*Szelíden mosolygok Jonathanra, mert sikerült megbékítenem. A férfiaknak nem kell sok, hogy jobban érezzék magukat, elég pár szép szó, ami biztosítja őket arról, hogy a nő figyel rájuk. Ezzel persze nem akarom degradálni a férfi nemet, főleg nem Jonathant, jelenleg annak örülök, hogy rólam elterelődött a figyelem. Szóval kell tartanom ahhoz, hogy nekem ne kelljen magamról beszélni, már alapjában véve maga ez a tény is eléggé lehetetlen, kivitelezni annál is nehezebb. Egyrészt, hogy ne beszéljek túl sokat, másrészt ne akarjak mindent megosztani vele magamról, mert annak csak rossz vége lesz. A mosoly tovább tart és most már arra is vigyázok, hogy érezhetően a teljes figyelmem az övé legyen. Shiva – nekem már Shiva marad – cseperedése és kölyökkori botlásai elég jó téma, és élvezettel is hallgatom, hiszen valóban kíváncsi vagyok arra hogyan érzi magát azon a tanyán. Ha tényleg olyan nagyra nőtt mint Jonathan mondja, akkor jobb is, hogy hozzá került, hiszen egy ekkora kutyának hatalmas a mozgásigénye, én csak szenvedtem volna vele a zsebkendőnyi előkertben, vagy vihettem volna magammal futni, de akkor minden bizonnyal az lett volna a vége, hogy repülök a póráz végén. *-Nem, köszönöm. Nem lett nagyobb sem a lakás sem a kert.*Fél igazság, jó hazugság. Ugyan már nem ott lakom ahol Big ügynökkel, de a lakás mint olyan tényleg nem lett nagyobb, hiszen most már csupán egy fél szobát mondhatok a magaménak, a másik fele Achillesé, a többi pedig közös helyiség. A kert, az persze jobbára birtok és erdős terület, de végül is nem az enyém. Nem is ezzel lenne gond, hanem azzal, hogy Shiva minden bizonnyal a nap nagy részében frászt kapna a farkasok állandó jelenlététől. A magyarázatnál felcsillannak a szemeim, önkéntelen nem tehetek róla, a szánhúzó kutyák csodálatosak. *-Valóban? Kedves öntől de azt hiszem, nem érezné jól magát.*Az biztos. Noha Jolly Jokert sikerült hozzászoktatni a farkasokhoz, nem valószínű, hogy egy kutyával ugyanolyan sikert érnénk el. Ki tudja Shiva példájára milyen ajándékot hagyna a küszöbön, de esélyesebb, hogy egyik reggel ő feküdne ott, mert az egyik kölyök nem bírt magával. Vagy én, akarom mondani az én farkasom, hiszen elég nehéz kordában tartani, ha pedig beindul már nem nagyon vagyok rá hatással. Sosem bocsátanám meg magamnak vagy neki és faramuci helyzet alakulna ki ha magammal rosszban lennék. *[color=#5A152F]-Tejóóóééég! De végl is csak az ösztöneinek engedelmeskedett, elvégre többek között ezért háziasította az ember a kutyát. []/color]*Vagy rosszul tudom, én a számokhoz értek. Az ámulat keveredik a sajnálkozással amivel szegény tyúkok előtt adózom és némi fintorral mert elképzelem a döglött tyúkokat a küszöbön. Mindez nem jó, hogy így történik, mert a képeket nem csak én látom hanem a farkasom is és neki momentán a nyála csorog, nem hiába közvetíti felém azt az érzést, miszerint irigyli Shivát. Ám igyekszem rámutatni a tényre, hogy ő sokkal jobban van tartva. Jonathan leírásából arra következtetek, hogy Shiva egy mutáns kutya, hiszen nem lehet olyan nagy. Van ilyen fajta egyáltalán? Ha még mindig nőni fog, akkor már ló lesz belőle. Jonathan mutatja én elképzelem – meglehetősen nehezen - és a szemöldökeim felszaladnak a homlokomra. Tényleg ló lesz belőle. Mintha csak megérezte volna Jonathan lova, hogy mire gondolok, megint rákezd a nyugtalankodásra és most már erőszakosabban ráncigálja Jonathant távolabb tőlem amit megértek. Én sem szívesen lennék egy vérengző vadállat közelében ha paci lennék, így viszont egyrészről a lovammal együtt arrébb húzódom, másrészről a fejemben csorgó nyállal tátja a száját a bestia. Magyarázkodásra kényszerülök amiért Jolly Joker halál nyugodt, noha nem rég pont az ellenkezője volt ahogy berobbant az erdőbe és levetett a hátáról. *-Jolly Joker nagyon sok időt tölt az erdőben, már megszokta a szagokat. *És ezzel ütöm a korábbi szavaimat amire azonnal rájövök.* -Úgy értem az elejtett vad szagát. Persze ha egy ragadozó lenne a közelben…*Elnéző mosoly, ártatlan tekintet. Megy ez Bessie. Ám Jonathan lovát nem lehet becsapni, ő az ösztöneire hallgat ami sokkal erősebb mint Jonathan gyanakvása amit elég könnyű félresöpörni. Ezért, s mert nem akarom, hogy egy hirtelen megugrás miatt az én farkasomban feléledjen a vadászat izgalma, inkább nyeregbe ülök, hogy leléphessek alkalomadtán. Minden tervemet dugába fojtja Jonathan azzal, hogy velem akar maradni. Rendben, elhiszem, hogy a találkozásunk perceiben nem tűntem gyakorlott lovasnak és értékelem, hogy vigyázni szeretne rám, más esetben még örülnék is neki. Ám én inkább háromszor egymásután leesem a nyeregből semmint lássa mint változom át némi ruhaszaggatással egybekötve és vetem rá magam az ideges és annál édesebb illatú lovára, hogy átharapva a torkát belenyaljak a friss, meleg vérébe és…jön a mantra. Nem gondolom ilyen részletesen tovább azt ami még meg sem történt. Inkább pálmafákat képzelek magam köré és felidézem a tenger sós illatát, a koktél ízét. A farkasom hányingerrel küszködik. *-Rendben, előre megyek. Vigyázzon magára Jonathan.*S már el is indulok Jolly Jokerrel, hogy mielőbb megpróbáljam egy sima, nyugodt vágtára fogni. Látóterem perifériáján még látom ahogy a pasi vadnyugati cowboyok mintájára előveszi a fegyverét ~Ó, bárcsak egy másmilyen fegyvert venne elő és azzal fenyegetne!~a valódi fegyver azonban nem tölt el jó érzéssel. A puska nem jó. Minél gyorsabban el kell tűnnöm a közeléből, bármennyire is fáj. Jolly Joker pedig kivételesen olvas a gondolataimban, vagy sikerült finoman rávennem a vágtára, mert megindul az ösvényen vissza a lovarda felé. Mire Jonathan elindul már nem sokat láthat belőlünk, és ahogy meglátok egy elágazást, arra irányítom a paripát, nem vissza a lovardába hanem egy kanyarral az erdő más része felé. Abban reménykedem, hogy elveszíti a nyomainkat.*
Már épp javasolnám Bessie-nek, hogy ha nem is Pluto méretű kutyát, ha nagyon szeretne, valami kis szobacirkálót simán beszerezhetne magának, azok úgy is életképesek lakásban, mint szabadban, de inkább hallgatok... Ezeket a kotorékebből elcsökevényesedett retikülkutyákat sosem szerettem különösebben, akkor meg már ajángatni sem fogom. - Ami az ösztöneit illeti, van még hova fejlődnie. - jegyzem meg végül, háziasítás ide vagy oda, mégiscsak juhászkutya lenne, az a feladata, hogy terelje, egy helyen tartsa, és védje a ragadozóktól a haszonállatainkat, nem pedig az, hogy ő maga vadássza le őket! Remélhetőleg több tyúk már nem fog áldozatul esni neki, és kinövi végre a kölyök-korszakát. Majd jön a kis intermezzó, amikor Domino úgy dönt, hogy eddig tudott rendesen viselkedni, új életcéljának pedig azt tűzi ki, hogy minél messzebbre rángat a többiektől... Vagy mutatni akarna valamit? Nem, olyankor nem ilyen idegesen viselkedik. Persze Bessie véleménye sem győz meg különösebben, ezt pedig le is olvashatja az arcomról, hogy mennyire abszurdnak is találom az ötletét... - Hm, valóban? - kérdezek vissza, miközben a saját lovam fogai közül próbálom kiszabadítani az inggaléromat. Egyrészt, annyira idősnek sem tűnik a Jolly Joker nevű hátas, másrészt pedig Dominóval majdnem napi szinten járom az erdőt... - A lovak növényevők, ráadásul elég ijedős fajták... Ha az egyik bepánikol, akkor könnyen átragad a többire is. Nem, fogadni mertnék, hogy ez valami más lesz... - dörmögöm az orrom alatt, már csak arra kéne rájönni, hogy mi lehet a különbség a két állat között. Látszólag a színükön kívül semmi, de ettől sem lettem okosabb, így hát csak jelzek Bessie-nek, hogy menjen előre nyugodtan, én is igyekszem... És ha minden jól megy, akkor nemsokára a lovardánál leszünk mindketten. Csak még előveszem a puskámat, biztos ami biztos, ha már Domino nyugtalansága rám is kezd átragadni... Nyeregbe is pattanok, hogy elinduljak én is a lovarda felé, abban a naiv reményben, hogy minden rendben fog menni, és ott találkozunk majd, ám akármennyire is gyorsít Domino a léptein, még mindig nem sikerült beérnünk őket, ez pedig bennem is egyre inkább gyanút kelt... Ilyen sokáig nem tökölhettem, hogy így lemaradjunk, az kizárt...! És úgy tűnik, hogy ezúttal nálam is működnek a megérzések – nem sokkal később már érzékelem is a lovarda épületét, ám ahogy közelebb ügetünk, és alaposabban is körbenézek, be kell látnom, hogy Bessie-nek nyoma sincs... Az egész környéken béke honol, és semmi jele annak, hogy bárki is járt volna erre nem sokkal előttem, így hát hirtelen én magam is elbizonytalanodom... Talán történt velük valami? De az úton idefelé semmi nyomát nem láttam dulakodásnak, vagy valami vadállat támadásának... Eltévedni is lehetetlenség lenne, tekintve, hogy egyenesen erre vezetett az út... Egy pillanatra az is felmerül bennem, hogy értesítem a hatóságokat, vagy esetleg bekopogok, és a főnökének szólok, hogy mi van, de mi van, ha csak túlreagálom az egészet? Úgy is mindenkitől azt kapom, hogy milyen sokat aggodalmaskodok, feleslegesen... és lehet, hogy igazuk van. Mert mi van, ha nemes egyszerűséggel csak lerázott? Nem mint ha azt szeretném, hogy bármi baja essen, mégis, valahogy nehezemre esik elfogadni azt, hogy a legvalószínűbb pont, hogy ez az utolsó ötletem lehet, akármennyire is rossz belátni, beismerni. Nagy lenne a kísértés, hogy megvárjam a felbukkanását, hogy mégis, milyen magyarázattal állna elő erre az egész előbbire, de aztán hamar elvetem magamban az ötletet. Lenne értelme egyáltalán? Hiányzik nekem egy ilyen, valószínűleg kellemetlen beszélgetés...? Végül úgy döntök, hogy várok egy kicsit, de ha pedig úgy negyed órán belül nem bukkan fel, akkor biztos ami biztos, bekopogok, szólni a főnökének, mielőtt hazafelé venném az irányt... Jobb a békesség, nem igaz? Jobb lesz így mindenkinek.
