A dicséretnek nem csak a bundás, de én is nagyon örülök. Boldogan vakkant egyet és egy percre sem hagyja abba a farkcsóválást. Végre bebizonyíthattuk, bebizonyíthatta, hogy mire is képes. Na jó neki biztosan gyorsabban ment volna a levadászás,de jóval idősebb is nálam. Majd, ha én is ilyen öreg leszek jobban fog menni, talán még nála is jobban, de ez még a jövő zenéje, ne igyunk előre a medve bőrére ugyebár. A hívásra a kislány azonnal nekifutamodna, de nem engedek neki. Most Darren eszik, neki járnak a finom falatok. Ő majd megeheti azt, ami maradt. Különben is tényleg jót tenne neki egy kis pihenés, bár még tele van energiával és legszívesebben még futkározna pár kört, de most mint okos kutya a seggén ülve figyeli ahogy a hím lakmározik az elejtett zsákmányból. A kérdésre nem felelek azonnal. Még összeszedem a gondolataimat, de ez mind csak pár percet vesz igényben. ~Egyre jobb, köszönöm! Bevallom nehéz volt megszokni ezt az új farkast, más mint Jamesé…De egyre jobban kijövünk egymással és jobban is érzem már magam. Persze ettől még nem fogom elfelejteni az előző kölyköt, még most is tud hiányozni…De remélem most már nem okozok több csalódást.~ Válaszolom neki teljesen őszintén. Sokkal többet beleadok, mint korábban és ebben sokat segít Odette is. Ha nem lenne mellettem, ha nem foglalkozna ennyit velem szerintem nem lennék ilyen jól. ~Odette nagyon sokat segít nekem. Nélküle nem is tudtam volna ezt végigcsinálni. Sokat jelent, hogy van valaki mellettem.~ És most nem James ellen akarok beszélni. Igaz miután beköltöztem hozzá sokkal többet láttam őt, többet is beszélgettünk, de mégsem tudtam annyira őszinte lenni, mint Odettel. Nála valahogy könnyebben megnyílok. Talán azért mert ő is lány? Mindenesetre tényleg jót tett nekem ez az egész váltás.
Amíg ő összeszedte a gondolatait, én ettem, de a beszédre megálltam. Ha ős evett volna közben, nem teszem ezt, de így egyszerűen bunkóságnak éreztem volna tömni a bendőm, míg ő mesél. Úgyhogy kényelmesen felemeltem a fejem és felé fordítva figyeltem szavaira. Emberként elmosolyodtam volna, így csak lustán lengettem jobbra-balra lompos, hófehér farkam. ~ Ennek őrszintén örülök ~ mondtam és még ha a pofám nem is volt képes árnyalt mimikára ilyen alakban, a tekintetem elárulta, hogy tényleg így van. Ahogyan energiáim is. ~ Nem csak... te okoztál csalódást, Masa. Az, hogy most ez a helyzet, többünk együttes hibája, csak mindig a kicsik érzik a legszarabbul magukat miatta. Meg persze mi is rájuk kenjük, mert megtehetjük és mert így könnyebb nekünk ~ mondtam félig-meddig bocsánatkérő hangszínnel az öregek nevében, akik a büdös életben nem vallanák ezt be. Igazából én se nagyon. ~ Ha elfogadsz egy tanácsot: engedd el azt, amiről úgy gondolod, hogy csalódást okoztál vele. Ne görcsölj rajta, ne foglalkozz vele. Ha olyan helyzetbe kerülsz, jusson eszedbe, de sose nézz vissza. Életvezetési tanácsadás ala én. Hát hirtelen nem tudnám megmondani, hogy én is eszerint élek-e. Talán... ~ Azt meghiszem! ~ értettem egyet azonnal Odette kapcsán. Egy kölyök ez a minden, a legnagyobb támogatás és segítség: egy Teremtő, vagy Mentor, aki rendszeresen foglalkozik vele. James ehhez túl nagy... playboy, bohém. ~ Egy az egyben kiegyensúlyozottabbnak tűnsz. Na, de gyere, mielőtt befalok mindent ~ mordultam egyet, de nem ellenségesen, és arrébb léptem a zsákmánytól, hogy ő is odaférjen hozzá. Már kaptunk a finomságokból az ordassal, emellett ki is lettünk szolgálva, szóval jöhetett a kölyök, meg bárki más is. Tupilekre, csak ez az arrogancia ne lenne a fehér bunda alatt...
Éreztem a hangjában, hogy valóban úgy gondolja és meg kell hagyni ez meg az én szívemnek okozott nagy örömöt. Most már teljesen más a képem Darrenről. Ezek után bátrabban fogok hozzá szólni, a közelébe menni. ~Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem!~ Mert nagyon is jó tudni, hallani, hogy az idősebbek tényleg ilyenek. Rosszul éreztem magam ez nem vitás és tényleg azt gondoltam (még néha most is), hogy ez tényleg csak az én hibám, mivel én is beleadhattam volna többet és korábban el kellett volna fogadnom a tényt, hogy mi is lett belőlem, de úgy tűnik én azok közé tartozom, akik ezeket lassan dolgozzák fel. ~Nem te vagy az első, aki ezt tanácsolja. És hidd el próbálom is túltenni magam ezen az egészen, és igazából már nagyon is jól állok vele. A rémálmok már nem mindennaposak...Sőt több most már a vidám és nem gondolok már annyit arra a napra. Próbálok előre nézni, az új lehetőségemre, mert nem akarok újra elbukni és meghalni.~ Jó ezt így kiadni neki. Bár bele tudnék menni mélyebben is a dolgokba, de azt hiszem az túl korai lenne. Nekem már az is nagy szám, hogy ennyire őszintén beszélhetek vele. ~Köszönöm!~ És, hogy mit? Nos mindent. Azt, hogy meghallgatott, hogy itt van velem, hogy nem kergetett el, hogy segített nekem és persze azt is, hogy odaenged a zsákmányhoz! Így végül hagyom is a kislányt, hogy heves farokcsóválás közben odasiessen Darren mellé. A szemeiből a felhőtlen boldogság tükröződik ki. Egy kis vakkantás után végül már neki is fog a szarvasnak. Azonnal tépni kezdi fogaival a húst, hogy utána elégedetten nyammoghasson egy nagyobb szeleten.
