kifogása ellene, legalább megszabadul tőlem, de mint ahogy eddig vele semmi sem úgy történt ahogy én azt kigondoltam, most sem a reményeim szerint alakultak a dolgok. Már fordítottam a lovarda felé Jolly Jokert a kantárszárnál fogva mikor Jonathan visszatartott. Meglepődve fordultam felé. Más esetben örömtáncot lejtettem volna ezekért a szavakért, de most megugrott a szívem és nem a kialakult vonzalom miatt. *-Elkísér? Milyen pár dolgot?*Most kezdtem csak megijedni, Jonathan csak szóba hozza a korábbi ígéretemet. Te jó ég! Most mit mondjak neki? Nem küldhetem el, az túl goromba lenne, másrészt minden bizonnyal nem elégedne meg ennyivel, csak a kíváncsiságát borzolnám fel. Az ő helyében én is felettébb érdeklődnék az iránt, hogy ha korábban láthatóan oda voltam érte, akkor most miért menekülök. A hangom olyan volt mint egy kisegér cincogása, a farkasom felhorkant erre az őt ért szégyenre. Hamarosan szükségem lesz a pánikroham ellen használt meditációs képekre. Pálmafák, tengerpart, cseresznyés koktél párás pohárban. Egyszerre több kérdést is rám borít, némi információt is amitől megtorpanok. Egyszerűbb abba kapaszkodni mint magyarázkodni és elutasítani, másrészt nem emlékszem, hogy bármim hiányozna, de persze a kórházból való hazatérésem után pont nem a táskám tartalma érdekelt. A kérdéshalmaz elejét úgy ahogy van ignorálom és zavartan kérdezek vissza, némi homlokráncolással.* -Köszönöm sokkal jobban.*Ha az nem számít, hogy teliholdkor veszettül nekiiramodom az erdőnek és pusztítok, hogy másnap véres szájjal térjek magamhoz.* -Csak megfigyeltek, semmi különös. Megállapították, hogy pánikrohamom volt és hazaengedtek. *Akkor figyeltek volna meg amikor az első teliholdamra vártam szívszorongva. *-Mit hagytam a kocsiban? Nem emlékszem semmire ami hiányozna.*És ami olyan fontos lenne, hogy Jonathan számára említésre méltó. *
- Én is. - vontam vállat, valóban így volt. Részben, mert tényleg a frászt hozta rám, amikor rosszul lett a parkolóban, és jó lett volna biztosra tudni, nem pedig csak feltételezni, hogy tényleg jól van. Másrészt pedig... nos, akkor még nem adtam fel a reményt, hogy mégis nála kössön ki a kutya. Hát, így jártam, s bár úgy néz ki, Pluto már véglegesen nálunk marad, attól még nem felejtettem el Elisabeth ígéretét. Miután pedig túlteszem magam a hajszínét illető „sokkon”, már mesélek is tovább, hogy mi minden történt azóta négylábú barátunkkal. - Nos, valami olyasmi... igazából nem rajtam múlt, a fiatalok szavazták meg, hogy maradjon. - persze vérzett volna a szívem, ha ennyi kiadás után végül a menhelyen köt ki a blöki, de attól még nyugodtan aludtam volna éjszaka, hogy nem nőtt a létszám a kutyák létszámát tekintve. Így azonban egy egészen fiatalka példánnyal is bővült a csapat. - Okos jószágok, annyi szent. - értek egyet vele, mielőtt még a már említett egyed le nem csapna a vörös tincsekre, répának képzelve azt... Vagy lehet, mégiscsak korai volt elkiabálni a dolgot? Mindenesetre szökni azt nagyon tud, úgy néz ki. - Rögtön adom, egy pillanat! - szállok le én magam is a lóról, hogy a nyeregtáskából előszedjek néhány szem almát, kettőt végül Elisabeth felé nyújtok, egyet meg Dominónak szánok, ha már annyira szemezget ő is a nő hajával... Így, hogy Jolly Joker csócsálta meg, inkább vicces, de ha az én lovam rá megkóstolná, az már sokkal kínosabb lenne, így hát jobb elejét venni a dolognak. Úgy tűnik, ő is sikerrel járt, igaz, amikor egyszer csak kijelentette, hogy megy, azt nem kicsit furcsállottam, legalábbis az első találkozásunk fényében. Valami történt, az biztos, és volt egy olyan sanda gyanúm is, hogy nincs köze a korábbi találkozásunknak hozzá, mert... mégis, mi olyan történt ott, amiért egyszer csak ilyen zárkózottá válna? Furcsa, és valami különös, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem is hagyott nyugodni. Azt nem mondom, hogy biztosan sikerül kiderítenem, de... próba szerencse, nem igaz? - Persze. Úgy is útba esik. Régebben egészen sokat jártam erre, az egyik lovamat még az első tulajtól vettem. Azt hallottam, hogy azóta már gazdát cserélt egy párszor a hely... Most milyen? - kérdezek vissza érdeklődve, hisz jó ideje nem köszöntem be, attól függetlenül, hogy gyakorta jártam a közelében lévő erdőket. Azt meg honnan is sejthettem volna, hogy nem egyszerű látogatóként tévedt el az egyik lóval, hanem történetesen egészen közeli szálak fűzték a jelenlegi tulajdonoshoz? - Ezt örömmel hallom. Azért elég riasztó volt látni... Gyakran történik ilyesmi? Vagy mi váltja ki? - kérdezek vissza, hisz korábban a kórházban sokkal szarabb volt a helyzet, ahogy próbálom felidézni a dolgokat, az állatorvoshoz érve már egészen lecsillapodott az egész, erre? Bumm, egy pánikroham! - Nos, hogy mit... segítek. Ruhanemű, és nők hordják? - kérdezek vissza, és gondolom – remélem – hogy ennyiből már sikerül belőnie, hogy miket hord a saját táskájában. Én legalábbis biztosra veszem, így némileg elmerengve folytatom is, miközben a lovam kantárját fogva sétálok mellette. - Annyiból mondjuk elég kínos volt, hogy nekem fel sem tűnt, a húgom talált rá véletlenül, úgyhogy képzelheti, milyen félreértés meg veszekedés támadt belőle... - forgatom a szemeimet hitetlenkedve. Igaz, a vita nem emiatt robbant ki, de olajnak páratlan volt arra a bizonyos tűzre...
