...Késő este volt már. A felhők szorgosan sorakoztak az égen, szürkült, mázsás vattaként úszva felettem. Csak csendes utazója voltam az éjszakának, sötét árnya a végtelennek... Testemet fekete nadrág, póló, és pulóver fedte el, ujjaimat sötét kesztyű borította, fejemen pedig ugyanilyen színű sísapka figyelt. Dolgoztam... Ritkán kapok mostanság efféle megbízást, de a hajnali üzenet után az egész napom azzal ment el, hogy feltérképezzem a környéket, beszerezzem a kellékeket, hogy estére tökéletes felszerelésben érkezzem meg a helyszínre. Így is volt... Épp a raktárak oldalánál osontam, hátamat olykor nekivetve annak falának... figyelve, hallgatózva, lopva lesve az éjszaka málló alakjait. Senki se volt egyelőre a közelben, leszámítva azt az egy szem járőröző őrt, aki ma este a raktárak környékét felügyelte. Az egész délutánom azzal ment el, hogy a körjáratukat, a váltásukat, és kaja idejüket figyeltem ki, így mostanra már fejből tudtam mikor léphetek előre, és melyik irányba. A konténerek felől halk csörömpölés hallatszott, majd hangos macska nyervogás ütötte el a leszálló, ködös csöndet. Pillantásom csak egy kósza pillanatra irányult a hang forrása felé, majd már haladtam is tovább a célom irányába. Csak egy ládát kell kihoznom, a megrendelő csak azt az egyet kérte. Támpontnak megadta, vaskos sötétbarna, itt-ott vörös csíkozású faláda, minden oldalán feketés-zöld feliratok jelezték a szállítási helyet, és az ál-tartalmat: csapágyak. Azon kívül pedig, hogy nem robbanó anyag lesz benne - és nyilván nem csapágy -, semmi mást nem tudtam. Nem is érdekelt. Az én dolgom az volt, hogy kihozzam, ebben pedig semmi sem akadályozhatott meg.
Még és még közelebb lopództam a kiskapuhoz, amin át majd be fogok tudni osonni. Az őrnek lassacskán a raktárak oldalához kell érnie, és ott lefordulnia... Már csak pár perc volt hátra, hogy elhagyja az egyenes szakaszt... Guggolva haladtam, észrevétlenül, ügyelve, hogy a derekamon fityegő szerszámok és fegyverek ne ütődjenek hozzá a megfáradt betonhoz. Még három perc... az idő súlyos homokja lassan pergett, fojtogatón, és feszülten... Talán az utolsó két percnél járhattunk, amikor a hátam mögül ismeretlen talpak zaja zavarta meg a fülemben dünnyögő csendet. Erős energia csapódott hozzám, felborzolva a hátamon a szőrt. Farkas... Vállam fölött vetettem át tekintetemet hátrafelé, és egyszeriben úgy éreztem, mintha itt, most és azonnal arcon vágtak volna egy vödör jeges vízzel. Nem tetszett... A léptek pedig csak közeledtek, ám a fátyolos sötétségen át egyelőre nem láttam sem mozgást, sem az ahhoz tartozó alak kontrasztját. Mégis, a léptek közeledtek, halkan verték fel az út porával nyálkás réteget képző deret. Csak ne most... Fordulj el, térj le az ösvényről...
Úgy ereszkedik rám az éjszaka, mintha ezer pókháló ragadna a testemre. Nehezen, levakarhatatlanul, óvatosan. Leheletem vattaként áll össze szám előtt. Belül bundás, fekete bőrdzsekim épp, hogy véd a kígyó módjára tekergőző hideg széltől. Éle van ma este a sötétségnek, olyan, amitől libabőrös vagyok. A fák úgy ringatóznak, mintha veszedelmes élőlények volnának. Pár perce szálltam ki csupán az autóból, de legszívesebben ülnék is vissza, aztán hazahajtanék, beülnék a televízió elé, valami jó kis agyzsibbasztó műsorért könyörögve. Úgy látszik, ez az este, megint nem úgy alakul, ahogy én szerettem volna. Évek óta bérlek egy kisebb raktárt, a kanyargó kis utcaszerűségek egyikében. Nem sok mindent van benne, elrejtve pár fegyver, gyűjtemények, antik könyvek, festmények. Ezen az estén, a fegyverek közül szeretnék választani magamnak. Valami olyat, ami jól jöhet. Mondjuk egy 9 milliméteres Beretta. Túl sokat mászkálok mostanság egyedül az éjszakában, ez pedig hamar szemet szúr a betolakodóknak. Kell valami meglepetés. Ha esetleg a szép mosolyom nem húzna ki a szarból. Lassan lépek. Érdekes, zamatos aromát sodor felém a szél. Hagyhatnám a fenébe, fordulhatnék a másik irányba, de ingerlő, azonosíthatatlan, férfinak sosem szabad nemet mondani. Nem kezdek el sietni. Csupán a másik irányba fordulok. Úgy döntök, hátulról támadok. Kivilágítatlan kis ösvényen visz utam, még a hideg is kiráz a kísértetiességétől. Pár méterrel később, a farkas melletti raktár oldalának támaszkodva állok meg. Fenébe a fegyverrel! Ez mégis csak érdekesebb… - No, mi az, nagyfiú? Csak nem eltévedtél? Halkan érkezik felé a hangom, duruzsolva, édesen. Csimpaszkodva mászik be fülébe, dorombolva, majd távozva, mintha sosem szóltam volna hozzá. Szemöldököm felvonom, vörös ajkaim kissé szétnyílnak. Likantróp energiám óvatosan járja körbe, először gyengén, majd fullasztóan, csepegtetve egy keveset, sötétlő, kéjes erőfonalamból. - Csak nem, csúnya fiú vagy? C-c…ilyet tenni, szegény adófizető emberekkel! Mondd, hogy tévedek és nem sántikálsz semmi rosszban… Szinte csak a szél viszi már szavaimat. Annyira csendesen és annyira borongósan csöpög az irónia a szavaimból, hogy szinte marja a torkomat. Miért csinálom ezt? Miért van szükségem erre? Egy farkas vagy csatlakozzon hozzánk, vagy húzza meg magát nagyon alaposan. Itt, mi vagyunk a főnökök. Nagyon régóta. Érzem rajta, hogy idősebb, mint én. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mennyivel, de erősebb, mint én vagyok. Közelebb lépek felé a sötétségből. Arcomat megvilágítja az egyik halovány lámpa. Mosolygok. Mintha a feketeség megvágná hattyúnyakamat, ahogy felé fordulok. - Mit szeretnél tenni, hogy ne hívjam az őröket?
Tétova, tompa hangok... a lépések még mindig, folytonosan erősödtek a hátam mögött, ez pedig nem hagyott nyugodni. Nyúlós, fűszerporos levegő csapott meg, ahogy hirtelen látni véltem az érkezőt, noha már csak akkor pillantottam meg, mikor sietve nekivetette hátát a raktár falának. Tekintetem komorrá vált, ám egyelőre még nem emelkedtem fel térdelő pozíciómból, csupán féltesttel a nőstény felé fordultam, egyik tenyeremmel letámaszkodva az érdes betonra, mely úgy folyt el kezem alatt, mint a lágy higany. Tüdőmbe némán szökött be a fagy, és a kellemesen borzoló női illat, ahogy villanó íriszeim újra és újra átfutottak az érkező-idegen alakján. Hangja könnyedén, finoman rezzentette meg dobhártyámat, végiggurgulázva néhány szívdobbanásnyi idő alatt egész testemen. Csenddel adóztam a fennmaradó másodperceknek, míg újabb szavai legördültek vöröslő ajkáról, s csak ezután mozdultam, kezdtem lassú, monoton emelkedésbe. - Zavarsz. - válaszoltam suttogón, ámbár nyersen, és érdesen. De legfőképpen: tényközlőn. Arcát figyeltem, az árnyaltos vonások összhangját, és persze azt a sejtelmes tekintetet, ami szemtükréből csillant felém. - Jobban tennéd, ha nem háborgatnád az alvókat... - utaltam itt az őrökre tett megjegyzésére. Államat szavaim nyomán felszegtem, mialatt egy határozott lépést tettem felé, nem titkolván, hogy nem vagyok éppenséggel jó fiú. Rossznak sem mondanám magam, de jelen helyzetben kár volna tagadnom, hogy nem jár messze a valóságtól. A csípős szél arcomba mart, hunyorgásra kényszerítve szemréseimet, noha még így is nagyon jól láttam a nőstény arcát, és alakját egyaránt. - Egy perced van, hogy lelépj. Mintha sose láttál volna. Elvetve a gondolat parányi magját is, hogy bárkit idehívsz. Ha nem így teszel... Nem lesz más választásod: velem jössz. - vagy meghalsz... bár ennek kevésbé lettem volna a híve jelenleg. Mindenesetre már a mondatom kezdeténél újra felé léptem, síron túli hangom pedig ezáltal szinte szó szoros értelemben képen vágta. Nem voltam tőle messze, sőt... de nem is zavartattam magamat, hogyha ez netán feszélyezné. A legkevésbé se szeretném elszúrni miatt az akciómat, hiszen a ládát holnapra le kell szállítanom. Sose csúsztam, sose tévesztettem... Most sem egy ilyen nő miatt fogok megbukni. Pillantásom egy röpke lélegzetvételnyi időre elszakadt róla, míg a pergő másodperceket kezdtem el számolni a bal csuklómon pihenő, bőrszíjas órán. Nem volt már sok időm hátra, hogy leteljen az a maradék perc is, ami még maradt, melynek leteltével besurranhatok a raktárak egymásba csimpaszkodó, szoros ölelése közé. - Na tipegj el gyorsan a szép kis lábaidon, amíg szépen kérem... - szívtam meg fogaimat, továbbra is sötét íriszekkel fürkészve arcát. Tényleg nem jókor jött, így a normális modorom is elmaradt, tekintve, hogy a beszélgetés már az első betű elhangzása óta nem túl farkas ember baráti. Végül elfordultam tőle, hogy nesztelen, sietős léptekkel az épületfal széléhez suhanjak, óvatosan kilesve mögüle. Izzasztóan teltek az elhaló másodpercek, nem egész félpercem volt az őr eltűnéséig. Visszapillantottam a nőstényre, hátamat teljesen a falhoz simítva. Mellkasom lágyan, ütemesen emelkedett, ahogy a levegő tüdőmig áramolt. Ujjaim összerándultak, bennük az apró porcok meg-megreccsentek, ahogy végül ököllé formálódott csontos végük. - Itt vagy még? - haraptam össze állkapcsomat, még mindig halkan engedve el hangomat a másik felé, noha ezúttal nem csak érdesen, de kissé indulatosan is.