~ Csak ne add tovább ~ mondtam, emberként elmosolyodtam volna, így legfeljebb csak a hangomból sejthette, hogy ezt a mimikát kapná. Hallgatom a céljait, hogy elszántabb és tényleg érzem rajta a váltás pozitív eredményeit. A köszönetére csak biccentettem. Szeretem a kölyköket, szeretek velük foglalkozni, játszani, lógni, tanítani, csak erre az elmúlt időszakban gyalázatosan kevés időm volt. Nagyon remélem, hogy ezen tudok változtatni, mert ez a kis idő is, amit most Masával töltöttem, egyszerűen csak kellett. Talán valahol ezzel próbáltam legitimizálni a belőlem elő-elő törő infantilizmust és a farkasom játékosságát. Akárhogy is legyen, mindenesetre jobban érzem magam. Egészebbnek, könnyebbnek. S mintha ugyanez tükröződne Masa felől is. A végén még mind rendbe jövünk és tényleg sokkal nagyobb lesz vagy már most az ennek az egyesülésnek az előnye, mint a hátránya. Hiszek benne, jó lenne, ha tényleg így lenne és nem csak az láttatná velem, hogy ezt szeretném.
Miután végeztünk a szarvas felfalásával, visszakísértem őt a lovardához. Lehet, hogy erre nem lett volna semmi szükség, de jól esett rohanni, a szabadban lenni, farkasként, egy kölyök társaságában. Amikor már látszottak az istállók, lassítottam, majd megálltam, hogy aztán vakkantsak Masakónak, jelezve, hogy ő is tegyen hasonlóképp. ~ Vigyázz magadra, kis kölyök, oké? Aztán csak ügyesen mindenben ~ megcsipkedtem egyik fülét a fogaimmal, majd intettem neki, hogy szaladjon szépen haza. ~ Üdvözlöm Odette-et! ~ szóltam még utána, majd megvártam, hogy a futtatóhoz érjen, aztán sarkon fordultam és futásnak eredtem ismét.
//Köszönöm szépen a játékot, sajnálom, hogy így elcsaptam a végét, csak nem akartam tovább húzni, de majd még játszhatunk, ha szeretnél! //
~Nem fogom, ígérem!~ Kacsintanék is egyet felé, ha tudnék, ám mivel még mindig a bundás alakjában vagyok így csak vidáman pislogok rá és csóválom a farkam. A szavas húsa nagyon is ízletes. Míg a bendője tele nem lesz egy percre sem áll le az evéssel, csak habzsolja a finom husit, mint valami kisgyerek a cukorkákat. Ez a kiruccanás végül nagyon is jól sikerült. Örülök is annak, hogy akkorát taknyoltam a hóban futás közben. Ki tudja, ha nem történik meg most lehet, hogy nem is futottunk volna össze, nem ismertem volna meg Darren játékos, szabad, laza oldalát. Elégedetten áll félre és kezdi el magát tisztogatni, miután már egy falatot sem képes lenyelni. Örül a fejének, ahogy én is. Most nagyon is ügyes volt, megérdemli a dicséretet. Vidáman és továbbra is nagy lelkesedéssel, aktívsággal rohangászik Darren körül ahogy szépen visszaindulunk a lovardához. Amint megáll a bundás is követi őt, majd mellé rohan heves farok csóválással. ~Megpróbálok vigyázni és ígérem mindent megteszek, hogy ne okozzak újabb csalódást!~ Még utoljára megnyalja a hím pofáját, majd már hátat is fordít neki, hogy hazarohanhasson. ~Átadom neki!~ A futtatóhoz érve egy hangos vonyítással jelzem Odettenek, hogy visszatértem és teljesen rendben vagyok, sőt annál is jobban.
//Én is nagyon szépen köszönöm! Nagyon élveztem ls természetesen örömmel játszanék még! //
Na jó, besokalltam. Ha így belegondolok, ehhez nm volt szükségem igazán sok dologra. Az egy dolog, hogy Heinrich Anchorage-i lakását megszállták a csótányok, hogy rohadna le neki az, ami van elől is meg hátul is, legalább volt némi szórakozásom, miután kikötötték a TV-t és nem nézhettem tovább az Esmeraldát. Egészen sok dolgot meg lehet tudni ezektől a kis dögöktől, például azt, hogyan kell fej nélkül élni, és mégis hogyan lehet túlélni egy atombomba-támadást. Azonban mindenki besokall egyszer, és ez a pont akkor jött le, amikor fél teljes dollárral megemelték az epres müzliszelet árát. Hát komolyan mondom, mit képzelnek ezek magukról? Egyébként sem szabadna egy hozzám hasonló korú fickónak egyedül élnie. A múltkor nyitva hagytam az ajtót, és csak akkor jöttem rá, amikor elvitték a falra szerelt TV-t a hálószobámból. Legalább még nem szorulok arra, hogy pelenkázzanak. Esküszöm, remélem, még azelőtt kitépi valaki a torkom, hogy az megtörténne,. na jó, ennyire ne legyen brutális… mondjuk megvonhatnák tőlem a müzliszeleteket. Abba amúgy is belehalnék, ugyanaz az eredmény. Na, aztán közöltem Aimée-vel, hogy hamarosan egy kis meglepetésre számíthat, megkerestem a legöregebb piát a városban, majd fölpattantam egy arra haladó kamion hátsó oldalára, és elindultam Fairbanks felé. Ziher, hogy páran megnézték maguknak a potyautast, aki majdnem úgy ragaszkodott a levegőben kalimpáló hátizsákjához, mint a létrához, amibe kapaszkodott, kaptam pár dudálást is, de szerintem többnyire szerettek az emberek. Amikor már kezdtek ismerősek lenni a fák – főleg amiket anno megjelöltem –, akkor egyszerűen leugrottam az első megállónál, és integettem az elképedt kamionosnak, aki szerintem azt hitte, oroszok potyognak hátulról. Csak a lefordulást csesztem el, mert amikor megérkeztem, nem a kapunál voltam, hanem a kerítés egyik ismeretlenebb szakaszánál, nem messze a faháztól. Elmormoltam egy halk „putain”-t, majd eldöntöttem, hogy nem megyek körbe. Van egyszerűbb megoldás is. Nem, nem a telefon. – Aimée! – ordítottam el magam teli torokból, olyan hangerővel, hogy egy tucat madár visítva menekült a közeli fáról. – Gyere ki, van nálam pálinka!
