Nem hittem volna, hogy a szavaim ezt a hatást fogják kiváltani a nőből. Jó, igazából arra sem számítottam, hogy ismeri az öreg tarkot, így aztán semmire sem gondolhattam. Kezemet a nő vállára csúsztatom, hogy vigasztaljam. Na, nem, nem hiszem, hogy bármi szüksége lenne erre, vagy legalábbis tőlem, hiszen csinos nő, aki egész fiatalnak is néz ki, és most tökön kéne lőnöm magam, mielőtt mást is mondok, de próbálok visszaadni egy keveset a kedvességéből. Nem hiszem, hogy valami jól működne, de hát ennyit tehetek én, többet sajnos nem. – Hét, ha olyasmi lesz, megyek én veled. Nem tudom, milyen zenét hallgatsz, de biztos megszeretem majd… – mondom. Annak örülök, hogy mostantól vigyáz magára, az ő elveszítését a falka után már tényleg nem bírnám ki, de… Azért apró vigyor húzódik a képemre, amikor elképzelem a retikült és a Desert Eaglet. Érdekes kombináció, mit ne mondjak… Ha nem ismerném, nem tudnám elképzelni, hogy bárkit is bántson, de lássuk be, első alkalommal puskát nyomott a hátamnak, innentől már nem lepne meg az sem, ha egy egész arzenállal mászkálna mindenfelé. – Hát, magunkat, meg a szomjunkat. Az már kapásból négy, nem? – kérdezem. Igazából csak a feszültséget próbálom oldani, de nem is tudom, melyikünkben. Én ideges vagyok, az biztos, de mindig az vagyok, ha új dolog küszöbére kerülök. Ki nem? Ugyanígy éreztem, amikor eljöttem hazulról, amikor elrohantam New Yorkból, és most… Azért ez a három eléggé durva most, hogy mindössze tizenhét éves vagyok. Valamit ki kell majd találnom, hogy normalizáljam a dolgokat, visszafordítsam őket. Csak nehéz. Mert hát azoknak a többsége, akik ellen elkövettem őket, halott, azt pedig nem tudom, mi lesz a falkával. De oda nem mehetek vissza, az biztos. – Fel, fel, úgyis ragyognak majd a csillagok? – kérdezem, és elvigyorodok. És most próbálok nem gondolni a távolban tornyosuló felhőkre. Én magam is elmennék ruhákért, persze, de ha kapok, az még jobb. Nem szeretnék visszaélni sem Odette vendégszeretetével, sem a bátyja jóindulatával, és végképp nem a ruhatárukkal. A lakásom is rendbejött valahogy, igaz, azt már nem érhettem meg, hogy lakjam is benne… Ez is megoldódik majd valahogy. – Majd bemegyünk a városba, Odette. Van vagy ötszáz dollárom, biztosan kijön belőle pár olcsóbb ing, meg farmer. A következő kérdésére elgondolkodok, sóhajtok, és csak akkor felelek, amikor már ott állunk az istállónál. Nem tudom, mennyire jó ötlet az ilyesmit megvallani. – Volt kiképzés a kölyköknek, de én már tizennégy éve farkas voltam, mikor hozzájuk kerültem, Odette. Lőni meg… Most komolyan, el tudod képzelni, hogy én lövöldözök? – Mert én nem. De nem ám. Sosem tudnék ártani senkinek, aki nem ártott valakinek, aki fontos nekem. Mondjuk ha gy farkas Sue közelébe megy, nekiugrok és megvárom, hogy belehaljon a röhögésbe.
-Áh, mindegy… Már kedvem sincs hozzá. –legyintettem a fiú szavaira. Bánom is én a koncertet, azokra a társaság miatt jár az ember, Charles nélkül meg… áh, úgy se lenne ugyanolyan. Miért kellett neki is meghalnia? Komolyan, kezdem megutálni ezt a helyet. Még jó, hogy van vodkájuk, amúgy már tuti leléptem volna. Vagy várjunk csak? Ja igen, megvan, Théo miatt is maradtam. Még jó, hogy már hetek óta nincs itt… Akkor mire is várok még? -Hallod, fiam, ez elég soványra sikeredett… De még mindig jobb mint ha a lovakat akarnád leitatni. –felelem - Valami olyasmi. Kár, hogy a felhőktől semmit se látni. A szavaira csak biccentek egyet, bár hogy mivel megyünk, az jó kérdés. A saját kocsiját a bátyám elvitte, az enyémben meg nem vagyok biztos, nem-e esne szét alattunk addig. Lehet nem ártana rászánnom egy napot aztán kicsit feltuningolnom? Vagy csak egyszerűen kerítenem egy hozzáértő autószerelőt, mielőtt még jobban leamortizálom. Bár… azt hiszem, már a tankban lévő benzin is többet ér, mint maga az autó, ahhoz már tehetség kéne, hogy valaki kárt tegyen benne. Magamat ismerve, szerintem elég tehetséges lennék hozzá. Lóháton belovagolni a városba meg nem tűnik valami nagy ötletnek… Tényleg, lovakra is kell parkolójegyet venni?! Majd Benjinél rákérdezek ha legközelebb beszélünk telefonon, hogy mik a szabályok ilyen esetben… -Okés, akkor tartunk egy bevásárlós napot is valamikor. Amikor viszont meghallom, milyen előképzettsége van, szinte a sírás kerülget. Na jó, az nem, de azért a tenyerembe temetem az arcomat. Aztán, ahogy folytatom a pakolászást az istállóban, magyarázni kezdek: -Mon dieu! Ha ezt Benji hallaná, biztos eldobná a járókeretét maradék agyát. Mikor süllyedt ilyen mélyre a színvonal? Bezzeg az én időmben! Amikor hajnalok hajnalán kirángattak az ágyból, hogy tünés gyakorolni, aztán addig nem volt megállás, amíg hulla fáradtan ki nem dőltél a nap végén. Pff… Na ne aggódj, Prücsök, majd kezelésbe veszlek! –paskolgattam meg a vállát bátorítóan, aztán bezártam az ajtókat, és megindultam vissza a faház felé- Nyugi, nem most rögtön, ma pihenj csak… Majd, holnap! Vagy holnapután, még meglátjuk… De meglásd, majd segít elterelni a figyelmedet a többi bajodról! Most pedig… -nyitottam ki a ház ajtaját, majd invitáltam be a fiút- Dobd le a cuccod, ahova jól esik, aztán magadat is, én pedig hozom a poharakat meg némi „orvosságot” (=töményet). A mai nappal új fejezet kezdődik az életedben, erre pedig koccintani illik! Sok sikert és szerencsét hozzá!
//Santé! Köszi a játékot, és üdv az új otthonodban, mon petit loup! //
Arra, hogy már nincsen kedve hozzá, még én is egészen elszomorodtam. Talán nem kellett volna elmondanom neki, hogy az öreg harcos meghalt, de… Így éreztem fairnek. Tudnia kell, hiszen a másik falka veszélyes. Na, az enyémet… pontosabban azok, akiktől eljöttem, de ebbe belegondolni még mindig fájdalmas, szóval ők sem bánnak senkivel kesztyűs kézzel, de a másik csapat… Én félek tőlük. Igen, ezért jöttem el. Rettegek. – Miért, ők is szoktak inni? – kerekednek el egy pillanatra a szemeim. Jó, normális ember el sem gondolkodna ilyesmin, de könyörgöm… Most vesztettem el az otthonomat. És marha jó dolog elképzelni Alkeszföldét, ahol az úrnő kisfiúkat csókolgat, a lovak meg be vannak rúgva, kivételesen nem a karámba. Bár, ha ez a helyzet, kisfiúkat kell majd fölcsalogatnom a lovardába, mert nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni. Mármint… Imádom Odette-t, szép, meg minden, és lehet, jobb lesz nekem, ha ennyiben maradok önmagammal. A bevásárlós nap gondolatára csak bólintok. Nem szeretném, ha pénzbe kerülnék Odette-nek, vagy úgy alapvetően a világnak. A Sue-tól kapott pénzt, az összes kedvességét vissza fogom neki fizetni… valamikor. Amikor majd rendeződnek a dolgok. Bár lehet, arra nem kellene várnom mostanában. Igen, a közeljövőben át fogok menni hozzá, hacsak el nem törik a kezem vagy a lábam, esküszöm, mert látnom kell. Gyűlölöm, hogy most nem mehettem hozzá, de… Jobb neki így. Még én sem akarhatom, hogy ekkora áldozatot hozzon értem. És soha nem festenék céltáblát rá, vagy a családjára. Nem. Neki ki kell maradnia ebből, amennyire az fizikailag lehetséges. – Valószínűleg akkor, amikor engem beharaptak – sütöttem le a szemem. Hát na, erre minden okom meg is van. Nyúlszívű vagyok, gyenge vagyok, ostoba vagyok… Kihagytam volna valamit? Ja, igen, úgy tűnik a baj legkisebb jelére otthagyok mindent és mindenkit. Azért az ígéretére egy kicsit megijedek. Ha belőlem képes lesz mini terminátort varázsolni, én megemelem a kalapom… De az is igaz, hogy a falkától is okkal jöttem el. Nem akartam olyan lenni, félelmetes, és agresszív. De talán az erős nem feltétlenül jár együtt ezzel, igaz? Beviszem a táskám abba a szobába, ahol valószínűleg nem lakik senki. Legnagyobb meglepetésemre Hannibál már ott feküdt a párnán. Én egy kicsit ledőltem mellé, felsóhajtottam, és végigsimítottam az oposszum szőrén. – Mi lesz holnap? – kérdeztem. Még pár percig feküdtem, aztán fölkeltem, és kimentem Odette-hez. Szoknom kellett a helyet, és az ital gondolatát is. Még sosem voltam úgy istenesen részeg…
