Nem is tudom, mikor álltam utoljára ilyen közel a nevetéshez. Káröröm lett volna részben? Megeshet. A nőstény szavai, és mellé a péniszes integetés viszont elég komikus volt, még az én szememben is. Az a farkas tényleg nem normális, hogy még a farkét kínálgatja,a mikor egyszer már helyben hagyták, ráadásul egy olyan nőnek, mint Calla. Tényleg nem normális. - Én voltam - bólintottam. - Érzékeny témát feszegetett, hát én is feszegettem őt egy kicsit. - Most már kifejezetten mosolyogtam, de ez olyan mosoly volt, amit az emberek kilencven százaléka élete utolsó pillanatában láthat csak. A Geertz falka tudna róla mesélni... illetve nem, mert aki tudna, az mind halott. - Kiéltem rajta magam, köszönöm. Ha ma éjjel újból összefutnék vele, többé más nem látná. A hozzá hasonlók nem szokták túlélni a második randit velem. Nem tehetek róla, egyszerűen viszket tőlük a tenyerem, a farkasom pedig izgága lesz, és mindez csak akkor múlik el, ha a kiváltó okot megszüntetem. Én így intézem a dolgaim, sőt, most még úriember voltam, Mortimer se szólhat egy szót sem, Marcus még élt, amikor otthagytam, a nőstény látogatásakor is életben volt, hogy most mi van vele... fene tudja, egy biztos: csak magának köszönheti. - Tervezel további áldozatokat, vagy a pólód ómen szerepe Marcusnál véget ért? - Csak a miheztartás végett, és hogy tudjam, mennyire kell fedezékben tartanom a farkam.
Figyeltem a másik farkas arcát és határozottan tetszett a mosolya, volt abban valami ami megfogott. Talán egy kis tükröződés lett volna? Áh fene tudja, minden esetre érdekes volt, annyi szent. ~ Csoda történt... egy figura Fairbanksben, aki nem untat halálra! ~ - Én is így voltam vele... kínálta, én meg elvettem. Azt hiszem ennek a Marcusnak határozottan nagy igénye lehet a fájdalomra, vagy egyszerűen nem tudja, hogy nem jó életbiztosítás felhúzni a nagyokat. - közöltem teljes öntudattal, majd könnyeden megvontam véres pólóba bujtatott vállam. És igen, legyek kutya, de volt valami a mosolyában, azt hiszem kedvem lett volna bulizni vele egyet. ~ Vittorio, ha jól rémlik... nos egyszer elkaplak egy partyra barátom... ~ - Hmmm, tehát amondó vagy, hagyjuk meg az élvezetet a későn érkezőknek is, hogy még valamit lefarigcsáljanak abból a Marcus gyerekből? Hmmm... nos nem rossz ötlet, úgy jó a munka, ha mindenkinek jut. - közöltem sötét mosollyal, tűnődve simogatva az állam, mint aki komolyan gondolkozik, hogy hagyjuk-e élni azt a férget. Én nem hagytam volna, felhúzta az agyam rendesen, de egyenlőre beértem egy kis szuvenírrel, egyenlőre.... A szavai hatására megnéztem a pólóm ismét, mint aki most látja elsőnek. Majd megvontam a vállam és könnyedén feleltem. - Nem, azt hiszem ennyi ereklye mára elég lesz. Egyenlőre már csak olyat terveztem, ami nekem fog fájni, de a bélyeggyűjtést szerintem csak holnap folytatom. - közöltem flegmán. - Habár, ha nagy a kísértés, ki tudja... - tettem még hozzá sötét mosollyal és felvont szemöldökkel.
A magam részéről az utóbbira tettem le a voksom. - Túl nagy a szája, és nem tudja, hol a határ. - Legalábbis nekem ez jött le abból a röpke ismeretségből. Cseppet sem normális, ha valaki nem képes felfogni, hogy olyasvalakivel kekeckedik, aki könnyedén a másvilágra küldheti. Közelebb sétáltam, de csak lassan, és mindössze pár lépéssel. Nem akartam, hogy támadásnak higgye, a mai éjszakára kiszórakoztam magam vérengzés terén, és jelenleg úgy gondoltam, hogy igazán nagy kár lenne egy ilyen... tökös csajjal most összebalhézni. Okot se adott még rá, én pedig azért annyira elvetemült nem vagyok, hogy anélkül támadjak. Az már más kérdés, hogy a minimális indok is elég. - Ha még egy magunkfajta belé botlik, szerintem többé senki sem szerez tőle szuvenírt - ráztam meg a fejem. - Mit tervez a kis Marcusszal? - kérdeztem, de egyáltalán nem kellett válaszolnia. Valójában semmi közöm nem volt hozzá, de attól még kíváncsi lehettem. Márpedig Calla határozottan kíváncsivá tett, elvégre nem minden éjjel botlik a farkas fia nemes bizsuval flangáló nőstényekbe elhagyatott, sötét sikátorokban. - Szóval mazochista vagy? - vontam fel én is a szemöldököm, és az a furcsa mosoly megint kiült a képemre. Ha így folytatom, Vidor leszek reggelre... - Miféle fájdalmat szeretsz?