Mit ne mondjak, március elején még csak véletlenül se merült fel bennem, hogy majdnem két hónap kényszerszabadság fog jönni… rég volt már ilyen ritka szar tavaszom, meg kell hagyni. Nem elég, hogy Masát is taccsra vágták a viadalon, erre a Vörös Hold alatt engem is úgy helyben hagytak, hogy azóta is fáj, ha csak rágondolok… kár, hogy alig emlékszek valamire az egészből, az meg már csak a hab volt a tortán, hogy megtudtam, a kölyök sem unatkozott aznap este… Kár is szaporítani a szót, a lovarda ideiglenesen átváltozott rokkantszállóvá, én meg kereshettem valakit, aki intézi a dolgokat, amíg én le vagyok gatyásodva. Nagyjából két hete döntött úgy kedvenc doktornénim, hogy teljesen felépültem, azóta szinte ki sem látszom a munkából – nem mint ha előtte teljesen kihúztam volna magam alóla, mégiscsak a mi családi lovardánk! Ez viszont azzal járt, hogy még annyi szabadidőm se volt, mint korábban, pedig az se volt sok… Szabadidő? Az meg mi? Miután kiengedtem a lovakat a rétre, bele is vetettem magam a munkába, hogy letudjam a napi vízcserét és feltöltsem szénával az etetőket, amikor ismerős hangra lettem figyelmes. Egy pillanatra megálltam a munkában, nem-e csak képzelődtem, de aztán vállat vontam és folytattam tovább a munkát. Nézzenek csak oda, kit fújt ide a szél… Ugráltassa a nagyanyját, ne engem. Amúgy se tudom, mi a búbánat az a pálinka. Valami epres müzliszelet márka? Vagy valami újabb undormány amire drágalátos egykori mentorom rászokott? Különösebben nem izgat a dolog, annyira még nem öreg, hogy elfelejtse az itteni járást, az energiáimat is érzékelheti, szóval majd jön, ha beszélgetni akar. Nekem még a szerszámokat is meg kell tisztítanom, rendet rakni a gyógyszeres szekrényben, szalmát pakolni, és még egy köteg papírmunka is vár, csak már ki akartam szabadulni a lakásból, eléget voltam bent a betegállomány alatt.
Állok ott egy darabig, és már kezdem azt hinni, hogy rossz helyen vagyok. Szóval körbenézek és fölmérem a terepet. Lovak, azok megvannak. Kerítés, az is. A faház is a helyén van. Meg szerintem a dühös szőke sem lehet más, mint a drága Aimée. De se gáz, ha a ló nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed lerombol egy toronyépületet… Csak ahhoz meg kellene legalább robbanószer, vagy egy repülőgép. de az meg nincs. Akkor a nehezebb úton jutok be mégis. Póló és felső lekerül, kipárnázom az üveg piát a hátizsákban, mert hát nem akarom a berúgáshoz az erősen testszagú szövetet szopogatni, majd egy jól célzott dobással átvágom a kerítés fölött, egyenesen egy kupac lótrágyába, ami az állagának egészen biztosan nem tesz jót. Majd kezdhetek mászni a kerítésen. Nem, az, hogy körbemenjek még mindig nem jutott az eszembe, de még távolról sem. Átlendülök, aztán egyensúlyomat vesztve zúgok be arccal a lovarda területére. de legalább így is jobban megúsztam, mintha a táskámat követtem volna. Apropó táska… Azért felöltözök, mielőtt továbbmennék Aimée irányába, majd a táskát azért magam mögött tartom, hogy ne érezze annyira a lócitrom kellemes illatát. Az üvegen meg egy rohadt karcolás sem esett, hát komolyan mondom, ez a nagy csoda, nem az, hogy vénségemre még átjutottam azon a kerítésen. – Salut, Aimée! – vigyorgok rá, mint rosszcsont kisgyerek a régi, jó barátra, akivel minden marhaságban benne volt már a kezük. És már elő is veszem a piát, és felé nyújtom. – Üt, mint a buszkerék. Kérsz? Megvárom, hogy elveszi-e az üveget. Öleléssel, vagy ilyesmivel nem merek próbálkozni, már csak azért sem, mert egyrészt nagy szarban vagyok, vagyis csak a táskám, de félek, annyi is elég, másrészt meg mégiscsak én voltam távol eddig, szóval meg akarom hagyni neki a módot, hogy képen töröljön. – Egy szívességet kell kérnem, mon chéri – mondom végül, kissé kelletlenül. Tény, ha ez nincs, akkor kissé késett volna a látogatásom… de jobb, ha a tárgyra térek, mielőtt kedvenc kis mentoráltam seggbe talál dörrenteni egy shotgunnal.
Nem megmondtam? Úgy is idetalál, ha baja van, már a közeledő léptei hangja alapján is következtetni lehet belőle, hogy merre tart. Ettől függetlenül fülem botját sem mozdítom irányába amikor betoppan, intézem tovább a dolgom, pakolom bőszen az istálló végében lévő hatalmas dobozokat. -Salut, Benjamin. –köszönök kimérten, de nem fordulok felé egész addig, amíg valami buszkereket nem emleget. Néhány pillanatig gyanakodva szemlélem az üvegnyi átlátszó folyadékot, de végül csak megrázom a fejem, s folytatom a munkámat, mint ha mi sem történt volna. -Non, merci. Kíváncsi vagyok, mikor böki ki végre, hogy minek köszönhetem a hatalmas megtiszteltetést, hogy egyáltalán vette a fáradtságot és meglátogatott. Ahogy nőtt a kíváncsiságom és ezzel párhuzamosan lassan kezdett fogyatkozni a türelmem, már épp rákérdeztem volna, hogy mégis mi a rák ette ide, de úgy tűnik, gondolatolvasó lett az öreg, megszólalt magától is. De minek… Elég meghallanom a stílusát, és úgy vágom le a földre a dobozt a többi mellé, hogy csak úgy zörögnek-csörögnek benne a kisebb dobozok, magam pedig csípőre tett kézzel, gyilkos tekintettel fordulok a másik felé. -Te csak ne ma chérie-zz itt nekem. –felelem felpaprikázva, de meg se vártam, hogy esetleg kijavítsa magát, már zúdítottam is a nyakába én is a mondandómat – Még van bőr a képeden azok után, hogy minden szó nélkül eltűntél?! Hülyére aggódtam miattad, hogy mi lehet veled, te pedig még csak egy nyamvadt telefont sem voltál képes megejteni, hogy élsz és egy darabban vagy?! Azt hittem, hogy te legalább különb vagy, mint a bátyám. Úgy látszik, tévedtem. –csóváltam a fejem. Valószínűleg az is közrejátszott a jelenlegi vérnyomásomnál, hogy nem csak az egykori mentorom, a bátyám is újra eltűnt. Újra minden szó nélkül… Hogy miután felbukkanjon, ismét köddé váljon. Ha valakitől ezek után elvártam, hogy ne játssza el velem ugyanezt, az pont Benjamin lett volna, de ezek után… kész, elegem volt. -Szívességet szeretnél kérni, mi? Csak egy valamit árulj el… ha nem lennél rászorulva a segítségemre, mikor jutott volna eszedbe, hogy életjelet adj magadról?
