- Hiszed, vagy sem… az elmúlt néhány hónapban ez az első értelmes ötlet, amit hallok. Húzódik egy röpke féloldalas mosoly az arcomra, de aztán hamar le is konyul. Láthatja rajtam, hogy képes vagyok még arra, hogy jó kedvem legyen. De már nem vagyok ugyanaz a férfi, akiben akkoriban beleszeretett, akinek igent mondott. Legalábbis nem teljesen. Nehezen megy a humor is az életemben, pedig korábban annyira szerettem a rosszabbnál-rosszabb viccekkel fárasztani… úgy mindenkit. Ettől eltekintve volt rendes humorom is. Most viszont… eléggé visszaszorult. - Ha ajánlhatok valamit… beszélj valami agyturkásszal. Aki több, mint tíz éve van benne, szerintem majdnem biztosan kezelt már hozzám hasonló személyeket. Harctéren átélt traumás helyzetek. Hogy miket kell elkerülnünk, ha együtt vagyunk, hasonlók. Bár gondolom nekem is mennem kellene, és mesélni egy-két dologról… de csak vannak alapvető dolgok is. Nem akartam változni nagyon sokáig, de most, hogy látom Veronicán is, milyen… boldog, hogy végre (legalábbis szerinte) visszakapott, nem akarom cserben hagyni őt. Már bizonyos szintig megtettem. Ezt a hibát nem akarom újra elkövetni. Szeretem őt, mindennél jobban, és boldognak akarom tudni. A régi sebek feltépése pedig vagy segít, vagy nem. A helyzeten igazából túlzottan már rontani nem tud. Legalábbis nagyon remélem. - Szerintem az biztosabb lenne, ha kidobnál a motel után otthon, és rámzárnád az ajtót. Közel voltam ahhoz, hogy hozzátegyem, még lehet az sem lenne betonbiztos, mert mégiscsak a katonaságnál voltam, és simán kitörném az ablakot, ha nagyon szabadulni akarnék. Pláne, ha be is lennék zárva. Nem kizárt, hogy megint lenne egy pánikrohamom. A változásokra pedig megpróbálok figyelni, amennyire csak tudok. Mikor szóba kerül Avery, egyik szemöldököm feljebb is szalad. - Nem hiszem, hogy zavarni fog, hogy ott van. Az más kérdés, hogy ő mennyire fogja az én ottlétemet eltűrni. Meg te is. Nem kizárt, hogy éjszaka ordítozva ébredek fel, már-már önkívületi állapotban. Nem akarom, hogy teljesen váratlanul érjék az ilyen, és ehhez hasonló dolgok. - Egyes ismerőseimnél elmúltak a tünetek, másoknál volt például egy kutya, macska, vagy valami állat, ami segített lenyugtatni az idegeiket. Vagy a professzionális segítség. De végleges megoldás sosem született szinte senkinél. Előugró képek bármikor feltűnhettek a szemeik előtt. És azok a rémálmok… nem tudod milyen egy rémálom, amíg nem okoz konkrétan fizikai fájdalmat az egész folyamat.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Pedig jóval hamarabb eszedbe kellett volna, hogy jusson! – csak finoman jegyeztem meg, de muszáj volt szóvá tennem. Ha hamarabb hazajött volna, talán már minden másképp lenne. Talán már rendbe jött volna valamelyest a lelkivilága, de így hosszabb folyamat lesz jóval. Erre már igyekeztem felkészíteni magam. Türelmesnek kell majd lennem vele, bár attól nem tartottam, hogy ne így lenne. Eleve segítőkész alkat vagyok, ő meg az egyik legfontosabb személy volt az életemben még mindig. Érte bármit képes lettem volna