*Egy pici elégedettséggel töltött el a tudat, hogy Jonathan érdeklődött irántam….fenéket irántam, utánam és ez sajnos nem mindegy. Az örömöm azonban hamar elszállt, hiszen minden hiába. Pedig ha most a rég Bessie lennék még ki is használhatnám ezt az apróságot, függetlenül attól, hogy akkor még mindig a tanúvédelmi program szenvedő alanya lennék Ramos Damoklész kardjával a fejem felett. Azt azonban még mindig jobban lehetne kezelni mint a vérfarkasságomat. Az elmúlt volna és szabad lenne a pálya és még azt is meggondolnám – ha jól alakultak volna a dolgok – hogy egy hosszabb hazalátogatás után visszajönnék ide, elvégre itt is szükség van profi könyvelőkre, én pedig az vagyok. *-Igazából én is ebben reménykedtem.*Hazugság enne azt állítani, hogy nem vettem számításba a lehetőséget, ha Jonathan húzódzkodott is Shiva vagyis Plútó örökbefogadásától, szinte biztos voltam abban ha a gyereke meglátja akkor nem lesz szíve nemet mondani. Erről azonban lemaradtam, mint ahogy sok másról is, köztük Jonathanról. Mosolyogtam ugyan, mert a korábbi furfangos tervem így vagy úgy de sikert hozott, mégsem voltam maradéktalanul boldog. Most először – ha a családomat nem számítom – éreztem a vérfarkasság hátrányát. S pont emiatt szeretnék nagyon gyorsan lelépni amit Jolly Joker a maga módján megakadályoz, az ő csapdájába esem amikor ráharap a hajamra és most makacsabb mint eddig bármikor, mintha azt akarná, hogy maradjunk. Szerencsére Jonathan segítségével le tudom almázni, így tőle megszabadulok, de az álompasitól nem. Amikor kijelenti, hogy elkísér, már tudom, hogy másképp kellett volna intéznem az egészet. Ha maradok még egy kicsit, kockáztatva, hogy a lova megbokrosodik a farkasom pedig kiszabadul, talán nem harapott volna rá a sietségem okára mint Jolly Joker a hajamra, ám a baj már kiteljesedett. Kényszeredetten mosolygok felé, próbálom leplezni, hogy mindez nagyon tetszik és belemegyek a játékba. Akkor beszélgessünk egy kicsit, kínzom magam a társaságával, mert tudom, hogy utána jobb ha soha többé nem találkozunk, és csak feleslegesen reménykedem, de remélhetőleg később alábbhagy a makacssága. *-Ez kedves öntől, köszönöm…. Jó hely a lovarda, sok gyerek is jár oda, turisták és a helyi lakosságból is páran akik más hely nem lévén ott tartják a lovaikat. Én végzem a könyvelést….persze nem ott helyben, nem vagyok ott túl gyakran.*Egy picit elszóltam magam de időben sikerült korrigálnom, ha esetleg Jonathan arra gondolna később, hogy ott mindig megtalál, hát ne keressen. Pedig mit meg nem adnék azért, hogy érdeklődjön _irántam_. Nem is tudom megállni, hogy menet közben lopva oda-oda ne pislantsak felé, alaposan szemügyre véve. Az arca mintha kisimultabb lenne mint legutóbb és az erős kíváncsiság érzése mellett némi gondtalan békét is érzek felőle. Talán a gyűrű az oka, az, hogy nincs rajta azt jelentheti, hogy végre sikerült elengednie a feleségét. *-Nem túl gyakran szerencsére, de ha most beszélnék róla akkor megint megtörténne. Azt pedig gondolom egyikünk sem szeretné.*Azzal a különbséggel, hogy a hirtelen érzelmi változás nem a szokásos és a Jonathan által már látott tüneteket produkálná hanem a farkasom ugrana ki a bokorból. Legalábbis nagy valószínűséggel ez történne, noha azóta, hogy Achilles beharapott és a halál mint olyan már nem igazán játszik szerepet az életemben, még nem próbáltam ki milyen hatással lehet rám és a farkasomra. Szerencsére sikerült elkerülni mindezt, de egyszer kipróbálom, amikor már uralni tudom a fenevadat. Hogy a régi énem mennyire megmaradt azt az jelzi, hogy amikor az állítólagos elvesztett holmimról van szó és a leírásból azonnal rájövök pontosan mit is hagytam Jonathan kocsijában, sikerül úgy elpirulnom mint amilyen a hajam. Abból persze, hogy ruhanemű és nők hordják még sok mindenre gondolhatnék de csak bugyit és harisnyát szoktam magammal hordani a táskámban, minden apró balesetre felkészülve. S persze mivel Jonathan jól tudja mi volt a zacskóban, minden bizonnyal alaposan meg is nézte. Erre csak elnyílt ajkakkal reagálok és persze számtalan lehetőség lezajlik a fejemben arra nézve, hogy Jonathan mit csinálhatott a kis női csomaggal, de mint mindig, most sem ennyi volt a történet. A húga említésére már a szám elé kapom a kezem, hogy elfojtsak egy ijedt sikkantást. Tócsányira kerekedett szemekkel nézek rá, és persze megtorpanok mert a lábaim nem visznek tovább. Ennyit az érzelmi hullámról. Elképzelem a helyzetet, s mivel Jonathan veszekedést említett, feltételezem a húga nem nézi jó szemmel ha nő ismerősei vannak, vagy teszem azt viszonya. *-Ó, egek! Ez roppant kellemetlen. Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam, nem volt szándékos. Ez…ez….olyan mintha direkt hagytam volna ott mint egy bosszúszomjas szerető. *Legszívesebben itt helyben elsüllyednék a föld alá, ami persze nem történik meg, így szembesülnöm kell a történtekkel. Arról nem is beszélve, hogy egy bugyi nagyon sok mindent elárul a viselőjéről. Nos, legalább az a gondolat vigasztal, hogy nem a nehéz napokra szánt strapabíró darab maradt a kocsiban hanem egy fekete csipkés. Mindez azonban nem segít, az érzelmi töltetet kiélesítette, nekem pedig muszáj a floridai tengerpartra koncentrálnom, már a számban érzem a cseresznyés koktél ízét, sok-sok vodkával. Rengeteg vodkával. Ha csupán a gondolata is ugyanolyan hatással lenne mint a megivása, a farkasom már kómásan fetrengene. Muszáj témát váltanunk, felejtsük el a bugyimat, tegyük félre mint a forró pitét és álljunk a jeges zuhany alá. *-Sikerült a gyűrűjét megcsináltatni? *Más téma nem lévén, hirtelen ez jutott eszembe, másrészt azért érdeklődni még lehet ha jelentősége már úgy sincs. Addig csak kitart míg vissza nem érünk a lovardába, ott pedig bármennyire is fájdalmas lesz, el tudok tűnni a szemei elől. Séta közben a lova és én közöttem lépked, bár a távolság így is kicsiny, az almával elterelt figyelem némiképp lecsillapította a lovát, másrészt talán Jolly Jokernek is van köze hozzá, mivel ő halál nyugodt, csak a mindenkori idétlensége dominál, talán a másik ló is rájött, hogy a bennem élő farkas nem akarja bántani. Megjegyzem nem a fenéket nem, de már legalább annyit sikerült elérnem, hogy a lovak tabu és ne csorgasson nyálat.*
- Ó, milyen jó ezt így utólag megtudni. - jegyzem meg némi cinizmussal, ezek után mondja valaki, hogy a nők nem számítóak... de meg kell hagyni, bejött a terve, nem hiszem, hogy ezek után lepasszolnánk másnak a már sokat emlegetett négylábút. S miközben ezt megbeszéljük, sok minden egyébbel karoltve, előhalászok néhány almát, hogy azzal váltsuk ki Bessie lovánál a répavörös tincseket, majd azt követően elinduljunk visszafelé. - Valóban? Ezt nem is tudtam. - lepődök meg kissé, hisz eddig azt hittem, csupán az állatok iránti szeretet fújta a lovarda környékébe, ha már, valljuk be, magát a lovaglást nemrégiben kezdhette, ha ilyen nehézkesen bánik a lóval. - Akkor ezek szerint jól beindult az üzlet. Legalábbis ahoz képest, amikor még én vásároltam onnan. - teszem hozzá, ami pedig a munkahelyével kapcsolatos mentegetőzést illeti... különösebben nem zavartatom magam amiatt, hogy nem fellelhető 0-24 órában az említett helyen. Attól, hogy a farmon lakok, engem is egész ritkán lehet házon belül elcsípni úgy, hogy nem úton vagyok valamerre. Lehet, hogy nem dolgozik ott helyben, de ha úgy hozná az élet, legalább lenne egy biztos pont, amin keresztül üzenni lehet neki. Ha már a városban élő Smith-ekkel folyót lehetne rekeszteni, annyian vannak... - Ó... akkor inkább vegye úgy, hogy nem is kérdeztem semmit. - az állatorvosi rendelőben, a város szélén még egészen jól működött a „hívjuk-a-mentőket” stratégia, de itt, a városon kívül, az erdő közepén... Már múltkor sem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, kétlem, hogy most több sikerrel járnék, így inkább nem is erőltetem tovább a témát. Úgy is van helyette más megbeszélni való, így inkább azzal fűzöm tovább a beszélgetés szálát, és úgy tűnik, hogy sikerrel. Legalábbis az, hogy Bessie arca is majdnem olyan vörös színben pompázik, mint a haja, ezt sejteti, emlékszik, mi hiányzik a táskájából, és legyen egyébként akármilyen kényes téma is két idegen közt, mégis képtelen vagyok elfojtani a mosolygást annak tudatában, milyen könnyen zavarba jött. Bezzeg amikor a húgom előrukkolt vele, én egyből falfehérre sápádtam. Amikor megtorpan a sétánk közepette, én is megállok mellette, s bár a reakciója még mindig mulatságos, azért némileg aggódó tekintettel fordulok felé. - Minden rendben? - nehogy megint úgy döntsön a rohama, hogy itt és most, vagy elájuljon nekem itt az erdő közepén, mert... gőzöm sincs, akkor mihez kezdek. Na jó, nyilván visszavinném a lovardáig, de hogy utána hogy magyaráznám ki magam... - Áh, amúgy is rossz napunk volt, úgyhogy egy szép nagy veszekedés közepette ez csak a hab volt a tortánt. Ő is ilyesmire gyanakodott egyébként, attól félve, hogy egy szép nap szó nélkül beállítok magával, hogy de mostantól velünk fog lakni. Azóta szerencsére úgy néz ki, hogy visszaállt a béke, meg ő is rájött, mekkora hülyeséget feltételezett. - csóváltam a fejemet, nem mint ha Elisabethet akarnám bántani, egyszerűen csak annak fényében, hogy a húgom mennyire ismer, fel nem bírom fogni, hogy juthatott egyáltalán eszébe ilyen marhaság. Mert pont az a fajta vagyok... - Hm? Azt sikerült, igen. Végül csak igaza lett, egész hamar elkészültek vele. - vallom be, hisz amikor még az ujjtörés előtt azzal ijesztgetett, hogy le kell majd vágni, de ne aggódjak, mit ne mondjak, elég szkeptikus voltam - Azonban úgy néz ki, hogy sikerült kinőnöm az esküvő óta. - teszem hozzá. Esélyes, hogy hacsak nem vágják le az ujjamról, levenni sem nagyon tudtam volna, így viszont visszajönni nem akar... én meg újabb kört menni csak ezér az ékszerészhez, szóval egyelőre otthon pihen a fiókban, biztos helyen. - Mielőtt el nem felejtem... A kocsimban felejtett holmijait mikor szeretné visszakapni? Ha kutyalátogatóba jön, vagy hozzam el ide a lovardába? - ha már úgy is itt (is) dolgozik, csak eljut hozzá előbb utóbb, nem igaz?