|| Nem tudom, hogy erre mit lépsz, de hacsak nem bukkansz fel, akkor részemről ez lenne a záró Ez esetben köszöntem, imádtam, mint mindig! ^^
*Jó kis beszélgetés lenne ha a bennem élő bestia nem lenne és akkor minden bizonnyal másra is terelődne a szó, tennék róla. Filmbe illő volt a megismerkedésünk és a folytatás is, sajnálatos módon abba kell hagynunk. Részemről csupán egy kis időre lenne szükség míg uralni tudom a farkasomat, hogy ne kelljen attól félnem, hogy bármelyik percben előtör belőlem, hiszen még egy ártatlan – na jó, nem ártatlan – csók is bajt okozhat. *-Még kölyök. Meg fogja tanulni. *Védem a nagyra nőtt kutyát, elvégre én sóztam rá, de legalább van benne némi öröm is; remélem. Nem is lehetne jobb helyen Jonathannál, és a többi kutya is megneveli majd őkelmét, hiszen a kölykök az idősebbektől tanulnak, ahogy én is, vagyis a farkasom. Van benne némi megzabolázhatatlan életösztön, makacsság és szabadságvágy, de alapjában véve okos és tanulékony, mondjuk úgy, nem mindig a saját kárán tanul. Most viszont nincs itt sem Achilles sem más idősebb farkas aki Jonathan számára észrevétlenül visszaszorítaná az energiáival a kitörni készülő vadat. Egyszer majd talán nekem is sikerül, ám akkor már Jonathan elveszti az érdeklődését irántam, ha egyáltalán, bármikor volt is egy csipetnyi. Egy férfi sem szereti ha játszanak vele, én pedig pont ezt csinálom, noha egészen más okból. Ha most lepattintom, már nem lesz legközelebb és igaza lesz. Ha nem tudnám miért olyan ideges a lova, egészen másképp viselkednék, jót mulatnék azon ahogy a gallérját rágja és vonszolja távolabb. Sajnos azonban, inkább magyarázkodásra szorulok.* -Valóban. Vagy nem így van? *Persze nem úgy van ahogy én mondom, és Jonathan jobban tudja hiszen többet foglalkozik lovakkal mint én, nekem csak a szeretgetés jut és az sem mindegyikkel, mivel van még olyan paci amelyik nem túl régóta van Achilles birtokában és még szoktatni kell magunkhoz. Jól tudom miről beszél.* -Á, értem. Nos, mindenesetre remélem nem egy ragadozó ólálkodik a közelben.*Próbálok nagy szemeket mereszteni, mint aki fél de legyünk őszinték, ez nem mindig sikerül, főleg úgy, hogy én vagyok az a ragadozó akitől félnem kellene. Nem kísértem tovább a sorsomat, elindulok visszafelé és sikerül leráznom Jonathant aminek nem nagyon örülök, mert egészen másképp képzeltem annak idején az ismeretségünket, mára pedig az elhunyt feleség akadálya is szertefoszlott, szabad lenne az út és én végre boldog lehetnék, ám ez nem olyan egyszerű. A legutolsó pillanatban, amikor még látni belőlük valamit, visszafordulok a nyeregben ülve és búcsút mondok Jonathannak, valószínűleg soha többé nem találkozunk, vagy ha igen, ő minden bizonnyal át fog menni a túloldalra. Már csak Shiva léte fogja rám emlékeztetni. Jolly Joker hallgat rám és elkerül a jól kitaposott ösvényről, nagy kerülővel jutunk vissza a lovarda körüli részhez és jó érzéssel nézek körül mielőtt kibukkannánk a fák közül. Jonathan távolodó alakját látom, Achilles mérges arcát ahogy az épület ajtajában áll, és azon mereng; vajon bajom esett és aggódnia kellene, vagy csupán egy jó de fájdalmas döntés következménye a lógó orrú pasi. S ha Jonathan eltűnő alakja nem lenne elég, még lelkiismeret furdalásom is van amiatt, hogy szó nélkül leléptem, de inkább így mint szavakkal elküldve, lerombolva benne valamit rólam és úgy a nőkről általában, vagy éppenséggel a lova leharapott lábával a számban. Csalódott bennem, de remélhetőleg a nőkben nem és ha már sikerült elengednie a feleségét, talán nem sokára rátalál egy új szerelem és akkor élhet tovább boldogan az „én” kutyámmal a családjában. Jó öt percig állok még ott elbújva s csak utána indulok vissza, kissé frusztráltan és lelombozódva mikor is megtudom, hogy Jonathan miattam aggódva járt itt alig pár perce, hogy szóljon a hirtelen eltűnésemről. A kérdésre, hogy ki volt ő, csak az orrom alatt morgom, hogy „senki.” Mit is mondhatnék? Egy elszalasztott lehetőség? Életem partija? A legjobb pasi? Számomra már egyik sem lehet. Na jó, attól, hogy plátói, még jó pasi marad. *
//Imádtam ezt a játékot is, köszönöm. Mivel azonban az volt a cél, hogy lelépjen, így is maradt a dolog, viszont részemről jöhet a következő! //
Elcseszett ötlet volt visszajönni ide. Az egy dolog, hogy Corvin megkapta legalább a balhéját, amiért olyannyira viszketett a tenyere, de lefogadom, nem egészen ilyesféleképp gondolta ő sem a dolgot. Egy kicsit magamat hibáztattam az egészért rosszabb napjaimon, mint amilyen ez a mai is volt. Ráadásul a múltnak egy olyan szelencéjét nyitottam fel az elmúlt napokban, amit - ha Sangilakra hallgatok így is lett volna - okosabban teszem, ha meg se közelítek! Hát hülye vagyok én?! - Elvetemült, az mindenképpen... Egy ideje már nem követem, merre járok. Ha nem gondolataimba révednék, rájönnék igen gyorsan, hogy már a város határánál, a külterületi, emberek lakta-járta részhez közelítek... de nincs így. A fekete, lapostalpú csizma orrát követi tekintetem, ahogy ráérősen haladok a kitaposott ösvényen. Hozzá fekete, kényelmes farmert és mélyzöld kabátot vettem fel. Szőke hajam szigorú varkocsba összefogva, lassan hátam közepét verdesi megint hossza. Látszólag nincsen rajtam semmi különös... külső szemlélőnek nem vagyok több egy útszélen sétáló, komoly tekintetű, elmerengő magányos nőnél, aki minden bizonnyal kijött kicsit kiszellőztetni a fejét az erdőszélre. Nem is tévednének nagyot, kik ezt feltételezik. Ellenben a levadászott szarvascsaláddal, akik nem nyilatkoznának ennyire békésen személyemről. S nincsenek másként a közelembe kerülő, arra érzékeny létformák sem: idekint az erdőn nem vonom fel pajzsomat, a fekete bundás kis rettenet bennem lusta jóllakottsággal terpeszkedik energiáiban. Rég volt már ilyesmire lehetősége, ami azt illeti, hát hagyom, hagy rezzenjen össze jöttemre a fákon megülő prédaállat...
Azzal mondjuk nem számolok, hogy esetleg más is jár a fák között, ráadásul lóval. Ha így lenne, talán még megelőzhetném a bajt, mit kettősünk térben egymáshoz való közeledése okoz a földes út következő kanyarjában.
