Nos, legalább egy dolog, amiben - ugyan csak színleg, de egyet értünk. Túlmagasodva azonban látszat barátság gyomorforgató szópárbaján csak lefogom, minél inkább választja az ellenkezést, én annál erőteljesebben kényszerítem "térdre". Ha jó lesz, ha csitul és képes mozdulatlan maradni, útjára engedem, és még csak ki sem kérem magamnak a modorát, elégedjen meg a borostyán víziókkal, s bár nem vagyok mindennek tudatában, mégis csak gerjesztem benne az indulat kivételesen aranyló árnyalatait. - Nem érdekelnek az erkölcseid. Osztom meg vele, bár szerintem mindketten tudjuk, hogy ezzel nem mondok újat. Egyre csak azon járnak a gondolataim, hogy mennyire faragatlan ez a pimaszság, és hogy mégis mennyire széppé és nemessé lehetne faragni ezt a stílust, ezt a fejetlenséget. Untat és dühít ez a tinédzser hisztéria, az ő korában én már sosem-felnőtt férfiként igazgattam egy egész udvartartást, s azt kívánom, bár cserélhettünk volna, bár én lettem volna vak a körülöttem lélegző világra, akkor talán nem kellene ma itt lennem, itt élnem, nyugodhatnék a hamis család hamis gyászával hintve Derby családi sírkertjében, a föld alatt, kukacok közt, ahová való volnék igazán. Ne fecséreljünk szót arra, hogy én mit tulajdonítok magamnak. Rosszak a körülmények, rosszak a résztvevő személyek, vakon is látná, hogy mennyivel tbbet érek, mint amennyit ő tagadásában feltételez rólam. - Te pedig sokkal kevesebbet tudsz, mint amennyit hiszel. Vágok vissza foghegyről, nem alacsonyodok odáig, hogy ilyen dolgokban vívjak vele szócsatát, az azonban egészen mulattat, hogy csak vissza óhajtotta adni a láncot. Milyen kedves, milyen figyelmes, nemde? Ruhája nem itatja fel ugyan a hazugságot, de mestere vagyok a hamis igazmondásnak, ámbár ehhez még az is túlságosan durva feltételezés lenne, hogy ehhez kényszerült folyamodni. Egyszerű - számomra teljesen egyértelmű - logikai következtetés csupán. - Hízeleg a kedvességed, de akár ki is dobhattad volna. Utalok arra, hogyha valóban olyannyira múló kalandnak bélyegezte volna a miénket, akkor gondolkodás nélkül megszabadult volna tőle, teljességgel háttérbe szorítva a tényt, hogy nekem esetleg jól esne a gesztus. Nem azt állítom, hogy kötődik hozzám, nem, de érzem, hogy akar, valami kell neki abból a mocsárban született fenevadból, ha más nem, hát válaszok, amik hiánya ki tudja meddig kísértené őt, ha teljességgel megtagadnám tőle magamat. - Mi a baj? Megijesztheti tán a kérdés, hiszen a fejébe belelátni képtelen vagyok is, minden rezzenését érzem a lelkének, ami pontosan olyan megtört és hibás és romlott, mint a sajátom. Melenget lágy békéje, nyakamnál fogva ránt le tapintható szomorúsága. A szóáradata mindazonáltal baljós ingert formáz a gyomromban. Felkúszik a nyelőcsövemen, számból a karjaimba buggyan, lezsibbasztva a végtagjaimat, ahogy a szavak képekké formálódnak elmém ködfátyolán át. Nincs szerep, amibe kapaszkodhatnék, csak én vagyok, teljességgel kapaszkodó nélkül, és ingerem volna szájon vágni arcátlansága okán, de képtelen vagyok szót emelni, tenni bármit is. Ajka az enyémre tapad. Tehetetlenül állok, mintha lódarázs volna, egy dongó, aki szúr, ha óvatlan vele az ember. De mindennek ellenére belém mar, eddig megfagyasztó ijedtségem pánikkal mérgez, ahogy egy teljesen kontrollálatlan mozdulattal lököm el magamtól, erővel, tán földre döntve, tán falnak csapva. Hogy tehetted ezt velem? Vak dühömben felmordulok, és nyúlok is a vékony torokért, hogy ujjaim közt roppantsam össze a gégéjét, elnémítva a kiáradni vágyó szavakat, ellenkezést, segélykiáltást, úgy nyomva fel a falra, mint egy plakátot, elemelve a talaj biztonságából. - Van fogalmad arról, mi történt azzal, aki utoljára ezt megengedhette magának, Angie? - a kérdés a fizikai nyomásnál nagyobb súllyal feszül a mellkasának, akár csak a Fenevad zihálása a mellkasom alatt. Képek, vér és belsőség, átkozott méh, elárult, megtagadta magát, nem kellett, elrohadt a csók, többé nem volt édes, másnak adta helyettem, mert nem lehettem ott - Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek. - az őrület csendjévé hatalmasodik el a suttogás, idegen, dallamos nyelven peregtetve a szavakat - Csak szép játék vagy, összetörlek. - nyomom meg az utolsó szót a Fenevad hangján, erősítve a szorításon, homlokomat az övének támasztva - Fényét veszem... - lehelem azokra az átkozott ajkakra a szavakat, karistolva őket, és már nem Angie az, már szőke és fáj, nagyon fáj - ...nagy, szép szemednek. Ó, nem tudom. - fújtatom nyögve, elhalóan, hogy végül lassan távolodjak el tőle, lassan eresszek a torkán, újra földre tegyem és elforduljak tőle... Nagyon szeretlek. - Nincs kedved átjönni? Kitesz kettőt... - rázom meg a zacskót az ujjaim közt. S ha volt is bármi gőg, bármi dac, bármi tehetetlen nyomorban vergődő harag a lelkemben, most nem maradt más, csak a semmi. Fekete és üres. A tűz hagyta parázs már csak nem is melegít, elszenesedett korom, esőszagot érzek. Mindjárt ránk szakad az ég, mert az eső még jót nem hozott soha.
Nem érdekel, hogy mi érdekel. Csak hagyjuk egymást békén. Mennyivel nyugodtabb lenne az életem, noha azt be kell ismernem, hogy kellőképpen intenzív a közelében lenni, valahogy mindig, rejtély, hogyan csinálja, de nem óhajtom megfejteni. Van, hogy nem éri meg. Vajon mi vette rá arra, hogy pap legyen? Hogy bort igyon, s vizet prédikáljon. Vajon ez is egyfajta szórakozás a számára, vagy valami más, valami sokkal mélyebb? Már megint egy ostoba kérdés, amit nem is értem, minek teszek fel. Talán érdekel, hiába akarom tagadni? Egy kicsit? A lelkem egy részét? Hogy valahol igenis izgatja a fantáziámat, hogy valószínűleg leköröz romlottságban? Hogy nekem ez tulajdonképpen tetszik? - Úgy vélem, ez az emberiség nagy részére igaz. Ettől aztán nem fogom rosszul érezni magam, ez biztos. Eldobhattam volna, jobban jártam volna, ha eldobom, nem tudnám, amit tudok, nem lennék biztos benne, hogy nem én játszottam vele, hanem ő velem. Nem szeretek mások játék babája lenni, nem vágyom a keserű pirulára, én akarok dróton rángatni másokat. Szavaim azonban nem szöknek szárba ajkaimon, ennyire nyílt és egyenes nem leszek. Nem érdemli, soha nem is fogja, ám az őszinteség többnyire egyébként is ritka vendég nálam. - Semmi... …közöd hozzá. Megrázom a fejem. Bármi is a bajom, arról te nem fogsz tudni, a legszebb, legféltettebb emlékeimnek bizonyosan nem foglak a közelébe engedni. Nekem csak ennyi jó maradt, senkinek sem engedem bemocskolni őket. Meghökkentségem mégis szinte kézzel fogható. Honnan tudja? Hogyan? Nem értem… Mikor megdermed, tudom, hogy ebben a pillanatban sikerült revansot vennem, apró győzelem, de kétségkívül az, tökéletesen beigazolódik ez a hirtelen mozdulattól, mivel a földre taszít. Tessék, belém marsz, visszakapod, én így játszom. Ha tudom, miként bánthatlak, meg fogom tenni, mindaddig, amíg nem hagysz békén. Nem vagyok áldozat. Senkié. Az életé talán, de másé nem leszek, épp eleget szenvedtem már, csak azt akarom, hogy békén hagyj. Olyan nagy kérés volna? Sajog a hátsóm, miként földet érek, meg sem próbálok felállni, nem, míg el nem csitul lelkének haragja, még visszalökne, vagy valami hasonló. Ám nem múlik, inkább kirobban, torkomat fojtogatja, dühe perzsel. Szólni képtelen vagyok, de ha nem torkomat szorongatná, akkor is belém fagyna minden annak okán, hogy milyen egyszerűen emel meg, s szegez a falhoz. Lábujjaim sem képesek elnyújtózni a talajig, csak vékony ujjaim fonódnak a karjára, ösztönös, mit sem érő mozdulattal, hisz elvenni onnan aligha tudom. Minek kérdez, ha nem hagy beszélni? Nem számít. Tűrök, várom a pillanatot, hogy röpke életem végére pont kerüljön, hogy a mesém véget érjen. Végre. Nincs miért koptatnom a földet, s bár el tudnám tölteni az időmet, jelen formámban valószínűleg nem ragaszkodom annyira hozzá, mintha ép volna a látásom. Valami indokolatlanul erőteljesen feszül a gyomromnak, nem tudom, mi az, ismeretlen, még elmém számára is láthatatlan, nem létező, ami talán egy kicsit ijesztő, de csak ismeretlensége okán. Ahogy ajkaira tolulnak szavai, rájövök, már nem hozzám intézi őket. Már valaki másnak, talán pontosan annak, aki csókolta. Hogy mi történt vele? Nem tudhatom, de ha képes volnék szólni, akkor sem kérdezném meg. Pedig, talán megtehetném, hisz biztosra veszem, hogy gyötörném vele, de nekem is van szívem, és úgy vélem, most épp elég volt neki ez a túra önnön múltjába. A bőröm magába issza ujjainak lenyomatát, fáj, bizonyosan hamar elszíneződik majd, s már azt gondolnám, nem ereszt el, csak mikor már lélektelen tükreimhez hasonulok, és nem dobban többé szívem. Mégis megtörténik, hogy utána saját ujjaim fonódjanak önnön torkomra, és képes elérni, hogy tökéletesen őrültnek gondoljam következő kérdése nyomán. Sokat elmond rólam, hogy szó nélkül ugyan, de bólintok. Nála a kokóm, amire nem szeretnék keresztet vetni, amennyiben csak úgy juthatok hozzá, hogy vele megyek, hát megyek. Függő vagyok, és túlságosan rég volt hozzá szerencsém. Kell. Így hát, ha megyünk, megyek, nem miatta, hazudom magamnak is, mert a beteg lelkem mondhatni szomjazza a hasonszőrűt, beteges, őrült gondolat, s tett, tudom, mégsem vagyok képes egyszerűen hazasétálni. Ő már beszennyezte lenyomatával a kuckómat. Most megtehetem én is. Eszemben sincs elmenni ezen lehetőség mellett.
