Az első pár napban még egész jól viseltem ezt a karmerevítős témát, de aztán jött a látványos szenvedés részemről, kár, hogy közönség az nem volt hozzá. Nap közben még egész jól telt az idő, de aztán... Esni is csak egyszer estem, azt is akkor, amikor Naomit mentettem meg hősiesen attól, hogy összetörje magát a jégen, de úgy tűnik abban is igazam lett és nem lett semmi komolyabb következménye, pár órával később már nem is fájt a karom, szóval remélem, MacGowan doktornő sem veszi észre a dolgot. Persze így, hogy az edzéseim kiestek és hirtelen egy csomó szabadidőm lett, bevetettem magam a Krónikák termébe, amúgy is tervbe volt véve, hogy lecsekkolom a dokinénit, van-e bármi rejtegetni való titka előttem, vagy sem - amúgy ez vált az új hobbimmá, mondhatni, ha új embert ismertem meg, a biztonság kedvéért egyből ide zarándokoltam, hogy tényleg ember-e, vagy vaj van a füle mögött. És neki volt, is, bizony, nem kevés. Persze amellett, hogy megígértem neki, vigyázok magamra - azért nem csak az ígéret miatt tartottam be, én is tudtam, hogy a mielőbbi gyógyulásomat szolgálja az, hogy nyugton maradjak a seggemen az előírt időre - mást is ígértem, így miután az adott nap reggelén megcsörgettem, hogy bejelentkezzek hozzá kontrollra, bekapcsoltam a gépet, és nekiálltam, hogy a másik meglepetésemet is megszervezzem neki. Először is kerítettem egy virágboltot a városban, majd miután lefirkantottam a címét, személyesen is kiugrottam a szünetemben, hogy csináljak egy kis boltot nekik... Kicsit? Konkrétan az összes virágot felvásároltam, csokrot köttettem belőle, majd elküldettem Maeve MacGowan részére a megadott címre, az irodájába. Természetesen név nélkül, hadd menjen csak a pletykálkodás a kórházban... Nagyjából 1-2 órával később toppantam be magam is a megbeszélt időre, ahol a nővérkék és a ráérő kórházi dolgozók még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy vázákat kerítsenek és vizet hozzanak a temérdek csokor alá... - Elnézést... Dr. MacGowanhez érkeztem, 3-ra kaptam időpontot tőle. Esetleg tudna segíteni, hogy merre találom az irodáját? -sétáltam a főnővér-pulthoz, megvillantva legnyerőbb mosolyomat a mielőbbi megnyerés és tájékoztatás-szerzés végett, majd ha megtudtam, amit akartam, bedobva színészi képességeimet, kíváncsian rákérdeztem, hogy mit ünnepelnek, hogy a plafonról is virágcsokrok lógnak? - Doktornő... -biccentettem felé, az orrom alatt somolyogva, miután a kopogást követően engedélyt kaptam a belépésre, azzal becsukva magam mögött az ajtót közelebb is sétáltam - Hogy telt a heted? Mellesleg jöttem a megbeszélt kontrollra. -emlékeztettem, mint ha nem tudná ő is ugyanilyen jól. De hát mit mondhatnék? Várom a további utasításokat?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Viszonylag eléggé nyugis hetem volt. Volt egy műtét, amire megkértek, illetve volt még egy vállficam, de szerencsére semmi komoly. Azóta pedig több időt töltöttem a farkassal, vagyis Sie-vel. Örömmel vezettem be a világunkba, vagyis a gyógyítok és orvosok világába, de természetesen csak mértékkel. Ügyeltem arra, hogy nehogy a farkasa elő akarjon jönni. Nem volt kedvem horror kórházat, vagy egészségügyi intézetet teremteni, de szívesen segítettem neki és mellette igazán jól éreztem magamat, illetve önmagamat adtam. Nem értettem, hogy miért találkoztam vele, mintha csak az angyalok, a mennyország akart volna belőlem gúnyt űzni. Egyszer pedig betoppantam még Mr. Carterhez is, hogy megnézzem minden rendben van. Nem mentem a közelébe, az se biztos, hogy észrevett, mert sokkal inkább a tömegben próbáltam eltűnni és onnét figyeltem, hogy valóban betartja-e azt, amit mondtam. De szerencsére tényleg viselte a rögzítőt és szemmel láthatóan meg se próbálta használni a kezét. Mielőtt még a tömeg elkezdett volna széledni egyszerűen kisétáltam onnét. Nem kell tudnia arról, hogy tényleg ott voltam. Nem vagyok pióca se, illetve remélhetőleg, ha fájt volna neki, akkor megkeresett volna. Reménykedtem abban, hogy van ennyi esze és nem fogja eljátszani a hőst. Sose lehet tudni, hogy a férfiak mikor kattannak be ilyen téren. Illetve a múltkori beszélgetés során keletkező kételyek továbbra se csillapodtak el. Még mindig gyanakodtam arra, hogy őrzőről lehet szó, de ma majd talán erre a rejtélyre is fény derül. Amikor reggel felhívott, akkor rábólintottam arra, hogy jöhet, mert itt leszek, de előtte még volt egy kis dolgom. Nem véletlenül érkeztem ilyen korán a rendelőbe. Egy újabb korlapot tanulmányoztam, majd körülbelül félórával később már a műtőben voltam. Nem én végeztem a műtétet, én inkább csak besegítettem, mivel egyedül nem tudta volna megcsinálni a kolléga. Amikor végeztünk, akkor egy kávét, vagyis én inkább forrócsokoládét ittam és közben együtt beszéltük meg a dolgokat, a további kezeléseket, hiszen jó, ha mind a ketten tisztában vagyunk vele, majd pedig sietve pillantottam az órámra. Mosolyogva köszöntem el a kollégától, majd hamarosan már úton is voltam az irodámhoz, de amikor beléptem egyszerűen lefagytam. Még szerencse, hogy a pohár nem esett ki a kezemből. Ez mi a franc?! Valaki hirtelen virágüzletet nyitott itt? – kérdeztem döbbentem, majd amikor az asszisztensem elkezdte magyarázni a dolgokat felválltva a nővérekkel és az itt legyeskedő dolgozokkal, akkor csak kikerekedtek a szemeim. Ez biztosan valami tévedés, bár tudomásom szerint nincs másik olyan nevű illető ebben az isten háta mögötti városban, mint én. Természetesen az irodám se úszhatta meg a virág áradatott, de ha megtudom, hogy kinek jutott ez az eszébe, akkor