megtenni, vagy legalábbis jelenleg így éreztem. - Gondolom, a támaszponton is van itt valami erre alkalmas személy, nem? – nem tudtam biztosan, hogyan megy ez a katonaságnál, de el tudtam képzelni, hogy a Fort Wainwrightban van képzett pszichológus, vagy pszichiáter, akihez lehetett fordulni hasonló kérdésekkel, és nála több tapasztalattal ezen a téren senki nem rendelkezett. – És nem zavarna téged, ha szakemberhez fordulnék? – kérdeztem finoman, azt pedig nem árultam el neki, hogy már amúgy is fontolgattam, még mielőtt rátaláltam. Oké, akkor ezek szerint teljesen feleslegesen, mivel nem hallucináltam őt mindenhová, hanem tényleg őt láttam, de attól még terveztem már. - De hajlandó lennél elmenni egy ilyenre? – nem akartam ráerőltetni máris, vagy hogy azt higgye, csak így vagyok hajlandó vele újra együtt lenni. Erről szó sem volt, éppen csak azt szerettem volna, ha az ő állapota javul valamiképpen. – Vannak ilyen terápiás csoportok, de ha van rá lehetőség, esetleg én is szívesen elkísérlek… - ajánlottam fel magától értetődően. Ha van olyan opció, hogy valaki külön foglalkozzon csak velünk, nekem az is tökéletes volt. A lényeg, hogy megoldódjon ez a helyzet, az összes többi már igazán mellékes volt. - Ó, Ash, ez még viccnek is rossz! – néztem rá kissé morcosan, hogy ilyen marhaságok jutnak eszébe. – Nem kell téged bezárni sehová sem! De ha nem szeretnél eljönni a boltba, vagy megvárni a kocsiban, akkor szívesen hazaviszlek. Vagy, amíg pakolsz a motelben… - sorakoztattam fel máris több lehetőséget. – De csak akkor, ha nem tűnsz el újra! – azt hiszem, hogy ezek után azt nem élném túl. Nagyon kegyetlen tréfája lenne a sorsnak, hogy adott vele tizenkét órát, aztán újra elveszi őt tőlem. Akkor is az ő döntése lenne, de ettől még nem lett volna kevésbé rossz, sőt… még rosszabb! - Velem nem lesz gond, őt nem tudom. Lelkileg kicsit labilis, eléggé megviselt, mert… - csak a fejemet ráztam meg végül. – Majd elmesélem. – zártam le végül ennyivel a dolgot. Még mindig dühített, amit a húgommal műveltek, de Ash mindig olyan személy volt az életemben, akivel mindent meg tudtam beszélni, és meg is tettem. – Ő meg eldönti, hogy mit szeretne. – rántottam meg végül a vállaimat. Nem szívesen tenném ki a húgom, nem is fogom, csak ha ő akar elmenni. A ház azonban Ash otthona is volt, szóval minden joga megvolt ott lenni. Együtt költöztünk be annak idején, és varázsoltunk belőle otthont. - Nem baj, szívem! Ha javul a helyzet szerintem az máris jó! A többivel megbirkózunk mi ketten! – jelentettem ki magabiztosan, most még nagyon erős volt az elhatározásom. – Ó, és ha már így szóba került… - miközben vezettem, az ajkamba haraptam zavaromban. – Van egy kutyám. – dobtam le a következő meglepetés bombát. – Dakotának hívják, aputól kaptam, a mi kutyáink közül való. – ezzel csak azt akartam mondani, hogy tökéletes vérvonalú alaszkai malamutról van szó, nem egy kis zsebkutyáról. – Remélem nem baj! Hátha tud majd segíteni… - pont jól is jön ki, pedig tartottam kicsit a reakciójától. Igazából még mindig.