A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely...
Szeretem a játékokat. A veszélyes játékokat. Olyankor a bennem tobzódó bestia kiteljesedik, bőröm alatt kinyújtózkodik, a férfi felé mordul, karmai pedig édesen villannak meg. Mély lélegzetet veszek, ahogy beszívom illatát. Miért nem tudom, hogy ki ő? Miért is nem ismerem? A kabát alatt, mellkasom szaporán jár fel s alá. Az izgalom teszi, nem pedig a félelem. Figyelem minden mozdulatát. A bőr alatt futó artériák táncát, a vérének melegét, ahogy tovább zúgnak szíve felé. Megnyalom szám szélét. Érdekes dolog, hogy aprócska eseményekből nem lehet eldönteni, hogy ki számít jónak és ki rossznak. Sok olyan dolgot tettem, ami alapján, bizony az utóbbi csoportba sorolnának a naiv szemlélők. És ez a férfi, előttem? Megítélhetem egyetlen cselekedete által? - Zavarok? Egész eddig azt hittem, hogy érdekes társaság vagyok. Nem szoktak nekem ilyen sértéseket mondani…biztos vagy benne, hogy zavarok? Mert igen könnyen távozhatok innen, de Te, akkor nem fogod többet zavarni az estét. Mézes-mázos hangomtól, szinte felkérődzik az epe a torkomon. Egy másodpercre lehunyom a szemeimet, szempilláim szorosan fonódnak össze. Újra mélyet szippantok a hűvös esti levegőből. - Azt hiszem nagyon elrontottam a mai esti bulidat, nagyfiú! Elvigyorodom, figyelem, ahogy az óráját nézegeti. - Tikk-takk-tikk-takk…csak nem lejár az időd? Jólesően csattintok egyet a nyelvemmel. Ez már igen! Ennyire kegyes nem lehet az élet, hogy ilyen ajándékkal kedveskedik. Miért tenné? Meg sem érdemlem. Vagy igen? - Ajajjj…hát el lehet téged felejteni? Ezt a szép pofit? Ugyan már! Ezt te se gondolod komolyan! Egyébként meg, ha annyira veszélyes lennél, mint, ahogy gondolod magadról, már rég lefegyvereztél volna. Színpadiasan széttárom a kezemet és közelebb hajolok. Nincs nálam fegyver, de ezt ő nem tudhatja. Hiszen eredeti célom, pont, hogy a pisztoly volt. De, ha közelebb jön, esélyt ad arra, hogy szerezzek magamnak. Már, ha van egyáltalán nála. - Veled megyek? És, mégis, hogy gondolod? Felkapsz a hátadra? Mert máshogy, engem el nem mozdítasz innen. Lassan beszélek, nyugodtan. Láthatja, hogy mennyire élvezem a jelenetet. Felhúzom a kezemen a dzsekimet, ránézek az órámra. Továbbra is, idegesítően mosolygok. Vajon, miért? Mert van egy új tervem, vagy mert csak egyszerűen jót szórakozok? - Hát nagyfiú, azt hiszem lejárt az időd…mondd csak! Honnan tudod, hogy nem az őrök egyike vagyok és amíg itt cseverészünk, nem érkezik meg, a megerősítésem? Hm? Nekitámaszkodok a raktár falának, keresztbefonom a karjaimat. Az arcát nézem. A vonásait, de legfőképp a szemeit. Hiszek abban, hogy a tekintet mindent elárul. Sebastiannak annak idején, a végén, már csak borostyán íriszei voltak. Vadállati ösztönei. Ennek a férfinak nem látok a szemében ilyesmit. Ha pedig így van, hát tanulok az esetből. - Nem érzem rajtad a Betolakodók szagát. Egyszerű ténymegállapítás, semmi különleges tartalom. Kezemet a derekam felé csúsztatom, csak a vicc kedvéért, kíváncsi vagyok a reakciójára. Nos, nagyfiú? Van nálam fegyver, vagy nincs? Van, vagy nincs? - És most? Lelősz?
Lehet nem voltam érthető... Igen, zavar. Rohadtul... Pedig úgy tűnt, hogy jelen pillanatban egy nyelvet beszéltünk, leszámítva, hogy az enyémben erősen érződött a francia akcentus. Nem lényeges, mert ettől függetlenül sem tágított, sőt, látszólag is le kellett vonnom a következtetés: valószínűleg nem is fog. Roppant boldog voltam... se! Összeráncoltam a szemöldökömet, és hűvös pillantásom mögött is fénytelen lángok kezdtek el cikázni. - Túl sokat hiszel magadról, úgy látom... - rágtam meg fogaimat, mély, rekedtes hangot engedve el, noha kevésbé sem voltam ideges. Egyszerűen csak nem érettem mire föl buzgólkodik itt nagy hirtelen, a semmire. Mert hogy cseppnyi, még annyi köze se volt a dolgomhoz, az is biztos. Morrantam egyet, bár csak mértékkel, jelezve, hogy valóban jó úton jár afelé, hogy elrontsa az estémet. Jobban mondva: az akciómat. És az idő... az a kárhozott, folytonosan járó idő, valóban lejárni készült, ez pedig kezdett kicsit kihozni a sodromból. A fagyos fal végigmarta a gerincemet, ahogy nekivetődve magasodtam a nősténytől nem messze. Hátam mentén itt-ott potyogni kezdett a koros, elszáradt vakolat, miként végül elléptem onnan, és újra tettem pár lépést a másik felé. Tekintetem semmitmondó volt, dermedt, ahogy íriszeibe kapaszkodtam vele. - Na ide figyelj... Elég, ha én tudom mennyire vagyok veszélyes. Elég, ha én tudom, hogy mit csinálok itt. Ha leakarnálak fegyverezni, már megtettem volna... Már, ha egyáltalán van nálad bármi is. Tekintve, hogy... túlságosan is... - pillantottam végig rajta, lassú, finom vontatottsággal, majd kerestem meg újra fénylő lélektükreit. - ...feszesen simul hozzád a kabátod, és a nadrágod egyaránt. - kaptam fel államat, hogy tekintetem ezúttal már kissé lenézővé váljon, noha nem becsültem alá a nőstényt. Dehogy. Csak örülnék, ha végre tudná, hol a helye. Például: nem itt. - Majd meglátjuk, hogy el tudlak-e mozdítani, ha valóban nem sétálsz el egy percen belül... - morzsoltam el a szavakat, szám szélére engedve egy halovány, hamiskás félmosolyt. Újra elléptem tőle, vissza a fal végéhez, így csak részlegesen jutottak el szavai hozzám. Haraptam a fagyos levegőt, ahogy látni véltem a leforduló őrt, ahogy eltűnt az ormótlan falak mögött. Oldalra vontam számat, engedve a felkelő szellőnek, hogy végigborzolja arcomat, belemarjon szabad bőrfelületeimbe. Visszafordultam, sietősen, és hirtelen. Retinámat megcsapta a távolból ömlő, kövér, hamis lámpa fény. Villódzott a pupillám, ahogy végül befókuszáltam a nőstényt, ezzel együtt pedig a derekához simuló ujjait. Felvontam a szemöldökömet értetlenül. Most vagy marha jól szórakozik, vagy valamit forral. Mit számít? Egyetlen mozdulattal vágódtam elé, mindkét mozdulatban lévő kezét átkulcsoltam ujjaimmal, aztán egész testénél fogva megrántottam őt, és háttal fordítottam magamnak. Gerince mellkasomhoz lökődött, ahogy immáron csak egy karral szorítottam le, átlósan, ha netán... esetlegesen kapálódzni támadt volna kedve. Másik kezem pedig ajkaira siklott, ügyelve rá, hogy véletlenül se tudjon se kiharapni belőlem egy darabot, sem pedig ordibálni, és elcseszni az egész "műsoromat". Ujjaim hidegek voltak, fagyosságuk átjárták a vékony kesztyű anyagát, mely során apró pára csapódott fel, ahogy a forró száj pereméhez értem velük. - Lehet így is... lehet sokféleképpen... De nem foglak lelőni, túl egyszerű lenne... - sziszegtem elhalón, majd