nem biztos, hogy kedves formában fog találni. Legalább már értem, hogy az idevezető úton, vagyis amíg elértem ide a műtőből miért sugdolóztak az emberek és miért néztek rám úgy. Sietve pakoltam el az újabb aktákat és próbáltam újra belepillantani Jackson aktájába, de ez a virág dolog rendesen felhúzott és kíváncsivá tett, hogy ki ilyen bátor. De végül én is picit elvesztem az illat áradatban és az asztalom lévő virághoz közel hajoltam, hogy kicsit megszimatoljam. Hamarosan pedig kopogtattak, mire sietve ültem le, vagyis inkább álltam fel, miközben engedélyt adtam arra, hogy jöjjön csak be. Mr. Carter. – válaszoltam vissza egy apró mosoly keretében, de nem tetszett az, ahogyan mosolygott, de nemám. Ennyire még ő se lehet szemtelen, hogy meg merné lépni ezt, vagy talán mégis?! – Egészen jól, valaki még adóságba is veri magát értem. Melyik nő ne lenne oda, ha ennyi virágot kap? – kérdezek vissza ártatlanul, de ennél sokkal több lappang mögötte. Bár ha ő tette, akkor kötve hiszem, hogy ilyen hamar elszólná magát. – Fogalj helyet. – kínálom meg hellyel őt, majd kíváncsian fürkészem. – S a tiéd? Hogy van a kezed? – teszem fel a fontosabb kérdést is, hiszen előbb az érdekel, hogy ő mit mond. Utána megvizsgálom, hogy tényleg igaza van-e. Majd mint aki örül a virágnak megérintem, miközben közelebb sétálok az asztalomhoz.
- Nem tudom, igaz, nem vagyok nő, de soha nem is kaptam virágot senkitől. - néztem körbe a helységben lévő ismerős virágokon, úgy tűnik, jó munkát végeztek a virágboltban, tényleg egész pofás kis csokrok lettek. - Amúgy szülinapod van, vagy csak megnyertetek valami kórházfejlesztési pályázatot, és annak az örömére ez a virágtenger? - érdeklődtem kíváncsian, ahogy lehuppantam a székbe, aztán még egyszer körbesasoltam. Azt a rohadt, tényleg jó sok a virág, szinte már fojtogató az illatuk... Képzelem, milyen élmény lehet vérfarkasként, pláne, ha fürkész az illető. Mondjuk a dokinéni nem az, azt már tudom. - Köszönöm, jobban. Már nem is nagyon fáj, csak néha, ellenben ez a karmerevítő az őrületbe kerget... - pöcköltem meg az említett gyógyászati segédeszközt őszinte undorral, mert hát na, sosem díjaztam, ha a mozgásomban korlátoztak, egyszerűen irritált, feszélyezett, és nehezemre esett bármi ilyesmit elviselni. Hát még ha sportsérülésről volt szó... Mondjuk ez még mindig jobb, mint ha gipszet kaptam volna, és hónapokig kéne kínlódnom vele. - Levegyem, vagy segítesz...? - mutatok is rá, hogy amennyiben megvizsgál, nem-e lesz útban ez a vacak, de ő tudja, ő a doki, én csak próbálkozok, hogy minél előbb szabaduljak. - Tudom, hogy a telefonban nem említettem, az én saram, elfelejtettem, de lenne itt még valami... - váltottam közben témát - Gondolom, már volt alkalmad belenézni az aktámba, és a térdsérülésemről is tudsz... Nos, ami azt illeti, New Yorkban rendszeresen jártam vele ellenőrzésekre, hogy hogy gyógyul, viszont mióta ide költöztem, eddig még nem volt rá alkalmam, úgy érzem, hogy így majd' fél év után lassan aktuális lenne a dolog. Akár egy teljes körű kivizsgálással együtt, vérvétel, meg a többi szokásos... - magyaráztam, hisz gondolom előtte sem újdonság, hogy a sportolóknál egész gyakran időszerű az ilyesmi, ezzel is kiszűrve és elkerülve az esetleges gondokat, problémákat. Igaz, még mindig nem sportoltam olyan intenzitással, mint mondjuk két éve, de attól függetlenül csak erre fogva nem akartam hanyagolni a dolgot. - Illetve lenne itt még valami... Még a nyár elején rosszul lett a húgom, kórházba került, és mint kiderült, veleszületett szívbillentyű-rendellenessége volt... Azóta már kiengedték, de... nem tudom, lenne rá valami mód, hogy kiderítsük, nálam is fennáll-e ilyesminek a veszélye...? - kezdtem bele óvatosan, mert ha akartam volna, se tagadhattam volna, hogy mióta Erinnél kiderült, mi is okozta a bajt, bennem is bennem van valamennyi félsz, hogy nehogy ugyanez jöjjön elő nálam is. Csodálom, hogy viseli ilyen jól a helyzetet, hogy egy huszárvágással szakadt vége a sportolói karrierjének, de le a kalappal előtte, minden tiszteletem az övé. - Nem tudom, hogy az idődbe mikor férnének bele ilyesmik, vagy mennyire zsúfolt a határidőnaplód, végül is annyira nem életbe vágóan sürgős egyik sem, ettől függetlenül hálás lennék érte, ha valamikor a közeljövőben sort tudnánk rá keríteni. - persze ha azt mondja, hogy most azonnal, nekem az is megfelel, bár nyilván akkor sem tudunk mindent egyszerre letudni, lévén vérvétel előtt nem igazán szabad enni, én meg már az ebéden is túl vagyok, na meg ki tudja, akar-e bármi féle méregtelenítő diétára fogni előtte. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, tisztában vagyok vele, hogy ezzel jár a munkánk. Szükséges rossz, ha lehet így fogalmazni.