*A lovaglás felszabadít, mégpedig azért, mert ilyenkor egyedül lehetek. Senki nem jön velem, hogy ellenőrizzen, mert bár elvileg kellene, hiszen nem falkaterületen vagyunk és sok civil is jár ide, olykor kicselezem Achillest, vagy azt aki kihozott a lovardába. Nem nehéz egy óvatlan pillanatban eltűnni a fák között, ahelyett, hogy a közeli futtatón maradnék. Jolly Joker pedig kiváló partner ebben, jóllehet akadt már vele gondom, de az nem a mi hibánk volt. Azóta, hogy belebotlottam egy farmerbe és a farkasokhoz nem szoktatott lovába, nem megyek arra. Bár kedves volt és jó fej, nem mellesleg jóképű és humoros….és lóháton is érkezett, mint a mesebeli herceg, sajnos talpig ember volt. Az erdő másik szegletében nem is számítok másra, mint a csendre, néhány kisebb állatra, melyek szinte azonnal el is vackolják magukat a közeledésünkre. A bestiát jóllakattam mielőtt kijöttünk, hogy az én szenvedélyemnek is hódoljunk, nem fog nekiiramodni ha szagot fog. Azért még ő sem annyira lelkes, hogy pusztán a szórakozás kedvéért öljön, másrészt mi értelme annak, ha a vacsora már visszafelé jön? Ahogy minden helyzethez, alkalomhoz illően felöltözöm, még az istállótakarításhoz is – jóllehet az elején még azt mondtam, olyat én nem fogok csinálni – úgy a lovaglásnak is megadom a módját. Drága, abszolút nőies lovagló szettet vásároltam – kettőt, hogy legyen tartalék is – hajamat féloldalas laza copfba fogtam, ami a lovagló sapka, vagy, hogy pontosak legyünk a kobak alól egyenesen előreomlik a vállamon. Bár nem lenne rá szükségem, olyan ez mint a kocsiban a biztonsági öv, oda való, kell, másrészt öltöztet, mint angol hercegnőt a csicsás kalap. Szép, fekete bársonnyal bevont, oldalán egy ágaskodó ló stilizált rajzával. Amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy az nekem kell. Achilles meg fintorogva kérdezte, hogy minek. Csak. Szép. Elszabadulva a lovardából, egy idő után letértem az ösvényről és egy kicsit szellősebb erdőrészbe galoppoztunk. A fák között bőven volt hely, a bokrokat kerülgettük, élveztem a csendet, amit csak Jolly Joker patáinak tompa dobbanásai színeztek. Nem is gondolkodtam semmin, ritka pillanatok, vagy most még inkább percek egyike volt, amikor képes voltam kikapcsolni, amikor nem járt semmi a fejemben, amikor sikerült szándékosan száműzni mindent. Majdnem olyan volt, mint egy meditálás, csak aktívabban. Rábíztam magam Achilles táltosára, ő meg boldogan engedte ki a gőzt. Ezt a boldog semmittevést, az önfeledt boldogságot a bestia is a magáévá tette és lustán ejtőzött. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mindennek ellenére figyel és résen van, amikor felpattant bennem és egy másik farkas jelenlétére figyelmeztetett, de akkor már késő volt. Jolly Joker gyorsabban galoppozott, mint ahogy a bestia megkondította volna a vészharangot. Addigra már hipphopp össze is ütköztünk…majdnem. A lélekjelenlétemen múlott, hogy nem taroltuk le a bambán sétálót, viszont ahogy megrántottam a kantárt, Jolly Joker felágaskodott, én meg lerepültem róla. Egyenesen egy fa törzsének. Egy letört faág még jócskán megmaradt csonkjának, ami annak rendje és módja szerint bele is fúródott a vállamba, könnyedén odaszegezve a fához. A kiáltás a meglepetésnek és a fájdalomnak egyaránt szólt, Jolly Joker nyerítve odébb vágtatott, nekem meg lehetőségem nyílt szemrevételezni a semmiből felbukkanó akadályt. * -Miért nem nézel kicsit feljebb a csizmádnál? Nem hiszem el, hogy megint sikerült…áááúúúúúú! Beleszaladni valakibe! JOLLY JOKER! *Próbálok megmozdulni, de persze attól még jobban fáj, szinte érzem ahogy a bőrömbe peregnek, akadnak a leszakadt kéregdarabok, szilánkok. * -A ruhám, a kabátom. *Morranok a felismerés közepette, de a farkasom felélénkül, óvatos feltérképezésbe kezd, bár nem hunyászkodik meg, nem kushad le, de érezhető felőle, hogy nem pelyhes állú farkassal hozott össze a karma. Mert az, színtiszta karma. * -Csessze meg! *Csak egy rövid szitok az orrom alatt, ami önkéntelenül jött a számra, midőn bennem is tudatosult a tény, na meg a fájdalom egyre terebélyesedő oltárán áldozva. Mi jöhet még? *
Találkozásom a monokrómba öltözött hercegnővel elkerülhetetlen hirtelenséggel fordul katasztrófába. Nincsen semmi lassított felvétel, előzetes, figyelmeztető villanás meg hasonlók... sokkal inkább hasonlatos vasúti balesethez az egész. Tudod, hogy meg fog történni, de mire ezt felfogod, már tulajdonképpen tök mindegy, hisz túl is vagy rajta. Az Élet pedig ott hagy, nyakig a bajban; épp csak annak örülhetsz, hogyha nem hullámzik mindaz körötted... Bennem a fenevad védekezően borzolja energiáit a közeledőkre, ahogy a ló megugrik, én magam is vetődnék átellenes irányba, mint amerre a kantárt rántja lovasa, hogy a következőkben az üvöltözés irányába kapjam tekintetemet, némileg szaporábban szedve a levegőt ideges, megugró szívverésem közepette. - Miért ülsz fel olyasmire, ami ennyire megbízhatatlan?! - Vágtam vissza gyerekes módon, noha ezzel együtt energiáim irányába kaptak, fürkészve, s lépteimet is felé szaporáztam, észlelve szorult helyzetét. - Ne mozdulj! -Utasítottam kurta határozottsággal, megérezve a vérszagot a következő fuvallattal, mi felém sodorta azt. S vérének illatával együttesen másra is figyelmes lettem. Muszkli. Rohadtjó. Mintha csak gondolataimat mondaná ki hangosan: én is nehezen hiszem el, hogy pont egy vérvonalam bélibe sikerült belebotlanom. Manapság nem jó ómen ez, a fenébe is! Igyekeztem mindezt ugyanakkor félre tenni, már csak a helyzet végett is. Bennem az orvos-üzemmód önkéntelenül kapcsolt be, ahogy a fiatal farkas mellé érve nemes egyszerűséggel letérdelem. Vele ellentétben nem féltettem a drága ruházatot, mit viseltem. Ez nem az a szituáció, mikor ilyesmin leakad az ember. - Figyelj, kifizetem őket, ha ezen múlik, de hagy segítsek, mielőtt tovább roncsolod magad itt nekem...! - Energiáimban őszinte aggodalom szikrái ültek meg, s mellé valamiféle bizarr határozottság a helyzet felett. Nem először vagyok hasonló szituációban, ezt gyorsan levághatja a lány, akinek bár keresem a tekintetét, mégis el-elvándorol a válla és a kiálló faág irányába pillantásom kékje. Addig ugyanakkor nem teszek semmit, míg ehhez hozzá nem járul legalább egy kósza gesztussal is akár.