Hát, úgy tűnik, ivászat itt és most nem lesz. nem gáz, mindennek megvan a maga helye és ideje – a berúgásnak például az örökös „pont most” –, de várni is tudok. A kimért hangja megkongatja a fejemben a vészharangot, de nem elég hangosan ahhoz, hogy különösebben ügyeljek rá. Ilyen idősen az ember már mindenütt elkezd hangokat hallani, így a vészharang kongása az erdő közepén igazán nem hoz lázba. Hú, a legjobb az volt, amikor a fürdőkádban hallottam a versenyautók hangját. Megint ötévesnek éreztem magam, leszámítva, hogy akkor még nem igazán voltak versenyautóink. A lélek a lényeg. Na, a dobozcsörömpölést, meg az izzó tekintetű szöszit már lényegesen nehezebb figyelmen kívül hagyni. Ha férfiúi önbecsülésem maradványait nem védeném úgy, mint a vodkát a hideg estén, esküszöm, most hátrálnék néhány lépést, így azonban nem marad más, mint a stílusváltás. Ami nem éppen egyszerű, de tudok én komoly is lenni. Ha nagyon megerőltetem magamat. Ami meg fejfájást okoz. – Gondoltam, lelépek, mielőtt az Alfád utasít, hogy vágj ki – felelem, nem annyira komolyan, mint ahogyan a helyzet megkívánná. – Egyébként nem szándékoztam eltűnni sem előled, sem más elől, de volt egy döntés, amit egyedül kellett meghoznom, Aimée. Szánom-bánom, csinálhattam volna jobban is, de most már itt vagyok. Nem mintha bármelyikünknek nagy szokása lenne a múlton rágódni. Hogy őszinte legyek, arra számítottam, hogy ez egyszerűbb lesz, de nem bánom, hogy így alakult. Legalább tiszta vizet öntünk a pohárba, ahogy mondani szokás – vagy előveszünk egy új müzliszeletet? Bárhogy is, kiadjuk magunkból a feszültséget. Na, és már térnék is rá a látogatásom céljára, ha nem jönne a következő kérdése, amitől majdnem az arcomba tódul a vér. Azt hiszi talán, hogy szórakozásból hanyagoltam? Azt hiszi, jókedvemben mentem el? – Elég hamar, valószínűleg – felelem, és visszatérek a jól megszokott stílusomhoz. – Nem akartam, hogy választanod kelljen az öreg mentorod és az új falkád között, Aimée. Nem vagyok barom, tudom, nem jönnél ki belőle jól. Engem itt nem tűrnek meg hosszú távon, neked meg itt van mindez – széttárom a kezem és körbemutatok –, szóval nem vártam el, hogy hat órát tölts abban a kis kocsidban, és legyere Anchorage-be.
-Nézzenek oda, milyen együtt érző lett valaki hirtelen. Mindjárt megsajnállak, de komolyan… nem kell a mártírkodás, Benjamin, nem Eeyeekalduk gyermeke vagy, hanem Eskáé. Mondjuk én hülye, miért is lepődök meg ezek után azon, hogy szürke szamár módjára eltűnsz…-szájaltam tovább, mert miért is ne? Hajlamos voltam túlzásba esni, ő is tudhatta… Élt eleget északon, volt már szerencséje hólavinához – nos, ez sem sokban különbözik. -Azt látom, attól függetlenül legalább valami búcsúlevelet hagyhattál volna. Ezek szerint visszaköltözöl Fairbanksbe? Mert akkor sok értelme volt ennek az Anchorage-i költözködésednek. Vagy ez is csak egy villámlátogatás, teljesítem a szívességed és már itt sem vagy? –szegeztem neki egyik kérdést a másik után, türelmetlenül, könyörtelenül. Ha szerencséje van, akkor pár óra alatt túlteszem rajta magam. Ha nincs, akkor még egy hét múlva is minden szívbaj nélkül fogom végigkergetni az új pisztolyommal a lovarda területén. Nicho úgy is mondta, hogy próbáljam ki, hogy működik! -De Benji… -kezdek bele olyan stílusban, mint ha a nagyanyámnak magyaráznék- akit mellesleg sohasem ismertem – csak szépen, lassan, tagoltan, hogy elsőre is felfogja és ne kelljen háromszor elmondani neki. Tiszteljük az öregeket, meg tudomisén… -Miért kellett volna választanom? Jóban voltam az őslakosok Atanerkjével, még azok után is minden gond nélkül csatlakozhattunk hozzájuk Faye-el, hogy Sam milyen szart kavart a hátam mögött. És Faye-t még csak nem is ismerte korábban! -replikáztam a szavaira, de aztán kelletlenül megcsóváltam a fejem és már folytattam is- Mégis, mit hittél? Jó, nem vagy mai csirke, de attól még ugyanúgy befogadott volna a falka, hasznos tagja tudtál volna lenni. Mentorokra mindig szükség van, te is tudod… A lehetőség megvolt, szépen hagytad elúszni, ez pedig a te hülyeséged volt. Nem tűrnek meg hosszú távon… Igen, azt látom. Így is sok a vén fószer meg szatyor odafönn a hegyen, vasárnaponként nyilvános akasztásokat meg máglyán égetéseket tartunk, csak hogy kicsit kozmetikázzunk a statisztikákon, arról nem is beszélve, hogy a közös programok csak még jobban összekovácsolják a bandát. –jöttem én is a legalább akkora sületlenségekkel, mint amiket ő hordott itt össze nekem. -Jajj, hogy egyem a kis szívedet, valószínűleg nem is mentem volna. Tudod, a Vörös Hold idején kicsit kibeleztek meg félholtra vertek, úgyhogy örülök, hogy végre nem az ágyat nyomom. Az orvosom azt mondta, egyelőre kerüljem a hosszú utazásokat. – tárom szét én is a kezeim, hozzá hasonlóan, hogy aztán magam előtt főzzem össze őket - Kibököd még ma, hogy mi a látogatásod célja? Ha már voltam olyan szemtelen és neveletlen, hogy közbevágtam… Jut eszembe, nincs véletlenül egy epres müzliszelet nálad?
