Kissé összeszűkül pillantásom a hímet hallgatva, nem tudván eldönteni, hogy választékos szavaimat figurázza azzal, hogy minél kacifántosabban fogalmazza meg mondatát - volt már ilyen egyeddel szerencsém - vagy egészen egyszerűen nem képes röviden és tömören közölni azt, amit szeretne. - Talán, ha képes volna nem olyan szemtelenül viselkedni, mint holmi jött-ment suhanc, én is nagyobb kedvvel tudnám a társaságomban. - Adok odaszúrva finoman kéretlen tippet a másiknak, hangomban úri, "csakazértis" daccal, mely egyfelől megmosolyogtató lehet, ugyanakkor hosszútávon szó, mi szó: kiállhatatlan is akár. De lám, csak megenyhülök. Vállaim is megereszkednek kissé, s a kézcsók ellen sem volna kifogásom - mondhatni, természetes volt ott egykoron, ahonnét én jövök. Ugyanakkor: - Nem olyannak tűnik, mint azoknak a törzsi népeknek a gyermekei, akik ilyen szokással élnek. - S lőn, valóban akad második neve is a férfinak, melyet apró biccentéssel nyugtázok a kézfogással egy időben. - Valóban furcsa. És igen, néhány éve vásároltam és nagyon hálás jószág, így igen nehéz szívvel váltam meg tőle, mikor ide utaztam északra. Szerencsére ez a lovarda nem csak a saját lovaikat fogadja, így el tudtam hozatni Baltimore-ból. - Magyarázom kérdésére, sosem volt a beszélőkémmel probléma, ami azt illeti, csak hát... az indítás lehetett volna máshogy részéről, s akkor én sem úgy viszonyulok hozzá, ahogy. - Az attól függ, hogy érted... Ha itt, minthogy az erdőben, akkor alig egy órája. Ha a városra... úgy fél éve. Egyelőre maradok, vár rám egy felvirágoztatni váró club. A többit pedig majd az idő eldönti. Te miért érkeztél a városba?
- Talán, ha nem tartotta volna fennen annyira kecses orrát, akkor nem érzek rá késztetést, hogy letörjem a szarvait. – nevetek fel. Csak úgy sütött belőle mindaz, ami kiváltotta bennem a nemtörődöm viselkedést. Valamit valamiért. - Így már kvittek vagyunk. – döntöm meg magam felé, mosolyogva. Fel lehet húzni az orrot, de a cél a helyzet megoldása, és nem az önérdeké. Legalábbis részemről erre törekszem. Ami viszont ritkán sült el jól. Felnevetek. Ha tudná, hogy valójában mennyire így van! Egy nevem van, amit születésemkor kaptam. Tekintetembe meleg mosoly költözik ahogy hosszabb válaszba fog. - Lovat és lovasát nehéz szétválasztani. Baltimore-ból? – átutazóban voltam ott, éjjel. Nem is tudom, mennyit változott az évszázadok alatt. – Saját lovat tartani én sem tudnék otthon a lakásban. – beletúrok a hajamba, a szél mindig betalál a képembe. - Grady-vel egyből megkedveltük egymást. – simítom meg sörényét Gradynek. Felé tekintek. - Milyen klub? Menedzser vagy tulajdonos is? – nem, mintha számítana, csupán csak érdekel. - Úgy éreztem, ide kell jönnöm. És élvezem a havat, a hideget. – tekintek fel az égre. Ez az otthonom, amely megtűrt gyermekként, ahol az eget kémleltem, mikor lement Nap és Sarki Fényt bámultam megkövültem mindig. - Szeretek kalandozni és amikor felmerült a lehetőség, hogy ide jöjjek, úgy döntöttem, nem habozok. Pszichológusra pedig mindenhol szükség van. Több helyen, mint gondolnánk.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Épp csak felvonom kissé szemöldökömet, de nem kommentálom szavait. Kezdjük ott, hogy ő szólított le, így aligha lehetett viselkedésem az övének kiváltó oka, az meg már ugyancsak mellékes, hogy a faragatlanság tulajdonság. Van és kész, nem kell hozzá indok, ahogy igazán ellene sem tehet a vele rendelkező egyén. Részemről tovább is lépnék a dolgon, nincs türelmem meddő vitákhoz. - Igen, onnét. - Biccentek apró megerősítéssel az érkezési helyemet illetően. Szemmel láthatóan a "ha nem kérdezik, nem felelek" taktika híve vagyok jelen pillanatban - de az is meglehet, egyszerűen szóra sem érdemes az, hogy honnét érkeztem. Most itt vagyok és csak ez számít, nem igaz? - Kevesen engedhetik meg maguknak a megfelelő méretű porta luxusát, bár ahogy láttam, errefelé nem szűkölködnek hátsó kertekben a házakkal rendelkezők, főleg erre kint, a városszélen. - Talán, ha úgy döntök, huzamosabb ideig maradok néhány évnél, én magam is beszerzek egy takarosabb portát, de addig tökéletesen megfelel a hotel is - közel a falkához - a lovardától sem véve el a kenyerét, míg nála "telel" a hátasom. Szelíd mosollyal képemen figyelem a kettős barátkozását, valóban úgy fest, jól kijönnek. - Ha tényleg először ül rajta a férfi, akkor Isten adta tehetsége lehet a patás jószágokhoz. - Jelenleg csupán vezető. A tulajdonos érthető okokból nem szívesen válna meg tőle, valóban van potenciál a helyben. A Northern Lights Country clubról van szó egyébként, talán hallott is már róla. - Eléggé toltuk a reklámozást plakátokon, újságban, mindenfelé a megnyitást megelőzően és még azt követően is. - Úgy érezte, ide kell jönnie... - ciccenek nevetősen, de a következő pillanatban megadóan emelem fel kezeimet kissé. - Nem ítélem el érte, tényleg! A Teremtő útjai kifürkészhetetlenek, biztosan terve van azzal, hogy errefelé terelte. - Engedem le karjaimat finom, könnyed eleganciával, s egy kedves mosoly keretében. Tényleg hiszek abban, amit mondok - s megszoktam már, hogy esetleg ketyósnak vagy legalábbis szenteskedő libának bélyegeznek érte. - Ha engem kérdez, ez csak azért van, mert divattá vált egy idegennek beszélni a bajainkról. Nem vitatom, sok esetben tényleg szükség lehet orvosi segítségre - bár azok már pszichiáterekre szorulnak, nem pszichológusokra, ami azt illeti - de az esetek javában mindent megoldana, ha az illetők képesek lennének az érzéseikről egy vadidegen helyett a környezetükkel beszélni. Maga hogyan látja ezt a kérdést?