*Az első sokkon túl, a fájdalommal kell megküzdenem, mert hát hiába vagyok Muszkli, az erő nem áll egyenes arányban a fájdalom elviselésével. Minden mozdulattal jobban fáj, ahogy a fa ágának csonkja tovább sérti a húst, ahogy hozzáér a csonthoz, az idegeket borzolva. A nő és a farkas, velem ellentétben elkerülte a sérülést, és már meg is indult felém, ám a visszakérdezése előbb elér hozzám. Na ja, a hang gyorsabban terjed, mint a farkas. * -Nem megbízhatatlan, csak nem számítottunk susnyásban sétálóra. *Tényleg! Miért bóklászik egy olyan helyen, ahol esélyes néhány lovas? Bárkivel megeshetett volna és legyünk szerencsések, hogy velem találkozott össze és nem a farmról valakivel, akinek a lova még meg is vadult volna. A két szavas vakkantásra felnevetek, de ez is fájdalmas nyöszörgésbe csap át a mondatom végére.* -Ha akarnék sem menne. Nem fogok elszaladni fával a vállamban. *Így kimondva még szörnyűbbnek tűnt a helyzetem és bár jobban érdekelt, hogy mielőbb szabaduljak, jólesett elterelni a figyelmemet azzal, hogy az új ruhámat sajnáltam. Egyébként meg tényleg sajnáltam, kivételes vásár volt, kényelmes, finom anyagú és passzolt az egyéniségemhez. Meg Jolly Jokerhez is. Fekete ló volt, szép sörénnyel amit most ki tudja merre lobogtat. Persze vissza fog jönni, Achilles lova, jól be van tanítva és nem azért szaladt el, mert félne a farkasoktól, vagy az idegenektől, esetleg az idegen farkasoktól. Apropó idegen farkas. A nő minden kétséget kizáróan ebbe a kategóriába tartozott, legalábbis számomra. Mégis éreztem rajta valami ismerős szagot amit most a saját véremé kissé elnyomott, azon viszont meglepődtem, hogy nem nyakig felhúzott pajzzsal sétálgatott itt és most sem zárkózott be. Idős volt, nálam mindenképpen de nem veterán. A határozottsága vetekedett a nyugalmáéval, amit átitatott az aggodalom. * -Nagyon pocsék a helyzet? *Láttam, hogy mikor nem rám nézett a vállamat szemlélte és bár én érzem magamban azt a csonkot, ő láthatja hol és mennyire állt belém. A szemei igen kifejezőek, és szépek is, ahogy arcának vonásai is erre az oldalra tolják el a hangsúlyt. Sosem voltam irigy, elismertem ha valaki szép és olykor hangot is adtam ennek. * -Egyedül úgy sem menne. Lassan csinálod, vagy a ragtapasz módszert választod? *Lehet teljesen feleslegesen érdeklődöm, mert mire a mondat végére érek, már le is ránt arról az ágról meglepetés gyanánt. Elvégre ez a ragtapasz módszer, a hirtelen sokk elnyomja a fájdalmat, ami pár másodperccel később duplán tör rá emberre, farkasra. Az enyém is szenvedett, szűkölt és ideges volt, mindemellett figyelte a másik halálos nyugalmát és ezért nem rótta a köröket. *
Visszaszólása, ha meg is mosolyogtat gondolatban, nem mutatom ennek jelét. Pusztán halk morranás, mivel jelét adom elégedetlenségemnek, s az sem igazán irányába, sokkal inkább a helyzetnek szól. Azzal nem fogunk előrébb jutni, ha verbálisan egymás torkának is esünk itt kapásból. Helyette közelebb lépek felé, vizsgálódó magabiztossággal, ami a sérülését illeti. Talán először rövid ismeretségünk során, mintha finom mosoly futna át képemen a gondolatra, hogy a kis vörös egy fatörzzsel a hátában fut tova. - Meglepődnél, mennyien képesek lennének rá a fajtánkból. - És még csak ismerniük sem kell hozzá engem, - különben is hol van már egykori hírem, árnyék csupán, múltból időnként felsejlő ismerős elegy - alapból ilyen idióták egyesek, büszkeség álcájába csomagolva önnön fafejűségüket. Meglehet, botor dolog leplezetlenül hagynom magam, mi farkas lényemet, érzelmeimet illeti, ugyanakkor jelen szituációban tényleg nem ez az elsődleges számomra. Majd amikor a "romeltakarítás" egy olyan fázisába érek, meglehet, kissé jobban fog érdekelni, hogy ennyire kiadom magam, jelenleg viszont meglehet, még jól is jön: könnyedén érzékelheti a kölyök, hogy nem ártó szándék viszi lépteimet irányába, ahogy mellé térdelek le, még úgy is, hogy egyébként szoborszerű vonásaimról nem sok minden olvasható le ebből. Érdekes páros, tűz és jég kettőse vagyunk farkasommal. Ő a lobbanékony igazságérzet, a vérvonala iránt érzett törődés, míg én a hűvös racionalitás, a szaktudásomba vetett sziklaszilárd hit. - Valahogy mégis működik a dolog, legalábbis az elmúlt évek összecsiszoltak bennünket annyira, hogy egy irányba húzzunk és ne kétfelé. - Nos... ideget biztos ért, innét nézve meglehet, csontot is. - Húzódok közelebb, beleegyezésnek véve visszakérdezését és amennyire tudom, óvatosan a ruházatát félre vonva a sebszélektől, igyekszem felmérni a helyzetét, a lehető legkevesebb mozgatásával a kis nősténynek. Érintésem is finom, óvatosnak tetsző. Ha lenne nálam normális felszerelés, már rég kint lenne válla a fából, s az esetleges beletört darabokat szedegetném ki ráérősen belőle. Ha meg egy százassal éltesebb volna, örömmel hagynám hosszabban szenvedni, kiélvezve annak minden pillanatát, de így... - Valami azt súgja, bármelyiket is választom, téged keményebb fából faragtak, mint elsőre tűnik. Milyen messzire vagyunk a lovardától? - Érdeklődöm kérdésére kérdéssel felelve. Amúgy sem gondolhatta, hogy beközlöm esetleg előre, ha a drasztikus módszerrel élek, ugye? Válasza lehet a döntő a dilemmámat illetően.
-Én most nem próbálnám ki. *Válaszolok vissza neki, még belegondolni is rossz – nekem nem vicces, ő mosolyog – nem mellesleg ki sem bírnám rántani az egész fát a földből. Ugye nem? Valószínűleg előbb csúszna ki nem minden akadály nélkül és további sérülésekkel tarkítva az az ág a vállamból. Egyik verziót sem találom megnyugtató opciónak, így hát szavamhoz hűen maradok. Próbálok biztos pontot találni, hogy minél kevesebb súly nehezedjen a vállamra, de közben érdeklődve, nem minden kíváncsiságtól mentesen szemlélem a másikat. Érdekel ki ő és honnan jött, hova tartozik. Előbb azonban rövid szemlézés után szembesülök a hevenyészet diagnózissal ami nem tesz túl boldoggá.* -Ó, akkor azért kezd zsibbadni a karom? Azt hittem csak a fájdalomtól. *A hangom kissé rekedtes, a szám kiszáradt és kapar a torkom, minden bizonnyal ez afféle sokk előtti állapot, vagy a túl sok adrenalin. Nem értek hozzá, azt viszont szeretném tudni, hogy ő mennyire. Még mielőtt ezt tisztáznánk, aziránt érdeklődöm, hogy mi lesz most. Talán fordítva kellett volna, de jelen helyzetben a reális gondolkodás nem éppen kijátszható tulajdonság. * -Gyalog, sérült vállal messze. Tudom, nem a vállammal kell járnom. Lóháton néhány perc. Azért nem árt ha tudom, mennyire értesz az ilyen vállból faágat kiműtős tevékenységhez?...Feltételezem nem egy teljes műtős készlettel indultál sétálni….Van neked olyan vagy kávét főzöl valahol egy másik városban. Mert nem itt élsz az biztos. *Szünetekkel kérdezek és feltételezek, a szünetek között fájdalmas szusszanásokkal. Amikor meg nem beszélek, igyekszem a már megtanult légzéstechnikát alkalmazni. Érezhető, hogy a bennem szűkölő bestia türelmetlen, az biztos és el is hiszem neki ha mondja, ha kitörhet belőlem, egyetlen pillanat alatt leválunk a faágról, épp csak nem tetszik ez a változat. Végszóra, vagy véggondolatra a közeli bozótosból neszezés hallatszik, majd feltűnik Jolly Joker is horkantva, érdeklődve. * -Áruló! *A fogaim között szűrve sziszegem felé a vádat, mire ő csupán ismét horkant és megkínál egy halk nyerítéssel. Tovább nem jön, tőlünk tíz-tizenöt lépésnyire lehet, de most nincs kedvem számolgatni.
Minden bizonnyal csak az ágat vinné magával, valóban, ha ficánkolni támadna kedve, de hála az égnek több esze van annál, minthogy ilyesmit tegyen, így pedig megengedek magamnak egy futó mosolyt szóváltásunk közepette. - Megerősítve. De nem kell aggódnod, nem maradandó. - Felelek apró biccentéssel a zsibbadása okát illetően, míg mondandóm második fele oly hűvösen csendül, hogy annak tényszerűsége hallatán senkiben nem merülne fel a kétely, csak megnyugtatásul szántam-e őket, vagy komolyan nem lesz maradandó károsodása a lánynak a kis találkozásából a fával. Érzékelhetően nem tetszik egyébként a válasz, amit felőle kapok az időtényezőt illetően, a lóháton történő utazás említésére finoman fel is nyögök, halk megadással. Attól óvjon meg az Ég! - A sebre tudok szorítást alkalmazni, hogy lelassítsam a vérzést, a lábai meg épek... de tulajdonképpen, ha kell, a saját karjaimban is elvinném a lovardáig, csak a lóval ne kelljen semmit kezdenem. Mint mondtam, megbízhatatlan jószágok ezek. Érdeklődését, már úgy tűnne, elengedem a fülem mellett, ám mégsem tudom szótlanul hagyni teljesen azt: - Kérlek... vezető beosztású falkatagokat hoztam fel sokkal rosszabb állapotokból, feltételezem, már jóval a te időd előtt. Nem lesz szükség műtős készletre. - Horkanok fel rosszallóan a kávéfőzős megjegyzésére, először engedve láttatni a helyzet felett érzett feszült idegességemet. Nem segít az ilyen keresetlen megjegyzéseivel, igazán. - Egykor itt éltem. - Fűzöm még hozzá békülékeny mellékességgel, hogy mikor érzékelem magam mögött a lovat, illetve a lány pillanatok erejéig látszólag elterelődő figyelmét, nemes egyszerűséggel fogok rá a sérült vállra egyik kezemmel, másikkal pedig a tettes fa törzsén lelek támaszt, hogy mint saslikpálcáról a legfinomabb falatokat, egy határozott mozdulattal húzzam le az ágról a lányt. Nem eresztem, alkarját felhajtva, szorosan testének szorítva próbálok némi rögzítést adni ezzel is a sérült résznek, miközben átkarolva igyekszem lassítani a vérzését. Szerencsére a gyógyulása még nem olyan gyors ütemű, hogy problémát jelentsen, egyedül a vérveszteség, ami végett aggódom némileg. Farkasom energiái ellenállást nem tűrőn, utasítón intik mindezzel egy időben kushadásra az ő is karakán bundását. Van az egész gesztusban, mivel fölébe magasodik, nyakára mar egyfajta bizarr törődést, mely azt sugallja, ha az emberben nem is bízik meg, de legalább neki adjon hitelt, hogy pontosan tudjuk, mit is csinálunk épp. Lábra segítem feltámogatva Bessiet. - Egyedül nem foglak visszaengedni azzal a lóval, úgyhogy muszáj lesz sétálnunk... - Biztatásból még vehetnék leckéket, belátom. De hé! Corvin meg a kölyke voltak az elmúlt években a társaságom, senki nem hibáztathat érte, hogy csak ilyenekre futja.