– Ha Eska, akkor eltűntem a hajnali ködben – engedek meg egy halovány vigyort, hátha ezzel sikerül kicsit földobni a hangulatot. Bár, így utólag belegondolva, ez talán nem volt a legzseniálisabb ötlet a világon. na, nem baj, nem mintha annyira sok jó ötletem lett volna az elmúlt ötszáz évben. Várjunk: elmenni otthonról, összehaverkodni azzal a marhával, beharaptatni Aimée-t… Hú, még egy kezem sem kell teljesen ahhoz, hogy megszámoljam. Na jó, most depressziósan újraértékelem az életem… – Pontosabban villámlátogatás, és ha segítesz nekem, visszaköltözöm – felelem. Nem, még mindig nem akarom kihozni a sodrából, bár tény, hogy egy ordibáló Aimée-t néha egyszerűbb kezelni. Csak el kell futni a sörétek elől, és probléma megoldva. Most viszont állnom kell a szavait, és tudni közben, hogy igaza van. Márpedig az marhára nem könnyű, még úgy sem, hogy nem vagyok egy domináns farkas, és hogy nincsen bennem annyi büszkeség, mint mondjuk száz-százötven évvel ezelőtt volt. Na, ha akkor így nekem támad, valószínűleg már egymást pofoznánk a lovak között. Most viszont csak állom a haragját, fölszegett fejjel. – Nem a falkatagjaitokról beszéltem, és ezt te is tudod – felelem. – Hanem a kóborokról. Igen, hagytam a lehetőséget elúszni, mert akkor az tűnt jónak. Most az tűnik annak, hogy megpróbálkozzam vele újra. És ahogy te is mondtad, a mentorok mindig kellenek… Nem tudom, pontosan miért is hagyom, hogy kitöltse rajtam a haragját. Talán azért, mert megérdemlem, talán azért, mert nem akarom, hogy egyenesen lábon lőjön. Vagy a kettő furcsa ötvözete, nem tudom. Aztán, amikor a Vörös Holdról beszél, fölvonom a szemöldököm. – Micsoda? Ki tette? – kérdezem, olyan morranás kíséretében, ami arról tanúskodik, hogy hajlandó lennék az illető torkának ugrani, csak mert bántotta a volt tanítványom. Mentorként mindegyikük iránt kifejlődött egy hasonló ösztön, bár tény, hogy Aimée és Emelie esetében volt a legerősebb. Talán azért, mert ők nem csak tanítványok voltak, hanem barátok is… Na jó, Emelie-t megfektettem, de az más dolog. – Van – felelem, és előveszek egyet a mellzsebemből, majd felé nyújtom. – Egyébként azt szeretném, ha összehoznál nekem egy találkozót az Alfával, ha lehetséges.
Örülök, hogy neki olyan jó kedve van, hogy vigyoroghatnékja támadt tőle, nekem nincs. Karba tett kézzel hallgatom a magyarázatait, amikor pedig szó esik róla, hogy visszaköltözik, kíváncsian vonom össze a szemöldököm. -Úgy látszik, akkor sok értelme volt egyből Anchorage-ba költöznöd. -jegyzem meg cinikusan, amikor pedig az idősebb korosztályra terelődik a szó, csak egy szemforgatással reagálok. -Désolée… Őket a közös vacsorákon szoktuk felszolgálni, mint főfogás. -vágtam még közbe, de aztán hagytam, had mondja végig, amit akar. Haragudtam rá, hogy nem élt a lehetőséggel, amikor az adott volt, nem is tartanánk most itt, ahol, veszekedve… Ráadásul mindenkinek egy csomó energiát megspórolt volna. -Nem tudom, nem ismerem a férfit. Valami kóbor… –vontam vállat, azzal azonban már nem dicsekedtem el, hogy milyen erős lehet a pasas, ha engem is úgy helyben tudott hagyni… Pedig Benji aztán ismer, hogy milyenek a képességeim, mondhatni tőle tanultam a legtöbbet harc terén - Volt benne annyi jó szándék, hogy legalább a falkát értesítette, pedig semmiből nem tartott volna neki, hogy megöljön, vagy akár szó nélkül lelépjen. – tudom, hülye dolog, de azok után, ahogy helyben hagyott, valahol mégis hálát éreztem iránta. Ne kérdezzétek, hogy miért, magam sem tudnék logikus választ adni rá… -Kösz. -veszem el a müzli szeletet, azzal én is a zsebembe nyúlok, hogy Castor számát tárcsázzam - Lásd, kivel van dolgod… -dünnyögöm még oda neki, mielőtt a túloldalon megszólalna a már jól ismert hang, utána azonban már egyből a lényegre is térek: -Szia, itt Odette. Remélem, nem zavarok. … Arról lenne szó, hogy meglátogatott az egykori mentorom, és szeretne egy találkozót tőled. … Igen, csatlakozási szándékkal. … Értem. És mikor tudnád fogadni? … Rendben, átadom. Köszönöm. Viszlát. Eltettem a telefonom, azzal Benji fel fordultam, hogy vele is közöljem a híreket. -Castor azt üzeni, hogy délután 4 órára vár az irodájába. Gondolom, a Hotelig eltalálsz, onnan meg majd eligazítanak, hogy pontosan merre tovább. Ja, és Benji… -vágtam földhöz a müzli szeletet, hogy aztán hisztis óvodás módjára jól meg is tapossam, a földbe döngölve- Remélem tudod, hogy ettől azért több fog kelleni. -ahhoz, hogy megbocsájtsak. Főleg idő, bár azért némi bizonyítás sem árt egy ilyen faképnél hagyós húzás után… -Van még valami?
Na jó, nem emlékszem pontosan, mikor voltunk ennyire halálosan komolyak mi ketten. Talán sohasem… Ez persze inkább nekem a gond, elvégre már teljesen el is felejtettem talán, hogyan kell komolynak lenni. De azért a legjobban játszom, viszont arra, amit mond az azonnali költözésről, muszáj megvonnom a vállamat. Már csak azért is, mert lassan úgy kéri rajtam számon, mintha házasok lennénk. – Talán – felelem. Elmondhatnám, hogy a koromban mennyire nincs már ínyemre a szabadságom föladása, vagy azt, hogy technikailag csak azért hajlok rá, mert Aimée is itt van, és inkább veszítem el a mozgásképességem, mint a legkedvesebb mentoráltjaim és barátaim egyikét. Ezt azonban nem teszem. Elég, ha egy bolond öregembernek gondol, nem kell még szentimentálisnak is. – Mindenesetre fölösleges ezen rágódni. Nem szívesen utaznék ma vissza oda… – Ó, akkor nincs sok gond, az öreg hús rágós hús. Pedro jobban félhetne – vigyorodok el. Tudom, valószínűleg nem a legszerencsésebb, de nem igazán tudom megállni. Ismer ő is, nem tudom, és csak remélem, hogy nem veszi zokon. Utoljára talán akkor voltam ennyi ideig komoly, amikor még odahaza voltunk, Franciaországban… És akkor sokkal súlyosabb dolgokkal kellett szembenéznünk, mint holmi kihagyott idő. – Értem – bólintok. Azt nem teszem hozzá, hogy nem bánom különösebben, hogy nem kellett szembenéznem azzal a figurával. Ha Aimée-t lekapta a tíz körméről, akkor én, az öreg mentor nem sok jóra számíthattam volna. Talán rövidtávon, bár még azt sem kockáztatnám meg. Csak az zavar, hogy nem állhattam mellettük a szarban. – Mégis, sajnálom, hogy nem voltam itt. Hallgatom a telefonhívást, és a végén biccentek a hírekre. Akkor, ha mégis haza kell kotródnom, vagy éjjel érek haza, vagy egy koporsóban, ez a két lehetőség adott. Nos, jobban szeretem a várost éjszaka, mint hat láb földet a fejem tetején. – Köszönöm – mondom, és ahogy megtapossa a müzliszeletet, csak fölvonom a szemöldököm. A szavaira viszont egy apró vigyor terül szét az arcomon. – Mind a ketten tudjuk, hogy képes vagyok többet is mutatni az alfádnak, Aimée. Nem teszem hozzá, hogy jön nekem egy müzliszelettel, azt elintézte már a telefonhívással. Majd ha nagyon részeg lesz, akkor megpróbálom megvetetni vele a dicstelen halált halt szelet pótlását.
