Valószínűleg csak azért sikerült valamennyire talpon maradnom, mert a férfi a teljes súlyomat megtartotta, és nem hagyta, hogy összeroskadjak egyből. Pedig istenem, de nagy kedvem lett volna hozzá, hogy a térdeim összecsuklását követően leüljek a jéghideg földre, és egy kicsit várjak, míg kitisztulnak a gondolataim. Ez azonban túl nagy luxus lett volna a jelenlegi helyzetben, és mielőtt a maradék önbecsülésemet is sikerült elveszítenem, össze kellett szednem magam mindenféleképpen. Olyan nincs, hogy ezt nem teszem meg. Egy idegen előtt egyébként sem mutatkozhatok ilyen gyenge nőnek. - Nem érzem a lábam… - azt gyanítottam, hogy sokkot kaptam. Legalább annyi pozitívum volt a dologban, hogy az eszem a helyén volt, rendesen gondolkozni már képes voltam, és mindent felfogtam, ami körülöttem történt. Szinte kétségbeesetten szorítottam a férfi ruháját, kapaszkodóként használva, amíg sikerül összeszednem magam legalább annyira, hogy képes legyek megállni a saját lábamon. Nem volt ez ám olyan nagy dolog, én mégis megerőltetőnek éreztem jelen pillanatban. - Köszönöm – hangom alig hallhatóan, és nagyon tompán szólalt meg, de mivel közel volt, nem is láttam túl sok értelmét annak, hogy kiabáljak, vagy hisztériás rohamot kapjak. Az soha nem volt rám jellemző egyébként sem, míg az összeszedettség annál inkább. Most is hűnek kellett lennem önmagamhoz, így megkíséreltem visszanyerni az egyensúlyomat, és kicsit elhatárolódni, a segítő, és egyben meleget jelentő karoktól. - Én… nem szoktam ilyen figyelmetlen lenni – kezdtem el mentegetőzni, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Zavarban voltam, ami rám korántsem jellemző, sőt, már azt is elfelejtettem, hogy utoljára mikor pirultam el. Most is inkább csak a hidegre fogtam azt ,hogy úgy éreztem, lángol az arcom, de az igazságot azért nem volt nehéz kitalálnom még a mostani állapotomban sem.
Érzem, hogy minden erő kifutott belőle, de ez annyira nem meglepő, ekkora ijedelem után. Valóban az sincs kizárva, hogy komoly sokkot kapott. Arra, hogy nem érzi a lábát, csak erősödik a gyanúm, hogy valóban komoly sokk lehet a háttérben. - Akarja, hogy felemeljem? Ha úgy könnyebb neki, akkor nem nagy megerőltetés a karomba kapni, csak ne kelljen vele a fél várost végigsétálni, mert lehet akár negyven kiló is, hosszú távon azért megerőltető lenne, hiába vagyok edzésben. Mindenesetre a kérdés komoly, és ha szeretné, valóban fel is emelem, úgy már csak kicsit kell tartania magát. Leülni viszont semmiképpen nem fogom engedni. És nem panaszkodom a görcsösen szorító ujjak között gyűrődő egyenruhám miatt sem. Legfeljebb kivasaltatom a személyzettel a hotelben… Ááá, onnan is ki kell cuccolnom holnap… - Nincs mit, Hölgyem! Örülök, hogy nem esett baja. Ha távolodni szeretne, akkor lazítok az ölelésen, de ha megbillenne, kész vagyok megtartani. Hagyom, hogy a saját tempójában nyerje vissza a lélekjelenlétét. - Gondolom, különben már nem lenne életben. – Na jó, ez még humornak is nagyon gyenge volt, nem is kísérletezem vele tovább – Talán valami baj van? Segíthetek? Végülis ha üldözik, vagy mástól fél, elveszett, vagy kirabolták, akkor pont illetékes is vagyok… Nem kellene zavarban lennie, de megértem, hogy mégis pirul. Végtére is a figyelmetlensége komoly bajba is sodorhatta volna. Visszanézve pedig ezek mindig olyan butaságok…
- Nem, azt hiszem, hogy rendben leszek – motyogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy lassanként máris elkezdtem magam összeszedni, ami határozottan jó hatással volt a visszatérő önbizalmamra, és magabiztosságomra. – Csak még kell néhány perc, hogy ténylegesen is visszataláljak magamhoz – a bizonytalanság valószínűleg kihallatszott a hangomból, de nem törődtem vele különösebben, mert igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy valóban minden oké lesz velem. Csupán idő kérdése volt, nem igaz? - Hát még én! - halványan képes voltam most már egy mosolyt is küldeni az én újdonsült hősöm felé. – És kérem, hagyja ezt a hölgyem megszólítást! Nyugodtan hívjon Ananak – kértem őt, enyhén oldalra billentett fejjel. Nem szerettem az ennyire udvarias megszólítást, kivéve, ha hivatalos ügyről volt szó, jelenleg azonban semmi ilyesmi nem állt fent. Nem az, hogy zavarba hozott, hanem egyszerűen csak frusztrálttá tett, mert akkor nekem is udvariassági köröket kellene futnom, az pedig most érthető okok miatt, nem számított az erősségemnek. Máskor talán ellavíroznék, de ezen az estén semmi kedvem nem volt hozzá, és úgy véltem, hogy ő sem fog megsértődni. - Ha maga azt tudná… - vérszegény mozdulat volt, ahogyan legyintettem egyet, nemtörődömséget színlelve, de azt hiszem, hogy ez az alakításom most nem lett volna elég egy Oscar-díjra. Természetesen eszem ágában sem volt felvilágosítani arról, hogy hányszor voltam már veszélyben, és hogy valószínűleg most sem csak a paranoiám játszott velem teljesen, de ezt egy rendőr komolyan vette volna, holott jobb volt, ha nem ártja bele magát egyetlen percig sem. - Nem hiszem, hogy segíthet. Azt hiszem, hogy kicsit paranoiás vagyok… Biztosan csak egy macska ment neki a konténernek, de megijedtem tőle, és ezért nem figyeltem a lábam el – gyenge próbálkozás volt ugyan a részemről, hogy ezzel megetessem, de reménykedtem benne, hogy az ártatlan pislogásom, és a korábbi bizonytalanságom azért meggyőzi majd arról, hogy nem vagyok más, csak egy kicsit szeleburdi nő, aki egész nap dolgozott, és most kicsit fáradtabb a szokásosnál.