Elég korán volt ugyan, amikor felébredtem, de ez nekem egy kicsit sem okozott gondot. Szerencsére a tegnapi nap viszonylag eseménytelenül telt, így nem voltam olyan fáradt, és nem aludtam át a mai szabadnapom felét. Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, nem vidám napsugarak szűrődtek be a függönyök közötti résen, hanem szürkeséget láttam abban a pici, keskeny csíkban. Miután lebandukoltam a kutyám társaságában a földszintre, és benyomtam a kávéfőzőt, már azt is láttam a konyhából, hogy köd van, nem csupán egyszerűen borús idő. Ezek után már azt is el tudtam képzelni, hogy az éjszaka folyamán még hűvösebbre fordult az időjárás, mint a tegnapi napon. Ennek nem örültem túlzottan, főleg, hogy még egyetlen telet sem töltöttem itt, így nem teljesen voltam tisztában azzal, hogy mi is várt rám az elkövetkező hónapokban. Az előszele azonban semmi jót nem ígért, és még csak most kezdtünk el szépen lassan a téli hónapok felé tartani. Miután arra jutottam, hogy nincs mára semmi dolgom, eszembe jutott egy remek elfoglaltság. Már elég régen jártam a lovarda környékén, és a minimális testmozgás is hiányozni kezdett az egész napos robotolás mellett. Nem is törtem hát sokáig a fejemet rajta, míg Riley evett, addig a gőzölgő kávémmal együtt felmentem, lezuhanyoztam, aztán belebújtam egy meleg pulcsiba, egy lovaglásra alkalmas nadrágba és természetesen csizmába. Már nagyon rég volt rajtam, ez biztos. Fel sem tudtam volna idézni, hogy mikor viseltem utoljára, de amint felhúztam magamra, ismerős, kényelmes érzés járt át. El is mosolyodtam erre, majd felálltam és előkotortam a vastagabb kabátomat. Nem, nem ám azt, amiben rendesen kijártam az utcára, hanem a kicsit kopottas, kevésbé nőies, leginkább kutyasétáltatáshoz viselt darabot. Nehéz szívvel zártam rá a kutyára az ajtót, de végül mégis megtettem, és a kesztyűimben helyre igazítva az ujjaimat, már mentem is a kocsim irányába. Két perccel később járt a motor, bekapcsoltam a fűtést, amiből egyelőre még semmit sem éreztem, és remekül éreztem magam, még az idő ellenére is. Ez kész csodaszámba ment ám, de talán az a kicsi izgalom volt rám ilyen hatással, amelyet az előttem álló kis program váltott ki belőlem. Az út során alig találkoztam autóval, bizonyára mindenki ágyban volt még, vagy aki tehette, az bent maradt a házában. Csak én voltam ilyen őrült, hogy kimerészkedtem, méghozzá azért, hogy lovagolhassak egy kicsit. Az erre alkalmas helyre pedig alig tíz perccel később már be is hajtottam, és szép lassan zötykölődtem az úton, egyenesen a ház felé. Miután kiszálltam, bekopogtam az ajtón, és Odette kezébe nyomtam egy termosz kávét, amit a reggeli adagból neki szántam. Szóltam is neki, hogy kimegyek lovagolni, de miattam szerencsére már nem kellett kijönnie bentről, mert viszonylag jól kiismertem magam, és egyébként is értettem a lovakhoz. Az istállóban kedvencemhez, Étoilehez sétáltam, és a fülébe suttogva, végigsimítottam a nyakát. Selymes szőrét ugyan most nem éreztem, de ettől függetlenül még elmosolyodtam, mintha ő ebből bármit is felfogna. Maximum azonban a hangszínemből következtethetett arra, hogy mennyire szeretem, de én nem bántam. Szerettem azt hinni, hogy ők ugyanúgy felfogják a körülöttük lévő dolgokat, mint mi. Míg ezen gondolkoztam, sikerült teljesen felszerszámoznom őt, és pár perccel később már a nyeregben ülve, kifelé tartottam. Most nem a karámok valamelyikét céloztam meg, hanem az erdős rész felé indultam. Tudtam én terepen lovagolni, ez sohasem okozott nekem gondot, és most pontosan erre volt szükségem. Csak semmi kötöttség, irány a szabadság felé! Még az sem szegte kedvem, hogy időnként hűvös szél simított végig az arcomon. Nem fáztam, nem volt olyan vészes, mint a házból tűnt még reggel, de azért elkelt az a vastag kabát, annyi szent.
Nem kifejezetten vagyok oda a motelszobákért, épp ezért nem aludtam se túl sokat, se túl jókat az utóbbi napokban. Viszont mondhatni rákényszerültem, mert ebben a poros városban nem volt egyetlen szálloda sem azon kívül, ahol a Betolakodó falka megszállt. Márpedig oda nem akartam menni, amíg Rose nem szól, hogy beszélt Jessevel. Nem szándékoztam senkire sem rátelepedni, vagy bárkit is sürgetni. Mit tagadjam, már megfordult a fejemben, hogy ahogy jöttem, úgy távozom is innen, de túlságosan is bíztam abban, hogy valóban a testvéremre találhatok itt, így még kitartottam. Sokat segített az is a helyzeten, hogy valamelyik nap motorozgattam a városon kívül, és így ráleltem egy lovardára. Onnantól kezdve jöttem minden nap, csak hogy a pacik megszokják egy kicsit a jelenlétem, addig nem ültem fel egyikre sem. Végül ma már úgy éreztem, hogy hellyel-közel elfogadtak, meg beszéltem is az Odette nevezető hölggyel, (aki nem mellesleg farkas, esküszöm, ebben a városban alig lehet emberekbe botlani) és béreltem egy lovat. A Tarajos nevezetű szépségre esett a választásom, mindig is jobban vonzottak a sötét színű lovak, bár gyermekként egy világos pónin tanultam, franc tudja, van-e összefüggés. Talán az ízlésem változása is a farkaslétnek köszönhető. Már egy fél órája kilovagoltam, és oda meg vissza voltam az érzéstől, nem volt olyan tökéletes, mint farkasalakban rohanni a természetben, de közelített hozzá. Egyelőre még nem akartam bundát növeszteni, mert nem sokat tudtam az itteni szabályokról, és nem tűnt túl jó ötletnek bármibe is belekeveredni, mielőtt kiderülne, amiért idejöttem. Szóval megpróbáltam nyugton ülni a hátsómon, ami nekem ugyan ment, de a bundásom egyre nyugtalanabb volt. Már-már ott tartottunk, hogy legszívesebben bármelyik farkas közelségére lekaparta rólam a bőrt belülről. Nem volt épp kellemes, de megértettem, és ha másért nem is, de miatta pár napra lehet elhagyom majd a várost, hogy egy farkasmentes vidéken vadásszak. Most azonban még nem itt tartottunk, csupán élveztem, ahogy a szél cibálja barna tincseimet, és a hűs levegő igyekszik átvenni az uralmat a bőröm melegsége felett. Sok sikert neki… A lovaglónadrág és a csizma nem adott erre lehetőséget, mint ahogy a vastag pulóver sem. Csak vágtattam Tarajos hátán, és mosollyal az arcomon élveztem a pillanatokat, egészen addig, míg képességem óvatosságra nem intett, figyelmeztetve arra, hogy farkas jár a közelben. Hamarosan már egy másik ló patáinak dobogására is figyelmes lettem, így azt feltételeztem, hogy nem a fák közül les rám valaki, hanem egy újabb lovas képében jelenik meg. Így hát lassítottam, majd megálltam, talán mostanra már a lónak is jól jön egy kis szusszanásnyi szünet, én meg megnézhetem magamnak a közeledőt.
Remekül éreztem magam, hogy végre lóháton lehettem. Annyira hiányzott már, és amikor találkoztam Sammel, pont akkor döntöttem el magamban, hogy majd eljövök ide a közeljövőben. Remek döntés volt ez, és most éreztem csak igazán, hogy mekkora szükségem volt erre a fajta kikapcsolódásra. Szerettem én az autót nagyon, hiszen praktikus jármű volt, de néha nagyon hiányoltam azt az időszakot, amikor még mindenki lóháton közlekedett, bármerre ment is. Ezek az állatok olyan csodálatosak voltak, és én egyre inkább vágytam egy sajátra, hogy az csak és kizárólag hozzám tartozzon, én gondoskodhassak róla. Régen volt már, hogy utoljára lehetőségem nyílt állattartásra, már a kutyát leszámítva, bár az életemben még az is elég újnak számított mostanság. Én nem éreztem meg olyan hamar a közelben lévő farkast, mint az valószínűleg engem, de végül a szél mégiscsak felém fordult, és így az orromba sodorta az illatot a szél. Ismerősnek tűnt egy kicsit, csak azt nem tudtam, hogy mégis honnan. Miközben lassabb tempóra fogtam Étoilet, és már csak ügetve közelítettem a másik fajtabelihez, arra próbáltam rájönni, hogy mégis honnan ismerhetem. Fogalmam sem volt róla, de az ilyen esetekben mindig addig gondolkoztam, amíg be nem ugrott. Nos, ha más nem, akkor majd arc alapján, mert a memóriám ezen a téren sokkal jobbnak bizonyult, hála a hivatásomnak is. Körülbelül három percbe telhetett, mire nem is olyan messze megláttam a másik lovast. Azt már innen is sikerült megállapítanom, hogy hozzám hasonlóan ő is egy nőstény volt, mire még intenzívebben próbáltam kutatni az emlékeim között. Biztosra vettem, hogy nem viccből állt le ő is, hanem engem várt be, mert rá akart jönni, hogy ki lehet az a másik, aki ezen a nem túl szép reggelen lovaglással tölti az idejét. Ezen haloványan elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy ő talán afféle lelki társ lehet. Végül is, csak a hasonló emberek csinálnak ugyanolyan őrültséget, mint mondjuk ködös, hideg reggelen kilovagolni a terepre. - Jó reggelt! – köszöntem oda, amikor már elég közel értem ahhoz, hogy hallhassa a hangomat. Ajkaim elnyílását követően, fehér párapamacsok szálltak az ég felé, hála a nulla fok közeli hőmérsékletnek. Összébb is húztam magam egy pillanatra a meleg kabátomban, aztán a kezemmel kisimítottam néhány kósza tincset az arcomból, amelyeknek sikerült kiszabadulniuk a fonat fogságából. – Nem gondoltam volna, hogy ma reggel találkozok idekint valakivel… - beszéltem tovább barátságosan, szinte már magától értetődően. Nem voltam én zárkózott ember alapvetően, csak a kórházban nem jött rosszul, ha nem omlottam össze én is a szülőkkel együtt, hiába volt sokszor kedvem hozzá. Közben még közelebb sikerült érnem, és most már az arcát is ismerősnek találtam, nem csak az illatát. Hol a fenében találkozhattunk? Már annyira törtem a fejemet, hogy azt hittem, sohasem fog beugrani, mert ilyenkor rendszerint ez szokott történni. Aztán váratlanul mégiscsak társult az archoz egy név is, valahonnan az elmém egy rejtett zugából kerülhetett elő, és amúgy sem voltam biztos abban, hogy tényleg jól emlékeztem. - Chantal? – kérdeztem bizonytalanul, összevont szemöldökkel. Ha nem ő az, akkor maximum majd elnézést kérek a tévedésemért, és ennyi az egész. De ha ő, akkor… akkor az nagyszerű! – Te vagy az, ugye? – letegeztem, mert miért is ne tettem volna? Idekint voltunk, nem volt szükség az udvariaskodásra, még akkor sem, ha a legtöbbször mégis tartottam magam a jól neveltséghez.