egyszerűen csak felemeltem, úgy ahogy volt, és gondolkodás nélkül megindultam vele a falak tövében, ráfordulva az egyenes szakaszra, ahonnan a kiskapu nyílt. Talpaim sietősen verték fel az aszfaltot, mialatt röpke idő végeztével már átvágódtam a nősténnyel együtt a kilesett bejáraton. Tekintetem ide-oda rohangált, az egyes raktárak fölötti számozásokat fürkésztem. Milliónyi láda, farakás, zsákok és fémek fetrengtek elrendezetlen formában. De túlzottan nem kötötte le a figyelmemet. Az jobban érdekelt, hogy hol a picsában lehet a "G" jelzés? Fújtattam egyet, majd a karjaim közé, satuba zárt "foglyomra" fordítottam pillantásomat, miközben beljebb araszoltam. Félúton végül leengedtem az esetlegesen kapálódzó nőt; talpai finoman borultak a betonra. Ajkam füléhez hajolt, ahogy néhány megrekedő másodpercre le is fékeztem... - Most elengedlek... És örülnék, ha végre felfognád, hogy ez most számomra nem játék. Ne sikíts, ne kezdj támadni, mert rohadtul nem érek most rá erre... Egyébként meg nem tudom milyen betolakodókról beszélsz... - csak szűrtem a szavakat, mintha szívószálon át beszélnék a másikhoz. Egyébiránt, nem mondtam teljesen igazat... van sejtésem a betolakodókról, de jelenleg még nincs róluk annyi információm, mint amennyit szeretnék... mint amennyit Heine-vel szeretnénk. Csak a másodpercek pörögtek, emésztődtek. Minden olyan gyorsan zajlott... Hisz nem is lehetett volna máshogy. Nincs sok időm, csupán nem egész tizenöt percem, hogy megtaláljam a ládát, és kihozzam... Aztán az őr visszaér, és a legszarabb helyzetben kénytelen leszek kinyírni. Ezt pedig nem szeretném. Szeretem a tiszta melót... Ennyi. Óvatosan elkezdtem elengedni a nőstény száját, és ezzel együtt testét is, finoman hátrálva tőle egyet. Mellkasomat hideg érzet járta át, ahogy melengető háta elvált tőlem; szinte beleborzongtam. Talpam barázdái alatt megcsikordultak a kósza, apró kavicsok, arrébb gurultak. Fel voltam rá készülve, hogy nem lesz kezes bárány, és megint el kell őt kapnom, de mertem remélni, hogy van annyi esze, hogy végre nem háborgat a hülyeségeivel, hanem némiképp együttműködik...
Yetta "anyasága" elodázta a randinkat egészen pontosan két teljes nappal. Plusz két nap izgulással és szervezkedéssel, rendezgetéssel - én mondom, nem értem, miért a pasiknak kell ezzel gürizni, a nők tuti jobban élveznék, de van, amin az emancipáció se változtatott. Pedig ezt is forradalmasíthatta volna... na mindegy. Igazából nem volt különösebb problémám, Zeddel lebeszéltem, hogy egy raktárat kibérelnék baráti áron - ami a mi esetünkben azt jelentette, illetve ő úgy vette, hogy akkor tőlem majdnem a dupláját kéri, mint rendesen tenné. Édes pofa. Sokkal könnyebb lett volna a dolgom, ha nem kellene rejtőzködni és titokban tartani, ez viszont adott is némi varázst az egésznek, a tilosban járás még mindig rettenetesen izgalmas, szerintem nem is lehet megunni. Nem kértem segítséget, egyrészt mert féltem, hogy ha Ryan is segítő kezet nyújt, akkor valami "meglepetést" is bekészít, arra pedig most valahogy nem vágytam; másrészt, akár jó lesz, akár nem, azt akartam, hogy az én produktumom legyen. Egy kisebb raktárat béreltem ki, mégiscsak könnyebb berendezni, mint egy hangár méretűt, bár két-három kamion ebben is szellősen elfért volna keresztben is. Magunkból indultam ki, egyikünk sem igazán a komolyság megszállottja normális esetben, hajlamosak vagyunk éretlen kamaszként viselkedni, belelkesülni, túlpörögni, úgyhogy az egész dekoráció erősen hajazott egy középiskolai bálra. Színes lufifürtök a sarkokban, egyszínű égősorok hálóztál be a plafont keresztül-kasul, kellemes hangulatvilágítást adva, a falak mentén különböző színű üvegekben gyertyák égtek - pedig megfogadtam, hogy nem lesz gyertyafényes vacsi -, az ajtóval szemközti falnál pedig hi-fi állt. A raktár közepén egy kétszemélyes asztal kapott helyet, két szék egymással szemben, a vacsora pedig a terítékkel együtt készenlétben. Nem nagy fogás, egyszerű tésztasaláta, direkt olyat akartam, ami hidegen jó, legalább nem kell attól tartanom, hogy idő közben kihűlne. Az italt rá bíztam, nem akartam azért mindent kisajátítani. Jó idő volt idebent, gondoskodtam róla, hogy ha esetleg lengébb szerelésben lesz, akkor se fázzon, én se nagykabátba akartam egyébként randevúzni. Ezüstszín - könyékig feltűrt ujjú - ing és fekete nadrág volt rajtam a szokásos ékszereimmel, piercingjeimmel... meg bakancs. A lábbeli olyan dolog, amiből csak rettenetesen ritkán engedek. Izgultam, nem is kicsit, így alig bírtam kivárni, hogy nyolc előtt öt perccel legyen, akkor aztán érte indultam. Kocsival mentem, gyalog kicsit messze lett volna a kikötőtől, de azt már nem néztem, mennyire érkezhettem pontosan. Az útvonalat úgy választottam meg, hogy a legkevésbé forgalmas utcákat és helyeket érintsem, nem szeretnék majd zsákot húzni a fejére, hogy véletlenül se ismerje fel senki. Bár egy kendő volt nálam, szembekötés céljából. Felkészültem, na, legalábbis igyekeztem magam ezzel nyugtatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Leparkoltam a ház előtt/mögött - azt néztem, hol a legkevésbé feltűnő az Audi, meg én -, majd kiszálltam az autóból, az első/hátsó - feltűnőség kérdése - bejáratnál megálltam és kopogtattam. - Szia! - köszöntem, amikor ajtót nyitott és elmosolyodtam, nem tudtam megállni. - Kész vagy, mehetünk? Izgatott voltam, s mivel a pajzsom se volt fent, ezt érezhette rajtam, hiába, nem babra ment a játék!
Paráztam ettől az estétől. Nem azért, hogy esetleg nem sikerülne jól. Szinte biztos voltam benne, hogy remekül fogjuk Darrennel érezni magunkat, hacsak nem csap belénk valami "Silas-méretű" atombomba. Gyanúsan elkerülték mostanában az ilyenek kettősünket... Sokkal jobban aggódtam Mei miatt. Alexet szerintem már a kiakadásig kergettem a hülyeségeimmel és azzal, hogy kismilliószor a lelkére kötöttem: azonnal, ismétlem, azonnal hívjon, ha valami történne. A zuhany alatt, az ütemesen csobogó víz dallamára aztán kissé lenyugodtam. A következő "sokk" a ruhaválasztáskor ér. Mégis mit kellene felvennem?! Nem mondta Darren, hogy hova visz és mivel az én fejemben ezer meg egy titkos randi tipp élt, mindegyikhez más és más passzentos öltözékkel... nem volt egyszerű dolgom, az biztos. Végül egy csinosabb, semlegesen fekete színű félvállas ruha mellett döntöttem, melyhez passzentos harisnya, cipő és ékszerek társultak. Hajamat egyetlen hajtűvel tűztem fel - harmadszorra sikerült is úgy, hogy ne akarjon minden mozdulatnál szétesni az egész szőke tincs-zuhatag.