*Némi szarkazmust vélek kihallani a hangjából, de nem hibáztatom elvégre joga van hozzá, igaza van. Tényleg reméltem, hogy befogadja a kutyust ha kiderül, nincs gazdája de az is igaz, hogy valóban részt szerettem volna venni a felnevelésében. Na persze nem minden hátsó szándék nélkül, de nincs eredmény munka nélkül és még élveztem is volna. Azt viszont nem igazán élveztem, hogy kvázi sarokba szorított, bár Jonathan nem tudott róla. Az, hogy el akart kísérni a lovardáig, több okból sem volt előnyös a számomra. Egyrészt mert lehetőséget adott arra, hogy Jonathan kérdezősködjön, másrészt épp csak sikerült elkerülnöm, hogy a bennem élő fenevad szabad útját járja. Rengeteg féle érzelmi hullám érhet még míg meg nem érkezünk, az pedig mind egy-egy zárat nyit ki a ketrecen. *-Nem tudhatta. *Honnan is tudta volna mikor a lovarda közelében sem járt az utóbbi időben? Hírét sem hallottam az ott dolgozóktól, az is igaz, hogy nem igyekeztem senkivel sem beszédbe elegyedni, nehogy megint lovász saslikot temessünk, csak most az én hibámból. Ha lovarda nem is ment olyan jól, sokkal jobb volt a helyzet mint korábban. Achilles remekül bánt a lovakkal, kezdett fellendülni az üzlet, én meg kihasználtam minden kiskaput, természetesen legálisan. Még. *-Mondjuk úgy, hogy jobban.*A lovarda könyvelésével el tudtam magam foglalni, persze ez korántsem fárasztott le, ahhoz egészen más kellett amivel az emberi lelkem még mindig nem békült ki. Ehhez még hozzájárult a pánikbetegségem, amiről még nem derült ki, hogy jelen van-e még. A farkasok ugyan mentesek voltak minden fizikai betegség alól, de a lelki defektek megmaradtak. Hogy az én halál iránti félelmemre ez milyen hatással volt, azt sajnos nem tudtam és inkább nem kockáztattam meg egyetlen gondolatot sem. Pedig szívesen beszéltem volna róla Jonathannak, hogy megmagyarázzam mi történt velem legutóbb és miért. Ekkor még azt gondoltam ez lehet a legrosszabb ami témaként felröppenhet kettőnk között, ám a java még csak ezután jött. Az, hogy az alsóneműm közkézen forgott nem a hab volt a tortán hanem a koktélcseresznye a hab tetején. Úgy virított mint led füzér a karácsonyfán. A zavarom Jonathanból mosolyt csalt elő ami csak rontott a helyzeten és kénytelen voltam asszociációs képeket vetíteni magamban, hogy a hirtelen fellobbanó érzelmi hullám ne kapja a hátára az izgatott farkast. *-Persze, minden a legnagyobb rendben.*Azt hiszem ezt nem is neki mondtam hanem magamnak, magamat biztattam és próbáltam megnyugodni, ám Jonathan a zavarból egyenesen a megalázás vermébe taszított. Talán csak jót akart azzal, hogy minket kettőnket nem hozott össze a húga előtt, de az ellenkezőjét érte el vele. Bár próbáltam témát váltani a gyűrűről való érdeklődés jó ötletnek is tűnt, de csak nem hagyott nyugodni a kis monológjának a végére biggyesztett három szó.* -Szóval maga szerint az, hogy mi ketten, hülyeség? Annyira elképzelhetetlennek tartja? Maga szerint velem kezdeni hülyeség? *Máskor, vagyis régebben amikor még egészen önmagam voltam, vagyis csak én voltam magamban, hűvös és nyugodt hangon kérdeztem volna vissza annak ellenére, hogy hasonlóan bántott volna a kijelentése és a „hülyeség” szót is mással helyettesítettem volna, lévén az nem illik egy nőhöz. Ám most, a farkasom is felbőszült az én érzelmi hullámomtól. Fel s alá járkált és morgott. Attól félve, hogy kitör és már nem tudom megállítani, előresiettem. Az az igazság, hogy menekültem, minél távolabb Jonathantól.* -Adja fel postán!*Vakkantottam oda Jonathannak és úgy húztam Jolly Jokert mint igásló a szekeret. Mondjuk nem kellett hozzá nagy erőt kifejtenem, a vicc az egész beharapásomban az volt, hogy külsőre gyenge és törékeny nőnek látszottam, de a Muszklik erejével, amit Achilles igyekezett fejleszteni. A fájó pedig az volt, hogy bármennyire is vonzódtam Jonathanhoz, többé már nem lehetett közöm hozzá, pedig szívesen végigcirógattam volna a meztelen mellkasát és a kockás hasát. Biztosan kockás hasa van….~Bessie! Felejtsd el, nem szabad szexre gondolni!~*Igazából szinte semmire nem gondolhattam anélkül, hogy ne okozna valamilyen érzelmi izgatottságot, a legjobb az lett volna ha beveszek valamit amitől katatón leszek. Egy zombi értelmi és érzelmi szintjén. *
- Igaz... nekem ment a vallatás a betegfelvételhez. - húzom el a számat, bár így visszagondolva, még azon túl is több minden derült ki rólam, miközben próbáltam elkerülni, hogy rám sózza a kutyát, mint róla. Nem hiába nem kerestem, miután kiengedték a kórházból, mert nemes egyszerűséggel semmi olyan épkézláb nyomom nem volt, amin elindulhattam volna. Annak mindenesetre örülök, hogy a lovarda sem lett az enyészeté, ahogy annak is, hogy egyelőre megússzuk az újabb rohamot – ő a kellemetlenségeit, én meg, hogy tehetetlenül betegre aggódjam magam itt a semmi közepén a hozzá nem értésem miatt. S hogy a lovardáig se csendben teljen az út, addig is beszélgetünk, igaz, annak a módja és rendje szerint sikerül megint kényes vizekre eveznem, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. S a legrosszabb, hogy először még csak nem is érzékelem a hirtelen beálló hangulatváltozást, amíg Elisabeth hangnemet nem vált. Csak pislogok meglepetten, mint hal a szatyorban, mialatt próbálom visszaidézni, hogy miket is mondtam, de hamar kibukik, hogy hol is a probléma, én pedig sietős léptekkel indulok meg a másik után, ha már ilyen határozottan nekiiramodott. Sőt mi több, miután néhány lépéssel beérem, még vagyok annyira pofátlan, hogy elé is lépek, megállásra késztetve, fél kézzel megragadva Jolly Joker kantárját, de csak azért, mert erős bennem a gyanú, hogy különben esélyem se lenne kimagyarázni magam, úgy itt hagynának. - A fenébe is, nem így értettem! - mondanám, hogy tipikus nő, naná, hogy nem úgy ért semmit, ahogy azt az ember szánja, és mesterien forgatja ki a másik szavait, persze annyira már bátor nem vagyok, hogy ennek a gondolatnak hangot is adjak. Az lenne még csak az olaj a tűzre! - Nem erről van szó! Természetesen semmi gondom a személyével, egyszerűen csak... - kezdtem bele nagy lendülettel, ám amilyen nagy volt, olyan hamar alább is hagyott, ahogy azon törtem magam, mégis hogyan magyarázzam ki ezt az egészet úgy, hogy abból ne legyen még nagyobb félreértés? Semmilyen téren sem? Na jó, próbáljuk meg a másik oldalról megközelíteni. Nem épp a legvidámabb, de talán sikerül tisztázni a dolgokat. - A feleségemmel már gyerekkorunktól kezdve ismertük egymást, és miután a szüleim után nem sokkal őt is elveszítettük, utána tényleg teljességgel a munkába temetkeztem. Tudom, nem épp a legjobb, már minden létező hozzátartozómtól megkaptam, ahogy azt is, gyakrabban kéne kimozdulnom szórakozni, ismerkedni, ideje lenne tovább lépni, úgy élni, mint a többi korombéli, de ez van... - tárnám szét a kezeimet, ha nem lenne mindkettőben egy-egy ló kantárja, így jobb híján marad a vállvonás, mielőtt folytatnám - Szóval, hogy a kérdésére válaszoljak, azzal, hogy „hülyeség”, nem magát szerettem volna minősíteni, hisz csinos, okos, humoros, talpraesett, meg minden, inkább a húgom következtetésének annak fényében, hogy nagyjából aaa... gimi óta nem hoztak hírbe senkivel. - szusszanok egyet így a nagy monológ – vallomás? – végére érve. Mondjuk az is „vicces” a maga módján, hogy pont Hannah rágja a fülem legtöbbet amiatt, hogy miért nem ismerkedek másokkal, erre amikor valaki évek után szóba került, pont ő szedi le a fejemet érte. Hiába, nők... meg nőkezdemények, tekintve, hogy milyen fiatal a húgom. Mindenesetre, hacsak eddig nem szerezte vissza valahogy a kantárt, akkor úgy most elengedem a fekete hátasát, elállva Bessie útjából, inkább haladjunk tovább, annál előbb válhatnak el az útjaink, az ő lelki békéje is helyre állhat, meg én sem csinálok magamból még nagyobb idiótát.