Szinte láttam magam előtt, ahogy a farkasom körbejár, akár egy keselyű, noha ő nem szándékozott lecsapni, csupán hamarabb rájött, mint én, hogy ismerős a közeledő. Mármint, az illata, az ereje, az egész lénye. Ahogy közeledett, elkezdett bennem is motoszkálni a felismerés, s résnyire szűkítve a szemeimet figyeltem. Elsősorban a mozdulatait, mert sokszor az többet elárul, mint maga az összkép. Én mindig is a részletek rabja voltam, nem az egész érdekelt, hanem az apróságok, miktől teljes lesz a kép, s mégsem rejti el az egyénekre jellemző jellegzetességeket. Először is, szeret lovagolni, tehát a lovakat is. Ez nem az a tevékenység, ahol a kettőt külön lehet választani. Ez az esetemben még nem szűkíti le a kört, mert mind Franciaországban, mind pedig Angliában sokat lovagoltam. Amerikában már nem, de abban erősen kételkedtem, hogy onnan ismerem, azok még viszonylag friss emlékek, és nem sikkadhat el csak úgy egy arc, és illat. Japánt szintén kizártam, nem találkoztunk túl sok európaival, amíg ott éltünk. Szőke, és mosolyog egy ismeretlenre. Na, ez utóbbiban hasonlítottunk, de én már nem csupán az illedelmesség kedvéért mosolyogtam, hanem mert leesett, kivel állok szemben. A hangja pedig beigazolta a tippemet, elvégre, nem sokan feledik el azt, aki egyszer majdhogynem a sírból rángatta vissza a gyermekét. Éric sosem tudott féket kötni vad természetére, és többször kapott össze a londoniakkal, mint illő lett volna. Az egyik ilyen eset elég csúnyán ért véget, nem sokkal utána távozni is kényszerültünk a városból, mert már nem élveztük az ottani alfa vendégszeretetét. - Jó reggelt! Biccentettem, a hajam egy része még az arcomba lógott, de fölöslegesnek ítéltem elhessenteni, mögülem fújt a szél, körülbelül két másodpercig lenne értelme a dolognak. - Igazság szerint, én sem. Nem épp lovaglásra alkalmas az idő. Jegyeztem meg, bár nekem tökéletesen mindegy volt, ha erre vágytam, a legnagyobb hóban is kilovagoltam. Jelenleg persze korlátozottak volt a lehetőségeim, és Los Angelesben sem volt saját lovam, de talán ideje megint beszerezni egyet, és nem csak a fegyverekkel foglalkozni állandóan hobbi címén. Úgy tűnt, még nem tudta, honnan ismer, de abban biztos voltam, hogy rájött, találkoztunk már. Bár, mindig is közvetlen személyiségnek tartottam, de azért egy minimális távolságtartás farkasok közt kell, hogy legyen, mert hát, ki tudja, épp milyen beteg állattal hoz össze az élet. Végül beugrott neki, mert kiejtette az akkori nevem, én pedig csak vidáman bólintottam. - Pontosan. Azaz, most éppen Lyanna, hívj csak Lyának, Faye. Vagy ahogy kényelmes, nekem mindegy. Vontam meg a vállam, igazság szerint mindig is a legelső nevemhez ragaszkodtam, ezt jelzi az is, hogy most is így hívnak, de az sosem érdekelt igazán, miként szólítanak mások. - Azt hiszem, ez a város még annál is kisebb, mint ahogy elsőre tűnt… Ebből talán leszűrhette, hogy van itt még valaki, akit ismerhetek régről. Haha, hát egészen régen voltam két éves, az aztán biztos. - Hogy vagy? Mit csinálsz erre? Nyilván nem a lovaglásra gondoltam, arra egyelőre nem kérdeztem rá, hogy megtalálta-e már azt, akit akkoriban keresett, és azt sem fogom ecsetelni, hogy én meg elvesztettem életem értelmét azóta, bár én véglegesen. Nem, azt hiszem, erről a témáról még nem állok készen beszélni senkivel sem a gyerekeimen kívül.
- Az biztos – bólogattam, és immár sokkal jobban éreztem magam, hogy rájöttem, kivel is sodort össze a hűs északi szél. – Azt hittem, csak én őrültem meg annyira, hogy ilyenkor jöjjek ki – nevettem el magam halkan, bár félig még ennek a hangját is elnyomta az éppen mellettem elsüvítő légáramlat. Nem volt ám olyan vészes, csak időnként volt egy-egy nagyobb lökés, legalábbis mióta kijöttem. Amikor elindultam, még ennyi sem volt, úgyhogy nagyon reméltem, hogy a valószínűleg készenlétben lévő vihar még kibírja addig, amíg haza nem megyek. Nem lett volna kellemes, ha valami orkánszerű szél lesodor a ló hátáról. Bár, ahogyan magam elé képzeltem a jelenetet, biztosan vicces lett volna egy külső szemlélő számára. Már, ha lettek volna itt rajtunk kívül, Chantal meg csak nem nevetne ki. Ha mégis, akkor sem sértődnék meg természetesen. - Lyanna… - ízlelgettem a nevet pár másodpercig. – Szépet választottál! – ismertem el, és máris küldtem felé a jól ismert, barátságos mosolyomat. Arcomon még a kis gödröcskék is megjelentek haloványan. – A Lya tetszik – nyugtáztam végül, bár a Lyanna sem volt olyan hosszú, de a Lya valamiért kedvesebbnek tűnt számomra. Az én nevemet viszont nagyon nehéz lett volna becézni. Így is pont elég rövidnek tűnt, mintha csak egy becenév lenne ez is. - Tényleg? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, immár teljesen mellette állva, jobban mondva, ülve, félig-meddig felé fordulva. – Nekem te vagy az első ismerős arc, már nem is tudom, hogy hány éve – ráztam a fejemet. Oké, Colin – mert most már kezdtem megszokni magamban, hogy így hívjam – más volt, de rajta kívül tényleg mindenki új volt körülöttem. Nem mintha ezt annyira bántam volna egyébként, de azért mindig jó ismerős arcokat látni, hiába nem egy legjobb barátról van szó, vagy egy családtagról. – Nem baj, ha közben tovább megyünk? – kérdeztem meg udvariasan, és ha bólintott, akkor indulásra késztettem a lovat, de csak sétára, ügetésre még nem fogtam rá. - Azt hiszem, hogy egészen jól vagyok. Otthon érzem itt magam – válaszoltam, miután átgondoltam egy kicsit a helyzetemet. – Tudod, mióta nem találkoztunk, nagyon sok dolog változott. Amint lehetőségem nyílt rá, egyetemre mentem és orvos lett belőlem. Mármint olyan, akinek papírja is van erről – mosolyodtam el, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy már az előtt is gyógyítgattam, mielőtt képesítésem lett volna rá. – Ez már itt Amerikában történt meg. Nemrég felajánlottak nekem egy állást az itteni kórházban, úgyhogy most én vagyok a gyerekosztály főorvosa. Végül erre szakosodtam – meséltem el nagy vonalakban, de természetesen ez távolról sem fedte a valóságot. A több, mint száz év alatt természetes, hogy sok dolog történt, de ezeket nem lehetett egy egyszerű kérdésre válaszként felsorolni. - És te? Hogyan keveredtél ide? – kíváncsiskodtam most már én is, ha így témánál voltunk. – Itt van veled a családod is? – újabb tincset sepertem ki közben az arcomból, ajkaimról továbbra sem tűnt el az a szerény, barátságos mosoly. – Remélem Éric nem keveredett bele azóta semmi komolyba… - idéztem fel magamban az első találkozásunk emlékét. És igen, így már mindenki nevére emlékeztem ám, nem csak az övére.