-Hmmm…*Mondjuk azt, hogy hiszek neki, elvégre határozott és nem tűnik olyannak aki pusztán a megnyugtatásom miatt hazudna. Azért persze van bennem kétely, de egyrészt kénytelen vagyok rábízni magam, másrészt a saját regenerációmra, ami ha kezet visszanöveszt, talán az idegekkel sem bajlódik. Szóval maradok az ágon csüngve és próbálom kideríteni kivel hozott össze a sors. Túl nyugodt ahhoz, hogy fiatal legyen, mármint nem kölyök, mert azt egyből éreztem és a farkasom is tisztelettel fordult felé, de nem érzem azt a hűvös, bölcs és érett matuzsálemi kort, mint például Pat felől. Nem kávét főz a helyi kisboltban, és a stílusa elég megkapó, és süt belőle az elegancia, végre valaki aki tudja hogyan kell viselkedni….de aztán ezt le is töri amikor felhorkan. Oké, korai volt örülni. De legalább egyre inkább érzem azt, hogy ért is ahhoz amit csinál, másrészt még meg is erősít ebben a hitemben. * -Ó, az jó, az megnyugtató. *Bólintok és már eszembe sem jut pimasz kérdéseket feltenni. Nem mellesleg az ő kezében vagyok, nem ártana jóban lenni vele. De hát a kétségek ugye, azokkal nem lehet küzdeni biztosíték nélkül. * -Mikor egykor? Biztosan több mint hét éve. Még nem találkoztunk. *Nyögdécselve érdeklődöm tovább a kilétéről, de nem ártana nekem bemutatkozni előbb. A szándékot Jolly Joker fosztja meg a tettektől a felbukkanásával, és nekem felé terelődik a figyelmem néhány röpke pillanatig, míg a kóborló nő elő nem veszi a ragtapasz módszert. Sejthettem volna, de persze akkor nem működne. * -ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÍÍÍÍÍÍ! *Az önkéntelen kiáltás egy röpke sikolyba megy át, majd összeszorított fogakkal szusszanok, igyekszem a légzésemre figyelni, beszív és kifúj….a fájdalmat ami a vállamból egészen a csípőmig hasít belém az egész karommal együtt, valahogy a tudatom hátsó részébe száműzni. A bestiának ideje nincs arra, hogy a felszínre ugorjon, hiszen eddig csak szűkölt és kerülgette a másikat, tisztelve kushadón, fülét-farkát behúzva, ám ahogy engem lerántott az ágról, úgy a másik bestia is nyakon ragadta az enyémet. * -Egyenesen….odavagyok….a határozottságodért. *Teljesen őszintén mondom ezt, mert hát végre nem vagyok a fa foglya, viszont sokkal jobban fáj és zsibbad a karom, mint fél perccel ezelőtt. Jolly Joker felé nézek, majd a nőre, némi elégedetlenséggel.* -Ó, kérlek, bízz már benne. Jó paci, nem fél a farkastól. Achilles-é, csak néha kölcsön veszem. *Még mindig látom a csillagokat és ez fényes nappal nem jó ómen, de tudom, hogy el fog múlni. Mivel a nő felől még mindig érzem a határozottságot és az eltökéltséget, nehezen de beleegyezem abba, hogy gyalogoljunk.* -Jó, menjünk gyalog, Jolly Joker majd jön utánunk. *Nem mocorgok míg azt nem mondja, hogy minden oké, bár felálltam a noszogatásra, de továbbra is fogja a karomat egészen a mellkasomhoz szorítva. Én meg szorgosan lélegzem a tanult módon, arra figyelve, hogy a levegő épp merre jár és a lehető leggyorsabban kizárni a lüktető fájdalmat. * -Most mennyire rossz a helyzet? *Utalok a sebre, ha már ág nélkül többet lát.* -Bessie vagyok, Elisabeth Smith. Benned kit tisztelhetek? *Igyekszem magamból kipréselni egy mosolyt amikor felnézek rá, de a kezemet most érthető okokból nem nyújtom felé. *
Ha csak sejtené, hogy sokkal közelebb állok a kölyökkorhoz, mint azt szeretném...! De mint minden, ez is nézőpont kérdése, nem igaz? A százasok örök dilemmája: a kölyköknek a nagyanyja lehetnél már, de az érettebb farkasok között csupán tejfeles szájú kisiskolás vagy. Noha figyelmem a sérülésen és agyam egyre azon kattog, hogyan és hova, meg miképpen fogom a lehető legkevesebb roncsolódással kiszabadítani szerencsétlen lányt, ha már miattam került eme helyzetébe, figyelmem nem korlátozódik pusztán erre a témakörre, figyelek szavára is. Csendes tónusú szavam alig töri meg az erdő csendjét, de elenyésző közelségünkben nincs is szükség rá, hogy kiabáljak: - A chicagoi falkával érkeztem, utánuk, néhány évre rá, hogy betették ide a lábukat. Aztán kicsit... másfelé sodort az élet. - Hét éve. Épp csak elkerültük egymást a kis vörössel, úgy fest. Vajon mi lett volna, ha nem így alakul? Jóban lettünk volna? Aligha, a legtöbb kölyök rettentő idegesítő és hajlamosak feszegetni a határokat bárkinél, nem értve a szép szóból. Azért... stílusérzéke az van, meg kell hagyni. Kár ezért a finom szövetű lovaglókabátért. Kihasználva, hogy figyelme fél pillanat törtrészéig elkalandozik a visszaporoszkáló négylábú felé, megszabadítom terhétől őt, meg a fát is, biztos szorítást alkalmazva tulajdon kezemmel a sebre. Számítok némi ficánkolásra, s a farkasom is fel van rá készülve, hogy esetleg kiugrasztom a másikat a gazdájából, ekképpen vagyunk résen mind a ketten, igaz, nagyon régen volt már az, hogy ekképpen kellett fegyelmeznem másik bundást. Nem is igazán vagyok oda érte (felfelé lőni mindig nagyobb kihívás és a több száz éves vízfejűek meg is érdemlik általában a nevelést), szükséges rossz a közjó érdekében ez is. - Nem vagy vele egyedül. - Mosolyodom el önkéntelenül is "bókján", mögé rejtve finom aggodalmamat a lehetséges vérveszteség nyomán. - Fogalmam sincs, ki az az Achilles, - és a név alapján bennem felötlő, görög szobrokat megidéző asszociáció szöges ellentétben áll a valóság alacsony, mexikói izomkötegével - de ha van rá jó tipped, hogy ülj fel a hátára és vágtázz vissza a lovardáig egyedül enélkül, hogy elvéreznél itt nekem, szívesen fogadom. A másik opció, hogy mindketten alakot váltunk, de feltételezem, igencsak látványos lenne az érkezésünk. - Szusszanok, továbbra is kerülve annak lehetőségét, hogy én lóhátra üljek. Már emberi létemben sem szívleltem ezeket a jószágokat, ez pedig azóta sem változott. Éppen ezért némi megelégedettséggel veszem tudomásul, hogy Bessie kötélnek áll a gyaloglás tényét illetően. Így legalább, ha bármi gáz lenne, azonnal tudok reagálni én is, közvetlen közelében haladva. Amikor feláll, jobb rálátásom nyílik a sebre, bár még így is hagy némi kívánni valót maga után a dolog, de nem kockáztatok. - Csontot nem tört, úgy fest, ami mázli. Az idegeknek viszont annyi, egy ideig biztos nem fogsz fára mászni. - Majd írok neki felmentést edzés alól is, bűnbánatom jeléül... sej, Mike de rettenet boldog lesz! - Hart. Doktor. - Sandítok felé a bemutatkozás közepette, kivárva egy fél pillanatot, ám még mielőtt azt gondolná, direktben szívatom (igen), elmosolyodom szelíd, futó gesztusként. Talán ott sincs a görbület ajkaimon, csupán szemzugaimban ül meg kellemes fénye cinkosan. - De te szólíts nyugodtan Emilynek. Tudunk haladni? Nem engedem el a sebed, lelassítva a vérzést némileg, így te diktálod a tempót. - Ha azt érezte, hogy nem akar kiugrani önnön bőréből, akkor természetesen a fekete rettenet is engedett a kis muszkli szorításán. Bessienek minden erejére szüksége lesz a sétához, s kitől kaphatna több támogatást mind önmaga erőteljesebb felétől?