- Rendben, csak nyugodtan… Utóbbival arra céloztam, hogy nem kell elsietnie semmit, ráérünk, míg teljesen összeszedi magát a nagy ijedtség után. - Nem sietek, és néhány perc alatt megfázni sem fog… Azért ha sokáig álldogálnánk egy helyben, valószínűleg csúnyán áthűlnénk mindketten. Bár valószínűleg először ő fázna meg. Egyre inkább kezdek beletörődni, hogy ebben a városban mindenki a közvetlenség híve, így már egészen könnyen veszem az akadályt. - Rendben, akkor Ana. Az én nevem Jake Westmoreland. Mivel abszolút nem hivatalos az ügy, ezúttal a rangom ismertetésétől eltekintek. Nincs semmi jelentősége. Persze ha magáznom sem szabad, azért majd szintén külön kell szólnia. - Ha akarja, elmesélheti… Legfeljebb majd nem merem egyedül elengedni hazáig sem, ha nagyon balesetesnek, vagy veszélyesnek bizonyul az előélete is Valószínűleg egy rendőr is komolyan vette volna, de egy rendőr, aki halmozatként még Őrző is, valószínűleg _nagyon_ komolyan. - Lehet, hogy csak megijedt, lehet, hogy valaki tényleg volt a konténernél. Mit szólna, ha elkísérném? Néha nem árt, ha biztonságban érezheti magát az ember, mikor valamiért jobban megijesztik apróságok. Ilyen voltam, mindig ilyen is maradok, hacsak valami szörnyűség miatt ki nem égek, vagy meg nem hasonlok idő előtt. Nem erőszakoskodom, és nem akarok jobban ráijeszteni. Ugyan egy-két villanás most is jelentkezik, de a képek egyelőre semmitmondóak, nem tudok belőlük következtetni, és a megérzés sem elég erős hozzá, hogy bármire gyanakodhassak. Most még csak valami halvány motoszkálás, de ez nálam nem ritka. Dönthet belátása szerint. Ha nem akarja, hogy elkísérjem, hagyom, hogy menjen egyedül, végtére azt tesz, amit csak akar.
- Igazán figyelmes – immár egy magabiztosabb mosoly virított az arcomon, amikor felemeltem a fejemet, hogy felnézhessek rá. Mindig is szokásom volt, hogy annak a szemébe nézek, akivel éppen beszélgetek. Sajnos az emberek többségénél ez nem számít alapvető udvariasságnak, de én úgy lettem nevelve, hogy ezt megtegyem. - Jake… - hogy jobban gondolkoztam, ismerősnek tűnt a neve, de egyelőre még nem esett le, hogy az Őrzőktől hallottam róla. Azt gyanítottam, hogy mikor a városba érkezett, akkor mutatták őt be, és onnan emlékszem rá. Nos, idővel úgyis fel fogok világosodni, hogy miért éreztem úgy, hogy valamire nem emlékszem, igaz? - Hívhatom Jakenek, vagy inkább maradjunk a Mr. Westmorelandnél? – ahogy teltek a percek, sikerült egy kicsit felengednem, és ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy elkezdtem vele kötetlenebbül beszélni, nem pedig dadogtam össze-vissza, mint ahogyan az elején tettem. Istenem, még csak gondolni sem akartam rá, hogy milyen lehetetlenül viselkedtem. Kislánykorom óta nem fordult elő velem, hiszen mindig pontosan tudtam, hogy mit akarok, és azt hogyan érhetem el. Ez állt arra is, hogy vágott az eszem, és a szavakat úgy formáltam, hogy jól jöjjek ki az adott szituációkból. - Igazán nem szeretném untatni a légből kapott történeteimmel… - legyintettem egyet, és próbáltam úgy tenni, mintha én sem venném komolyan az egészet, és csak egy vicc lenne. Az lett volna a jobbik eset, ha tényleg merő kitaláció, de a valóság ennél sokkal szomorúbb volt, hiszen ténylegesen is veszély leselkedett rám, nem csak képzelődtem, efelől teljesen meg voltam győződve. - Hm… azt hiszem, hogy hálás lennék, ha elkísérne – megint rámosolyogtam, egyre könnyebben, mint ahogyan az kezdetben történt. – De csak akkor, ha tényleg nem okoz gondot… - közben próbáltam egy kicsit ellépni tőle, hogy egyedül is képes legyek megállni a lábamon. Már biztosabbnak éreztem magamat, és sokkal összeszedettebbnek, ami elég jó hatással volt rám.
- Nem tesz semmit… Nekem ez valóban nem megerőltető. Neveltetés, és persze jellem kérdése. De a jómodorral sosem volt gondom. Mikor Ana a szemembe néz, nem fordítom el a fejem, viszonzom a pillantását. Engem nem hoz zavarba, ha a beszélgetőpartnerem rám néz. Azon nem csodálkozom, hogy ebben a városban mindenkinek ismerős lehetek, elvégre az újságban is benne volt a képem már az érkezésem napján. - Ahogy magának kényelmesebb… Nem ragaszkodom már a formális megszólításhoz, úgy tűnik itt sokaknak csak kellemetlenséget okoz. Mondjuk még Bostonban sem szívesen használták a marha hosszú vezetéknevemet. - Igazából bármiről beszélhet, ha nincs kedve hallgatni. Engem nehéz untatni. Megtanultam hallgatni, és minden érdekel, legalábbis ha valaki beszél hozzám. Ha valakinek figyelhetem közben a gesztusait, az arckifejezései változásait, akkor akkor is le tud kötni, ha maga a téma egyébként érdektelen lenne számomra. - Nem gond. Szívesen elkísérem. Merre tart? Végtére is nem árt tudni, hogy merre kell indulnunk. Közben hagyom eltávolodni. Ahogy mozdul, lazul a karom a dereka körül, szabadon mozoghat, nem tartom vissza. Ha már nincs szüksége a támaszra, akkor teljesen elengedem.