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- De gondolom adtál már virágot nőneműnek, nem? Akkor láthattad, hogy mennyire örülünk az ilyen apró figyelmességeknek. - nézek rá kíváncsian, majd végül helyet foglalok a székemben és hálát adok azért, hogy nem tömték tele az irodámat vele, hanem inkább kint próbálják meg elhelyezni. De ennek ellenére is kicsit az ablak nyitva van, mert farkas létemre egy idő után eme tömény illat képes fejfájást is okozni. - Egyik se. Valaki gondolt egyet és meglepett vele, igazán figyelmes az illető. Kár, hogy nem tudom ki lehet az, mert szeretnék neki köszönetet mondani. – s a szavaim tényleg úgy csengenek, mintha megköszönni szeretném és nem „megfojtani” az illetőt. Hála virágküldőnek most mindenki rólam beszél itt. Pedig egyáltalán nem vágytam arra, hogy kórházi folyósok pletykája rólam zengjen. - Általában mindenkit megszokott őrjíteni, de örülök annak, hogy edzések és meccsek közben se szabadult meg tőle. Biztos nehéz lehetett megállni… - sportolókat még inkább zavarni szokott, olyanok, mint a gyerekek ilyen értelemben. Ezért is volt már olyan kollégám, aki apró sérülésnél is inkább a gipsz mellett döntött, mert félt attól, hogy a betege nagyobb kárt tesz magában. Végül sietve termek mellette és szabadítom meg a rögzítőtől, majd a betegágyra mutatok, hogy inkább ott foglaljon helyet. - Ha nem bánod, akkor a pólódat is le kellene venned. – nem kell félreérteni, de sokkal jobban tudom úgy kitapogatni a csontokat, ízületeket és sokkal biztosabb lehet a diagnózis is. Remélem, hogy nem szégyellős. Az orvosa vagyok, szóval nem olyan nagy dolog. Majd pedig kíváncsian fordulok felé újra, amikor megszólal. Hallgatom őt és néha bólintok, hogy figyelek. Viszont mielőtt szóhoz tudnék jutni sikeresen belém fojtja a szót, mire egy halovány mosoly kúszik az arcomra. - Először is sajnálom a testvéredet, remélem ő már jobban van és felépült, vagy már a felépülés végén jár. – ez nem olyan dolog volt, amivel az ember viccelődik. Komolyan bajok lehetnek belőle, ha nem kap az illető időben segítséget vagy nem veszik észre időben, így megértem, hogy Jackson is tart tőle. - Csinálhatunk rá EKG-t, illetve szívultrahangos vizsgálatot. Viszont lehet, hogy ezeket jobb lenne akkor megcsinálni, amikor nem állsz gyógyszer hatása alatt és egy-két dolgot be tudtál előtte tartani. Mármint a vérvizsgálat s a többi szükséges vizsgálat előtt. Illetve olyankor, amikor egy napot rá tudsz szánni. – válaszolok neki barátságosan. A teljes kivizsgáláshoz néha szívkatéteres vizsgálatra is szükség lenne, de előbb nézzük az egyszerűbb vizsgálatokat, s ha ott valami gondot észlelek, akkor jöhet majd ez. Diétára is valószínűleg szükség lesz, illetve tényleg tökéletes eredményeket kapjuk, ahhoz le kell tennie a fájdalomcsillapítót is. - Ha gondolod, akkor megbeszélhetünk majd most is egy újabb időpontot. Én meg addigra előkészítek mindent és remélhetőleg addigra helyre is jössz. Neked ez így megfelel? – kérdezem tőle kíváncsian, de még mielőtt válaszolhatna újra megszólalok. - A térted szokott még fájni? Esetleg készíthetünk arról most is majd egy röntgent és legalább alaposabban áttudom nézni, hogy a korábbi leletek, illetve a két vizsgálat között milyen változás történt ama testrészednél. - Néha egy-egy ilyen felvétel is csodákra képes. - Szerintem jobb ezen túl lenni minél hamarabb, egy szívbillentyű zavar nem játék. Időben ki kell szűrni, mielőtt még bármi komoly bajod lenne belőle. Gondolom szeretnél még visszatérni a pályára, legalábbis múltkor még azt mondtad. Így akár majd csinálhatunk terhelős teszteket is, viszont akkor több napot is össze kellene egyeztetnünk. - s közben kíváncsian és türelmesen pillantok rá. Biztos vagyok abban, hogy találunk olyan napot, ami mind a kettőnknek is jó és már ő is ép lesz.
- Persze, volt már rá példa. Bár a legutóbbi alkalomnál olyan érzésem volt, hogy nem igazán sikerült elnyernem vele a hölgy tetszését, előtte meg utoljára a nagyim kapott tőlem virágot a születésnapjára, de ő meg már annak is örül, ha lát egyáltalán. - vontam meg a vállam, vonja le belőle, amit szeretne konklúzióként. - Ó. Akkor az sem derült ki, hogy mire fel ez a sok virág? - kíváncsiskodtam, mert bár én tudtam, de érdekelt, vajon ő mire gyanakszik, vagy sejti-e legalább, hogy valójában tőlem érkeztek. Vagy már el is felejtette volna a múltkori kis ígéretemet a pálya mellett? - Az finom kifejezés... Jobban vártam a napot, amikor végre megszabadulhatok tőle, mint kisgyerekként a karácsonyt. - feleltem őszintén, mert jól sejti, sportolóknak olyan, mint ha valami kényszerzubbony lenne, meg ez a maradj nyugton és ne mozogj, csak pihenj téma se nekem lett kitalálva... De kibírtam, hős vagyok! Remélem, a következő tíz évben se szorulok rá újra. - Persze, nem gond. - sőt, azt furcsállottam volna, ha vetkőzés nélkül megúszok egy orvosi látogatást úgy, hogy se nem fogorvos, se nem szemész az illető... - Már jobban van, a kórházból is eljöhetett azóta, köszönöm a nevében is. - feleltem hálásan, amikor pedig sorolni kezdi a lehetőségeket, csak próbálom memorizálni őket. - A szabadnap... most így jégkorong-szezonban egy kicsit neccesebb, de megoldható. - majd úgy is egyeztetünk, nyilván, gondolom, attól is függ, hogy a kórházban mikorra sikerül időpontot szerezni. - Az jó lenne, megfelel. Akkor a gyógyszerek mostantól stornó... ahogy gondolom az alkohol, meg a dohányzás is... esetleg a diétához van valami útmutató, előírás, hogy mit kell majd követnem, vagy csak annyi, hogy a vizsgálat napján nem lehet enni? - kérdeztem vissza, mert vérvételnél általában az utóbbi is elegendő szokott lenni, de ha teljes méregtelenítős kivizsgálást ejtünk meg, az azért pár fokkal komolyabb kaliberű dolog. - A térdem... amikor túlzásba viszem az edzést, olyankor még néha szokott, de már kevesebbet, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Illetve a frontokra még mindig érzékeny, de azzal gondolom, túl sok mindent nem lehet kezdeni... vagy tévedek? - kérdezek vissza, mert ilyen szinten azért nem voltam otthon az orvostudományban. - Tudom, tudom... Én maximálisan támogatom az ötletet, egyszerűbb kiszűrni és megelőzni, mint utólag kezdeni valamit a problémával. - bólintok rá - Igen, úgy tervezem, ha a térdem helyre jön kellő mértékben. És ha már terhelős tesztek, a kórházban van megfelelő felszerelés hozzá, vagy a Carlsonban akarunk sort keríteni rá úgy, hogy te hozol orvosi felszereléseket hozzá? - kérdeztem, hisz eléggé speciális dolgokat kíván meg mindkét oldalról, amikből talán még a 0-24-ben hordható szívritmusfigyelő az egyik legegyszerűbb ketyere... Közben pedig , miután a karmerevítőmtől is megszabadulok, átvándorlok a vizsgálóra, hogy lehuppanjak rá, majd nekivetkőzzek a vizsgálatnak is, kíváncsian várva a dokinéni reakcióját, vajon tesz-e bármi megjegyzést a tetoválásaimra, vagy sikerül-e elcsípnem a felismerés fényét a tekintetében, hogy nem csak neki vannak titkai, hanem nekem is? Mondhatnánk, hogy meglepetés... megint!