Nem köt le Baltimore, főleg, hogy mivel nem ismerem a mostani Baltimore-t nem fogok blöffölgetni, csak, hogy jobb színben tűnhessek fel. Minek? - Egyetértek, bár most költözöm házba, nem mondanám, hogy oda is elfér mindenféle szempontból egy ló. Az itteni tanyákat nagyon szeretem. – kár, hogy annyira elszigetelt némelyik, de talán éppen azt élvezném benne. Élvezettel beszél a klubról, láthatóan szeret ezzel foglalkozni. - Ó, azt hittem, hogy a lovardával foglalkozik. – gyúl felismerés a szememben. – Igen, hallottam. – kértem helyet és időpontokat estre, de végül is nem vágunk egymás profiljába, így nem lett belőle semmi. Jót derülök a mentegetőzésen. A Teremtőre pedig magamban derülök. - Ezzel egyetértek. De majd kiderül. – szinte mind itt vagyunk, így valami biztosan lesz. A kérdésére elismerően hümmentek. - Mások is kérdezték már. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha más idők járnának, akkor másképp lenne megoldva mindez, mert az ilyenre mindig is volt igény. – például sámánok, látók, jósok, füvesemberek. - És te? Miként vélekedsz erről? Segíti a munkádat, a csoportod munkáját? Egy megriadt nyúl és pár patás a messzeségben, odafordulok, hogy lássam a vágtájukat. - Gyönyörűek … és fenségesek. Sok vad él errefelé? - nem ismerem annyira az itteni helyzetet, érdeklődéssel pillantok Artemisre.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
- Akkor hogy-hogy nem tanyát vásárolt kapásból? Úgy értem... nem sok közöm van hozzá, de szemmel láthatóan kedveli a természet közelségét, s magam is úgy vélem, a városon kívüli házaknak megvan a maga hangulata. Na meg, ott akár lovat is tarthatna! - Szélesedik ki mosolyom a mondandó végére. Értem én, hogy csupán csak feltételezés szintjén mentünk bele a lótartás helyigényeibe, ugyanakkor tényleg látszik a pasason, hogy nem a nagyvárosi forgatag vonzza. Igaz, Fairbanks nem is olyasféle, mint mondjuk New York, a természet közelsége is jócskán adott. Biztos jó okkal választotta azt a házat, amelyiket, s amihez nekem semmi közöm, mégis rákérdezek: - Ám ezek szerint akkor tartósan szándékozik a városban időzni? - Kösz, Miss Watson... hát házat vett! Nyilván csak úgy hobbiból szórja a pénzt rá, nem? Mégis kell a megerősítés a pasastól. - Ó, jajj dehogy! A lovaglás csak egy régről megmaradt hobbi a sok közül. - Jegyzem meg kedves mosollyal, majd a szakmájának létjogosultságának fejtegetése következik részemről, megtoldva egy érdeklődő kérdéssel, elvégre nem sok lehetőség adódik, hogy ténylegesen szakmabeli véleményét kérjük ki a saját álláspontunk mellé, nem igaz? - Mire gondolsz pontosan? A beszélgetésre vagy a pszichológusra? - Nem egészen értem azt se, hogy a munkahelyre vagy a falkára céloz csoport alatt, de ez talán mindegy is a válasz szempontjából, mert a kettő halmaz bizonyos százalékban közös tagokkal is bír. A riadalomra magam is felkapom a fejem, kissé biztosabban fogva kezemben a gyeplőt, nehogy a ló meginduljon alattam, ha esetleg a vadak riadalmának tárgya őt is megugrasztaná. - Valóban azok. Erre azonban sajnos nem tudok jó válasszal szolgálni. Bőséggel akad, amennyire a teliholdankénti vadászatok alatt alkalmam nyílt megfigyelni, bár gyanítom, folyamatos az utólagos betelepítés a farkaspopuláció száma végett. - Nagy a falka létszáma, ezt pedig szerintem nem érdemes elhallgatni, hagy tudja csak az idegen, hogy nem érdemes szórakozni errefelé a helyiekkel.
- Most mondhatnám, hogy semmi köze hozzá, ám a titok nyitja annyi, hogy ennyire futja. A hátamon meg nem viszek csigaházat, ha tovább akarok indulni. – a mosolyom elveszi az esetleges élt, bólintok is a következőkben. - Jól látja, valóban szeretem a természetet. Nem vagyok éppen egy városban élő jellem, de a nélkül felkopna az állam. – az anyagiak sosem érdekeltek, habár szeretem a kényelmet, a luxus nem hozzám való. Legalábbis eddig így gondoltam. - Nem tudom. – a kérdése bár egyszerűnek tűnik és következetesnek, a válasz már ennél bonyolultabb. – Attól függ, itt miként állnak a magamfajtához. Mi fogta meg bennük, hogy maradjon? Kóborolt előtte a világban? – a kérdésem őszinte és valóban érdekel. - Hobbi? Miért vált hobbivá? – a lovak érdekes teremtmények, amikor először találkoztam velük, a tekintetükbe és a sörényükbe szerettem bele. Igazi gyerekmentalitás, de én már csak ilyen vagyok. - A kettő összefügg egymással, éppen erről beszélek. – mosolygok rá egy pillanatra, amikor a beszélgetésre és a pszichológiára kérdez rá. Szinte gyereki rajongással a szememben, nézem őket, ahogy futnak, mindketten, a farkasom is. A vadászat számára már teljesen más jelleggel bír, éppen ezért csak izgatottan figyeli a mozgásuk szépségét és kecsességét és szimatol a levegőbe az adrenalin után. - Azt hittem, a falka gondoskodik az erdő állatairól a környéken. – vonom kissé össze a szemöldököm, mely inkább csodálkozó töprengés, mint rosszallás. Hangosan mondom ki a szót, és nem rettent meg, hogy a falka kerül szóba. Voltaképpen érdekel és nem érdekel. Ha egy falka életképes, akkor megmarad. Ha nem, akkor megszűnik létezni. A benne élő egyének érzései és emlékei sokkal jobban érdekelnek, mint fizikai fölényük, amit hisznek maguknak. - Mióta vannak itt? – érdeklődöm. Mert ez azt is jelenti, hogy nemrég jöttek ide, hogy nem szenteltek még ennek elég időt. - Honnan jöttek? A keleti partokról? – ha már Baltimore és csak tippelek, ha nem utazott annyit, csatlakozás előtt a világban, akkor csakis onnan jöhetett. - Jó hosszú út egy falkának. – ami bajt is jelenthet, elvégre ilyen messzire egy egész falka nem jön el csak úgy. Érdeklődöm, semmi több, szeretek ilyenekről hallani.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Érdeklődve hallgatom szavait, s kissé kérdőn, kifejtésre várón ráncolódik homlokom, mikor azt mondja, nem tudja még, meddig szándékozik a városban maradni. Oké én sem, de azt azért meg tudnám mondani, hogy, ha minden szerencsésen alakul, hosszabb távra tervezek. Ennyit előreláthatóan csak tud már ő is, nem? - Szóval csatlakozna a falkához? - Ez jön le valamiért a szavaiból, kérdésére apró mosollyal adok feleletet: - A túlélési ösztön. Gondoljon bármit, de nem tagadhatja, hogy egy magamfajta fiatal farkasnak nem épp életbiztosítás egyedül kódorognia... De különben nem panaszkodhatok, az Alfa igencsak következetes tárgyalópartner. És igen... megfordultam pár helyen, de a teremtőm társaságában. Ez az első utam egyedül, ha úgy tetszik. - Sandítok oldalt a hím felé suta, széles mosollyal, s kissé mintha ki is húznám magamat lóháton ültemben. Kérdésére csengő, könnyed kacajjal felelek, aztán persze szavakba is öntöm mulatságom tárgyát: - Vérfarkas lettem. Többek között... az évek múltak, a világ változott, vele pedig én is. - Vállat vonok, nincs ebben semmi különleges. Az lenne a szomorú, ha nem így történt volna. Nem lehet rosszabb annál, mikor az évek elfolynak az ember mellett és ő maga nem éli meg mindazon korokat, melyekben mozog, csak külső szemlélőként jár-kel benne, mint valami árny. - Őszintén? Fogalmam sincsen, hogy megy a dolog. A vadőrség az őrzők tulajdonában van, amennyire hallottam, szóval gondolom, valamiféle kooperáció lehet a dologban, de mindez csupán feltételezés. - Nem vagyok én nagykutya a falkában, tagnak is igencsak zsenge, szóval ha bármi mélyre kíváncsi a falka életét illetően, rossz ajtón kopogtat. Mondjuk, amúgy sem adnék ki semmi konkrétat egy vadidegennek. Éppen ez az indoka annak is, hogy csupán fejcsóválok somolyogva a kérdésáradatára. Honnét tudnám, honnét keveredtek ide, mikor én is most kezdem megismerni a történetét az itteni falkának! De ennek még véletlenül se adok szót, inkább a férfival kapcsolatban világítok rá egy tulajdonságra: - Maga szemtelenül kíváncsi, tud róla? - Szélesedik ki kissé mosolyom, majd fejemmel az előttünk levő út felé intek jelzés értékűen. - Egy verseny vissza a pajtáig? Egye fene, ha nyer, válaszolok egy kérdésére is.
