Láttam, hogy Naomi időnként azért úgy képben volt nagyjából, és kitisztult pillantását rám vetettem, aztán újra és újra elmerült valahol mélyen. Nem is próbáltam meg kierőszakolni tőle, hogy maradjon velem. Az ilyesmit nem lehet erőltetni ilyenkor, még ha nem is lett volna jó, ha eszméletlenné válik. Próbálkoztam még beszélni hozzá, igyekeztem tartani benne a lelket, de végül úgy tűnt, hogy sajnos elhatalmasodott rajta a gyengeség és elméje felett eluralkodott a sötétség. Próbáltam nem kétségbeesni, hiszen tudtam, illetve állandóan azt ismételgettem magamnak, hogy nem súlyos a sebe. Tényleg nem volt az, a lábában ott pont nem volt semmi létfontosságú, ahol eltalálta, bizonyára csak a sokk hatalmasodott el rajta, hiszen egy átlagembernek ilyesmiben nincs része mindennap. Gyanítottam, hogy neki is ez volt az első eset, és nagyon rosszul éreztem magam, hogy felhasználtam ehhez az egészhez, de akkor nem tudtam volna elkapni azt a két idiótát. Nélküle nem! Közben a rendőrök közül néhányan bejöttek az ajtón nagy sebbel-lobbal, bár már nem volt miért. Naomit szép óvatosan a táskámra fektettem félig-meddig, hogy továbbra se a földön feküdjön, míg a mentősök elé mentem, és szóltam nekik, hogy hol van a sérült, és minél gyorsabban szállítsák őt be, én is mindjárt megyek velük. Két másodperc múlva már a felém tartó rendőr felé fordítottam minden figyelmemet, és csak valahol a szemem sarkában érzékeltem, hogy Naomit egy hordágyra pakolták és eltolták mellettem a mentőautó irányába, amely kint várakozott. - Mi a fene történt itt, Mandy? – kérdezte tőlem a rendőrtiszt, mire én csak vetettem rá egy durcás pillantást és megvontam a vállaimat. - Csak bejöttem befizetni a csekkeket, meg feladni néhány levelet – válaszoltam úgy, mintha ez annyira magától értetődő lenne, hogyha én bejövök ide, akkor valami ilyesmi lesz a vége. Jobban belegondolva egyébként tényleg nem volt meglepő. Már az lett volna számomra meglepetés, ha nem történik valami, ami keresztülhúzza a számításaimat. Vonzom a bajt, én mondom! - Tudod, hogy nem erre gondoltam… - forgatta a szemeit a kollégám, mire csak hangosan kifújtam a levegőt, mint egy ló, amikor prüszkölni kezd. - Igen, tudom. Éppen a sorban álltam, amikor ez a két idióta – itt a két rablóra mutattam – bejött ide, és elkezdtek fenyegetőzni fegyverrel. A másik a biztonsági őrtől vette el egyébként! – tettem hozzá, miközben tekintetem akaratlanul is az egyenruhás férfi felé vándorolt. Úgy tűnt, hogy jól érzi magát, és igazi hősnek lett kikiáltva, amiért ő hatástalanította az egyik bűnözőt. Csak akkor lett volna igazán nagy hős, ha azt is megakadályozza, hogy egy ártatlant lelőjenek egy kósza golyóval, aminek ki sem szabadott volna jönnie. – Aztán minden olyan gyorsan történt, de a lényeg, hogy elrendeztem, őket meg vihetitek egy jó kis cellába. Majd később megírom a jelentésemet, ezekkel meg elbeszélgetek. Vagy majd valaki más teszi meg… - azzal újra csak vállat vontam. – Most, ha megbocsátasz, akkor bemennék a kórházba. A lány, akit meglőttek, nekem segített, úgyhogy… - megint csak nyitva hagytam a mondat végét, és máris elindultam a táskám felé. Akkor láttam meg, hogy Naomié is ott hever az enyém mellett, úgyhogy egyúttal azt is felmarkoltam. - Persze, menj csak! – intett a másik rendőr, én pedig már kívül is voltam az ajtón. Nem kellett sokáig keresgélnem, a mentőautó ott állt majdnem a bejárattal szemközt. Gyorsan odakocogtam hozzá, és felszálltam hátra, egyenesen a vörös hajú kis hősnőm mellé. A mentős már magyarázott, hogy ideje volt, meg mennyit vártak rám, de csak elengedtem a fülem mellett.
[Kórház]
Miután végre nagy szirénázás közepette beértünk a kórházba, a két táskával a két vállamon a hordágy és a mentősök mellett haladtam. Az orvos nem sokat mondott, csak megkérdezték tőlem, hogy családtag vagyok-e. Amikor közöltem, hogy nem, szinte egyből el akartak küldeni, de akkor meg a jelvényemet kezdtem lóbálni, úgyhogy mégsem akadékoskodtak annyit, csak a műtőnél kértek meg, hogy inkább maradjak ott, ha nem probléma, és valamiféle papírokat töltsek ki. Honnan a fenéből tudtam volna, hogy ki az a nő, akit miattam lőttek meg? Túlságosan nagy volt bennem a bűntudat ahhoz, hogy gondolkozni tudjak, de végül ráeszméltem, hogy nálam van a táskája. Vonakodva bár, de elkezdtem benne kutakodni a hivatalos iratai után, és amikor megtaláltam, máris kitöltöttem egy nyomtatványt, és átadtam a pult mögött strázsáló nővérnek. Aztán csak vártam. És vártam. Aztán ittam egy kávét és megint vártam. Azt hittem, hogy gyors lesz ez a kis műtét, és gyanítottam, hogy tényleg az volt, csak nekem tűnt úgy, hogy baromi lassan telik az idő. Amikor végre előkerült az orvos néhány asszisztens társaságában, egyből felugrottam, mire ő tájékoztatott arról, hogy minden simán ment, és Naomi rendbe fog jönni. Mázsás súly esett le a szívemről és a következő kérdésem már természetesen az volt, hogy mikor mehetek be hozzá? Erre azt a választ kaptam, hogy amikor felébred. De az mégis mikor van? Jobb híján, még mindig a két táskával elmentem az ajándékboltba és vettem egy nagy csokor virágot, meg egy kis csokit, mert azt mindenki szereti. Még én is, nekem is nagy szükségem lett volna rá, de ehelyett csak egy újabb kávét vettem magamnak az automatából, és bementem abba a kórterembe, aminek a számát megadta az orvos nem is olyan régen. Letettem a virágot az asztalra a csokival együtt, aztán odahúztam egy széket, és leültem az ágy mellé. Nem mozdultam el, türelmesen vártam, hogy magához térjen Naomi, ennek ugyanis hamarosan be kellett következnie.
Csipogást hallottam, meg úgy éreztem, mintha valaki figyelne, nem mellesleg zsongott a fejem, és biztos voltam benne, hogyha kinyitnám a szemem, csillagokat látnék. Úgyhogy egy darabig még nem vitt rá a lélek. Fáradt voltam, nyúzott, és kétségtelenül kórházszag kúszott az orromba. Utoljára akkor voltam kórházban, mikor a világra hoztam a lányomat. Nagyon régen. Tudtam, hogy képtelenség volna megállítanom a könnyeket, amik megjelentek a szemem zugában, így hát nem is próbálkoztam. Csak Mayára gondoltam, arra, hogy egyszer még együtt leszünk, mert egyszerűen muszáj. Gyűlöltem a kórházakat, reszkettem már a lehetőségtől is mindig, hogy valamiért behozzanak. Ha tehettem, még a háziorvost is elkerültem, és inkább szenvedtem otthon két hétig, minthogy elmenjek egyszer is. Most mégis itt vagyok. De miért is? Beletelt jó pár percbe, míg képes voltam visszaemlékezni a dologra, és összeraktam a fejemben a kirakós darabjait. Meglőttek, igen. Engem… meglőttek. Elképesztő. Most mondjuk nem fájt semmim, nyilván a fájdalomcsillapító hatása. - Meddig kell itt maradnom? Nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott kiszáradt ajkakkal, nem tudtam, ki van a szobában, de abban bíztam, hogy tud majd válaszolni a kérdésemre. Gondolom, éjszakára mindenképpen benn tartanak megfigyelésre, de talán van arra lehetőségem, hogy saját felelősségre lelépjek. Nekem ugyanis eszemben sem volt itt maradni, előbb ennék meszet. Végül aztán csak kinyitottam a szemem, és Mandyt láttam meg rögtön, mire mosolyra rándult volna az ajkam, amolyan hálás félére. Úgy éreztem, hogy mindenem le van dermedve. Szerintem csak ama ténynek volt köszönhető a dolog, hogy kórházban vagyok. - Minden oké? Azokkal a… rablókkal? Kicsit még nehezen találtam a szavakat, túlzottan ugyan nem érdekelt, mi lett a csókákkal, az sokkal jobban, hogy másnak ne essen baja. Én már úgyis kórházban vagyok, de akkor legyek csak én, és kész, nem kell több fölösleges áldozat. Nem nagyon forgattam még a fejem, szóval nem láttam a virágot, de az illatát éreztem, aminek most kifejezetten örültem, mert némileg elnyomta a tipikus itteni szagokat. - Köszi a virágot… Motyogtam, miközben legszívesebben már tűntem volna el innen. Vagy ha nem engednek el, akkor telefonálnom kell a nagyinak, hogy ugorjon el Miloért, szegényt ennyi időre nem szép dolog egyedül hagyni. - Jaj, a táskám! Na, az vajon hol lehet? Nem erőltettem a körbenézést, de reménykedtem, hogy valamiképpen bekerült velem, mert nem kifejezetten értékelném, ha jó tett helyében azt meg lenyúlták volna. Jó, tulajdonképpen nem én akartam, hogy lelőjenek, ha tudtam volna, biztos elkerülöm eme lehetőséget.