* Régi szép idők, amikor a kórházi felvételi űrlapot arra használtam, hogy minél többet megtudjak Jonathanról….akkor még ez volt az egyik legfontosabb tényező és úgy gondoltam később majd jól fog jönni. Azt hittem nem vette észre, de talán csak mostanában jött rá a turpisságra, ám attól, hogy rajta kapott nem jövök zavarba. Annak is meg volt az oka, hogy ő rólam nem tudott meg semmit, pont elég nagy hiba volt az is, hogy Achillesnek elárultam miért és milyen minőségben vagyok a városban, de ő jobban kérdezett. Meg erőszakosabb is volt. Jonathan ebből a szempontból kész úriember, hiszen amint látta, hogy kár bármilyen kérdést is feltennie mert nem lel válaszra, hagyta az egészet. Mondjuk e nélkül sem volt nagyon kíváncsi és az elején ez volt az ami elbizonytalanított. Végül kiderült mi az érdektelenség oka és más irányból kellett megközelítenem, és jó kis tervem is volt rá, csak sajnos közbejött Achilles, a lovász és még sok minden más. Már nem lehettek terveim vele kapcsolatban, mégis arra felé jutottunk ki, ám mire elértünk volna a fontosabb részekhez, Jonathan megint eltérített és lerombolt mindent. Naná, hogy rosszul esett amit mondott és mostanában nem is próbálok meg a sorok között olvasni, az érzelmeim olyan lángon égnek, hogy nem adnak helyet holmi ésszerűségnek és tisztán látásnak. Talán ha mindez nem történik meg velem és „csak” a tanúvédelmi program része vagyok Big ügynökkel az oldalamon, akkor némi szarkazmussal fogadtam volna az egészet, de nem ekkora sértettséggel mint ami előrehajt magammal rántva Jolly Jokert, aki szegény csak pislog, hogy most hova sietünk ennyire és miért rángatják őt most már ketten. Jonathan ugyanis majdnem kikapta a kezemből a kantárszárat, de mivel egy Muszklival van dolga, ez nem olyan egyszerű. Ismerve a kettőnk közötti különbséget, nem adom bele minden erőmet, de azért elég határozottan húzom magam felé a kantárszárat, viszont így most egy tapodtat sem megyünk. *-Nemígyértetemnemígyértettem.*Horkantom halkan az orrom alatt a szavait. Na persze. Akkor mégis hogyan értette? Hogyan lehet ezt másképp érteni? Jonathan persze magyarázkodni kezd mint minden pasi amikor olvadozik a vaj a fején, erre már én is felé fordulok és megemelt szemöldökömmel hangsúlyozom ki a kíváncsiságomat. Dehogy könnyítem meg a dolgát, remegjen csak a félelemtől, hogy mindjárt ráugrik a házisárkány…..mondjuk farkas, de mindegy. Jonathan azonban egész jól magára talál, van benne némi sietség ahogy elhadarja az indokait, de remekül fel van építve az egész. Egy pszichiáter ügyvéd sem csinálhatná jobban, mert az első mondatoknál már-már bűntudat alakul ki bennem a kezdeti sértettségből, és kezdeni én kellemetlenül érezni magam, amiért belegázoltam a lelkivilágába…én gonosz banya. S csak állok és nézek ki a fejemből, hogy hogy lehettem én ilyen kegyetlen, aztán jön az ajnározás és én elolvadok. Természetesen mindez látszik az arcomon is, főleg amikor azt mondja csinos vagyok és okos, humoros, talpraesett….és a „meg minden”-en is hajlamos vagyok elolvadni, pedig abba aztán rengeteg dolog belefér. A végén már arra vetemedem, hogy a hajamhoz nyúlok és egy tincset az ujjamra tekergetve hallgatom. Most még azt is ebben a rózsaszín felhőn csücsülő állapotban fogadnám ha a kezembe adná az elhagyott csomagomat, kibontva, egyenként minden darabot. Azt a kettőt. A farkasom azonban roppantul unja a csöpögős romantikát, először csak türelmetlen lesz, aztán amikor érezhetően nem fogok egyhamar kikerülni ebből a csapdából, feladja. A sarokba vonulás azonban intő jel, csak idő kérdése mikor robban. Amikor Jonathan elengedi Jolly Joker kantárját, nem indulok el, hanem csak nézem a szép szál daliát, igazolva, hogy mennyire fordítva működnek a nők a férfiakhoz képest. S persze az egészből az engem leginkább érdeklő dolgot ragadom ki.* -Szóval maga szerint csinos vagyok és okos és humoros is? Ez kedves. *Az iménti boszorkányos hangulatom egy csapásra elillan, a mosolyom is előkerül és minden bizonnyal csillognak a szemeim is. Az már csak hab a tortán, hogy mindazok után ami vele történt, a hallottak alapján én vagyok az első nő aki szóba kerülhetett. Az már halvány részlet, hogy ő mindezt hülyeségnek tartja, mert nem _úgy_ tartja hülyeségnek. Vajon mikor halt meg a felesége? Hány éve nem volt nővel? Nagyon átlátszó lenne ha erre nyíltan rákérdeznék most?* -Szóval visszakísér a lovardába? Meséljen Shiváról, vagy Plútóról…. Milyen ravaszságokat csinál?*Egy ártatlan beszélgetésből még nem lehet baj. Egyébként meg bármennyire is nem tervezhetek már vele, nem szeretnék haraggal elválni tőle. Elindulok a lovarda felé, de még mindig ügyelek arra, hogy Jonathan lova és köztem meglegyen a három lépés távolság. Nem hiányzik, hogy megvaduljon a farkas jelenlététől, ami egy lavinát indítana el. Most sikeresen megálltam az izgalmi szintem határánál, úgy szeretnék visszatérni a lovardába, hogy Achilles büszke legyen rám, hogy nem történt semmi baj, mivel a legapróbb is büntetést von maga után. Nem lenne szerencsés összekötni a bajszomat az Alfáéval.*