A kopogtatáskor már a nappaliban vártam tűkön ülve a hím érkezését. Minden egyes elhaladó kocsi hangjára füleltem én is, meg a farkasom is, mint valami eszelős, szegény Admirális pedig majd szívrohamot kapott mellettem, amikor a csengő hangjának hallatán felpattantam és szinte süvítettem a hátsó bejárat felé. - Szia! Öhm... - Pillantásom leplezetlenül szalad végig öltözetén, hogy apró szusszanással biccentsek kiszélesedő mosollyal. - Igen, mehetünk! - Csak még elköszöntem Alextől és Meitől, felnyaláboltam a bort a konyhapultról és már kész is voltam "megszökni" a hímmel pár órára. A kocsiban az anyósülésen helyet foglalva szórakozottan forgattam kezemben az üveget, majd széles vigyorral Darren felé mutattam, mielőtt indított volna. - Remélem szereted ezt a fajta vörösbort. - Aham. Egy üveg Pinot Noir volt a kezemben.
Amint ajtót nyitott, egyből végignéztem rajta tetőtől talpig, mosolyom pedig vigyorrá szélesedett, mire pillantásom visszatalált a tekintetéhez. Oké, szépen végigmértük egymást, hogy kiről milyen ruhadarab és hogyan repülhet majd. Én is intettem Alexnek - ne vigyorogj gyerek, mert tockos lesz! -, Mei is kapott egy mosolyt - anyám, Yettának kölyke van! -, aztán mehettünk is a kocsihoz. Mikor beültünk, előkerült a pia, egyelőre csak mutatóban. Először azt vettem le, hogy bor, szóval nekem vigyáznom kell majd, hogy mennyire is, az csupán akkor derült ki, mikor megpillantottam a címkét is. Pinot Noir... - Édes jó Tupilek... - felnevettem, őszintén, szívből, ahogy eszembe jutott az az este, amikor "sírtunk" és nevettünk Olennel, majd berongyoltam Yettához egy szál semmiben. Mintha évekkel ezelőtt lett volna. Azon az estén mondta el, hogy Silas visszament Jerseybe, s azt hiszem, akkor kezdtem el egy icipicit reménykedni. Szórakozottan megráztam a fejem, a vigyor pedig azt hiszem állandósult. - Már megint rossz vagy - pillantottam rá a szemem sarkából. Na, nem mintha ezt bántam volna, ellenkezőleg. - Chipset bezzeg nem hoztál! És ahova megyünk, ott nincs zuhanykabin, franc essen belé... - morgolódtam, majd előhalásztam a zsebemből a kendőt. - Ezt tedd fel, és ne less - adtam az instrukciókat, aztán indítottam és ugyanarra hajtottam, amerről érkeztem. Ha ez lehetséges, szerintem még jobban izgultam, mint idejövetkor, de nyugodtan vezettem. A kikötőbe érve leparkoltam a célraktár előtt, kiszálltam, megkerültem a kocsit és segítettem neki, majd az ajtóhoz vettem. A szagokból tudhatta, hogy a városnak melyik részén vagyunk, nem áltattam magam azzal, hogy az is titok maradhat a szemkötő levételéig. Kinyitottam a fémajtót, beljebb tereltem őt a vállainál fogva - ő elül, én utána -, majd finoman rászorítottam, jelezve, mikor álltunk meg. - Egy pillanat! - Ajtó becsuk, fények felkapcs, utána pedig vissza léptem mögé, és leoldottam róla a kendőt. Szerintem még Achorage-ben is hallották, milyen ütemre verte a tam-tamot a szívem. Kezemmel végigsimítottam fentről lefelé a felkarján, államat a vállára tettem, s kíváncsian, kissé türelmetlenül vártam, mi lesz a reakciója.
A nevetésére ajkaim széles mosolyra húzódnak. Pontosan ilyesféle reakciót vártam, ez pedig olyan poén volt, amit nem lehetett nem elsütni, ha már rám bízta az italválasztást. - Csak egyetlen üveg, nyugi már! - Kuncogok, miközben bekötöm a biztonsági övet, ölemben biztonságba helyezve a minőségi bort rejtő üveget, majd engedelmesen hagyom, hogy bekösse szemeimet a kendővel. Mert az egyedül nem megy olyan egyszerűen, mint hinnénk. Arra, hogy ne lessek, kénytelen vagyok felnevetni, bár tény, hogy frusztráló kissé számomra a sötétség, hogy nem látom az utat előttünk. - Ha szembe jönne valami az úton, úgyis dudálna. Remélem... - Oké, ez szemét megjegyzés volt, tudva, hogy mennyire igyekezett megtanulni rendesen vezetni, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne szúrjak be. Az izgatott feszültséget, ami egyre csak eluralkodott rajtam ideiglenes "vakságomban" muszáj volt valahogyan levezetnem és mivel más nem volt rajtunk kívül a kocsiban... Ha már rám lett szólva, nem rosszalkodtam tovább a kocsiban egyébként, pedig a gondolat ott bujkált elő-elődugva fejét az elmémben. De viselkedtem, mivel nem akartam megkockáztatni egy újabb balesetet. Remek kis randit rendezhetnénk pedig az orvosiban, de komolyan! Idővel a kocsi lassít, majd megállunk. Ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy lekapjam a kendőt és kipattanjak a kocsiból, de helyette csak az izgatott fészkelődés marad, majd Darren kisegít a kocsiból. Viccesen festhetek, ahogy esetlenkedve szorongatom a kezét és hagyom, hogy irányítson, vezessen.
A kendő lekerül, én pedig kíváncsiságból meglepettségbe váltó ábrázattal tekintek körbe. - Váov! - szalad ki, miközben ajkaimra mosoly kerül, mellkasom pedig előbb megemelkedik, majd egyetlen szusszra fújom ki a bennrekedt levegőt, ahogy finoman a mögém bújó Darrennek dőltem. - Ez igazán első elsőrandis lett. - Motyogom halkan a pillanatnyi megilletődöttségtől fátyolosabb hangon, igyekezve összekaparni a kocsiban még túláradó magabiztosságom szeletkéit. - Szólhattál volna, hogy a szalagavatós ruhámat ne hagyjam otthon. - Szélesedik ki a vigyorom, ahogy oldalt fordítva arcomat keresem a tekintetét - már amennyire ez jelen helyzetünkben lehetséges.
- Nyugi már? - vigyorogtam továbbra is. - Egy térben az ellenséggel legyek nyugodt? Nekem hamar megárt a bor, csak még azt nem tudom, mit tervezel, miután kiütöttél vele: eladod a szerveim, megerőszakolsz, vagy eladsz luxusprostinak - soroltam nagy komolyan, teljes átéléssel gondolva bele mindegyik borzalmaiba - kivéve a megerőszakolást, már ha ő tenné. A kuncogása kellemes borzongásként kúszott fel a hátamon a gerincem mentén, éltem a gyanúval, hogy sose fogom megunni ezt a hatást, se a többit, amit kiváltott belőlem. Mikor felkötöttem neki a kendőt egy pillanatig révetegen néztem, ostoba, de túl sok mindent eláruló mosollyal a képemen, majd indítottam és örültem, hogy nem láthatta az ábrázatom. Aztán az útról a profiljára fordítottam a tekintetem, amint megjegyzést tett egy esetleges balesetre. - Nem lesz ideje dudálni, meglátom, hogy szembe jön és beletaposok a gázba, letesztelem, mennyit bír a kaszni és a másiknak miből vannak az idegei. - Nem voltam mérges, csak játszottam a sértettet, ami a hanghordozásomból ki is derült. - Úgy már nem is tapizod a combom, hogy nem csak egy szál pokróc van rajtam? Tudtam, hogy jelmezbálba kéne vinnem téged, Will tuti kölcsönadta volna azt a plédet. Nem csak ő volt ideges, én is, és épp ezért a sületlenség csak úgy dőlt belőlem, kényszeríteni kellett magam, hogy befogjam, mielőtt még annál is nagyobb idiótának néz, mint amekkora valójában vagyok.