Nagyon türelmes próbáltam maradni, de tagadni is kár lett volna, hogy már alig vártam, hogy Naomi magához térjen. Teljesen tropára mentek az idegeim az elmúlt néhány óra leforgása alatt. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ennyire ostoba voltam, és egészen biztos voltam abban, hogy megrovásban lesz részem, amiért bevontam egy civilt az akciómba és kockáztattam az életét. Nem is tudom, hogy hol járt az ítélőképességem abban a néhány percben, de már nem is volt fontos. Csak az számított, hogy az orvos azt mondta, minden rendben ment a műtét során, és egyébként sem volt olyan súlyos a seb, csak a vér volt sok körülötte, de nem érintett semmilyen létfontosságú dolgot. Igen, erre már magamtól is rájöttem, és ha lehetett volna, akkor már rég meggyógyítottam volna a lányt, vagy legalábbis segítettem volna valamelyest a fájdalmán, de nem tehettem meg. Elég feltűnő lett volna szerintem neki is, hogy kicsit gyorsabban gyógyult meg, mint az elvárható lett volna. Pedig most az egyszer annyira szívesen megtettem volna. Sőt, még az emlékeit is kitörölném, ha lehetne, de felelőtlenség és menekülési útvonal lett volna a részemről. Nem akartam kibújni a felelősség alól, és amúgy is elég rossz lett volna a helyzet, ha valami ismerőse a postán volt, és később faggatózna az ott történtekről, Naominak meg fogalma sem lenne róla. Erre még gondolni is borzasztó volt, micsoda kalamajka lenne belőle. Nem tudtam, hogy mennyi ideig ültem ott, de a lényeg, hogy mocorgásra lettem figyelmes. Egyből felemeltem az eddig tenyeremben megtámasztott fejemet, és aggódó pillantással méregettem az ágyban fekvő sérültet. Beletelt még jó pár percbe, mire megszólalt, de aztán mégiscsak bekövetkezett, én meg úgy megörültem, mintha legalábbis valami csoda történt volna meg. Egyből el is mosolyodtam, és felegyenesedtem teljesen, még mindig le sem véve a tekintetem a betegről. - Hát, szia! – üdvözöltem halkan, bár ő a viszonzás helyett kérdést tett fel, amit tökéletesen meg is értettem. Én sem szerettem különösebben a kórházakat, de néha akkor is muszáj volt ott lenni. – Azt hiszem, hogy néhány nap – válaszoltam neki, és beletúrtam a hajamba. – Holnap még biztosan, de talán holnapután már kiengednek. Azt hiszem, hogy csak meg akarnak figyelni még egy kicsit, hogy tényleg minden rendben van-e veled, de ne aggódj! – próbáltam megnyugtatni egyből, szinte már automatikusan. – Elhiszem, hogy hamar el akarsz menni, de a műtét jól ment, és nincs komolyabb bajod. Azt mondta az orvos, hogy hamar meggyógyulsz majd! – tettem még hozzá, hogy tájékoztassam azokról a dolgokról, amiket sikerült megtudnom. Ugyan nem akarták még akkor sem elmondani, amikor a jelvényemet lobogtattam, de végül csak sikerült némi hízelgéssel kiszednem az orvosból néhány információt, és ez nekem éppen elég volt ahhoz, hogy elégedettnek érezzem magam. - Persze, letartóztattuk őket! – bólogattam mosolyogva. – De nélküled nem ment volna – tettem hozzá egyből, gondolkodás nélkül. – El fogom intézni, hogy kitüntetést kapj ezért. Hadd tudja csak mindenki, hogy milyen hősiesen viselkedtél odabent! – közben odanyúltam a kezéért és megszorítottam bátorítóan. Nem tudom, hogy miért tettem. Azt hiszem, hogy afféle önkéntelen reakció volt ez a részemről. – Szívesen, hoztam egy kis csokit is – emeltem meg szabad kezemmel az asztalkára helyezett dobozt, ami tele volt finomságokkal. A legdrágábbat vettem meg, amit csak kínáltak az ajándékboltban. – A táskád miatt pedig ne aggódj, elhoztam. Itt van a lábadnál, nézd csak! – mutattam rá a keresett kiegészítőre, ami csakugyan ott pihent. – Minden benne van. Ne haragudj, de egy kicsit kutakodnom kellett benne, hogy meg tudjam adni az adataidat. Remélem nem haragszol érte nagyon – pislogtam bűnbánóan. Nem szerettem mások holmija között turkálni, mert én sem szerettem volna, ha az enyémet nézi át valaki. A titkokkal már más a helyzet, de ez most nem ide tartozott. – Kérsz esetleg egy kis vizet? – ajánlottam egyből, amint összeszedtem magam annyira, hogy értelmes gondolataim legyenek.
- Jaj… bocsi. Szia! Javítottam ki magam gyorsan, mert nem akartam teljesen tahónak tűnni, de hát ugye még kicsit kába voltam, az illem most valahogy messze esett az érdeklődési körömtől. Nehezemre esett egy felé koncentrálni, ezért is nézelődtem inkább egy kicsit, valahogy úgy könnyebbnek tűnt, és nem zsongott annyira tőle a fejem. Próbáltam ám figyelni, hogy mit mond, nagy nehezen össze is raktam a dolgokat, de most valahogy zsongott a fejem minden egyes szótól, pedig én aztán pláne beszédes fajta vagyok. - Akkor jó. Nem szeretem a kórházakat, a hideg kiráz tőlük… Motyogtam, mert addig is legalább csak a saját szavaimra kellett figyelnem, és nem másra koncentrálni. Persze, nem hibáztattam Mandyt, csak arra válaszolt, amit kérdeztem. A lövés meg… nos, az más kérdés. Nem is tudom, nem haragszom rá, meg semmi ilyesmi, de az biztos, hogyha még egyszer fegyvert akar adni a kezembe, elküldöm melegebb éghajlatra. Nem az én világom, az tuti. - Kitüntetést? Jah… hősiesen elájultam… Ironizáltam, én igazából inkább halálosa bénának láttam magam, de mindegy is, nem az a lényeg. Van abban valami menő végül is, hogy túléltem egy golyót, nem? Jó, csak a lábamba fúródott, de akkor is… Biztos marad majd utána egy kis heg legalább, aminek nem örülök túlzottan, de kútba sem fogok ugrani miatta. A kézszorításra ránéztem, még mindig szimpatikusnak találtam, a történtek ellenére is, de azért ha még látom az életben, inkább valami privát helyen tenném, ahol tuti nem lehet ilyen alakokba botlani. Annak örülök, hogy letartóztatták a két rablót, bőven megérdemelték. - Csokit? Az jó, szeretem a csokit. Hm, vajon ehetek is belőle, vagy még várnom kell? Elmélkedtem, nem voltam benne biztos, hogy már most befalatozhatnám, úgyhogy egyelőre nem is nyúltam hozzá, jó lesz később is, ha tényleg napokat kell még benn lennem. A kórházi koszt mindenhol pocsék, kivéve, ha egy kisebb vagyont leteszel az ellátásodért. Fel kell hívnom a gyógyszertárat meg Roset is, hogy nem fogok tudni bemenni dolgozni egy kis ideig. Aztán szólni kell a nagyiéknak is, hogy ne jöjjön szegényekre a frász, meg inkább ott lábadoznék náluk, mint a lakásomban egyedül. Így még Milot sem tudom levinni sétálni. - Ohh, ha megvan, akkor jó. Bólintok, az meg nem zavar, hogy kutakodnia kellett benne, rám terhelő dolgot aligha találhatna benne, tisztességes nőszemély vagyok. Nem haragszom egyáltalán, egészen fölösleges volna, így legalább tudják, ki vagyok, talán már értesítették a nagyszüleimet is. Baleset esetén ugyanis a nagymamám van megjelölve, még véletlenül sem az anyám vagy az apám. Mire ide méltóztatnának fáradni, már hatszor felgyógyulnék. - Vizet? Aha, az jó lenne. Bólintottam, aztán ha kaptam, ittam egy keveset, majd megint Mandyre pillantottam, nem volt nehéz észrevenni, hogy bánja, ami történt, de végül is, a lényeg az, hogy minden rendben van velem, nincs maradandó sérülésem, és hamarosan hazamehetek. - Nem kell ám itt ülnöd velem, míg ki nem engednek. Próbáltam viccelődni kicsit, de aztán már komolyabban szólaltam meg. - Biztos van jobb dolgod is, mint felettem őrködni. Inkább gondoskodj róla, hogy megbüntessék azt a két szemetet. Én megleszek… szerintem úgyis két perc múlva elaludnék, ha lecsuknám a szemeimet. Bizonyára így is volt, szörnyen kimerültnek éreztem magam, de a körülményeket figyelembe véve ezen nem igazán lehetett csodálkozni.