- Biztosan nem, bár, én nem érzem magam őrültnek. Mármint, ezért biztosan nem, de bizonyos szempontból talán nevezhettek volna annak. Elvégre, ki szerelmes ennyi év után is a halott férjébe? Na mindegy, ezt hagyjuk is, szokásom állandóan ezen pörögni, mintha szándékosan akarnék magamnak fájdalmat okozni. Nem így van, csupán képtelen vagyok elfeledni, és nem ugyanúgy érezni iránta, mint egykor. Talán könnyebb lenne, de igazából, én sosem szerettem, ha valami könnyű, abban nem volt kihívás, izgalom… unalmas volt. Az életem meglehet egyszerűbb lenne, ha már rég túlléptem volna a dolgon, de én magam talán üres lennék. Engem Ő tett azzá, aki vagyok, mindent neki köszönhetek, épp ezért sosem fogok megszűnni szeretni. - Ezt nem én választottam. Még az édesanyám adta nekem, sok-sok évvel ezelőtt. Mosolyogtam, szeretetteljesen, noha nem emlékszem rá, két éves koromban elküldtek a nagyszüleimhez Párizsba, hogy megfeleljek majd a leendő férjem igényeinek. Utána pedig meggyilkolták apámmal, s egész házuk népével együtt, ha minden igaz, csak az ikerbátyám maradt életben, de arról egyelőre fogalmam sincs, miképpen. - Egyelőre nekem is te, mert még nem találkoztam azzal, aki miatt a városba jöttem. Igazság szerint, még az sem volt biztos, hogy tényleg a testvérem az illető, de hát, ha nem jöttem volna ide, akkor sosem derül ki. Egyébként is elég kalandvágyó jellem voltam, úgyhogy nem okozott gondot egy kis kiruccanás. Bár a gyermekeim hiányoztak, de azért egy ideig kibírom nélkülük, volt már rá példa, hogy hosszú évekig külön vándoroltunk. - Dehogy baj. Bólintottam, s indulásra ösztökéltem Tarajost is, elvégre, mostanra már biztosan szusszant egyet, valamint sem neki, sem pedig nekem nem jó, ha sokáig rostokolunk egy helyben ebben az időben. - Tényleg? Otthon érzed magad? Ebben a városban? Nem is tudom, nekem azt hiszem kicsit túl szűk Los Angeles után. Fogalmam sincs, meg tudnám-e szokni. Ezek szerint akkor már itt is laksz. Gondolkodtam el a dolgon, és jelen pillanatban biztos nemmel felelnék a fel sem tett kérdésre. Nem is tudom, hogy történhetne-e olyan, ami miatt ez változna. Persze, ha Jesse tényleg a testvérem, miatta maradnék egy darabig, illetve, ha olyan falkában van, ami erős és nem valami összeverődött csürhe, akkor az persze változtathatna a helyzeten, de erről egyelőre semmit sem tudtam. - Gratulálok, ez szuper. Ezek szerint megtaláltad azt a hivatást, ami neked való. Én mostanság hallani sem akartam melóról, valahogy elegem volt már belőle, sok mindent csináltam az évek alatt, főleg mióta elkeveredtünk Angliából, de azt, ami igazán én vagyok, nem találtam még meg. Jó, nem is igazán keresem, de ez jelenleg nem is érdekelt túlzottan. - Egyelőre csak átmenetileg vagyok itt. Abban a poros motelben lakom az országúton. Nem tudom, hogy Londonban említettem-e, de volt egy ikertestvérem, akit halottnak hittem pár hónappal ezelőttig. Úgy néz ki, hogy a városban van, azért jöttem, hogy vele találkozzak. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy ő az, elvégre, nem is lehetnek róla emlékeim, csak egy régi festmény, de azon még mindketten csecsemők voltunk. Talán anyánkra ráismerne, majd meglátjuk, ha Rose jut valamire nála a hangfelvétellel az altatódalról. Egyelőre még nincs hírem a dologról, kicsit már aggódom is, de remélhetőleg hamarosan kiderül, hogy mi a helyzet. - Nem, nincsenek itt, nem akartam fölöslegesen iderángatni mindenkit. Ha maradok, akkor valószínűleg jönnek ők is, de még semmi sem biztos. Szándékosan nem említettem külön senkit, épp elég volt nekem, hogy a férjemre gondolok szinte állandóan, nem akartam még beszélni is róla. - Ohh, ő állandóan belekeveredik valamibe, de már kicsit nagyobb legény, elég jó már az önvédelem terén. Büszkén mosolyogtam, a fiam nem volt egyszerű eset, de sosem várta, hogy mások védjék meg és álljanak ki érte. Az mondjuk tény, hogy jó pár sebhellyel büszkélkedhet már, de nem kifejezetten zavarja a dolog, lévén szentül meg van győződve róla, hogy emiatt döglenek utána a nők… - Majd mindenképpen megemlítem neki, hogy találkoztunk. Egész sokat emlegetett az eset után, nagyon hálás volt, biztos örülne, ha hallana rólad.
Tényleg nagyon örültem annak, hogy összefutottam egy régi ismerőssel, hiszen nem igazán bővelkedtem bennük. Mármint olyanokkal, akikkel egy alkalomnál többször is találkoztam volna. Nem nagyon voltak olyan kapcsolataim, amelyeket feleleveníthettem volna, mert csak kevés embert engedtem közel magamhoz. Ez úgy gondoltam, hogy jól is volt így, de most, hogy összefutottam Lyannával, máris másként láttam és kicsit sajnáltam, hogy nem váltottunk néhány levelet a távozásuk után. Persze nem lettünk a legjobb barátnők, de azért jó viszonyban váltunk el egymástól. Ezt bizonyította a mostani fogadtatás is, amiben részesültem a részéről. - Tehát nem véletlenül vetődtél ide – nyugtáztam a hallottakat egy bólintással, és máris azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mi hozhatta fel ide a messzi északra. Illetve jobban mondva, ki. Máris eldöntöttem magamban, hogy túlzottan kíváncsiskodni ugyan nem fogok, de majd egyszer finoman rákérdezek nála, ha nem jön ki rá a szó, beszélgetés közben. Azért jobban örültem volna az utóbbinak, mert nem szerettem tolakodóan viselkedni és beleütni más dolgába az orromat. Az olyan udvariatlan lenne! Miután mind a két ló elindult, és valamerre a fák közé vezettek bennünket, röviden összefoglaltam neki, hogy mi a helyzet velem és természetesen azt sem mulasztottam el, hogy az ő dolgai iránt érdeklődjek. Nem csupán azért kérdeztem, mert így illett, hanem azért is, mert tényleg érdekelt, hogy mi történt vele, hogy érzi magát, meg az efféle megszokott dolgok, amik fel szoktak merülni témaként egy rég nem látott ismerőssel való találkozás alkalmával. - Igen, itt – bólogattam helyeslően. – Talán kicsivel több, mint féléve, hogy megérkeztem és munkába álltam – tettem még hozzá, ahogyan rendeztem magamban a gondolataimat. – Van egy szép kis házam a kertvárosban, nagyon jó környék – meséltem tovább, ajkaimon mosoly jelent meg, hiszen a sajátom volt és erre nagyon büszke voltam. – Egyébként Los Angeles után el is hiszem, de valahogy nekem barátságosabb ez a kisváros, mint egy akkora metropolisz – ráztam meg a fejemet. Ott mindenki csak rohant – nem mintha én különb lennék -, itt viszont barátságosabbak voltak az emberek. Legalábbis általában jobban odafigyeltek egymásra az egy környéken lakók, mint mondjuk Manhattan közepén. Ott az ember még egy eszméletét vesztő társa mellett is képes lenne elmenni, amit én mélyen elítéltem. - De meg ám! – nevettem fel vidáman, mert gyakorlatilag a hivatásomnak éltem. Ezt most nem akartam vele is megosztani, mert sokan rosszakat gondolnak a hozzám hasonló munkamániásokról, de nekem akkor is a betegek voltak az elsők. Kivéve talán, ha Colinról volt szó, de meg merném kockáztatni, hogy még őt is otthagynám, ha egy sürgős hívás futna be és mennem kellene a kórházba. Maximum velem jönne és megvárna, de miatta nem kockáztatnám senki életét sem, aki tőlem függ. - Az nem a legjobb szállás – fintorogtam egy pillanatig, elfelejtkezve magamról. Aztán gyorsan rendeztem is a vonásaimat, nehogy azt higgye, hogy lenézem emiatt, ha neki az megfelelt. – Nem emlékszem, hogy említetted volna – próbáltam ugyan felidézni az emléket, de egyáltalán nem rémlett, hogy szóba került volna bármilyen testvér, nemhogy ikertestvér! – Ó, ez nagyon izgalmasnak hangzik! – mosolyodtam el szélesen. – És mikor találkozol vele? Egyáltalán tudja, hogy itt vagy? – kíváncsiskodtam tovább, közben egy kicsit megszorítottam a kezemben fogott kantárt. Azért arra vigyáztam, hogy még mindig ne essek át annak a bizonyos lónak a túloldalára. Ha Lya valamiről nem akart beszélni, akkor én azt nem erőltettem. Pontosan ezt éreztem a család témájánál is, úgyhogy inkább nem feszegettem a továbbiakban, hogy miért nincsenek itt és effélék. Valószínűleg én sem örültem volna neki a helyében. - Ez nagyon kedves – jegyeztem meg, talán kicsit még el is érzékenyültem. – Nagyon szívesen segítettem rajta, úgyhogy örülök neki, hogy nem hiába tettem. Majd mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, különben fenéken billentem! – mondtam viccelődve, mivel nem az a fajta voltam amúgy sem. – Egyébként miért nem laksz a hotelben? Az sokkal alkalmasabb lenne arra, hogy meghúzd magad valahol – érdeklődtem kíváncsian, mivel tényleg elképzelni sem tudtam, hogy miért választott inkább egy motelt.