Nos, már azt is félsikernek tekintem, hogy legalább sikerül megállásra késztetnem a másikat, és nem lök fel, meg sétál tovább nemes egyszerűséggel lovastól-mindenestől, igaz, amikor rögtön az elején meghallom azt a szarkasztikus gúnyolódást a hozzá társított hangnemmel, egy csúnya tekintettel azért viszonzom a kedvességét. Ha nem épp a saját irhámat próbálnám menteni, vagy épp jobban ismernénk egymást, akkor azonban esélyes, hogy már itt leragadtunk volna, mert ilyen meghunyászkodás helyett én is sokkal harciasabban állok a veszekedéshez, de hiába, ezt van. Inkább elhadarom a magamét, ha már lehetőség adódott rá, abban a reményben, hogy majd lesz, ami lesz, legrosszabb esetben hamar elválnak útjaink, aztán többet sem látjuk egymást, és vége a történetnek. Nos, úgy tűnik, ennyire azért nem rossz a helyzet, legalábbis érzékelem magyarázkodás közben a különböző, Bessie vonásaira kirajzolódó érzéseket, és mit ne mondjak, egészen gyorsan váltogatják egymást. Elég azonban meghallanom az első kérdését, hogy nagyot sóhajtva emeljem az ég felé a tekintetemet egy pillanatra... - Könyörgöm, tényleg csak ennyi maradt meg az egészből? - kerülöm ki hitetlenkedve a kérdését, és egyúttal egy másik költői kérdést visszapasszolva. Nem mint ha nem lenne bizalomgerjesztőbb ez az elvarázsolt, lelkes verziója a korábbi mufurc házisárkányosnál, de azt azért csendben megjegyzem magamban, hogy valahol félelmetes, milyen hangulatváltozásokat tud milyen rövid időn belül produkálni! Végül aztán egy hümmögés kíséretében csak elengedem Jolly Joker kantárját, hogy inkább a saját lovam, Domino mellé térjek vissza, és haladjunk... inkább, mint hogy nekiálljuk kivesézni az előbbi kis monológomat, vagy ’neadjisten, leálljunk lelkizni, mert az még fele annyira sem az én műfajom... - Csak ha nincs ellenvetése. - felelem végül a kérdésére némi hezitálás után - Erre még mindig gyorsabban hazajutok, mint a másik irányban, az erdőn át kerülve. - tettem hozzá, lehet, hogy az km-re kevesebb, de az erdei terepen általában lassabban lehet haladni, mint a város körüli földutakon. - Hát, lássuk, akkor Plútóról... miket csinál? Igazából csak a szokásosat, mindenfélét, amit a kölyökkutyák többsége. - vakargatom meg a tarkómat töprengve, miközben fejben igyekszem összeszedni a már nem is olyan kis szőrgombóc bűnlistájának minden elemét - Mindent ellopkod, megrág, szétrág, a fürdést meg a vizet kimondottan szereti, annyira, hogy a pocsolyákban is előszeretettel lubickol, úgy egyik mint valami disznó, házörzőnek valami csapnivaló, de cserébe már vagy két tyúkot levadászott a portán... - említem meg a fontosabbakat, csak hogy érezze a másik, mitől menekült meg így, hogy nem nála kötött ki a kutya... igaz, valószínűleg lakásban nem gyilkolna csirkéket, de lehet, hogy cserébe mondjuk a tollpárnákat szedné cafatokra. - Szóval nincs mit szépíteni, kész „főnyeremény” a kutya. Még mindig nem kapott kedvet hozzá? Két lábra ágaskodva szerintem lassan magasságban is lehagyná magát. - vetek egy pillantást a mellettem sétálóra, igaz, Bessie sem mondható alacsonynak, sőt... talán egy fél fejjel, ha alacsonyabb tőlem? Mielőtt azonban újra megszólalhatnék, ismét Domino követeli a figyelmet magának... Mióta csak felbukkantak a többiek olyan különösen, nyugtalanul viselkedik, néha kevésbé, most azonban megint rákezd... nem elég, hogy folyton az erdő felé húzna ahelyett, hogy az ösvényen sétálna, még idegesen fújtat is mellé. - Nem értem, hogy mi a fene ütött belé, máskor sosem viselkedik így más lovak vagy emberek közelében. Maximum ha valami ragadozó ólálkodik a közelben. - teszem hozzá magyarázatképp, hisz honnan is sejthetném, hogy négylábú hátasom mennyire jól érzi, hogy közelebb van a veszély, mint én azt sejteném? Meg sem fordul a fejemben, hogy Elisabeth kelt benne ilyen érzéseket, pláne, mert valljuk be, kinézetre egyáltalán nem az a félelmet keltő típus, így nem tudok másra gondolni, mint hogy Jolly Jokerrel nem szimpatizál. - A fenébe már...! - nem elég, hogy teljességgel nyughatatlan, úgy tűnik, most már ennyivel sem éri be, és az ingemet megragadva próbál engem is arrébb rángatni a másik párostól, abban a reményben, hogy inkább külön folytatjuk az utat. És úgy néz ki, hogy hiába minden nyugtató szó, vagy mozdulat, amilyen jól hallgat rájuk máskor, most annyira eredménytelennek bizonyul minden. Mégis, mi lehet az, ami ennyire felzaklatta? Mi az, amit ő érzékel, én mégis képtelen vagyok meglátni?