El sem tudtam képzelni, hogy vajon mennyi időt fog igénybe venni, amíg ez a bűntudat elmúlik, amit éreztem. Én voltam a hibás azért, hogy Naomi itt kötött ki, ez kétségtelen. Ha egyedül is el tudtam volna intézni, mint ahogyan azt egy rendes rendőrnek kellett volna, akkor talán nem jutottunk volna ide, illetve csak ő nem jutott volna ide. Persze könnyedén megoldhattam volna, ha nincs tele a posta civilekkel és alkalmazhatok valamiféle varázslatot, de erre természetesen nem volt lehetőségem az adott helyzetben. Pedig mennyi dologtól megkímélhettem volna magunkat! - Megértelek, én sem rajongok értük… - vallottam be őszintén neki, és még egy halovány mosolyt is kipréseltem magamból. Nekem az volt a szerencsém, hogy engem viszonylag hamar lehetett gyógyítani, hála az arra szakosodott kollégáimnak. Egyébként is mindig azt az estét juttatták eszembe az efféle helyek, amikor Jamie meghalt és nekem azonosítanom kellett a végén. Borzalmas volt az egész és azóta is a hideg kirázott a kórházaktól. A mostani csak azért volt kivétel, mert egyszerűen időm sem volt eddig arra, hogy mindez eszembe jusson. Legalábbis eddig… - Nem csak elájultál. Nélküled nem sikerült volna! – erősködtem tovább, hátha ettől majd egy kicsit jobban érzi magát. Megakadályozott egy rablást, amit talán ő maga is megsínylett volna, nem csak a város. – Egyébként fogalmam sincs, hogy ehetsz-e már belőle. Lehet, hogy bölcsebb lenne, ha csak holnap kóstolnád meg! – tanácsoltam halkan, egy vállvonással egybekötve. Nem akartam én itt zavarogni, nem is nekem kellett volna itt ülnöm mellette, de valamilyen oknál fogva akkor is felelősséget éreztem iránta. Ha jobban belegondolok, hiába nem éreztem magam olyan öregnek, mégiscsak el kellett ismernem, hogy akár még az unokám is lehetett volna, de a lányom biztosan. A fiatalabbak felett valahogy mindig is szerettem anyáskodni, talán azért, mert sohasem ismerhettem meg, milyen érzés ez valójában. Már nem is nagyon dédelgettem álmokat arról, hogy valaha is lesz részem ilyesfajta kiváltságban. Mivel kért vizet, én egyből felálltam a székről, és az asztalon árválkodó poharat teletöltöttem a csapnál, azután visszasétáltam az ágy mellé, és segítettem Naominak felülni, utána pedig inni néhány kortyot. Jó lett volna most egy szívószál, az sokban megkönnyítette volna a helyzetet, de hiába néztem körül, nem találtam sehol, itt hagyni pedig nem szerettem volna a lábadozó leányzót. - Ne aggódj, azzal nem lesz gond! – jelentettem ki komolyan. – Ellenálltak a letartóztatásnak is, többek között, és meglőttek téged. Ezek plusz vádpontok, amiben bűnösnek fogják őket találni a rablási kísérleten felül – magyaráztam tovább, aztán sóhajtottam egyet és beletúrtam a hajamba. – Csak a jelentést kell megírnom, amit itt nem tudok megtenni, de ha aludni szeretnél egy kicsit, akkor természetesen magadra hagylak – mondtam mosolyogva. – Nem tudom, hogy értesítettek-e már valakit, de ha esetleg megmondod, hogy kihez kellene elmenni, akár be is hozom valamelyik rokonodat, ha szeretnéd. Addig pihenhetsz nyugodtan – ajánlottam fel, már-már magától értetődően.
Szerettem volna valamivel lefoglalni magam, ami eltereli a gondolataimat az itt töltött idő alatt a legutóbbi kórházi látogatásomról, de képtelenségnek tűnt. Egyszerűen minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy amikor ilyen helyen feküdtem először, s eddig utoljára életemben, akkor a legértékesebb lénytől fosztottak meg életemben. Oldalra hajtottam a fejem, hogy a virágokat nézzem, mintha bármi vigasztalót találhatnék bennük. - Kár, most jól jönne egy kis csoki, tudod, a boldogsághormonok, meg minden. Bár azt hiszem, ha mindig ilyesmihez fordulnék, már akkora lennék, mint egy ház. Helyben voltunk, kezdtem megtalálni a hangom, és bár Mandy ezt biztosan nem tudhatta, de annak a jele volt, hogy valamiről el akarom terelni a figyelmem, vagy esetleg leplezni azt. Jelen esetben mindkettő közrejátszott. Jól esett volna a csoki is, de lehet, hogy csak a szemem kívánta, nem is tudom, félelmetesen bizonytalannak éreztem magam, és tudtam is, hogy ez a helynek köszönhető. - Köszi! Ültem fel nagy nehezen a segítségével, és kortyoltam a vízből, de eléggé nehezemre esett megtartani magam, így vissza is feküdtem, amint tudtam. Azt hiszem, még az altató sem ment ki belőlem teljesen. - Akkor jó… remélem, becsukják őket pár évre… Alapvetően nem tartottam magam rosszindulatú embernek, de úgy véltem, hogy aki képes másokat megkárosítani, akár testileg, érzelmileg vagy anyagilag, az megérdemli, hogy visszakapja a sorstól. - Azt hiszem, jót tenne egy kis alvás, nem elzavarni akarlak, csak tudod, ha alszom, akkor olyan érzésem van, mintha kevesebbet kellene itt lennem. Az már kiderülhetett a számára, hogy az átlagnál jobban ódzkodom a kórházaktól, de az okát bizonyosan nem találná ki soha. Én csak… azt hiszem tényleg az alvás az egyetlen, amivel el tudom úgy ütni az időt, hogy közben ne a múlton merengjek. - Hát, ha nem gond… de tényleg csak, ha nem okoz problémát, a nagyszüleimet behozhatnád. Már nem vezethetnek. Sóhajtottam fel, s bár mindketten remekül megvoltak, tudatuknál, meg minden, de a látásuk miatt már évek óta nem hagyta jóvá az orvosuk a jogosítványt. Ez főleg nagypapánál okozott lelki sérülést, de hát, azt kell mondjam, ez sajnos a korral jár. - De igazából, nem muszáj, nem is biztos, hogy így kellene látniuk, bár, ha értesítették őket, akkor a nagyi biztos be akar majd jönni. Azért, eldaráltam a címet is, meg a nevüket, hogyha esetleg mégis elugrana értünk Mandy, tudja kiket, és hol kell keresni. Lehetséges, hogy nagyi jelenléte jót tett volna nekem, hisz ő szavak nélkül is tudná, mennyire megvisel ez az egész, de nem voltam benne biztos. Az is benne volt a pakliba, hogy csak még inkább elérzékenyülnék.
Láttam rajta, hogy mennyire nem tetszik a kórház gondolata sem neki, éppen ezért igyekeztem inkább nem arról a helyről beszélni, ahol tartózkodtunk, hanem valami másról. Annyira nem volt egyszerű feladat, mert akármerre néztem, mindenhol csak olyan személytelen felszereléseket láttam, amitől még a hideg is kirázott. Meg tudtam tehát érteni Naomi ellenérzéseit, még ha nem is kívántam beavatni a sajátjaim okaiba. Azok csakis rám tartoztak, mint ahogyan az ő rossz élményeihez nekem sem volt sok közöm. Nem is akartam faggatózni, mert semmi jogom nem volt hozzá, még rendőrként sem. Nem tartozott most ide, és kész. A csokival kapcsolatos megjegyzésére előbb csak elmosolyodtam, aztán halkan el is nevettem magam. Nem tudtam őt elképzelni úgy, hogy akkora lenne, mint egy ház. Szerintem nem is tudott volna annyira elhízni, de hát sohasem lehet tudni. Inkább nem mondtam rá semmit, csak megszorítottam egy kicsit a kezét az előtt, hogy reagáltam volna a későbbi szavaira. - Ne aggódj, rács mögött lesznek most. Elég sok vádban lesznek bűnösök, és én is ott leszek, mint tanú. Lehet, hogy neked is be kell majd jönnöd. Sőt, több mint valószínű… - tettem hozzá elgondolkozva, de tovább most nem szerettem volna erről beszélni. Addig még volt idő, és most az volt a legfontosabb, hogy a leányzó minél előbb helyrejöjjön. Majd utána gondolkozhatunk azon, hogy miért vehetik még elő a későbbiekben, a nyomozás lezárásának érdekében. Azért reméltem, hogy nagyon nem fognak ártani neki a sok kérdezősködéssel. Volt egy olyan érzésem, hogy sajnos nem nekem kell majd kikérdezni őt a történtekről. - Persze, megértem. Igazán nem szeretnélek zavarni, amúgy is az alvás gyógyít a legjobban, legalábbis az okosok szerint – mosolyogtam ismét biztatóan, majd finoman elhúztam a kezem tőle, és összefontam az ujjaimat, majd az ölembe ejtettem mind a két kezemet. Nem tudtam hirtelen, hogy mit kezdjek magammal, úgyhogy csak a válaszára voltam kíváncsi, hogy mit szeretne, mit tehetek még érte azon kívül, hogy elmegyek és hagyom pihenni. Lehet eleve be sem kellett volna jönnöm ide zavarogni, de valahogy kötelességemnek éreztem, hogy ennyit megtegyek érte. És ez még mindig csak a minimum volt, ahogyan az is, hogy bárkit idehozzak neki, akit csak akart. - Rendben! – ragyogott fel egyből a tekintetem, hogy mégiscsak szükség van még rám. – Szívesen behozom őket, nem probléma. Csak add meg a címet! – kértem szelíden, miközben előkotortam a táskámból valamiféle papír fecnit, meg egy tollat az egyik zseb aljáról. – Oké, akkor most elmegyek értük, míg te alszol egyet! – jelentettem ki, miután elpakoltam, és a fejembe is bevéstem a címet, bár a biztonság kedvéért még mindig a kezem ügyében tartottam a leírt változatát is. – Biztosan örülnének neki, ha itt lehetnének melletted, és szerintem neked is jót tenne, ha lenne melletted valaki, akit ismersz – mondtam el a véleményemet, miközben felállta ma székről és a vállamra dobtam a táskámat. - Most akkor megyek. Pihenj és gyógyulgass nyugodtan, hamarosan visszajövök, a nagyszüleiddel együtt! – biztosítottam róla határozottan, aztán még az ajtóból visszafordultam hozzá. – Talán még holnap is benézek hozzád, hogy minden rendben van-e. Viszlát, Naomi! – búcsúztam el most már tényleg, aztán kiléptem a nyüzsgő folyosóra, halkan csukva be magam után a kórterem ajtaját.