*Nem akarok a fájdalomba belezuhanni, hogy a tudatomat rövid időn belül eldobjam, ezért az egyetlen dologhoz fordulok, ami megmozgatja az agyamat és az a beszélgetés. Mondjuk a belém fúródó faág nélkül is érdekelne mikor és honnan jött, miért nem találkoztunk a lakban, a városban és amúgy. Aztán az információt dekódolom, hozzá teszem az évek számát és kijön a matek. * -Pont elkerültük egymást. Sajnálom. *S tényleg! Bár jó emberismerőnek tartom magam a másik fronton még akadnak hiányosságaim, de azért azt észre veszem ha valaki igényes, ad magára, körültekintően fogalmaz és ha néha horkant is egyet elégedetlensége okán, azért csak jobban össze barátkoztunk volna. Nem sokkal később ennek pont az ellenkezőjét gondolom, de csak addig, míg meg nem küzdök az újabb, nagyobb és lángolóbb kínnal. Tudom, hogy így a jobb és meg fog tenni mindent, hogy minél kisebb kár keletkezzen, de attól még fáj. Rohadtul fáj. Nem tudom, hogy végül a sokszor gyakorolt légzés technika segített vagy az ő bestiája volt határozott, de nem is érdekel most, a lényeg az, hogy egyben maradtam, a saját bőrömben. Ennek adok hangot amikor dicsérem, majd kénytelen vagyok a visszatérő paripát megvédeni a bizalmatlanságától. Érdekes momentum, hogy Achilles nevére nem kapja fel a fejét, sőt, közli, hogy nem ismeri. Nos, nem ehhez vagyok szokva és üdítő újdonságként könyvelem el, előre iszom ezzel a medve bőrére, mert hát achilles-t csak én szólítom így.* -Taco-ként sem ismerős? *Persze lehet, hogy korábban sem találkoztak, elvégre Achilles Mexikóban élt sokáig mielőtt Fairbanks-be jött volna. * -Ha egyedül lennék….és az életem múlna rajta….lenne tippem. *De most túl lusta és kényelmes vagyok ahhoz, hogy véghez vigyem, másrészt nagyon úgy tűnik, hogy a bajba sodróm és megmentőm egyben, nem óhajt nyeregbe pattanni. * -A lak pedig messzebb van. *Persze megkockáztathatnánk az utat, de fogalmam sincs hogyan hatna rám az alakváltás sérülten és mi lenne a következménye. Azért elég banális, hogy így sérülök meg és nem Alignakkal szembeni harcban. Mondjuk annak nem egy kedélyes sétálgatás lenne a vége. Rábólintok hát a gyaloglásra és hagyom, hogy átöleljen vérzéscsillapítás gyanánt. Másrészt tartja is a karomat, így jóval kevesebb teher hárul a vállamra. * -A kabátra gondoltam. Nagyon elszakadt? *Egy nagy, megkönnyebbült sóhajt követően javítom ki, noha ez pusztán csak tréfa, de legalább még a humoromnál vagyok. * -Szuper, akkor egy időre annyi a tréningpályának is. *Azért azt szívesen lecserélem némi gyógytornára. A bemutatkozása azonban meglep, mert hát mekkora annak az esélye, hogy pont egy orvos miatt kerülök fára, hogy aztán ő is szedjen le róla?* -Akkor nagy mázlim van, hogy nem pultos vagy egy kávéházban. *Sikerül elmosolyodnom, mielőtt még megkegyelmezne nekem és engedélyt nem ad arra, hogy a keresztnevén szólíthatom.* -Dr. Emily Hart. Na és milyen orvosdoktor vagy? *Azért remélem nem proktológus.* -Lassan, de biztosan. *Bólintok rá a haladásra és azt érzem közben, hogy a másik farkas szorítása enyhül, az én bestiám kiszabadul, de ahelyett, hogy kitörne belőlem, engem tölt fel energiával. Mondjuk neki is jobb, ha minél előbb az erdőnél jobb helyre kerülünk. A szégyenlős paripa meg tisztes távolból követ minket, néha megáll, hogy úgy csináljon mint akinek sürgősen meg kell szagolnia a füvet, horkant néhányat amiből tudom, hogy a közelben maradt, aztán újra neki indul. Jobb is, hogy nem szaladt lóhalálában vissza a lovardába, nem kis rémületet okozva azzal, hogy nélkülem érkezik meg. * -Megkérdezhetem, hogy most miért jöttél vissza, ha olyan sokáig távol voltál? *Persze, megkérdezhetem, csak nem biztos, hogy válaszol. De ez is benne van a pakliban. *
- Épp most nyársalt fel miattam egy fa és te azt sajnálod, hogy nem ismerhettél korábbról? - Bukik ki belőlem a hitetlenkedő kérdés, őszinte értetlenséggel ráncolva finoman szemöldökeimet, ahogy a kis nőstény felé sandítok és még csak el sem nevetem magamat a kijelentés abszurd voltán. Nem igyekszem különösebben megkedveltetni magam vele, ami a hirtelen megmozdulást illeti, de talán kárpótolja majd érte, hogy épen fog összeforrni a sebe és a válla idővel "jobb lesz, mint új korában". Persze, ehhez az kell, hogy ne vérezzen itt el nekem helyből, hanem eljussunk a lovardáig... Éppen ezért igyekszem beszélgetésünk közepette léptekre is sarkallni a lányt, fél szemmel mindig a sérülésének adózva, ahogy haladunk. Ugyan én magam alapjáraton nem vagyok az a kifejezetten csacsogós típus, ám azt érzékelve, hogy Bessienek szemmel láthatóan segít fókuszálni, igyekszem megerőltetni magamat e téren. - Nem, sajnos így sem ismerős. Meglehet, vele is elkerültük egymást. - Minden bizonnyal ama kellemes fél évben történhetett mindez, mikor drága jó Atyám egy jól irányzott oldalba rúgással kiszakított az addig ismert világomból és megszervezte a halálomat a falka felé. - Komolyan egy kajának nevezteti magát? - Ezen nehezen tudok napirendre térni, pedig találkoztam már nem egy és nem is kettő elborult elméjű fazonnal. Arra, hogy ha az élete múlna a dolgon, lenne tippje a lóra keveredésre, apró görbület ül meg szám sarkába, pengevékony ajkaim finom, futó mosolyba fordulnak néhány pillanat erejéig. - Még szép, hogy megoldanád, kislány! A mi fajtánk mindig megoldja valahogy, nem igaz...? A pontosított diagnózist követően elejtett poénjára azért az iménti kedvesnek tetsző vonások gyorsan tova tűnnek arcomról, beletelik pár pillanatba, mire leesik, hogy nem gondolja teljesen komolyan a kérdést (ugye?), s jégkék tekintetemet rá emelve reagálok: - A blokkját nyugodtan kidobhatod, ezt már nem fogják visszavenni. - Ereszkednek meg némileg vállaim békülékenyen, aprót biccentve a tréningpályák híre kapcsán. - Komolyan mondtam, hogy kifizetem a kabátot, amúgy. Azt meg, hogy mit adsz le az esetből a falkának, már rád bízom, de tényleg jobb lenne hanyagolnod az edzéseket, míg rendbe nem jössz. - Ha ehhez az kell, hogy jelenést tegyek Mike-nál vagy Mr. Grandmore-nál, megerősítve a dolgot, rajtam nem fog múlni, igazán. Ciccenős kis nevetéssel ingatom meg a fejemet, mintha már a feltételezés is sértő lenne, hogy holmi kávéházi pincérnőcskének nézett. - Traumatológus. Egy ideig dolgoztam igazságügyi szakértőként is a rendőrségnek a városban, de az tulajdonképpen azért kellett, hogy közel üljek a tűzhöz, ami az őrzőket illeti. - Kedveltem a közeget, még ha kissé... csendesebb is volt a patológia területe, mint egy sürgősségi osztály csúcsidőn kívül. A halottaknak már mindegy. Így vagy úgy, de elszámoltak az élettel. Ellenben az élők még óbégatnak, s nagyon is kapaszkodnak foggal-körömmel a létezésbe. - Te mivel foglalkozol? - Érdeklődöm, nem gondolva különösebben túl a dolgot. Tippre a lovardával hozom összefüggésbe a másik fiatal nőstényt, miközben ráérősen haladunk a földút mentén. Ami pedig az én visszatérésemet illeti, kérdése nyomán lassú, fanyar mosoly kúszik képemre, egyúttal farkasom energiáiba is. - Mindig is oda voltam a családi összejövetelekért, ami azt illeti... - Ki nem hagynék egy ekkorát, mint ez, komolyan! Sem. Egy pillanatra a gondolattól is rosszullét fog el, ami azt illeti, elég csak néhány közelmúltbeli újra-találkozást sorra vennem hozzá fejben. - Jól vettem le, hogy hét éve csatlakoztál a muszklik közösségéhez? - Firtatom inkább.