- A Fort Wainwrightban? Nem kizárt. Mi több, elég valószínű. Egyáltalán nem ritka jelenség a háborút megjárt veteránoknál ez a betegség, amiben én is szenvedek. Akik megússzák, azok pedig rendkívül szerencsések, mert vagy nem láttak elég szörnyűséget, borzalmat, vagy pedig csak „egyszerűen” nem hatott ki rájuk olyan mértékben, mint másokra. Többek közt rám is. Bár az én esetem eléggé sajátos, ha szabad így fogalmaznom. Míg másoknak úgy lesz PTSD-je, hogy a háborúba belecsöppen, és átéli, engem hadifogolyként tartottak fogva hónapokon keresztül, láttam, ahogy a bajtársam teljesen elveszti az öntudatát, ahogy megpróbál felfalni engem, és ahogy a szeme fénye kihuny, mikor megöltem. - Fordulj csak. Tényleg nem bánom. Ha van rá mód, hogy legalább egy kicsit javuljak… na az már hatalmas előrelépés lenne. Akármennyire sem látok egyelőre erre lehetőséget, de az optimizmust már régen kiölte belőlem… nos, elég sok minden. - Veronica, tudod, hogy szeretlek, és mást sem akarok, minthogy neked jó legyen, és boldog lehess. Ha ehhez az kell, hogy elmenjek egy szakemberhez… akkor úgy lesz. Tehát igen, hajlandó lennék elmenni egy ilyenre. Következő megszólalásán viszont csak nézek ki a fejemből, és egy sóhajtást követően gondolkozok a válaszomon. - Fogalmam sincs, melyik lenne jobb, ha más veteránokkal együtt lennék összezárva és egy terapeutával, vagy csak az utóbbival. Meglátjuk, egyelőre ennyit tudok mondani. Hatalmas kérdőjelek vannak minden egyes dolog után, ami megfordul a fejemben a normális útra való visszatérést illetően. Nem tehetek róla… - Eleget kínoztalak már, nem fogok elmenni. Addig nem, míg te nem akarod. Lehet, hogy fájhatnak a szavaim neki, csak azért is, mert ilyet merek feltételezni róla. De észrevehette már, hogy teljesen máshogy állok a dolgokhoz, mint korábban. Ezt valószínűleg ő is figyelembe veszi. Legalábbis remélem. A húgáról nem vesézem tovább a témát, megértettem elsőre is, hogy nem akar most erről itt beszélni. Egek, mi történhetett azzal a szegény lánnyal is az elmúlt időszakban? Jó kis párost fogunk így alkotni. A végén Veronicát is az őrületbe fogjuk kergetni ezekkel. - Alaszkai malamut? Hm… nos, nekem nincs bajom vele, tudod, hogy szeretem az állatokat. Részletkérdés, hogy mennyire fog a kutya elfogadni engem. Erre ráérünk később is aggódni. Aztán pedig kicsit megropogtatom az ujjaimat, és a nyakamat, majd pedig felteszem a nagy kérdést neki. - Indulhatunk?
// Ha nincs más, akkor köszöntem szépen a játékot, nagyon élveztem. És a következőre is vevő vagyok! //
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Igen, én is biztos voltam benne, hogy a Fort Wainwrightban lennie kell szakembernek, aki azokkal foglalkozik, akik megjárták a háborút és valamilyen trauma érte őket. Mondjuk, szerintem a katonák többségét éri valami ilyen, és nagyon sajnáltam, hogy Ashnek is el kellett szenvednie ezt. Azt sem tudtam pontosan, hogyan segíthetnék neki, csak abban voltam biztos, hogy mindenképpen szeretnék valahogy. Bárhogy, amit javasolnak, vagy amit ő kér, mert most ez lett a legfontosabb, hogy újra belépett az életembe. Nem akartam, hogy ismét eltűnjön, többé nem téveszthettem szem elől. Ehhez viszont az kellett, hogy jól érezze magát mellettem, meg a saját bőrében is. Nem vártam azonnali változást, de majd szépen lassan mennie kellett. - De ne miattam akarj elmenni, hanem magad miatt! Azt szeretném, hogy jól érezd magad a bőrödben, amennyire ez lehetséges a történtek után. Akkor leszek boldog, ha te is az vagy! – mondtam őszintén. Nagyra értékeltem, hogy miattam megtenné ezt, akkor is, ha semmi kedve hozzá, de úgy nem volna az igazi. Azt akartam elérni, hogy azért akarja a változást, hogy saját magának jobb legyen, és ne azért, hogy megfeleljen