// Köszönöm a játékot! Remélem még összefutunk majd *-* //
- Azt gondoltam… nem mintha mókás dolog lenne szemtanúnak lenni, gondolom, sok lesz a kérdés. Igazából, az a baj, hogy miután meglőttek, nagyon ködös minden, úgyhogy onnantól nem sokra fognak menni velem. Gondolkodtam a dolgon, és bizony nem jutottam semmire, nem emlékszem, vannak halvány foszlányok, hangok, benyomások, de az tuti, hogy nem lennék képes elmondani, mi is történt pontosan azután. Egyelőre azonban nem is erőltettem túlságosan a dolgot, elég lesz nekem majd akkor, ha tényleg beszélnem kell róla. Még mindig a hideg futkos a hátamon a gondolatra a történtek után. - Amúgy, nem zavarsz, nem azért mondtam, de tuti, hogy el fogok aludni, és nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy untatsz vagy valami. Egyszerűen csak úgy érzem, még nyomott vagyok az altatótól. Persze, nem csak ezért lenne jobb aludni, legszívesebben az egész időt végigdurmolnám, amit itt kell eltöltenem, az lenne a legoptimálisabb, de ekkora szerencsém úgysem lesz. - Köszi, és előre is bocsi a túlzott hálálkodási rohamért, tudod, a nagyim egy igazi tündér, és szereti figyelmen kívül hagyni mások intim szféráját, úgyhogy számíthatsz ölelgetésre meg könnyes szipogásra. Ne lepődj meg… Figyelmeztettem jó előre, imádtam a nagyit, úgy gondoltam, csak ő ért meg igazán a történtek óta, de az tény, hogy hajlamos volt kicsit túlzásokba esni, amit én nem bántam, mert elég közvetlen személyiség voltam, de azt még nem tudtam, hogy Mandy miként is áll ezekhez a dolgokhoz. - Rendben, igyekszem, bár gondolom, a dokik már elrendeztek mindent, nekem csak feküdnöm kell. Mosolyodtam el, fájdalmat épp nem éreztem szerencsére, csak tompa voltam, de ez ilyenkor gondolom természetes. Remélem, nem arra fogok felébredni, hogy legszívesebben üvöltenék majd, annyira fáj a golyó helye. Fura belegondolni, hogy meglőttek, és egy kis ideig volt bennem egy lövedék. Tisztára akciófilmbe illő, de azért elég volt belőle ennyi tapasztalat. - Köszönöm a kedvességed, Mandy! Viszlát! Intettem neki, már amennyire fel bírtam emelni a kacsóm, és remélem érezte, hogy nem neheztelek vagy haragszom rá, azt tette, amivel úgy gondolta, megúszhatjuk a dolgot, más bénázásáért nem hibás. Meg aztán, én is élek, bár perpill nem virulok, de ami késik, nem múlik. Amint távozott, megpróbáltam oldalt fordulni, és szerencsére hamar el is nyomott az álom.
//Én is köszönöm szépen, és szintén remélem, hogy találkozunk még. //
Felhúztam magam, mert mégsem a miénk a ház, csak béreljük, és ha én lennék az albérlő, nagyon pipa lennék rá, hogy nem vigyáznak a tulajdonomra. Ezért is vagyok kicsit ideges és fáradt is vagyok, mert most ért véget a műszakomnak és szerettem volna egy kicsit pihenni, mint mindig. De ez most nem teszi lehetővé a helyzet, így gyorsan cselekedek. Nem is értem, hogy Payne miért akadt ki ennyire, mikor a tömegközlekedést felhoztam. Nem nagyon tudok rajta kiigazodni, hiszen nem akar mentőt, autója nincs, akkor csak ez marad, ha csak azt nem várja el tőlem, hogy a karjaimban, gyalog vigyem be a kórházba. Ezt pedig nem fogom teljesíteni, bármennyire is ez a vágya. - Mivel nem akartál mentőt, autód meg nincs. Nem is értem, miért akadtál ki ezen. - Forgatom meg a szemeimet, majd bevigyem a szobába, hogy mindent egy táskába rakjak, amit mond. Persze nincs benne sok, hiszen szerintem csak összevarrják és már engedik is haza. Maximum egy éjszakát töltene bent, de szerintem csak pár órás megfigyelés lesz. Nincs olyan sok hely a kórházban, hogy ilyen jelentéktelen eseteket is bent tartsanak. Láthatólag jól van, kicsit sok vért veszített, de pár óra pihenés után már ezzel sem lesz gond. Csak morgok egyet, majd visszaviszem a nappaliba és összesöpröm a szilánkokat. Nem akarom, hogy itt maradjon, hogy véletlen belelépjek. Jobb az ilyet előbb eltakarítani. - Talán el tudom intézni. - Mondok neki ennyit, mert szerintem az már nem okoz nekik gondot, hogy vissza is hozzanak minket. A kórház nincs messze kocsival, csak tömegközlekedéssel, így igazán útban vagyunk, az elhozatal miatt. Amint megérkeznek a mentősök, segítek nekik, majd beszállok hozzá hátra és elmondom a történteket. Mikor beérünk a kórházba, egy doktor veszi át, aki a műtőbe tolatja Payne-t, miután a vizsgálatokkal készen lett. Miután az összevarrással is készen van, egy szobába tolják Payne-t, ahova megyek én is. - Azt mondta az orvos, hogy lemegy az infúzió és már mehetünk is haza. - Tájékoztatom, ahogy az ágya mellett állok. Elég sok van a tasakban, szerintem 2-3 óra múlva már mehetünk is. Addigra talán a zárójelentése is kész lesz. - Mondott valamit az orvos, hogy meddig nem ehetsz? - Kérdezem tőle, mert én személy szerint éhes vagyok, ráadásul a fáradtságomon már átestem, így nem is érzem azt, hogy mindjárt elalszok. Kicsit fura, mert még nem estem át soha sem a holtponton, de mintha alvás után lennék.
Majd kifizetem, ha akkor probléma adódna a vázából, de amúgy is, nem hiszem, hogy a tulajdonos itt tartja a családi, avagy éppen legfontosabb holmijait. Amúgy is rendkívül kedves volt eddig, bármivel fordultam is hozzá, nem hinném, hogy egy váza miatt kiakadna, de mindegy, nem szólok többet. - Csak gondolj bele, hogy néznének ránk, ha így meglátnának?! Egyből hívnánk a nyakunkra a rendőrséget. Neked kicsit sem irreális a dolog, hogy busszal akarod elvinni a sérültet a kórházba?! Na jó, tényleg kezdem magam túlságosan is belelovalni magam a dolgokba, úgyhogy inkább veszek pár mélyebb levegőt és megpróbálok lenyugodni. Milyen jó, ahogyan lehunyom a szemem, nem figyelek a külvilágra és nem hagyom a tudatomba férkőzni az idegesítő gondolatokat, akkor egészen kellemes, kábult érzés lesz úrrá rajtam. Ebből ránt ki az, hogy a karjaiba vesz s bevisz a szobába, ahol gyorsan összepakolja a cuccaimat, amit mondok neki. Tényleg nincs benne sok, csak egy váltás nadrág és pulcsi, ha hidegebb lenni, az előbbi pedig azért kell, mert ami rajtam van, az jelenleg csupa vér, a hatalmas szakadásról pedig ne is beszéljünk. Nem szólok viszont többet hozzá, csak figyelem, hogy mit csinál. Hálásan pillantok rá, mert bármennyire is felidegesített az előbb, mérhetetlenül hálás vagyok neki azért, amit tesz értem. A mentővel gyorsan beérünk a kórházba, pár gyors vizsgálat és a doktor is gyorsan összevarrja a sebemet. Semmi vészes. Infúzióra kötnek és máris csücsülhetek az egyik kórteremben az ágyon, összevarrt, bekötözött lábbal. Ide toppan be Scott is, a szavai hallva pedig ismét elmosolyodom, kedvesen, lágyan és meghatottan. - Scott, nem kell itt maradnod velem. Menj haza. Most már teljesen nyugodt vagyok, tényleg komolyan gondolom és nem csak elküldeni szeretném. Már így is rengeteget köszönhetek neki, menjen csak nyugodtan haza, otthon van úgyis finom vacsora és a kényelem is jobb, mint itt. - Nem, nem mondott semmi ilyesmi. De tényleg menj haza, ha sietsz, még talán melegíteni sem nagyon kell a vacsorát. Igen, mert én még sütöttem is kaját és ha Scott iparkodik hazafele, akkor talán még langyos lesz, hiszen a balesetem előtt pár perccel vettem ki a sütőből. Tekintetem visszasiklik a kezembe, pontosabban a csőre, amiben az infúzió folyik belém. Kell valamit néznem, hiszen elég kínosan érzem magam, mert ha nem bénázok, most egyáltalán nem kellene itt ücsörögnünk.