A raktárnál az izgatottságom eléri a tetőfokát, ami csak akkor csillapodik, mikor meghallom első reakcióját, ez pedig újra széles vigyora húzza a szám. Karjaimmal lazán átfontam a derekát, ahogy hozzám dőlt, s futó csókot leheltem a ruha által szabadon hagyott vállára. Esküszöm úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki fültő- és hasvakarást kapott, mert behozta a reggeli újságot a kapu elől, farkas alakban egészen biztos, hogy veszettül csóváltam volna a farkam (így is csóválhattam volna, de azt inkább még nem akartam). A szívem még mindig vad ütemben vert. Szalagavatós ruha, ejj ez a nő! Ahogy igyekezett rám nézni, kicsit elhúzódtam, úgy helyezkedtem, fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni és lehetőleg ettől még egyikünk se kapjon szemtengelyferdülést. - Cukkolsz még, én esküszöm megharaplak - "haraptam meg" az orra hegyét játékosan, és csak utána jöttem rá, hogy a fenyegetésem az erdei kis kalandunk után nem biztos, hogy olyan könnyen félvállról vehető. Egy másodperce le is fagytam, aztán mint akinek fel se tűnt az egész, az asztal felé intettem. - Remélem éhes vagy. - És hogy nem lőttem mellé nagyon a kajával. - Hölgyem! - léptem mellé, elengedve őt, a karomat kínálva fel neki, mialatt szám szegletében pajkos mosoly árnyéka lapult, szemem pedig elevenen csillogott. Idejét se tudom, mikor tettem utoljára ehhez akár csak hasonlító gesztust is, esélyes, hogy talán a 19. század végén. A mozdulat kísértetiesen megszokott, ismerős volt abból az időből, ám akkoriban általában, ha ezt tettem, nem sokkal később értékes tárgyak tűntek el. Az emlékek édesek voltak, szerettem és élveztem életemnek azon szakaszát, akárcsak ezt a pillanatot, bár Yettát nem terveztem meglopni. Illetve de igen, csak nem tárgyakkal és azt hiszem semmi olyannal sem, amit magától ne adna.
Nem kellett hátra pillantanom, hogy érzékeljem kiszélesedő vigyorát. Egyszerűen éreztem, ahogy hozzám búj. Csókja nyomán kellemes, várakozással teli bizsergés lett rajtam úrrá és szégyen, vagy sem: figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ez itt kérem egy randi, amit illenék komolyan venni. Szóval elvetettem az ötletet, hogy szemközt fordulva ajkainak esek, aztáán... Hess, pajzán gondolatok! - Azt hittem, az én köröm jönne abban. - Jegyzem meg, kissé megingó mosollyal a szavaira, de látom, hogy kapcsol ő is. Ijesztő azért ez valahol. Nem gondoltam volna, hogy ennyire látszott a jó múltkor - mintha hónapok teltek volna el az óta - hogy mennyire meglepett és igen, kissé ki is akasztott a tette az árnyalatnyi büszkeségen túl. Szerencsére, ahogy ő, úgy én is gyorsan továbblépek - szó szerint, ugyanis megindulok a gondosan terített asztal felé, Darren szaván elmosolyodva és belé karolva. Kissé mintha neki is dőltem volna, finoman koccantva össze vállainkat, ahogy az asztalhoz lépdeltünk. - Hmm... te aztán nagyon kitettél magadért. - Szélesedik ki mosolyom, miközben immáron helyet foglalva pillantok Darren felé. És átnyújtom a bort, mielőtt nálam maradna kibontatlanul szegény. (Szinte hallom, ahogy sír a hím után, de komolyan!) - Nem könnyíted meg a dolgomat a második randi kapcsán, az biztos. - Nevetek. Hja, merthogy olyan is lesz, legalábbis nem terveztem egynél abbahagyni. Annyira nem szörnyű. Na meg első randin nincs szex a naivak szerint.
Zavart mosolyra rándult a szám sarka és éreztem, hogy nem tudok normálisan megszólalni. Hogy örültem-e volna neki? Hogyne! Hangot mertem ennek adni? Nem. Hiába én én tettem meg elsőnek, akkor is olyan... furcsa és valószerűtlen volt az egész, ugyanakkor tagadhatatlanul jól éreztem magam mellette. A mellkasomba csöndes melegség költözött, ami ellen a farkasom ridegsége tehetetlen volt. Miután sikerült továbblépnünk a döccenőn, amit fantasztikusan összehoztunk, belém karolt és együtt mentül az asztalhoz. - Igyekezte, igyekeztem - ingattam a fejem, miközben én is leültem. - Úgyis mondtad a múltkor, hogy régen randiztál, én se két hónapja, szóval úgy gondoltam, ez minimum kijár nekünk. Átvettem azt a veszedelmes bort, de nem állhattam meg somolygás nélkül még mindig az italválasztását, majd megbontottam és töltöttem mindkettőnknek. A második randi említésére somolygásomból vigyor lett. - Ne kiabáld el, még elcseszhetem úgy, hogy többé látni se akarj - pillantottam rá, de játékosan csillogó szemem elárulta, hogy ha rajtam múlik, azért ez nem lesz elcseszve, legalábbis az este lehetséges kimenetelei között ez a legeslegutolsó sorban szerepelt. - Juj, de akkor most betartunk minden elsőrandis "szabályt"? - nyílt nagyra a szemem, hanglejtésem viszont nevetős volt, ahogy elképzeltem magunkat nagy önmegtartóztatások közepette. - Se csók, se szex... - dünnyögtem, mint egy kisgyerek, akivel épp közölték, hogy elnapolják a karácsonyt. - Nem szoktam én hozzá, hogy ilyen jó gyerek legyek. Tiszta Spárta. - Mosolyogtam, de csak szolidan, még azt hiszi szívatom. Én? Sohaaa. Szedtem neki és magamnak is a tésztasalátából, hátha az evés is olyan kielégítő, mint ami első randin általában nem történik meg. - Mesélj kicsit magadról! - kértem pár falatot követően. - Milyen voltál gyereknek, kölyöknek... akármiről. - Szerettem volna többet tudni róla, méghozzá egyenesen tőle.
- Igaz is! - Nevettem amikor azt említette, hogy elcseszheti még a dolgot, hiszen fiatal az éjszaka. Mintha én nem tehettem volna meg ugyan ezt. Az esetek döntő többségében sikerült a művelet valamelyikőnknek, szóval gondolatban gyorsan lekopogtam az iménti szavaimat az asztal lapjának alján. A szabályt illetően aprót szusszantam, miközben a terítéken pillantottam végig, onnét pedig fel a hímre. - Szerintem hülyeség az a szabály. Ha úgy alakul, miért ne feküdhetnének le a felek? Legalább időben kiderül, ha az ágyban valami nem passzol. Mondjuk az egyik aberrációit nem tolerálja a másik és hasonlók. - Szélesedik ki a mosolyom előbb édesen, majd valami fura, rafináltan kihívó él csillan meg a kacér ívű ajkaimon; akárcsak szürkéskék tekintetemben. - De te, Darren Northlake megnyerted magadnak, hogy betarthatjuk a dolgot. Már ami a szex részét illeti... - vigyorodom el csalfán. A csók azért túlzás, na meg... még visszakozhat, ajánlva valami jobbat. Veszélyes ugyanis a játék, ami megfogalmazódott hirtelen bennem - mondhatni, kétélű fegyver, hiszen fene tudja, tudom e magamat tartani hozzá. Az biztos, hogy Darren ki fog készülni. És ezt most még szórakoztatónak is találom, belegondolva. Hogy pedig a dolgok miként alakulnak... majd az idő eldönti. Az ételt megköszönöm, a kérésére pedig két falat között felnevetek halkan. - Nem érdekes az annyira, hogy mesélni lehessen róla! Csak egy nőstény vagyok Jerseyből, aki a bátyját kereste errefelé északon. Egy ideig próbálkoztam a vérvonalak visszafejtésével rábukkanni a helyi őrzők segítségével, hogy mi lehet most a neve és merre jár. Innét tudom a te nevedet is. - Árulom el, amit a múltkor nem, észrevétlen, de nagyon is tudatosan terelve a beszélgetés fonalát másfelé.
Egyetértően bólogatok a szabályra, ezt a monoton beleegyezést viszont félbevágja, amikor közli, hogy megnyertem - micsoda nyeremény... - magamnak a szexmentes első randit. Úgy kaptam rá a tekintetem a kajáról, mintha ok nélkül felképelt volna és ráadásnak benyögte, hogy amúgy idén nem lesz karácsony. Csak ne szórakozna ilyen jól rajtam, akkor maradt volna a szomorú fej, a mosolyát látva viszonyt duzzogós grimaszba rándult az arcom egy pillanatra, szememet pedig összehúztam, amolyan "na megállj, kapsz még ezért!" módon. Az a "baj" a kémiával, hogy köztünk működik, az eddigiek alapján nem is kicsit, szóval az egy dolog, hogy vonz engem, nem is kicsit, csakhogy ez nem egyirányú - vagy ha igen, akkor ő sokkal jobban hazudik, mint az egészséges, nekem pedig pocsék a szimatom és az emberismeretem. - Oké - mondtam rá végül. - Nem lesz szex, de cserébe kérdezz-feleleket játszunk! Meg akartam ismerni, de nem csak úgy immel-ámmal felszínesen, mint egy alkalmi nőcskét; tudom, hogy ennyi kis idő alatt senkit nem lehet behatóbban ki/megismerni, de valahol el lehet kezdeni. Valójában ez akkor jöhetne össze rendesen, ha összecuccolnánk (csak ez tette lehetővé anno, hogy Jennyt és Natet is normálisan megismerjem, aztán Ash-t, nem nagyon szoktam, nekem általában lakva megy), de ha ezt bedobnám, sikítva menekülne ki innen. Meg azért ez nekem is meredek lenne, nem kicsit. - Sokáig kutattál Olen után? - Elmosolyodtam a nevem forrására. - Fenébe, pedig azt hittem, jól titkoltam. Alapvetően nem zavart, ha tudtak rólam ezt-azt - oké, mostanában a minél kevesebb lelkes rajongója lettem -, de van egy-két olyan dolog, amit szeretek megtartani magamnak. Az eredeti nevem egy ezek közül. Nincs nagy jelentősége, csak mégis... attól a névtől valahogy sebezhetőnek és csupasznak érzem magam.