- Hmmmm talán egyszer majd megtanulja, vagy nem marad semmije, amit elveszíthet. - vigyorogtam továbbra is rendületlenül. Figyeltem ahogy közelebb jön, de egyáltalán nem fogtam fel fenyegetésnek. Az egészen más dolog, hogy többnyire semmit nem fogtam fel fenyegetésnek, mert nem voltam hajlandó elismerni, hogy bárki is árthatna nekem. ~ Beképzeltség lenne? Nem. Egyszerűen tisztában vagyok vele dicső vérem, dicső népem és a vadállatom ereje révén mire vagyok képes. Ilyen egyszerű. ~ Amikor megállt, immár közelebb felvont szemöldökkel végigmértem. Ő határozottan nem volt annyira vértől tocsogó, mint én, de azért kis erőlködéssel rajta is éreztem az idegen vér szagát, habár nem volt könnyű az engem borító vérfelhőn keresztül bármit is érezni. Elvigyorodtam a gondolatra, hogy még egy ilyen kis játékot lenyom valaki Marcussal. Határozottan felizgatta a fantáziám a kép... Hmm talán vissza kéne mennem megnézni nem bandázik-e valaki Marcus fiúval. Aztán a kérdésére vetettem egy pillantást az undorító véres húscafatra és tűnődő arcot öltöttem. - Nos nem is tudom... Lehet bekereteztetem és kirakom a falra... - vetettem rá egy gonoszkás mosolyt, kíváncsi voltam hogyan reagál. Mellesleg tényleg gondolkoztam rajta, úgyis olyan üres a falam. - Amúgy max Castor kezébe nyomom, hogy lássa nélküle is tudok partyzni. - mondtam enyhe ingerültséggel a hangomban. Az utolsó szavaira kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén és a fehér szörnyeteg, aki bennem élt, de egy volt velem izgatottan körözni kezdett odabent a lelkem mélyén. Figyeltem azt a sokat sejtetető mosolyt, amihez hasonló ült az én arcomon is szerintem. Aztán felvontam a szemöldököm, majd megvontam a vállam. - Nos így is mondhatjuk, főleg az utóbbi időben szoktam rá. Kissé unalmas az élet és fel kell dobni valahogy. Az a legjobb, ha meg tudok kínozni valakit, de az is megteszi, ha nekem fáj. Hogy hogyan? Teljesen mindegy... a kreativitást mindig is értékeltem, habár többnyire csak én vagyok a kreatív. - sóhajtottam fel. Komolyan szomorú volt, hogy egyesek dominánsnak vallották maguk mégsem tudtam elég messzire elmenni ahhoz, hogy élvezzem. ~ Szánalmas halandók... ~ Kicsit közelebb hajoltam, mint aki valami titkot akar elárulni, pedig csak szórakoztam, határozottan kezdtem élvezni ezt a kis afterpartyt. - A válasz tehát egyszerű. Bármit ami fáj, ami nagyon fáj....
Egy leheletnyit elfintorodtam arra, hogy kiteszi a falra. Úgy voltam vele, hogy akit elintéztem, azt utána elküldtem drága atyámnak. Az már más tészta, hogy a legtöbb, brutálisan kivégzett farkas abból a falkából került ki, őket pedig eltüntetni akartam a föld színéről, nem még a lakásom falán is őket bámulni. Mindemellett pedig nekem bőven megérte a látvány, ahogy apám és William hulla sápadtan néznek egy-egy karóba húzott, szétkarcolt mellkasú farkasukra. Féltek. A félelmük pedig édes volt és tovább fűtötte a gyűlöletem. Már nem kellett sok, már közel voltam, még ha jelenleg nem is ismertem a tartózkodási helyüket. Halottak. Csak még nem tudják. - A helyedben visszaküldeném neki dedikálva. - Vállat vontam. - De nem vagyok a helyedben, szóval akár a torkán is ledughatod, ha legközelebb összefuttok. Vagy a faladon is tarthatod. Nem lelkesedett különösebben, amikor az Alfájáról beszélt. Nézzenek oda, mik nincsenek... Képtelen voltam eldönteni, hogy szimpatikus a nőstény, vagy egyszerűen őrült, és ki akarom nyírni. Talán mindkettő. Egy biztos: beteg. De pont én ítélnék meg ez alapján bárkit is? - Gondolom nem szívesen adnád át a trófeád. - Igen, ott kicsit mellényúltam, hogy nem szereztem a hímtől esszenciát. Illetve volt nálam vér, de azt meg lemostam. Utólag kezdtem bánni, de késő bánat. Kedven azonban fikarcnyi sem akadt, hogy visszamenjek a játszótérre, és esetleg egy másik farkassal hadakozzak a konc fölött. Nem, nem. Calla szerzeménye viszont tökéletesen megfelelne, bár nem tudom, Mortimer mit szólna, ha valakinek a farkát dobnám az asztalára esszencia gyanánt. Márpedig ettől a farkastól nem ártott, ha valóban olyan kártékony lesz, mint amilyennek beharangozta magát. Egyik ujjam végighúztam az állán, a mozdulat végére megjelent a karmom, s kissé megkarcoltam a bőrét. - Okozhatok fájdalmat, cserébe kéne nekem az a pöcs. - Ó, igen, ha valamit elcsesztünk, próbáljuk biznisszel helyrehozni. Egyébiránt, ha ebbe nem megy bele, akkor is kap kínt, mert akkor több mint valószínű, hogy erővel fogom elvenni tőle ami nekem kell.
- Dedikálva? Hmmm határozottan nem is rossz ötlet. - vigyorodtam el. Elképzeltem azt a jelenetet. Marcus bácsi ücsörög az irodájában, amikor megjön az ajánlott küldemény. Tűnődve bámul ki a fejéből, nem tudja ki küldözget neki tortát, vagy egyéb hülyeséget... de mégis kinyitja és megtalálja benne... a saját farkát egy szeretettel Kattől felirattal. Majdnem elkezdtem szakadni, pedig csak elképzeltem a dolgot. Azt hiszem egy kamerát is mellé kellene csempésznem, úgy lenne igazi a dolog. ~ Hmm, talán meg is teszem... ~ - Nem, valóban nem. - vigyorogtam. Habár igazából nem igazán érdekelt a dolog. Csak azért hoztam el, mert éppen olyan napom volt, meg persze azért, hogyha esetleg valaki arra járna, az ne tudja összeszedni és visszaragasztani a helyére.... Mert akkor aztán tényleg elrontották volna a játékomat. Igazából nem is tudtam mit kezdjek vele, eredetileg Castornak akartam adni, de nem tudom mennyire értékelte volna. Valójában arra is van esély, hogy kidobtam volna a következő sarkon a kukába, mostmár azonban, hogy Vittorio érdeklődött utána, már biztos voltam benne, hogy marad. Amikor megérintette a bőröm a bestiám szinte szikrázott az izgalomtól. Már kíváncsi volt, ezt akarta, tudta, hogy valaki végre méltó hozzá, azt akarta, hogy bántsák, és hogy valaki olyan, akiben van egy kis kreativitás... én akartam vagy ő? De hisz egyek voltunk, egy szörnyeteg, csak két részletben. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, belenyomva az állam a karmaiba. Éreztem, mikor serken ki rendesen a vérem. Majd amikor már a fülénél jártam nagyon nagy volt a késztetés, hogy megharapjam, hogy jó erősen beleharapjak a nyakába... De egyenlőre ezt elnyomtam, csak kinyúltam a kezéért és megfogtam, belenyomva a véres húsdarabkát, kissé groteszk kézfogás volt, de már nála volt. Igazából nekem amúgy sem kellett, de így még talán valamit nyerhetek is vele. - Áll az alku... - suttogtam a fülébe mély hangon, ami közel állt a fenevadam morgásához.