Egy gyerek számára a kórház sok mindent jelent, de jót ritkán. Idegen környezetben kell a fájdalmaival lennie, amiket jó esetben lehet csillapítani gyógyszerekkel. A szülei csak látogathatják, de amikor el kell menniük, mert szólítja őket a kötelesség, marad halványzöld csempe és a fehérségében is lehangoló szoba, mint például az 1-es, ami előtt Duane várakozott. A rendőrök majd jönnek valamikor, hogy a kubai és amikor már jobban lesz, a kis Dwight nevű fiúcska beszámoljon, mi is történt az utcán. A dobosnak egyértelmű volt, hogy egy járdán fekvő, vértócsával borított gyerek mellett nem fog elhajtani csak úgy. Azonnal leparkolt a 15. utca sarkán a cipőüzlet előtt és hívta a mentőket, miközben rohant a gyerekhez. Dwight azt mesélte, kóbor kutyák támadták meg. A farkasok támadásánál ez gyakori magyarázat, de a fiú számos sebből vérezve ugyan miért hazudott volna? Duane nem érezte a sebekben se azt az energiát, amit a vérfarkasok nyomai, az esszenciák hordoznak. Ezt a szegény fiút bizony kutyák támadták meg, egyelőre ismeretlen okokból. A sebei nagyon csúnyák voltak, könnyen bele is halhatott volna. A kubai elmondott egy varázslatot, még csak 1. szintű gyógyító mágiát, mert ezt ismerte. Arra volt elég a varázs hatása, hogy a sebek összehúzódjanak, kisebb legyen a nyílásuk és a szervezet ne omoljon teljesen össze. A kocsijából hozott elsősegélydoboz tartalmát használta fel sebkötözésre, vérzéscsillapításra, amíg a mentők kiértek. Nem kellett sokat várni, épp a környéken lehetett az egyik szabad mentőautó és a kórházba menet már szakszerű ellátást kapott a gyerek. Duane-t megkérték, hogy álljon a rendőrség rendelkezésére, ő pedig ezért a kórházhoz hajtott. A gyerek sorsa is érdekelte, mindig érzékenyen érintette, ha olyanokat talál meg a sors bal keze, akik előtt még nagy jövő is állhat sok szép pillanattal, az első szerelemmel, a saját lakásban töltött első nappal és így tovább. Várt tehát, nem túl türelmesen, de várt, hogy elmondja a részleteket és hogy megtudjon valamit a kissrácról, akinek a szülei épp vidéken tartózkodtak, de már úton vannak visszafelé. Egy világosbarna bőrdzsekit viselt, alatta sárga garbópulóverrel,, hozzá fehér farmert és sportcipőt. Épp az Őrzők gyakorlótermébe tartott, mikor meglátta a póruljárt gyereket és ezért a délutáni programja kicsit máshogy alakul. Karbatett kézzel álldogált és nézte a jövés-menést a folyosón. Már rendesen izgalmasnak találta, hogy mindig kijön valaki az egyik teremből, egy másik bemegy valahova, látogatók érkeznek, a személyzet pedig tolja az ebédeskocsit, mert éppen az ételosztásnak jött el az ideje.
Ügyeletes voltam ma, szóval reggel nyolcig itt leszek, ez biztos, de még bőven a normál munkaidőben kaptuk a hírt, hogy jönnek a mentők, és egy szanaszét harapott gyereket hoznak. Szegénykém… azt mélységesen reméltem, hogy egyszerű kutyatámadásról van szó, mert ha vérfarkasról, akkor szólnom kell Fayenek, és még az Őrzőket is értesítenünk kell. Nem szívesen tennék ki efféle tortúrának senkit egy ilyen sokk után. Tudom, a kényszer nagyúr. Már a műtőben vártuk a gyereket, és olykor utáltam, hogy itt nem használhatom csak úgy a képességemet, mert megkönnyíthetném a dolgát, no, nem vennék át mindent, de a súlyosabbakat részben megpróbálhatnám. Nem, nem lenne jó ötlet, tudom, még közel sem megy tökéletesen, és ha valami balul sülne el, nem tudnám kimagyarázni a dolgot. Úgyhogy maradtak a műtős eszközök, a nővérek, meg a szakértelmem. A harapásokból nekem egyértelmű volt, hogy valaki keze benne van a dologban, mindenki monoton módon végezte a munkáját, én azért figyeltem is, és épp ezért tűnt fel, hogy a sérülések elkezdtek gyógyulni, maguktól… A mi világunkban ilyen persze nem létezik, és nem én csináltam, szóval valaki másnak lehet köze hozzá. Talán ez nem is számított, én csak azon voltam, hogy rendbe hozzam szegényt. Már ájult volt, mikor beértek vele a mentők, túl sok vért vesztett, de ettől még kapta az altatót is, kellemetlen volna, ha a sebeinek összevarrása közepette térne magához. Nagy szerencséje, hogy az arcát nem kapták el, mert a többi sebe alapján hihetetlenül csúnyán járt volna. Így plasztikai sebészre biztosan nem lesz szükség. A varratok meg menők, elvégre, amolyan vadóc kis pasi látszatát fogja kelteni bennük, azt meg szeretik a lányok. Biztosan ezzel próbálom majd meg felvidítani. Nagyjából egy órán keresztül voltunk a műtőben, ebből mindösszesen pár perc telt el úgy, hogy veszélyben forgott az élete, de miután a szervezete befogadta a kapott vérutánpótlást, már nem volt semmi gond. Így hát hamarosan műtőssapkával, zöld köpenyben léptem ki a folyosóra, és indultam el a férfi felé, aki állítólag megtalálta. A szülei még nincsenek itt, de ha már valaki gondoskodott róla, én úgy érzem, megérdemel annyit, hogy elmondjam, minden rendben. - Örvendek, dr. Annabelle Evans vagyok, ha jól értesültem, maga találta meg a Dwight nevű kisfiút. Nem nyújtok kezet, mindig kényelmetlennek ítéltem alig egy perccel azután, hogy a véres műtőskesztyűm a veszélyes hulladékgyűjtőben landolt. Amennyiben igenlő választ kaptam, folytatom is. - A kisfiú fel fog épülni, szerencsére időben megtalálta. Ennyit tehetek érte, mást bizonyosan nem fogok kiadni egy idegennek a gyermekről, noha az energiái puhán bizsergetik a bőröm, miből egyértelmű számomra, hogy Őrzővel van dolgom. Valószínűleg ő volt az, aki megmentette igazából a csöpp kis életet, de erre itt és most semmiképpen nem kérdezhetek rá.
Az aggodalmak nem temették maguk alá Duane-t. Segített a fiún, mert megszánta és magában elmormolt pár imát az orisha-khoz, hogy legyenek vele a műtőben és egyengessék útját a gyógyulás göröngyös ösvényén. A szívét viszont nem kötötte gúzsba a dolog, tudott mosolyogni, mikor Annabelle megérkezett. Azóta már ellátogatott a büfébe is egy kis harapnivalóért és üdítőért, persze csak azután, hogy szólt az ittenieknek, merre keressék a zsaruk, ha megérkeznének. Egészen hamar lezavarták a kötelező köröket. Két rendőr jött, megkérdezték, hol történt az eset, hogy került oda Duane, mit látott. Elmondták, hogy a helyszínen jártak és tényleg egy kóbor vagy szökött kutya lehetett a támadó. Esetleg több ilyen. Nem a besavanyodott fajta rendőrök voltak, hanem empatikusak és értékelték a kubai tettét is, ilyen apró részleteket megosztottak vele. Szóval a kubai már csak azért maradt itt, hogy megtudja az eredményt és ha befutnának a szülők, esetleg ő mondhassa el nekik. A műtét egyik résztvevője jött ki. A bevezetésnél a kubai még nem tudta, mire számítson és a figyelmét lekötötték az energiák, amiket érzett. Egy vérfarkas a kórházon a gyereksebészeten. Akikkel az elmúlt időszakban találkozott a fairbanks-i Falkából vagy annak környékéről, mind a faj jó oldalát és pozitív tulajdonságait mutatták. Persze lehetett nekik is komoly bűnlajstromuk, kivéve talán Cassie-t, de amit Duane látott belőlük, az bizakodásra adott okot. - Helló! Duane Alvarez! Ő se nyújtott kezet, mert sejtette, hogy nemrég még az operációt végezte a doktornő. - Igen, én találtam meg. Dwight Jenkins a teljes neve. Azóta már a rendőrökkel is beszéltem és a szülők is úton vannak. Vidéken jártak, de a zsaruk értesítették őket és igyekeznek. A kubai felhúzott orral és ajakba harapó szájjal várta az eredményt. A hír örvendetes volt és Duane egy nagy mosollyal fújta ki a levegőt. Még a homlokát is megtörölte. A gyerekek szenvedését sose bírta elviselni, mindig tett ellene, ha tudott. Egy ismeretlen kissrácért ugyanúgy megtette, ahogy az öccséért is megállt volna a kocsival. - Huh! Szuper! Örülök, hogy jókor voltam jó helyen! Nem kezdte magyarázni, hogy kóbor kutyák voltak. A doktornő mindent érezhetett a szagokból, hacsak nem nyomták el a gyógyszerek, fertőtlenítők és hasonlók tömény kipárolgásai. - Nehéz műtét volt? Sok vért vesztett, elláttam, amennyire tudtam, de mindent nem lehet megoldani az utcán - tette hozzá Duane utalva az elsősegélyes doboz használatára. És a gyógyító varázsra. Duane ismert még néhány praktikát, kubai orvoslást, amit különböző növényekkel, főzetekkel végeztek. Ilyeneket viszont csak otthon tartott. Ritkán kellettek, mert az Őrzőknél jobbnál jobb gyógyítókhoz tudott fordulni, ha valami baja volt.