- Köszönöm, bár általában nem szoktam csak úgy az ostobaságaimmal lerohanni az embereket, ha nem muszáj – a mosolyom egyre magabiztosabbá vált, emlékeztetve arra, amilyen általában szokott lenni. Persze ezt a férfi nem tudhatta, ezáltal valószínűleg azzal sem volt tisztában, hogy kezdek szépen lassan helyrejönni. Ez nekem nagyszerű hír volt, mivel gyűlölöm, ha esendőnek tűnök, vagy gyengének. Én egy erős, és talpraesett nőszemély vagyok, aki olykor még veszélyes is tud lenni, már ha valaki magára haragítja. Az elmúlt néhány percben azonban ennek az ellentétét mutattam. - Igazán figyelmes – mondtam őszintén, miközben megtettem az első lépést. Még nem mertem ugyan eltávolodni tőle teljesen, ugyanis jól esett az, hogy fogta a derekamat, mert biztonságérzetet keltett bennem. Nem nagyon, de annyira mindenképpen, hogy még hagyjam magam egy kicsit támogatni. Ha máskor nem is szoktam segítséget kérni, néhány kivételes esetben igazán megtehetem, nem? Egyébként sem tűnt olyannak, aki visszaélne a helyzettel. - Egyébként éppen hazafelé igyekeztem. A város határához közel lakom… tudja, ahol a házak már kezdenek ritkulni – miközben magyaráztam neki, a kezeimmel is gesztikuláltam, mint ahogyan általában szoktam. Nem tehetek róla, ez nálam már megszokás, az pedig, hogy ez kit zavar, és kit nem, már nem az én gondom, igaz? - Maga merre lakik? – kérdeztem kíváncsian, és mielőtt válaszolhatott volna, még hozzátettem. – Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak, csak azért kérdezem, hogy nem kell-e túlságosan nagyot kerülnie miattam… - alig láthatóan bár, de elhúztam egy picit a számat. Én aztán igazán nem akartam ugráltatni őt, már így is sokkal tartoztam neki azért, hogy megmentette az életemet. Korábban még soha nem volt ilyenben részem, de be kell, hogy valljam, piszkosul jó érzés volt, ahogyan a tudat is tetszett, hogy a rend őrei tényleg vigyáznak ránk. Vagy csak én voltam olyan szerencsés, hogy kifogtam az egyetlen kötelességtudót…
- Muszájnak nem mondanám, de a lehetőséggel bármikor élhet. Már én is látom, érzem rajta, hogy kezd visszatalálni önmagához, és múlik a zavarodottsága. Nagyon helyes, nem kell aggódni miatta, és nem kell győzködni, hogy mégis nézesse meg magát egy orvossal a sokk utóhatásai miatt. - Ez csak természetes. Persze, hogy figyelmes vagyok. Erre neveltek, és én is akkor érzem jól magam, ha segítségére lehetek másoknak. Enyhén furcsa érzés úgy sétálni vele az utcán, hogy a kezem még mindig a derekán, de amíg szüksége van a támogatásomra, vagy csupán a jelenlétem nyújtotta biztonságérzetre, addig nem én leszek aki eltávolodik. Ezt meghagyom neki, de nem sürgetem. A helyzettel eszemben sincsen visszaélni. Én semmit nem nyernék vele, különben sem teszek ilyet soha. - Az északi határához közel? Azért az még egy bő negyed órás séta, én meg utána még mehetek vissza a hotelhez, de tulajdonképpen nem számít. Az elmúlt három napban stabilan megvolt az öt óra alvásom, úgyhogy egy kis csúszás nem számít a programban. Ha jól sejtem, melyik részen lakik akkor pedig még képben is vagyok, hová kell mennünk. A kérdésre nem kellett sokáig várnia a választ. - A Holiday Inn Expressben. Holnapig legalábbis. Akkor átköltözöm egy bérlakásba. Előre fázom a dologtól, elvégre ha nincs aki mosson, takarítson rám, hamar káosz alakul ki körülöttem, lévén csak a munkámmal foglalkozom. Az alvásra szánt kevés időt nem szívesen pazarlom házimunkára. És nem, nem vettem tolakodásnak a kérdést, de azért megpróbálom megnyugtatni. - Ne aggódjon. Szívesen elkísérem. Nem okoz gondot. Ha tudná a rendőrökről, amit én tudok! (Legalábbis párukról) Nem sétálna ilyen nyugodtan mellettem. Én pedig őszintén fájlalom, hogy vannak a rendőrség kötelékében, akik miatt szégyellhetem magam… - Elárulja, min gondolkozott olyen mélyen? ...hogy besétált egy autó alá? De a végét persze már nem mondom hangosan, nem akarom, hogy feddésnek vegye, mostantól csak jobban odafigyel majd magától is...
- Tényleg nagyon figyelmes… - bólogattam mosolyogva, majd folytattam is a fecsegést. – Tudja, a legtöbb ember már nem rendelkezik ilyen jó modorral. Lehet, hogy más nem rántott volna vissza az autó elől… ezért nem lehetek elég hálás – a szavaim őszinték voltak, és ugyan még mindig nem tudtam, hogy ki mellett sétálgatok olyan nyugodtan, valami azt súgta, hogy ismernem kéne őt valahonnan. Nagyon nem szeretem, ha nem vagyok tisztában minden aprócska részlettel. - Igen, pontosan ott – válaszoltam kicsit elmélázva, de azért szerencsére nagyon jól tudtam, hogy miről is beszéltünk az előbb. Hiába kalandozok el olyan gyakran, közben tudok ám figyelni a környezetemre is, amit nagyon jó tulajdonságomnak tartok. Sőt, mi több, az összes nőnek remek tulajdonsága, ha már itt tartunk, hiszen meggyőződésem, hogy a nememből fakad, ez a különleges képességem. Már ha lehet annak nevezni… - Ó… - mindössze ennyit tudtam kinyögni, miután megtudtam, hogy hol szállt meg. Egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy ez a legjobb hely neki, de amint közölte, hogy csak holnapig fog ott tartózkodni, kicsit máris nyugodtabbá váltam. Tudtam jól, hogy kinek a tulajdonában van a hotel, ebből kifolyólag nyugtalanná tett mindig, hogy védtelen emberek szállnak ott meg. Akár van fegyvere, és a rend elkötelezett őre, akár nem. Van, amivel szemben egy ember képtelen megvédeni magát, ez tény. Olyan tény, amit ő nyilvánvalóan nem tud. Remélhetőleg nem is fog megtudni. - És tudja már, hogy az hol van? – közben óvatosan lépkedtem, vigyázva, hogy még véletlenül se csússzak meg a helyenként jeges járdán, habár a támaszom még mindig megvolt, az oldalamon sétáló férfi személyében. Mennyivel könnyebb, ha egy kicsit rábízhatom magam másokra. Kár, hogy ez csak szökő évente egyszer történhet meg, és nem többször. - A balesetkor? Illetve majdnem baleset… - tettem hozzá gyorsan, és hatalmas mosollyal ajándékoztam őt meg, újfent. – Csak azt hittem, hogy valaki követ, de nem hinném, hogy tényleg így volt. Néha nagyon el tudnak ám kalandozni a gondolataim – próbáltam ismét nagyon meggyőző lenni, és szerencsére még hazudnom sem kellett. Egyszerűen csak nem mondtam el mindent, többek között azt, hogy Őrző vagyok, és a városban lévő farkasok figyelmének középpontjában vagyok én is, hiszen lényegében részem van, az új Őrzők toborzásában. Elég hihetetlen mese lenne, annyi biztos.