A kézfogás f*szára sikeredett és bizarra. Hogy is mondjam... nem szoktam mások pöcsét fogdosni, legfeljebb annyi időre, hogy letépjem, de hogy tartogassam... Na, nem baj, teljesítem az üzlet rám vonatkozó részét, aztán lepasszolom a cuccot Mortimernek, és onnantól mosom kezeim. Calla felpörgött a gondolatra, hogy bántani fogom, a farkasom pedig ettől indult be. Ha élvezetes fájdalom kell neki, tőlem megkapja. Miközben az álláról csepegő vért lenyaltam, karmos ujjaim a bugyija alá siklottak. - Remélem nem fogsz idesikongatni minden környékbelit - duruzsoltam, majd két félig embrei, félig állati ujjammal belé hatoltam. - Kár lenne, ha valaki megzavarná a szórakozásunk. - A karmaim hosszabbra nyúltak benne, és belülről durván felsértették. Éreztem, hogy egyből vér csorgott a kezemre. Elkezdtem mozgatni benne az ujjaim, minden mozdulattal kikarmoltam belőle egy kis darabot. Hüvelykujjam karma ezalatt a csiklóját téptem.
//Bocs, hogy ilyen kurta lett, de remélem elég velős. //
Nos sok beteg dolgot csináltam már életemben, de az azért még nálam is ritka volt, hogy egyes farkasok farkát nyomjam másik farkasok kezébe... habár volt valami határozottan felpörgető a dologban, afféle beteges módon, de egészen érdekes elképzelés volt. Minden esetre valamiért volt egy olyan érzésem, hogy Vittorio azért annyira nem lelkesedne, hogyha megosztanám vele ettől milyen gondolat ötlött fel elmém feneketlen sötétségéből. ~ Idesikoltani? ~ Éppen megosztottam volna a beképzelt farkasával, hogy én nem szoktam sikoltozni, de olyan gyorsan cselekedett, hogy nem igazán maradt időm a klein Süß felhomályosítására.... Amint megéreztem a karmokat a húsomban kissé felé dőltem, de ezek kívül mást nem csináltam, egyenlőre meglepett és a meglepetés volt a legerősebb, aztán árasztott csak el a fájdalom, a fájdalom, ami pillanatok alatt gyönyörré vált, ahogy mindig. ~ Nos kreatív indítás, ezt meg kell hagyni... ~ Közelebb dőltem hozzá, még jobban felnyomva magamnak a karmait és ismét a fülébe súgtam, olyan közel álltunk egymáshoz, hogy szerintem ha valaki messziről néz és nem látja a combomon patakokban folyó vért, ami elvegyült az előző áldozatoméval, akkor valami hülye szerelmespárnak néz minket. - Nem is tudtam, hogy így felébreszti a vágyad egy másik farkas farka... Jó tudom, de nem bírtam ki, hogy ne süssem el a poént. Kissé megmozdítottam a csípőm, mire a fájdalom édes mézként folyt végig rajtam én pedig elégedetten dőzsöltem benne. Igen, ez már tetszett, határozottan élveztem. Kezdett a szörnyeteg felébredni bennem. Ha már ott voltam beleharaptam a fülébe, csak hogy érezze a törődést. Nem szedtem le, csak érezni akartam a vére ízét... Nem volt finomabb, mint a vér íze...
Felmordultam és torz mosolyra húztam a szám a megjegyzés hallatán, aztán amikor a fülembe harapott, elrántottam a fejem, egy pillanatig rávicsorogtam, aztán agyaraim közé kaptam alsó ajkát és erősen megharaptam. Pontosabban: átharaptam. Ez nem csók volt... attól világok választották el. Nem hazudott, valóban élvezte a fájdalmat. A legtöbb nőnek csak a szája járt, általában fájdalom alatt egy-két szenvedélyes karmolást vagy némi harapdálást értettek, ami nagy csalódás a farkas fiának, ha épp tombolni akar, de gyilkolás nélkül. Calla azonban igazat mondott. Szerencséje, már csak az indítás miatt is, mert ha gyengébb lenne, kisebb fájdalomküszöbbel, akkor már üvöltene fájdalmában. Elengedtem a száját. - Szemtelenkedj még - alul fogást váltottam rajta, a két ujjam már a seggében járt, a hüvelykujjam pedig a hüvelyét tépte fel még jobban -, és megszabadítalak valami kicsi, kerek, rózsaszíntől? - hajoltam le oda, ahol a mellbimbót sejtettem, felpillantottam az arcába és morogtam. Hogy agressziótól, vagy azért, mert nekem is tetszett a helyzet, azt nem tudom. Talán mindkettő. Ráharaptam, és lassan növeltem a nyomást, majd kíméletlenül húzni kezdtem. Ha valahogy nem állít meg, letépem a mellbimbóját.