*Nem értem miért néz Jonathan az ég felé szemet forgatva. Azt kellene feltételeznie, ha az utolsó mondatot hallottam, akkor a többit is, lévén az előtt volt és figyeltem rá. Nem látszott? Azért van a férfiak és nők között annyi félreértés, mert fordítva vannak bekötve egymáshoz képest. Persze ha nem így lenne, minden bizonnyal unalmas társalgások és egysíkú életek jellemeznék az életünket, így viszont…én nem forgatok szemeket és nem vagyok ingerült. Az iménti bókot kézpénznek veszem és zsebre vágom, másrészt a rózsaszín felhő még kitart és ha nem is lehet kettőnk között semmi, eljátszhatom a gondolattal, hogy igen…és abban a történetben Jonathan elengedte az elhunyt feleségét és már új életet is kezdhet az okos, csinos és humoros oldalamon. Milyen szép is lenne. Ezzel a gondolattal mosolygok rá és emelem a szemöldökeimet csodálkozva a félrecsúszott feltételezésére. *-Dehogy! Hallottam a többit is, de…számomra ez volt a fontos.*Nem valószínű, hogy erre a válaszra számított, de ezt kapta. Talán megenyhül. Magamban egészen másképp válaszolok a szavaira. *~Dehogy, nincs ellenvetésem, főleg ha mondasz még pár ilyen szép dolgot rólam mint az előbb. Tudod még fokozni?~ *A valóságnak azonban másnak kell lennie.* -Nincs ellenvetésem. Legalább beszélgetünk egy kicsit.*Természetesen ezt is mosolyogva mondom, elvégre jól érzem magam a társaságában, az már az én keresztem, hogy nem képzelhetek mindebbe többet. Mondjuk elvileg van megoldás ha esetleg nagyon elfajulnának a dolgok a nyálasan romantikus, szerelemhistória felé, de az a nyolcadik „B” terv. A farkasom, ha ember lenne - ez már alapjában véve is kimeríti az abszurditás fogalmát – mostanában dugná le az ujját a torkán, én viszont élvezem. Shiva, vagyis most már Plútó gaztettei semleges témának tűnnek, de nem csak ezért hozom szóba. Érdekel a nyakigláb, esetlen kölyök felcseperedése és sorsa. Tudtam, hogy Jonathannál jó helyen lesz, bár amennyire nem akartam hazavinni én – természetesen csak Big ügynök és a helyzetem miatt, annyira szerettem volna megtartani. Sosem volt kutyám pedig szeretem az állatokat, és egy időben harcoltam is azért, hogy legyen, mondjuk kislány koromban inkább cicás voltam, de végül lemondtam róla. Most, hogy Big ügynök kikerült a képből és a tanúvédelmi program is semmissé lett, és nem ideiglenesen tartózkodom Fairbanksben, már más oka van annak, hogy nem lehet kutyám, sem macskám, sem más kisállatom. Azért ezt a témát még ki fogom vesézni a farkasommal. Éni és élni hagyni alapon. *-Nem volt sosem kiskutyám, szóval nem tudom mit csinálnak a kölyökkutyák.*Továbbra is mosolyogva világítok rá a tényre ami az életemet uralta az elmúlt 26 évben. Persze van némi fogalmam róla, főleg azok után amit Shivával megtapasztaltam, de az édeskevés. Viszont Jonathan remek előadó – vagy csupán elfogult vagyok még mindig – és élvezettel hallgatom a csíntevéseket, olykor még fel is nevetek, természetesen diszkrét nőies nevetéssel, nem harsányan amitől szegény Mayflower nagyi kirohanna a világból, vagy repülősóért kiáltana. Big ügynök minden bizonnyal odalett volna a kutyáért, de nálunk legalább tyúkot nem vadászhatott volna….legfeljebb az átkozott szomszédasszonyt aki állandóan rikácsolt. Legalább tőle megszabadultam. *-Tyúkot? Tyúkot vadászott? Meg is ette? *Még sosem hallottam,, hogy egy kutya levadászta és megette volna a ház más állatait, persze jobbára kertvárosi kutyákkal találkoztam, tanyasiakkal még nem. Na és, annyira nem tenghet túl benne az ősi vadászösztön, elvégre háziasították az őseit. A farkasom felélénkül és olyan érzéseket közvetít felém amit legjobban úgy írhatnék le, hogy: „Igaza volt! Jól tette! Ügyes kutya! Szerencsés kutya! „ Én meg vissza azt, hogy: „Ne járjon a szád, amíg nyuszikat kapsz, meg rénszarvast. „ A legjobban mégis a mérete döbbent meg. Elképzelem a nyakigláb kölyökkutyát két lábon ahogy magasságban elhagy engem. El is tátom a számat, de gyorsan elé is kapom a kezem.* -Te jó ég! Komolyan mondja? Olyan nagy kutya? Hiszen még csak pár hónapos lehet. *Jonathan lova azonban nem hagyja, hogy kicsodálkozzam magam, megint rákezd. Én tudom mi ütött belé, de még sem mondhatom meg, hogy egy farkas lakozik bennem aki épp most kapott kedvet egy kis vadászathoz, hallva Shiva sikereiről és a tyúkokról. S persze alig észrevehetően távolabb oldalazok tőlük, mintha csak attól félnék, hogy megvadulva magával ránt minket is. Jonathan telibe talál a megjegyzésével. *~Maximum. Csak egy farkas ólálkodik a környéken. De ne félj! Kölyök még, vészesen nagyra nőtt agyarakkal és lelkes vadász természettel megáldva. Nem bánt, csak megkóstol.~ -Talán tényleg egy ragadozó, bár akkor Jolly Joker is ideges lenne.