Azt hiszem a legjobb taktika, ha többször nem válaszolom azt, hogy nem tesz semmit, mert újra kötelességének érzi elmondani, hogy hálás nekem a segítségért és figyelmességért is, én pedig nem azért teszem, hogy hálálkodjon. Inkább a jómodor témájához szólok hozzá, talán kicsit elkanyarodik a téma. - A szüleimnek fontos volt, hogy jólnevelt gyerek legyek, elvégre csak akkor lehet belőlem előzékeny és illemtudó felnőtt. Mindemellett szerintem más is visszarántotta volna, ha képes elég gyorsan reagálni. A baj inkább az, hogy az emberek már nem tanulnak meg észrevenni dolgokat, és időben reagálni rájuk, mert úgy érzik magukat biztonságban, ha inkább elfordítják a fejüket. Legalább őket nem éri akkor baj. Sulykolják beléjük a rémségeket, meg hogy farkastörvények uralkodnak, és ennek következtében nincsenek is sokan, akik másokért is ki mernének állni… A válaszára biccentek egyet, és már mehetünk is. Nem lesz ez olyan túl nagy kerülő nekem. - Nem kedveled a szállodákat? Az az „ó” nem úgy hangzott, mintha irigykedne rám, amiért fényűző hotelben lakom a zsarufizetésemből. Ami így persze nem is igaz, mert az eddig megtakarított pénzemet csappantotta meg alaposan a pár hét Holiday Inn-beli tartózkodás. Ha Ana tudná, hogy Castor már egy alkalommal kicsipkézte a bőröm, és én is tudom, kicsoda a tulajdonos valójában, akkor talán kevésbé aggódna értem. - Igen, már megvan a lakáskulcsom is. Van házsor a külváros belső peremén, amiket csak bérelni lehet. Azok közül költözöm az egyikbe. Nekem nem nagyon kell figyelnem hová lépek, a rendőrbakancs recés talpa csak komoly méretű tükörjégen tud veszélyesen megcsúszni. A kérdésre bólintok. - Igen, akkor… A válaszon elgondolkodom egy kicsit. Túlságosan próbálja elbagatellizálni ezt a dolgot. Vagy tényleg követte valaki, vagy valami másról van szó. Mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy foglalkozzak a dologgal. - Legközelebb azért jobban figyelj oda! – csak kérem, nem utasítok. Azt nem is tehetném. – És ha úgy gondolod, hogy tényleg baj van, felhívhatsz bármikor… Amennyiben mutat bármilyen hajlandóságot az ilyesfajta segítség elfogadására, adok neki egy névjegykártyát, bár sok információ nincs rajta, csak a nevem a rangom, és egy mobilszám.
Leparkolom a kocsit az első helyen, amit látok. Körülnézek, hogy nem fizetős-e, de úgy tűnik most az egyszer szerencsém van. A kocsit jól bezárom magam után csak azt a táskát veszem ki, amelyben a készpénzzel teli táska van. A teljes félretett pénzem. Azt hiszem egy darabig most kölcsönökön kell élnem. Magamban vigyorogtam azon, hogy mit fog reagálni Lily és baromira örültem, hogy nincs elég közel ahhoz, hogy nyakon vághasson. Persze szeretem azt a lányt, talán jobban, mint kellene, de tény és való, hogy vészesen nagyot tud ütni. Én hülye meg még hagyom is neki. Teszek pár óvatos lépést az utcán, próbálom felmérni, hogy ki is lehet az alak, akit keresek. Bár az utcát sem nagyon tudom, hogy hol lehet, ami komolyabb probléma. Bár volt egy címem, hogy hová kellene mennem, de nem ismertem igazán ezt a helyet. A járókelők intenzív kérdezgetésével végül sikerült eljutnom oda, ahová akartam. Ott egy alakot láttam, akihez odaléptem és kezem nyújtottam neki. - Üdvözlöm, Paul MacMurth vagyok, az ingatlant jöttem megnézni. Ön az, akit keresek? – kérdeztem és vártam a választ.