~ Hogy szemtelenkedni? Oh... ha tudná milyen az, amikor tényleg szemtelen vagyok... ~ Elvigyorodtam, lenyaltam a vért a saját ajkamról... A két vér elkeveredett egymással, éreztem ahogy a két aroma összeolvad a számban... mint a csokoládé. Eszel egy ilyet, meg egy olyat és a kettőből valami egészen új lesz... Hallgattam a szavait és elvigyorodtam csak azon amiket mondott. Igazából nem nagyon érdekelt a dolog, k*rvára fog fájni, ha kirág valamit belőlem, de ez soha nem hatott meg túlságosan. ~ Viszont az egyik kedvenc pólómnak azt hiszem annyi... ~ Ahhoz nem volt kedvem, hogy szépen szétrágja a dolgot, szóval úgy gondoltam előbb leveszem, utána szórakozhat, ehhez viszont abba kellett kicsit hagynia, amit csinált... mellesleg határozottan jól. Már nem számoltam hány karma és hol van, éreztem a combomon végigfolyó forró vért és ez baromira bejött, ráadásul az összes baromi érzékeny szövetet úgy megszaggatta, hogy lassan egy hatalmas idegvégződés leszek eltelve kínnal... Viszont egyenlőre azt akartam, hogy a mellem hagyja békén, hogy levehessem a pólóm. Az egyik kezemmel belefogtam a hajába és húzni kezdtem el, a másikkal pedig szépen lassan végigszántottam a hátán, hátha felemeli végre a fejét egy kicsit. ~ Had vegyem le a pólóm. ~ üzentem neki gondolatban, hátha ez hamarabb eljut a tudatáig, mint az, hogyha beszélnék... Amúgy nem akartam hogy abbahagyja, még nem. Ez perpillanat tökéletesen elterelte a figyelmem mindenről...
Morogtam, amikor próbálta elhúzni a fejem. Ne szakítsa félbe a szórakozásom senki, azért kifejezetten morcos vagyok. Meghallottam a fejemben szóló üzenetét, és egy állatias, nem túl lelkes hangot követően elengedtem, ujjaimat pedig durván kirántottam belőle. Az egész kezem a vérében úszott, csak úgy, mint az ő combjai. Marcus vérének a szagát lassan elnyomta, átvette Calla frissen kiömlő vére. A szemem már sárga volt, a bestiám a felszín alatt ólálkodott, ugrásra készen, de most ő sem gyilkolni akart, szimplán szadizni. - Igyekezz! - dörmögtem türelmetlenül.
Lustán kéjesen elmosolyodtam. Volt valami hideg vadállatias az egész játékban. ~ Igen, azt hiszem erre szükség volt... ~ Figyeltem, ahogy hátra lép, és minden mozdulatomban éreztem a kínt, az egész belsőm szinte lángolt a fájdalomtól. Nem voltam más csak 170 cm fájdalom és szenvedés... de nem igazán bántam a dolgot. Lusta már-már unatkozó mozdulatokkal húztam le a szerencsétlen pólómat. Ahol nem volt véres, ott elszakadt és már mosogatórongynak sem igazán lehetett használni. Könnyeden vállat vontam és ledobtam. A hófehér bőrömön irreálisan mutatott a vér, úgy néztem ki tőle, mint egy halott, pedig még éltem, nagyon is. - Nah gyere, hacsak nem játszanál inkább az elorzott játékoddal... - mondtam incselkedve és a fejem mögött összefűztem a karjaim. Ez nagyon öngyilkos dolog volt, de túl voltam azon, hogy érdekeljen a dolog. Igazából kezdtem oda jutni, hogy túl voltam én már mindenen. ~ Vajon meddig megyek el? Majd meglátjuk ő meddig bírja... ~
A szemem izzott, a vad, állatias morgás állandósult, a szemfogaim agyarakká nyúltak, a karmaimat se tudtam visszahúzni. Eluralkodott rajtam a szörnyeteg. Nem a farkas, ami bennem élt, ó, ugyan, ő jól nevelt volt, csak akkor jött, ha hívtam, én voltam a domináns. A szörnyeteg nem én voltam, hanem az, amit belém kényszerítettek, hosszú évtizedeken át vérmezőkön neveltek és mások szenvedésével tápláltak. E fölött nem volt hatalmam. Egy fikarcnyi sem, s csupán annyit tudtam róla, hogyha nem engedem, hogy kiélje magát, megőrülök. Az öcsém miatt bántam egyedül, a többi ember és farkas hidegen hagyott. A felhívásra torz mosolyra húztam a szám. Odaléptem hozzá, pár másodpercig a szemébe néztem, majd a szájába tettem a... "zsákmányom". - Szopd! - mordultam rá, majd lehajoltam, és durván egyik mellbimbójára haraptam. Nem voltam sem kíméletes, sem finom, de hát egyikünk sem romantikázni akart - nekem az amúgy sem ment volna, "sajnos" hiányoztam a suliból, amikor azt tanították. Egy két (alkalom adtán négy) lábon járó gyűlölet- és megvetésgóc voltam. Nekem pedig tökéletesen megfelelt így, akinek nem tetszik, öljön meg ha tud. Csak pár percig játszadoztam vele, én se vagyok időmilliomos. Záró mozzanatként egyetlen rántással letéptem a rózsaszín csúcsot, ha eddig nem lökött, vagy távolított el valahogy magától. Hátráltam tőle pár lépést. - Gondolom egyedül is hazatalálsz - nyaltam le a vért a számról. - Hm, egész finom.
Nos tisztázzunk valamit. Szeretem, ha bántanak, majdnem annyira, amennyire imádok bántani másokat. Viszont nem vagyok szub, nagyon, de nagyon nem. Az egy dolog, hogy a fájdalmat szeretem, azt viszont nagyon nem, ha úgy kezelnek, akár egy sexjátékszert. Nem érted mi a különbség? Nos nem gond, a káoszomban úgyis csak az érti a rendszert, aki maga is ebben a káoszban kénytelen élni. Amikor a számba nyomja azt a szart, nos akkor az egy bizonyos határomon felül van. Az ember a plüssállatokat is gyűjti, nem pedig dug velük... Amikor a számba nyomja ráharapok és szépen kettétépem, majd kiköpöm a földre azt a részét, ami a számban marad. Amikor a mellembe harapott a fájdalom kéje egy pillanatra elködösítette az agyam, de aztán amikor a szoknyám maradékával eltávolodott már magamnál voltam. Hűvös nyugalommal ráztam ki az aranyszínű tincseket az arcomból, majd elmosolyodtam, olyan hűvösen és kegyetlenül, ahogy mindig. - Ne aggódj, nem kell hazakísérned... Remélhetőleg nekem sem téged. - részemről ennyi voltam. Kellemesen zsibbadtam, ez elég lesz egy darabig. Jobban szerettem osztani a fájdalmat, de így is kitartok egy darabig. Nem zavart ha meztelenül kell mászkálnom a városba, nem voltam túlzottan szégyenlős, azonban ahhoz nem volt kedvem, hogy sikonyáljanak a hülye halandók. Villámgyorsan alakot váltottam tehát. Közben még figyeltem a fura figurát, akivel mostanában mintha folyton összefújt volna a szél. Majd komótosan megindultam hazafelé. Nem azt mondom, hogy nem fájt minden lépés... nem mondom, mert sajnáltam volna, ha nem fáj. A játéka darabjait meg majd vagy összeszedi a földről, vagy megelégszik azzal, ami a kezében maradt. Ez van, nem dugok plüssállatokkal.