//Köszönöm ezt a röpke, meglehetősen intenzív szösszenetet. ^^//
Csak úgy nekivágtam a városnak az egyik délelőttön, amikor különösen unatkoztam. Úgy voltam vele, hogy miért is ne fedezhetném fel egy kicsit Fairbankset, hiszen eddig úgysem volt rá lehetőségem. Persze még nem volt teljesen biztos, hogy lesz maradásom idefent északon, de én nagyon szerettem volna bízni abban, hogy sikerülni fog megnyerni magamnak az Alfa áldását. Hogy hogyan és miként, az még számomra is rejtély volt, de magamat is meg akartam győzni, mert egy csomó önsegítő könyvben azt írták, hogy pozitívan kell hozzáállni, és akkor meg is fog valósulni. Eddig nekem annyira nem jöttek be ezek a fajta próbálkozások, de talán majd most! Szóval, nem ártott volna, ha egy kicsit jobban eligazodom az új lakóhelyemen, még ha az csupán ideiglenes is lesz végül. Akartam tudni, hogy mit merre találok, így aztán beültem a kocsiba és nekivágtam a nagy felfedező körútnak. Voltam mindenféle irányban, és ahol lehetett, ott leparkoltam a kocsival és gyalog folytattam az utamat. Mindez olyan jól ment nekem, hogy legalább háromszor álltam át más részekre, és egy bizonyos részről már azt is elmondhattam, hogy akár vissza is tudnék találni oda. A figyelmem azonban lassanként lankadni kezdett, és elég volt egyszer elbambulnom ahhoz, hogy rossz sarkon kanyarodjak le. Először fel sem tűnt, hogy ismeretlen terepen járok, hiszen nekem minden ismeretlen volt most, kivéve, amit már láttam korábban. Ezen a helyen azonban semmi olyat nem tudtam felidézni, amivel már találkoztam volna előtte, így aztán lassacskán megijedtem. Persze nem olyan pánikszerűen, de határozottan tanácstalanná váltam azzal kapcsolatban, hogy mit kellene most tennem. Hogyan fogok innen kikeveredni? Még arra sem emlékeztem, hogy merre álltam meg az autómmal, pedig onnantól már nem lett volna nehéz visszatalálni a hotelhez. Bolyongásba kezdtem hát, két kezemet mélyen belerejtve a kabátom meleg zsebeibe, mert igencsak lehűlt a levegő. Nem voltam még ehhez hozzászokva így szeptember derekán, én naivan azt gondoltam, hogy csak pár fok különbség van ahhoz képest, amiben eddig éltem. Nos, elég hatalmas tévedésnek bizonyult, de idővel úgyis hozzá lehet szokni, ugye? Mások is hozzászoktak, pedig kötve hiszem, hogy az egész város lakosságából mindenki ide született. Nem, egészen biztos, hogy nem! Remek példa lehetett volna erre Duane, nem is nagyon értettem, ő hogyan tudta elviselni a meleg után, amibe ő belecsöppent a születésekor. Miközben ezen gondolkoztam, sikerült még inkább elkeverednem, és most már azon imádkoztam magamban, hogy csak bukkanjak rá valami emberre ezen az elhagyatottnak látszó utcán, aki majd útba igazíthat. Nem ártott volna azt is tudni, hogy pontosan hol álltam meg a kocsival, mert ennek az információnak a hiányában elég nehéz lesz útbaigazítást kérni, igaz? Mintegy varázsütésre vettem észre távolabb egy fiatalnak tűnő lányt. Mielőtt tovább mérlegelhettem volna, már fel is gyorsítottam a lépteimet, hogy hallótávolságon belülre érjek. - Várj! Kérlek! – szóltam utána félig-meddig kiabálva. – Nem tudsz véletlenül segíteni? – még egy kedvesnek szánt mosollyal is megpróbálkoztam, hátha nem néz komplett idiótának, vagy valami pszichopata gyilkosnak.
Kicsit ki voltam lelkileg az utóbbi napokban, azt hiszem, túl sok minden történt túl gyorsan. Elképzelni sem tudtam jelenleg, hogyan is tovább, de nem is nagyon szerettem volna túl sokat gondolkodni ezen. Egyszerűen túlságosan is fáradt voltam, mostanra már a munka és a suli, meg a sok próba hármasa egészen kikészített. Mégis, úgy döntöttem, hogy ma inkább sétálok egy nagyot a városban, és próbálom felfedezni, ahelyett, hogy apa körül járnának a gondolataim, vagy épp anya körül. Egyik sem sokkal jobb, mindkettőtől szomorú leszek. Az egyik sarkon látok besétálni egy édes kiscicát, elég panaszosan nyávog, lehet, hogy csak éhes, remélem legalábbis, hogy nincsen semmi baja. Nekem mindenesetre maradt egy szendvicsem a suliból, abból szívesen odaadom neki a sonkát és a sajtot, úgyse kérem. Szegény Catherine néni talán még szívrohamot is kapna, ha tudná, mire készülök, de most ezzel nem foglalkoztam. Vagy a macska, vagy egy kuka, mert persze abból is csak a baj van, ha érintetlenül hazaviszem. - Cicc-cicc... Szólongattam a kis cirmost, reméltem, hogy előbújik, mert egyre beljebb mentem a szűk utcában, ami persze inkább tűnt barátságtalan sikátornak kisvártatva, mint utcának. Remélhetőleg nem esek hasra egy hajléktalanban, de őket is maximum a szendvicsemmel tudnám megkínálni, pénzem az nincs, maximum egy-két péksütire meg egy kávéra való, többet sosem hordok magamnál, bankkártyát sem, mert úgy legalább tutira nem költöm el azt a keveset, ami van. Összerezzentem, amikor meghallottam a majdnem kiabálást, de az kétségtelennek tűnt, hogy nekem szól, hiszen mást nem láttam erre, hacsak időközben nem jelent meg mögöttem valaki. Akkor mondjuk nagyon figyelmetlennek kellene lennem… Mindenesetre a lány felé fordulok, aki közben közeledik is felém, a macska hangjára már nem is tudok figyelni. - Segíteni? Miben? Kérdezem kicsit meglepetten, bár nyilván nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok helyi, meg az sem, hogy csóró vagyok. Mondjuk, ő nem tűnik épp hajléktalannak, szóval csak nem pénzt akar kérni… Mindenesetre, mindjárt kiderül, én bizonyosan figyelmesen fogom hallgatni. Nem nézek ki belőle rossz szándékot, én senkiből, épp ezért ütöm meg olykor a bokám.
Meg sem fordulna a fejemben soha, hogy ijesztő jelenség lehetnék. Legalábbis emberi formámban egészen biztos, hogy senkire nem hoznám rá a frászt a pöttöm termetemmel és az állandóan mosolygós arcommal, úgyhogy most is csak ezért kiáltottam oda olyan bátran a tőlem nem is olyan messze lévő lánynak, mivel nem gondoltam, hogy megijeszthetném. Sajnos még ilyen távolságból is elkaptam a pillanatot, ahogyan ráeszmélt a hangomra és egy kicsit megrezzent, de annyi baj legyen! Szerintem még mindig nem nézek ki baltás gyilkosnak, főleg, hogy most már meg is jelent egy mosoly az arcomon, hogy még inkább oldjam a helyzetet. Amint felém fordult, lassacskán beértem őt. Lépteim lelassultak, kezeimet pedig még mindig a kabátom zsebeiben tartottam, de csakis azért, hogy ne fagyjanak le az ujjaim, amíg idekint vagyok. Nem lapult ott semmiféle fegyver, becsszó! - Hát, azt hiszem, hogy egy kicsit sikerült eltévednem… - vázoltam a helyzetet, amint rákérdezett, hogy mégis miben lehetne a segítségemre. Egy kicsit azért kellemetlenül éreztem magam, amiért ilyen ostoba szituációba keveredtem, de szerintem akárkivel megeshet, ha új helyre kerül. Nem ismerhetem betéve a térképet egyből az első pár napban, igaz? Másként meg nem tudnám felfedezni a várost, csak ha nekivágok, így meg benne vannak a pakliban az efféle kis malőrök. Alapvetően nem is lenne ezzel probléma, de nekem hamarosan vissza kellene mennem a hotelbe, ráadásul az autóm hollétéről sem volt semmiféle elképzelésem. Erre mondják, hogy pech? - Igazából halványlila gőzöm sincs, hogy merrefelé jutok vissza az autómhoz, úgyhogy reméltem, hogy esetleg útba tudsz igazítani – reménykedve néztem rá, és próbáltam a lehető legkedvesebb arcomat elővenni. Fiatal lánynak tűnt, a hozzá hasonlók pedig mindig jobb, ha tartanak az idegenektől. Én sajnos nem fogadtam meg ezt a tanácsot annak idején, és tessék, látszik, hogy milyen rossz vége lett. Ha nem történt volna úgy, akkor most nagyon más életem lehetne, legalábbis én szeretem ezt gondolni. Most nem is lennék itt, az is biztos, de az élet ilyen. Valamiért nekem ez volt megírva, az meg már csak rajtam múlik innentől kezdve, hogy hogyan élek a lehetőségeimmel. Reménykedve pislogtam a velem szemben álló lányra, mert másban nem tudtam bízni, hiszen nem volt körülöttünk senki eddig. Mégis kibe fektettem volna akkor minden reményemet? Olyan szerencsétlennek éreztem magam néha, hogy az valami hihetetlen. És akkor még eszembe sem jutott, hogy esetleg a telefonon megnézhetnék egy térképet, vagy valami segítséget kérhetnék. Nem, ez teljesen kiment a fejemből, én tőle vártam a választ. Egyébként is kedvesnek és barátságosnak látszott, nem annak a nagyszájú típusnak, aki manapság fellelhető a gimnáziumokban, úgyhogy nem tartottam attól, hogy elküldene melegebb éghajlatra, amivel felbőszíthetné a bennem lapuló vadállatot.