Bíztatóan mosolygok vissza rá. Tetszik a határozottsága. - Logikus és jogos következtetés, egy fiatalnak falkában jóval nagyobbak a túlélési esélyei. Főleg, mert megtanulja, milyen farkasnka lenni és egyben az emberek között is lenni. Eddig nagyon jól megy az önállóság. Az első kérdésére pedig csak most felelek, nem véletlenül. - A magamfajta alatt a kóborokat értem. – mosolygok rá, magyarázatként. – Nem mindenhol látnak szívesen, bajkeverőt szimatolnak bennem. Megértem őket. És továbbállok ilyen esetekben. A válasza kijózanít, néha bele tudok feledkezni a kérdésekbe, szeretek így beszélgetni. - Sajnálom, nem akartam, tapintatlan voltam. – holott elég szemtelenül indítottam a beszélgetést, de ez mégis más téma. - Ez is tapintatlan volt, bocsánatot kérek. Csak érdekelt a környék. Nem kérdeztem semmit. – imitálva zippzárazom el a számat. - Nem tagadom. – nevetek fel. – És feltehetően már kinőni sem fogok belőle. Vagy rosszabb, ha nem kérdezek, akkor kijelentek. Az kínosabb, szerintem. - Benne vagyok! – indítom útjára hátasomat. Azonban lemaradok, még ha nem is kicsivel. Nem hagyom, hogy lazán nyerjen, de igaza van, túl sokat kérdezek. Lepattanok a nyeregből. - Gratulálok a nyertesnek! – kihagyom, a kérdés témát, hagyom elsikkadni. – Köszönöm a társaságot, nagyon élveztem. Remélem, fogjuk még folytatni valamikor. És ígérem, kevesebb kérdéssel, több válasszal. Legalábbis igyekszem. – nevetek. Leszerszámozok közben. - Szia! Ha még ott van Artemis, akkor egy mosollyal is búcsúzom tőle, majd a kocsi felé veszem az irányt.
//Köszönöm a játékot! //
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Akaratlanul is elmosolyodom, suta mozdulattal tűrve pár tincset a fülem mögé bókjára, mely szerint jól megy az önállóság. Ha ő mondja... vannak napok, amikor én nem igazán érzem így, na de szerencsére ma már a felgyorsult hiper-szuper kommunikációs eszközöknek köszönhetően nem létezik távolság az emberek között, ha úgy akarják, szóval szinte bármikor felhívhatom szeretett Beharapómat, hogy panaszkodjak kicsit neki. Egy nőnek néha tényleg nem kell több, csak hogy kisírjuk magunkat valaki vállán, aztán, mintha mi sem történt volna, minden menjen tovább a maga rendje és módja szerint... - Oh... ez egy roppant bölcs hozzáállás, ami azt illeti. Bár nem gondolt még arra, hogy esetleg valamiféle békés egymás mellett élést alakítson ki az adott falkával. Nem lehetetlen, ha az ember betartja a játékszabályokat, ahogy hallottam. - Mosolyom kedves, őszintén elhiszem szavaim igazát, ahogy szabadkozására is csak legyintek lemondó kecsességgel mozdulatomban. - Ugyan... száz ötven év alatt volt időm hozzászokni, semmi probléma. - Tekintek felé, s kissé felszalad szemöldököm, mikor tapintatlannak ítéli meg a második kérdését is. Nem értem, mire fel ez a hirtelen jött kishitűség... Ellenben a verseny elől nem hátrál el, így most én leszek az, aki kicsit csalva menten ugratja a lovát, vágtára késztetve. Kipirultan-kifulladva, de széles mosollyal érem el a lovardát, közvetlen a nyomomban Bastiannel. Sietőssége megint olyan dolog, amit nem igazán tudok hova tenni, de ugyanakkor firtatni se nagyon fogom firtatni - a munkájából ítélve elfoglalt lehet. Biztosan időpontja van valamelyik betegének vagy tudom is én! Bármi lehet, így hát elköszönök tőle, s vele ellentétben én ráérősen szabadítom meg Gladyst a szerszámoktól.
Sokáig és sokat időztem mostanában a városban. Dolgokat kellett intéznem. Lakást, munkát, kutatgatni azután a viharos nőszemély után Fairbanksben. A farkasom már kezdett belülről marcangolni, ő is akart végre egy kis teret, kiengedni magát, szaladgálni... Ma este ezt is meg is engedem neki. Miután mindennel végeztem, felkaptam egy könnyedebb ruhát, amit gyorsan le és fel tudok venni átváltozás előtt és után. Nem kívánom elszakítani. Terepjáróval mentem el addig, ameddig lehetett az erdőhöz, kicsit távolabb Fairbankstől a semleges területen, földúton mentem kicsit tovább az erdő felé. Aztán kiszálltam, bezártam, riasztottam, és neki vágtam az erdőnek. Mikor már a fák között voltam, de nem mélyen, levettem ruháimat, elrejtettem egy zacskóban, az avar között, majd átváltoztam. Gyors volt és kellemetlen, de legalább fájdalom mentes. Rőtbundásom végre megnyugodott, de csak egy pillanatra. Most hogy egy részét már megkapta annak, amit akart, akarta a többit is. Így neki lódultam az erdőnek. Közel sem voltam olyan gyors, mint a villámok, de azért az átlag magasabb részének gyorsaságával futottam. Keresztül vágtam az erdőn, s már lefelé bukóban volt a nap, mikor elértem a másik részét, amely Fairbankshez volt közelebb. Már csak megszokásból is ide jöttem, körbe szaglásztam, hogy van-e friss nyom, ment-e valaki az erdőbe. Na meg persze általában itt találkozok Masakoval, a kölyökkel. Igaz, eddig csak két-három alkalommal találkoztunk, ez valahogy még is megmaradt. Nem akarom egyedül hagyni az erdőben, mert Anchorageből elvándorolhatnak a mélyebb területre olyan farkasok, akik gyűlölik a falkákat, s megtámadhatják, megölhetik. Így.. inkább olyan vagyok, mint valami testőr, amíg bontogatja a "szárnyait" az erdőben.
~ Na hol vagy már, kölyök?
kérdezem magamban, borostyán szememmel a fákat kutatva.
Farkas alakban, felhúzott pajzzsal rohanok az erdő mélyébe. Odette bár nem rajongott az ötletért, de végül rábólintott a dologra. Mégis csak egy falka nélküliről van szó, de már nem először találkozom vele. Talán továbbra is naiv vagyok és lehet, hogy csak be akar férkőzni a bizalmamba, hogy utána lecsapjon, de ha kihívást keres, akkor nem hiszem, hogy pont egy kölyökkel kezdene ki. Sok mindent a falkáról sem tudok elárulni neki, nem is nagyon mesélek róla. Velem biztosan nem járna jól, de még akkor sem, ha elrabolna... Mellette valahogy biztonságban érzem magam és bevallom őszintén megkedveltem, bár próbálom ezt felé még nem nagyon jelezni. Félek bárkit is közelebb engedni magamhoz, mert eddig mindig, akit közelebb engedtem, akit megszerettem az eltűnt az életemből. Mikor megérzem a szélben az illatát megtorpanok egy pillanatra. Belülről mosolyogni kezdek, majd mindent beleadva rohanni kezdek teljes erőmből, és mikor végül a szemeim elé kerül elrugaszkodom a földről és rá vetem magam.
Ott álldogáltam egy ideig. A szél nem nekem kedvezett, de ez most a legkevésbé sem érdekelt, a szemeim pásztázták a fákat. Végül nagy nemsokára megláttam Masakot, ahogy fejvesztve rohan. Először azt hittem, baj van és megfeszítve izmaimat álltam be, de aztán láttam, hogy nincs mögötte senki, de ő még mindig rohan. Ekkor értetlenül figyeltem, ahogy közeledik. És közeledik. És már léptem volna el előle, mikor elrugaszkodott. Szemeim kikerekednek, ahogy a kölyök az avarba teper a lendületével. Farkasom előbb kapcsol, mint én, s már tápászkodik fel és kezd játszani vele, mint egy bohókás kölyök. Mikor is játszottam utoljára így? Azt hiszem, túl rég. Egy kicsi belefér. Egyszer kétszer hagytam, hogy lenyomjon, de végül csak fölé kerekedtem és nagyot szusszantam rá.
~ Neked is szia, kölyök.
- szólalok meg fejében enyhén szigorú hangon, de láthatja a szemeimen, hogy ez a legkevésbé sem megrovás, csupán ha emberként találkoztunk volna, először morcosan néznék, majd összeborzolnám a haját.
~ Azt hittem, már nem is jössz. Most merre akarsz menni?
- kérdezem engedve, hogy felkeljen, s közben körbe pillantok éberen.