Csak bólintottam, elvégre valóban nem véletlenül jöttem ebbe a városba. A büdös életbe nem szagoltam volna erre, ha Rose nem veszi fel velem a kapcsolatot. Mondjuk, ez szerintem nem csoda. Világ életemben nagy városokban éltem, azt szoktam meg, szeretem is a nyüzsgést, mikor zajlik az élet. Nem mondom azt, hogy itt ez lehetetlen, de biztosan nehezebb megvalósítani, mint Los Angelesben. - Akkor nyilván már egész megalapozott a véleményed. Jó, gondolom egy ilyen kis városnak is megvannak a maga szépségei. Tudom, hogy meg tudnám szokni az itteni életet, ha rákényszerülnék, mert abban mindig is remek voltam, miként is idomuljak másokhoz, illetve a változó körülményekhez. Most azonban úgy éreztem, nem akarok itt maradni, főként úgy, hogy ennyire eseménytelenül telnek erre a napjaim. Az biztos, hogy rá fogok kérdezni Fayenél, hogy hová érdemes menni, ha valaki vágyik valami… hmm… intenzívre. Azt hiszem, sokkal inkább szeretném már kiereszteni a farkasom, mint bármi egyebet. - Párizs és London után ezek szerint alaposan megváltozott az életed. Mosolyogtam, noha sokat nem tudtam róla régen sem, de azt igen, hogy életünknek bizony voltak közös metszéspontjai. Én nem változtam, látszólag persze, de belül már más volt a helyzet, a férjem elvesztése egészen más megvilágításba helyezte az életemet, a gondolkodásmódomat, érzéseimet. A fintorgásra csak mosolyogni tudtam, haragudni érte aligha, az én igényeimet sem elégítette ki a motel, de egyelőre nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. - Hát pontosan erről beszélek. Van az a koszos motel, meg az az ötcsillagos hodály. Nem tudom, gondolhatnának a befektetők a normális átlagemberekre is. Tegyük félre ama tényt, hogy közel sem voltam átlagember, talán normális sem, de ezt nem szokásom vitatni, még a végén elhinném. Szóval, úgy éreztem, hogy csak a két véglet van, én pedig egyelőre még szerettem volna nyugiban lenni, nem a szállodában lakni. Egyrészt, fölösleges pénzkidobásnak ítéltem volna, másrészt tényleg nem akartam Roset sürgetni, nyilván kellemetlen egy ilyen témával előhozakodni. Már persze, nem maga a tény, hogy esetleg a párjának van egy testvére, kellemetlen, hanem az, hogy a tudta nélkül kutatott utánam. - Azt hiszem, még nem tudja. Van egy közvetítőnk, és ő akarja előbb elmondani neki, mielőtt találkoznánk. Ez szerintem egyelőre nem történt meg, különben kaptam volna róla hírt… Egyébként, nem tagadom, meglehetősen kíváncsi vagyok már én is. Mondjuk, biztos elég fura lesz, ha tényleg a testvérem, hiszen semmit sem tudunk egymásról. Azt nem tudhatom, hogy a sors miért jelölt ki ilyen utat számunkra, de abban biztos vagyok, hogy sem az elválásunk, sem az esetleges egymásra találásunk nem lehet véletlen. - Mindenképpen megmondom. Azt már hallani is vélem, hogy Éric milyen jót fog nevetni a dolgon, elvégre mindig is úgy gondolta, hogy Faye a légynek sem tudna ártani. Mi tagadás, valóban egészen ártatlan kisugárzása van, meg hát, a külseje alapján sem feltételezne róla senki semmi rosszat, mint ahogy rólam sem, de ugyebár, mégiscsak vérfarkasok volnánk, ami elég nagy mértékben megbonyolítja a képletet. - Meg sokkal drágább is, és nem tudom, meddig maradok, de van egy olyan sejtésem, hogy annyi pazarolnivaló pénzem azért nincsen. Bár, be kell vallanom, sokkal inkább azért nem, mert ott lakik a feltételezett testvérem, én meg addig nem akarok belefutni, amíg nem tud rólam. Sóhajtottam fel, és részemről mindkét dolog már önmagában is elég lett volna, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget. Inkább igyekeztem minél több időt ébren lenni, hogy addig is a várossal ismerkedjek. - Apropó… tudod milyen szabályok vonatkoznak errefelé a magányos farkasokra? Fogalmam sincs, hol vadászhatok anélkül, hogy valakinek a tyúkszemére lépnék…
Csak helyeslően tudtam bólogatni arra, hogy a kisvárosoknak is megvannak a maga szépségei. De még mennyire, hogy megvoltak! Imádtam, hogy ismertem a környezetemben élő embereket, és nem kellett még azon is gondolkodnom, hogy a szomszédomat hogyan szólítsam. Az elég kellemetlen volt, márpedig Manhattanben az ilyesmi cseppet sem volt ám meglepő jelenség. Azt hiszem, hogy az én természetemnek az efféle helyek voltak az ideális lakóhelyek, mert annyira könnyedén be tudtam illeszkedni. Mosolyogtam a szomszédokra, segítettem nekik, ha kellett, és azért az sem volt rossz, hogy a boltokban belebotlottam néhány ismerősbe, akikkel tudtam beszélgetni. Persze barátoknak nem igazán mondtam volna őket, de több volt, mintha senki nem ismert volna, és a kollégáimon kívül nem tudnék senkihez sem szólni. Az borzasztó lenne… - Igen – válaszoltam, aztán azon is elgondolkoztam, hogy mennyire fejtsem ki. – Nem is olyan régen Afrikában voltam huzamosabb ideig – tettem hozzá végül. Ezzel nem mondtam olyan sokat, de ahhoz eleget, hogy be lehessen határolni, tényleg mennyi dolog megváltozott körülöttem. Egyébként eszem ágában sem volt titkolózni, mert nem volt rá okom. Egyszerűen csak megszoktam már, hogy nem sokat mondok el másoknak magamról, még ha az illető nem is árthatott nekem, akkor is. Persze nem voltam száz százalékig biztos ebben sem, de úgy éreztem valamiért, hogy Lyától felesleges lenne tartanom. Nem volt oka arra, hogy ártson nekem. - Azt hiszem, hogy ott van még a Síparadicsom is, bár azt nem tudom, hogy árban meg színvonalban milyen – vontam meg finoman a vállaimat, miközben tovább poroszkáltak a lovaink, valahol a fák között. Nem voltunk bent az erdő sűrűjében, és még csak a birtok határát sem hagytuk el, de attól még rajtunk kívül nem volt körülöttünk senki más a területen. Ez nem is volt olyan nagy baj, legalábbis szerintem. Sokkal jobban éreztem így magam, hogy nem kellett attól tartanom, ki hallhatja még a beszélgetésünket. Jobb azért az óvatosság, igaz? Sohasem lehet tudni semmit biztosra. - El sem tudom képzelni, hogy mit reagálnék, ha hirtelen kiderülne, hogy van egy testvérem. Persze tudom, hogy nekem nincs, csak eljátszottam már néhányszor a gondolattal. Időnként egy kicsit magányos szoktam lenni… - vallottam be szégyellősen, arcomon talán még meg is jelent egy kis halovány pír, de ezt rá lehetett fogni a csípős időre és a szélre, ami állandóan ostromolta az arcomat. - Ó, szóval az egyik falka tagja – nyugtáztam a dolgot, aztán elgondolkoztam rajta. – Akkor megértem, hogy nem szívesen mennél a hotelbe. Biztos vagyok benne, hogy ott egyből kiszúrják a magunkfajtát, mivel tudtommal az ő területük az egész – nem voltam azért annyira nagyon képben ezekkel kapcsolatban, de minimális információim azért még akadtak. Nem tehetek róla, de egyszerűen engem nem érdekelt különösebben ez az egész helyzet, amíg ki tudtam maradni belőle. Nem kívántam csatlakozni sehová sem, hogy aztán engem dobjanak be elsők között a feláldozhatóak csoportjába. Azt már nem! - Nem igazán tudom sajnos – húztam el a számat finoman. – Amikor megérkeztem, igazából én senkinél sem jeleztem a jelenlétemet. Már akkor sem volt a legfényesebb a helyzet a városban, úgyhogy feleslegesnek tartottam, csatlakozni pedig pláne nem akartam ebbe az egész harcba, háborúba, vagy tudom is én, hogy micsoda ez… - magyaráztam Lyának, és teljesen felszabadultnak éreztem magam a társaságában. Ez jó volt, már hiányzott. Legutóbb talán Rose volt az, akivel önfeledten tudtam beszélgetni úgy, hogy annyira nem is ismertem őt. – A hegy az egyik falka területe, a másiké a város, de szerintem a kintebb lévő erdőkben már nyugodtan vadászhatsz. Én is arrafelé szoktam – árultam el. - Mondd csak… - jutott eszembe hirtelen egy ötlet, csak azt nem tudtam, hogyan mondjam el. Nem akartam tolakodónak tűnni. – Nem lenne kedved inkább nálam lakni egy ideig? Van egy vendégszobám, és sokszor dolgozom egész nap a kórházban, úgyhogy nem is nagyon zavarnálak napközben – kicsit megint szégyenlős lettem, mert nem tudtam, hogy nem-e léptem át egy határt. Én ezt csupán figyelmességnek szántam, semmi több.