Így, ahogy közelebb ér, egész bájos teremtésnek tűnik, kicsit olyan fajta lehet, mint én, a kutya nem feltételezne róla rosszat. Én sem teszem, valahogy nem hiszem, hogy bántani akarna, igazából, nem sokat változtatott rajtam ilyen téren az, hogy megkíséreltek megerőszakolni. A férfiakkal persze sokkal óvatosabb vagyok, de nem feltűnően, egyszerűen csak kevésbé vagyok nyílt, ami úgysem tűnik fel valakinek, aki addig nem ismert. - Ohh, igazán? Új vagy a városban? Én is, bár most azt hiszem, nem tévedtem el, csak egy cicát láttam, és oda akartam adni neki a szendvicsemből a sonkát meg a sajtot. Sajnos úgy tűnik, hogy felszívódott. Némileg csüggedten csóváltam meg a fejem, elvégre tökre nem normális az, hogy ennyire lelomboz az ilyesmi, vagyis, szerintem az, de úgy egyébként sokan nem így állnak a világhoz, szóval pilloghatnának rajta. Mondjuk, róla pont nem feltételezek ilyesmit, kedvesnek tűnik. - Megpróbálhatom, de ahhoz tudnom kellene, hogy hol álltál meg az autóddal. Tudod, én is csak alig egy hónapja vagyok a városban, de hátha arra pont jártam. Szóval, ha utcanevet nem is, egy ismerős épületet, logót, fel tudsz idézni? Kíváncsiskodom, elvégre anélkül kicsit nehézkes lenne a dolog. Én mosolyogtam rá, nem esett nehezemre, szimpatikus vonásai voltak. Meg úgy alapjaiban is egész sokat görbül felfelé ajkaim sarka, most mondjuk kicsit sok minden foglalkoztatott és aggasztott egyszerre, de annyira azért nem, hogy elfelejtsek olykor derűsnek mutatkozni. - Szerintem akkor induljunk is vissza, mert tutira nem itt parkoltál le. Nagyon vicces vagyok, tényleg, istenem… nem is csodálkoznék, ha fogná a fejét miattam, mindenesetre én elindultam, és reméltem, hogy akkor ő is követ, mert itt ácsorogni aztán semmi értelme sem volt. Nem is szerettem a sikátorokat, volt valamiféle kellemetlen atmoszférájuk, amitől futkos az ember hátán a hideg. - Egyébként, Sienna vagyok, Sisi vagy Nana, amelyik jobban tetszik. Téged hogy szólíthatlak? Emeltem rá barátságos tekintetemet, aztán már kinn is voltunk a nyílt utcán, és bár én nem voltam épp a szerencsétlen kislány kategóriájába sorolható személyiség, de abban a szent pillanatban, ahogy kiléptem, már vágódott is belém egy gördeszkás srác, és úgy ahogy voltam, eltarolt, az már csak Cassie lélekjelenlétén múlott, hogy ő is velünk repült, vagy megúszta. Azon múlt az is, hogy rajta landolok, és hármas kicsi a rakást játszunk, vagy a betonon kényszerülök a kezeimmel tompítani az esést…
- Igen, csak néhány napja érkeztem – osztottam meg vele ezt a nem túlzottan fontos információt, ajkaimon pedig egy barátságos mosoly is ott virított most már. A múltkor megismertem Florát, most meg őt, úgy látszik, hogy csupa kedves emberhez van itt szerencsém. Még Duane is az volt, csak róla éppenséggel nem lehet elmondani, hogy ember lenne, erre azonban inkább nem is akartam most gondolni. Még mindig nem tudtam feldolgozni teljesen, hogy van egy olyan ismerősöm, aki az őrzők közé tartozik. Határozottan fura! - Lehet, hogy én ijesztettem el… - vetődött fel bennem a gondolat. Vajon a macskák megérzik a farkasomat? Minden bizonnyal igen, és ha így van, akár hihette azt is, hogy veszély közeledik, és inkább kereket oldott még a balhé előtt. Pedig én nem szoktam szabadidőmben cicákat reggelizni, de még csak uzsonnára sem fogyasztóm őket. Már a gondolattól is rossz érzés kerített hatalmába, úgyhogy inkább a velem szemben álló leányzóra koncentráltam, mert ő legalább üde színfolt volt itt a kihalt utcán. Vagy sikátorban, ki tudja, hogy mi ez pontosan… - Ó, akkor pont jó emberbe akadtam bele! – nevettem el magam akaratlanul is. Ez is csak én lehetek, hogy amikor eltévedek, akkor pont olyan embert sikerül találnom az utcán, aki szintén nem olyan régóta a város lakója. Valahol tényleg nevetséges volt a helyzet, de abban azért reménykedtem, hogy nem veszi magára a dolgot. Egyáltalán nem szerettem volna megbántani, ráadásul lehet, hogy tényleg tud segíteni, anélkül pedig nem jutnék vissza az autóhoz. – Öhm… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva. Az a baj, hogy annyira nem figyeltem meg ott pont a környezetet, de azért próbálkoztam felidézni. – Hát, elég sok kocsi parkolt a járda szélénél, és volt ott kocsma, meg azt hiszem egy barkácsbolt is… talán… - nem voltam benne biztos egyáltalán. – Sőt, talán egy mosoda is! – jutott eszembe hirtelen, de ezekből valószínűleg nem is egy akadt a városban. - Nem sokat segítettem, igaz? – kérdeztem kissé elszontyolodva, pedig én tényleg próbálkoztam használhatót mondani. – Hát nem! – én azért mosolyogtam rá, még ha egyértelmű volt is, hogy nem itt álltam meg a kocsival. Azért annyira nem voltam béna, hogy ilyen rövid távolságot ne tudjak megjegyezni. Mire észbe kaptam, legújabb ismerősöm meg is indult kifelé a sikátorból, vissza a kicsit bizalmat keltőbb utcára. Gyorsan felvettem a tempóját, és mellé szegődtem, most már odafigyelve arra, hogy merre is járunk pontosan. Tényleg kelleni fog egy térkép! - Én meg Cassie vagyok! – árultam el én is a nevemet udvariasan, még mindig mosolyogva. – Nagyon örülök, Sisi… - folytattam volna a mondatot, de a semmiből tűnt fel a gördeszkás. Jobban mondva én már hallottam a jellegzetes kerékhangot, ahogyan felénk zörgött, de nem gondoltam volna, hogy egyenesen belénk fog csapódni. Egy kicsit én is kibillentem az egyensúlyomból, de csupán néhány pillanatra. Aztán a másodperc törtrésze alatt kaptam is Sienna után, hátha még sikerül az előtt elkapnom a karját, hogy közelebbi barátságba kerülne a betonnal. Persze én is megborultam előre, de nem annyira, hogy én is ráessek teljesen. - Te jó ég, jól vagy? - kérdeztem riadtan. Azért még magamat is felülmúlnám, ha farkas létemre most kifeküdtem volna velük együtt a földön, de nem sokon múlt. Ebből is látszik, hogy van még hová fejlődnöm.
Valahogy jó volt úgy érezni, hogy nem csak én vagyok új és idegen errefelé, nem, közel sem éreztem magam kirekesztettnek, de azért nem volt egyszerű beilleszkedni, új barátokat találni, gyakorlatilag új mindent találni. Igyekeztem nagyon, de esténként, amikor az anyával közös tv-zések ideje jött el, mindig úgy éreztem magam, mintha én lennék a legszerencsétlenebb ember a földön. Tudom én, hogy közel sem volt így, de olyankor végtelenül hiányzott. - Az is lehet, hogy én, de most már úgyis mindegy, ma magának kell kaját találnia. Nem fogom tovább kajtatni, ez teljesen bizonyos, de azért sajnáltam, hogy nem tudtam rásózni legalább a szendvicsem feltéteit, így az egész mehet a kukába. Nem szerettem ételt kidobni, de Charlotte néninek sem akarok csalódást okozni, hogy nem ettem meg a szendvicsét. Lehet annyira nem is számítana neki, ezt még nem tudom, de a volt sulimban egy lány mindig tisztességesen betúrta a méretes szendvicsét, esküszöm, vastagabb volt, mint a karom, ami mondjuk alapjában nem teljesítmény, de szendvicsben azért nagyon is. Egyszer megkérdeztem, mi volt az oka, és azt mondta, hogy mert kikap, ha nem eszi meg, és az anyukája valahogy mindig tudja, ha hazudik. Ez olyan anyás dolog lehet, az enyém is belém látott mindig is. - Így is mondhatjuk, de reméljük, megtaláljuk a megoldást. Próbáltam bíztatóan mosolyogni rá, addig fölösleges aggódni a helyzet szerencsétlensége fölött, amíg nem biztos, hogy teljesen el van veszve. Én ugyan innen hazatalálok, de ha sokat bolyonganék másfelé, már lehetséges, hogy bajban lennék. Ilyenkor a taxi egész jó megoldás lehet annak, akinek van rá pénze. Hát nekem nem volt. - Na lássuk a medvét. Ennyiből nem vagyok biztos semmiben sem, de azt hiszem, a legközelebbi mosodához el tudlak vinni, a kocsmákat sosem figyelem sajnos, és a barkácsbolt sem olyan fontos dolog, hogy megjegyezzem. Úgyhogy reméljük, az lesz, amit keresel. Fejtegetem, és remélhetőleg nem kell majd csalatkoznia, de azért az is pár saroknyira van… saroknyi, hát azért ez nem olyan nagy város, és nem is úgy építkeznek, mint mondjuk Los Angelesben, szóval itt ilyesmiről nem nagyon lehet beszélni, de szerencsére nem is mondtam ki hangosan. - Cassie! Szép neved van! Kedveskedtem, bár szerintem nem csak a neve volt szép, nem vonzódtam a lányokhoz, vagy ilyesmi, abszolút nem, de nagyon is úgy találtam, hogy a vonásai is kellemesek a szemnek, és a göndör haja miatt egészen irigyeltem, ez nálunk lányoknál már csak ilyen, akinek egyenes van, göndört akar, akinek göndör, az egyenest. Sosem jó nekünk semmi a külsőnkkel kapcsolatban. Aztán estünk, azaz majdnem, mert Cassie valahogy elkapott, a srác meg belém kapaszkodott, de őt vitte tovább a lendület, és húzott is le magával, így egy ilyen furán csimpaszkodós dologba keveredtünk, mindenesetre az biztos, hogy köszönhetően a szőke lánynak, egyikünk sem sérült meg komolyabban, pedig elég csúnya lehetett volna. - Jól, hála neked! Azzal próbáltam ilyen félig állós, félig földön fetrengős pózból felverekedni magam, és a srác is kapcsolt végre, hogy el kéne engednie. Ő kicsit gyorsabban pattant fel nálam, és már kezdett is beszélni. - Basszus, nagyon sajnálom, remélem, mindenki jól van! Csúcs volt a mentés! Hogy csináltad? Rohadt jók a reflexeid! Én észre sem vettem, hogy jöttök. Csak úgy dőlt belőle a szó, én pedig elnéző mosollyal poroltam le össze sem koszolódott ruháimat. - Semmi baj, a lényeg, hogy nem történt semmi komoly. Mosolyogtam rá, az nekem nem is ütött szöget a fejemben, hogy Cassie mennyire ügyesen kapott el, valahogy még most sem tűnik fontosnak, a lényeg, hogy megtette.
Nos, én is csak remélni mertem, hogy megtaláljuk a megoldást. Valószínűleg a négylábú szörnyeteg visszatalált volna, ha tudja, hogy hová kell mennie. Annyit azonban nem ért, hogy átadjam neki az irányítást, és amúgy is túl nagy feltűnést keltett volna egy megtermett vadállat a város kellős közepén. Nem, inkább akkor el fogok tévedni ezzel a lánnyal, és majd szégyenszemre felhívom Emmát, hogy mentsen ki ebből a helyzetből. Milyen ciki, hogy farkasként nem elég jó hozzá az orrom, hogy visszataláljak! Bár a sok szemét bűze kissé elnyomta azokat a szagokat, amik talán segíthettek volna nekem valamelyest a tájékozódásban. - Tényleg?! – kérdeztem vissza teljes lelkesedéssel, amikor kiderült, hogy talán egy mosodát megtalálunk. Ha nem is az lesz az, amit én keresek, attól még lehet, hogy onnan már el fogok találni a kocsimhoz. Micsoda ostoba nőszemély vagyok, hogy még ennyit sem tudok megjegyezni! Valószínűleg ezt gondoltam volna Sisi helyében is, Emma pedig egészen biztos, hogy erre fog magában jutni. Talán olyan szerencsétlennek fog bélyegezni, hogy nem is pazarol rám több időt, mert úgyis reménytelen eset vagyok. Nem! Ezzel most kellett leállnom, mert nem lesz jó vége. Ő is pont erről a negatív hozzáállásról akart leszoktatni még a múltkor, és én tényleg nagyon igyekeztem, hogy el tudjak vonatkoztatni az időről-időre rám törő borús gondolatoktól. Azok nem jók semmire, csak arra, hogy megkeserítsék az ember életét, és elrontsák a napját. Éppen ezen gondolkoztam, amikor megkaptam a nevemért járó dicséretet. Csak mosolyogva köszöntem meg, máris egy kicsit jobb kedvre derített egy ilyen aprósággal. Hihetetlen, hogy milyen kevés kell néha ahhoz, hogy az embernek máris jobb kedve legyen. Nekem se kellett sok ahhoz, hogy valaki örömet okozzon, csak mostanában túl kevés ilyen esetre volt példa. Főleg, amíg Colin a nyakamba lihegett még Detroitban. Az, hogy a baleset bekövetkezésekor automatikusan nyúltam az éppen elboruló lány után, inkább csak ösztönös volt. Ám abban a pillanatban meg is bántam, ahogy ráeszméltem, hogy mi történt. Pontosan olyan szituációba keveredtem már megint, mint az első napomon annál a verekedésnél. Akkor is indulatból szorítottam meg a srác kezét annyira, hogy megreccsenjen még a csontja is, pedig alapvetően én igazán nem tűnök erőembernek. Sokkal inkább a törékeny testalkat lenne rám a megfelelő jellemző, erre én olyat teszek, amit talán egy megtermett férfi is nehézkesen tudna kivitelezni. Most pedig már megint! Nem szabadott volna felhívnom magamra a figyelmet, és erre tessék! Szerencsére olybá tűnt, hogy Siennának szinte semmi nem tűnt fel abból, amit tettem. Leginkább a hála látszott rajta, ami megnyugtatott. Egészen addig a pillanatig, amíg a srác el nem kezdett áradozni a kiváló reflexeimről. A mosolyom nem volt túlzottan őszinte, sokkal inkább lehetett volna valami szájrándulásnak nevezni, ha az ember jobban ismert, akkor látta a különbséget. - Hát, biztosan csak az adrenalin. Igazából elég béna szoktam lenni… - magyaráztam ki a helyzetet egyből, ami úgy véltem, hogy nem is volt olyan rossz mentése ennek a kínos szituációnak. Jobban mondva csak számomra volt kínos, természetesen a saját hibámból. – Igen, lehetett volna rosszabb is – erősítettem meg Sisi szavait, és néhány pillanatig még a srácot néztem, hogy tényleg jól érzi-e magát. Bár elég hamar felpattant, szóval nyilván semmi komoly baja nincsen. – Gyere, keressük meg azt a mosodát! – invitáltam legújabb ismerősömet, mert valahogy feszélyezett az, ahogyan a srác nézett rám az előbb. Nem szerettem, ha körülrajongtak ennyire, meg azt is tudtam, hogy elég furcsán jött ki ez a helyzet. Nem kellett felhívni rá a figyelmemet, jobb volt egyszerűen csak minél távolabb kerülni tőle, hogy elfelejtsen engem is, meg ezt az egészet is.