Az arckifejezése mondhatni, mindent elárult a véleményével kapcsolatban - ha nem is mindent, de jó sokat - és ez önkéntelenül is mosolyt csalt a képemre két falat eltüntetése közben. Merthogy étkezés közben sandítok csak felé, el-elvigyorodva az arcára rajzolódó érzelmeken. Aztán jön a képzeletbeli labda visszapasszolása Darren részéről, amire önkéntelenül is felnyögök halkan, megereszkedő vállakkal. - Inkább teperj le itt és most! - teszem le az evőeszközt nevetve és tárom szét játékosan a karjaimat nevetve, mintegy "megadóan". Nem gondolom teljesen komolyan azért a dolgot. Bennem is van tartás! Szóval kés és villa vissza a kézbe és csak a cinkos, csalfa pillantás és bújtatott mosoly az, ami marad az előbbiből. Kérdésére biccentek. - Évekig. Mivel én még meg sem születtem, mikor ő már lelépett, a szüleim pedig már nem éltek, amikor keresni kezdtem, így nehéz volt olyan pontot találni, ami jó iránynak tűnt, szóval igyekeztem a legtöbb szálat megmozgatni, amit csak tudtam. Egyszer ki kellene adatnom könyvként, a vérvonalakért rajongó őrzők zabálnák a dolgot! - Csendül nevetősen hangom. Azt hiszem, mivel ő kérdezett, most az én köröm következik. - Nem szeretted vagy kellemetlen emlékek fűznek hozzá? Nyugi, én nem fogom továbbadni senkinek. - Van bőr a képemen cinkosan kacsintani is mellé, mintha valami hatalmas titkon osztoznánk.
Vonogattam a szemöldököm az ajánlatára, jelezve, hogy cseppet se esne nehezemre, vagy lenne ellenemre a leteperés, de... most mást akartam. Pontosabban mást is, mert már nem volt elég, hogy ismertem a testét, a gesztusait, a hanglejtését, az illatát. Azt is fel szerettem volna fedezni, amit mindez takart, elfedett, óvott, rejtegetett. És válaszolt, én pedig szinte ittam a szavait, de nem úgy bámulva, mint egy gyerek, akinek a Mikulás hadititkait adják ki, hanem kíváncsian, finom mosollyal, ami annak volt az eredménye, hogy beszélt. Magáról. És nagyjából már meg is fogalmazódott bennem a következő kérdés, de előbb még felelnem kellett. Kicsit bökdöstem előtte a villával az ételt. - Szerettem, már amennyire valaki szerethet egy nevet. - Megráztam a fejem és zavart vigyor szökött egy pillanatra a képemre. - Ragnar egy kisfiú volt, gyenge, nem tudta megvédeni az anyját. Aztán utcagyerek, akinek az élete két halat ért. Mindig ezekre emlékeztet. A gyengeségeimre, a tehetetlenségemre, a kiszolgáltatottságomra, a másokra való utaltságomra. - Megrándult a szám sarka. - Meg arra, hogy voltam egyszer iszonyatosan forrófejű, gyerek és totálisan gondtalan. Egyszerre hiányzott és akartam elfelejteni, legalábbis amikor eszembe jutott. De így volt jó, ha bármi másképp történik akkor, most lennék itt, és ezért az estéért mindenképp kár lenne. - Miért kezdted keresni? Úgy értem... csak kíváncsi voltál rá, vagy volt más is? Sok követ megmozgatott érte, ez nem vitás, elszántságból nem volt hiány, és ez tetszett.
A felém irányuló figyelem egyszerre hozott árnyalt, finom zavarba és esett mégis rettentően jól a tudat, hogy csak az enyém most, ilyen formában is a másik. Talán ennek köszönhető az, hogy magamat is meglepően könnyen adok ki információkat a múlttal kapcsolatban, nem törve a fejemet azon, mi fér még bele és mi az, ami már túlságosan közel engedné a másikat a kis saját belső világomhoz. Válaszát én is hasonlóképp fogadtam - a falatozás üteme is igencsak megcsappant ennek köszönhetően - őszinte érdeklődéssel. - Talán nem sokan értenek velem egyet, de szerintem minden farkasnak emlékeznie kellene arra, amikor még ember volt, gyerek. Sokkal másképpen viszonyulnának az emberekhez maguk körül, ha belátnák, hogy pontosan olyanok, mint ők, amikor kis srácok vagy csajok voltak. Tudatlanok és még a legfrissebb farkaskölyökhöz képest is gyengék. Még egy szarvas is komolyabb préda náluk. - Oké, ízre nem, ezt aláírom, de... nem véletlen nevezett Nestor is nem egyszer már javíthatatlan "dezertőrnek". Humánus szemléletűnek számítok a farkasok között, még ha pátyolgatni nem is feltétlen fogom az embereket. - Volt más is. Válaszokat akartam, dühös voltam rá, amiért lelépett és olyanokért hibáztattam, amit el se követett... de mindez eltörpül az mellett, hogy ő a testvérem. Amikor megtudtam, hogy életben van, egyszerűen úgy gondoltam... úgy gondoltam, nekünk egymás mellett a helyünk, akármennyire is utáltam akkor! El tudnád te képzelni, hogy szanaszét legyetek szórva a családoddal a világban? - Teszem fel a kérdést, nem tudatosan lőve el ezzel a kérdezési lehetőségemet.
Elvigyorodtam a szavaira, ahogy ezt az egészet látja. Azt már sikerült leszűrnöm, hogy ő nem éppen az az "elmegyek mások baja mellett, mert hol érdekel engem a többi élőlény" típus, de hajlamos voltam ezt - csak úgy, mint sok társam - a farkasokra korlátozni. Szavait hallgatva viszont azt hiszem már értettem, mi vitte rá, hogy beharapja Meit, még úgy is, hogy a kölyökvállalás is egy erős elköteleződés azért. - Nem mellesleg nélkülük mi se lennénk. - Tettem hozzá, ezzel mintegy finoman egyetértve. Igaz engem jóval kevésbé érdekeltek, mint Yettát, de azt ne felejtsük el, hogy nálunk a természetes szaporodás, mint olyan, ki van lőve. Fertőzéssel terjedünk, mint valami világ rákfenéje. Hmmm, vajon jó- vagy rosszindulatúnak számítok? - Nehéz elképzelni, hogy valakire hosszan haragszol, vagy utáld, főleg Olent... Érdekes, hogyan tudnak alakulni a dolgok. - Ettem még pár falatot és hamiskás mosolyra húztam a szám a véletlen kérdésre, aztán ahogy automatikusan eszembe jutott a válasz is, a mosolyom valamelyest halványabb lett. - El - bólintottam. - Korábban egy baklövésemért Victor kitagadott és elzavart, nagyjából tíz évig utána a testvéreimtől külön éltem, semmit se tudtam róluk. Ryan jött utánam elsőként, szerintem fogalma sem volt, hogy épp melyik város utcáján ácsorogtunk, de azt mondta, hogy nem hagyhat össze-vissza kóborolni, mert elveszek. - Megráztam a fejem és vigyorogtam. Én mondom, őrült. - Azt hittem egyébként, hogy majd megpróbálod rábeszélni Olent, menjen veled Jerseybe, hiszen téged oda köt...ött minden. - Kicsit bizonytalan voltam, mert az tuti, hogy nem esne kétségbe, ha vissza kéne mennie, de azért mostanra itt is akadt pár dolog, ami marasztalja Olen mellett. - Milyen ennyi ideig távol az otthontól? Nem tudtam saját életemből olyan mozzanatot feleleveníteni, amikor több évtizedet, vagy több mint egy évszázadot lettem volna egy helyben, eddig talán Fairbanks a leghosszabb egyhelyben maradásom.