nekem. Vagy legalábbis úgy véltem, hogy meg akart felelni nekem, és ezért csinálná az egészet, nem a saját javulása érdekében. - Akár mind a kettőt is kipróbálhatod, és amelyiket hasznosabbnak érzed. – mosolyogtam rá biztatóan, de nekem már az is elég volt egyébként, hogy volt esély erre, és nem zárkózott el tőle teljes mértékben. A meglátjuk már egy előrelépés volt az én értékrendem szerint, még ha nem is túl nagy. – Ezt jó hallani! – ha engedte, akkor megszorítottam a kezét. Tényleg örültem neki, hogy ezt mondta most, de ki tudja, hogy meddig fogja így gondolni. Lehet, hogy holnapra már minden vágya lesz, hogy újra lelépjen, hiába volt szörnyű számomra az elmúlt másfél év. Oké, biztos vagyok benne, hogy neki is az volt, csak másabb. - Igen, az! – bólogattam a fajtával kapcsolatos kérdést követően. – Hát, igen, eddig csak én léteztem számára, és nem volt másik férfi a háznál. Azért remélem, hogy nem lesz gond, és jól kijöttök majd egymással! Még fiatal, szerintem van esélyetek! – tényleg így gondoltam, amúgy is barátságos kölyök a kutyám, nem szokott senkivel ellenségesen viselkedni. Talán furcsa lesz neki kezdetben a helyzet, de idővel megszokják egymást, és minden rendben lesz. Én legalábbis ebben bíztam, talán naiv vagyok. - Persze, menjünk! Még sok dolog van mára! – azzal máris indítottam a motort, és a megbeszéltek szerint terveztem meg fejben az útvonalat. Előbb a motel, aztán a többi. Még nekem is át kellett fejben rendeznem magamban ezt az egészet, de legalább a vezetés közben lekötöttem valamelyest a figyelmem.
Nem örültem annak, hogy ennyire későig bent kellett maradnom, de nem tehettem mást. Megszökni még se lehet, ha már újabb irathalmaz temetett be. Persze a kesztyűben értem csak hozzájuk, hiszen ki tudja, hogy kik fogdosták és milyen baktériumokat, hasonló nem éppen kedves dolgokkal akarnak megfertőzni a tudtuk nélkül. Az épület zajossága olyan fél 10 felé teljesen eltűnt és már zavaróan nagy lett a csend, de legalább nem kellett senkit se kerülgettem. Fél 11 körül lehetett, amikorra végeztem mindennel és hívtam a nagynénémet, hogy jöjjön értem, de esélytelen volt. Legalább még órákat itt kellett volna ülnöm, mert ma valahova elmentek a nagyival és túlzottan későn indultak vissza. Még legalább negyedórát szöszmötöltem, mintha az időt akarnám húzni, de végül sietve bújtam bele a kabátomba, a kinti kesztyűmet is felhúztam, a sálat gondosan részben a szám elé tettem, majd jöhetett a sapka. Viszont a kijárat előtt toporogtam. Sose mentem még egyedül haza. Még akkor se, ha körülbelül 10 perc sétára lakok innen. Ijesztőnek tűnt a világ és tele volt ezernyi veszéllyel, legalábbis számomra. Percek telhettek el, mire végül kinyitottam és kiléptem az utcára. Próbáltam nem túlzottan megriadni, de a város se aludt még teljesen. Sajnos, pedig eléggé későre járt már. Legszívesebben rohantam volna, de ahhoz túlzottan csúszott erre felé minden és nem volt kedvem a földön kikötni. Közben pedig még a hó is ismét rákezdte, remek. Már csak tényleg ez hiányzott. Végül kissé bátortalanul, de végül elindultam, miközben igyekeztem a néha arra felé tévedő embereket kerülni. Főleg olyankor, ha még köhögni is kezdtek. Miért nem maradnak otthon az emberek, ha nincsenek jól? Egy pillanatra még meg is csúsztam, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat, így sietve fordultam be az egyik mellékutcába, ami egészen kihalt lett így közeledve az éjfélhez. Addig pedig nem is volt baj, amíg meg nem hallottam a hátam mögül közeledő lépteket, ami nem lett volna gond, ha közben nem szóltak volna be. Utána pedig minden annyira gyorsan történt. A táskámért nyúltak, amit nem akartam adni. Aztán valahonnan előkerült egy kés is, mire riadtam emeltem fel magam elé a