A farkasom nagy örömmel veszi a másik becsatlakozását a játékba. Bevallom őszintén kissé féltem, hogy mi lesz a reakciója, de ezek szerint nem bánja a dolgot. Persze mind a ketten élvezzük, hogy néha főlé kerekedhetünk az erős farkasnak, de nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy ezt csak neki köszönhetjük. A szemeibe nézve pillantok fel rá vidám tekintettel, de ahogy kimondja azt az egy szót minden megváltozik. Szótlanul tápászkodom fel, majd hosszan nézve őt szólalok meg végül mentálisan. ~Nevem is van! Masako!~ Mindig is utáltam és jelenben is utálom, ha kölyöknek szólítanak. Értem én, hogy a ranglétra alján vagyok ebben a társadalomban, de nem kell minden egyes alkalommal emlékeztetni erre. Az egyik felem kölyök, de a másik nem, a másik felem már rég felnőtt és szeretné, ha végre valamibe vennék és nem csak a kis bundást látnák benne. ~Sok dolgom volt és nekem mindegy. Mehetünk arra is.~ Mintha éreznék onnan valamit, de lehet, hogy csak becsap az orrom.
Érzem rajta, sőt a gondolatán hallom, hogy nem tetszik neki a megnevezés. Halkan el is nevetem magam, s miközben elindulunk az általa meghatározott irányban, már el is kezdem a szokásosat.
~ Ha egy idegen farkassal találkozol egyedül az erdőben, ő nem Masakot fogja látni, hanem csak egy kölyköt, akiből kitépheti az életet. Jobb, ha hozzászoksz, hogy olyan világba csöppentél, ahol csak akkor számít a neved, ha már több száz éves és erős vagy, s tettél is valami olyat, amitől mindenki ismeri a nevedet. Bár még lehet, hogy úgy se fognak ismerni.
- itt igazából magamra is utalok, meg sok más olyan társamra, akik olyan életet élnek, hogy a falkák, vagy a nélküliek aligha ismerik. A lány orra azonban jól érezte, egy szarvas volt a közelben.
~ Vadászni tanítottak már a többiek, gondolom. Mesélj, hogy cserkészitek be a prédát.
- kérem, hiszen ha most különböző taktikákkal neki esünk az állatnak, az nem vezet semmire. Vannak, akik kifárasztják, vannak akik zsákutcába, vannak akik mások elé terelik a vadat. De a vadászatnak számtalan variációja lehet, jó volna tudni, ő miként tanul.
Felmorranok a szavaira. Tudom, hogy vigyáznom kellene, hiszen egy könnyed mozdulattal elintézhetne, de akkor sem tetszik a dolog nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy semmi sem érek kölyökként, de a nevemhez akkor is ragaszkodom. A szüleimtől kaptam, és büszke vagyok rá. ~De te már nem vagy idegen, nemde? Nem vágyom arra, hogy mindenki ismerje a nevem. Tudom, hogy ki vagyok, hol a helyem a falkában, de szeretném, ha a nevemen szólítanának legalább azok, akikkel jóban vagyok. Olyan nagy kérés ez?~ Nem azt kérem, hogy többre tartsanak annál, ami vagyok. Egyszerűen csak annyit, hogy használják a nevem, hogy ne legyek csak egy kölyök a sok közül. De nem is akarok ezzel tovább foglalkozni, így nem is haragszom meg, ha nem válaszol a kérdésemre. Örülnék neki, ha megtenné nekem ezt az aprócska kis szívességet, de többször már nem fogom kérni tőle. Az illat egyre erősebbé válik, amitől a farkasom egyre izgatottabb lesz. Már rohanna, kergetné, érezné a vér ízét a szájában, de még várnia kell. Ketten vannak, meg kell osztani a zsákmányt. ~Hát mégis hogyan!? Becserkészem, megindulok, kergetem és nyakánál fogva lerántom a földre. Vagy legalább is én leginkább így szoktam.~ Ha többen megyünk akkor is inkább több zsákmányt fogunk, de most csak egy van és csapatban kell játszani. Kíváncsian várom az ötletét.
[valahol a Wilson birtokon – csak az a topic épp játék miatt foglalt]
Már egyébként is érlelődött bennem egy ideje a gondolat, hogy bébiszitter után kéne nézni, ám miután megtudtam, hogy Ronnie eltűntnek titulált vőleménye oly hosszú idő után újra előkerült, úgy éreztem, itt az idő. Egyrészt, mert bár tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem teherként tekint arra, hogy olyan sokat vigyáz Noah-ra, beláttam, hogy ez hosszú távon nem megoldás, sem neki, sem nekünk, hisz neki is megvan a maga élete – és most, hogy Ashton előkerült, nem akartam akadályozni abba, hogy miattunk jusson kevesebb ideje vagy energiája rá. Másrészt meg... az igazat megvallva nem is szívesen tudtam volna a férfi közelébe egy szem fiamat. Lévén nagy tapasztalatom nem volt a bébiszitterekkel, csak a munkaügyi központba tértem be a problémámmal, hogy milyen emberre is lenne szükségem pontosan, onnan pedig már irányítottak is tovább egy másik céghez. Igazából már nem is számolom, hogy hányadik au-pairrel meg bébiszitterrel találkoztam azóta személyes elbeszélgetés végett, de szerintem azóta már a bűvös tízesen is túljutottunk... Tudom, én sem vagyok épp egyszerű eset, de valahogy mindegyik jelöltben volt valami, ami miatt felejtőssé vált a téma. Az egyik dohányzott, a másiknak jogosítványa nincs, a harmadik pont abban az időben nem ér rá, amikor nekünk szükségünk lenne rá, volt, aki az állatszőrre allergiás, és még sorolhatnánk. Csoda, hogy egyre kevesebb kedvem van az egész mizériához? A legutóbb már közöltem a közvetítővel is, hogy inkább ne erőltessük a dolgot, majd megoldom valahogy máshogy Noah felügyeletét, de erősködött, hogy tegyek még egy utolsó próbát, miután tegnap akadt egy újabb jelentkező. - Hát jó, legyen, Mrs. Simons. Beszélek vele, de ha ő sem válik be, akkor részemről ennyi volt. - adtam meg magam, azt is csak azért, mert a fiával osztálytársak voltunk a gimiben, és hozzá is többször volt szerencsém. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy akárhogy is végződik, utána visszatérhetek végre a munkámhoz. - Szóval... Ms. Mouser, itt az áll, hogy New Yorkban született. - nyitottam ki a mappát, amit a munkaügyiben sóztak rám - Ami valljuk be, azért nem épp a közelben van. Hogy került ilyen messzire otthonról, ha szabad érdeklődnöm? - kérdeztem némileg gyanakodva, de hogy miért, ne kérdezze senki. Talán meg világ életemben nem voltam soha távol az otthonomtól, azért is csodálkoztam rá mindig, hogy másoknak mennyire nem jelent problémát maguk mögött hagyni egy várost, ahol leélték eddigi életüket. Mivel szép időnk volt, így kivételesen nem a nappaliban vagy az étkezőasztalnál ment az interjú, hanem egy ház körüli séta keretében beszélgettünk – kössük össze a kellemeset – a sétát – a remélhetőleg hasznossal – ha átmegy a szőkeség a „felvételin”. Így legalább az is egyből kiderül, ha ódzkodik ettől az életformától, vagy attól, hogy bepiszkítsa a kezeit, mert akadt nem egy olyan is, aki emiatt hasalt el. Betonoztassam le az egész udvart, hogy magassarkúban is járható legyen? Köszi, de kihagynám.