Megvakartam a tarkóm, nem is tudom, miért, volt valami leheletnyi kényelmetlenség ebben az egész helyzetben, már azon túl, hogy majdnem istenesen felnyaltuk a járdát. Túl sok jelentőséget persze nem tulajdonítottam neki, és igyekeztem volna elfelejteni az egészet, de a srác csak tovább firtatta. Nem szokásom elzavarni senkit sehonnan, de most valahogy zavart, elég lett volna egy bocsánatkérés, aztán viszont látásra. Cassie viszont tök kedvesen lereagálta a szóáradatát, szóval én sem akartam bunkózni, nem is szokásom. Egyszerűen csak nehezebbnek tűnt azok után jópofizni, hogy úgy eltarolt, és ha nincs Cassie, elég csúnyán járhattam volna. - Mint a nagymama és az unoka esete? Kérdezem kuncogva, mert bár senkije nem vagyok, de azért valahol jól esik, hogy egy tök idegenből ilyet váltott ki az esetleges pórul járásom. Abszolút nem látok bele egyebet a dologba, eddig sem tűnt furának, a fiú kérdése okán már kicsit talán érdekesebbnek tűnt a dolog, de számomra ez a kijelentés eloszlat minden viharfelhőt. - Azt viszont ezek után nem hiszem el, hogy béna szoktál lenni. Mosolyogtam rá kedvesen, mindenféle gyanakvástól mentesen, aztán én is végigmértem a srácot, nem volt baja, egy kis horzsolás talán befigyelt, de mivel ő meg belém kapaszkodott, illetve félig rajtam csüngött, ő is sokkal kisebbet esett. - Izé… Figyu… megadnád a telefonszámod? Mindig ilyen menő csajsziról álmodtam! Ecseteli Cassienek, nyilvánvalóan neki sem esik le, hogy nem egy súlycsoportba tartoznak kor tekintetében, mert bár nagyon fiatalnak tűnik a másik, de szerintem azért pár évet biztos ráng ver. - Oké, menjünk! Szia, és legközelebb figyelj jobban légyszi! Én is úgy fogok tenni. Mosolyogtam még rá, aztán attól függetlenül, hogy történt-e telefonszámcsere, szerintem indultunk is, én legalábbis szorgosan tettem egymásután a lábaimat, és közben magyaráztam, hogy épp hol jártunk. - Ha bármi ismerőset látsz, ne habozz szólni! Még jobban csak nem kellene eltévedned. Azért reméltem, van kit felhívnia legvégső esetben, bár egy taxi hívása is megfelelő lett volna, de ezt nem javasoltam, én sem tettem volna, ilyesmire nem volt pénzem. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy neki ne lett volna, de ez még tényleg ráért akkorra javaslatnak, ha egyértelműen nem fogjuk megtalálni a célállomást.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Sienna is rosszul érezheti magát. Az már más kérdés, hogy engem feszélyezett, amiért a srácnak feltűnt, hogy egy kicsit gyorsabban reagáltam, mint az normális lenne. A legnagyobb baj ezekkel az ösztönökkel az, hogy nem gondolkozom előtte. Egyszerűen csak jön, ha valami olyan történik. Pont ez történt akkor is, amikor megismertem Duanet, és ugyebár megtámadtak minket. Akkor sem mérlegeltem, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy közbe kell avatkoznom és meg kell fognom a támadó csuklóját. Most is valami ilyesmiről volt szó, csak itt nem volt ilyen drasztikus a fellépésem. A leheletnyi zavaromban csak a vállaimat vonogattam és halványan mosolyogtam. Nem tudtam, hogy mi egyebet mondhatnék, azon viszont mindenképpen nevetnem kellett, hogy nem tűnök bénának. Ó, ha tudná, hogy igazából mennyire jellemző rám pedig az ilyesmi. - Nem elég bizonyíték az, hogy nem találom a saját kocsimat és eltévedtem? – kérdeztem kissé piszkálódva, megpróbálva oldani a saját és a többiek feszültségét is. Jobban mondva a srác lelkiállapota túlzottan nem aggasztott, Sisire viszont jobban oda akartam figyelni, ha már volt ilyen kedves és segít nekem. Ha nem terelem el a sikátorból, most talán nem keveredett volna ilyen helyzetbe. Akkor valószínűleg nem erre jön, vagy nem ilyenkor jön erre, és össze sem ütközik a fiúval. Azt hiszem, hogy ez volt most a sors közbeavatkozása. - Öhm… - kezdtem zavartan, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Elég régen volt már példa arra, hogy kikezdett velem egy fiú, ráadásul a korkülönbségről már ne is beszéljünk. Látszólag is feltűnő lehetett, hogy idősebb vagyok nála, hát, még ha tudná az igazat is! Akár még az anyja is lehetnék. Elég fiatalon kellett volna szülnöm, de simán beleférne, az ilyesmi pedig engem nagyon tudott feszélyezni. Attól még, hogy ő nincs ezzel tisztában, én még tudtam, és ez éppen elég volt a megzavarásomhoz. – Ne haragudj, de csak átutazóban vagyok itt, igazából lent lakom New Yorkban! – hárítottam végül udvariasan, egy kegyes kis hazugsággal. Legalábbis New York mindenképpen az volt, a másik pedig reméltem, hogy idővel válik azzá és maradhatok a városban. Megragadtam végül a menekülési lehetőséget, és búcsúzások, meg csalódott kiskutyaszemek közepette megindultam az ellenkező irányba, magunk mögött hagyva a srácot. Egy kicsit még mindig kellemetlenül éreztem magam, de Sienna legalább nem hozta szóba, hogy milyen gyors volt a reakcióm a krízishelyzetben. Reméltem, hogy ez így is marad! Elég bőven nekem egy ember is, aki látta, hogy mit tettem. - Igen, igyekszem! – mosolyogtam, figyelve a környezetet. Egyelőre még semmit nem találtam ismerősnek, de bíztam benne, hogy újdonsült ismerősöm majd elvezet legalább a mosodáig, utána talán már menne egyedül is. – Hihetetlen, hogy az ilyen srácok még ezekben a helyzetekben is képesek kikezdeni egy lánnyal! – forgattam a szemeimet rosszallóan. – Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, még azt is megkockáztatnám, hogy direkt csinálta… - tettem hozzá viccelődve, szélesen mosolyogva.
- Az más, az ilyesmi szerintem sokakkal előfordulhat egy idegen városban. Legyintek, elhessegetve a dolgot, ettől nem lesz valaki béna, figyelmetlen esetleg, de ez meg nem akkora dolog, hogy érdemes legyen beszélni róla. Mindenesetre engem nem zavart az sem, ha tényleg nagyon ügyetlen, az egész bájos is tud ám lenni. A poént mondjuk értékeltem, mosolyogtam is ezerrel, mondjuk én általában így teszek, szóval nem lett volna meglepő senkinek, aki ismer egy kicsit is. Nos, ők nem ismerhettek, de legalább gondolhatták azt, hogy begolyóztam a sok mosolygásból. A mai világban nekem néha az az érzésem, hogy az emberek egyszerűen elfelejtettek mosolyogni, én meg szeretem őket emlékeztetni arra, hogyan kell. Nem is tudom, miért, de valahogy úgy éreztem, hogy nem esik jól a kis lelkemnek ama információmorzsa, hogy csak átutazóban van itt. Kedves lánynak tűnt, és jó, ha az embernek vannak ilyen ismerősei, már a közelben, és nem a világ másik végén. Az viszont csöppet sem érdekelt, hogy mint fiú és lány mit kezdenek egymással, ez a téma engem hidegen hagyott, szerintem sosem leszek szerelmes, de nem is akartam. A régi sulimban a csajok állandóan csak nyavalyognak a pasik miatt, a mostanit még nem tudom, annyira nem ismerek még senkit, hogy pletykálni akarjanak nekem. Ezért mondjuk áldom az eget, nem vagyok az a pletyis fajta, szívesen beszélgetek bármiről, de másokat ne beszéljünk ki, az nem szép dolog. Jó, kicsit azért sajnálom a srácot, amikor faképnél hagyja Cassie, de nem az én dolgom, majd kiheveri. Bár legalább volt mersze elkérni annak a lánynak a számát, aki tetszik neki, ez legalább nyomokban férfias cselekedet volt. Szeretem az ilyesmit. - Szerintem egész aranyos dolog volt tőle egyébként. Megtetszettél neki, megragadta az alkalmat. Jobb, mintha otthon ostorozná magát, hogy meg sem próbálta. A bizonytalanság rosszabb a visszautasításnál. Nem sokszor utasítottak ugyan vissza, lévén nem szoktam kikezdeni senkivel, de azt tudom, hogy majd megőrültem addig, amíg nem tudtam, mi lesz velem, mikor anyát börtönbe zárták. Aztán amint eldőlt, iszonyatosan megkönnyebbültem. Az továbbra is zavart, hogy anyát nem láthatom, de legalább nem kerülök árvaházba, meg nem kell idő előtt nagykorúsításra kérvényt benyújtanom. - Miért, szoktak ilyesmit direkt csinálni a fiúk? Bocsi a kérdésért, de elég zöldfülű vagyok ilyen tekintetben, nagy homály nekem a másik nem. Vonom meg a vállam, persze még mindig felfelé görbülnek az ajkaim, nekem ez igazából nem gond. Végül percek múlva be is fordulunk azon a sarkon, amit mondtam neki, és már tudom is, hogy pár lépés múlva rálátni majd a mosodára. - Ez az az utca, ismerős? Kérdezek rá rögtön, és remélem, jó nyomon vagyunk, ha nem, akkor egyelőre tanácstalan vagyok, de majdcsak lesz valahogy.
Én ebben erősen kételkedtem, de ezt Siennának nyilvánvalóan nem mondhattam el. Sajnálatos módon, farkasként elég cikinek éreztem, hogy eltévedtem. Akár idegen hely, akár nem, attól még tudnom kellett volna tájékozódni, de nem mertem a nyílt utcán teret engedni a bennem élő szörnyetegnek, mert attól féltem, hogy utána már nem lennék képes visszafogni, és itt változnék át. Annak pedig beláthatatlan következményei lennének, de ezt a gondolatot olyan gyorsan el is hessegettem, amilyen hirtelen jött. - Gondolod? – kérdeztem vissza elgondolkozva, némi hümmögés kíséretében. Nem is tudtam igazán eldönteni, talán tényleg aranyos volt tőle, de én újabban elkerültem a férfiakat, a fiúkat meg pláne. Egyszer már megjártam, amíg nem leszek eléggé ura önmagamnak, addig szóba sem jöhetett, hogy erre gondoljak. Kivéve, ha az illető farkas, de még azokban az esetekben is csak ritkán engedtem meg magamnak, hogy potenciális jelöltnek tekintsek valakit és eljátsszak a gondolattal. – Igen, ezt elismerem… - vallottam be egy sóhajtással. – Talán túl kemény voltam vele? – pillantottam oldalra a mellettem sétáló lányra tanácstalanul. - Tényleg? – nevettem hitetlenkedve. – Amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor nagyon érdekeltek a fiúk. Egyébként én sem vagyok a nagy szakértőjük, nehogy azt hidd! – ingattam a fejemet, de ez az egész leginkább Colin hibájának volt tekinthető, mert én aztán tényleg adtam esélyt a szerelemnek, ő vette el a kedvemet még attól is, hogy fiúkkal ismerkedjek. A kritikus életszakaszban szerintem elég csupán egyetlen rossz élmény ahhoz, hogy az örökre rányomja a bélyegét valamire. Az én esetemben pontosan ez történt, amit azóta is nagyon bánok. - De én simán kinézem belőlük, hogy direkt is produkálnak ilyesmit, hogy megteremtsék a szituációt az ismerkedésre. Végül is, nem lett volna rossz taktika, ha jobban belegondolsz. Csak én nem voltam vevő rá… - vonogattam a vállaimat, tekintetem pedig az előttünk lévő utcaszakaszra kalandozott, amikor rákérdezett, hogy ismerősnek találom-e a környéket. – Fogalmam sincs, igazából! – néztem rá hatalmas, tanácstalan szemekkel. – Azt hiszem, hogy talán jártam itt, de nem vagyok teljesen meggyőződve róla – a bizonytalanságom valószínűleg a hangomból is sütött, nagyon kellemetlennek éreztem ezt a szituációt most. Két kezemet mélyen a zsebembe rejtettem, úgy vizsgálgattam tovább az ismerős illatokat, a talán már látott épületeket. Mivel még semmi egyedi boltot nem fedeztem fel erre, ezért nem is tudtam miben kapaszkodót találni. Elég rossz volt ez így nekem is, de tenni ellene nem nagyon tudtam sajnos. - Hogy hogy ideköltöztél, ilyen messze a civilizációtól? – kérdeztem kíváncsian, ha már együtt baktattunk itt a láthatatlan célunk felé. Szeretek én ismerkedni, ez pedig egy olyan kérdés volt, ami egy emberrel szemben egyáltalán nem lehetett gyanús, egy farkas esetében azonban már benne lett volna a pakliban, hogy esetleg nyomozok.