Lassan közeleg a telihold, nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy hová kellene mennem. Semmi helyismeretem nincs, annyit láttam a városból, amennyit szerencsém volt, akkor, amikor Betty-ék kocsijának a hátsó ülésén utaztam. De akkor is inkább az kötött le, hogy tényleg elmondhatatlanul vicces dolog kidugni a fejemet az ablakon, és lógatni a nyelvem! Csak az érzékeimre hagyatkozhatok, hogy rövid és rejtett utat találja az erdő felé, és lehetőleg hajnal előtt vissza is érjek. Nem venném a szívemre, ha Betty aggódna értem. Az már biztos, hogy amerre most ügetek,nem lesz járható út. Örülhetek, ha a saját szagomat követve visszatalálok a házunkhoz. Hmm, házunk... Nem tehetek róla, de már most úgy gondolok rá, mint egy falatnyi helyre, ami közös, és hozzám tartozik. A kék szemeim világítanak a sötétben, azon és a galléromon kívül semmi más nem látszik. Hála a közvilágítás hiányának... Ez a hely kényelmetlenül sötét, és elhagyatott, és talán ideje lenne már hazamenni, vagy legalább is irányt változtatni, mert ha erre haladok tovább, teljesen el fogok veszni. De még mielőtt megfordulnék, odakocogok a sikátor másik végéhez, a szemetes konténerekhez. A földön műanyag zsákokban hever minden, ami már nem fért bele a nagy fém bödönbe. Odalépek, megböködöm az orrommal, majd finom mozdulatokkal kapargatni kezdem. Nincs romlott étel szaga, ember szaga van. A zsák szétszakad, megadja magát még az én gyenge karmaimnak és, és akkor veszem észre, hogy tele van használt ruhákkal. Megijedek, felnyüszítek, és hirtelen ugrok hátrébb. Nem, ennyire még én sem vagyok nyámnyila, csak... Félek a jelektől. Kószálok, barangolok, felfedezek, és belebotlok egy tökéletes ruhadarabba. Előttem a lehetőség: visszaváltozhatok, felvehetem a ruhák valamelyikét, és elmehetek. Élhetek emberként. Talán helytelen dolgot teszek azzal, hogy házi kedvenckét tengődöm egy olyan lány mellett, aki imád. Persze, csak mint egy ebet. Leülök a fenekemre, és szomorú szemöldökrángatásokkal méregetem a kilógó textildarabokat. Halkan nyüszítek rájuk, mintha kétségbeesve kérném rajtuk számon, hogy beléjük botlottam.
Marcus Klein kezdett komolyan a bögyömbe kerülni. Mi az, hogy a farkas fia csak úgy felszívódik, he? Pf... Széltében-hosszában átfésültem a várost, de semmi. Persze az is lehet, hogy miután megtépte az O'Connor kölyköt, jobbnak látta legalább egy kis időre felszívódni. De miért pont azelőtt, hogy mancsra keríthettük volna Calebbel? Ünneprontó! Senki nem tanította meg neki, hogy nem szép dolog mások muriját ilyen csúnyán elcseszni? Alig várom, hogy Castor elé citálhassuk, aztán megkapjuk, ami marad belőle. Egyszerű ügynek tűnt, most mégis fejfájást okoz, az ilyentől pedig morcos leszek! Ez egyébként sem ritka nálam és nem nehéz elérni... Beesteledett, én pedig még mindig az utcákat jártam. Alig egy hónappal ezelőtt ezt még nem mertem volna, de amióta visszakaptam a farkasom, újra a régi voltam. Ráadásul már az erőmet is tudtam árnyékolni, igaz még mindig nem olyan jól, de nem is baj. Engem legalábbis nem zavart, legalább nem kellett attól tartanom, hogy mindenféle jött-ment tacskó belém köt, hogy rajtam próbálgassa, mekkora legény lett a beharapással. Az ilyeneket szívesen jobb létre téríteném. Zuhanyra vágytam, meg egy kis alvásra. Az eredménytelen napok mindig jobban leszívtak mind agyilag, mint fizikailag, mintha non-stop verekedtem volna. Elindultam egy szűk sikátor felé, hogy azon át levágjam az utat. Kicsit már elcsigázott voltam, de annyira azért nem, hogy ne halljam a halk szűkölést, és ne érezzem a farkasszagot. A másodperc tört részéig azt hittem, valódi farkas tévedt a városba, olyan kicsi volt az energiája. Fiatal volt, a százat biztosan nem érte még el. Érdekes volt a bundája: fekete, a nyaka körül fehér sávval. Kék szempár. Különös. Nagyon kevés olyan vérfarkassal találkoztam eddig, akinek a szeme nem változott sárgára az átalakulást követően. Zsebre tettem a kezem, és pár méterre tőle megálltam. Pár ruhával szemezett. - A szemétből akarsz ruházkodni? - kérdeztem köszönés, bemutatkozás meg egyebek helyett. Most nem volt kedvem hozzá, kövezzenek meg érte nyugodtan. - Kétségbe lehetsz esve. Jó, lehet, hogy csak nekem derogált volna, mindenesetre az biztos, hogy inkább szambáztam volna végig meztelenül a városon, minthogy kukabűzös ruhában flangáljak.