Eljött az üzlet napja. Nem hittem volna hogy lesz olyan balek valaki hogy megveszi tőlem, bár nem kértem érte irreális árat, az értékével egyenlőt, így még logikus is lehet hogy valaki vásárláson gondolkodik. Bár, én ha mesterember is volnék tovább adnák rajta, hiszen, egyáltalán nincs kedvem hónapokat tölteni a javíttatással. Inkább megszállok majd a szállodában, viszont, ha valóban kocsma lesz egyszer ebből a helyből azt ki kel használnom. Már egy ideje a városban vagyok, de nem kezdtem bele az üzletbe, ebből a pénzből pedig megvásárolhatom a készleteket amit majd árulnom kell. Megpillantottam a férfit, ahogy az ingatlan előtt állt, valóban ő volt az akivel üzletelni akartam, interneten és telefonon keresztül beszéltem még csak vele, de ahogy ott ácsorgott teljesen megbizonyosodtam róla. -Jó estét. Igen engem keres, Jacob Hell vagyok. Magam is felé nyújtottam a kezemet, majd egy gyors kézrázás után, úgy döntöttem itt az ideje, ha már üzletet kötünk, megbeszélni a részleteket. -Nos, nézzük meg az ingatlant. De előtte leszögezném hogy csak készpénzzel üzletelek, egy összegben nem részletben. Fontosnak tartottam ezt elmondani, ugyanis, a tőkére nekem most volt szükségem. Mikor idejöttem, nem számoltam bele hogy nincs időm szépen kellemesen pénzt keresni, a farkasok frissek a városban, ha még most terjeszkedni kezdek, kompromisszumokat kötök, akkor uralhatom is akár a piacot.
Őszinte leszek: mikor először láttam meg a házat kissé elbizonytalanodtam. Bár ennyi pénzért azt hiszem nehezen kaphatnék jobbat. Fontos volt úgy okoskodnom, hogy maradjon némi tőkém a felújítások elkezdésére. Istenem, ennél még Irakban is jobbat láttam egy bombázás után! Mindenesetre eltökélt ember voltam, és ha jól láttam, minden fala megvolt a helynek, így aztán legalább nem kell azzal szórakoznom, hogy újakat húzok fel. - Bizalomgerjesztő név – vigyorogtam a férfire. Minekutána rájöttem, hogy a kicsusszant megjegyzés nem a legmegfelelőbb kezdés, így aztán a továbbiakban próbáltam megnyerő képet vágni. – Persze, készpénz is van nálam, én sem vagyok híve a bankoknak és a csekkeknek. Követem a férfit a ház belsejébe. Amikor meglátom próbálom nem kimutatni, hogy mennyire megdöbbenek az állapotán. Igazából valami ehhez hasonlóra számítottam, amikor meghallottam az árát, de csak most jöttem rá, hogy mennyire reális is a dolog. A dolgok valódibbá váltak, amikor szétnéztem. - Nos – mondom -, nem is annyira rossz. Persze elleszek vele egy darabig, de a sereg után ez kéjutazás… Mondja az árat és adja az adásvételi szerződést, uram, ha megkérhetem. Essünk túl a dolgon.
Úgy látszik, a férfi egy poén elsütésével próbálkozott, amikor épp meghallotta a nevemet, amit úgy tűnik rosszul választottam. Nem akartam eredeti nevemen beszélni itt az emberekkel, mivel a sajtó karrierem miatt, páran könnyen az életem után nézhetnek. Jobb ha egy új Betolakodó falka tagnak néznek csak. De esküszöm, ha minden bemutatkozásnál meg kell hallanom egy ilyen poént, akkor falra mászok. Tekintve, hogy van más elfoglaltságom is, egyszerű civakodásnál, pontot akarok rakni az ügy végére. Enyhe mosolyt azért villantok, hogy ne a fapofa üzletembert tisztelje bennem. -Remek! Ha jól sejtem, azt tartalmazza a táska. A házba beérve, kíváncsian fürkésztem hogy mit reagál, ehhez a nyomortanyához. De úgy látszik, az eladás mégis csak sikeres lesz, hiszen már az árat kéri. Elővettem közben pipámat, amibe egy kis dohányt tömködtem, már csak a nosztalgia kedvéért. Az üzletet, ezzel fogom ünnepelni, bár valóban kellemes élmény volna, nem tömtem bele ópiumot, sem marihuanát, bár azt túlságosan nem is kedvelem. Miután megforgattam a számban a füstöt és kieresztettem, úgy döntöttem az árra térek. -Egyezzünk meg 250 000 dollárban, tekintetben a hely milyenségére. Se lentebb se föntebb, ha van magánál elég pénz, azonnal aláírhatjuk a papírokat.
Úgy tűnik az úriembernek nem tetszett a viccem. Hiába no, az emberek nem igazán szeretik, ha a nevük kerül terítékre poén gyanánt… Na mindegy. Még mindig elfátyolosodik a szemem, ha körbenézek ezen a helyen. Azt hiszem mégiscsak közelebb leszek ezzel szerény kis álmom megvalósításához, mint voltam teszem azt pár évvel ezelőtt, de nem kellemes érzés látni, hogy honnan kell indulnom. Szimbolikus jelentéssel is felruházhatnám ezt a romhalmazt, csak ahhoz találnom kellene valami jó dolgot, amivé változtathatnám gondolatban. - Két és fél rongy? – kérdezem, a szemöldököm pedig magasba szalad. A táskában háromszázötvenezer van, szóval még viszonylagosan jól is jönnék ki a dologból. Azonban most, hogy láttam a ház belső állapotát kezdem úgy érezni, hogy Lilyt halálra kell szipolyoznom pénzügyileg, hogy bármit is kihozzak belőle. Beletörődötten sóhajtok. Mindig is sejtettem, hogy ez nem lesz valami húdekönnyű menet, de azt nem hittem volna, hogy ennyire keménynek ígérkezik. – Rendben. Adja a papírokat, ha aláírtam, már számolom is le a pénzt. Kissé félni kezdek, amikor belegondolok, hogy én ezért Lilytől mit fogok kapni. Jót nem, az biztos. Az a lány mindig enyhén szadista volt velem szemben, de tartok attól, hogy ha rájön, mekkora marhaságra bólintottam rá az imént, letépi a golyóimat és célbalövést fog játszani a fejemmel.A fenébe, még én is nehezen hiszem el, hogy tényleg beleegyezek.