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Elmosolyodom a válaszán. Kíváncsi lennék, hogy ki lehetett az a hölgy, a nagymamás dolog pedig még inkább mosolyt csal az arcomra. Biztos vagyok abban, hogy ritkán láthatják egymást, én pedig 16 éves korom óta szinte már a családomat se láttam. Kivéve, amikor már túl késő volt… - Nem, mert az illető még egy levelet se küldött mellé, de lennem tippem, viszont, ha igazam van, akkor nem biztos, hogy az illetőnek lenne lehetősége tovább kíváncsiskodni vagy a reakcióimat megfigyelni. – szólalok meg ártatlanul és tündéri mosollyal az arcomon. Lett volna tippem, hiszen nem felejtettem el a múltkori találkozásunkat, de nem voltam abban biztos, hogy tényleg az ő műve volt, így a világért se hagytam volna ki ezt a csöppet se igaz utalást a dologra. Na jó, talán tényleg képes lennék rá, de ahhoz azért több kellene, hogy tényleg bántsak valakit. - Reméljük, hogy hamarosan megszabadulhatsz tőle, de utána is még óvatosnak kell lenned, ha nem akarod, hogy újra és újra kiugorjon a helyéről. – a vállficam nem játék és sajnos megvannak a következményei is. Például az, hogy utána bármikor kiugorhat és minél többször történik meg a dolog, annál jobban fog szenvedni vele… Bár biztos vagyok abban, hogy már ő is utána olvasott a dolgoknak. Csak bólintok és legyintek is, hogy nem tesz semmit se. Örülök annak, hogy a testvére jobban van, hiszen aggódni egy szerzettünkért nem a legjobb dolog. Sőt, néha még károsabb is, mintha mi magunk lennénk betegek. - Esetleg nincs segédedződ? Ő egy napig pótolhatna téged, egy olyan napon, amikor nincs meccsetek, vagy ha gondolod és a hétvége inkább jobb lenne, akkor mond és megoldjuk. – nézek rá egy barátságos mosoly keretében. Mindent a betegekért, illetve amúgy sincs olyan dolgom hétvégén, amit ne tudnék elhalasztani. Meg egy plusz orvos a kórházban is mindig jól jön. - Igen, ha már nem túl nagy a fájdalmad, bár az elmondásod alapján már jobban vagy, akkor nem lehet akkor gond és jó lenne, ha a többit is hanyagolnád. Dohányzol? – kérdezem vissza csodálkozva, hiszen sportembereknél ritka az olyan, amikor valaki dohányzik. Számukra az egészség az első. – Először elég, ha csak az nap nem eszel, utána a tesztek alapján eldől, hogy esetleg tovább tesztelünk-e vagy nem. – nem akarom egyből kínozni őt diétával. A férfiaknak a hasuk az első. Bár, ha tényleg ő küldte ezt a sok virágot, akkor szerintem megérdemelné azt a kis kínzást, ami a szigorú diétákkal jár… - Lehet, hogy meg kellene próbálnod a határaidon belül, ha egyszer túlzottan megerőlteted, akkor abból még nagy baj is lehet. A front sajnos olyan tényező, ami ellen nem lehet tenni semmit se, vagy esetleg természetgyógyászt már próbáltad? – azt mondják, hogy ők is csodákra képesek és én egyáltalán nem nézem le őket, mert tényleg sokszor képesek rá. Volt már rá példa, hogy közösen hoztunk helyre egy sérülést. MI a sérülést tettük helyre, ő meg az utána lévő fájdalmakon segített. Bár sokan nem hisznek bennünk, sajnos… Inkább elsősorban egy ilyen személyt javasolnék, mint fájdalomcsillapítókra szokjon rá. - Biztonságosabb lenne majd itt, hiszen itt is megvan minden hozzá. S el tudom intézni, hogy az napra be is fekhessés szabadok is legyenek a készülékek. – s újra egy biztató mosollyal pillantok rá. Bár szemmel láthatóan nem lehet baja a szívének, de a legtöbb szívet támadó betegség eléggé alattomos és nem szeretném, ha egyszer edzés vagy egy meccs közben esne össze, mert nem voltunk eléggé körültekintőek. Figyelem a mozdulatait, majd felkapom a kartont és egy tollat is rábiggyesztek, hogy utána közelebb sétáljak hozzá. Lerakom a dossziét mellé, de aztán olyat pillantok meg, amire nem számítottam. A tetoválásai szinte mindent elárulnak számomra, hiszen nem először látok ilyet, illetve felismerném a mendemondák alapján is. Egy pillanatra talán még a meglepettség is kiült az arcomra, hiszen erre tényleg nem számítottam. De szerencsére pár másodperc alatt rendezem a vonásaimat, viszont már sejtem azt is, hogy ő is valószínűleg tudja, hogy mi vagyok, így felesleges lenne továbbra is rejtőznöm, de még se tudom azt mondani, hogy felfedem magamat. Nem tudom, hogy mennyire bízhatok benne… - Szép tetoválások. Nem is gondoltam volna, hogy szereted varrati magadat. – nézek rá egy ártatlan pillantás keretében, hiszen miért legyek én az, aki befejezi ezt a színjátékot, ami még a múltkori találkozáskor kezdődött? Nem vagyok én semminek az elrontója, de legalább tudom, hogy kivel érdemes óvatosnak lennem... Vagy legalábbis ki előtt jobb, ha tartom a számot… Végül pedig, mint egy profi egyszerűen csak elkezdem vizsgálni. Próbálok óvatos maradni, mert nem szeretnék nagyobb kárt tenni benne, pedig most azért tényleg sokkolt az, amire rájöttem. De még mindig szerencsésebb, hogy se varrni, se vágni nem kell... Legalább ő miért nem lehetett egy egyszerű ember?!