Rezzenéstelen arccal fogadom a válaszát, végül csak vállat vonok rá. Akkor ne menjen, biztos akad egy szabad hely valamelyik híd alatt a Chena parton, vérfarkas, fázni úgy se fog. Te jó ég, de görény vagyok, hogy még az istálló melegét is megtagadom tőle… -Nem hiszem, hogy különösebben érdeklik az itteni falka ügyei. Emlékszel, felkötötte a nyúlcipőt még valamikor tavaly ősszel, miután megkavarta a szaros bödönt falka téren. Még te is itt laktál akkor. -jegyzem meg komoran, csak ne próbálja itt a saját saráról másra terelni a témát… meg amúgy is, ha annyira terelné, nem épp a legszerencsésebb egyén felé próbálkozik. A sajnálatára csak vállat vonok. Mit mondhatnék? Hogy én is sajnálom? Hogy hiányoltam? Hogy elkélt volna a segítség? Úgy sem változtatna semmit, ami történt, megtörtént, a sajnálatával meg maximum kitörölhetem… Azt meg már pláne nem említem, hogy a terveim között szerepel, hogy ha kicsit helyreáll ez az őrültek háza itt az istálló táján és az időm engedi, esetleg én is szimatolok utána egy kicsit. Vagy megpróbálom kideríteni, ki vállalta el az ügyét, és körbeudvarolom némi információért. -De rien. -felelem a köszönetére, mert ez a legkevesebb. Mégiscsak a mentorom volt, ha mást nem, egy esélyt megérdemel. Ha már korábban nem igényelte a segítségünket, akkor most itt a lehetőség, hogy bizonyítson, egyedül mire képes. -Szurkolok, hogy igazad legyen. –maradok a diplomatikus válasznál. Lehet, hogy jobb, mint a korosztálya, de hogy Castornak elég lesz-e, abban nem vagyok biztos, már csak azért sem, mert nem ismerem olyan régóta, hogy ilyen kérdésekben biztosan állást foglaljak. Szükség van-e egyáltalán újabb falkatagokra? Ha igen, miben van hiány a falkánkon belül? Ezt meg tudja-e adni Benjamin? Mert hiába vagy jó szabó, és csinálod a legszebb öltönyöket, ha valójában egy zeneszerző tehetségére van szükséged… -Akkor, ha nincs más… Örvendtem a találkozásnak. Azt javaslom, hogy kicsit rázd magad gatyába, mielőtt felkeresed a főnököt, mert ilyen kinézettel még a hotel recepcióján se jutsz túl, nem hogy az irodájába bebocsájtást nyerj… Ingyen tanács, azt kezdesz vele, amit akarsz. -felelem, azzal ha nincs más mondandója, akkor nem is pazarlom tovább az időt, az istálló felé veszem az irányt, hogy folytassam a munkát, amiből így is alig látszok ki.
// Hacsak nem lépsz valami olyat, akkor köszönöm a játékot, és nagy kalappal a randidhoz //
– Ja, dereng valami. Nem volt százas a kölyök – vontam meg a vállam. Nem gyakran jut eszembe a gyerek, maximum akkor, ha látok egy oposszumot valahol az erdőben, vagy ha szembejön egy mentálisan sérült… Nem a legszebb dolgok, hogy emlékezzünk valakire róluk, de a srác mindig olyannak tűnt, akit a fejére ejtettek gyerekként. Na, vissza a jelenbe, sok itt is a tennivaló, nem érek rá azon aggódni, hol nyáladzik éppen valaki szép csendesen. „De rien.” Bólintok, és ezzel azt hiszem, ezt is lezártuk. Nm mondom, hogy örökké hálás leszek, de a következő pár napban egészen biztosan… És végiggondolva, hogy lehet, pár óra maradt csak az életemből, ez nem annyira apró szó. Ki tudja, ha az Alfája bevesz, talán megalapítom végre azt a vadászcéget, amin gondolkodtam, mikor ideköltöztem. Abból sem lett semmi a végén. Sok ilyen dolog van, amik megakadtak útközben. Ez történik, ha látok a járda mentén egy boltot, ahol lehet kapni epres szeleteket. – Ha tudnád, én mennyire – vigyorgok rá. nem érzek izgalmat, legalábbis nem olyasmit, amit szoktam. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a „lesz, ami lesz” féle magatartást magamra vegyem a csatlakozással kapcsolatban. Ha bevesznek? Remek. Ha nem? Nem dől össze a világom. Viszont, ha kitépik a torkomat, vagy a tökömet, akkor lehet, kissé morcos leszek. Bár, így is tovább éltem, mint bárki azok közül, akikkel felnőttem gyerekként. Ilyen idősen a halál már nem annyira félelmetes kilátás. – Köszönöm – mondom a tanácsára. Igaza van, azt hiszem, ideje lesz kifosztanom egy butikot, vagy legalábbis ellopni egy öltönyt valahonnan. nem számítottam arra, hogy már ma képes lesz lerendezni a találkozót. Bár valószínűleg jobb ez így, ha holnap vagy holnapután öltönyben kellene végigcsinálnom a mai utazós mutatványt, egészen biztosan a youtube-on, vagy min kötnék ki. Az ilyesféle hírnévre nem vágyok. – Örvendtem a találkozásnak, Aimée – biccentek még egyszer, mielőtt megfordulnék. Az ölelést túlságosan búcsúzkodásnak érezném, na meg van rá esély, hogy le is szúrna közben, amennyire örült a viszontlátásnak. Kezembe veszem a táskám és elhagyom a lovarda területét. Ideje gatyába rázni magamat.