Amint megérzem magam mögött a közeledő idegent, lezsibbadok, de szó szerint. A mancsom földbe gyökerezik, pedig nagyon-nagyon szeretnék megfordulni és szemben állni vele, de képtelen vagyok rá. Megszólít, én pedig teljesen megmerevedek, és elnémulok. Lassan fordulok feléje, mert nem megy máshogy. Csak egy röpke pillanatra nézek bele a szemeibe, aztán szűkölve a betonra tekintek, és lekushadok. ~Nem, nem akarok a szemétből ruházkodni!~ - felelem neki nagy hirtelen, és még csak nem is hazudok. A kérdés az, hogy akarok-e ruházkodni,avagy sem - ~Esetleg a területeden vagyok? Bocsáss meg, nem akartam tolakodó lenni...~ Most már veszem a bátorságot arra, hogy megint ránézzek a világító kékségekkel, ami tele van kétségekkel. Egy költő veszett el bennem, csak kár, hogy jelen helyzetben ezzel nem vagyok előrébb. Megpróbálhatnék elsunnyogni mellette, mint aki itt se volt, de félek, hogy nem hagyná annyiban a távozásomat. ~Egy rövid csapást kerestem az erdőségek felé, de eltévedtem, azt hiszem. Haza kellene mennem...~ Avatom be ittlétem miértjébe, de nem mozdulok, nem merek. Sokkal nagyobb és sokkal erősebb, mint én. Egy rossz mozdulat, és Milo a mennybe megy. Félek az idegenektől, azt hiszem.
Milyen kis ijedős. Bár igaz, nem ajánlatos egy sokkal idősebbel és erősebbel szemben harciasnak tűnnie, mert az csúnyán visszaüthet... de még csak fenyegető se vagyok most. Oké, nem vagyok rózsás kedvemben, de azért gyilkolhatnékom se támadt. Ha olyanom akadna, úgyis emberen vagy erdei állaton élném ki. Esetleg Marcus Kleinon. Tettem felé egy lépést, mert azért valahol egy kicsit szemét vagyok, de nem kergettem el. Bár lehet, ehhez elég lett volna csúnyán néznem, és már iszkol is a több kilométeres körzetemből. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy okosan óvatos és alázatos, vagy farkashoz méltatlanul gyáva. - A területem? Nos... nem egészen. - Leguggoltam, így nagyjából szemmagasságban voltam vele, bár amilyen laposan kushadt, lehet hasra kellett volna dobnom magam ahhoz, hogy kicsikarjam a szemkontaktust. Miért volt az fontos? A lesunyt tekintetről nekem mindig a sunyi alakok ugrottak be, akik valamit állandó jelleggel forraltak az ember háta mögött. - Két falka területén vagy - közöltem a rideg valóságot. Valójába nem nagyon lehetett eldönteni, hol kezdőik a hegyiek területe és hol végződik a miénk. Két biztos pont volt: a síparadicsom és a hotel. - És a szagodból ítélve egyikhez sem tartozol. - Tuti nemrég érkezett, egy ilyen bundát már megjegyeztem volna, ha látom. - Mit akartál a ruhákkal? - biccentettem oldalra a fejem, amolyan farkasosan. Haza kellene mennie. Nosztalgikus, a kicsi James szokta ezt sipákolni, amikor éjjel kivittem magammal az utcára tekeregni. Folyton aggodalmaskodott, hogy észreveszik az eltűnésünk. - Hol laksz? - kérdeztem különösebb hangsúly nélkül, és közben tovább figyeltem a nem verbális közléseit. Totális behódolás és megadás egy szempillantás alatt egy vadidegen farkassal szemben...
Nem egészen? Most akkor igen, vagy nem? Jó, persze, gondolom, hogy minden bizonnyal van falkája, mint a rendes, normális vérfarkasnak, nem az olyan melléktermékeknek, mint amilyen én vagyok. Leguggol, érzem, hogy a szívem kissé hevesebb ütemre vált. A keze felé nyújtom a fejemet, nagyon lassan, hogy megszaglásszam, már csak megszokásból is, aztán gyorsan, mint a félénk kisgyerek, bele nyalok a tenyerébe. Kifejezem, hogy tudom, hogy ő a főnök, és ez ellen eszem ágában sincs akadékoskodni. Aztán nagyot szusszanok, és végre felnézek a szemébe. Valós elveszettséget láthat bennük, és egy csipetnyit az aggodalmamból. Két falka területén vagyok??? Úr Isten! Annyira meglepődöm a hír hallatán, hogy egyből kinyomom magam, és felülök. ~Micsoda? Kettőén? De én nem, én nem... Nem akarok senkit se megsérteni, csak az erdőbe akartam kijutni. Kérlek, ne vigyél az Alfád elé, jó?~ A mellső mancsaim izegnek-mozognak, ahogy az idegesség hirtelen újult erővel tör elő. Nem ismerem ezt a nőstényt, de a szeme sem áll jól. Talán elhiszi, hogy én ugyan nem akarok balhét, meg területet se akarok foglalni senkitől... ~Három hete vagyok itt...~ - nyalom meg az orromat - ~És a ruhák... A ruhákkal nem akartam semmit. Sőt... Csak megtaláltam őket, és... Rossz dolgokat juttattak eszembe, amikre nem szeretnék gondolni.~ Ennél óvatosabban nem tudom megfogalmazni az igazat anélkül, hogy túl sokat elárulnék. Van egy pont, ahol már hiába erőlködnék, de azt hiszem, hogy még nem akarja kiverni belőlem az utolsó részletet is. ~Nem tudom a címet.~ - vallom be őszintén - Azt tudom, hogy közel van hozzá egy McDonald's. Mindig érzem az olaj szagát. Kertes ház, zöldre van festve.~ Hirtelen elhallgatok, és hátra nézek a ruhákra. Most, hogy találkoztam ezzel a nősténnyel, egész biztos vagyok benne, hogy nem akarok elmenni Betty-éktől. De lehet, hogy holnapra megint felüti a fejét a lelépés gondolata. Fogalmam sincs. ~Remélem, arrafelé egyik falkának sem okozok gondot. Csak Teliholdkor szeretnék kimenni vadászni, de egyébként ki sem mozdulok.~