*Hogy nem tud most türelmetlenül ficánkolni? Legalább falazna nekem és ráfoghatnám. A másik ló viselkedése azonban olaj a tűzre, a farkasom érzi a félelem szagát, mondjuk én is. Ahogy az adrenalin elönti az állatot és a bőrén, száján keresztül kipárolog…semmivel sem összehasonlítható. Édes…finom…csalogató. Megnyalom a felső ajkamat de azonnal észhez is térek, még az emberi oldalam van felszínen és bármennyire is nehéz, még képes vagyok gátat szabni. Még. De meddig? Amit az imént megnyaltam most beharapom, átlépek Jolly Joker másik oldalára, hogy minél távolabb legyek Jonathan lovától, hátha kicsit megnyugszik, bár elég erősen próbálja a gazdáját az ingénél fogva elráncigálni a közelemből. Közben a farkasomat is nyugtatom, mantrázok és magam elé képzelem a floridai tengerpartot, a függőágyat, a napsütést, a cseresznyés koktélt. Nem lenne jó ha Jonathan lova megugrana és a gazdája nélkül kirohanna a világból, az lenne az utolsó csepp. A menekülő „vad” láttán már nem tudnám visszafogni az ordast. Ha ez bekövetkezne….némi időnyerés céljából megállítom Jolly Jokert és felülök a nyeregbe, talán sikerül addig visszafogni a farkast, míg kikerülök Jonathan látóköréből….de nagyon nem szeretném ha Shiva és a tyúkok után az én számlámra kerülne egy aranyos és hűséges paci megevése. Próbálok türelmes és mosolygós arcot vágni, mindenképpen ártatlant.*-Talán csak elunta magát és szeretne hazamenni. Üljön fel rá és menjen. Nem probléma ha itt hagy. Jól megleszek..*Ezt a képmutatást Bessie!*
- Hm, vagy úgy. - hümmögök egyet az orrom alatt, némi megnyugvással, hogy ezek szerint még sem csak a levegőbe beszéltem... Azt meg, hogy melyik fele mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy ne harapja le a fejemet, vagy tartson tovább a házisárkány üzemmód nála... számít egyáltalán? A lényeg úgy is a végeredmény. - Hát jó. Bár ha beszélgetünk, akkor ne csak én beszéljek... - jegyzem meg, oldalra sandítva, mert... basszus! Utálok a saját dolgaimról beszélni, hát még olyannak, akit nem ismerek, mégis, akárhányszor találkozunk, valahogy mindig ott kötünk ki, hogy én mesélek akarva-akaratlan, miközben Bessie meg szépen hallgat, hogy még mindig töredéke annyit sem tudok róla, mint ahogy fordítva igaz. Nem tudom, mi a titka, de jól csinálja... Boszorka. És még a hajszín is passzol hozzá. De legyen... mesélek arról, hogy miket alkotott az a négylábú veszedelem, ami most az ő jóvoltából él a mi farmunkon, ahogy arról is, mekkorát nőtt azóta, vagy mennyi idő volt megszoknia a többiek társaságát, csak annyira állva meg a történetben, amíg válaszolgatok Bessie kérdéseire. - Ha mégis szeretne egyet, csak szóljon. - ajánlom fel nagylelkűen, majd mielőtt még félreértené a helyzetet, és azt hinné, hogy nálunk sokasodnak a kutyák olyan tempóban, mint a nyulak, még hozzáfűzom - Az anyósomék már évtizedek óta kutyatenyésztéssel foglalkoznak, úgyhogy kölyökkutyákból sosincs hiány náluk. Igaz, azok is elég nagyra nőnek, szánhúzó kutyákra specializálódtak... - teszem hozzá töprengve, mielőtt tovább folytatnám, amikor pedig a mellettem sétáló visszakérdez a tyúk kapcsán, csak bólogatok, bólogatok... majd fejet rázok. - Nem, meg nem ette meg, attól azért finnyásabb, de jól levadászta, utána meg mint aki jól végezte a dolgát, a küszöbön hagyta ajándék gyanánt. Még dícséretet is várt volna érte... - csóválom a fejem, persze, fiatal még, van bőven mit tanulnia arról, hogy mit szabad, és mit nem, de azért legyünk őszinték, egy véres, döglött tyúk a küszöbön azért kicsit jobban szíven üti az embert, mint egy megrágott fél pár cipő. Még jó, hogy June nem látta, lehet, hogy ott kapott volna szívrohamit a küszöbön. - Még nem olyan nagy, de az állatorvos szerint lesz akkora, mire eléri a végső magasságát. - bólintottam nagyot, majd mutattam is, hogy nagyjából most mekkora lehet... Kimatekozhatja Bessie – ha már úgy is olyan penge számolásból – hogy ha az elmúlt pár hónap alatt ekkorát nőtt, akkor felnőtt korára milyen magas lehet majd. Sokkal tovább azonban nem jutunk a Plutóról folyó csevegéssel, mert idő közben Domino elunja magát, újra rákezdve a korábbi műsorra, csak ezúttal sokkal kitartóbban és makacsabban. Hiába minden szép szó, vagy az alma, csak nem nyugszik, amíg arrébb nem rángat, és miután Bessie és lova arrébb nem sétál, még utána is egész nyugtalanul viselkedik. - Vagy a vér szaga szokta még így felzaklatni... Lehet, hogy van valami elejtett vad a közelben, amit Jolly Joker nem érez? - néztem hátra a vállam fölött a másik ló felé, igaz, elég gyenge magyarázat lenne, ennyivel csak nem szarabb a másik hátas szimata... - Nem tartom túl valószínűnek, de lehet, hogy nem hülyeség indulni. - értek egyet vele, még ha nem is tudom, mi zavarja ennyire a lovamat, mi az, ami őt ennyire felzaklatja, nekem mégsem szúrja ki a szemem? Elég bosszantó, mit ne mondjak! - Őszintén? Azok után, hogy ennyire tapasztalatlan a lovakkal, inkább nem hagynám egyedül hátra... - látva, hogy keveredett el ide, az erdőbe a lovardától, ráadásul még a haját se bírta menteni egyedül... képzelem mennyire boldogulna, ha tényleg felbukkanna valami ragadozó a közelben. Azt meg honnan tudhattam volna, hogy nála veszélyesebb nem sok mászkál az erdőben? - Menjen csak előre! Mindjárt megyek én is, majd utolérem. - biztosítom róla, intek is neki, hogy induljon csak, majd ha látom, hogy elindul, akkor már fordulok is vissza a lovam felé, hogy a nyeregtáska mellől elvegyem a vadászpuskát, és biztos ami biztos, inkább a vállamon átvetve üljek lóhátra. A késem is megvan még, az övemre erősített tokjában, ha szükség lenne rá, de adja az ég, hogy ne legyen... Miután pedig még egyszer körbejáratom a tekintetemet a környéken, hogy innen, fentről se látok-e bármi gyanúsat, a nyelvemmel csettintek is Dominónak, induljunk! Pár perc, és valószínűleg utol is érjük a többieket, kényelmes ügető tempóban is.
Kezdőlap
//