Nem mondhatnám, hogy a modern kütyükért annyira odavagyok. Még nem. A rajongás megvan, ami néha egyenes arányban bukik a béka sejhaja alá, amint kudarcba futok. Élvezem azért a modern technológia előnyeit, még ha annyira nem is futja még rá. A kütyük azért már elkezdtek gyűlni, mint a kisgyerek matchboxai. Olyasmire vágytam, ami a régi időkre emlékeztet, ahol otthonosan mozgok. Bevágódok a kocsiba, amiért legfeljebb annyira rajongok, hogy gyorsabb, mint egy ló. Ló. Fel is csillan a szemem. Mintha emlékeznék arra, hogy van a közelben lovarda. ~De merre?~ Visszatolatva lazán elviszem a kukát, inkább úgy hagyom a kocsit, visszaállítom a kukát és miután mindent visszadobáltam, visszacsattogok a lakásba, megnézni a helyi újságot, egészen biztosan benne van. Összegyűröm a kezemben, majd visszarongyolva a kocsihoz, a lovarda felé veszem az irányt. A másik húde akkor jött, amikor rákérdeztek, lovagoltam-e már. Hát ja. De az nem tegnap volt. Viszont egyedül akartam menni és olyan négylábúval, aki bírja az iramot. És engem. És a sors biztos hülyéskedik velem, de az egyik patás éppen olyan volt, mint akivel szerettem lenni gyerekként, még ha nem is mertem felülni rá. Vicces kedvükben vannak a szellemek. Le akartak róla beszélni, mondván, hogy eléggé saját feje után megy, de én éppen ezért ragaszodtam hozzá. Kicsit tovább tartott, mint számítottam, de lassanként felnyergeltem, még mindig bennem voltak a mozdulatok, majd a nyeregbe pattanva bemelegítő kör után vágtába kezdtem. Kezdtünk. Mint a gyerekek, jókat rikkantok. Nem tudom magam megtagadni, a lovaglás az egyik mániám. Hogy miért nem jöttem előbb? Még nem járunk messze, így folytatom az utat, nem éppen laza tempóban, hiába olyan a körülmény, amilyen. Figyelek azért négylábú barátomra, nem szeretném, ha megsérülne. Hirtelen rántom meg a gyeplőt, mint ahogy társam észrevenné, hogy nem vagyunk egyedül. Ahogy megállok, figyelem a környéket, hogy ki lehet még ott, közben a ló nyakát paskolom. Az álcázott megjelenésemet adom, háromszáz körüli és a vérvonalamba tartozó. Másoknak pedig 27-29 év körüli srác, aki jól felöltözött a lovagláshoz, és nem több.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Hetente legalább egyszer - de igyekszem többször, csak sajnos az időm ezt nem mindig engedi - kilátogatok a lovardához. Nem panaszkodhatom, szeretett Gladysem igencsak jó helyre került itt... Könnyed léptekkel hagyjuk magunk mögött az istállót, majd magát a lovardát is, noha érzem az alattam levő patáson, hogy futna, rohanna... ünnepnap minden egyes időszak számára, amikor kilovagolok vele, szóval miért is ne adnám meg neki, amire vágyik? Egy hótól megtakarított, egyenesebb szakaszon "megküldöm", neki vágtázva, hogy alig győzünk lassítani a szakasz végén. A fák közé azért nem kellene combosan beveretnünk. Csak szépen, nyugodtan, nem hajt senki... még az idő is kellemes ahhoz képest, hogy minuszok röpködnek, noha lehet, csupán a mozgásban melegedek ki a kobak és a dzseki alatt. A ló mozdulna alattam, haladna tovább óvatos léptekkel az szokásos ösvényen, amin mindig is járni szoktunk, ám különös illatokat hord felém a szél, így megállásra késztetem, s fordulnék vissza vele egyetemben a tisztás irányába. Egy magányos farkas... lóháton?! - Nem tudom, melyik tény lep meg jobban, ugyanakkor botor módon, lassú kocogásban indulok vissza, egyenesen feléje. Gladysnek mondjuk nem tetszik túlzottan a dolog, azt gondolja a drága szentem nyilván, hogy már megyünk is vissza a lovardába.
Egészen jól egymásra hangolódtunk, nem, mintha nem lenne ez annyira lehetetlen. Jó újra négylábút érezni magam alatt, aki él és mozog, nem pedig csak összeráz, még ha úgy is siklik az úton, mint ha puha fotelben ülnék. A kocsi nem az én világom, túl gyors. Az érzet irányába fordulok, nagyon keresni nem is szükséges. A ló nyakát paskolom, majd előre hajolok és belesuttogok a fülébe pár nyugtató szót. Szeretek az állatokkal beszélni, tudom, gyerekes dolog, de sok beteg állatot tutujgattam anno. Majd felegyenesedve felé veszem az irányt, azonos sebességgel. Ám nem állok meg előtte, hanem továbbmegyek és megfordulok. Kíváncsiságból. Csak ez után szólalok meg, ha nem tesz semmit. - Üdv! – egészen közel megyek hozzá, ízlelgetem a határait. Ha megállítana, megállok a lóval, hogy aztán tegyek még két lépést. - Még… nem találkoztunk. – teszem rá a két kezem a nyereg kápájára, úgy mosolygok rá. - Szép idő van a lovagláshoz. – húzom? Igen, egy kicsit. A tisztelet megvan, éppen határon, pontosan a nemtörődöm, gondtalan viselkedés miatt. Ugyanakkor azt is kifejezem, hogy a belső nyugalmam töretlen. Szerettem mindig is a belső békességet, még ha a sors oly ritkán is adta meg. - Egy verseny? – azzal már fordítom is meg a lovat és vágtába kezdek. Kiváncsi vagyok a reakciójára, ha nem tart velem, akkor bizony nem állok meg. De hátra sem fordulok, nézni, hogy jön-e. De a képemen mosoly van.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Nem igazán tudom mire vélni, mikor a másik lovas mondhatni, szembe megy az árral - vagy legalábbis velünk - lassítok lovam léptein menten, értetlen rácsodálkozással pillantva a mellettünk elzúgó után. Normális ez?! - Üdv... - Sóhajtom épp csak szemeimet nem forgatva, mihelyst újra mellém ér a másik, hozzám hasonlóan fiatal testtel bíró farkas. Energiáim persze menten igyekeznek felmérni, kutatni korát, szándékait, a szavai mögött meghúzódó érzelmeket. - Na ne mondja...! - Ciccenek fel a szavaira, mi szerint nem volt szerencsénk egymáshoz. Milyen jól látja, kedves Watson... Épp csak mosoly szökik ajkaim szegletébe, nem igazán tudom mire vélni játékát. És ez roppant mód zavar. - Ebben egyetértünk. - Mégis önkéntelenül kissé feljebb szaladnak szemöldökeim kérdőn, hátha megsúgja ez a suhancképű, hogy mik a szándékai... Kérdésére némán tátogok kettőt, mint partra vetett aranyhal (Azért a kívánságokkal hagyjon inkább!) és hangomat meglelve mindössze annyit tudok utána kiáltani: - Hééé! Ez így nem fair! - Vágtába ugratom a lovamat, hogy nyomába eredjek, de valahogy a kettőnk stílusa nem egy. Én, amint veszélyesnek ítélem meg a terep és a sebességem románcát, lassítok, ez által jóval mögötte maradva szinte végig. Nem is értem amúgy, miért követem, ez annyira... gyerekes. És mégis belehúzott a csőbe abban a pillanatban, mikor utána eredtem, most meg már szégyen lenne kiszállni és az hangoznék gyerekesnek, ha felemelt karokkal közölném, nem "játszok" vele ilyesmit, mert csal. - Holott igazam volna. Így azonban más taktikát választok. - Vá... várj már! Nyertél, csak lassíts kicsit.