-Ó, az biztosan egészen más találkozás lett volna. *Mosolygok rá, értve az elképedését, de messzemenőkig optimista vagyok ebben a témában. Nem mellesleg a fájdalomról is eltereli a figyelmemet, nem teljesen de azért jobb ha a beszélgetésre koncentrálok. Arról is lemondtam már, hogy az ő hibája lett volna az egész, én is ugyanolyan vétkes vagyok, hiszen figyelhettem volna jobban is a környezetemre, de amikor Jolly Joker hátán ülök, felszabadultnak érzem magam. Jó lecke volt ez is, mint oly sok minden, és legközelebb eszembe fog jutni. Már csak azért is, mert az ágról való lefejtés még annál is rosszabb, mint amikor a vállamba fúródott. Amikor már képes vagyok levegőt is venni anélkül, hogy ne látnék csillagokat fényes nappal, visszatérek a beszélgetéshez, és milyen jól teszem. Akadnak olyan válaszok, melyek meglepnek, azon egyszerű oknál fogva, mert nem ehhez vagyok szokva. Achilles nevét általában mindenki ismeri, ha így nem, akkor Taco-ként leginkább, ráadásul ugyanabba a vérvonalba tartozunk, ergo….döbbenet, hogy olyasvalakivel találkoztam, akinek fogalma sincs arról, ki az én Teremtőm. * -Na de ennyire? *Nem is palástolom a meglepődésemet és jól is esik erre helyezni a hangsúlyt, háttérbe szorítva a lángoló kínt. * -Mások nevezték el, mert a taco a kedvence. Él-hal érte. *Nekem is az volt a beharapási vacsorám, és meg is szerettem, még ha nem is annyira, mint Achilles. A mosoly mellé szemet is forgatok, de tényleg ideje lenne eldöntenem, hogy megyünk, vagy maradunk, esetleg megpróbálkozom egyedül, lóháton visszamenni a lovardába. Mivel a kárt okozó megmentőm idősebb nálam minden szempontból és úgy ítéli meg, hogy a regenerációm nem olyan gyors, hogy elég legyen, kénytelen leszek gyalogolni. Már csak azért is, mert úgy vettem ki a szavaiból, hogy azistennek nem ülne fel mögém a nyeregbe. Biztosan lófóbiája van. A hosszú út miatt érdeklődöm arról, mi is a helyzet „hátul” és miután megtudom, hogy nem túl fényes, de reményteli, bedobom a poént. A szemeiben fellobbanó hideg fény arról tanúskodik, hogy elsőre nem értette a viccet, de talán a mosolyom elég bizonyíték, hát megpróbálkozom vele. * -Már kidobtam. *Legyintenék, de most eltekintek ettől a mozdulattól, és inkább verbálisan örülök annak, hogy egy ideig felmentésem lesz. * -Dehogy, nem szükséges, ugyan már. Csak egy kabát…..baleset volt, amiben én is hibás vagyok, voltam. Szóval legfeljebb a találkozásunkat mondom el és, hogy segítettél. Felteszem tervben volt, hogy bejelentkezel. *Minden egyes mondat után összeszorítom a fogaimat és erőteljest sóhajtok, hogy a fájdalmat az agyam hátsó zugába száműzzem, ebben pedig meglehetősen sokat segít a bestiám. Belőle merítek erőt és arra is futja belőle, hogy finoman érdeklődjek a nőről, kicsoda ő és milyen tervei vannak. Természetesen nekem is fontos, hogy tudjam, kinek köszönhetem nem csak a sérülést, hanem azt is, hogy rendben leszek, mert mint kiderült, orvos. Na és milyen szerencsés is vagyok! * -Mindig is tudtam, hogy szerencsével jól állok. Pont egy traumatológusba botlok, szó szerint. Nos, még nem haltam meg, szóval arra a tudásodra nem lesz szükség. *Kaccantok egyet, leplezve egy újabb fájdalomhullám kiváltotta nyögést. * -A lovarda könyvelésével. Egyelőre. Keresnem kell más elfoglaltságot is, olyat ami meglehetősen mozgalmas. *Azt hiszem elég idősek vagyunk már hozzá a farkasommal, bár még vannak hiányosságok az összedolgozás terén, de azon vagyok, hogy lefaragjunk belőle. Tovább faggatózom és a válasz meglehetősen ironikus, vagy szarkasztikus….még nem döntöttem el, de a felőle áradó energiák arról árulkodnak, hogy az utóbbi. * -Jól vetted le. Én jól éreztem, hogy a mondatodat áthatotta a szarkazmus? Melyik család összejövetelére jöttél? Lesz ilyen összejövetel? Vagy az egész falkára gondoltál? *Kissé zavart vagyok most, mert a neve nem ismerős és nem tudom összekötni senkiével azok közül, akik most a lakban élnek, más általam ismert, de időközben távozott farkasokéval sem. Viszont maga a falka egy egész család, nagyszámú és igen tarka. A beszélgetés és a gondolkodás segít abban, hogy csak tegyem egyik lábamat a másik elé, míg a testem többi részét igyekszem nem mozdítani. *
Sok mindent kell még tanulnia az Életről a lánynak, ha azt gondolja, az azonos vérvonalba tartozók mindannyian ismerik egymást, puszta alanyi jogon. - Bájos egy illető lehet. - Szusszantam az elnevezés története kapcsán (pasik...) és önkéntelenül is formálódni látszott fejemben egy nem feltétlenül pozitívan festő kép az említett Achilles kapcsán. Nevezzenek előítéletesnek, de ezek az előítéletek segítenek túlélni sok esetben. Annyira én nem tudom könnyedén venni a helyzetet, mint azt ő teszi - legalábbis látszólag - ekképpen a poén sem igazán jön át elsőre. A mosolya láttán esik csak le, nem egészen azt a választ várta, amit kapott. - Már bejelentkeztem a vörös holdas események után, ami azt illeti... - Kezdtem bele, de ennyiben is maradt végül a mondandó elvégre, nem igazán van köze a továbbiakhoz. Pajzsomat is szép lassan vonom fel, egyelőre csupán félárbócra. Annak azért valahol örültem, hogy a lány nem kívánt érezhetően különösebb jelenetet rendezni a találkozásunk kimenetelét illetően a falkánál. Nem kenyerem a magyarázkodás, de érte - kacc - hajlandó lettem volna meghozni az áldozatot. - Nem sokan nyilatkoznának így rólam, de örülök a szerencsédnek ez esetben én is azért. Kár lenne egy olyan muszkliért, aki nem csak erővel, de jó ízléssel is meg van áldva! - Szusszantam őt támogatva nevetősen, és még csak szarkazmus sem ült meg hangomban. Őszintén úgy gondoltam, változatosságot visz személyével vérvonalunk lássuk be, leginkább tesztoszteronnal telített közegébe. - Nos, a könyvelés valóban nem hangzik túl mozgalmasan. De legalább biztos és akad mellette elég szabadidőd, hogy lekösd az energiáidat olyasmivel, amit szeretsz is. - Aztán lehet, gyorsan megcáfol, de abból, hogy itt lovagolgatott benne a napban, erre tudok csak következtetni. A szarkazmusom kapcsán kurta, rövid és kellemes nevetés szakad fel belőlem. - Ami a hét évedet illeti? Egy pillanatra sem. Ami a családi összejövetelt... teljes mértékben jól érezted. - Sandítottam oldalt felé már-már cinkosan csillanó fagyosszürke pillantásommal. - Vannak... jó ismerőseim a falkán belül, de ez most... személyesebb jellegű, ha érted, mire gondolok. - Leginkább arra, hogy nem kívánok részletekbe bocsátkozni és ha okos, ezt könnyedén leszűrheti felőlem, válaszomból, ahogy én is leszűrtem már pár mondatváltással ezelőtt, hogy a kölyök semmiről nem tud, ami a városban történő komolyabb mozgásokat illeti. És ez így van jól. Kölyök, még az a dolga, hogy ne lásson túl a falka védőbuborékjánál, a saját közegénél és feladatainál. Egy pillanatra hálát éreztem kimondatlanul is Mike felé, amiért a szörnyűséges körülmények ellenére is képes volt mindezt megteremteni a falkán belül... s hiányt is. Egy aprócska szőke farkasnyi hiányt, de nem hagytam magam elmerülni a "mi lett volna ha?" mételyében, csupán feljebb vontam pajzsomat, miközben a lovarda felé lépdeltünk kitartóan.
*Nem pont a bájos szót használnám Achilles jellemzésére, ezért el is mosolyodom, jóllehet a korábbi iszonyatos fájdalom, amit abban a pillanatban mikor lerántott a faágról a Trolloknak ítéltem meg edzés gyanánt, a mosolyomat sem teszi természetessé. Azért elképzelem Atyámat bájosnak…mókás. Ezt el fogom neki meéslni, kíváncsi vagyok hogyan reagál, előre borítékolom az artikulátlan röhögést és néhány gondosan megválogatott káromkodást kötőszóként. A kabátom állapota eléggé izgat, hiszen vadonatúj és máris a kedvencem lett, de le kell mondjak róla. Nem sok időt ért meg szegény, még az első tisztítást sem és ahogy elképzelem, már az sem segítene rajta. Ám nem dőlök a kardomba, nem kötnek érzelmi szálak a ruhaneműhöz, következésképp könnyedén tudom venni az elvesztését, olyannyira, hogy még egy poénra is telik tőlem. A rövid, szinte észrevehetetlen csend hasonlít a sikertelen stand up előadásra, de nem leszek kifütyülve. Ezzel egybekötve furfangosan érdeklődöm arról, hogy vajon mennyire ismert a jelenléte. * -Ó, oké. *Iktatom és jegyzem az információt, közben pedig azt érzem, hogy finoman elrejtőzik előlem. Mintha a nap szégyenlősen maga elé húzta volna a felhőket, a korábbi nyíltság eltűnik. A fájdalom azonban továbbra is lüktet bennem, mintha az ág még mindig bennem lenne, érezhető a korábbi helye, szúr és lobog, sajog minden vétlen mozdulatnál, és nevetéssel igyekszem elnyomni, elfedni a vele járó nyögdécselést. Arra viszont felpattannak a szemeim amit rólam mond és nem tudok nem végignézni rajta. * -Ugyeee?! Mindig is mondtam, hogy a jó ízlés nem hátrány még egy farkasnál sem. *Ezzel természetesen a farkaslak lakóinak 98 %-a ellenkezne, de szerencsére nem vagyok egyedül. * -A mai világban már akár otthonról is el tudnám intézni, de szeretek a lovardába járni és inkább oda megyek, mint a tréningpályára. *Mozgalmas elfoglaltságon egészen mást értettem, de egyelőre nem akad más, mint a lovaglás, vagy az edzés, mert míg nem vagyunk tökéletesen egy hullámhosszon a bestiával, addig legfeljebb vásárolni mehetek a városba. A beszélgetés tovább folyik egy bizonyos mederben és élvezem az új társaságot, jóllehet szívesebben tettem volna szert rá egy másfajta találkozás keretében, de ha már így alakult….a csevegés pedig arra is jó, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, ami minden lépésnél, bármennyire is vigyázok, hogy deréktól felfelé ne mozogjak, belém hasít. Emily kurta nevetése annál őszintébb és könnyedebb, mint amilyen rövid és értem a szarkazmust is ami a családi összejövetel említését lengi körül. Meg azt is, hogy burkoltan közölte, ennél többet nem hajlandó mondani. Kár. * -Értem. Nem akarsz róla beszélni. Pedig élek-halok a pletykákért. *Sóhajtottam volna egy nagyot, de megmaradtam a gondolati síkon, mert nem szerettem volna még egy kínzóan nagy és hosszú fájdalom hullámot a vállamban érezni. * -Azt lehet tudni, hogy csak villámlátogatás vagy kicsit tartósabb? Arra gondoltam, hogy összejöhetnénk pár nap múlva amikor már nem akarom lekaparni a falat minden egyes mozdulatnál és ihatnánk egy teát valahol, sütivel. Legalább kiöltözhetnék, lenne rá indokom és nem csak a négy falnak mutogatnám a szép ruhámat. *S persze lenne olyan társaságom aki nő, van ízlése, és képes káromkodás nélkül csevegni semmitmondó dolgokról. Talán oldaná a családlátogatás okozta feszültséget is.*