- Mi Japánban életünk egy ideig, az is érdekes kis tapasztalat volt. Többet erről nem mondok, elvégre közel sem nevezném kellemesnek az ott töltött időt, sosem voltam büszke arra, hogy mennyire magamba zuhantam abban az időben. Persze, az vesse rám az első követ, akit nem tenne tönkre, ha meghal a szerelme. Ettől még persze nem fogom hirdetni a dolgot, csak rám és a gyerekeinkre tartozik. - Hm, ezt eddig kihagytam a számításból. Ott is meg lehet szállni? Azt hiszem, ennek utána kell majd néznem, mert ha nem olyan drága, mint a szálloda, akkor már nyert ügyem van. Jó lenne, mondjuk, síelni nem tudok, de maximum majd megtanulok, úgyis elég sok a fölös szabadidőm. Én nem aggódtam amiatt, hogy bárki hallhatna bármit a beszélgetésünkből anélkül, hogy én nem venném észre. Nem is nagyon óvatoskodtam, de hát, nekem a képességem pont az ilyenekre irányult. Ha erre járna egy farkas, hamarabb érzékelném, mint ő engem. - Nos, én nem hittem el, bár gondolom, ez nem olyan meglepő. Igaz, még most sem biztos semmi sem, de szerintem tényleg a testvérem. Nevezzük megérzésnek… csak hát, én azt hittem, halott, erre úgy tűnik, mégsem. Ami szuper, csak hát, mégiscsak évszázadok teltek el úgy, hogy nem tudtunk egymásról. Ennyi időt nem lehet bepótolni. Húztam el a számat, majd kissé meglepettem fürkésztem a nőstény bájos vonásait. - Te magányos? Ez azért egy kicsit meglep. De tudod mit? Amíg itt vagyok, én szívesen megyek veled bárhová, hogy egy kicsit kevésbé érezd magad magányosnak… Mosolyogtam rá, ez egy olyan érzés volt, amit nem szerettem látni, s bár a szó szoros értelmében én sosem lehettem magányos, ezt a szívemnek aligha lehetett megmagyarázni. Nekem azonban olyasvalaki hiányzott, akit nem lehet pótolni. Igaz, az is lehet, hogy Faye is így van vele, ebben az esetben majd maximum figyelmen kívül hagyja az ajánlatomat. - Egyik? Ó az egekre… úgy tűnik, elég sok mindent nem tudok még. Húztam el a számat, mert bizony akkor még húzósabb a helyzet, ha itt több falka van. Azon inkább nem merengtem el, hogy ez miként is volt lehetséges, egyelőre még nem érdekelt. Valahogy sosem került szóba Rosieval a dolog, nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi a helyzet a falkával, nem hogy falkákkal… Agyrém. - Ühüm. Úgyhogy marad a várakozás. Látszólag hanyagul vállat rántottam, de persze nem vettem ilyen könnyedén a dolgot, mert már nagyon kíváncsi voltam. Szerettem volna beszélni vele, ránézni az arcára, bele a szemébe, és tudni már az első pillanatban, hogy igen, tényleg a testvérem. - Háború? Hát ez fincsi. Lehet addig kéne elhúznom innen, amíg lehet… Jó, ez igazából nem volt opció, de azért nem volt épp megnyugtató a helyzet. Nem szokásom pedig állandóan bajba keveredni, nem is nagyon értem. Mindenesetre, most elég alaposan sikerült beletenyerelnem a tutiba, de hát, nincs mit tenni. - Ha a hegy a másik falkáé, akkor a síparadicsom is, gondolom. Akkor az kilőve, marad a fényűző kis motel. Grimaszoltam egyet kelletlenül, mindegy, ki fogom bírni, volt már sokkal rosszabb is a helyzet. Viszont egy bólintással jelzem, hogy vettem, és valamerre bizony belevetem majd magam az erdőbe, most már muszáj lesz. A kérdésére elkerekedett a szemem, meg is rándult az ajkam, jelezve a közeledő mosolyt, de nem nagyon akartam először elhinni, amit hallok. Nagyon kedves felajánlás volt, kicsit talán óvatlan is, elvégre, ki tudja mennyit változtam az utóbbi évtizedekben, de azt hiszem, én is így tennék egy régi ismerőssel, ha módomban állna. Persze, megvédeni is meg tudom magam, úgyhogy különösebben nem paráznám túl a dolgot. - Hú, ez nagyon rendes tőled, és fantasztikus lenne. Nagyon is lenne kedvem, és köszönöm szépen! Persze, nem ingyen, nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. Látszott rajtam szerintem, hogy eléggé megkönnyebbültem, nem voltam olyan nagy igényű személy, de egy bizonyos kényelmi faktort azért szerettem megközelíteni. - Kíváncsi vagyok, milyen házat rendeztél be magadnak. Biztos nagyon szép és takaros. Közben az idő enyhült kicsit, de úgy sejtettem, errefelé azért becsapós a dolog, meg aztán, nyakunkon a tél, és úgy tudom, errefelé azzal az időszakkal nem szabad viccelni. Azt hiszem, egy időre búcsút mondhatok a bőr cuccoknak. - Tényleg ilyen sokat dolgozol? Akkor biztosan nagy szenvedélyed a dolog. Nem akartam arra célozni, hogy esetleg a magányosság érzetét is ezzel akarja enyhíteni, de úgy sejtettem, azért ez is közre játszhat a dologban. - Akkor majd add meg a címed, és ha végeztünk, elugrok a cuccaimért, és odamegyek.
Már több, mint egy hónapja annak, hogy ideköltöztem Odettékhez. Egyre jobban kezdem megszokni az itteni életet, a napi rutinokat. Sokkal jobban elfoglalom magam, mint ez előtt és ez roppantul sokat segít nekem, de még a bundásomnak is jót tesz. Ma ismét szünnap van az istállóban, így a mai nap látogatómentes. Amint a napi feladatokat elvégeztem visszavonulok a szobámba, hogy a ruhákkal is foglalkozzak kicsit. Az idő elteltével farkasom egyre nyugtalanabbá válik és már menne ki a természetbe és futna. Ám még egy kis ideig bírnia kell a bezártságot. Egyrészt mert most nem fogok elindulni vadászni, másrészt meg be akarom fejezni, amit elkezdtem. Majd utána kikéredzkedek és elmegyek egyet futni. Már ezzel is le tudom valamelyes fárasztani a kölyköt. Maga a futás már egyre jobban megy. Sokkal többet bírok, mint amit az elején gondoltam volna és még a gyorsaságomat is kipróbáltam. Első alkalommal csak nagyokat pislogtam, ahogy a fák között száguldoztam, de azóta már hozzászoktam. Ha ezt a régi barátaim megtudnák, nagyot esne az álluk a megdöbbenéstől. Engem sosem lehetett futni látni, még a buszok után is lusta voltam. Inkább vártam akár egy órát is, minthogy rohangászni kezdjek. Igen igazi városi lustaság voltam. De ez az énem már teljesen eltűnt. Egy új Masako lépett a helyébe. Még egy fél óráig bírom a kölyök pattogását, majd kissé idegesen hagyom félbe a munkámat, hogy felvehessem a melegítőmet. Amint ezzel megvagyok megkeresem Odiet és szólok neki, hogy kimegyek a környékre futni, majd jövök sötétedés előtt. Szerencsére bízik bennem annyira, hogy elenged egyedül. Nincs ok félni attól, hogy összefutnék valakivel. Általában ilyenkor senki nem jár errefelé. Ahogy kiteszem a lábam az ajtón egy gyors bemelegítést le is nyomok, majd neki esek a napi adag futásnak. Először csak lassú kocogásba kezdek és így gyorsítom fel magam. Egyenesen a dombra rohanok fel, aminek a tetején meg sem állok, hanem megyek tovább. A lejtőn nem lassítok le, ugyan olyan ütemben rohanok le. És talán ez volt az egyik leghülyébb ötletem. A hó mindent befedett, így semmit sem lehet látni tőle, főleg nem azt, hogy alatta a talajt egy réteg jég fedi. Amint rálépek erre a jégre kicsúszik alólam a talaj. Egy kisebb sikítással esek a fenekemre, majd ugyan ezzel a lendülettel le is csúszok a domb oldalán. Leérkezve az aljára egy nagy hókupacban landolok. Nem ütöttem be semmimet, csak a popóm fáj kissé, de ezt már meg se érzem. -A francba már!-Próbálok kimászni, de ahogy rátámaszkodom a hóra az beszakad alattam. Remek! ~Roppant ügyes vagy Masako...Persze...Röhögjél csak ki...Ostoba kölyök!~ Mormogok rá, mintha ezzel bármit is elérhetnék.
A hozzászólást Masako Saito összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 08, 2014 12:37 am-kor.
Futottam... pontosabban rohantam, mint egy eszelős a fák között, és olyan könnyűnek éreztem magam, hogy arra szó nincs! Mindenhol a falkát éreztem, hogy a falka területén mozgok, hogy megint mindegy, hová megyek, ugyanazt érzem, nem leszek feszült vagy ingerült esetleg attól, hogy a "másik falka" területén rontom a levegőt, mert a miénk. Az egész város és a hozzá tartozó erdők, hegyek is a miénk! Még a hó roppanása is másképp hangzott. Emberként és farkasként is úgy éreztem magam, int aki mázsás súlyoktól szabadult meg, lerázta a béklyóit és megint szabad, azt tehet, amit akar, mehet a kedve szerint, amerre jól esik. Persze összekötő, diplomata kis Ikkuma vagyok, de Tupilekre, hogy az mennyivel testhezállóbb és jobb, mint a vezetői cím! A párharc alatti arroganciám? Ugyan kérlek... három nap ha kellett hozzá, hogy helyre álljon a világ rendje ilyen tekintetben. Az egyetlen, ami nyomasztott még mindig az Tazanna és Daniel halála. Ez a veszteség egy sötét folt az egyesülésen, ami ezt leszámítva simábban ment, mint gondoltam. Egyenesen megdöbbentő, ám cseppet se bánom, minél kevesebb dolgom, munkám akad falkaberkeken belül, annál nagyobb a nyugalom és kevesebb a súrlódás. Most már... most már tudom, hogy ha minden jól alakul, akkor öt-tíz év, és újra nyakamba kaphatom a világot, haza mehetek, norvég földet koptathatok. Az otthon utáni vágyódásom nem tűnt el, azóta bennem mocorog, mióta Shane-nel volt az a konfrontációnk, Ryannek meg nekem. A többi városhoz, településhez képest, ahol eddig megfordultunk, itt nagyon sokat időztünk. Túl sokan váltak váltak fontossá, és emiatt les a legnehezebb tovább állni. De ez még úgyis odébb van, azt meg kell még érni. Nem figyeltem, hogy merre futottam, nem érdekelt az irány, csak élveztem, hogy rohanhatok kedvemre. Fehér bundámmal szinte teljesen beleolvadtam a hóba, ha nem moccanok, szinte láthatatlanná válok, csakhogy moccantam, nem is keveset és nem is lassan.
Az egyetlen, ami kizökkentett, egy sikkantás volt, s ekkor már odafigyeltem a környezetemre is. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy már lovarda környékén jártam, s ahogy energiáimat szabadjára engedve "körbenéztem", rá is találtam Masakóra. A falkaegyesítés éjjelén láttam utoljára, lássuk mi minden változott azóta! Irányt változtattam és egyenesen a kölyök felé futottam, kényelmesebb tempóban, mint ahogy eddig cikáztam az erdő fái közt. Ha még a földön hevert, amikor odaértem, egyszer körbejártam, mint aki szemrevételezi a friss húst, de semmi támadó, fenyegető érzés nem vegyült energiáimba. ~ Szia, kölyök! ~ Nem volt semmi ledegradáló a hangomban, ezt alátámasztva, fekete orrommal megböktem a vállát. ~ Hidegre tetted magad? ~ kérdeztem kicsit cukkolva, ha még mindig ült, ha már nem, akkor tovább folytattam a mászkálást körülötte.