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Régebben sokat vigyáztam a szomszédgyerekekre is, ahogyan pedig nagyobb lettem, úgy lett egyre inkább már nem csak vigyáztam rájuk, de segítettem sokszor a tanulásban is. Sokan nem értették, hogy miért ezzel töltöm az időmet és miért nem megyek el csavarogni, vagy éppen bulizni, de azok is szerepet kaptak az életemben, legfeljebb nem olyan nagymértékben, mint másoknál. Most pedig még viszonylag egy idegen vidéken voltam, megannyi gonddal a vállaimon. Még mindig nem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy esetleg rosszul döntöttem, hiszen ki tudja, hogy miről mondtam le még, amiről fogalmam sincs. Mindegy is, most nem akartam erre gondolni, inkább csak reménykedtem abban, hogy nem fogom megbánni és ott vagyok, ahol lennem kell, hiszen Cel, Jackson is ott vannak, Byron is, még ha ő már el is tűnt az életemből, vagy én az övéből, vagyis nehéz lenne ezt megmondani. Én kerestem őt, de pár napja már feladtam, mert a végén lassan fel is jelenthetne zaklatásért. Ha valaki nem akart velem beszélni, akkor én azt elfogadom, még ha fáj is. Abigail pedig igazán aranyos, ahogyan a kislánya is, meg talán hamarosan jobban megismerek másokat is. Eléggé izgultam a mai állásinterjú miatt, hiszen ki tudja, hogy mennyire lesz kukacoskodó az, aki éppen bébiszitter keres, de majd igyekszem most is átmenni a rostán, hiszen világéletemben imádtam a gyerekeket és remélem, hogy egyszer majd talán nekem is lesz. Ha pedig nem, mert a sors úgy dönt, akkor pedig ott van az, hogy mások gyermekeivel foglalkozhatók, meg az örökbefogadás is, de most nem is akarok ilyenre gondolni, hiszen sose voltam olyan, aki kalandot keresne csak ezért. S most amúgy se voltam olyan helyzetben, hogy bármi hasonlón agyalhassak. Egy egyszerű farmert vettem fel, ahhoz pedig egy kockásinget, alatta fehér atlétával, ha esetleg túl meleg lenne, akkor ne legyen baj abból, hogy megsülök, illetve egy egyszerű tornacsukát, mármint olyat, mint a conversek, de ez ilyen no name példány volt. Amikor elértem a megadott címhez, akkor vettem egy mély levegőt, majd a táskám pántjának a matatását is abbahagytam és úgy indultam el a ház felé, hamarosan pedig a formaiságok után neki is láthattunk a beszélgetésnek egy kisebb séta közben. - Igen, ott születtem. – értek vele egyet, hiszen ez nem titok, de a másik kérdése már fogósabb. – A barátaim erre a vidékre költöztek, s meghívtak magukhoz, én pedig annyira megszerettem, hogy úgy döntöttem maradok és megpróbálok a saját lábaimra állni. – vallottam be végül habozás nélkül, ami részben igaz volt, hiszen Cel már korábban is hívott, csak én nem jöttem mindig valami miatt. A többes szám meg részletkérdés, hiszen tényleg több barátom van, maximum nem mind a kettő hívott. Az pedig, hogy mennyire is szeretem ezt a várost meg részletkérdés igazából. Azt amúgy se mondhatnám, hogy láttam egy vérfarkast, mert szerintem kettő pislognék és kívül találnám magam, illetve lehet hamarosan már diliházban lennék. - Igazán szép a birtok, mármint amit láttam belőle eddig. Egyedül gondozza? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen csak nem bánja, ha én is kérdezek, mert tényleg szépen meg volt csinálva. S biztosan nem lehet egyszerű egy embernek ezt ilyen rendben tartania. – Egyébként, ha gondolja, akkor nyugodtan hívhat Junenak. – tettem még hozzá, hiszen én az ilyenért sose harapok, de ami kényelmesebb neki. Én nem akarom megmondani, hogy mit csináljon.
- Érdekes választás. - feleltem némi meglepettséggel, és már épp mondanám, hogy de munka valószínűleg jobban akad arra, mint erre, amikor eszembe jut, hogy azon túl lehet számos más oka is a költözésnek... szabadság, itt élő rokonok, a szép táj... Bár amennyire tapasztaltam, elég kevesen költöznek ide csak azért, mert Alaszka elvarázsolja őket, ahhoz túlságosan is hideg vidék. - Azért jó tudni, hogy léteznek még ilyen emberek is. Úgy tapasztaltam, manapság elég ritka az, ha valaki önerőből próbál boldogulni, és nem a szülei tolnak a feneke alá mindent. - jegyeztem meg némi burkolatlan kritikával. Igaz, hogy én sem önerőből építettem ki a családi gazdaságot, de a mai napig gondolkodás nélkül lemondanék az egészről, ha cserébe újra élhetnének a szüleim. Másrészt pedig... megörökölni egy dolog volt, fenntartani már teljesen más, és véleményem szerint teljesen más, mint az, amikor a szüleid megajándékoznak egy autóval csak azért, mert jó lett az év végi bizonyítványod. - Köszönöm. Igaz, akad némi segítségem, de a nagyja azért rám marad. - a kisebb munkáknál Hannah is besegített, meg egy-egy idénymunkára külsős napszámosokat is szoktam fogadni, de attól a hétköznapibb dolgokat én intéztem – kaszálni a ház környékén meg a réteken, az állatokat átterelni egyik helyről a másikra, metszeni, ültetni a veteményesben. Mikor épp mi volt az aktuális. ¬- Rendben... June. Ez esetben akkor a szólítson nyugodtan Jonathannek. - ajánlottam fel magam is a gesztust részéről, ha nem is váltottunk ezzel együtt egyből tegeződésre, hisz ki tudja, találkozunk-e még a későbbiekben, ha túl leszünk ezen a találkozón. - Szóval June... Van tapasztalata kisgyerekekkel? Ha igen, mennyi? Vagy milyen? - tértem rá a következő, s talán legfontosabb kérdésre. Igaz, nem olyannak tűnt, mint aki csak a pénzért csinálná ezt az egészet, és én sem vártam el, hogy óvónő szintű képzettsége legyen, de mégiscsak ő lenne az, aki majd a távollétem alatt vigyáz Noah-ra, nem árt, ha kicsit jobban is megismerem – vagy egyáltalán tisztában vagyok azzal, hogy mennyi köze van gyerekekhez. Mert a nem sok, akkor simán kinézem az én kis gazember fiamból, hogy hamar átlát a szitán és kijátssza majd, amilyen kicsi, olyan furfangos tud lenni, hogy ki sem nézné belőle az ember. Ami meg a kenyérre kenést illeti... nos, nem tudom, van-e olyan aki képes ellenállni neki. - Arról még nem volt szó, hogy hogyan tudna munkába állni, amennyiben Ön mellett döntünk. Lévén, hogy Noah már óvodás, szerintem így elsőre az is elegendő lenne, ha részmunkaidőben délutánonként itt tudna lenni, ha az megoldható. Jut eszembe, van jogosítványa? - ötlött eszembe a következő fontos pont, elvégre az se mindegy, hogy nekem kell félbehagynom az épp aktuális munkát minden délután, hogy az oviba rohanjak a gyerekért, vagy esetleg ő is el tudná hozni néhanapján? - Tényleg, még nem is kérdeztem, hogyhogy pont erre a munkára jelentkezett? - járattam végig a tekintetem az iratokon, a megfelelő információ után kutatva, mígnem meg is leltem - Úgy értem, hogy azt írja, hogy egyetemi végzettsége van, biztosra veszem, hogy a diplomájával is sikerülne állást találnia, valószínűleg sokkal jobb feltételekkel, mint az, hogy egy gyerekre vigyáz. - fejtettem ki kicsit bővebben is a véleményemet. - Jut eszembe, ha nem régóta van csak itt a városban, sikerült egyáltalán szállást találnia, vagy... merre lakik a városon belül? - ötlött fel még egy nem is olyan kis apróság, elvégre nem mindegy, hogy 10 percnyire, vagy egy órányira lakik, mert bár Fairbanks nem olyan hú-de-nagy város, de a reggeli meg délutáni csúcsforgalom azért meg tudja keseríteni az ember életét.