Három hete van itt, és csak most tudta meg tőlem, hogy mi a helyzet? Ez azért így nem egészen növeli a túlélési esélyeit, ennyire kölyök lenne még? Vagy ennyire elhanyagolta a beharapója? És érdekel ez engem egyáltalán? Jó, persze, olykor én is eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lenne, ha bemarnék valakit, vagy tyúkanyó módjára a szárnyaim alá vennék... de azért nem olyan sűrűn. - Egy jó okot mondj, hogy miért ne tegyem - mondtam hűvösen, s összehúzott szemmel figyeltem, ahogy belenyalt a tenyerembe. Jó fiú. Félős, nem túl okos, de az ösztönei legalább rendben vannak. Nem tudja a címet se... Hogyan maradt eddig életben? Ha szerecséje van, anélkül visszatalál, hogy még valakibe bele ne botlana, aki ifjonc-tépő kedvében van. Nem ismeri a várost, nincs tisztában a helyi farkas viszonyokkal, és még azt is habozás nélkül kifecsegi, hogy körülbelül merre lakik. - De, gondot okozol. Így is több kóbor van a városban és a környékén, mint amennyi gond nélkül megtűrhető, és ők is vadásznak teliholdkor. Nekem édes mindegy, miféle ostobaságok miatt viszed vásárra a bőröd, de jobb ha tudod: itt addig egyáltalán nem vagy biztonságban, amíg egymagad kolbászolsz. - Akkor sem, ha csatlakozik valahova, de hát... - Egyedül élsz, vagy más farkassal, esetleg farkasokkal? - Kételkedtem benne, mert nem éreztem rajta más szörnyetegek nyomát, bár ki tudja, lehet tudná leplezni. Ez a kölyök furcsa volt nekem. Annyira különbözött tőlem és a legtöbb farkastól, akikkel idáig dolgom volt, hogy azt se tudtam igazán, hogyan álljak hozzá. Mindenesetre a felbukkanása kiűzte egy időre a gyermekét szétcincáló dög képét a fejemből. Legalább ennyire jó volt. Ez a hunyászkodó magatartás pedig annyiból megnyugtatott, hogy legalább nem piszkálta fel a farkasom, és nem provokált ki erőfitogtatást.
Mondjak egy jó okot...? Ajvé. Soha semmire nem volt jó okom eddig, és ez nem most fog megváltozni. Amikor legutóbb kiálltam magamért, az lett a vége, hogy itt kötöttem ki. Ha most megint elkezdem a gondolkodást, és végig pörgetem magamban a válaszlehetőségek igen rövid listáját, be kell látnom, hogy nincs olyan dolog, amivel meg tudnám nyerni magamnak. Az mégis miért hatná meg, hogy valaki hazavár, akit nem szeretnék (még) magára hagyni? Olyan hangosat nyelek, hogy kihallatszik, még az egyszerű, emberi fül számára is jól hallható. ~Hát...~ Kezdtem volna el nagy nehezen, de mire a a gondolkodási időm végére értem, ő már folytatta, és kijelentette, hogy gondot okozok. De én ugyan mivel? Azzal, hogy a füvön feküdve napozok, labdázom és nyulakat kergetek? Hát ez aztán igazán nagy probléma lehet mindkét falkának. Az utolsó kérdése az, ami még inkább pumpálásra készteti a véremet odabent. Úgy zubog, hogy szinte már hallom, és egyáltalán nem tetszik. Szeretném megmondani neki, hogy semmi köze hozzá, és különben is, ha más farkasokkal élnék, nem kódorognék teljesen egyedül idekint, de mélyen hallgatok inkább. Erőt veszek magamon, és lehajtott fejjel változom vissza emberi alakomba. Guggoló helyzetben vagyok, a lábujjamat nézem, a kezeimmel pedig a földön támaszkodok. Szusszanok egyet, egészen furcsa, hogy négy láb helyett kettővel kell beérnem, ráadásul az időjárás se javít a helyzetemen. Halk, erőtlen morranással egyenesedem fel, nem takargatom, amim van, és a tekintetem egészen határozottnak tűnik. - Nézd. Ez vagyok én. Ennyim van, amit itt látsz, semmivel sem több. És ez teljesen komoly... Egy alsóm sincs jelenleg, csak ez a test, és hatvannyolc év. Szerinted milyen bajt tudnék én okozni bárkinek? - kissé megered a nyelvem, ennek ellenére a szemem szomorú, a hangom pedig dacosan kétségbe esett - Nem tudok neked jó okot mondani arra, hogy ne vigyél el. De ha elviszel, tudnod kell, hogy én nem vagyok sem veszélyforrás, sem segítség. Nem értek semmihez, a Klánom kiközösített, mert nem tartottam be a szabályaikat, és kidobtak az út mentén. És most egy... most egy... Na igen, most jön a kellemetlenebb rész. El is kapom a nőstényről a tekintetemet, zavartan keresem a megfelelő kifejezést arra, hogy hol is élek, és ott mit csinálok. Még nem hallottam nevetni ezt a nőt idáig, de ennek ellenére máris hallom a kacaját a fejemben. - Egy ember házában élek. Befogadtak, amíg nem tudok talpra állni. Nem tudnak rólam semmit, esküszöm! Szabadkozom egyből, a légzésem felgyorsul, a tekintetemben pedig a rémület villan át. Miért kellett nekem megállni annál a szerencsétlen ruhakupacnál? Miért nem tudtam egyből megfordulni, és követve a szagomat hazanyargalni? Mekkora egy pancser vagyok...