Jó ideje már arról szól az életem, hogy gyerekeken segítsek, azóta pedig hatványozottan, hogy történt az a rendkívül szomorú incidens azzal a magányossal. Sajnálatos módon azt a terhet örök életemben cipelni fogom, de azóta mindent igyekszem megtenni, még inkább, mint azelőtt. Most még a képességem is a segítségemre lesz ebben, bár előbb biztosan kell használnom, de utána biztosan meg fogom tenni, hogy a kicsiket mihamarabb rendbe hozzam, még akkor is, ha emiatt bárki ferde szemmel fog nézni rám. A nevét hallva bólintottam, nem árt megjegyezni, pláne, hogy Őrző, nem mintha különösképpen sok dolgom lett volna eddig velük, nem is hiszem, hogy lesz, mindig igyekszem vigyázni, hogy mit és hol csinálok, az októberi egy kirívó eset volt, és nem is tudom, hogy Őrző körökben tudják-e, hogy én pont ott voltam akkor. - Köszönöm az információkat. Bólintottam felél kedvesen, bár ezt már tudtam, de nem vagyok a tudálékos, okoskodó fajta, igazán hálás vagyok mindenkinek, aki a gyerekekért tesz bármit, szóval nem fogom hozzátenni, hogy de már tudtam róla, fölösleges, inkább csak mosolygom felé hálásan, és kész. A reakciója igazán szívet melengető, nagyon tudom tisztelni azokat, akik számára fontosak a gyerekek, hiszen belőlük lesznek a jövő felnőttjei, később a társadalom alappilléreivé válnak, fontos, hogy viszonylag sérülésmentesen cseperedjenek fel, mind lelkileg, mind pedig testileg. - Igen, hihetetlenül nagy szerencse volt, ha nem akkor és nem maga találja meg, akkor ki tudja, mi történt volna szegénnyel. Célzok finoman arra is, hogy tudom, kiféle, miféle, noha ez engem szemernyit sem zavar, miért is zavarna. Sőt, inkább örülök, hogy egy közülük járt arra, mert ha egy egyszerű ember lett volna, talán már nem tudtuk volna megmenteni szegény gyereket, mire beérnek vele a kórházba. - Nem, miután kapott vért, rendben ment minden, hála magának. A külső szemlélő nem fogja tudni, hogy mire gondolok valójában, számukra csupán annyi jöhet le, hogy a férfi hozta be, esetleg ő értesítette a mentőket, de számunkra egészen másról van szó. - Pár napig benn tartjuk majd megfigyelésen, de nem valószínű semmiféle komplikáció. Említettem még meg ezt is, nem árthat még pár nyugtató szó, hisz láthatóan a szívén viseli a kissrác sorsát, ami végtelenül szimpatikussá teszi a szememben. - Beengedni sajnos nem áll módomban hozzá, de ha a szüleit megvárja, esetleg visszajön később, és ők beleegyeznek, akkor nem lesz akadálya.
Duane valahogy érezte, hogy nem mondott újat. Természetesnek kell lennie, hogy a műtőorvossal minden információt megosztanak, mielőtt nekiáll az operációnak. Ezen életek múlhatnak. Belőle viszont kikívánkozott mindez, szeretett beszélni, most se csak a lényegre szorítkozott. Azért egy életek megmentésére felesküdött vérfarkassal találkozni nagy újdonság volt neki. Mindenféle szakmában jeleskednek, hiszen emberkorukban vagy utána is érdeklődhetnek ilyenek iránt, az egészségügyben viszont Duane nem sok farkasról hallott. Mindenesetre nagyra becsülte a nőt ezért, ahogy minden tisztességes orvost és ápolót. Megnyerőnek is találta egyébként. - Én nem a szerencsében hiszek, hanem az istenek kezében. Ott kellett lennem, így akarták az orisha-k és úgy látom, Dwightot is védi egy. A santería hit fontos volt Duane számára és egy szeletkét fel is villantott belőle. Bells célzásán pedig elvigyorodott. Tapasztalt farkas, már megérzi és pontosan beazonosítja a mágikus energiákat. Cassie csak sejtette, ő fiatalabb példány. Vagy a szakmai tudásából jött rá, hogy ez váratlan gyógyulási folyamat? Duane szerette volna azt hinni, hogy nem, mert akkor az inkognitóját ő maga dobta ki az ablakon... - Akkor a kutyák nem hordoztak semmi fertőzést, amit elkapott volna, ugye? Ezeket már most tudni? Nem fognak később előjönni? Duane tényleg aggódott a gyerekért. Egy kóbor kutyát senki nem fürdet, nem etet rendesen és bármit összeszedhet. A bolha a legkisebb fenyegetés. A lappangási időkkel pedig nincs igazán tisztában, Kubában nem nagyon tanult állatok által terjesztett betegségekről. A szokásos emberi kórokat, bajokat egész jól tudná gyógyítani, ha van a praktikákhoz elég zöldség-gyümölcs. - Ó, igazán nem tesz semmit. Tudja, nem bírom, ha egy gyereknek baja esik. Mikor megláttam ott feküdni vértócsában, egyértelmű volt, hogy segítenem kell. Nem érezte úgy, hogy túl sokat árulna el magáról. Lehet, hogy ezzel megjárja egyszer. Eddig nem volt belőle problémája és Bells se olyannak tűnt, aki ezzel visszaélne. Persze a látszat néha csal... A kubai biztosra vette, hogy falkatag a nő. Komoly, állandó állása van, fix helyen. Egy magányosnak ezt hogy engednék meg? Legfeljebb úgy, hogy valamit ad cserébe, megállapodnak, szóval mindenképp köti egy bizonyos szál a Falkához. - A szülők még órák múlva érkeznek, úgy tudom. Gondoltam rá, hogy megvárom őket, de lehet, hogy később jövök vissza inkább. Köszönöm a segítségét az ő nevükben is! Régóta dolgozik itt az osztályon?
Halvány lila gőzöm sincs arról, miről beszél, nem tudom, mi az az orisha, de ráhagyom, én senkivel sem fogok vallási vitákba keveredni, nekem épp elég az, hogy nem hiszek semmiféle istenben. Ha létezne, nem törölte volna fel velem a földet olyan csúnyán egy éve. Még mindig úgy hiszem, hogy nem szolgáltam rá, de már oly mindegy ezen keseregnem. Azóta minden megváltozott, de még Hope megjelenésével sem hiszem, hogy bármiféle felsőbb hatalom keze lenne a dologban. - Ez csak vérvétel alapján derül ki, de úgy hiszem, ettől nem kell tartanunk, ha mégis, kézben tartjuk a helyzetet, folyamatos megfigyelés alatt áll. A tetanuszt minden ilyen eset után alapból megkapják a kis betegeink, szóval rendkívül kicsi az esélye. A veszettség egy dolog, de tudja mindenki, hogy milyen mocskos egy eb szája, az emberé sem tisztább, csak éppen ők nem szokták egymást harapdálni. A sebeit kitisztítottuk, nem maradt benne semmi, de sosem lehet kizárni a hibát, én sem vagyok tévedhetetlen, ám ha valamit elszúrtam, más eszközöm is van arra immár, hogy helyrehozzam. - Ebben akkor hasonlítunk, nem véletlenül vagyok gyerekorvos. Említettem meg, még véletlenül sem azért csinálom, hogy olykor megízlelhessem a vérüket anélkül, hogy nekem kellene okoznom a sérüléseiket. Soha nem tettem ilyet, és nem is fogok, én nagyon régóta csak állatok vérével teszem elégedetté a farkasomat, meg az őt megelőzőt is azzal etettem. Egykor Booth még kényszerített arra, hogy öljek, s ha a szükség úgy hozná, most is megtenném, de a szükség nálam csakis valaki életét jelentő fenyegetés lehet, nem más. - A mai világban sokan elsétáltak volna sajnos... Nem is olyan rég láttam egy videót talán Kínában, vagy Japánban, nem emlékszem pontosan, elütöttek egy két-hároméves forma kislányt, és legalább harmincan elsétáltak a vérben forgó gyermek mellett, gondosan kikerülve, szóval észlelték, mire valaki hajlandó volt megállni és segíteni neki. A visszhangokat nem hallottam ugyan, de nem hinném, hogy szegénykém túlélte. Én zokogtam a felvételen. Az Őrző szavai rántottak vissza a valóságba, először csak bólogattam, majd mielőtt megválaszoltam volna a kérdését, úgy döntöttem, hogy teszek egy felajánlást. - Ha kapok egy elérhetőséget, értesítem, amikor megérkeznek a szülők. Ez igazán nem volt nagy dolog a részemről, úgyis kell majd értesítenem őket, szóval vélhetőleg éppen lesz időm telefonálni, vagy üzenetet hagyni is. - Másfél éve dolgozom itt. Régóta, nos, a mi világunkban ez csupán egy pillanat, közel sem számottevő még. Arra viszont elég, hogy elkönyvelhesse, valóban vannak itt kötöttségeim, hisz magányos ennyi ideig bizonyosan nem lehet a városban úgy, hogy semmit sem ad érte cserébe.