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak bólintottam egyet, hiszen tényleg érdekes választás ez a hely, de talán az élet úgy gondolta, hogy itt egy esély az új életre, hiszen azóta se mertem felhívni az orvost, hogy mit akart a DNS-mel abban a levélben. Nem írt le mindent, de arra rájöttem, hogy nem viccelődni akart valamivel, viszont arról fogalmam sem volt, hogy esetleg még egy hazugságot képes lennék-e elviselni, hiszen én eleve nem szerettem hazudni. Az őszinteség híve voltam, ezért se tetszett, hogy az előbb csak féligazságot mondhattam. - Talán csak neveltetés kérdése, de igaza van abban, hogy ritka manapság az ilyen. Nem tudom, számomra fura volt mindig is, ha a szüleim valamit megpróbáltak a fenekem alá tolni. – rántottam meg a vállaimat alig láthatóan, hiszen tudnék mesélni. Főleg édesanyám volt az, aki mindig megpróbált a kedvemben járni, kivéve akkor, ha éppen valami miatt nagyon kiakadt és üvöltött. Én pedig mindig próbáltam hárítani, főleg akkor, amikor nagyobb lettem, hogy nem kell mindent a fenekem alá tolni. Tudok diákmunkát is vállalni, s akkor legalább büszkébb lehetek arra is, hogy nekem van ez és az, mert tettem érte. Apa támogatott benne, anyának annyira nem tetszett. Pedig a testvéreim elmondták, hogy még velük se kivételezett ennyire, mint velem. Nem értem, hogy miért… - Nincs mit, csak az igazat mondtam. – feleltem kurtán, miután esetleg még túlragoznánk. Nem azért mondtam, hogy bevágódjak nála, hanem tényleg tetszett a birtok eddig. Ha nem kapnám meg a munkát, akkor is lehet, hogy néha megkérdezném, hogy nem jöhetek-e, mert mintha lovak hangját is hallottam volna. Gyerekként lovagoltam, de annyira profinak se mondanám magam, hiszen a lovaktól a tánc elszakított. - Jonathan, rendben. – bólintottam is mellé egyet, miközben könnyedén sétáltam mellette. Persze, azért figyeltem arra, hogy nehogy valami olyan helyre lépjek, ahova nem kellene és esetleg nyomjak egy hátast, vagy éppen hasast. Mondjuk, annyira hisztit se vágnék, mert a ruhát ki lehet mosni, a sebek meg beforrnak, néha gyorsabban is, mint gondolná az ember, hanem sokkal inkább amiatt nem akartam elesni, mert még a végén két-balkezesnek gondolna, s akkor szép esélyekkel indulnék. - Van, s elég sok. Éveken át vigyáztam a szomszédgyerekekre, amikor még én is jóval fiatalabb voltam egészen mostanáig, amikor kellett egy kis segítség. Ahogyan pedig cseperedtek, úgy pedig segítettem nekik a tanulásban is. – ez volt az igazság, hiszen én is kicsi voltam, ők még kisebbek, így én se mindig mehettem el, de arra jó voltam, hogy vigyázzak rájuk. Én pedig ezt nem bántam, mert eléggé kicsi koromtól kezdve imádtam a gyerekeket. Sokszor még azt is megkérdeztem, hogy nekem mikor lehet kistestvérem, ami persze végül nem lett, de rájuk vigyázni is kicsit olyan, mintha egy számodra fontos személyre vigyáznál. S a fontos személyekért bármire képesek vagyunk. - Mivel nincs más állásom mellette jelenleg, mert nem tudtam, hogy rész vagy főmunkaidőről lenne szó, illetve jelenleg nem is tanulok, így igazából bármikor ráérek. Nincs olyan fontosabb dolgom, amivel ne tudnám összeegyeztetni. S igen van. – bár az más kérdés volt, hogy kocsim még nincs, de igazából azt is tudok venni, ha nagyon szükséges. Előbb vagy utóbb úgyis teljesen be kell rendezkednem ebbe a városba, s nem gyalogolhatok mindig mindenhova, még akkor se, ha szeretek sétálni. - Szeretek gyerekekkel foglalkozni, s véleményem szerint egyetlen egy diplomás munka se adhat olyan élményeket vagy éppen szeretet, amit egy gyerektől kaphat meg az ember. S mivel láttam, hogy valaki bébiszittert keres gondoltam megpróbálom, mert szívesebben foglalkoznék egy gyermekkel, mint esetleg egy irodában ülnék egész nap. Szeretem a természetet, s a legtöbb gyermek is. – vallottam be a dolgot, miközben egy szőke tincset a fülem mögé simítottam. Érezhette, hogy nem előre begyakorolt szövegről van szó, hanem tényleg így gondolom. Az pedig, hogy ő egyetért velem, vagy esetleg emiatt nem leszek szimpatikus neki. Nos, majd eldől hamarosan. - Jelenleg egy ismerősömnél húztam meg magam, de majd szeretnék találni valami lakást, vagy kiadó szobát, ahol berendezkedhetek és kicsit otthonossá tehetem, miért? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen autóval bárhova el lehet jutni, vagy tömegközlekedéssel, hiszen itt az is van, vagy éppen taxi. Még se mondhatom azt, hogy az egytem alagsorában dekkolok, majd kiköltözöm idővel onnan is, előbb vagy utóbb.
- Igen valószínűleg. - értettem egyet vele, bár túl nagy rálátásom nem volt erre az egészre, lévén én már rég kinőttem ebből, Noah-val még közel sem tartottunk itt, a közelben meg nem nagyon laktak más fiatalok, így főleg a anyósom révén értesültem a hasonló legfrissebb pletykákról, amikor átmegyünk néha Noah-val vacsira hozzájuk, vagy amit a saját szememmel látok a városban járva. Nos... egyik siralmasabb mint a másik. - Biztosan azért, mert szeretik, és megengedhetik maguknak, csak nem mindegy, hol ezt a bizonyos határt hol húzza meg az ember. - mert érthető az is, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének, de sokszor pont amiatt lesznek olyan életképtelenek az emberek, hogy soha, semmiért nem kell megküzdeniük, mert megkapják. Igazságtalan az élet, na, nem újdonság ez számomra sem. Arra, hogy igazat mondott, csak vetek rá egy pillantást. Magam is őszinte embernek tartom, másnak is megszavazom a bizalmat, amíg el nem játssza, így aztán meg sem fordult a fejemben. Aki csak azért mondja, hogy bevágódjon, arról úgy is lerí többnyire, hogy mást mond, mint amit valójában gondol. - Ezt örömmel hallom, akkor ezek szerint nem nagy újdonság számára. Sőt, mondhatni egyszerűbb dolga is lesz, hisz csak egyetlen fiam van, szerencsére ő sem az az égetni valóan rossz gyerek. - igaz, mostanában kezd csak bátrabb lenni, néhány hónappal ezelőtt még csak új bújt meg félt mindenkitől, néha még Ronnie-tól meg a saját nagyanyjától is, sőt! Néha még nekem se engedte, hogy megöleljem, mert csak Hannah-val volt hajlandó kommunikálni. Hála az égnek, azért ezt a hisztijét már kinőtte, nem mint ha féltékeny lennék a húgomra ematt, egyszerűen csak sokkal fárasztóbb és bosszantóbb, mint amikor szófogadó gyerek. - Ühüm, értem. - bólintottam a szavaira, miközben tovább böngésztem a papírokat, mi akad még, amire fontos lenne kiírni, mielőtt bármilyen papírt is aláírnánk. - Lehet, hogy kissé talán személyes kérdés lesz, de ha így érez, akkor meg miért pont azt tanulta, amit...? - kérdeztem rá, hisz gondolom, már azelőtt is tisztában volt vele, hogy a munkája főleg irodában ücsörgéssel fog telni, amikor már jelentkezett az egyetemre - Szülői kényszer, vagy csak megváltozott a nézőpontja idő közben? - érdeklődtem, nem bántásból, pusztán kíváncsiságból, pláne, hogy én is hasonlóan éreztem, legalábbis ami az irodai munkát illeti. Azért azt nem nézném ki magamból, hogy hosszú távon képes lennék gyerekekkel foglalkozni, elég nekem ez az egy-kettő, aki van. - Csak mert ahogy hallottam, elég macerás tud lenni az albérletkeresés, magasak az árak, sok a jelentkező, kevés a lakás. A szokásos gondok. - magyaráztam, mint ha holmi semmiségről lenne szó, ám némi hezitálás után folytattam - Ami azt illeti... nem tudom, mennyire ismeri ezt az egész „au-pair” jelenséget, de... a jelentkezők között akadt olyan is, aki külföldi cserediákként került képbe, aki nyelvtanulás végett jönne az Államokba, és ott fizetés helyett szállást és ellátást kell biztosítani az illetőnek, némi zsebpénzkiegészítéssel, aki ezért cserébe foglalkozik a gyerekkel, meg besegít a házimunkába. - magyaráztam, ha nem lett volna képben, mert amúgy eddig én sem sűrűn hallottam erről az egészről, bár be kell vallani, volt benne fantázia - És félreértés ne essék, eszem ágában sincs házvezetőnőnek befogni, vagy bármi ilyesmi, csak azt akartam mondani, hogy elég nagy a ház, és tekintve, hogy a nagy része üresen áll... - eggyel több vagy ember elszállásolása tényleg nem probléma. Albérletbe nem szívesen adtam volna az üres szobákat, de ha neki ítélem az állást, és amúgy is itt dolgozna, kicsit akarva-akaratlanul a család részévé válna ő is.