- Szerintem egy kicsit igen, de remélhetőleg hamar kiheveri. Nem voltam ilyen szinten naiv, hogy azt higgyem, szegény majd könnyeket hullajt egy visszautasítás miatt. Aligha volt erről szó, sokkal inkább gondoltam valami ilyesmire, hogy öt percre rá bepróbálkozik másnál is, hogy megkísérelje kiköszörülni a büszkeségén esett csorbát. - Tényleg, nem igazán szoktam ismerkedni velük, úgy értem, a suliban beszélgetek fiúkkal, de nem úgy, hogy érdekeljenek is úgy, mint fiúk. Szóval érted... Valahogy ez eddig kimaradt az életemből, lehet későn érő típus vagyok, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre nem hiányoznak, ráérek még az ilyesmire. Különösen a felsülésem Liammel okolható ezért az álláspontomért, jó ideig még nem vágyom arra, hogy pasi közelébe kerüljek ilyen módon, és az sem fog zavarni, ha esetleg még éveket kell várnom. Nem hiányzik az életemből, na. Épp elég dolgom van anélkül is, hogy egy pasi összezavarna, és állandóan a nyakamon lógna. Az ég szerelmére, még a legjobb barátnőmre sincs időm. - Mondjuk, ha innen nézzük, szerintem tök jó lehet, ha valaki képes ilyesmire csak azért, hogy megismerjen. Nyilván az ügyeleten nem kötöttem volna ki szívesen, de ha mondjuk megtervezett lett volna, biztos úgy csinálná, hogy ne essen baja a kiszemeltnek, sem pedig a kíséretének. Nem is tudom, lehet, hogy egyszer majd szeretném, hogy valaki kitaláljon valami ehhez hasonló őrültséget, csak mert meg szeretne ismerni. Nem most, nagyon nem, de ahogy így beszélünk róla, elég hamar rájöttem, hogy jól esne a lelkemnek. Talán majd az egyetemi évek alatt, most bizonyosan semmi esélye egy pasinak nálam, egyszerűen képtelen lennék még több érzelmet elbírni, ez is túl sok. - Nem is mondod túlságosan meggyőzően. Mosolyodtam el, aztán persze gyorsan besiettem a mosoda melletti éjjel-nappaliba, hogy megérdeklődjem, tud-e a környéken másik mosodát. Kaptam egy címet, és az sem volt messze, és szerinte nincs is másik ezen a környéken, meg úgy a városban sem, elvégre Fairbanks nem túl nagy, és viszonylag kevés igény van ilyesmire. Irány akkor arra, még útmutatást is kértem, nem voltam tökéletesen biztos benne, hogy az eladó tudja a pontos helyet, de kiindulási alapnak jó lesz. - Na, akkor most elmegyünk a másikhoz, és meglátjuk, ott mire jutunk. Mosolyogtam rá Cassiere, aztán indulhattunk is tovább. Akkor ért a kérdése, amire egy kicsit meglepetten pislogtam azért. - Itt is van civilizáció, nem? Persze, értem én, ennek a helynek olyan világvége jellege van, ahová a gyerekek szöknének, mikor ezzel fenyegetőznek. Ecsetelem mosolyogva, igazából, összességében nekem tetszett a város, nagyon más volt, mint Los Angeles, ez egyértelmű, és a klímától egyenesen falnak tudtam volna menni, de összességében nem volt rossz. - Nem én akartam, sejtheted, de bizonyos okokból kifolyólag a nagynénémhez kellett költöznöm, viszont erről nem beszélnék, ha nem baj. Azért, az biztos, hogy nem itt tervezem leélni életem hátralévő részét. És te? Honnan és hová vagy átutazóban itt? Kérdezek most én is, tényleg érdekel, nem csupán udvariassági kör, bár tény, hogy elég udvarias kis lélek vagyok, de annak most ehhez vajmi kevés köze van. Közben azért haladunk, és őszintén remélem, hogy kiszúr majd valamit, ami adhat egy kis támpontot, mert így vaktában mászkálni nem lesz nyerő hosszútávon. Elsétálgatok én szívesen, csak épp ő attól nem fog visszatalálni a kocsijához.
Egy kicsit azért rosszul éreztem magam, amiért Sienna úgy gondolta, hogy túl kemény voltam a sráccal. Ennek ellenére már nem tudtam mit tenni, és nem is aggódtam túlságosan a lelkiállapota miatt. Fiatal még, biztosan kiheveri, és ha még ilyen helyzetben is képes volt csajozni, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy az iskolában ő a legnagyobb hódító. Szerettem volna én is még ezt az időszakot élni, mert akkor még minden rendben volt. Aztán jött a lázadó hajlamom tizenhét évesen, és meg is lett az eredménye, amikor elszöktem egy buli kedvéért, egy teljesen ismeretlen városba. Milyen ostoba voltam, te jó ég! - Igen, ez igaz. Majd amikor úgy érzed, hogy eljött az ideje, talán a megfelelő fiú is rád talál majd. Bár lehet, hogy ez már túlontúl romantikus elgondolás a mai világban. Néha szeretek elmerülni inkább a filmekben, vagy egy jó könyvben. Ott mindig happy end a vége! – mosolyogtam kissé álmodozón, de reméltem, hogy ez a kedves és fiatal lány lesz az utolsó, aki emiatt furcsán nézne rám, vagy egyenesen őrültnek bélyegezne meg. Ilyesmire vágyni szerintem nem hülyeség, inkább csak szinte lehetetlen megtalálni a megfelelő társat ahhoz, hogy a történetünknek jó befejezése kerekedjen. - Ez aranyos! – mondtam nevetve, de valahol meg tudtam érteni. Mindenki vágyik arra, hogy valakit annyira megfogjon, hogy bármire képes legyen érte. Én is szerettem volna, és annak idején azt hittem, hogy Colin ilyen, de naivitás volt részemről. Akkor hittem a nagy csodában, az első látásra szerelemben, mostanra viszont rá kellett jönnöm, hogy nem mindig napos az élet sem. Reméltem, hogy Siennával nem az fog történni, ahogyan én jártam az első alkalommal, amikor esélyt adtam egy férfinak, mert tett értem egy kicsit. Sajnos ennek a félőrültnek nagyon könnyű dolga volt velem, de azóta már sokat tanultam ezzel kapcsolatban, és bölcsebb is lettem, azt hiszem. Míg Sisi betért a boltba, én kint várakoztam, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat. Nagyon reméltem, hogy nem most fogok beleakadni valami itteni farkasba, mert az nagyon rossz időzítés lett volna. Eddig még nem nagyon volt hozzájuk szerencsém, csak futólag érzékeltem őket a hotelon belül. Itt és most viszont semmit nem tudtam volna kezdeni a helyzettel, ráadásul az engem kísérgető lányt sem szerettem volna belevonni ilyesmibe. Sejtelmem sem lehetett arról, hogy igazából mennyire részese ő is a világunknak, a tudtán kívül. - Remek! – mondtam teljesen fellelkesülten, mert végre láttam egy halványan pislákoló fényt az alagút végén. – Hát, igazából úgy tudom, hogy túl sok város nincs is ennél északabbra, csak néhány település. Ha úgy nézzük, tényleg a világvége… - mosolyogtam én is. Ezt is csak azért tudtam igazából, mert miután megérkeztem és rájöttem, hogy milyen hiányosak az ismereteim Alaszkáról, kicsit utána olvastam az itteni dolgoknak. – Persze, ne haragudj! – kicsit zavarba jöttem, mert érezhetően sikerült olyan pontra tapintanom, ami kellemetlen volt számára. Az ilyesmit sosem szerettem, mert nekem is voltak ilyenek, és én sem kedveltem, ha azt akarta boncolgatni valaki. - Detroitból, és még fogalmam sincs, hogy meddig maradok. Lehet, hogy ezen a héten, lehet, hogy pár hónapig – vonogattam a vállaimat, tartva a tempót, ami mind a kettőnknek kényelmes volt. – Egy régi barátomat jöttem meglátogatni, már évek óta nem találkoztunk – mivel tőle nem kellett tartanom és biztosra vettem, hogy nem őrző, így nyugodtan beszéltem erről is. – De egyébként tetszik a hely, mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen a kisvárosi élet. Jó, a hotelben lakva nem nagyon tudom ezt élvezni, de már az embereket is elég látni… - mosolyodtam el újra szélesen, amíg észre nem vettem egy ismerős házat. - Azt hiszem, hogy erről jöttem! – közöltem boldogan, kissé megkönnyebbülten. Legalább nem reménytelen az egész felfedezőút, és talán hamarosan már a kocsit is ki fogom szúrni valahol az út mellett parkolva.
- Én is imádom a filmeket és a könyveket! A romantikus fajtákat is, bár nekem csak az a romantika létezik, lévén élőben még nem nagyon tapasztaltam. Volt egy barátom három éve, egész jól megvoltunk, de az inkább ilyen súlytalan tini szerelem, együtt lógás suli után, ilyesmi. Semmi olyan, ami kiforgatná a sarkaiból egy lány világát. Valószínűleg ostobaság ilyesmit remélni, de egyelőre nem is számít mindez, egyszer biztos lesz valakim, most más a fontos, és nem zavar, hogy magányos vagyok ilyen téren. Őszintén, az összes jövendő szerelem lehetőségét elcserélném anya szabadságáért. Elpirulok, tényleg jól esne valami ilyesmi, de nem várok csodákat, egy tekintetben igen, de az nem a férfiakhoz, hanem a baletthez köthető, nekem az az első és legfontosabb, minden mást felülír, ami valahol nem jó, de nem tehetek róla, én merem az álmaimat követni. Be is szaladtam a boltba, egyrészt, mert szükséges volt, másrészt mert így könnyedén menekülhettem meg a téma elől. Van az a pont, amikor már nem szeretek erről beszélni, nem hiába hessegetem el Nissy eszement ötleteit sem holmi vakrandikról állandóan. - Az biztos, hogy nagyon északon van, és nagyon hideg van. Tényleg, te hogy bírod ezt az időt? És csak rosszabb lesz, nem is értem, hogy bír valaki állandó jelleggel itt élni. Nekem szerintem nem menne. Csóváltam meg a fejem, de ha minden jól megy, egy évet kell mindösszesen itt töltenem, aztán irány a Juilliard, istenem, nagyon reméltem, hogy fel fognak venni, valószínűleg belehalnék, ha nem sikerülne. - Ne butáskodj, semmi baj, nem tudhattad, hogy ez amolyan kényes pont az életemben, senkinek nincsenek a homlokára firkálva a nyavalyái. Legyintettem könnyedén, túl is lépve a problémán, határozottan nem ez volt most a lényeg, és eszemben sem volt ezzel terhelni egy idegent, meg úgy senkit sem, maximum Nissynek és Shinynak nyöszörögtem anyáról, meg persze Charlotte nénivel is sokat beszéltünk róla, hiszen neki a testvére, épp olyan rosszul érinti, mint engem, még akkor is, ha nagyon ritkán volt módjuk találkozni. - Ezt átérzem, én sem láttam évek óta a nagynénémet meg az unokatesóimat, túlságosan messze laktunk egymástól. Most tutira bepótolom az elmaradást. Mondom neki mosolyogva, látszólag könnyedén túltettem magam az iménti problémán, bár azért még mindig arrafelé járnak a gondolataim, nagyon sokszor jut eszembe anya, noha ez szerintem nem baj. - Hotelben laksz? Wow. Csak kívülről láttam az épületet, elég Pazar, na oda biztosan el tudnálak navigálni, bár ez szerintem minden járókelőre igaz. Mindenesetre addig jó, amíg élvezed, viszont ha hónapokig maradsz, szerintem bérelj lakást, annyi időre szörnyen drága lehet egy szálloda. Biztosan nem kell ilyesmit mondanom, de szeretek beszélni, és olykor hamarabb mondom ki azt, ami eszembe jut, minthogy elgondolkodjak azon, hogy talán ezzel a másik fél is tökéletesen tisztában van. - Hú, tényleg? Na ez szuper, akkor biztosan a másik mosoda lesz a nyerő, még jó, hogy nincs belőlük több a városban. Lelkendezek, és örülök, hogy azért valamicskét tudtam segíteni, tényleg kellemetlen lett volna, ha nem találja meg az autóját. - Most már biztosan tudni fogod, hogy ezen a környéken mi merre. Jegyzem meg egy könnyed kuncogás kíséretében, elvégre az teljesen bizonyos, hogy elég jól körbejártuk ezt a részt, és talán most kicsit jobban is figyelt, mint mikor előzőleg járt erre.