Kicsit elbizonytalanodok, amikor megint megforgatom a füstöt a számban, amikor meglepődve kérdez rá az árra. Úgy látszik kevesebbre számított, elképzelhető hogy meghátrál, így a számban gomolygó füst se tölti ki akkora lendülettel az ópium hiányát, mint az előző pillanatokban. A sikeres üzlet lehetősége, kissé felismertette velem a minden jó élményt amit ez a drog nyújtott nekem. De hál istennek a szívem megnyugodhat, ugyanis a papírokról kezd érdeklődni. Ismét boldogabban forgatom a számban a füstöt, aztán elő is kerítem a kabátom belső zsebéből a papírokat amik a pénz beszerzéséhez szükségesek. Egy tollal együtt nyújtom jobb kezemmel a 250 000-ret érő papírokat. -Ezt itt aláírja és meg is vagyunk. De megkérdezhetem, mit tervez a hellyel? Erre kíváncsi voltam, nem láttam benne túl nagy jövőt, gyakorlatilag mindenre alkalmatlannak találtam. Nem épp egy álmaim otthona, vagy ki tudja mije. De hogyha ennyit hajlandó rászánni egy ilyen épületre az illető, valószínű hogy nem épp komolytalan kis alkalmi kéglinek szánja, hanem valami üzlet féleségnek. Elvégre, ha házat akar akkor rácsap még százat és már kap egy viszonylag átlagos helyet, amit egyből be is lakhat, nem kel rengeteget bütykölni vele, de még az se kizárt hogy itt kártevők élnek. De eddig szerencsére nem futottam beléjük, most már nem is az én problémáim. Szépen mosolygok, távozok, kérek egy szobát a hotelban, aztán neki állhatok komolyabban ráfeküdni az üzletre. Elvégre a most bejövő pénzből is ahogy elkezdtem tudok egy egyszerű szobára és kosztra küldeni, de ha komolyabban rá megyek akkor akár belakhatok egy királyi lakosztályt is. Ha pedig meg lesz az első millióm belőle, ami még iszonyatosan távoli jövő, akkor építtetek egy házat saját ízlésem szerint.
Amikor a papír elém került, egy pillanatig tétováztam. Tényleg akarom én ezt? Ez a hely sok pénzt fog követelni tőlem, és talán találnék helyet olcsóbban is. Na persze, de az valószínűleg vagy rossz helyen lenne, vagy ennél is nagyobb lebuj lenne. Nem, ez a jó hely, azonban mégis… Nem veszek túl nagy terhet a vállamra ezzel? Képes leszek elbírni, véghez tudom vinni, amit elterveztem? Remélem, hogy igen. - Tessék – mondom, és aláfirkantom a nevem. Pár perc alatt leszámolom a kért pénzt. – Tudja, kocsmát akarok nyitni. Rendbe kell hoznom ezt a helyet, utána meg… fene se tudja, hogy mi lesz utána. Nem terveztem ennyire előre. Fenéket nem tudtam. Egész egyszerűen nem akartam a fickó orrára kötni, és személy szerint úgy gondolom, hogy egészen jól sikerült palástolnom azt, hogy elhallgatom előle a dolgokat. Ez a pasas nem tetszett nekem, volt benne valami gyanús, valami, amitől felállt a szőr a hátamon. Nem tudom, hogy miért, de szerettem volna már kívül tudni, még akkor is, elvégre ez már az én helyem volt. Mit éreztem az egésszel kapcsolatban? Volt bennem némi öröm. Karnyújtásnyira került tőlem a kocsma! Jó, alapvetően baromi nagy karnyújtásnyira, de akkor is csak karnyújtásnyira. Tudtam, hogy elérhetem, amit akarok. Féltem is egy kissé, hisz most már végleg egy új életbe kedztem. A hidak többségét, amik a múltamhoz kötöttek felégettem, már nem volt visszaút. Már csak Lilyt kellene fölráncigálnom ide, és akkor minden tökéletes lehetne. Hamar úgyis ismertségeket fogok kötni a városban. - Végeztünk? – kérdeztem Jacobtól.
Ismét kétségek jelentek meg a fejemben, amikor megláttam hogy Paul tétovázni kezd. Talán eldobja a papírt, aztán kinek kell ez a sz*r mondattal elhagyja a helyszínt? A tüdőmbe leáramló gomolygó füst, megnyugtatott kissé, de még mindig, igen csak ideges voltam hogy nem fog sikerülni. Természetesen, valami mást könnyedén tovább adok. Például egy normális telket, ha valaki kételkedik akkor takarodhat, de egy ilyen lepukkant kéglit eladni szinte már művészet. De mikor aláfirkantsa, boldogság hormonok szabadulnak fel bennem. A pipámból, folyékony boldogságot szippantok magamba, aztán, meg is kapom a jól megérdemelt pénzt. Vagy nagy céljai vannak ennek a férfinak, vagy színtisztán bolond hogy belement ebbe az üzletbe. -250 rongyot kidob azért, hogy egy ilyen ócska lebujt vegyen tervek nélkül? Ez kissé meglepett. Bocsánat a fogalmazásért, de most hogy túl vagyunk az üzleten, eléggé meglepődtem. 250 ezret ad ezért az épületért, tervek nélkül. Őszintén szólva is sokkolt a hír, bár én is hasonló hülyeséget csináltam, de hozzá kell azt is tennem hogy nem néztem meg az épületet. Talán úgy megvenni valamit még nagyobb hülyeség volt, de túl nagy önbizalommal érkeztem. De most végre, neki állhatok az üzletnek, nem piti sarki dílerként, még ha város szerte ismert drogkirályként se indulhatok el ebből. De majd egyszer arra is sor fog kerülni. -Persze, ha nem akar még valamivel tisztában lenni, akkor kész vagyunk, én pedig távozok.