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Inkább nem részletesem azt, hogy milyen családból származom, mert a végén esetleg pont emiatt mondana nemet erre az állásra. Eléggé gazdag családban nőttem fel, sok mindent megkaptunk, de mégis arra neveltek minket, hogy ne várjuk el azt, hogy minden az ölünkbe pottyanjon. Főleg édesapánkban nem hagyta ezt, hiszen mint említettem anyu engem eléggé el akart kényeztetni, de szerencsére nem sikerült. Mondjuk gyerekkoromban is olyant éltem már át, amit csak később értettem meg. Sose fogom elfelejteni, hogy majdnem a nővérem meghalt, de helyette az én kezem lett elvágva. A tenyeremen szinte már nem is látszik a heg, csak ha valaki nagyon keresné. Én pedig nem szoktam mutogatni senkinek se. A férfi szavaira csak bólintottam, hogy tényleg nem mindegy, hogy hol ez a határ. Persze, minden gyerek másabb és másabb, szerintem egyiket se lehet ugyan úgy kezelni, hiszen még valaki hallgat a szép szavakra, addig talán másnál cselhez kell folyamodni. Meg minden gyereknek vannak rosszabb korszakai, de szerintem akkor se lehetetlen bánni velük, csak meg kell találni a megfelelő fortélyt hozzá. - Ohh, értem. Mennyi idős, azt megkérdezhetem? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen az nem mondta el nekem senki se, hogy pontosan mennyi idős kisfiúra is kellene vigyáznom. – Mert a közvetítő se árulta el nekem. Lehet, hogy csak elfeledkezett róla, vagy nem tudom. – pillantottam a mellettem sétáló férfira, hiszen tényleg nem ártana tudni, hogy mennyi idős a kisfia. Azt nem tudom, hogy mi történhetett az anyával, de nem is akartam róla faggatni, hiszen semmi közöm hozzá. Meg igazából úgy a családi háttérhez se, vagyis csak a nagyon szükségesekhez. Nem szerettem sose mások életében vájkálni. Meg eleve vannak olyan korszakok is a gyerekeknél, amikor csak bizonyos személyekre hallgatnak. Remélem, hogy sikerül majd megtalálnunk az összhangot a kisfiúval, ha esetleg megkapom a munkát. A tájat figyelem rövid időre, majd amikor újra megszólal, akkor újra megkeresem őt a tekintetemmel, majd a messzeségbe pillantok. Habozok, mintha hirtelen nem tudnám, hogy mi lenne erre a megfelelő válasz. Magam sem tudom, hogy pontosan miért ezt választottam. Talán azért, mert a többiek kibújtak alóla, s valakinek át kellene vennie majd apa cégét. Így maradtam én, a legkisebb. – Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni, ahogyan a tánc is magával ragadott. Így esélyes volt, hogy Táncakadémiára megyek, de van családi vállalkozás is. A testvérem mind kibújtak alóla, mindenki ment a szíve után, én pedig láttam, hogy apa emiatt kicsit szomorú, így úgy gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amit tehetek érte azért a sok kedvességért és szeretetért, amit kaptam tőle életem során. – nem sokszor beszéltem erről, de most mégis megtettem. Kicsit beengedtem a felszín alá is, de még mindig a tájat és a messzeséget kémleltem. – Szeretem azt a munkát is, hiszen ott is emberekkel foglalkozunk, de úgy éreztem, hogy most kell egy kis változás és apa amúgy se most fog még nyugdíjba menni. Ő is azt szeretné, ha még azzal foglalkoznék, ami jobban vonz, ezért gondoltam úgy, hogy szerencsét próbálok ezzel az állással. – ekkor már rápillantottam. Azt nem tudhatom, hogy nála miként jött a gazdálkodás és a többi, de vélhetően itt is családi örökségről lehet szó. Pedig még ő is eléggé fiatalnak tűnik, velem egykorú, esetleg kicsit idősebb? Ki tudja, de ha kell, akkor megtudom, hogy mégis miért ez a nagybirtok, ha nem, akkor pedig így volt jobb. - Igen, nem könnyű, vagy ha azt mondod, hogy egy óra múlva telefonálsz, addigra mégis kiadta a tulaj, pedig azt ígérte megvárja a válaszodat. – sóhajtottam egy aprót, hiszen az ingatlan keresés mindenhol olyan macerás tud lenni, mindegy hogy Fairbanksról van szó, vagy New Yorkról. A következő dolgok pedig még inkább megleptek. Számomra kicsit fura volt ez az ajánlat, de jól ismertem azt, amiről beszél. Sietve bólintottam, hogy van fogalmam róla. – Tényleg megengednéd, hogy itt lakjak? Nekem teljesen megfelelne. Vagyis igazából nem egyedül vagyok, emiatt sokszor nemet mondanak, amikor valahol szállásra találnék…- szólalok meg óvatosan, majd kapcsolok, hogy eléggé félreérthető, amit mondtam. – Van egy kutyám. Nem olyan régen találtam az erdőben, de a gazdáját sehol nem leltem meg, így befogadtam. Nem volt szívem menhelyre vinni. Nem tudom, hogy mennyire tilos a kutyatartása, vagy kizáró ok. – pillantottam óvatosan a férfira, hiszen ha allergiások rá, vagy nem szeretik, akkor azt hiszem ez az ajánlat fuccs, ahogyan már sok másik is volt. – S emiatt ne aggódj, nem gondoltam, hogy annak szeretnél felvenni, de főzni is tudok, meg segítek, ha tudok. Számomra az ilyen nem jelent gondot. – rántottam meg a vállaimat, hiszen tényleg nem voltam olyan, aki attól tartana, hogy a nem létező műkörmei lepottyannának. Én inkább pont az voltam, aki mindenkinek segítene, ha tudna és mindenkit befogadna, ha képes lenne rá…
- Persze. Tavasszal töltötte be a négyet. - feleltem büszkén, amikor pedig a közvetítő kerül szóba - Előfordul az ilyesmi, ők is csak emberek. Ha bármi kérdése van, akkor csak nyugodtan, ne zavartassa magát. - ajánlottam fel, mert ha ilyen fontos információ kimaradt, akkor ki tudja, mi más felett siklottak még el. Vagy akár csak az is lehet, hogy unják, egy ilyen „egyszerű” kis bébiszitterkedős munkával ennyi gondjuk van, mert senki sem elég jó nekem? Tudja a búbánat. A továbbtanulásával kapcsolatban furcsállom, hogy így sikerült megakasztanom, elvégre a legtöbben egész határozott elképzeléssel vágnak neki, ám amikor mesélni kezd végül és kiderül, hogy mi is áll a dolgok hátterében, csak együttérző mosolyra görbül a szám széle. - Ez azért szép gesztus Öntől az édesapja felé. - ismerem el, és hezitálok egy pillanatig, hogy kimondjam-e, ami kikívánkózik belőlem, hisz nem vagyok olyan viszonyban, de... ha erre válaszolt, akkor talán ezt sem veszi sértésnek - De ha ennyire a tánc az, amit csinálni szeretett volna, vagy akár valami olyan, ahol a gyerekek vannak képben... nem rossz érzés lemondani erről? Csak azért, mert a testvéreiben nincs ilyen együttérzés, vagy elhatározás, mint önben? - kérdeztem rá, hisz tényleg volt némi mártír-érzetem ezzel kapcsolatban, ha már a testvérei nem, akkor legalább ő legyen az, aki ezzel örömet szerez az apjának. Ami egyfelől igazán szép dolog, másrészt meg, ha valójában nem ez az amit szeret, úgy hosszú távon elég kellemetlen érzésbe tud átcsapni. - Tudja... amikor az ember hobbija és a munkája ugyanaz, sokkal szívesebben csinálja, mint amikor „muszájból”. - persze értettem, hogy ez az ő döntése, senki sem kényszerítette, de valahol mégiscsak hasonló a helyzet egy kicsit. Mondom ezt én, aki szintén egy családi vállalkozást vitt tovább, ám az igazat megvallva imádom ezt csinálni – sőt mi több, nem is nagyon tudnám elképzelni magam más jellegű munkával. - Hallottam én is hasonló „rémtörténeteket”, és nem, valóban nem könnyű, bár véleményem szerint itt inkább az a probléma, mennyire szavahihető valaki, vagy mennyi gerincet növesztett. Inkább mondja akkor, hogy talált alkalmasabb egyént, vagy másnak adta ki, minthogy utólag, így bukjon ki. - szerintem, mert még mindig inkább utasítson el valaki, mintsem sumákoljon a hátam mögött, vagy hazudjon, mert ha valamit, hát azt roppant mód tudom utálni. - Hát, igazából, ha már az au-pair dolognak is ez volt a feltétele, és ott is sikerült meggyőznie a közvetítőnek, hogy bólintsak rá, mert megéri... akkor akár ez esetben is kivételt tehetünk. Hely úgy is lenne. Persze csak ha idő közben nem talál alkalmasabb helyet, vagy dönt úgy, hogy inkább az ismerősénél marad. - pontosítottam, mielőtt még félreértés lenne belőle, amikor azonban szóvá tette, hogy nem egyedül van, nem kis meglepettség ült ki az arcomra. Nem azért, mert ne lehetne valakije, csupán erről olyan szinten sikerült megfeledkeznem, mielőtt elkezdtem itt szállás ajánlgatni, hogy szívem szerint most süllyednék el. Legalábbis addig, amíg meg nem hallom, hogy az a bizonyos másik egy kutya. - Egy kutya? - kérdeztem vissza már jóval megkönnyebbülten - Igazából nekünk is van egy pár, eggyel több vagy kevesebb tényleg nem zavarna. Sőt... a kutyán kívül egész népes kis állatfarm is.- egészen addig, amíg nem közli, hogy valójában valami padlócirkáló szobakutya, mert részemről a kutya kinti állat, és pont. - Ezt örömmel hallom. Néhanapján tényleg nagy segítség tud lenni. - bólintottam végül a szavaira, mielőtt összezártam volna a mappát -Még így a végére, mielőtt körbevezetném, hogy Ön is jobban tisztában legyen vele, hova kerülne. Miért szeretné ezt az állást? Vagy miért épp Önt kéne alkalmaznom? - tettem fel a szokásos, minden állásinterjún elhangzó kérdéspárt.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Persze, tudom. Nem is azért mondtam, mert emiatt úgy gondolnám, hogy rosszul végzik a munkájukat. Vélhetően nekik se lehet könnyű egész nap emberekkel foglalkozni és mindenki igényének eleget tenni. – fogalmam sem volt arról, hogy már hányadik lehetek én a sorban, hiszen ilyet sose kötnek az ember orrára. Meg magamból is kiindulva tudom azt, hogy nem mindig könnyű elviselni, hiszen sokakat idegesít már az is, hogy állandóan mosolygok, meg a túlzott kedvességem is, így ki tudja. Hamarosan pedig a tanulmányaim kerülnek szóba, ami kicsit meglep és még váratlanul is ér, de végül válaszolok, hiszen nincs benne semmilyen állami titok. Azt pedig nem tudhatom, hogy ő mennyire fogja megérteni azt, hogy miért is mentem ebbe az irányba, de mindegy is. Sokszor nem lehet mindent megérteni, ahogyan nem is várhatja el az ember, hogy mások megértsék állandóan az érzéseinket, hiszen mindenki másabb és mindenkire ugyanaz a dolog másabb hatással lehet. Csak egy aprót bólintok és mire bármit is mondhatnék, addigra újra megszólal. Kíváncsian fordulok felé és egy aprót sóhajtok. Nem azért, mert bánom a kérdéseit, mert teljesen jogos, de erre szerintem eléggé nehéz válaszolni. – Ahhoz már túl idős vagyok, hogy Táncakadémiára menjek, helyette inkább néha órákat szoktam tartani, legalábbis régebben kicsiket tanítottam táncolni munka után heti kétszer, így teljesen egyikről se kellett lemondanom. Persze, nem olyan, mintha egész nap velük lennék, de egy utazási iroda vezetésének is megvannak a szépségei. Ott is sokszor lehet mosolyt csalni az arcukra, vagy amikor a nyaralás után bejönnek a gyerekek fülig érő szájjal, mert annyira jól sikerült. Az ilyen pillanatokért megéri. – pillantottam rá a férfira, majd egy újabb rakoncátlan szőke tincset tűrtem a fülem mögé. Nem teljesen tűnt el az életemből az, ami vonzott, csak inkább átalakult, vagy nem is tudom, hogy mi lenne jó szó rá. Meg a táncosok is idővel kiöregednek és nézhetnek más munka után, meg a táncozok világában is eléggé nehéz helytállni, én is volt, hogy orra buktam és hasonló dolgok. - Igen, ez igaz, ahogyan szerintem az is, ha még se azt csinálja, de szakíthat rá időt, akkor még inkább megbecsüli és nem fogja természetesnek venni. Az élet szeret tréfálkozni az emberekkel és sokszor olyan helyzetbe sodor minket, hogy korábban nem is gondoltuk volna. – pillantok rá egy mosollyal az arcomon, hiszen én se gondoltam volna gyerekként azt, hogy egyszer erre a vidékre fogok tévedni, hogy a könyvek lapjai életre fognak kelni, vagy arra, hogy édesapám nyomdokaiba fogok lépni idővel, hacsak valami változás nem áll be. - Nem lehet minden ember ugyanolyan, ahogyan sokan szeretnek hazudni is, mert örömüket lelik abban, hogy másokat átverhetnek, vagy ott van például az is, hogy másoknak mások szenvedése jelent örömet. Sajnos nem minden ember képes a szívére hallgatni, s inkább a jóságot és a hasonló dolgokat választani. – rántottam meg picit a vállaimat, hiszen ez az igazság, én se értem az ilyeneket, de nem is akarom. Én sose voltam olyan, így emiatt szerintem képtelen lennék arra is, hogy megismerjem azokat, akik úgy viselkednek. - Valószínűleg azért javasolták ezt magának, mert ha bármi történik, akkor egy segítőkéz még mindig ott van. Illetve ha közbejön valami, akkor bevethető a dada. – ez csak egy tipp, s ezt ő is érezhette. Eszem ágában se állt okoskodni, mert fogalmam sincs, de amikor anno is vigyáztam gyerekekre, akkor volt, hogy pár napra átköltöztem a másik házba, vagy a gyerekek jöttek hozzánk, mert úgy egyszerűbb volt, mint két ingatlan között szaladgálni. A kicsit félresikerült fogalmazásomat csak sietve javítom. Abban pedig reménykedek, hogy egy kutya nem lehet gond. Bár valakinek a kistestű kutyák nem is kutyák, pedig most ő volt a plüssöm is, hiszen azért eléggé szarul érintett, hogy Byron nem hajlandó semmire se reagálni, még ha fel is adtam a napokban a próbálkozást. Ennyi évet nem lehet csak úgy eltörölni. - A fiadon és rajtad kívül él még itt valaki? – kérdeztem meg a többes szám miatt, mert volt egy olyan érzésem, hogy még valaki megbújik a falak között. Nem tudom, de ez csak egy tipp volt. – Akkor is jöhet, ha nem éppen egy ragadozó és a termete se éppen nagy. Az Ózt ismeri? Mert pont olyan ő is, mint a kutya abban a filmben, mesében... – tettem még hozzá, hiszen így talán jobban be tudja határolni, hogy milyen kutyára is kellene gondolni. Valaki nem szereti őket, de pont annyira volt árva, mint én, így nem hagyhattam magára. Képtelen lettem volna rá. A kérdéseket hallva egy kicsit elnevetem magam, hiszen minden munkavállaló kedvenc kérdése hangzik el. –Fényezhetném magam, ami miatt vagy egoistának tűnnék, vagy talán túl szerénynek. Meg mondhatnék bármit, ha nem vagyok szimpatikus, akkor úgyis mindegy lenne, nem? Másrészt meg szeretem a gyereket, ahogyan a természetet is és itt mind a kettő megvan. De igazából rajtad áll, hogy az eddig látottak alapján szimpatikus vagyok, vagy nem és nem hiszem, hogy eme szavaim sorsfordítóak lennének. – tettem még hozzá, s ha tovább indultunk, akkor követtem őt. Nem voltam sose jó az önfényezésben. Én ez vagyok, nem pedig valami elkényeztetett személy, ahogyan nem is vagyok olyan erős jellem, mint például Celeste. Kedves és barátságos, azt pedig kár lenne tovább ragozni, mert rájöhetett már.
Kezdőlap
//