A hóban "fetrengve" a szél egy ismerős illatot fúj felém. A kölyök azonnal farkcsóválásba kezd, ahogy megérzi az egykori Atanerk illatát. Rögtön tudom, hogy ideje lenne feltápászkodnom, de nem olyan könnyű, mint ahogy hinné azt az ember. Már már éppen sikerülne megtámaszkodnom, hogy kinyomjam magam, mikor Darren meg is jelenik előttem. Feladva a próbálkozást visszahuppanok a hóba és úgy teszek, mintha az nekem hu de jó lenne. -Szia Darren!-Régen láttam már őt. Lehet, hogy Odieval kétnaponta bemegyünk a falkaházba, de általában én ilyenkor félrevonulok. Nem zavarom meg a beszélgetésüket. Vagy a szobámba megyek, vagy csak sétálok egyet a környéken. Néha napján még sikerül is találkoznom egy ismerősebb arccal, akivel jókat elbeszélgetek. Ahogy Darren megbök az orrával legszívesebben elkezdeném megsimogatni, vagy szorosan megölelném, de nem teszem. Ha James lenne vagy esetleg Odie akkor nem hezitálnék, de nem ő Darren. Ő más. -Igazából csak olyan kényelmesnek tűnt ez a kupac és ki akartam használni, hogy ilyen jól bírjuk...Tudod a farkas vér! Komolyan mondom nagyon pöpec kis fotel. Kicsit nedves, de na bumm.-A szavaim végére még egy mosoly is megjelenik az arcomon, végül csak feltápászkodom és már két lábon állva figyelem a fehér bundást. -Amúgy csak futottam és elcsúsztam!-Vallom be őszintén neki miközben azon agyalok, hogy esetleg nekem is fel kéne venni a bundás alakját. -Csatlakozhatom hozzád?-A kölyök nagyon kimenne futni egy jó nagyot Darrennel, vadászni vele, vagy inkább neki, hogy kimutassa a tiszteletét felé. Ha a válasza igen nem is hezitálok sokat. Besétálok a fák közé, nem szívesen kezdek el levetkőzni előtte,, még ha ez megszokott is. Csak a fehérneműig vetkőzöm le, majd már útjára is engedem a kölyköt. Az átváltozás ahogy mindig most is ugyan úgy megy végbe. Először a szemeim, a fogaim, karmaim, majd jön az iszonyatos fájdalom, ahogy a csontok megroppannak, hogy felvegyék a farkas alakot. A hangom az egész erdőt bejárja, ahogy reflexből felordítok. Pár perccel később végül már a bundás alakjában sétálok vissza Darrenhez. A kölyök megállás nélkül csóválja a farkát és ahogy a hím mellé ér már körbe is ugrálja, majd játszadozni kezd vele.
Nem ér hozzám, csak köszön. Igazából fogalmam sincs, hogy ez hogyan érint, nem szoktak tőlem tartani. Valahol szomorú, hogy neki sikerült valószínűleg az egyik legrosszabb oldalamat megismernie kapásból, ám az még lehangolóbb, hogy a farkasomat ez az óvatosság elégedettséggel tölti el. Emberként elmosolyodtam volna a magyarázatán, így azonban csak oldalra biccentettem a fejem, aztán vígan meglengettem a farkam, amikor bevallotta, hogy valójában mi történt. A kérdésére tekintetemet az övébe fúrtam, energiáim szokásos hűvösségükkel jártak körül, aztán megráztam magam. ~ Igen. Megvártam, amíg átváltozott, ez idő alatt a környéket pásztáztam, energiáimat szabadjára engedtem, hogy Odie is érezhesse, hogy csak én vagyok az, nem egy csúnya-rossz mumus, majd szimatoltam, s mire mindezzel végeztem, Masa már vissza is jött farkas alakban. Nem lepett meg, hogy fájt neki az átváltozás, ilyen korban az lenne a csoda, ha nem így volna. A kölyök játékossága aztán az én ordasom távolságtartásából is visszavesz, érzem a zsigereimben a futás és a játék utáni vágyat. Orromat a bundájába fúrva kicsit nyomakodva megszaglászom, majd megcsipkedem fogaimmal a fülét, aztán testem mellső felével lelapulok, majd oldalra, el tőle szinte kilövök, ahogy futásnak eredek. ~ Ne maradj le! ~ rikkantottam vissza egy pillanatra megállva, ugrálósan tettem egy kört, aztán ha jött, bevetettem magam a fák közé. Tudatos felemet szinte teljesen kikapcsoltam, energiáim felpezsdültek, s egyszerűen csak élveztem azt, ami vagyok, hogy négy lábon futok, hogy könnyedén ugrok át kidőlt fatörzset, változtatok irányt, hogy a hó roppan a mancsaim alatt. Jól éreztem magam, és bíztam benne, hogy ez ragadós lehet. Hirtelen megtorpantam és földre vágtam magam. ~ Ugorj! ~ adtam Masának az instrukciót, hogy ugorjon át, s ha ezt megtette, elém került ezzel, már ugrottam is utána, hogy magammal sodorva, összegabajodva lebucskázzunk egy meredekebb lejtőn, aminek az alján összegyűlt a süppedős hó. Játszottam. Mert megtehettem, mert volt hozzá társaságom is, és mert ez ugyanúgy hozzátartozott a farkasléthez, mint a vadászat, vagy a véres harcok.
We are young, we run free (Már csak az új aláírásod miatt is )
Ahogy a bundás közeledik Darren farkasa felé az rögtön nagy lelkesedéssel fogadja, ami csak még jobban felizgatja a kölyköt. Általában eddig csak Odettel szaladgálhatott az erdőben, így érthető, hogy már csak e miatt is iszonyatosan fel van dobódva, még a fülcsipkedésre is heves farokcsóválással reagál. Bolond egy farkas, de jobb mintha bús komoran ülne egy fa tövében és figyelné a többi játszadozó kölyköt. Ahogy elrugaszkodik a földről és futásnak ered a kölyök sem vár már többet. Azonnal utána fut, nagyokat szökkenve a a fák között. ~Ettől nem kell tartanod!~ Mondom én is felszabadultabban. Ilyennek még sosem láthattam Darrent. Nekem mindig csak a komor oldalát mutatta és nem is tudtam elképzelni, hogy ennyire fel tud szabadulni. De ennek most nagyon is örülök. Féltem tőle, féltem találkozni vele, hogy továbbra is csak egy életképtelen farkast lát bennem. Ő nekem olyan volt, mint a gyerekeknek a szekrényben, vagy az ágy alatt megbúvó mumusok. De most ez megváltozott. Egy új kölyök lakozik bennem, akivel most tényleg bebizonyíthatom, hogy nem vagyok egy szerencsétlen farkas, aki csak a halált érdemelné meg. Nem fogom vissza a bundást, hagyom hadd szórakozzon, szaladgáljon. Persze ahogy mindig nem a könnyebbik utat választja. Minél több akadályon kell átgyűrnie magát annál izgalmasabb a számára a futás. A mozgása könnyed mégis gyors, de még így sem képes utolérni a hímet. Futás közben Darren hirtelen megáll, amitől a kölyök is megtorpan, de a farokcsóválással nem hagy fel. A felszólításra nem hezitál sokat. Kicsit összehúzza magát, majd ugrik is. Szépen, a négy lábán ér földet. Büszkén kihúzza magát és úgy pillant vissza a hímre. Ám nem sokáig maradhat talon, ugyanis azonnal letarolják. Gurulás közben csak egymásba gabalyodnak, végül a lejtő végén a mély hóba süppedve állnak meg. A kölyök került lentre, de ez egyáltalán nem zavarja. A farka ismét mozogni kezd ahogy felpillant a hímre. A fogaival gyengéden elkezdi a másik pofáját, nyakát harapdálni és még barátságos morgást is hallat magából.
Ha akarom se tudom elrejteni, mennyire élvezem a helyzetet. Olyan, mint régebben... kicsit olyan, mint mikor falka nélküli időszakomat éltem. Szeretem farkasok között, társaságban lenni, hogy olyanok vesznek körül, akiket szeretek, kedvelek, vagy akikkel jól kijövök, ha kölykök is voltak, annak örültem a leginkább. A megkötéseket, kötöttségeket, túlzott falkaszigort viszont ki nem állhattam, taszított. S pont azért, mert a helyi falkánál rég nem kellett ilyesmitől tartani, tudtam szinte a kezdetektől otthonosan mozogni közöttük, fesztelenül, könnyű lélekkel. Masa nem maradt le, ügyesen tartotta az iramot, bár az is igaz, hogy nem is akartam lehagyni. Szokatlan és meglepő lehetett neki ez az oldalam, talán el se hitte volna, ha azt mondom, hogy pedig ez az igazi, ez vagyok tényleg és egy álló napig képes lettem volna vonyítani örömömben. Megtorpantam, átugrott, én pedig rá és bucskáztunk is lefelé a lejtőn. Amikor a nyakamat akarta harapni, felpattantam és mordultam egyet, nem dühösen, csupán figyelmeztető jelleggel. ~ Ezt nem szabad még neked, legalábbis nem okos dolog ~ magyaráztam és megráztam magam. ~ Nyakat két esetben haraphatsz... vagyis háromban. Ha ölsz, ha valakit a párodnak jelölsz, vagy behódoltatsz. ~ Orrommal megbökdöstem a fülénél, jelezve, hogy nem haragszom, csak a jövőben az ilyenekkel óvatosan. A legkevésbé se lettem ingerült, ennek pedig én örültem a legjobban! ~ Nem vagy kajás? Megmutathatnád, hogyan állsz a vadászattal ~ mondtam némi kíváncsisággal a hangomban, amit így gondolati úton is ki lehetett érezni.
Az átharapásom napján érzékeltem azt legelőször, hogy Darren talán mégsem az a valaki, akit én képzelek. Talán túl sok mindent nem csinált akkor, de az a kis kedves gesztusa sokat jelentett a számomra, nah meg a bundásnak is. Álmomban sem képzeltem volna el azt, hogy egyszer ilyen nagy örömmel fogad majd engem, mint most. Lehet, hogy már nem ő a vezetőnk, de számomra valamilyen szinten mégis megmarad egy kicsit atanerknek. A hegyi falka vezetőjének! Így nem csak a lökött bundás, de még én is iszonyatosan örülök annak, hogy ennyire barátságosan viselkedik velem.