- Igen, tudom, hogy miről beszélsz… - bólogattam megértően, mellé pedig kapott még egy kedves, barátságosnak szánt mosolyt is. Szerettem a fiatalok társaságát. Nem csak azért, mert ha velük voltam, akkor beolvadhattam a környezetembe, hanem azért is, mert még emlékeztem mindarra, amin ilyen idősen mentem keresztül. A jókra és a rosszakra is. Valószínűleg azért élt olyan élénken az emlékezetemben, mert még mindig ragaszkodtam az emberségem utolsó kis morzsáihoz. Tizenhét évesen töltöttem el utoljára azokat a napokat, amikor még mindig normális volt, ez pedig erősen beleégett az elmémbe. Néha ezek voltak számomra az egyfajta kapaszkodók. Bizonyára gyengeség a részemről, de az vesse rám az első követ, aki nem volt még hasonló helyzetben soha. Akármilyen erősnek is tűnnek az emberek, mindenkinek volt olyan időszak az életében, amikor gyenge volt és gyámolításra szorult volna, ha megadatok neki. Én nem kaptam meg, sok más sorstársammal egyetemben. Ezeket a borús gondolatokat azonban messzire űztem magamtól, mert most itt volt ez a kedves lány és nem szerettem volna megbántani azzal, hogy akár csak egyetlen percre is érdekesebbnek találom a saját nyűgjeimet, mint azt, amit éppen mesélt nekem. - Igen, már hallottam róla, hogy rosszabb lesz. El sem tudom képzelni igazából! – vallottam be nagyon komolyan, automatikusan dörzsölve meg a karomat. Pedig most még nem is volt olyan hideg, nem is fáztam igazán. Ez inkább csak afféle reflex volt, nem valódi érzés. Ajkaimon viszont gyorsan megjelent egy újabb mosoly, hogy ezzel jelezzem Sisinek az együttérzésemet. – Nehezen viselem én is, túl nagy váltás ez nekem. Még soha nem éltem ilyen északon, és a tél eddig sem tartozott a kedvenc évszakjaim közé. Ugyan túlzottan délen sem laktam soha, de ez azért mégiscsak túlzás! – ingattam a fejemet szinte már felháborodva, pedig ez csak az időjárás. Nincs rá befolyásunk, úgyhogy kár is rajta bosszankodni. Egy bölcs nagymama egészen biztos, hogy ezt mondaná, én a sajátomat már nem láttam másfél évtizede. - Ha engem kérdezel, ez nem is akkora baj – utaltam arra szomorkás mosollyal, hogy jó, hogy nincs a fejünkre írva a problémánk. – Ezek szerint te is ahhoz a típushoz tartozol, aki nem szereti kiteregetni mások előtt a szennyest, hogy úgy mondjam. Nekem az olyan furcsa, amikor mások meg mindenkinek panaszkodnak a magánügyeikről, akinek csak tudnak. Amikor a busszal ide tartottam, egy ideig pont egy ilyen nő ült mellettem… - meséltem el a tapasztalataimat ezzel kapcsolatosan. Azért valahol mégiscsak fúrta az oldalamat ez a kényes pont, amire sikerült rátapintanom Sienna esetében, de nyilván nem fogom erőltetni, hogy avasson be. Én sem örültem volna neki, ha fordított eset van és ő próbálkozik ilyesmivel. Azon csak mosolyogtam, hogy régóta nem látta a rokonait. Nekem Emma azért egyelőre még nem ért fel ilyen fontossággal, de ha úgy fog alakulni a jövőm, ahogyan terveztem, akkor rövid úton válik majd a hozzám legközelebb álló személlyé. Az pedig, hogy én a családomat mióta nem láttam, maradjon csak továbbra is inkább a jótékony homályban. Nekem is jobb, ha nem ezen jár az eszem. - Igen, elég központi részen van. Egyébként bent is nagyon szép, de szerintem nem maradok ott hosszútávon, ha úgy alakul, hogy még pár hónapig a városban leszek. Ahhoz túl drága, és amúgy is kell egy idő után a magánszféra. Persze ott a szoba is, de odakint nyüzsögnek a vendégek – a farkasokról már nem is beszélve, de ezt már természetesen nem tettem hozzá. – Igen, pont így gondolom én is! – egyetértően bólogattam, mert úgy tűnt, hogy megint egyre gondoltunk ezzel a kedves leányzóval. Akárcsak ő, én is szerettem járatni a számat, gyakran ok nélkül is. Ez már csak ilyen dolog, ráadásul az esetében nem tartottam attól, hogy visszaélne a megszerzett – nyomokban hamis - információkkal. - Talán jobb lett volna a hotelhez eljutni, lehet onnan egyszerűbben visszatalálnék a kocsihoz. De most már jó lesz így is, eddig ez a lehetőség eszembe sem jutott – kicsit zavarba jöttem, hogy ilyen buta vagyok, de nem akartam hátrahagyni a kölcsönzött autót, amikor az én felelősségem volt. Még valami baja lesz, aztán kérhetek még több szívességet Emmától. Már így sem volt hozzá bőr a bájos kis arcomon. - Az tuti, bár nem hiszem, hogy sokszor meg fogok erre fordulni. Te errefelé laksz? – érdeklődtem kíváncsian, ha már hamarosan el kell válnunk egymástól. Azért gondoltam ezt, mert ugyebár ezen a környéken járt, biztosan nem céltalanul kóborolva, mint én. Tekintetem közben egy pillanatra sem lankadt, ahogyan az érzékeim sem. Szerencsére farkas nem volt a közelben, de hogy a kocsit sem láttam egyelőre, az is biztos! Talán a következő sarkon túl…
- Én sem, de nem is szeretném, tutira idiótán fogok festeni két kabátban, iszonyat fázós vagyok. Mosolyogtam, hisz mi mást tehettem volna? Majd megszokom, ebben biztos voltam, sírdogálni nem fogok egy ilyen apróság felett, az nagyon nem volna Siennás, én mindig, minden helyzetben igyekszem megőrizni a jó hangulatomat. Velem is történtek már persze rossz dolgok, de ha hagynám, hogy a padlóra küldjenek, szerintem többé már képtelen lennék felállni. - Meg az a borzalom, hogy alig van fenn a nap télen… Mert az még hagyján, hogy hideg van, de sötét is, tökre csodálkozom azon, hogy az itteniek nem depressziósak. Nyilván megszokták, meg ebbe születtek bele, de én nem bírnék sokáig itt élni. Ráztam meg a fejem, persze nem is állt szándékomban, ha minden jól megy, jövő ilyenkor már New Yorkban fogok dekkolni egy kollégiumban. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni a hely, vagyis, inkább az emberek fognak, de attól még mindig úgy hiszem, hogy elsősorban az álmomnak kell élnem. - A hideg kiráz már a gondolatra is, hogy én bárkinek elpanaszoljam a bajaimat, akit nem ismerem, még azok előtt is nehezen megy, akiket igen, mert nem szeretek másokat terhelni a gondjaimmal. Csak akkor fordulok a barátnőmhöz, vagy az unokatesómhoz, ha egyedül nem tudok megbirkózni a dologgal. Ilyen viszonylag ritkán van, elég erős személyiségnek és léleknek gondolom magam, ehhez persze kellett az is, hogy anya úgy neveljen, ahogy, mindig is azt mondta, hogy szeretné, ha később a jég hátán is megélnék, és bármi történik, ne érezzem úgy, hogy egyszerűen semmit sem tudok csinálni, hogy megoldjam a helyzetemet. Szerencsére nem kellett még élesben letesztelnem, hogy eme törekvése sikerrel járt-e. - Képzelem milyen jó lehetett végighallgatni… az ilyen embereknek gőzük sincs róla, mennyire fárasztóak. Mindezt úgy mondom, hogy én zokszó nélkül meghallgatok bárkit, szívesen formálok véleményt, és soha senkinek nem mondanám a képébe, hogy fárasztó, ugyanakkor másokkal sem szoktam kibeszélni senkit sem, konkrét személyt nem is említek. Nem is lenne. - Én még sosem láttam belülről szállodát, mármint képekről igen, de igazából, személyesen nem, nem azt mondom, hogy olyannyira hiányzik ez az életemből, de egyszer szívesen elmennék egy igazi nyaralásra. Nem is nagyon értem, hogy miként bukott ez ki belőlem, elvégre ez határozottan olyan infó, amit nem szoktam megosztani senkivel sem, nem sajnáltatni akarom magam, egyszerűen ez így van, én elfogadtam, hogy nem éltünk soha jól, nekem a balett volt az mindig is, ami a luxusnak számított, de őszintén, ezer nyaralásért sem cserélném el. - Kár, mert azt például tökéletesen biztosan tudom, hogy merre van. Most már ugyan nem számít. Nem zavar igazából, hogy lejárjuk a lábunkat, beszélgetni szeretek, a jó társaságot szeretem, baj ebből nem lehet, kellemesen érzem magam, Cassie tök kedves, szóval örülök, hogy belefutottam, vagy inkább ő belém. - Nem, csak nem messze kell felszállnom a buszra hazafelé, a kertvárosi részen lakom, szóval nem annyira közel. Mondjuk, kinek mi számít közelinek, Los Angeleshez képest itt nagyon kicsik a távolságok. Mosolyogtam rá, én persze jobban szerettem egykori otthonomat, de senki sem hibáztathat, hiszen ott éltem le az egész életemet, nem egyszerű más helyet megszokni. - Szívesen találkoznék veled amúgy máskor is, mondjuk nyugisabb körülmények között, már ha benne vagy. Ha igen, úgy bizonyosan megejtünk egy telefonszámcserét, ha nem, akkor pedig így jártam, erőszakoskodni nem fogok. Nem mindenki szereti a kedves embereket, bár kétlem, hogy nála ez lenne a helyzet, hiszen ő is kedves.