kezemet. Éreztem, ahogyan a bőrömet hasítja, de a riadalom túlzottan nagy volt, közben pedig egy-két lilafoltot is beszereztem, míg végül a földön nem kötöttem ki. Hallottam, ahogyan elrohannak, miközben a könnyeim könnyedén mardosták a szememet és orcámat. Reszkettem és azt se tudtam, hogy mit kellene tennem. Remegve emeltem fel a fájós kezemet, amikor is megláttam rajta a vért. Az emlékek szinte azonnal megrohamoztak. Újra ott voltam és mindent átéltem. Egyre inkább szédülni kezdtem a vérlátványának köszönhetően, míg végül minden teljesen el nem sötétül és nem maradt más, csak a félelem…
Nincs semmi gondom a testvéremmel, mi több, nagyon is szeretem, de az igazat megvallva, nem volt valami sok kedvem elmenni ma hozzá. Ő ajánlotta fel, hogy menjünk át, kicsit beszélgessünk, szórakozzunk. Végül megkérdeztem a lányomat erről, hogy ő el akar-e menni Thomasékhoz. Neki nagyon is sok kedve volt oda menni, mert szeretett volna az unokaöccsével játszani. Én pedig a lányomnak csak nagy nehezen tudok nemet mondani, de végül úgy döntöttem, hogy mi baj származhat abból, ha egy kicsit én is leeresztek a tesóm és családjának társaságában? Syannának nem lesz holnap sulija, és nekem sem holnap meccsem, vagy edzésem. Öt körül mentünk át hozzájuk, és nem is bántam meg, hogy végül hallgattam a lányomra. Rettentő jól éreztem magamat náluk, kicsit ittam is, és az idő pedig olyan hirtelen telt el, hogy csak na. Syannát majd Tom reggel hazahozza, vagy akár én megyek át reggel hozzájuk - erről egyeztetünk majd később, abban maradtunk. Azt mondták, hogy én is nyugodtan maradjak, én viszont visszautasítottam. Tudom, hogy nem zavartam volna őket, de egy kicsit ki akartam szellőztetni a fejemet is, meg hát nem lakunk valami messze egymástól, csak egy tizenöt-húsz perces sétára. Zsebre dugott kézzel sétálgattam fel-alá az utcákon, hazafelé bandukolva, mikor egyszer csak valami hangot hallottam a soron következő mellékutcából. Nem tudtam, minek is lehettem fültanúja, ezért csak tovább haladtam. Aztán amint elérek az említett utca sarkába, belém rohan valami elvetemült, és a hirtelenség miatt mindketten a földre kerülünk. Gyorsan próbálom forgatni a tekintetemet, hogy mi a franc volt ez. Megláttam a mellékutca fényében valakit, aki látszólag megsérült – innen a hang valószínűleg -, meg a táskát magam mellett, amit a belém rohanó ejthetett ki a kezéből. Hamar felfogom, hogy mi történhetett, és amint felállok, gyorsan meg is próbálom lerendezni ezt az egészet. Még szerencse, hogy tudok harcolni, mert mégiscsak ketten voltak, és egyiküknél szúróeszköz volt. De vér folyása nélkül sikerült lerendeznem, és végül pedig fogták is a sátorfájukat, miután bekaptak egy-két ütést. Hát igen, nem volt a legjobb ötlet egy jégkorongozóval kikezdeni, pláne nem egy olyannal, mint én. Nem telt egy percbe az elesésünk után, hogy már menjenek is tovább, csak a „zsákmányuk” nélkül. Én felkapom a táskát, és már sietek is a nő felé, aki azóta már elájult. Legalábbis nagyon remélem, hogy csak ez történt, mert nem bírja a vért, vagy nem tudom. Odaérve döbbenek csak rá, hogy Daphné ez a bizonyos nőszemély, és gyorsan meg is nézem, hogy milyen sebesülései vannak. Szerencsére semmi komoly, csak két kisebb vágás, meg egy-két lila folt. De mindezektől eltekintve nem lesz semmi baja. Viszont jobb lesz, ha beviszem a kórházba. Meg tudnám gyógyítani a mágiámmal, de nem akarok magyarázkodni se neki, se másnak, mert valószínűleg fog emlékezni a történtekre. Illetve tényleg nem túl súlyosak ezek, szóval miután a vérzést elállítottam, felkaptam őt, és elindultam vele a kórház felé. Aztán ki tudja, lehet, hogy az odavezető úton felébred már. Bár nem egy hosszú út az egész, mert hát Fairbanks sem egy valami nagy város.