Apró mosollyal biccentettem a megjegyzésére. Valóban. Amikor arra tér ki, hogy nehéz elképzelnie, hogy haragtartó is tudok lenni, elvigyorodom, a további fejtegetésnél pedig kuncogva fejcsóválok. - Sosem ismertem, nem együtt nőttünk fel, mégis minden nap jelen volt az életemben, míg anyáék éltek... - Nem fejtem ezt tovább, ezúttal tudatosan. Halottakról vagy jót vagy semmit, különben is jobban tisztelem a szüleim emlékét annál, minthogy bármi negatívat mondjak róluk. Egyszerűen azt akartam érzékeltetni, hogy nem olyan nehéz egy "idegenre" haragudni, hiába vér szerinti testvére az ember lányának az illető. - Az pedig, hogy nem tudsz elképzelni haragtartónak, azért van, mert még nem ismersz igazán. De ne is próbálj meg kiismerni, sok pasas bicskája beletört már a dologba. - Vontam fel szinte már kihívóan, kacéran szemöldökömet, ahogy rá pillantottam. Tudatában tulajdon szentimentalitásomnak, tényleg nem kívántam volna egy ilyen nehéz hobbit senkinek. - Ryan rendes srác. Oké, kissé idióta, de amennyire sikerült megismernem, a céljai alapvetően roppant racionálisak és jók. Csak a hozzájuk vezető utat tudja elcseszettül megválasztani. - Nevetek fel fejcsóválva, hogy őszinte meglepettségbe csapjon át energiám minden rezdülése és pillantásom is Olent illetően. - Nem sikerült úgy az első találkozásunk, hogy a hónom alá csapva rohantam volna vele vissza Jerseybe. Na meg... évek óta itt él! Önzőség lenne azt kérni, hogy szakadjon el a barátaitól, a falkájától. Jenny ki is belezett volna azt hiszem, ha ilyesmit kértem volna Olentől. - Erre már csak mosolygok, nem tudva, mi történt a kettős között és sikerült e rendezniük. Nem nagyon árult el a csajszi semmit. - Furcsa. - Ebben biztos voltam a kérdést illetően. - Őszinte leszek veled Darren, nem igazán sikerült magamévá tennem a falka identitását ilyen rövid idő alatt. Érthető, hisz nem itt voltam kölyök és nem is élek évek óta veletek. Az igazat megvallva ettől tartok a másik falkával szemben is. Hiába nagyvárosiak ők is, az eddigiek alapján kétlem, hogy hasonló habitusúak lennének a falkák. - Szusszanok és inkább eszek pár falatot, néma csendben emésztgetve a szóvá tett gondolatokat (meg a kaját is). - De egyszer el kell jönnöd velem Manhattan-be! Teljesen más a tenger arrafelé. Azt hiszem, az hiányzik a legjobban a tesóim és Apám hülyesége után. - Szusszanok a tányéromról felpillantva rá áthatóan kék tekintettel, majd mintha ez az érzelmi kis kitérő meg sem esett volna, teszem fel a kérdésemet: - Te mikor és hogyan keveredtél Fairbanks-be?
Nem kellett befejeznie, folytatnia és tovább fejtegetnie a dolgot, hogy megértsem, mi is volt akkoriban, így pedig már tiszta sor volt, hogy miért nem szerette Olent eleinte. Kurtán felnevettem, mikor a kiismerésének nehézségéről tájékoztatott. - Nem akarták eléggé. Vagy még nem volt olyan, akinél te is akartad, hogy ismerjen, minden apróságot tudjon, vagy... félsz, hogy visszaélnek vele? - Kérdés ellőve, méghozzá pikk-pakk, de se baj, hosszú még az este. Persze, örültem volna, ha én lennék az, akinek megmutat mindent, de az ilyen szintű naiv álmokhoz azért tényleg öreg voltam. A csipetnyi reménykedés még senkit nem ölt meg, ám azzal is tisztában voltam, hogy Yetta még fiatal, és nem épp egy lehorgonyozós fajta, az is simán elképzelhető, hogy az életben nem lesz olyan hím, akinek hagyná, hogy teljesen kiismerje. Igazából - jelen álláspontom szerint - ettől se dőltem volna a kardomba. Ha nekem nem megy, másnak se, teljesen jó, én tök kibékülök a döntetlenekkel! - Mindenkinek kell defekt - vontam vállat somolyogva azon, amit az öcskösről mondott. - Ha nem kérdezed, nem tudhatod. Félre ne érts, nem akarom, hogy "elcsábítsd" innen, se azt, hogy te vagy mindketten lelépjetek, jó, hogy itt vagytok. Csak... ne haragudj, de az elején tök abban a hitben ringattam magam, hogy elsősorban a magad kis dolgai érdekelnek és önző vagy. Igen, annak ellenére, hogy felvettél engem, szerencsétlen stoppost. nem tudom, miért - húztam fel a vállam, kissé bocsánatkérőn az előítéletemért. Az aggályainál egy leheletnyit oldalra biccentettem a fejem, úgy hallgattam. Olyan magabiztos általában, szadizmus talán, de jól esett most hallani, hogy a mutatottal ellentétben igenis vannak kétségei. Oké, amikor Meit beharapta, hát akkor rendesen beparázott, s ilyenkor fel-felvillan, hogy az ő vállán is van súly. - Benne vagyok! - húztam széles vigyorra a szám, aztán eszembe jutott, hogy a tesói meg az örege mellett valószínűleg Silas is ott lesz.... Tyű, de kegyetlen kasztráció ez a gondolat... - Majd meglessük, hogy van Silas. - Valaki vágja ki a nyelvem! Annyi jó volt ebben a mondatban, hogy se gúnyos, se sértett hangszín nem volt benne, szóval inkább tűntem szórakozott marhának, semmint féltékeny vagy kisajátító őstuloknak. Eh, én mondtam neki, hogy még elcseszhetem az estét... Inkább kihasználtam a kérdését és totál készségesen feleltem, hátha menthetem a menthetőt. - Az ötvenes évek közepén jöttem Ryannel, előtte Kanadában voltam, aztán jött Anchorage. Ott talált rám, onnan jöttünk ide. Mindketten északi születésűek vagyunk, ez a klíma pedig olyan kis otthonos nekünk - nosztalgikus, kicsit gyermeteg mosolyra húztam a szám. - Nyugalomra vágytam, némi felejtésre, emésztésre, itt pedig meg is kaptam ezeket. Egy rakás kölyökkel együtt. Sóhajtottam, de az arckifejezésem elárulta, hogy egyáltalán nem bántam és most se bánom. Az egyetlen, ami rossz, hogy már nincs időm rendesen kölykökkel foglalkozni, pedig az az, amit igazán szeretek. Hm, lehet ezért vagyok olyan savanyú és morgós mostanában, mert ilyen drasztikusan megcsappant a napi - sőt, heti! - kölyökadagom. Az élet köcsög!
A kérdésére tekintetem hosszan fonódik össze az övével. Ha nem ő lenne... ha ez a randi csak információszerzésről szólna, mint az elmúlt évszázadban a legtöbb randim, akkor valószínűleg azt mondanám, amit hallani szeretne, ami valahol hízelgő a számára és mégis olyan általánosan fogalmaznék, hogy nem érezné hazugságnak. Most mégsem kertelek, mikor kisvártatva megszólalok. - Azért, mert félek. Bár ez így nem teljesen korrekt, mert ez nem félelem, inkább... a bizalom egy magasabb szintjének teljes hiánya. Magadon kívül senkiben nem bízhatsz meg száz százalékosan, de azt hiszem, ezt nem egy nálam idősebbnek kell mondanom. - Mosolyodom el a végére aprón, engesztelően, majd újabb adag köretet és sültet tüntetek el, miközben hallgatom, beszélgetünk. Olen kapcsán kissé elhúzom a számat, hogy aztán őszinte meglepettséggel kerekedjenek ki kék pillantásaim. Felnevetek és fejcsóválva pillantok el a másikról. Hát ez kész! Komolyan ilyennek tűntem volna? Nem direkt volt pedig... Tekintetemet a másikra emelem, s nem maradok adós a válasszal. - Ami azt illeti, én pedig azt gondoltam rólad, hogy egy kisvárosi, lepattant pasas vagy, aki nagyot álmodott, de aztán itt ragadt az isten háta mögött. És hogy fordított esetben nem vettél volna fel. - Szélesedik ki a vigyor a képemen, ahogy vállaim nevetősen remegnek meg, miközben pillantásom a mai este folyamán sokadjára fonódik össze a hímével. És visszatérünk a gondtalan csevejhez meg a vacsihoz. Silas nevének említésére felköhögök. Bizony, félreszaladt az a falat és az evőeszköz is megállt a kezemben. Nem pillantok fel ezúttal Darrenre - jobban jár - csak miután elszámoltam magamban tízig. - Nagyon magabiztos vagy. Nem félsz, hogy végül úgyis nála kötök ki megint, ahogy az már ötven éve újra és újra rendre megtörténik? - Vallom, hogy minden lánynak kell valami nagy és szőrös, amit ölelgethet, ha rájön a bújhatnék, a plüssmackókból pedig már kinőttem, ami azt illeti. Hallgatom a történetét és miközben a fejemben az utolsó mondat által felvázolt, szinte émelyítően édes, mázas kép ölt formát - ijesztő, de komolyan, főleg, hogy magamat is látom az idilli képen! - önkéntelenül is kiszalad egy újabb kérdés: - Felejtésre? - Tekintek rá teljesen nyugodtan a fejemben éppen dúló "kicsi a rakás" ellenére. Nem tűnik fel, hogy kettő volt, de legfeljebb az egyikre majd nem válaszol. Vagy kérdez ő is kettőt.