Együtt mosolyogtam Siennával, mert két kabátban tényleg biztosan mulatságosan festett volna. Én ugyan nem tudtam megbetegedni attól, ha nem öltözök fel rendesen, de a hideget attól még ugyanolyan jól éreztem, mint egy normális ember. Oké, talán pár fokkal hidegebbet is jobban bírtam, mint a többség, de nem volt végtelen a tűréshatárom. Ha már eltöltöttem volna itt két telet minimum, akkor már biztosan nem okozna nekem gondot szembenézni vele, mert tudnám, hogy mire számítsak, és hogyan készüljek fel. Most azonban az egész egy nagy rejtély volt, hiszen sohasem volt részem hasonlóban. - Biztos, hogy sokan vannak közöttük olyanok, akik depressziósak… - vélekedtem ezzel kapcsolatban. – Azt hiszem, hogy én sem, de hát tényleg minden megszokás kérdése. Vagy egészen egyszerűen nekik annyira boldog életük van, hogy a világon bárki megirigyelhetné, ha már a sötétben is képesek megőrizni a jó kedélyüket – a mosolyom újra felragyogott, mert ez nyilvánvalóan hibás, és egyúttal ostoba elképzelés volt. Elég valószínűtlennek tartottam igazából, hogy létezik ember a földön, akinek semmi gondja nincsen. Nagyon irigyeltem volna őket, ha vannak ilyenek, de tuti nem létezik ilyesmi! Sajnos az élet nem egy film, vagy egy meséskönyv. Pedig isten bizony, néha nagyon szeretnék inkább valami szereplő lenni! - Remélem, hogy kevés ilyen alkalom lesz! – rám aztán tényleg nem lehetett mondani, hogy optimista lennék, de tényleg szívből kívántam neki ezt. Olyan kedves lány volt, hogy nem szerettem volna, ha sok rossz éri az életben. Én már bőven megtapasztaltam, hogy milyen az, ha magára marad az ember, ha nincs kihez fordulni és a világa apró kis szilánkokra törik szét. Borzasztó, de mindenen túl kell lépni. Én is segítség nélkül tettem meg, és mellettem se unokatestvér, se barátnő nem volt. Colin mindenkit elmart mellőlem, aki kicsit is nyitottabb lett volna a falkán belül irányomba, ráadásul egy idő után ugyebár Emma is elment, amikor tényleg végleg egyedül maradtam. - Annyira igazából nem volt vészes, legalább félig-meddig lekötötte a figyelmemet – vonogattam a vállaimat könnyedén. – Egészen egyszerűen nem értem, hogy miért traktálnak az emberek vadidegeneket azzal, amihez igazából senkinek nem lenne semmi köze. Talán még a rokonainak sem! – forgattam a szemeimet rosszallóan. – Bár, ha jobban belegondolok, szokták azt mondani az okosok, hogy az idegeneknek könnyebb megnyílni. Nem értem, hogy miért… - őszinte volt az értetlenségem, ez szerintem még egy farkas számára is nyilvánvaló lett volna. - Hát, szerintem a szállodába bárki bejöhet – vetettem fel az ötletet, aztán halkan elnevettem magam. Nem a vágyain szórakoztam ilyen jól, csak a saját reakciómon, mert tőlem nagyon is kitelt volna, hogy bemenjek egy szállodába csak úgy, ha éppen kíváncsi vagyok rá, hogy milyen belülről. – De tudom, hogy az nem olyan, mintha nyaralni lennél és te is ott szálltál volna meg. A semminél viszont jobb, és azt hiszem a wellnesst külsősök is használhatják, persze fizetés ellenében – tettem hozzá elgondolkozva, de ebben nem voltam teljesen biztos. Néha már összekavarodtak a fejemben a dolgok, de erről nem tehetek. - Azt elhiszem! – azért magamban nyugtáztam ám a kis futó információkat, amiket idővel tudtam meg róla, bár értelme nem sok volt. Az ő esetében nem lehetett volna visszaélni semmivel, és én amúgy sem szerettem volna. Nem vagyok az a típus, akárhonnan nézem is! – Egyébként szívesen elviszlek, ha már vagy olyan kedves, hogy keresed velem a kocsimat. Ne aggódj, nem vagyok elvetemült gyilkos, vagy ilyesmi! – emeltem fel megadóan a kezeimet gyorsan. – Csak gondoltam ne buszozz, és akkor legalább azt a környéket is látnám. Egyszer nagyon szeretnék egy kertes házban élni… - dünnyögtem ábrándosan. Régen volt mindenem, amit csak kívánhat magának az ember lánya, most pedig egy bőröndön és egy lehetséges ígéreten kívül a világon nincs semmim. Siralmas! - Persze! Nagyon szívesen! Úgyis alig van itt olyan, akivel válthatnék néhány szót – szomorkásan mosolyogtam, mert hiába voltam tökéletesen tisztában a saját magányommal, kimondani még rosszabb volt. – Egyébként azt hiszem, hogy ott lesz az autó! – mutattam előre a kezemmel, majd előhalásztam a telefonomat. – Ha megmondod a számodat, akkor megcsörgetlek és elmentheted te is az enyémet! – ajánlottam fel jobb ötlet híján, hiszen névjegykártyával még nem rendelkeztem. – Szóval, elvigyelek akkor? – kérdeztem meg még egyszer, amennyiben végeztünk a számcserével, és teljesen biztos lettem benne, hogy jó felé haladunk.
- Jó nekik, ha tényleg képesek ilyesmire, én tökre aggódom, hogy mi lesz velem a tél közepén. Nem mintha hajlamos lennék a depresszióra, de a sötét valahogy sosem volt ínyemre. Azért remélem, nem kell attól félnem, hogy eluralkodik rajtam a búskomorság, igazság szerint csodálkoznék rajta, mert abszolút nem jellemző, de túl sok minden történ mostanában, egyszerűen semmi sem biztos. Csak bólintani tudtam a szavaira, hisz én is így voltam vele, ki az, aki szereti, ha olyan gondjai vannak, amikkel nem tud megbirkózni? Szerintem a legtöbben szeretnénk, ha nem kellene másokra testálnunk a gondjainkat. Én legalábbis biztos, néha sajnos muszáj, és nem lehetett panaszom, hisz volt kinek elmondanom, amiért hálás voltam, nincs okom panaszra, tényleg nem, nem is szoktam, csak anya az, aki miatt most sír a lelkem, s fog is, amíg nem láthatom újra szabadon. - Talán azért, mert azt hisszük, az adott idegent soha többé nem fogjuk látni, így nem kell szembesülnünk azzal, hogy mit fecsegtünk ki, ugyanakkor megkönnyebbülünk kicsit, mert beszéltünk róla. Mondjuk, én nem szoktam ilyet csinálni, szóval csak tipp, de szerintem egész logikus lenne így. Gondolkodtam el a dolgon, az emberek furcsák, nagyon is, sok olyan dolgunk van, ami érthetetlen, tán még önmagunk előtt is, de nem kell ezzel sokat foglalkozni, vannak megfejthetetlen dolgok, és nem is feltétlenül kell mindent megértenünk, szerintem nem is lehet. - Uhh, én sosem tennék olyat, és… wellnessben sem voltam sosem, valahogy… nem úgy alakult. Ez azért így nem igaz, azért nem voltam sosem, mert nem engedhettük meg magunknak anyával, uszodában voltam néha, hogy megtanuljak úszni, de egy idő után az is elkopott, és csak a balett maradt. Ebben a formában azonban inkább nem közölném vele, elvégre valahol elég kínos a dolog, és nem szeretek villogni vele, kicsit sem… Mégis ki büszke arra, hogy szegény, mint a templom egere? - Jaj, nem is feltételeztem, tök aranyosnak tűnsz, szóval elég jól adnád a szende csajszit, ha baltásgyilkos lennél, mondjuk az ilyenek elmebetegek is, szóval akár még lehetséges is lenne, de azért én nem hiszek az ilyesmiben. Mármint, biztos vannak rossz emberek, de szerencsére én még nem találkoztam velük. Örülnék, ha elvinnél, legalább hamarabb hazaérek. Bólintok rá könnyedén a dologra végül, nincsenek fenntartásaim, anya szerint túl könnyen bízom meg másokban, de sosem éreztem úgy, hogy rosszul teszem, hogy ilyen vagyok. Semmi sem garantálja, hogy soha nem fog ez megváltozni, de remélhetőleg nem kell megtapasztalnom az élet kegyetlenebbik oldalát. - Egyébként kellemes kis környék, nekem legalábbis tetszik. Biztosan be fog jönni neki is, sok szép ház van, mondjuk, ha valaki olyan élet után sóvárog, ami nem lehet az övé, akkor nem feltétlenül kellemes látvány, de csak nem akarna olyan helyre menni, amit fájna látnia. Legalábbis, általában így vannak vele az emberek. - Hát akkor most már egy mindenképpen van. Mosolyogtam rá szélesen, nekem is jól jött, ha van még valaki, akihez esetleg fordulhatok itt, ha akad néhány üres percem, amiket jó volna megosztani mással is. Nem szántam emiatt, hiszen nem rég volt a városban hozzám hasonlóan, az ismeretségek pedig nem feltétlenül jönnek könnyen. Személyisége válogatja. - Na, szuper! Akkor sikeresnek minősítem az autó felkutatási akciót! Csapom össze magam előtt vidáman a kis kacsóimat, tök lelkes vagyok, hiába, nekem az ilyen apróságok is tökéletesen elegek az ilyesmihez. A számomat gyorsan le is diktálom neki, hogy bepötyögje a telefonjába, aztán hamarjában már hallom is zizegni a saját csöppet sem okos telefonkámat. - Köszi! A számcsere is gond nélkül lezajlott, és igen, mehetünk! Kacsintottam jó kedvvel, aztán már nem maradt más hátra, mint beszállni a kocsiba, és elhajtani a naplementébe kertváros felé. Ott aztán még tutira útbaigazítottam Cassiet, mert tudtam, merre a szálloda, és hátha ő nem, persze, ha nem volt gondja ilyen téren, akkor nem erősködtem. Elbúcsúztam tőle, és megköszöntem a kalandos kis délutánt, aztán beszaladtam a házba, lassan vacsiidő volt.