Duane is mondhatná, hogy nem hordozzák a tenyerén az istenek. Megélt sok hullámvölgyet, de a neveltetése miatt a hite megmaradt, ez pedig olyan erőt adott neki, ami miatt mindig képes felállni a bukásokból és emelt fővel nézni a jövőre. Ha másnak ez sok, szíve joga teljesen eltérőt gondolni. A kubai nem térítő, csak megvan a maga hite. - Ez jó hír. Remélem, úgy lesz, ahogy mondja. Duane a nőre mosolygott, mikor mondta, hogy hivatástudatból lett gyerekorvos. Ez szép küldetés és nagyra becsülendő. A jövő nemzedékét segíteni megelőzéssel és kezeléssel, gyógyítani a gyengéket, kicsiket. Ha duane sorsa máshogy alakul, még az is elképzelhető lett volna, hogy belőle is gyógyító lesz Kubában. De nem így lett. - Jó látni, hogy van olyan, aki komolyan veszi a szakmáját. Annyi életunt orvos van, akinek a beteg csak egy újabb tollvonás a papíron és oda se figyel. Szerintem ez óriási felelőtlenség. A kubai érzékeltette, hogy tényleg felháborítják a trehány, flegma orvosok és értékeli, hogy Bells jó szakember és emellett lelkiismeretes is. Ezt nem lehet csak a fizetésért csinálni. A tudás mellett szív is kell hozzá. Csak ha mégis elveszítenek egy beteget, akkor így nehezebben viselik és a hozzátartozóknak bevallani pedig maga a rémálom lehet. Duane nem is nagyon akart erre gondolni. A jelenlegi esetben pozitív kimenetelre lehet számítani. - Tudja, én még azon gondolkodom, hogy mit keresett Dwight az utcán egyedül, mint a kisujja? Nem vádolom a szülőket, mert nem ismerem a részleteket. Csak lehet, hogy ha kísérettel megy, akkor olcsóbban megússza. Duane is elkóborolt sokszor már kiskorában is, de az öccsével és a barátaikkal tették mindezt. Ismerték Havannának azokat a részeit, ahova még társaságban se volt ajánlatos menni és kerülték. Kóbor kutya elől egyszer kellett menekülniük. Kettéváltak, megzavarták és amíg a kutya kereste, melyiket üldözze, mindketten el tudtak bújni. Dwight nem volt ilyen szerencsés, ráadásul több kutya mehetett rá a sebekből ítélve. A kubai tényleg nem vádaskodott. Lehet, hogy a kisfiúra vigyáztak, de ő szökött el. Bármi lehet. A gyerek nem volt olyan állapotban, hogy elmesélje a napját, Duane pedig nem szokott csak úgy dobálózni a bűntudattal, amíg nem muszáj. - Ó, ja, persze... Várjon, keresem a... - Duane csapkodta a zsebeit, de nem volt nála semmilyen íróeszköz. - Van egy papírja meg tolla? Akkor megadom a számomat. Arra nem számított, hogy a doktornő zsebében ott honol a telefon, de a legegyszerűbb az lett volna, hogy a kubai mondja a számot, Bells pedig beírja. Egy telefonszám nem a világ, meg lehet adni egy vérfarkasnak. Ugyan mit tenne vele? Körbeküldi a Falkának, hogy itt egy Őrző, aki megmentett egy gyereket? A jelek szerint ez a nőstény nem egy vérengző szörnyeteg. Lehet ilyen oldala is, mert az ösztön nagy úr. Amit a kórházban csinál a nő, az alapján viszont Duane ezt már nehezen képzelné el róla. Legfeljebb az erdő vadjait pusztítja, az még belefér a képbe. - Másfél éve... - ismételte vissza Duane. Azt már leszűrte, hogy falkatag lehet a nő. A szakmai tapasztalata sokkal nagyobbnak látszott. Bells szavai alapján a kubai egy olyan orvosnak látta a nőt, aki nagyon penge, ért a szakmájához és rutinos. - De gondolom, már sok éve gyógyít. Látszik abból, ahogy beszél. Sokszor jönnek ilyen nehéz esetekkel? Duane hallott néhány rémséges történetet, főleg a vérfarkasok tetteiről és időnként gyerekek voltak ezeknek a szenvedő alanyai. A gyerekosztályon Bells biztos látott már sok mindent, olyat is, ami egyszerű emberi gondatlanság vagy kegyetlenség. Nem kell harapás ahhoz, hogy valaki verje a gyerekét vagy ne figyeljen rá. Aztán ott van az alvilág is, amibe Duane még gyerekként kukkantott bele és bizony szörnyű dolgokat látott...
Csupán egy bólintásra futja, én tudom, hogy úgy lesz, hiszen a rendelkezésemre áll még olyan eszköz, aminek a segítségével ezt biztosítani tudom. Ezt persze nem áll szándékomban fennhangon hirdetni. Mindig is a szívemen viseltem mások sorsát, a gyermekekét pedig még annál is jobban, egész egyszerűen a jövőt látom bennünk, s épp ezért szeretném megóvni őket, kicsit mindig belehalok, mikor nem sikerül. Szerencsére most nem kell ettől tartanom. - Mert a legtöbbeknek ez kényszer, nehezen megszerzett pénz, nem valódi segíteni akarás, nem szenvedély, nem hivatás. Tudom, szomorú ilyesmit hallani, de attól még ez az igazság. Azért szerencsére én is ismerek jó pár olyan orvost, akik hozzám hasonlóak, de a legtöbben sajnos még mindig csupán muszájból csinálják. A generációkon át öröklődő hivatáskényszer okán, vagy mert azt hiszik, ebben van a nagy pénz. Van, persze, meg tengernyi idő, ami a szabadidő kárára megy. Nem olyan egyszerű, mint ahogy tizenévesen elképzeli az ember, hogy milyen menő lesz a fehér köpenyben, aztán milyen gazdag. Egészen más. Részemről ez persze kimaradt, hiszen nem fiatal koromban lettem orvos, csupán pár évtizeddel ezelőtt vettem rá magam, hogy valamit kezdenem kellene az életemmel, valamit, ami számít. Ez lett belőle. - Biztosan, de mind voltunk egyszer gyerekek, és tudjuk, hogy olykor felelőtlenek tudnak lenni, meglátnak valami érdekeset, és azonnal kell, vagy csak tesztelik, mennyire figyel a bébicsősz, annyi minden állhat a háttérben. Mint mondta, a szülők nem is tartózkodnak a városban, valószínűleg más figyelt rá. Nem irigylem, biztosan megkapta már a magáét. Én legalábbis a fiú szüleinek helyében bizonyosan lekaptam volna a tíz körméről, hogy mégis mi az istent képzel magáról az illető. Nem szándékozom senki portáján sepregetni, a saját életem sem fenékig tejfel, de azért ez szerintem is elég érdekes helyzet. - Persze. Azzal előhúzok a zsebemből egy tollat, a recepcióra behajolván pedig letépek egy darabit az írótömbből, azt nyújtom át a férfinak készségesen. Részemről ez abszolút nem nagy fáradtság, különösen akkor, ha azt látom, ha valaki ennyire szívén viseli a kis megmentettje sorsát. A telefonom nem volt nálam, a csipogóm igen, de az előbbit munkaidőben mellőzöm, ha falkaügyben keresnek, arra is van egy vészkódom, és mivel a főnököm is falkatag, el tudom simítani az ilyen helyzeteket is viszonylag könnyedén. - Valóban nem másfél éve vagyok orvos, csak azóta dolgozom itt, Ausztráliából jöttem, ott diplomáztam le, és tevékenykedtem Fairbanks előtt. Ez tökéletesen publikus információ, elvégre a jelenlegi alteregóm így lett felépítve, előtte is kontárkodtam már persze, de diplomával csak pár éve. Ezért tartanak született tehetségnek, holott igazából csak több időm volt erre, mint másoknak. Sokkal, de sokkal több. - El se hinné, mi mindent képesek a gyerkőcök megtenni maguktól is. Szándékosan nem vagyok hajlandó úgy érteni, ahogy valószínűleg utalni kívánt rá, mert valószínűleg akkor szétesnék, még mindig nehezemre esik visszagondolni arra az estére, pedig már egy év is eltelt azóta. - A legborzasztóbb persze kétségkívül az, amikor azt mondják, hogy leestek innen-onnan, és mind tudjuk, hogy valamelyik szülőjének eljár a keze, de nem tehetünk semmit, hiszen a terrorban tartott gyerekek nem beszélnek. A sokadik alkalommal kihívjuk a gyámügyet, akik semmit nem fognak találni, mert olykor azok az emberek a legdurvábbak, akiket a társadalom nagy becsben tart. Bocsánat… kicsit belefeledkeztem, erről a témáról valószínűleg órákat tudnék beszélni. Elnézést kérőn vetem rá a pillantásomat, majd megszólal a csipogóm, én pedig rögtön rá is nézek, majd sóhajtva tekintek ismét Duanera. - Sajnálom, de újabb kis beteg. Értesítem, ha megérkeznek a szülők! Még egy mosolyt megeresztek felé, aztán már rohanok is, sajnos nálunk az élet sokszor nagyon pörgős, ma úgy tűnik, több sürgősségi esetünk is van sajnos.