Érzem ahogy végigpásztáz rajtam, de nem tud meg annál többet, mint amennyit mutatni akarok magamból. A ciccenésre félrebiccentem a fejem, úgy nézek rá. - Az lett volna a nagyon érdekes, ha válaszul kapom, hogy tévedek, már találkoztunk. – grimaszolok a számmal egy kicsit, továbbra is jókedvűen. Érzem, ami felőle árad, nem is vártam mást. - Reméltem is. Különben nem ülne lovon és lenne itt. A fairségre egy kacagással válaszolok. Tudom, hogy „idegenként” nem így illik viselkedni, de komolynak lenni ráérünk később is, nemde? Volt elég sok pocsék pillanat az életemben, kellenek a jók is. - Nem nyerni akarok. Jól érezni magamaaat!! – már hátra fordulok és úgy felelek neki nevetve. Egy versenyben nem csak nyerés van, hanem jókedv is. Egy ideig még haladok előre, aztán visszafordulok felé, ha nagyon le lenne maradva, és visszalovagolok hozzá. - Mindketten nyertünk. – mosolyogva felelek még mindig. – Merre akart menni? Zavarom? Zavarni nem zavarhatom, mert ha már észrevett és itteni, akkor úgyis kapok egy szép kis interjút. De azt sokféleképpen lehet megtenni. - Sétáljunk. Így megfáznak. – simítom meg társam nyakát és visszafordulva az eredeti irányba, haladni kezdek, ügyelve a hóra és Artemisre is. - A nevem Bastian.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
- Szerfelett meglepő lett volna, valóban. De keveseknek adatik ilyen szerencsés találkozás meg. - Vagy inkább szerencsétlen, ha az ismerősökkel való összefutásaim csekély százalékát és azok tragikus kimenetelét nézzük. Szavaimhoz hozzá kívánkozna egy "Önnek sem." - de minek magyaráznám a bizonyítványomat, mint az óvodás, akinek elvették a játékát, nem igaz? Felettébb bosszantó egy alak a másik, s ha játszani akar, én bizony nem fogok belemenni. Csakazértse! Édes a feltételezése, mi szerint a lovaglás minden szabad téren űzhető kikapcsolódási tevékenységem, de csak egy dacos szusszanásra méltatom, s nem többre. Kopjmárlekopjmárlekopjmárle... - Persze, mindezek ellenére én leszek az, aki a sietős ütemet felvéve ugratja vágtába a lovat és ered utána akarva-akaratlan. Sokkal nem maradok le, mikor lassít, be is érem, így egymás mellett állítjuk meg patás barátainkat. Kérdésére szusszanva lazítok a fejemen csücsülő kobak szíján állam alatt. - Valószínűleg nem abba az irányba, amerre maga! - Szélesedik ki képemen a mosoly, nehéz eldönteni, mennyire is gondolom komolyan a szavakat, noha energiáim elárulnak: egy kicsit igenis örülnék a magányos lovas szerepnek a továbbiakban, mintsem ezzel a neveletlennel mutatkozzak. - Most, hogy így megkérdezte... igen, zavar. De dőreség lenne ennyivel útjára engednem, így azt hiszem, egy darabig még nem nélkülözhetem roppantmód felemelő társaságát. - Széles, "kisbékásan" ártatlan mosolyom mögött némi ironikus él húzódik meg, ahogy léptekre indítom alattam a megtermett kancát. - Csak így... Bastian? Bastian, a titokzatos... - Súgom felé szórakozottan, hogy ha már egymás mellett haladunk, kesztyűs kezemet felé nyújtsam. - Artemis Northwood. A kishölgy pedig Gladys. - túrok lovam sörényébe szeretetteljes mozdulattal ezt követően.
- Ezzel tökéletesen egyetértek. – biccentek felé. Hogy miben, az már nem fog kiderülni. Hallom magam mögött, ahogy jön, és tovább mosolygok. És érzem azt is, hogy a háta közepére sem kíván. De akkor miért jön utánam? Végül is, ez már nem számít, itt jön, velem, és nem a másik irányba. A szavaira félrebiccentem a fejem egy cseppet. - Érdekes, valami hasonlóra gondoltam én is. Felnevetek a szavaira, az ég felé emelem az arcom. Ifjonti hév és dac, mit belőle érzek. - Ha ez azt jelenti, hogy pukkancs, értsd, vegyem jó néven, hogy velem tartasz, de jó kedvvel eltöltött időre ne számíts társaságot érted, akkor sajnálom, abból én nem kérek. Ha bajod van a világgal vagy önmagaddal…. bocs, záróra. Ha meg egyedül szerettél volna maradni, akkor nem zavarok tovább. – várok egy keveset. - Szóvaaaal… ha nem így értetted, akkor kezdjük elölről. – és bemutatkozom. A súgásra és a válaszra felvonom a szemöldököm, szememben hamiskás mosoly. - Van, ahol a mai napig csak egy nevet adnak a gyerekeknek születéskor. – majd meleg szín költözik a mosolyomba, s elfogadom a felém nyújtott kezet elfogadom. Nehéz volt rászoknom, folyton kézcsókot akartam adni, miután visszatértem. - Bastian Baiyard. – ejtem bíjardnak a Baiyardot. – Örvendek a találkozásnak, Artemis Northwood. Gladys? Ő pedig Grady. – kuncogok. – Furcsa véletlen. Saját lovad? Nem tudom, mi történt a saját kis udvarházam lakóival, miután… Fakopáncs a szívemhez nőtt. Nem néztem utána, mi történt velük. Ami volt, elmúlt. - Régóta vagy itt, vagy éppen amerre visz utad? – nem értem a helyzetet, vagyis igen. Éppen ezért kérdezek rá. – Én azt hiszem, egy ideig maradok. – nem tudom, meddig maradok itt, éppen ezért semit sem mondok biztosra.
Kezdőlap
//
//
//