//Köszönöm szépen a játékot! ^^ Valamint utólagos engedelmeddel záratok, így nem kell a hajad tépned, hogy még egy tartozás. :DDD //
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Nem épp felemelő pillanataim egyike, ahogy kétrét görnyedve vért köpdösök a fölöttem győzedelmeskedő Farkas előtt. De elhihetitek, nem egy kellemes dolog szilánkokat érezni a fogaim között. Inkább próbáltam kizárni kicsit, mind a látóteremből, mind az agyamból az öreget. Tudtam jól, hogy élvezi a kínlódásom, diadalittas hullámai, s Bestiájának öröme is mind erről árulkodott. Fú öreg! De nem éreztem haragot. Ugyan, miért? Hisz élveztem az egész hacacárét. Szétvertünk egy pubot, plusz ma-holnao youtube sztár leszek, ki tudja? Éreztem, hogy csikarni kezd a hasam, de kiegyenesedtem inkább. A fájdalom érzetét, kellemes ismerősként fogadta testem, s állandó jelenlévőként vettem tudomásul. Ha már teljesen felgyógyulok, akkor meg az lesz számomra a fura, ha nem fáj. Kinn az utcán, lépteim természetesek, ugyanakkor mozgásom sebes volt. Hallottam, ahogy jön mögöttem, mikor a kerítésen átmászott. Californiában, Felderítőként, később Testőrként sokat dolgoztam együtt, csapatban Farkasokkal, ezért se tűnt fel számomra, hogy szinte azonnal a másikra hangolódtam, s küldtem is neki minden látott, hallott, érzett információt. Azonban a kérdés, mely elmémben kongott végig Seth hangján, egy pillanatra megállásra késztetett, és visszapillantottam rá. Azt néztem, vajon viccel-e, vagy most ez komoly? De nem, az arcán komolyan ott volt a tudatlanság ártatlan fátyola, melyeket általában kölykök arcán szoktam meg, nem egy 304 éves Vérfarkastól, aki még pár perccel ezelőtt felgyújtatta velem a saját gatyámat. Visszafordultam az utca felé, úgy válaszoltam: ~ Az Őrzők mágia használó emberek. Ügyelnek arra, hogy ne irtsuk ki az embereket. - nem akartam túlzott történelem órát tartani e pillanatban, bár ha kérdése lett volna még, válaszolok. ~ Kevesen vannak, de képzettek. Ja, és... ezüstöt is használnak ellenünk. Mintha csak a nyári teadélutáni programot ecseteltem volna. A járőrkocsi elhaladt kis sikátorunk mellett, majd a következő kanyarban be is fordult. Az autója helyzetére csak vigyorogtam. És még én vagyok taknyos. ~ Az enyém egy utcával arrébb, egy játszótér melletti parkoló placcon áll. Ha elérjük, utána nem lesz gond. És van benne csereruha, mindketten normálisan felöltözhetünk. Ez utóbbit nem tudtam, miért osztottam meg vele, mindenesetre az tény volt, hogy őt se engedték volna most be így az Operába. S sajnos így, ahogy most kinéztünk, könnyebben kiszúrhatott bennünket bárki. Azt megkockáztatni, hogy átalakulva rójuk a várost, így, hogy rendőr Őrzők keresnek minket, nem szívesen kockáztattam volna. Még akkor sem, hogy tudtam, gyorsabbak lennénk Bestia alakunkban a járőrkocsiknál. Nem akartam ezüst golyót a seggembe. Az apró résen, melyen keresztül kommunikáltunk, hullámaiba valami furcsa izgalom félét véltem felfedezni. Először nem értettem, s nem is akartam foglalkozni vele. De ahogy tovább fürkésztem az utcát, logikázva, hol kelhetnénk át a legrövidebben, feltűnés nélkül, eszembe villant. Ez a Farkas vérbeli magányos. Még sosem dolgozott együtt, más Farkassal. Először nem is akartam elhinni, ez abszurd. Bár visszaemlékezve emlékei kavalkádjára, nem volt elképzelhetetlen, sőt! Bestiám hullámaiba vidámság keveredett, mi szerettünk mindig is csapatban dolgozni, de persze egyedül is megálltuk a helyünket. Még inkább összefonódtak érzékeim a másikéval, s még egy biccentés is telt tőlem, mikor megindultam az utca másik oldalára. Ezen a részen nem jártak sokan, de mivel még igen közel voltunk a pubhoz, ki kellett kerülnünk a körletéből. Az utca túloldalán újabb kerítés várt, amit szintén könnyen átugrottunk, majd a lakóháztömböt megkerülve már szemünk elé is tárult a játszótér. Az utcalámpák fényét kerülgetve, a sötétben haladva igyekeztem átvágni a csúszdák, hinták, libikókák sokaságán. Már csak a díszkerítés, s a bokrok mögött látni is lehetett a Patrol terepjáróm platóját. Pár lépés, és... Úgy csapott meg a varázshasználó finom, érzéki mágiája, hogy hirtelen azt hittem, most fog kilépni a bokorból. Levetettem magam a földre, a bokrok tövébe, s csak remélni mertem, hogy Seth is így tesz. Nem épp a legbüszkébb dolog ez ránk nézve, de hát szombat este van, buli! No meg tényleg nem volt kedvem most ahhoz, hogy az Őrzők rém tapadjanak, mint valami kis pióca.
Picit megemeltem a szemöldököm, ahogy hitetlenkedve rám nézett. Most mi van? Ez egy olyan információ, amiről nekem tudnom kellene? Ha Martinez itt lett volna, biztos kibelezem, hogy ilyen hiányos oktatást adott nekem. Én meg éltem az életemet, mint ama bizonyos Marci Hevesen, anélkül, hogy tudtam volna ilyenek is léteznek. A választól még a lélegzetem is elakadt. Mágia használó EMBEREK? A két lábon járó vacsoraasztalokat képes volt valaki ilyen hatalommal felruházni, ráadásul ELLENÜNK?? Gyűlölet, düh, értetlenség, zavar, mind egyszerre kavargott bennem, miközben Bestiám a pórázát rángatta. Ez az információ mindkettőnkre sokkolóan hatott. Ráadásul ezüstöt használnak, hogy dögölne meg az összes ott ahol van! Mélyről jövő morgás rezegtette meg a hangszálaimat. Fenevadam tudatom falán dörömbölt erőszakosan. Minden áron ki akart törni, amit most nem engedhettem meg neki. Nagyon ritkán fordult elő, hogy bezártam, mert általában egy hullámhosszon voltunk, de most elérkezettnek láttam az időt rá. Lelkem egyik elkerített részébe húztam, és rázártam a rácsokat. Ha valóban léteznek ilyen emberek, - bár egy részem ebben még kételkedett - és itt vannak, akkor főleg nem lenne tanácsos ha most kitörne belőlem, és ámokfutásba kezdene. A rendőrkocsi elhaladt mellettünk. Nagyon furcsa érzés volt valaki más szemén át "látni" mi történik. Egyszerre voltam tőle izgatott, ugyanakkor az izmaim pattanásig feszültek. Túl bizalmas volt a légkör, amit én mindig is kerültem. Nem nagyon tudtam hogy kezeljem, mikor megéreztem a vigyorát. Szívesen megszorongattam volna a torkát. ~Örülök, hogy jól szórakozol. Az enyém egy kölcsönzött autó, és a franc sem gondolta, hogy az éjszakát azzal fogom tölteni, hogy egy farkas seggében loholok, ahelyett, hogy megtalálnám azt a patkányt, aki miatt ide kellett jönnöm, elharapnám a torkát, vagy csak kiverném belőle az adósságát, és húznék hazafele.~ Élesen csattantak szavaim elméjének. A megelégedettség és "boldogság" úgy párolgott el belőlem, mint hűtlen vendégek, akik szó nélkül távoznak. A csereruha viszont jól jött volna, bár elnézve a ruhatárát, valószínűleg nem egy az ízlésünk. ~Remélem nem bőrgatyát akarsz rámadni, mert a fejedbe húzom. Akkor inkább maradok így, ahogy vagyok, amíg el nem jutok egy üzletig.~ Vidámsága éles ellenpontozása volt az én érzéseimnek. Úgy éreztem mindjárt felrobbanok. Egyszerűen nem fért a fejembe, mi a francért bújkálunk. Csak kapjuk el az őrzőket, törjük be a koponyájukat, nyomjuk ki a szemüket, esetleg kasztráljuk őket. Farkasok vagyunk a fenébe is. Erősebbek vagyunk bármelyik embernél, a tápláléklánc csúcsán vagyunk. Akkor miért kell koszos sikátorokban tolvajként osonnunk?? Megindultam utána az utca másik oldalára. Nesztelenül követtem, ami nem volt nehéz, tekintve a múltamat, főleg az utóbbi 50-100 évet. De ettől függetlenül a játszótéren úgy éreztem magam mint elefánt a porcelánboltban. Sosem öltem kölyköt. Nem azért, mert sajnáltam őket, nem nagyon érdekeltek, hanem azért, mert még fiatalok, nevelhetőek. Legalábbis egy ideig. Bár egyszer egynek eltörtem a karját, hogy a szülei fizessék meg az adósságukat, de erre a tettemre nem voltam büszke. Ők még annyira sem voltak ellenfelek, mint a felnőttek. Beolvadtam az árnyakba, még a szemem is összehúztam, nehogy a tekintetem villanása eláruljon, mikor Natan hirtelen hasra vetette magát. Döbbenten pislogtam egyet, de egy pillanattal később már mellette hasaltam némán vicsorogva. Valami furcsa suhant el mellettem. Felkaptam a fejem és a levegőbe szimatoltam, miközben óvatosan próbáltam kivenni az idegen, mégis valahonnan ismerős energiamintázatot. Egyszer mintha már éreztem volna hasonlót. Még akkor, amikor Martinezzel voltam. Emlékeim szerint rá is kérdeztem micsoda, de csak legyintett és annyit mondott ne törődjek vele. Sejtettem, hogy valami nincs rendben, de annyiban hagytam a dolgot akkor. Mindenesetre most elraktároztam magam mindent, ami belém áramlott, és hozzákapcsoltam a megnevezést is: Őrzők! Viszont a türelmem rohamosan fogyott. ~Komolyan itt kell kusshadnunk egy bokor alján? Csak kapjuk el, tépjük szét, vacsorázzunk meg és haladjunk tovább. Nem értem miért problémázol ennyit ezeken a mesebeli manókon.~ Kezdtem éhes lenni, a hideget, bár jól tűrtem, ettől még nem szerettem, és a mancsom már rettentően viszketett egy kis futásért. Na meg a Bestiám őrjöngést sem neveztem volna éppen altatódalnak. Tombolt, hogy visszakapja a szabadságát.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Először meglepett a hirtelen támadt haragja. Kissé fullasztónak éreztem a hullámait, de hozzá voltam szokva ahhoz is, hogy domináns, heves vérmérsékletűbb Farkassal kelljen összedolgoznom. Nyugtatni nem fogom, azért nem a Beharapója vagyok, mindenesetre én higgadt maradtam. ~ Nem mindegyik akarja a halálunkat, - küldtem felé, talán túlzottan is nyugodt hangon - vannak köztük olyanok is, akik többet érnek akár 1000 Vérfarkasnál is. Egy ilyen Őrzőt ismertem életem folyamán, s őt egy időben a legjobb barátomnak tudhattam. De ezt azonban már nem osztottam meg idősebb "társammal". Össze voltunk kötve, s végigfutott a gerincem mentén az adrenalin, ahogy, igaz nem teljes mértékben, de szösszeneteket kaphattam mélységeiben dúló viharairól. Bestiám érdeklődve figyelt a másik felé, közösen akart dolgozni a másikkal, hisz idősebb, tapasztaltabb volt. De mint ahogy Sethéknek volt idegen a közös munka, úgy nekünk meg az, hogy számukra ez egy teljességgel új dolog. Halkan felröhögtem a sötétben, szavait hallva magamban. ~ Emlékezz csak vissza! Nem én ütöttem először. Most tessék, itt az eredménye. Idd csak a levét. - persze tudtam valahol, hogy ő is élvezi a helyzetet, de hagytam zsörtölődni. Öreg már, az ilyeneknek beszélhet a Farkas. Had mondja a magáét. ~ Nyugi, van asszem ápolónő szerkó is az ülések alatt, az egyik kurva hagyta ott. Azt felveheted. - basszus, egyszer meg fogok öregedni... Én is ilyen leszek? A fűben landolva, szinte azonnal mellém huppant Seth is, de mikor elkezdett szaglászni, ösztönösen ragadtam meg a tarkóját, és húztam vissza. Az elhaladó alak megfordult, s szemeivel körbekémlelte a terepet ott, ahol mi lapultunk. ~ Figyelj, ez nem így működik, Hulk bácsi! Tudom, hogy szar elfogadni, és nincs túlzottan se idő, se kedvem elmagyarázni, hogy miért! De figyelj! Azzal Bestiámat, kissé szabadabb pórázra engedve hagytam, hogy körbeölelje az Őrzőt, s mint valami csatorna, működtem Seth és a varázshasználó között. Farkasom finoman lengte körbe. Lassacskán az információk elménkbe kúsztak. Mágus volt, kb. 50 körül mozgott, és... De mielőtt folytathattam volna elemzését, a fazon felemelte a stukkerét, és pontosan oda szegezte, ahol mi bujkáltunk. - Felemelt kezekkel, Kifelé! Mindkettő! - szólt magabiztos, szilárd hangon. Megmerevedtem, s visszahúzva Farkasomat tőle, feltápászkodtam. Reméltem, hogy Seth most hallgat rám, s megbízik még egy pár pillanatig bennem annyira, hogy nem csinál őrültséget. Felemeltem a kezem, s a tarkómon összekulcsoltam ujjaimat. A fazon Sethre szegezte a stukkert, így pillantása elfordult rólam, s csak ennyi kellett. Azonnal mozgásba lendültem, Bestiám ezüst szeme villant, de úgy tűnt, tapasztalt góréval futottunk össze. Csak suhintott felém a kezével, mire hatalmas fény robban a kezéből, s mintha reflektort nyomtak volna az arcomba. Csakhogy a lendület tovább vitt, amire Frank se számíthatott, mert felborítottam, mire mindketten a földön landoltunk, s csak a pisztoly hangjából hallottam, hogy távol került gazdájától. ~ SETH! - üvöltöttem a másik fejébe, mert én még mindig a varázslat miatt vakoskodtam, és nem láttam semmit, csak a hangok és Frank szaga volt az, ami segítségemre lehetett, s utána kaptam. ~ Fogd le!!!
Kezdőlap
Valamint utólagos engedelmeddel záratok, így nem kell a hajad tépned, hogy még egy tartozás. :DDD //