Másnap reggelre minden vizsgálatot lefolytattak, a sebeit ellátták, és én is tudtam szólni a rokonainak. Elmondtam nekik, amit tudtam, a megérkezésükig pedig én tartottam a frontot. Utána sem mentem el, mert saját kézből szerettem volna megtudni, hogy jól van-e Daphné, vagy hogy jól lesz-e. Thomast is szűkszavúan beavattam az egészbe, hogy Syannát ne hozza haza egyhamar. Egy idő után viszont már megkértem őket, hogy menjenek el, vegyenek maguknak valami kaját, ne koplaljanak mellette, én pedig addig is vigyázok rá. Egy kis unszolásra elfogadták ezt, és el is indultak. Én leültem az ágy melletti székre, és újságot kezdtem olvasni, fél szemmel figyelve persze Daphnéra. Aztán pedig látom, hogy elkezd ébredezni, ekkor pedig lerakom az újságot, és megvárom, míg kicsit magához tér. - Jó reggelt! Szólok hozzá, és remélhetőleg a hangomat is felismeri, nem fog ebből kifolyólag pedig pánikba esni. Bár ki tudja, hogyha felfogja, merre van, akkor lehet így is ez fog történni. Nem tudom igazából, de hát ez is ki fog derülni nemsokára.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Valószínűleg jobb lett volna, ha maradok a seggemen és inkább ott várok naniékra, de ehelyett inkább hallgatni akartam rájuk, hogy haza tudok menni és meg tudom csinálni. Bármennyire is féltem, végül neki vágtam az „ismeretlennek”. Próbáltam mindenkit messzire elkerülni és a lehető leghamarabb hazajutni, de még magam sem sejtette, hogy csak pár percre a házunktól bajom fog esni és pont egy ilyen békés, családok által lakott övezetben akarnak majd kirabolni. Hirtelen azt se tudtam, hogy mi történik, csak automatikusan cselekedtem és próbáltam óvni magam, miközben egyre inkább kezdett a pánik eluralkodni rajtam, míg végül a jelen és a múlt össze nem mosódott. Kisebb vér volt elegendő volt ahhoz, hogy még rosszabbul legyek, mint az esésnek és a kisebb dulakodásnak – hiszen még se vagyok valami harcias, inkább kisegér – köszönhetően, mivel a múlt könnyedén jelent meg a lelki szemeim előtt. Újra ott voltam, láttam azt, ahogyan apa elveszi tőlem anyát, ahogyan a vér minden beterít és anya többé nem mozdul. Ha álltam volna, akkor is megremegtek volna a gyöngécske lábaim, miközben úgy éreztem, hogy fuldoklom és nem kapok levegőt. Ez nem lehetett apa műve, nem tudja, hogy hol vagyok, vagy mégis? A félelem pedig egyre erősebb lett, míg végül a testem meg nem adta magát a csábító tudatlanságnak, ahol nem várt rám más, mint a sötétség, vagyis még ott volt valaki…
Nem akartam ébredni, hiszen újra láttam anyát, mintha csak álmodtam volna. A mosolya könnyedén átragadt rám is, de amikor ő egyre halványabbá vált, mint amikor egy remek álom kezd tovaillanni és fura csipogás váltotta fel a csendet, akkor megrémültem. Nem értettem, hogy mi történik. Ezernyi gondolat szaladt át az elmémben, miközben próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem ment könnyedén, hiszen a fény zavart. Hallottam valaki hangját, de nem nyugtatott meg. Sietve emeltem fel a kezemet, mire felszisszentem, hiszen fájt és mintha még egy tű is belém lett volna szúrva. Rémültem néztem körbe, ahogyan próbáltam rájönni, hogy hol is vagyok. - Hol vagyok? – kérdeztem meg alig hallhatóan, mire megállapodott a pillantásom egy ismerős arcon, de még ez se adott túl sok bátorságot. - Mi történt? – hangom könnyedén remegett meg, miközben a fejem még mindig hasogatott. Haza felé tartottam, aztán… Erősen törtem a fejemet, hogy meg tudjam, de hirtelen nem leltem semmit se. Anyát akartam, de tudtam, hogy ő nem lehet velem. – Mióta vagyok itt? – szinte meg se vártam a választ, hogy egy újabb kérdést szegezzek Callumnak félénken és ijedten, miközben szép lassan a kép is kezdett tisztulni a kezdeti homályos látás után. És ekkor rájöttem arra is, hogy kórházban vagyok. Mit keresek itt és miért fáj ennyire a kezem? Nem értettem hirtelen semmit se. – Haza kell mennem… - csak ennyit motyogtam az orrom alatt és próbáltam feljebb ülni, de nem éppen volt fájdalom mentes. Mintha csak a testem egyes pontjai annyira nem akarták volna támogatni az ötletemet. – Hol vannak Naniék? – hiszen őket sehol se láttam. Ugye nem érte őket semmi baj se? Nem veszíthetem el őket, hiszen már csak ők maradtak meg számomra…Félelem és a tanácstalanság pedig könnyedén csillantak meg az íriszeimben is.