- Hiába no, a szerencsére bízom magam – felelem vigyorogva. Talán azt hiszi, hogy őrült vagyok. Talán nem. Kit érdekel, de most úgy őszintén? Már annak is örülök, hogy itt vagyok, annak meg még inkább, hogy nem kell a drága hotelekben éjszakáznom. Közben körülnézek és egyre inkább meggyőzöm magam, hogy szükségem van erre a helyre. Ha erőltetem magam, már láthatom is, ahogy megtelik élettel. Jó sok képzelőerőre van persze szükségem hozzá. Nem baj, van abból bőven! Egyébként is: Rómát sem egy nap alatt építették, én meg mégis egy kocsmát szeretnék itt nyitni. Mi lesz ehhez képest az antik Róma minden dicsősége? - Nem tud esetleg olyanokat a környékről, akik olcsón melóznak? – kérdeztem a fickót. – Ahogy elnézem itt falakat kell verni… bár, azt magam is meg tudom csinálni. Ott van még a vízvezetékek meg a fűtés kérdése, továbbá a tető sem éppen álmaim házáé, bár lehet alóla vizsgálni a csillagokat. Ha jól sejtem, ez bőven benne lesz a csillagászati kategóriában. - vigyorodok el. – Egyébként, eleget beszéltünk már rólam. Magával mi a helyzet? Mit vétett, hogy magához került ez a lebuj? Próbálom elfelejteni, hogy éppen most szóltam le a saját tulajdonomat. Hiába, ami a szívemen, az a számon, és ez tényleg egy ótvar hely, de a fekvése viszonylag jó. Legalább a reklámra kevesebbet kell költenem. Szerzek egy neont, vagy esetleg valami szimpla reklámtáblát. Az egyetemisták úgyis benéznek: többször szedtem már össze Lilyt, miközben egyetemre járt, mint ahányszor meg tudnám számolni a két kezemen. Szerencsétlen lány nem volt éppen együttműködő csontrészegen, de hát Istenem, némi kikapcsolódást mind megérdemlünk. Mondjuk azt is érdekes volt elmagyarázni Johny őrmesternek, hogy miért van lehányva a díszegyenruhám… Régi szép napok.
Szerencse... Nem szeretem ezt a szót, sokkal egyszerűbb szilárd tényekre bízni magamat így nem kell annyira aggódnom, hacsak ki nem derül hogy az annak hit tények még sem annyira szilárdak, így talán a biztonság fejfájdítóbb lehet mint a bizonytalanság. De ki hogy van összerakva, ebbe nekem nincs jogom beleszólni. -Hát, friss vagyok a városban nem ismerek sok embert. Nem is ezzel tervezek foglalkozni, nagyon el sem gondolkodtam az épület felújításán, szóval fogalmam sincs - ezután a másik mondatára kezdtem válaszolni - Igazából, volt egy kis befektetett pénzem és meg sem néztem az épületet vásárlás előtt. Gondoltam bárhol elalszom nem ez a lényeg, de nem pont erre számítottam szóval, inkább a szálloda mellett döntöttem. A pénz mehet jobb helyre is. Elmosolyodtam, remélhetőleg sikerül akkora hírnevet szereznem a mocskos körökben hamarosan hogy Paul is azt hallja hogy ha kell valami keresd Jacobb Hellt, vagy még jobb, Jacob emberei bármit meg tudnak szerezni neked, olcsón, minőségit és még gyors is a kiszolgálás. Mindig biztonságos üzlet, ha azonnal be akarsz tépni menj hozzá! De ez sajnos még a jövő zenéje, nem valószínű hogy ilyet hallok másoktól holnap vagy holnap után. De 1 vagy 2, esetleg 3 év múlva ilyenről is lehet még szó.
Rövid időn belül kiderült, hogy z első itteni ismerősöm is friss a városban. Remek, teljesen olyan érzésem lett, mintha még jobban elvesztem volna. Jó dolog olyat ismerni, aki szintén alig tud valamit a városról. Bár, biztos vagyok benne, hogy azért ő jobban kiigazodik itt, mint én, elvégre én tényleg körülbelül fél órája vagyok itt. - Hát igen, a szálloda mégiscsak kényelmesebb! – nevetek föl gondterhelten. Számomra nem lesz az, azt már tudom. Itt maradok, bármi történjen is. Jöhet akár a hét pokol is, akkor is kocsmát csinálok ebből a helyből, Istenemre esküszöm! Persze, ezzel elleszek egy jó darabig, ez egyértelmű, de hát az embernek kell a hosszú elfoglaltság, vagy unatkozni kezd. Kérdéses, hogy a fejem ütemes veregetése a falba mennyire minősül hosszú távú elfoglaltságnak. Gondolataim Lily felé terelődnek és arra, hogy mekkorát keverne le nekem, ha látná, hogy mit is műveltem éppenséggel. Az biztos, hogy lenyakazna, főleg, ha megtudná, hogy minden spórolt pénzem elment százezret leszámítva. Édes jó Istenem, sosem szabad megtudnia… - Lesz még más is, Mr. Hell, vagy végeztünk? – kérdezem végül, mikor a csend már kezd túlontúl hosszúra nyúlni. Lily haragjáról szóló gondolataimat egyelőre a háttérbe űzöm, és Jacobra fókuszálok.
Az egyetlen hátránya annak, ha kibelezel valakit az, hogy te is bőven kapsz a delikvens véréből. Bosszantó, ráadásul világítótoronyként jelzi, hogy nemrég akadtál össze valakivel, és a másik húzta a rövidebbet. Ami önmagában nem baj, csakhogy a vérszag vonzz minden farkast. Márpedig ebben a városban egyébként se nehéz vérfarkasba botlani. Egy köztéri szökőkútban megmostam a kezem, ám a szagot ennyivel nem lehet eltüntetni. Mindegy, legalább a látvány nem ingerel senkit. Nem zűrt kavarni jöttem, nekem az a jó, ha minél kevesebben, minél kevesebbet tudnak rólam. Jobb szeretek megmaradni egy árnyéknak a számtalan másik között, mert az árnyak közül könnyebb lecsapni... Elkalandoztak a gondolataim. Megráztam magam és a feladatomra koncentráltam. Ez a Marcus nem éppen olyan fajta, akit Mortimer szívesen látna - legalábbis eddigi ismereteim alapján a Protektorról és a kutyáról. Ha valaki ennyire el akarja söpörni az Őrzőket, arról jobb, ha az öreg is tud. Még akkor is, ha a terv nevetséges. Egy egész közösséget is nehéz félreállítani, nemhogy az egész fajt! Ez már túlment az őrültség határán, ez egyszerűen baromság volt. Főleg itt, Fairbanksben, ahol egyik falkának sem volt baja az őrzőkkel, inkább a minél jobb kapcsolatra törekedtek. Na, igen, ha valamelyik társaság mellé odaállnának, a másik menthetetlenül bukna, mert az már túl sok lenne együtt. Az Őrzők veszélyesek, erősek. A vérfarkasok dettó. De a kettő együtt még annál is durvább, ezt azt hiszem, egy magamfajta "hibrid" tudja a legjobban. A mágia ott zubogott a bőröm alatt, a bestiám pedig élvezettel lubickolt benne. Egy sikátoron át terveztem levágni az utat az egyetem felé. Már a kis köz felénél jártam, amikor tömény vérszag csapta meg az orrom. Ismerős véré, olyan sűrűn, hogy egy pillanatra azt hittem, Marcus valahogy elvonszolta magát idáig. Aztán megláttam a szőke nőstényt, s egyből felismertem. Jó az arcmemóriám. - Pökhendi barátomnak ma k*rva szar éjszakája van - szólaltam meg, és megálltam, hagyva, hogy a nőstény válassza meg a távolságot. Láttam, hogy valamit szorongatott a kezében, s ahogy jobban figyeltem, már azt is láttam, hogy mit. A szám sarka finoman fölfelé görbült, ami nálam már-már egy vigyornak illett be. - Hagytál belőle valamit?