A nyakharapás csak a játék része lett volna, de amint meghallja a morgást máris hátra csapja a füleit és bűnbánó tekintettel mered a hímre. Miután lemászott róla ő is feltápászkodik. Fülei továbbra is hátra csapva, farkát behúzza és úgy áll meg előtte. ~Bocsánat! Legközelebb nem fordul elő!~ Ám a kis böködésre ismét vidáman farokcsóválásba kezd. A fülei felegyenesednek és örömmel pillant vissza Darrenre. A kérdésre csak még jobban fellelkesül. Vadászni! Ezt mindig is nagyon imádta, de melyik farkas nem? ~De azt hiszem eléggé kiéhezett már!~ Ha tudnék mosolyogni, akkor most megtenném, így csak a kölyök ismét odasétál mellé és megnyalja a pofáját, utána már el is indul az egyik irányba és a levegőt kezdi el szimatolni zsákmány után kutatva. Ahogy jelet fog izgatottabban kezd el fel-alá mászkálni, ugrálni, végül Darrenre pillant és várja, hogy megkapja az engedélyt. Ha ez megtörténik, mint ágyúból kitörő golyó úgy veti be magát a fák köz, hogy kövesse a szagokat. Teljesen fel van pörögve és nem csak azért mert végre érezheti a vért, végre vadászhat, hanem azért is mert bemutathatja tudását. Mind azt, amit megtanult és ennél nagyobb lelkesítő erőt nem is kaphatna. A szag forrásához közel érve lelassul. A földhöz lapulva tesz meg még pár óvatos lépést, míg meg nem pillantja a kisebb szarvascsordát. A sok fiatal egyed között ott van egy gyönyörű, megtermett bika. Azonnal eszembe jut egy remek ötlet. ~Darren annyit kérhetek most tőled, hogy hadd menjek egyedül? És szeretném, hogy maradj itt bármi történik is!~ Nem nem akarom megosztani velem a tervem, ezt amolyan meglepetésnek szánom, ami nem lenne sikeres, ha ő is belevetné magát a hajszába.
Elégedetten morrantottam egyet a bocsánatkérésre és az ígéretre, részemről ennyivel le is volt tudva a dolog, ezt pedig vele is érzékeltettem, minekután ismét farkcsóválásba kezdett. ~ Király! Nos, akkor, csak utánad ~ lengettem lustán a farkam, majd figyeltem, ahogy a kis nőstény nekiindult és ügetve a nyomába szegődtem. Totálisan ráhagytam a vad felkutatását, nem segítettem, de nem is hátráltattam, tényleg érdekelt, hogy mire bukkan, mennyi idő alatt akad a prédára és mire fáj a foga. A csordához érve lassítottunk, a meglapultunk, ha fogadnom kellett volna, egy zsenge, vagy éppen beteg, öreg példányra szavazok, hogy azt nézte ki magának, ám a tekintete hamar elárulta, hogy ilyen aprósággal bizony nem éri be. Ráadásul egyedül akart nekimenni a megtermett bikának. ~ Légy óvatos ~ mondtam végül a kérését hallva. Nem ígértem, hogy a seggemen maradok. Mindenáron közbelépni se szándékoztam, ha balul ütne ki a dolog, az se baj, minden sérülésből, hibából lehet tanulni, azt viszont azért nem fogom egy helyben gubbasztva végignézni, hogy felnyársalja egy szarvas. Amíg nincs közvetlen életveszélyben, csak figyelek. A hóban lapítottam, így lestem, ahogy elindult vadászni. Változott a kölyök, és hiába volt olyan gyászos a hangulata az átharapáskor, előnyére vált az új farkas, meg persze Odie törődése. Elevenebb, nem olyan elveszett, ennek pedig örülök. Egyetlen farkas kivételével jobban szeretem az élőt, mint a holtat.
A kölyök élvezi, hogy hagyják érvényesülni, hogy most ő "vezethet". Ki is használja ám az alkalmat. Érezhető nagyon is rajta, hogy tele van energiával még mindig és iszonyatosan boldog. Bevallom őszintén én is jobban érzem már magam a bőrömben, főleg így Odie mellett. És az, hogy még bele is megy a dolgokba még jobban felspannolja a kislányt. Én is örülök neki, hogy megadja az engedély és nagyon is bízom abban, hogy tetszeni fog neki az amit lát és amit végül kapni fog. Még mielőtt bevetné magát a hajszába nagy boldogan nyalja meg Darren pofáját, majd ismét lelapul a földre, hogy közelebb settenkedjen a csordához. Végül mikor úgy véli, hogy eljött a megfelelő pillanat elrugaszkodik a földtől és nagy sebességgel indul meg a bika felé. A szarvasok azonnal menekülőre fogják, a legtöbben egy irányban futnak el, de néhányan elszakadnak a csordától. Őket könnyebb lenne elkapni, de nem is lenne olyan szép zsákmány. Hajtom a kölyköt, hogy csakis a bikára koncentráljon, ne akarja az öregebbet, vagy a gyengébbet. Ezt most nem a tali hasért csináljuk, sokkal nagyobb jelentőséggel fog bírni, ha sikerül megvalósítani. Pá perc kergetőzés után végül sikerül tejesen elszakítani a bikát a többi egyedtől. Már csak ketten maradtak. A kölyök és a bika. Első körben oldalról próbál belekarmolni az állat hátsó combjába, de őt is azonnal az ösztönök vezérlik, így egy erős rúgást mér a bundásra. Egy hangos nyüszítéssel kerül a földre, de azonnal fel is pattan, hogy ismét kergethesse az állatot. ~Minden rendben!~ Küldök egy gyors gondolatot Darren felé. Fájni fáj a hely, ahol megrúgott a vad, de túlélhető, így nem is foglalkozik vele túl sokat. Csak egy cél lebeg a szemei előtt és mindent megtesz érte. Most már sokkal óvatosabban közelíti meg az állatot. Igaz ismét oldalról akarja letámadni, de most megpróbálja meg is lepni a zsákmányát. Egy pillanatra eltűnik a másik szeme elől. Ha Darren jól figyel észre veheti, hogy egy kisebb emelkedőn fut a bikával párhuzamosan, úgy hogy az ne láthassa őt, ha felpillant. Ám nem játszadozik sokáig. Az egyik pillanatban még "mellette" fut a másikban már célba is veszi az állatot, hogy egy szép ugrás után végül a hátán landoljon. A fogait azonnal a szarvas bőrébe süllyeszti. A bika megpróbálja őt ledobni a hátáról, ami egy kisebb küzdelem után sikerül is, de amint földet ér a kölyök már ismét ugrik is, hogy újra beleharaphasson az állat húsába, de most már a nyaka tájékát célozta be. A fogaival egyre jobban szorítja és próbálja megtartani, megtámaszkodni, hogy ne húzza el őt. Miközben lábaival "támaszkodik" minden erejével próbálja lehúzni a szarvast a földre. Nem adja olyan könnyen magát, de centiről centire végül sikerül a művelet. Ám ezzel még nincs vége a harcnak. Még lélegzik, bár nagyok a fájdalmai. Próbál a lábával még kapálózni, de már nincs túl sok erő benne. A kölyök végül elengedi, hogy jobban ráharaphasson a vastag nyakra. Egy erős szorítás végül a küzdelem véget ér. A földön már csak egy vérben ázó halott tetem fekszik. A bundás legszívesebben azonnal nekikezdene az evésnek, de bizony én rászólok. Nem ezért vadászta le az állatot. Megnyalja véres pofáját és úgy pillant Darren irányába farok csóválva, de nem nézelődik túl sokat. Ismét megragadja a zsákmányát és húzni kezdi a hím felé. Csak pár méterre tőle áll meg, hogy aztán félre vonulva letelepedjen az egyik fa tövében. A tekintetét nem veszi le Darrenről. Ha nem lenne egyértelmű a szándéka a bika felé vakkant egyet jelezve, hogy az már az övé. Neki választottuk ki, neki vadásztuk le, tiszteletünket adva felé.
Megfeszültem, amikor a bika megrúgta Masát, felületesen követtem csak nyomon a kölyök fejlődését így nem tudtam pontosan, hogy ez mennyire ártott neki, vetette vissza vagy sebesítette meg. Az üzenete mindenesetre megnyugtatott, így maradt a helyemen, de már ülve. Tovább kísérem tekintetemmel a vadászatot, szemmel tartva a többi vadat is, hátha valamelyik nekibátorodik és Masakónak ront, amíg ő a bikára koncentrál, de szerencsére ilyesmi nem fordul elő. Mikor a vadászat véget ért, nem mondom, le voltam nyűgözve. Szemmel láthatóan tényleg sokat fejlődött és egy kifejlett, erőteljes szarvasbika elejtése nem sétagalopp egy kölyök számára. Elindulok felé, amikor vonszolni kezdi a zsákmányt, nagyjából félúton találkoztunk. Egyértelművé tette, hogy nekem szánta a vadat. ~ Szép munka! ~ dicsértem meg, majd egy kurta vonyítással fejeztem ki, hogy tényleg elégedett vagyok, aztán ha már ilyen szépen fel lett tálalva a vacsora, a hasába martam és feltéptem, hogy a belsőségekhez és a friss húshoz férjek. ~ Ha kifújtad magad, egyél te is. Most nem biztattam azonnali falásra, még a végén visszaöklendezné, kaját pedig nem pazarlunk, de nem árt, ha visszaszedi az energiát, amit a vadászat vitt el. ~ Milyen az új élet? ~ kérdeztem evés közben, hogy ha ő még pihent, akkor addig meséljen. Engem sose haraptak át, már nem is fognak szerintem és nem is akarom, akármennyire is rühellem olykor, ez a megátalkodott dög az enyém, a részem, és nem válnék meg tőle. Ha már ennyi évet kibírtunk együtt, ne szakadjon meg a dolog. Na de éppen ezért - meg mert minden átharapáson keresztülment farkas másképp éli meg - érdekelt, hogy Masának mit jelent(ett) ez az egész.
Kezdőlap
//
//
)