A bátyám szerencsére megértette, hogy miért is ne hozza most haza a lányomat. Meséltem már neki Daphnéról, persze nem kibeszélve őt, és a kisebb problémájáról sem beszéltem neki. Nem hiszem, hogy ezt bárkinek is hangoztatnom kellene. Az is meglepő volt valamilyen szintig, hogy nekem elmondták a rokonai. De ez is mutatta, hogy mennyire közel álltak hozzám már akkor is. Nem is adtam nekik soha sem okot arra, hogy kételkedjenek bennem akármiben is. Na de visszatérve Tomhoz, nem nagyon zavarta ez az egész, mert tudta jól, hogy mennyire aggódó tudok lenni egyes emberek iránt. Ha pedig olyanról van szó, akit a barátomnak tartok, akkor végképp érthető. Bár azt sem merném elmondani teljes biztossággal, hogy Daphné és én azok vagyunk. Beszélgettünk egyszer-kétszer mikor összefutottunk, és néha pedig kisegítettem bizonyos dolgokban, de egyelőre ennyi. Nem is tűnik annyira olyan személyiségnek, aki könnyen szerez magának barátokat. Na meg nem is nagyon akar, amennyire őt láttam. Vagy csak ezt mondogatja, de közben máshogy gondolja? - Nos... Épp mentem hazafele, mikor belém ütközött két férfi, egyiknél pedig egy táska volt. Gyorsan elintéztem őket, aztán pedig megláttam a táska tulajdonosát is, aki a földön feküdt. Te voltál az… a karodat elnézve biztos megvágtak, te pedig elájultál. Megtettem, amit tudtam, hogy ne legyen súlyosabb a helyzet, aztán ide hoztalak. És másik kérdésedre válaszolva: olyan 7-8 óráig voltál kidőlve. Segítem ki, mert látszólag nem teljesen emlékszik a történtekre. Egy idő után biztos eszébe jutna, szóval inkább megkönnyítettem a dolgát, hogy ne kelljen ezen törnie a fejét. Szerencsére nem történt semmi komolyabb baj. A táskájából semmi nem tűnt el, és ő is megúszta két karcolással, meg egy-két lila folttal. Ezek a sebek viszont be fognak gyógyulni előbb-utóbb, csak nem kell megerőltetnie magát. Mikor látom, hogy ülne fel, akkor én is közelebb mászok, és a mellkasa elé teszem a kezemet. Hozzá nem értem, mert akkor valószínűleg még rosszabb lenne a helyzet. - Daphné, ne erőltesd magad, nagyon szépen kérlek. Voltak már nekem is ilyesféle sérüléseim, és tisztában vagyok vele, hogy mennyire fene mód tud fájni a mozgás ilyenkor. - Ne aggódj, itt vannak. Néhány perce mentek el, mert mondtam, hogy rájuk férne valami étel, de mindjárt jönnek vissza. Szóval nyugodj meg, kérlek, seperc alatt itt lesznek. Mert látom rajta, hogy nagyon nincs a helyzet magaslatán, elég csak rátekintenem. Ha nem tette volna meg korábban, akkor megint megkérem, hogy feküdjön vissza, és ne erőltesse magát, és remélhetőleg így is fog tenni. - Szóval… miért járkáltál ilyen későn este odakint, egyedül? Ugye tudod, hogy rosszabb is történhetett volna ennél? Nem fokozni akarom a rajta levő félelmet, de ez az igazság. Nekem nincs bajom az esti sétákkal, mert tudom, hogy én meg tudom magam védeni, de több, mint megértem azokat, akik ki sem másznak egyedül ilyen időben.