Az egyetlen hátránya annak, ha kibelezel valakit az, hogy te is bőven kapsz a delikvens véréből. Bosszantó, ráadásul világítótoronyként jelzi, hogy nemrég akadtál össze valakivel, és a másik húzta a rövidebbet. Ami önmagában nem baj, csakhogy a vérszag vonzz minden farkast. Márpedig ebben a városban egyébként se nehéz vérfarkasba botlani. Egy köztéri szökőkútban megmostam a kezem, ám a szagot ennyivel nem lehet eltüntetni. Mindegy, legalább a látvány nem ingerel senkit. Nem zűrt kavarni jöttem, nekem az a jó, ha minél kevesebben, minél kevesebbet tudnak rólam. Jobb szeretek megmaradni egy árnyéknak a számtalan másik között, mert az árnyak közül könnyebb lecsapni... Elkalandoztak a gondolataim. Megráztam magam és a feladatomra koncentráltam. Ez a Marcus nem éppen olyan fajta, akit Mortimer szívesen látna - legalábbis eddigi ismereteim alapján a Protektorról és a kutyáról. Ha valaki ennyire el akarja söpörni az Őrzőket, arról jobb, ha az öreg is tud. Még akkor is, ha a terv nevetséges. Egy egész közösséget is nehéz félreállítani, nemhogy az egész fajt! Ez már túlment az őrültség határán, ez egyszerűen baromság volt. Főleg itt, Fairbanksben, ahol egyik falkának sem volt baja az őrzőkkel, inkább a minél jobb kapcsolatra törekedtek. Na, igen, ha valamelyik társaság mellé odaállnának, a másik menthetetlenül bukna, mert az már túl sok lenne együtt. Az Őrzők veszélyesek, erősek. A vérfarkasok dettó. De a kettő együtt még annál is durvább, ezt azt hiszem, egy magamfajta "hibrid" tudja a legjobban. A mágia ott zubogott a bőröm alatt, a bestiám pedig élvezettel lubickolt benne. Egy sikátoron át terveztem levágni az utat az egyetem felé. Már a kis köz felénél jártam, amikor tömény vérszag csapta meg az orrom. Ismerős véré, olyan sűrűn, hogy egy pillanatra azt hittem, Marcus valahogy elvonszolta magát idáig. Aztán megláttam a szőke nőstényt, s egyből felismertem. Jó az arcmemóriám. - Pökhendi barátomnak ma k*rva szar éjszakája van - szólaltam meg, és megálltam, hagyva, hogy a nőstény válassza meg a távolságot. Láttam, hogy valamit szorongatott a kezében, s ahogy jobban figyeltem, már azt is láttam, hogy mit. A szám sarka finoman fölfelé görbült, ami nálam már-már egy vigyornak illett be. - Hagytál belőle valamit?
A dicső szerzeményemmel éppen fütyörészve tartottam hazafelé, amikor kissé túlságosan népes lett az imádott kis sötét sikátorom. Elvileg taxival akartam hazamenni, mert már nem volt kedvem semmi máshoz, csak elrejteni az új játékszerem, esetleg kitalálni valami jópofa programot mára, ami nekem is fáj kissé, hogy felpezsdüljön a vérem. A belső combomba tőrrel faragott Habsburg ház szinte már teljesen begyógyult, már fájni sem fájt.A ruhám persze romokban hevert, a polomon a mintha kivehető volt még annyira a tömérdek vértől, hogy eszembe jusson úgy tűnik jósi képességekkel választottam ezt mára. A pink tüllszoknyám és a balettcipőm sem úszta meg, illetve úsztak a vérben... Nos igen, a vörös nem megy a rózsaszínhez, dehát istenem, nem lehet minden tökéletes... néha még én is hibázok. Illetve a hülye farkasok szúrják el a színvilágom azzal, hogy rám folyatják a vérüket. Amikor rájöttem, hogy szegény Maddoxot otthagytam a játszótéren, akkor kissé elszomorodtam, de végül megnyugtatott, hogy szereztem helyette más játékot, ami egész jó csere volt. Aztán érzékeltem a másik farkast, habár a tömény vérszag, ami körbelengett kissé rontott a szaglásomon. Az arcomra afféle sátán kishúga mosoly költözött, amint meghallottam a másik szavait, meg persze ahogy a fejemben összeállt a kép. Felismertem a farkast, habár nem tudtam mit keres itt ilyenkor. De egyenlőre belementem a játékba. - Csak azt ne mond, hogy te voltál az, aki olyan művészien kiszedted a belsőségeit, annak a farkasnak csúfolt borzalomnak? Ilyen kicsi lenne a világ? - kérdeztem felvont szemöldökkel, továbbra is ördögi mosollyal. Aztán megcsóváltam azt, amit az a fickó már nem csóvál és körbevigyorogtam a fejem hozzá. - És ne aggódj, valamit hagytam, ha még visszavágysz... Csak azt hoztam el, amit olyan nagyon ajánlgatott nekem... Gondoltam ha ennyire szeretné, hát megteszem neki. - vontam vállat lazán. ~ Nézzenek csak oda, miből lesz a cserebogár... ~ Közben kíváncsian figyeltem a másik farkast, ezzel a tudattal, máris kezdett érdekes figura lenni, határozottan érdekes.
Kezdőlap