Hogy is mondják? Kibújt a szög a zsákból? Ja, asszem valahogy így. A kisfickó emberré változott, ezzel annyiból lepett meg, hogy az eddigi félős-szégyenlős viselkedéséből kiindulva nem számítottam ilyesmire. Hiába, a három és fél évszázad sem tudja mindenre felkészíteni a farkas lányát, így viszont kénytelen voltam én is felállni - tudod kinek hiányzott, hogy a fütykösével szemezzen... Jó, biztos volt olyan, de én jelenleg nem voltam olyan kedvemben. Hallgattam a magyarázatát, a meséjét, és közben a tekintetét fürkésztem. Tényleg olyan volt, mint egy útszélre hajított kiskutya. Nagy kár, hogy ez nem éppen farkashoz méltó. De... hogy a fészkes fittyfenés füttyösbe lehet így nézni? HOGYAN!? Francba már, ha így folytatja, a végén megizzaszt, pedig csak egy nyavalyás kis földönfutó renegát! Embereknél lakik. Ezek után gondolom helyes a feltételezésem, hogy farkasként, vagyis öleb lett. Megfeszültem, és egy halk, nemtetsző morranás tört fel belőlem, s mielőtt még felfoghattam volna, hogy mit csinálok, vagy ő reagálhatott volna, elkaptam a torkát. Chulyin halkan suttogott, éreztem, hogy rohamos sebességgel csappanni kezdett bennem az indulat, a szorításom pedig finomabb lett. Ennyit engedtem a szellemnek, de a fiút továbbra sem eresztettem. - Öleb! - köptem a szót, a szemem pedig egy pillanatra sárgán villant, de semmi egyéb nem mutatkozott meg a bestiámból. - Talpra állsz? Mégis hogyan, ha? Úgy, hogy engedelmes kuvaszt játszol, és egy hátsókertben futkosol? Pincsi! - Se ruhája, se tartása, se büszkesége, se ereje, se semmije... - Komolyan azt hiszed, hogy egyedül lesz bármi esélyed nem arra, hogy a saját lábadra állj, hanem arra, hogy megéld itt a második holdtöltédet? - Elengedtem. - Ne légy ostoba, és ne csinálj úgy, mint aki eddig nem élt farkasok között!
Amikor a torkom felé nyúl, én ösztönösen hunyom le a szemeimet, és hagytam, hogy tegye, amit jónak lát. Nem fogok ellenkezni, se visítani. Ha kibelez,kibelez, ha nem - akkor nem. De tévedtem, mert nem nevetett ki. Helyette csak megalázott, és be ellett látnom, hogy igaza van. Egy öleb vagyok. De nekem ez nem szégyen. Én nem érzem annak. Ismerem a farkastörvényeket, tisztában voltam azzal, hogy milyen reakciót váltok ki majd az első olyan farkasból, aki megtudja a történetemet. Amikor már nem kapok levegőt, felnyitom a szemem, de nem nézek rá, hanem az eget kutatom, valahol a háztető felett. Addig nem fogok tudni beszélni, amíg el nem enged... Kissé rám jön a köhögés, de szerencsére épp időben enged el. Térdre esek a földön, és megborzongok. Nyelek, de még mindig érzem a keze nyomát a torkomon, és régi emlékek jutnak eszembe. Négykézláb nézek fel rá, a nyakam húsa húzódik, de én ezt egyáltalán nem bánom. Ha valamit, akkor a fájdalmat remekül tűröm. - Idáig is egyedül jöttem el - felköhögtem, aztán feltápászkodtam - De megengeded, hogy én is kérdezzek valamit? Érdeklődtem kíváncsi tekintettel. Nyoma sem volt se sértettségnek, se haragnak az iménti jelenetért. - Mit érdekel téged, hogy ha holnap meghalok? Azt mondtad, hogy már most gondot okozok... Akkor meg nem mindegy? Engedj távoznom, és ígérem, hogy nem hallasz felőlem soha többet. Csak állok, pislogok és várok. Az én arcom akkor is kedvesnek és gondtalannak tűnik, ha a legnagyobb bánat éget belülről. Ez most sem volt másképp. Ellenben ennek a nősténynek a tekintete zord volt, ijesztő és cseppet sem barátságos. Én ennek ellenére bíztam abban, hogy benne is lakik valahol érző lélek. Még akkor is, ha nagyon mélyen... - Kérlek... Engem várnak! - nem várom el, hogy megértse, hogy miféle érzelmi kapocs alakult ki az öleb és a gazdája között. Én ezt a formáját választottam a szeretetnek, de talán lassan rá kellene döbbennem, hogy vannak, akik magát a fogalmat még hírből sem ismerik. Sajnálom őket...
Figyeltem, ahogy köhécselve összeszedte magát. Vártam volna valamiféle neheztelést, legalább egy rosszalló, vagy sértett pillantást, de egyiket se kaptam. Ez a kölyök naaaaagyon furcsa. Csak nézett nagy, kék bociszemekkel, és elérte, hogy egy hangyaszarnyit rosszul érezzem magam amiatt, amit az előbb tettem. Csupasz volt. Nem csak fizikailag. Tényleg az volt, amit látni engedett magából, se több, se kevesebb, s ettől már-már szívfájdítóan sebezhetőnek tűnt. Bolond. A hozzáhasonlók halnak legkorábban. - Csak tessék - biccentettem, csípőre tettem a kezem és vártam, mégis mit akarhat tudni. Meg kéne jegyeznem, hogy nem éppen kifizetődő ha kíváncsi vagyok. Vállat vontam. - Sose csíptem az értelmetlen halált. Ha van rá lehetőség, el kell kerülni, hacsak nem akarod mindenáron hullazsákban végezni. - Mert abban fogja. Sok olyan farkas akad, akit nem érdekel, hogy ártalmatlan vagy, széttépnek és megölnek, mert éppen ahhoz szottyant kedvük. Nem kell indítékot keresni, mert az nincs. - Azt mondtad, egyedül jutottál el eddig - elővettem a cigarettám, és rágyújtottam. - Akkor talán mégis van benned valami, nem gondolod? Nem akartam világot megváltani vele, egyszerűen nem értettem és talán nem is tudtam elviselni az ilyen alázatos jellemeket. Egy kis dac, vagy valami... csak egy morzsányival szánjon meg! De miért is? Utána talán keblemre ölelném? Haha, vicces is lenne. - Ennyire jó kutyának lenni? - kérdeztem csendesen, fogam között a bagóval. - Pitizni, nálad sokkal gyengébbek kénének-kedvének eleget tenni?
Kezdőlap
//
//