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Tudom, adhattam volna neki is szusszanásnyi időt, de valahogy nem ment. Ezernyi kérdés zúdult elmémbe és úgy éreztem, hogy mindet ki kell mondanom, mert ha nem teszem, akkor csak szét fog robbanni a fejem. Meg talán a válaszoktól reméltem egy fajta megnyugvást és békességet. Azt is sejtettem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, hiszen ez mégis csak kórház, de attól még itt sokkal több baktérium és veszély lesz másokra, mint talán máshol. Még akkor is, ha itt igazán adnak a higiéniára. Túl sokan fordulnak meg, na meg a sérülések se éppen olyan kis apróságok. Ennek köszönhetően pedig még a hideg is kirázott. - Elintézted őket? – kérdeztem meg remegő hanggal és ijedt ábrázattal. Sok mindent lehet érteni ez alatt, de az biztos, hogy a frászt hozta rám. Még akkor is, ha az a két alak támadt rám és tört össze kicsit. Biztosan most más nők a hős nyakába ugranának, de hát nem olyan vagyok, mint az átlag… Amikor pedig a karomat említi, akkor sietve pillantok le a kezemre, ami be volt kötözve, nem csak a kézfejem, hanem az alkarom is és ekkor be is ugrott, hogy két helyen is megvágtak, de sietve ráztam meg a fejemet, hogy a vérlátványát elűzzem, mert már kezdtem érezni, hogy megint szédülök. – Köszönöm és sajnálom, hogy miattam itt kellett dekkolnod, vagy ugye nem voltál itt végig? – pillantottam rá félénken, hiszen biztosan nem ezt kellene kérdeznem, mert hálás vagyok, meg minden. De azért annyira különleges se vagyok, vagy fontos, hogy itt kellett végig lennie. Bár szemmel láthatóan nem igazán volt kipihent. - Tényleg haza kell mennem, nem maradhatok itt. – sziszegtem alig hallhatóan a fogaim között, de amikor még a kezét is elém tette, akkor már teljesen megadtam magam. Tényleg jobb lesz, ha nem mocorgok, mert így is fáj minden ízületem. Vele meg még szerintem én se bírnék el, ha nem is lenne ez a betegségem, hogy jobb szeretek mindentől két méterre távol maradni. Amikor viszont kiderült, hogy naniék jól vannak, akkor egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Akkor nem ő volt… ez csak véletlen volt, nyugi… - motyogtam az orrom alatt alig hallhatóan, mintha csak ezzel próbálnám megnyugtatni magam, hogy nem apa keze áll mögötte, hogy véletlenül se gondoljam meg magam a tanúskodással kapcsolatban. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam és ezt megismételtem legalább négyszer, miközben a plafont bámultam. - A frászt akarod rám hozni? Így is nehéz volt rávenni magam, hogy hazamenjek, mert nem tudtak értem jönni este, amikor tovább bent kellett maradnom. Ezek után meg... – és még kicsit össze is rezdültem és apróra húztam magamat, miközben az ablakon át bámultam kifelé. – Talán jobb lett volna, ha otthon maradok. Akkor most nem lenne ez se és nem okoztam volna ennyi galibát senkinek se. – mondtam szomorúan, hiszen amióta eljöttem, azóta csak a gond van velem. Ő dolgát is elszúrtam, a nagynénémnek is állandóan fuvaroznia kell. Én is szenvedek ott és most meg itt vagyok…
Kezdőlap
És a következőre is vevő vagyok! 
//