//Köszönöm szépen a játékot! Bocsánat, hogy ennyit várattalak, és hogy zárok is, de a szitu miatt nem érezném hitelesnek a hosszúra nyúló beszélgetést! Viszont bármikor szívesen játszom más játékkörnyezetben! ^^//
Bólogatásra bólogatás a felelet, mert Duane egyetértett. Ennyit ő is vágott az orvostársadalomból és nem akarta tovább ragozni. Bells egy üdítő kivétel volt, ilyenekből kellene még több a kórházakba és a rendelőkbe. Keseregni nem kellett, épp most mentették meg egy gyerek életét, ezek örömteli pillanatok. A kubai mindig az örömet kereste inkább, mint a sajnálkozást és a panaszkodást. Ez építi a jövőt. - Igen, biztos úgy van, ahogy mondja - felelte Duane. Ha Dwight olyan huncut, hogy kicselezte a felügyelőt, akkor azt már rég megbánhatta. Ez megint a szülőkre tartozott és felesleges találgatás lett volna. A telefonszám rákerült a papírra, hogy a doktornő majd értesítse a dobost, mikor jöhet. Egy keveset elárult magáról a nő, nem sokat, óvatosan adagolta az információkat. A családon belüli erőszak problémája mindig felháborította Duane-t. Ő nem tudott volna ilyen helyen dolgozni, mert túlságosan leteremtette volna a szülőket, akik a verés után ártatlan képpel hozzák be a gyereket. A fegyelmezésnek is van határa és az ilyen esetek mögött általában nem is a tanító szándék rejtőzik, hanem valami félresiklott életből eredő frusztráció, aminek a gyenge, könyen megagyalható gyerek lesz a szenvedő alanya. Azoknak lenne a helye a kóbor kutyák fogai között, akik ilyeneket csinálnak, gondolta Duane. - Értem én. Rendben, nem is tartom fel tovább. Köszönöm még egyszer és jó munkát, sok sikert a kicsikhez! A műszak még nem járt le és nem a trécselés az első egy orvosnál. Mentse az életeket, az a lényeg. Duane elnézte még a távozó doktornőt, aztán ment a dolgára. A telefonja kézközelben lesz, hogy beszélhessen majd a szülőkkel. Addig is itt volt az ideje enni valamit, mert már sanyargatta a gyomrát egy ideje.
Igaz, Naomitól már megkaptam a neveket, hogy kiket keressek, de tekintve, hogy a hosszú hétvégét Anchorage-ban töltöttem, még nem jutottam el odáig, hogy fel is keressem az illetékeseket. Vagyis… inkább mondjuk úgy, hogy amikor időm lett volna rá a napi ide-oda rohanásban, akkor pont nem volt egyikük sem elérhető közelségben az egyetem környékén. A krémek meg a főzetek amúgy sem minden, az orvosaim ragaszkodtak ahhoz, hogy még egy (jó) darabig eljárjak gyógytornára… Amiért persze talán nem meglepő, de nem örültem túlságosan, valahogy a gumilabdán való hintázás meg a szivacsszőnyegen való gyakorlatok sosem tartoztak a kedvenceim közé, arról nem is beszélve, hogy míg a kiskölykök egész odavannak értük, felnőtteknél inkább röhejesen fest – szerintem. De legalább adjunk egy esélyt a dolognak, úgyhogy az egyik bőrönd aljából előtúrtam az összes orvosi papíromat, amit a sérülésem, meg az utána való műtét, kontrollok kapcsán kaptam, hogy azzal együtt látogassak el a kórházba megérdeklődni, hogy Fairbanksben mi a helyzet gyógytorna terén… Lassan már én is kívülről fújom a papírokat, annyit magyaráztak róla, gondolom, akkor egy gyógytornász is konyít az ilyesmihez valamennyire. A kórházba érve egyből a recepcióhoz mentem, megérdeklődni, hogy merre tovább ebben a fertőtlenítő szagú útvesztőben, majd miután megkaptam Dr. Dubois irodájának az elérhetőségét, neki is láttam a lépcsőknek. Mondjuk azt sosem értettem, hogy a gyógytornás szekciót miért az emeletre rakják… Jó, mondjuk még mindig egyszerűbben megközelítjük, mint akinek belekóstolt a láncfűrész a lábába, de azért mégis… Hamarosan meg is találom az irodát, ám mivel váróterem-féleséget nem látok előtte, csak néhány padot, azok pedig mind üresek, így aztán vettem a bátorságot, hogy bekopogjak. - Jó napot. Dr. Dubois? -nyitok be, ha bármi arra biztató jelet kapok odabentről, majd bentebb is sétálok, hogy előadjam idejövetelem okát. - A nevem Jackson Carter, és Önhöz irányítottak… Versenyszerűen jégkorongoztam, amíg tavaly nyáron nem sikerült összehoznom egy csúnya balesetet az egyik meccs közben, és bár azóta egész szépen rendbe jött a lábam, az intenzív terhelést sajnálatos módon még nem bírja, így az orvosaim azt javasolták, hogy egy darabig még mindenképp járjak gyógytornászhoz vele. Eddig New Yorkban éltem, még csak a múlt héten költöztem ide, úgyhogy… ha esetleg tud némi segítséget nyújtani ez ügyben, vagy rossz helyen járok és útbaigazít némi információval, azt egyaránt megköszönném. -vágok egyből a dolgok közepébe, had tudja ő is, miből élünk… Aztán ki tudja, lehet, ez lesz egy újabb gyönyörű barátság kezdete?
Egyik héten itt vagyok, másik héten pedig Zachnél a „kuckó”-ban. Jobban szeretem azt a helyet, mint a kórházat, miliőjében szerintem sokkal inkább a profilomba vág és bírom a rasta dinkát is, de itt meg itt van Faye és különben is inkább járnak ide a helyi őrzők és farkasok, szóval van milyen adathalmot elsikkasztani. Zach-hez mégsem invitálhatok senki olyat, aki veszélyes lehet egy emberre, bár hozzáteszem, hogy ide sem, arra ott van a Lak betegszobája. Mindegy, a lényeg, hogy most itt vagyok ezen a héten, s így a kórház fülnél van nyitva előttem a filofax. Semmi titkos, orvos titoktartást sértő dolgot nem jegyzek fel bele, de a betegeim nevét és időpontjait ide vezetem fel, mert nem szeretnék senkit elkavarni. A nyíló ajtó hangjára felemelem a fejemet, s mire a férfi megszólít, addigra mosolyom is az övé. - Szép napot! Köszönök neki, mert így illik, nyitásnak tökéletes lesz. Majd belekezdek a szokásos frázisba. Nem tudom miért kérem ki mindig magamnak, de megteszem. Nem értem orvosnak személyemet, számomra az orvos az, aki műt. Tudom, marhaság, hiszen én is elvégeztem a megfelelő iskolákat.. kishitűségnek is lehetne mondani. Lényegtelen. - A Geneviéve is megteszi vagy a Ginette. A doktor olyan magasztos, a vezetéknév pedig személytelen. De egyébként igen, én vagyok akit keres. Magyarázom, miközben helyet mutatok a férfinek az íróasztallal szembeni kanapén. Nem egy tipikus kórházi környezet ez, a helyiség nem csak iroda, hanem gyógytornára alkalmas mini-tornaterem is, s az íróasztalos rész inkább hasonlít egy ház nappalijához, mint bármi máshoz. - Elhozta az eddigi orvosi kartonjait, vagy New Yorkból kell lekérjem őket? Teszem fel a kérdést, mert bármilyen közvetlen is legyek, azért nem vagyok amatőr. - Maradjunk a Mr. Carternél, vagy szólíthatom Jacksonnak? Teszem fel ezt a kérdést is. Kevés olyan kukacos betegem van, akik nem engedik, hogy a keresztnevükön szólítsam – szigorúan magázva – őket, de mindig akad egy-kettő. Ezért nem magánkezdeményezek, hanem kérdezek.
Benyitok, köszönünk, majd miután a gyógytornász hölgy a bemutatkozása végére ér, én már a felajánlott kanapén ücsörgök. Valahol azért megmosolyogtató, hogy a végzettsége ellenére milyen kis közvetlen, eddigi tapasztalataim szerint az orvosit végzett személyek szívesen villognak az elért eredményeikkel – mondjuk nem csodálom, biztos nem egyszerű eljutni odáig, hogy praktizálhassanak. Igaz, vitába tudnék szállni a vezetéknév személytelenségének elméletével, hisz sportemberként én magam többet hallom a Cartert másoktól, mint a Jacksont, de tény, hogy a köztudatban valahogy távolságtartóbbnak hat. - Rendben, akkor ez esetben maradok a Geneviéve-nél, ha már ilyen különlegesen szép és ritka neve van. Csak nem francia…? –kérdezek vissza, mert a hangzása alapján arra tippelnék először, aztán ki tudja… Mindenesetre teljesen más, sokkal finomabb tónusú, mint a mi karakánabb hangzású amerikai neveink. - Ami azt illeti, a kartont New Yorkból kéne lekérni, ha nem okoz problémát, ha gondolja, akkor az ottani orvosom elérhetőségeit is megadhatom. Most csak a balesettel kapcsolatos papírokat hoztam magammal. -ajánlom fel, mert nem tudom, a háttérben hogy mennek az ilyesmi dolgok az egészségügy területén belül, másfelől… kicsit váratlanul ért, hogy a teljes kórtörténetre kíváncsi. Nem mint ha gond lenne, legalább kellő alaposság feltételezhető róla, így mondhatni, valamilyen szinten már szimpatikus. Az meg más téma, hogy akad azért bőven olyasmi is, ami a normál orvosi aktából kimaradt, lévén, őrző vagyok, és nekünk is megvoltak a magunk gyógyítói. - A Jackson is tökéletesen megteszi. -mosolyodok el a kérdésére, hisz azok után, hogy ő is ezzel indított, furcsán venné ki magát, ha én meg foggal-körömmel ragaszkodnék a Mr. Carternél. Meg amúgy sem szoktam különösebb problémát csinálni ilyen apróságokból. - Maradjunk a magázódásnál, vagy Önnek esetleg kényelmesebb, ha tegeződünk? - „passzoltam” vissza a következő kérdést. Mondjuk ha ezentúl ő lesz a gyógytornászom, valószínűleg mindkettőnknek kényelmesebb a közvetlenebb kommunikáció.
Kezdőlap
//
^^//