- És, azt meg lehet kérdezni, hogy ki a gyanúsított, vagy ennek kapcsán is köt az orvosi titoktartás? - érdeklődök kíváncsian, tovább játszva az ártatlant, mint ha nem az én bűnöm lenne a virágüzletnyi csokor a folyosón meg a szinten szerteszét pakolva... - Tudom, tudom... Mint valami rossz mókuskerék, ha egyszer bekerül az ember, lehetetlenség kiszállni belőle. Azért remélem, hogy a következő pár évben nyugtom lesz tőle, vagy még tovább. - sóhajtok fájdalmas beletörődéssel, mert igaza van, amikor az első eset megtörtént, volt időm utánanézni, meg érdeklődni, hogy milyen következményekkel jár majd ez a későbbiekben. Hát, már akkor sem voltam elragadtatva a hírtől, mit ne mondjak. - Segédedzőm az nincs, de vannak más oktatók meg tesitanárok is, mást nem majd egyeztetek valamelyikükkel... Vagy szimplán közlöm a csapattal, hogy egyik nap elmarad az edzés, helyette másik nap duplázunk. Hadd szokják a kiképzést meg a gyűrődést. Nem kell aggódni emiatt, megoldom. - nyugtatom meg, elvégre nem szeretném a hétvégémet ilyesmivel tölteni, és azt se szeretném, ha ő áldozná be a szabadidejét. Gondolom, hogy orvos létére milyen "sok" lehet belőle, pláne, hogy ő is nemrégiben érkezett, és még jócskán van mit belerázódnia a megörökölt munkába. - Értem... majd igyekszem. - felelem némi lemondással, mert hát na, néha jól esik az embernek meginni egy-egy italt a haverokkal, vagy épp a csapatgyőzelmet ünnepelni, még ha magamban nem is igazán szoktam alkoholt fogyasztani, még sört sem sűrűn. - Ami azt illeti, csak alkalomadtán, ha túl stresszes a napom. Nem kell semmi komolyra gondolni, van, hogy egy doboz kitart 2-3 hónapig is... - kezdek egyből bősz mentegetőzésbe, még mielőtt valami láncdohányosnak titulál, mert attól azért bőven messze állok, csak... hát na, a költözésem óta pláne sok volt a stressz az életemben, kell valami, ami megnyugtatja az embert, ha már a mozgás nem elég. Tudom, rágózzak, de az meg olyan dedós megoldás. - Zene füleimnek! - vigyorodtam el annak hallatán, hogy első körben megúsztam a diétát, bár tisztában vagyok vele, ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben is el fogom... Egyelőre próbáljuk meg értékelni az élet apró örömeit, nem igaz? Csak kelletlenül hallgatom, hogy próbáljak meg a határaimon belül maradni, mert... őszintén? Egy sportoló élete szinte nap mint nap abból áll, hogy a határait feszegeti, próbálgatja, hogy mennyit bír, mennyivel többet, gyorsabban, jobban, adott idő alatt... - Még nem, de már más is javasolta, úgyhogy a közeljövőben szerintem kerítek egyet. Esetleg tud ajánlani? Nem mint ha le akarnám szólni őket, de elég sok a sarlatán azon a területen... - húzom el a számat, mert gondolom, ő is belefutott már nem egy tv-s távgyógyítós csodadoktorba, na, képzelem, hogy milyen hatékonysággal dolgoznak. Köszönöm, de az olyanokat inkább kihagynám. Az egy napi kórházi bent fekvésnek már az említésétől is a hideg szaladgál a hátamon, mert néha-néha bejönni egy vizsgálatra csak egy dolog, de a "vendégszeretetüket" is huzamosabb ideig élvezni... brrr, köszönöm, de miután mindig a sérültként bent töltött napjaimra emlékeztettek, annyira nem ugráltam értük. Ettől függetlenül, ha muszáj, úgy sem fogok ellenkezni... De essünk túl a vizsgálaton! Én nekivetkőzök, aztán olyan természetességgel várom a dokinéni közeledését, mint ha egyszerű ember lennék, teletetovált háttal, nem pedig őrző, mert valljuk be, azért a szárnyak elég népszerű motívumok a tetováló szalonokban is, és egy szemernyi őrző-energiát nem érzékelhet felőlem, hála a hátamra varrt mintáknak. Naominak is "szárnyai" vannak, abból a korszakából, amikor még ember volt, csupán a példa kedvéért. - Köszönöm. - feleltem egy vállvonás kíséretében, miközben némi magyarázattal is szolgáltam számára - Azok a szép egyetemi évek... Minden sikeres vizsgaidőszakot részben ezzel ünnepeltem meg. - magyaráztam derűsen, az már más téma, hogy a tetoválásaim nagy részét tényleg akkor kaptam, amikor még egyetemre jártam, az meg, hogy a vizsgaidőszak az őrző vizsgáimra vonatkozik és nem a Harvardra... részletkérdés. - Csak nem neked is van? - sandítottam rá tovább játszva az ártatlant, pláne, miután a meglepettségét is sikerült elcsípnem. Mindenesetre nem mondok semmi biztosat, tovább tartva egymást a kétesélyes bizonytalanság ködében.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A kérdésén elmosolyodom és egy pillanatra még el is gondolkozom, hogy vajon elmondjam vagy ne, de miért ne? Veszteni valónk nincs, maximum a kis nyuszi elbújik az ordas elől. - Bizonyos cselekedetekre érdekesen reagál, mondhatni fejeléssel, viszonylag magas, borostás kicsit, a haja pedig… olyan, mint forró vizet a „kopaszra” és kicsit talán pimasz is. – adok leírást a körözött személyről és közben ártatlan pillantással figyelem őt, mintha csak a reakciójával akarnám nyakon csípni, de eddig is ügyesen játszott. Ezt meg kell hagyni, de majd kiderül, hogy ki nevet a végén. - Ha gondolod, akkor időközként megvizsgálom, hogy van-e valami elmozdulás vagy bármi. Akár ez is segíthet elkerülni a nagyobb bajt. – Persze ez nem teljesen igaz, mert a vállficam olyan könnyedén jön, mint… mint az élet katyvasza és a boldogságot elrontó pillanatok? Igen, azt hiszem tényleg olyan könnyedén. - Rendben, ahogy gondolod, csak mivel tudom, hogy hamarosan indul a versenyszezon, így gondolom minden perc számít ilyenkor. Akkor majd szólj, hogy mikorra tudod szabaddá tenni magadat és akkor addigra mindent elintézek, hogy ne legyen fennakadás, vagy ne kelljen annyiszor élvezned eme épület vendégszeretetét. – barátságosan