- Nem minden falkában a favágó-stílus dívik, ha ez megnyugtat. - Szusszantam kiszélesedő, finom mosollyal, s akkor még egészen szolidan foglaltam össze véleményemet a helyiekről, azon belül is az eredetileg itt élők közösségéről. Hiába éltem velük, voltam a falka tagja, sosem csíptem őket különösebben. Én de Luca farkasa voltam és maradtam mindvégig, most pedig... a magamé. Néhány éve megijesztett volna ennek felismerése, most már legfeljebb annak ténye, hogy eme elképzelésben két illető tud megingatni csupán. És az egyiknek rohadtul halottnak kellene lennie közülük. Az általa felvázolt kikapcsolódási lehetőségek sivár, rövid felsorolása elgondolkoztat, tulajdon, nem is oly rég volt kölyökkoromba repít vissza némileg, így néma bólogatással reagálok mondandójára csupán, ahogy haladunk. Mikor felőlem kérdez, válaszom rövid és tűpontos, annak minden mögöttes érzelmi tartalma nyílt titok, még ha konkrétumok nem is hangzanak el a bizonyos családi látogatást illetően. Ha annyira érdekli személyem, akkor megkérdezhet bárkit a néhai falkatársak közül róla, könnyedén lesz háromféle tipp is, mit takarhat kijelentésem. Meg is ingatom hát kissé a fejemet kijelentésére a pletykák kapcsán. - Ha ilyesmire vágysz, keresd azokat, akik egykoron a chicagoi falkához tartoztak! De figyelmeztetlek, a valóság jóval kegyetlenebb, még ha csak a fele is lesz igaz mindannak, amit mondanak. - Tekintetem a lányról az útra vándorol ezzel együtt, mert kicsit távolabb még ugyan, de kivenni vélem a lovarda gondosan mázolt épületének tetejét. - Egy ideig még maradok szerintem. - Adok kitérőnek tetsző választ, de az igazság az, magam sem tudom pontosan, meddig tervezzek az ittléttel. Vagy mikor mondom azt, hogy francba az egésszel, én leléptem... Bessie felajánlására ugyanakkor szemmel láthatóan lefagyok kissé, őszinte mérlegelés ül kék tekintetemben, ahogy felé kapom azt. Mintha csak azt vizslatnám, megéri-e nekem mindez? Mert lássuk be, rendkívül romantikus elképzelés, hogy kiöltözve, eltartott kisujjal nyakaljuk a caffe corretto-t és békésen elcsevegünk az élet nyomorúságáról, de jelenleg kisebb gondom is sürgetőbbnek tetszik. A nyakamon ülő védőszellem ugyanakkor finom feddéssel emlékeztet rá, az én eredeti feladatom nem a világban uralkodó káosz megállítása egy személyben... hát aprót biccentek végül. - Jól hangzik. Azért remélem, lesz valami ütősebb is, mint a tea, de te választod a helyet! - Visszaérve a lovardába majd megadom neki a számot is, amin éppen elérhet, hogy össze tudjuk mindezt hozni.
-Ó, tényleg? Hol van az a másik falka? Chicago-ban? *Igen láthatóan megnyugtat, bár a favágó stílus jellemzés meglehetős derűt hoz a hangulatomba. Mások nevében pedig nem sértődöm meg, hogy ezzel kvázi degradálta a helyieket, az én falkámat, mert hát legyünk őszinték, egy-két kivétellel valóban ez illik rájuk. Talán a hely adottságai kívánják meg jobban a praktikumot, mint a jó ízlést. Amikor majd pacsiban leszünk a farkasommal és nem kell kísérő többé, meglátogatok néhány falkát pusztán a kíváncsiság miatt. Nem mintha elvágynék innen, de érdekel hogyan élnek máshol, milyen lehetőségeik vannak, milyen problémáik és mennyire vannak jóban a helyi Protektorátusokkal. Mondjuk ezt szakmai feltérképezésnek. Egyelőre azonban itt maradok még egy kis ideig és ebből a helyzetből kell kihoznom a legjobbat ha már visszavágytam. Itt is akad bőven pletyka és tanulságos történet, csak jó helyen kell keresni. A gond csak az, hogy nehezen nyílnak meg a szájak egy kölyök előtt. Talán az Emliy által emlegetett régi chicagoiak ebben is mások, majd elválik. * -Szóval a felét sem fogják elmondani és még azt is megszépítik majd? Remek kilátások. *Máris borul a korábbi felvetésem és bár tisztában vagyok azzal, hogy egy kölyöknek nem kell mindenről tudnia, azért nem esik jól, hogy ennyi titok lappang abban a közösségben aminek a tagja vagyok. Annak azonban örülök, hogy Emily tovább marad és rögtön le is csapok a társaságára. Egyrészt mert tényleg hiányzik a hozzám hasonlók társasága, másrészt Emily kissé titokzatos, hűvös, még sem elutasító. Ez a különös elegy pedig eléggé vonz és kihívások elé állít abból a szempontból, hogy valamit, bármit megtudjak tőle. Szóval nem csak egy forró csokival vagy teával tervezek jóllehet csupán azt ajánlom fel. Érzem és látóterem perifériájáról látom is a kutakodó és egyben elgondolkodó tekintetét, s bár a hezitálás egy szívdobbanásnyi idővel ér fel, azért űrt hagy a csevegés közepén. Hogy végül mi billenti a beleegyezés oldalára nem tudom, de hálás vagyok neki ezért és a mosolyom is ehhez mérten ragyog az örömtől. * -Csodás! Jó lesz, hidd el. Tequila? *S már magamban fogalmazom is a kérdéseimet, melyekkel bombázni szándékozom. Persze mire odaérünk, addigra ezek letisztulnak, szelídülnek kicsit, de a tartalmuk megmarad. A lovarda épülete is lassan növekszik előttünk, Jolly Joker pedig elénk ugrat, hogy megelőzve minket az istállóhoz rohanjon friss szénáért. Na szép! Áruló! Megállok miután megvádoltam a lovat és Emily felé fordulok. Még fájok, de a vérzés érezhetően elállt, a mélyebb szövetek majd idővel regenerálódnak. Azért tök jó ez a farkaslét, emberként minden bizonnyal egy a törzsről levágott ággal a vállamban száguldoztattak volna a kórházba, egyenesen a műtőbe és az sem mostanában lett volna. Ezért is imádok farkas lenni. * -Most már jól vagyok, köszönöm. Nem kell tovább kísérned ha nem szeretnél szem előtt lenni. Örülök, hogy találkoztunk. *Ép karommal tartom a másikat, hogy minél több terhet levegyek a sérült vállamról, de azért a kezemet nyújtom ahogy tudom. Megértem ha nem akar tovább jönni, elvégre nem csak én dolgozom itt a falkából, biztos ami biztos alapon, tehát lesz aki hazavigyen. A következő találkozóról viszont nem mondok le, ha már ilyen jól sikerült összehozni és „kicsikarni”, szorgalmazom a telefonszámaink cseréjét és biztos lehet abban, hogy már másnap jelentkezni fogok.*
- Például. Bár manapság már azért ott is esik a színvonal... - Szusszanok csendes nevetéssel; mintha valami elcseszett divatrendőrség lennék, ami nem vagyok. Kétségtelenül szeretem megadni a módját a külsőmnek, mielőtt kilépnék a négy fal közül, de senkire nem vetnék követ pusztán azért, mert megrekedt a póló-farmer szintjén. (Persze, mindig akadhatnak kivételek.) Szerencsére nem megyünk bele mélyebben ebbe, akárcsak a kölyökléte vélt és valós nehézségeinek taglalásába sem. Talán majd egy legközelebbi alkalommal, ki tudja. - Megfordul a fejemben, de ekkor még elvetem a gondolatot gyorsan, addig jó neki, hiába vérvonalamba tartozó, míg távol van tőlem a jelen helyzetet tekintve. Erre a gondolatmenetre tromfol rá ismerkedésre invitáló felvetésével a kiscsaj, meg az ősi szellem is a maga síkjáról szólítva meg. Még, hogy jót tenne nekem egy kis vérfrissítés a társaságomat illetően! Hmpf... igazán nem értem, mi baja a két megátalkodott villámfival. - Én inkább whisky típusú lány vagyok, de kiegyezhetünk a tequilában is. - Lassítok az ütemes tempón ezzel együtt, mit ezidáig diktáltunk, hogy mielőbb elérjük a lovardát, ahol már megfelelő eszközök is akadnak minden bizonnyal hozzá, hogy tisztes egészségügyis módjára ellássam a kisfarkas sérülését, ahogy azt tettem évekig a falkatársakkal korábban. Van az egész gondolatnak is már önmagában némi nosztalgia szaga, ami azt illeti. Ismerős és komfortos, mint a fertőtlenítőillat. Ez mondatja hát velem a következőket: - Nem igazán hat meg, hogy szem előtt vagyok-e, ha ez kell ahhoz, hogy meggyőződjek róla, rendben fog beforrni a sebed, főleg, ha már miattam szerezted azt, szóval mutasd az utat, merre van itt valami pihenőszoba vagy hasonló! - Utasítom finomságom közepette is határozottan, nem tűrve ellenkezést. Orvosi helyiséget nem feltételezek a lovarda kapcsán, ami azt illeti. És valóban, csak miután meggyőződtem róla, hogy a másik megmarad, ellenben sérülésének nyomával, köszönök el tőle, telefonszámot cserélve vele. A mihamarabbi viszontlátásig, kicsi muszkli.
Kezdőlap
Ez esetben köszöntem, imádtam, mint mindig! ^^
Mivel azonban az volt a cél, hogy lelépjen, így is maradt a dolog, viszont részemről jöhet a következő! 
//