Hallgattam a válaszát és örültem, hogy nem kábított mindenféle egósimogató válasszal, hanem az igazat mondta, azt, amit tényleg gondolt. - Hát... nem tudom, valamilyen szinten kell ezt nekem magyarázni, mert... - megborzoltam a tarkómnál a hajam. Nem volt kínos igazából, csak szinte láttam magam előtt, hogy furcsállón fog nézni, és amolyan "szegény kis naiv" pillantást fogok kapni. - Sokakban bízom, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyi idős vagyok és hogy a korombeliek mennyiekben szoktak. Tudom, hogy ez nem feltétlen egy életbiztosítás, ésszel felérem, mégse tudok ellene mit tenni és nem is igazán akarok. Muszáj bíznom és közel engednem másokat, nekem ez, ők adják az erőt. Ha pedig elárulnak... - Kissé szomorkás mosolyra húztam a szám. - Magamnak köszönhetem. De bízom benne, hogy nem mindenkit egyszerre száll meg a hátba-szúrhatnék, és időben észlelem a veszélyt - ingattam a fejem, a szomorkásból pedig alattomos féloldalas mosoly lett. Nagyon szemét tudtam lenni azzal, aki kivívta magának ezt a kitüntetett figyelmet. A nevetése betöltötte a raktárat, s hiába volt annyi égő, meg gyertyák, ettől a hangtól ragyogott igazán a helyiség, nem az én kis "világítás technikámtól". Aztán rajtam volt a nevetés sora, ahogy ő is elmondta, milyennek tűntem elsőre. Lepattant, hát ez jó! - Nem vettelek volna fel? - vigyorogtam továbbra is. - Hát ha lett volna nálad balta vagy láncfűrész, lehet, hogy kihagyom, de annál azért... dekoratívabb vagy. Ne viccelj már, elég mosolyognod, hogy... - úgy dübörögjön a szívem, mintha sztahanovista mozgalom lelkes híve lenne, az én képemre is bárgyú mosolyon kússzon és ne nagyon foglalkozzak mással a világon, csak azzal, hogy az a mosoly minél tovább tartson - behúzzam a kéziféket és még be is pakoljalak. Kicsit soknak éreztem volna mindent ennyire gyorsan kifecsegni, helyette úgy "döntöttem", belerondítok a lecsóba, ennek pedig Yetta fuldoklása lett az eredménye. Azt hiszem, megúsztam egy gyilkos pillantást, amiért igazán hálás voltam, ahogy azért is, hogy én épp az utolsó falatot rágtam, majd nyeltem. A tányérom üres, többet enni meg nem tudtam, pedig általában elég nagy étkű vagyok. A villámat fixíroztam, s akkor néztem csak a szemébe, maikor megszólalt. Először nem tudtam mit felelni, csak kinyitottam, majd becsuktam a szám. Most erre mit mondjak? Csak az igazat, nemde? Ötven éve??? Kigomboltam eggyel az ingem, mielőtt képzeletben megfojtana a szövet. - Szó mi szó... - kezdtem egy oktávval magasabb hangon, aztán megköszörültem a torkom, majd hátra dőltem a széken és szórakozottan forgatni kezdtem a borospoharat. - Félek - vallottam be immár normális hangon. - Amióta elment, attól félek, hogy egyik nap úgy ébredsz, nem bírsz a hiányával és utána mész egy szó nélkül. - Lesütöttem a szemem és megráztam a fejem. - De velem randizol és nekem felelgetsz, hozzám bújtál, amikor megérkeztünk és akkor sem estél kétségbe, amikor megharaptalak, nekünk akarsz egy esélyt. Nem örülnék, ha megint nála kötnél ki, de nem is hagynám, hogy eljuss addig a pontig, hogy őt jobban hiányold, mint amennyire az én társaságomat élvezed. - Ittam pár korty bort, majd ránéztem. - Vagy pont ezekkel üldözlek el? Kaptam még egy kérdést, ami feltűnt, de csak egy mosollyal adtam tudtára, hogy észrevettem a duplázást, zavarni viszont nem zavart, így én is kérdezhettem még egyet. Bár a válaszom nem lesz valami vidám. - Igen. El akartam felejteni, hogy kit szerettem, hogy mikben reménykedtem, hogy mekkorát hibáztam, hogy volt egy nemesi nevem, amitől megfosztottak, és vele a családomtól, attól, aki akkor voltam. Új életet akartam, a korábbitól függetlent, még ha tudtam is, hogy ez lehetetlen. El akartam felejteni Mayt. Ahhoz viszont nem volt elég bátorságom, hogy őrzőkkel töröltessem az emlékeim. Tiszta diadalmenet, mi? Mondjuk senki nem mondta, hogy herceg vagyok fehér lovon, csupa lovagias erénnyel. - Mit tennél, ha megint megharapnálak egy kicsit? - kérdeztem, s ha közben esetleg ő is végzett az evéssel, felálltam, odaléptem hozzá és felé nyújtottam a kezem, tenyérrel fölfelé, remélve, hogy belehelyezi az övét és felsegíthetem.
A "szegény kis naiv" pillantás elmarad, ellenben apró biccentés jár mondandója végén részemről neki. A bizalom törékeny kincs. Nem biztos, hogy azt az oldalamat meg szeretné ismerni Darren, amelyik ennek elvesztésével jár: a vérengző, bármire képes fenevad és a számító, gondolkodás nélkül cselekvő nő kettősét. Merthogy benne megbíztam valamilyen szinten - az átlagnál jobban -, máskülönben mi a francért maradtam volna?! Ha nem hinnék abban, hogy amit csinál, az jó. Hogy ha nem bíznék a falkaegyesítés helyes kimenetelében és abban, hogy megérte adnom neki, nekünk egy lehetőséget. De mindezt nem közöltem, inkább továbbléptem a témán. Ha tudja, tudja, ha pedig nem... nos, az merőben kellemetlen lehet, ha nem jönnének össze a dolgok idővel. - Szóval be is pakolnál, mi...? - szélesedik ki a vigyorom szavaira, direktbe adva kétértelmű élt a megismétléskor nekik. Ez egy olyan labda - és vélhetően nem az egyetlen a mai este folyamán - amit nem lehet felütés nélkül veszni hagyni. Aztán jön Silas felemlegetése, melyre akaratlanul is olyan kérdéssel felelek, melyet ha előre gondolkozok, nem biztos, hogy feltettem volna. Vagyis... de, azt hiszem igen. Most, utólag belegondolva is feltenném. Számító egy dög vagyok, amiért a bizonytalanság talajára taszítom, de ez kérem... a kőkemény valóság. És különben is érdekel, mennyire biztos a helyzetében, a dolgában. Tekintetem őt pásztázta, energiáim kíváncsiságról és gyermeteg szórakozottságról árulkodtak a kezdetleges hangszíne végett. Válaszát hallgatva ajkaim akaratlanul nyílnak el egymástól buján-bután, s csak akkor realizálom ezt, mikor visszakérdez. Hirtelen rázom meg a fejemet apró mozdulatokkal. - Nem. - súgom mellé, megerősítésképp, ha a nonverbális jel nem lenne elég egyértelmű. - Nem riasztasz el. Mindig is szerettem a kihívásokat. - Erre még a mosolyom is kiszélesedik szemtelen kacérsággal. A története azért nem ríkatott meg. Talán még valami hasonlót is vártam volna. Szerelem... ez az oka minden szarságnak a világban, én mondom. Ez, meg a mindenkiben ott uralkodó állatias ösztönök. Kérdésére a töretlennek hitt mosoly szépen lassan tűnik tova. Oké, talán megérdemeltem a Silas-os visszakérdezés miatt, de ez, de, de... Némán pillantottam fel rá, ahogy mellém lépett. Realizáltam felém nyújtott tenyerét, de nem nyújtottam a saját "mancsomat" azonnal. Előbb feleltem, apró szusszanás után, megfontoltan. - Nem hiszem, hogy stratégiailag szerencsés lépés lenne. Hacsak nem szeretnéd, hogy magyarázkodhassak erről is Castornak. - És most van az, hogy felállok, kezemet az ő kezébe helyezve. - Mesélj a családod tagjairól! Jennyt már eléggé ismerem, meg Ryant is, de a többieket alig. - Jön a következő "kérdésem" is ezzel együtt.
Kezdőlap