csendül a hangom, hiszen pontosan tudom, hogy az emberek számára a kórház az egyik mumus. Főleg, számára lehet az, mert hosszabb időt is el kellett töltenie itt, de ha tényleg körültekintőek akarunk lenni, akkor jó lenne, ha egy egész napot és egy estét rászánna, hiszen akár alvás közben is megnézhetjük a szívritmusát és ha akkor nincs baj, s alapjáraton is minden rendben van, akkor nem lehet olyan nagy gáz. S inkább hiszek az itteni készülékekben, mint a magunkkal hordozhatósokban… Azokkal mindig csak a baj van… - Legalább egy héttel előtte ne igyál, ha ez olyan nagy áldozat. – szólalok meg sietve, bár az lenne a legjobb, ha mától állna le mindennel, mert addigra biztosan minden kiürül a szervezetéből és nem lesznek zavaró tényezők a teszteknél. - S nem gondoltál arra, hogy másképpen vezesd le a feszültséget? Esetleg masszás, futás, sport, kártyajátékok, vagy egyszerűen hideg zuhany? – kérdezek vissza, majd végül sietve rázom meg a fejemet. – Valóban nem sok, de attól még szép lassan károsítod a szervezetedet és ha vissza szeretnél térni, akkor jobb lenne leállnod vele teljesen, persze ez a te döntésed. – jegyzem meg a dolgot, mert nem fogom felpofozni, meg semmi, ha továbbra is több hónap alatt elszív egy-egy doboz cigit, de akkor se egészséges és mivel a teste se lesz már többé olyan, mint a beleset előtt volt, így jó lenne, ha lehető legkevesebb kárt okozná magának. A reakcióján csak elnevetem magam, vagyis csak kuncogok, de azt is inkább hamar elfojtom, hiszen hivatalos ügyben van itt és milyen dolog az már, ha doktor néni kineveti „szegény” betegét. - Igen, azt hiszem tudok ajánlani valakit. Sok jót hallottam már róla. Ha gondolod, akkor majd elküldöm sms-ben az információkat, hiszen ekkora virág támadás után nehéz lenne bármit is megtalálnom. – jegyzem meg mosolyogva és újra mosoly kúszik az arcomra egy fura gondolatnak köszönhetően. „A virágok lázadása” vagy bármi hasonló is lehetne a kórház új szalagcíme, mert tényleg ennyi virágot fogalmam sincs, hogy hova fogok tenni. Haza kötve hiszem, hogy viszek, vagy talán, mert egy-kettő tényleg gyönyörű, de szerintem ebből még a betegeknek is fog jutni. Biztos vagyok abban, hogy van olyan, aki örülni fog eme apró dolognak és legalább mindenki jól jár. Amikor pedig közelebb sétálok és meglátom a tetoválásait, akkor tényleg nagy önuralomra van szükségem, hogy ne mutassam meg a „kedves” énemet és röpke pár másodperc erejéig még az arcomról is lehet olvasni. Tényleg itt lesz olyan nap, amikor nem lepnek meg valamivel, vagy ez a város jobb, mint New York és tényleg sose alszik? - Szóval, ha jól értem, akkor minden vizsga után ez volt a jutalmad? A családban tetováló mester van vagy a szüleid ennyire támogatták eme őrült kedvtelésedet? – kérdezem tőle kíváncsi, bár a sorok közül remekül tudok olvasni és a tetoválások szimbólumai se annyira ártatlanok, mint sokan gondolnák. Lehet, hogy még csak most értem el a protkós nénik korát, vagyis alig léptem túl a nyolcadig x-en, de attól még én is összetudom rakni a képet és már kezdem azt is érteni, hogy miért nem érezhettem őrző energiát korábban belőle. - De van, kettő is, de az egyiket csak kevesen láthatják. – jegyzem meg sietve, hiszen az egyik alsó karon található, így annyira az nem marad rejtve, de a lapockán lévő már annál inkább. Azt tényleg nem sokan látták még, de ha múltkori találkozáskor nem tűnt fel neki a kezemen lévő, akkor valószínűleg a szemével is gond lehet. - Amúgy valamelyik pozícióban fáj? – kérdezem, miközben a sérült kezét „szadizom” és amint kimondtam a kérdést akkor jövök rá arra, hogy ez mennyire félreérthető, főleg, ha ő egy olyan pasas, aki imád az ilyenekre lecsapni, így még próbálok időben javítani a helyzeten. –Mármint a karod... a vállad... – s óvatosan pillantok rá, mert ezek után tényleg szép kis véleménye lehet rólam, de hát na. Az is az alapvető élethez tartozik, csak azt inkább másik orvosnál kellene megbeszélni.
A válaszát hallgatva csak meglepett tekintettel simítok végig a tüsihajamon, majd "tanácstalanul" megcsóválom a fejem. - Elképzelésem sincs, kire illhet rá ilyesfajta személyleírás... - jegyzem meg, igaz, azt már nemigen bírom megállni, hogy el ne vigyorodjak a végére, ezzel leplezve le magam - mint ha eddig nem gyanakodott volna helyesen rám a csokrok tulajdonosa. - Nem akarok beleszólni, de... ha valami elmozdulna, gondolom, azt úgy is érezném, mert fája, nem igaz? Bár ha csak okot keresünk, mert gyakrabban szeretnél látni, akkor vedd úgy, hogy meg sem szólaltam, és... milyen időközönként is van jelenésem? - játszottam rá némileg nagyobb lelkesedéssel az ötletére, amikor pedig szóba kerül a versenyszezon, hát igen... az is megér egy misét, vagy kettőt. Egyrészt már alig várom, mert megállás nélkül megy a pörgés, másrészt szinte semmi másra nem lesz időm, meg kicsit felemészti-kifárasztja az embert az állandó teljesítési kényszer. - Okés. Az elérhetőségedet most már úgy is tudom, az irodádban sem először járok... Köszönöm előre is. - mosolyodtam el hálásan, mert igaza volt, tényleg szerettem volna a lehető legkevesebb kör alatt letudni az összes lehetséges vizsgálatot, amire szükséges volt, mint hogy hetente járjak ide, mint valami unatkozó nyugdíjas. Mondjuk az úgy is megoldhatatlan lenne, szóval mindegy is. - Értettem, túl élem... - emeltem fel a kezem megadóan, belehalni nem fogok, mást nem majd kakaózok addig, vagy kerítek valami mást. Ellenben amikor nekiáll alternatívákat sorolni nekem a fesztültség levezetésére, nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne nevessek fel hangosan... - Futás? Sport? Sportoló vagyok... attól, hogy most edzőként dolgozok, szinte naponta edzek mellette, és futni is szoktam. Ami meg a hideg zuhanyt illeti, amikor az ember izomláztól szenvedve belemerül egy kád jeges vízbe, az elég hidegnek számít? Vagy a hideg-meleg váltózuhany? - mondhatni, ezek a mindennapjaim részét képezik, ami meg a kártyajátékot illeti... most tényleg arra bátorít a dokim, hogy újítsak be egy újabb szenvedélybetegséggel? - A masszázs tetszik, de sajna egy masszőr se fér el a zsebemben, hogy előkapjam, ha túlságosan is megugrik a vérnyomásom. - jegyzem meg csalódottan, pedig tök jó lenne, egyébként meg időről időre azt is be szoktam iktatni, nem árt, ha sokat sportol az ember. A dohányzásról tartott rögtönzött kiselőadását csak egy szemforgatással reagálom le, mert most komolyan... őrző vagyok, nagyobb eséllyel fog egy vérfarkas megölni, mint hogy elvinne a tüdőrák, de talán még arra nagyobb az esélyt látok, hogy egyszer csak szívrohamot kapjak egy meccs közben... - Azt megköszönöm. - felelem hálásan a dokiajánlatára, aztán ahogy áttérünk a vizsgálatra, már előre örülök a reakciójának... - Tetoválómester? - vonom fel a szemöldököm, majd sietve meg is rázom a fejem, mint ha oltári badarságokat magyarázna itt nekem... mondjuk tényleg az, a mi családunk meg a kézügyesség... másban jobbak vagyunk. - Ami azt illeti, egyik sem. De ezek szerint nem túl gyakran nézel híreket, nem igaz? - kérdezek vissza, elvégre New York után kissé fura, ugyanakkor felpezsdítő is az érzés, hogy akadnak olyan emberek, akik nem kenik-vágják a családunk teljes történetét, sikereit, bukásait a sportéletben. Kellemes csalódás. - Ja tényleg, most, hogy mondod... az egyik az alkarodon volt, úgy rémlik... vagy a csuklódon? És a másik...? - kérdezek vissza, elvileg annak aki orvosi köpenyben jár nap mint nap, elég sok olyan részlet található a testén, amit kevesen láthatnak. Bár attól függ, mennyire kevés az a kevés... Ami pedig a következő kérdését illeti, elsőre el sem akarom hinni, amit hallottam, csak meglepett tekintettel fordulok felé, hogy... "ez most komoly...?" Igaz, ahogy sietve javítani próbál, akár magától kapcsolva, akár az én reakcióm miatt, csak jóízűen felnevetek, miközben a karommal babrál. - Hát, ami azt illeti, amikor legutóbb több mint egy órán keresztül hátra volt kötve a kezem, az úgy elég kényelmetlen, meg egy idő után fájdalmas is volt, válltól egészen csuklóig... - válaszolok vigyorogva, had örüljön a dokinéni, de aztán ártatlan képpel vissza is passzolok neki egy újabb kérdést - Miért, csak nem akarjuk itt is kipróbálni? - érdeklődtem ma-született-bárány-ártatlansággal.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Talán majd valaki felismeri a fantomképet, ha lerajzoltatom valakivel és köröztetni kezdem. – nézek rá egy hamiskás mosolykeretében, hiszen nem tennék ilyet, de aztán a vigyora elárulja őt és egy kisebb önelégült mosoly kúszik az arcomra. Vagyis inkább olyan, mint amikor valakinek tudtára adod, hogy elkaptad őt és többé nem menekülhet. A következő kijelentésére kikerekedett szemekkel pillantok és kicsit talán úgy is, mint aki nem akarja elhinni azt, amit hallott. - Valóban a legtöbb elmozdulás fájdalommal jár, de ha csak éppen hogyan mozdul el, akkor azt nem sokan érzik meg. – szólalok meg kedvesen, türelmesen, mert pont azt szeretném elkerülni, hogy legközelebb új jöjjön be, mint egy ötéves kisfiú zokogva. – Másodszor meg miért hiszed azt, hogy minden nő téged akar, vagy legalábbis én? Nem vagy kicsit túl magabiztos? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ez már nem az első ilyen utalása volt a találkozásaink során, de természetesen a játékosság ott bujkál a hangomban. Nem akarom megbántani őt, de azért tényleg abszurd, hogy esetleg megfordult a fejében, hogy emiatt mondtam azt, amit. - Legközelebbi látogatásodkor is számíthatok valami váratlanra, vagy akkor már tényleg csak magadat fogod hozni? – Jobb előre felkészülni az ilyen dolgokra. Így is jó sokáig majd azt hallgathatom, hogy vajon az új doktor horgára kiakadt vagy én kinek a horgára akadtam. Nem szerettem az ilyen pletykákat, de se cáfolni, se igazat nem fogok adni senkinek se. Jobb az ilyen kérdéseket figyelmen kívül hagyni. Az alkohol dolgot ráhagyom, hiszen hanem tesz eleget neki, akkor vizsgálatkor ki fog derülni és ő jár vele rosszul. Neki kell többször ide tolnia a fenekét és egy idő után már én se vagyok a cuki doktor néni. Főleg akkor nem, ha valaki a bolondját járatja velem. Reméltem, hogy a kártyázásnál se gondol semmi komoly dologra. - Azt mondják, hogy a hideg víz sok mindenre jó, segít tényleg lehűteni az embert.– nézek rá egy hamiskás mosoly keretében, de végül újra komoly arcot vágok és inkább felhagyok a kétes megjegyzésekkel, legalábbis egy darabig megy, de én tényleg igyekszem… - Szemmel láthatóan te már ismered az efajta eljárásokat, így nem részletezném túl, de akkor is úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha legalább a tüdődet ne rongálnád, ha már a tested többi részét szinte megkínzod. – a hangom pedig inkább az aggódó orvos hangjára emlékeztet, de nem akarom ezt se túl ragozni. Sok féleképpen le lehet vezetni a feszültséget, de szerintem addig jobb, amíg nem terelődik a téma olyan irányba és hirtelen nem egy „felvilágosító” órán találom magamat. Már csak az kellene. - Akkor arra ott van az Önuralom, hiszen annyira nem lehet nehéz megállni. Én se verem senkinek a fejét a falba azért, mert felhúzott, pedig mennyivel egyszerűbb lenne. – szólalok meg ártatlanul, majd ha túl komolyan venné, akkor sietve teszem hozzá, hogy csak vicceltem. Bár annyira nem, de tényleg nem szoktam csak úgy másokat bántani. Én inkább a szavakat forgatom és nem az öklömet. - Akkor majd küldöm a nevet és címet. –jegyzem meg sietve, majd ezek után jöhet a sokk és a vizsgálat. Csendesen hallgatom a tetoválások történetét. Tetszik az, hogy félig-meddig igazad mond róluk, míg a másik fele inkább mese habbal. - A hírek fele nem igaz, s minek nézem, ha az illetékesektől is megszerezhetem a szükséges információt? – de tényleg… Szoktam én, csak nem dőlök be minden kitalációnak, meg sokkal élvezetesebb előcsalogatni az információkat. – A szüleid nem akadtak ki?- a legtöbb szülő szívinfarktust kapna attól a mennyiségtől is már, ami az ő testét borítja. - Alkaron Mr. Sasszem. – szólalok meg egy kisebb fintor keretében, de ez is inkább olyan, hogy kicsit húzzam őt, majd amikor rákérdez a másikra, akkor csak megrázom a fejemet. – Ha elárulnám, akkor meg kellene, hogy öljelek. – válaszolok neki édes és tündibündi hangon. Pedig nem olyan nagy titok, hogy a lapockámon van, de ha nem muszáj, akkor nem kürtölöm világgá ezt. Utána természetesen hozom a formámat és sikerül eléggé félreérthetően fogalmaznom és még a reakciója se segít túlzottan a helyzeten, de azért megpróbálom menteni a menthetetlent. Így inkább csak várom a frappáns megjegyzését. - Ohh, szóval szereted a bilincseket, esetleg puha és rózsaszíneket, mert szemmel láthatóan nyoma se maradt. - pillantok le a kezére játékosan, majd mosolyogva rá. Ohh, nem kell félteni, vagyok akkora dög, hogy simán belemenjek ilyen játékokba is. Főleg akkor, ha a partner is vevő rá. – Ez lenne az első alkalom? – kérdezek vissza pontosan olyan pofátlanul és ártatlan ábrázattal, mint ahogyan ő tette, miközben a kartonjában lévő egyik korlapra firkantok fel egy-két dolgot. – Esetleg már ki is szemeltél valami jó kis helyet eme virágmezőn? – tényleg nem vagyok normális, de sose voltam az, így nem most kezdek el úgy viselkedni.
- Köröztetni? Ugyan már... fogadok, hogy inkább a fiókodban őrizgetnéd, csak félsz bevallani. - kontráztam rá vigyorogva, így, hogy már úgy is lebuktattam magam az előző körben. Minek tagadjam? Vérfarkas, örökké úgy sem tudnám megtéveszteni, pláne, ha amúgy is rám gyanakszik. - Ó, vagy úgy... - bólintottam lassan, amikor kijavított az elméletemben, ezzel így már tényleg nem tudok vitába szállni, ellenben ahogy meghallom a következő megjegyzését, csak védekezően emelem fel kissé a kezeimet. - Nem én mondtam. - somolyogtam a nem-létező bajszom alatt - Nem, nem hiszem. Talán jobb lenne, ha önbizalomhiányos lennék? Bár akkor nem a te vizsgálóasztalodon csücsülnék, hanem valami pszichológus kanapéján, gondolom én. - gondolkoztam hangosan, amikor pedig rákérdezett a következő látogatásomra, csak látványos gondolkozásba kezdtem. - Hmm... nem is tudom. Még alszok rá párat, aztán majd meglátom. - vontam végül vállat, szánt szándékkal bizonytalanságban hagyva. Amúgy meg tényleg nem voltam még biztos benne, így különösebben nem készültem semmivel, de ha valami díjnyertes ötlet eszembe jut, hasonló, mint a mostani virágáradat, akkor úgy sem fogom kihagyni. Hisz most is öröm ránézni, hogy "örül" a sok virágnak. - Tudom, tudom... javítja a sportteljesítményt, erősebbé teszi, javítja a vérkeringést, növeli az adrenalinszintet, ezzel segít a depresszión... blablabla. - soroltam a számos áldásos hatását, félelmetes, hogy mi minden "hülyeséget" nem tanítanak az egyetemen, bár gondolom, Maeve jobban képben van mindkezekkel, orvos lévén, bár azt azért remélem, nem fog itt nekem több órás kiselőadást tartani a témáról. Hát, úgy tűnik, azt megúszom, ellenben a dohányzás kapcsán nem, így csak kelletlenül végighallgatom. Mint ha az anyámat hallanám... még szerencse, hogy ő nem tud eme káros szokásomról, sem a húgom, mert szerintem ott vágná ki az egész dobozt öngyűjtóstól-mindenestől az első kukába. - Ugye?! - csapok le arra, hogy mennyivel megnyugtatóbb lenne csak annak a fejét nemes egyszerűséggel beépíteni a falba, aki felhúz minket, mint bármi más, sikeresen ignorálva a mondat elejét, szándékosan... - Rendben. - bólintok végül arra, hogy majd később megkapom a nevet-címet, igazából ráér, mert úgy sem szándékoztam most azonnal felkeresni az illetőt, majd... valamikor, a közeljövőben. Pár nap ide vagy oda úgy sem sokat számít ez esetben, annyira nem nagy a baj. - Azért, mert nagy a világ, és minden infót lehetetlenség lenne személyesen beszerezni az illetékestől. - jegyzem meg nagy bölcsen, bár tudja a fene, hogy mit takar esetében a szükséges információ pontosan - Ami meg a szüleimet illeti... hát, nem dicsértek meg, amikor látták, hogy jól van, kisfiam... - vontam vállat, sőt... anyám meg a húgom egyenesen kiakadt, apámat különösebben nem hatotta meg a dolog azon túl, hogy első körben ő is meglepődött kissé. Azóta már azt sem, ha újabb tetoválással bővül a kör, szerintem már hozzászokott az efféle őrültségeimhez az évek alatt. - Miért, csak nem egy kincses térkép van rád tetoválva valahol? - mérem végig tetőtől talpig, mert mi menő lenne már, ha valami hasonló lenne a hátára tetoválva... - Én egy szóval sem mondtam, hogy szeretem... - emeltem fel a mutatóujjam, felhívva a figyelmét eme apróságra, mert nem igaz az állítása, sőt... kimondottan zavarna is bármi ilyesmi, szerintem már Savannah-nak is az agyára mentem azzal a látványos szenvedéssel, amit lenyomtam neki múltkor az erdőben, amikor kipattant a fejéből eme díjnyertes ötlete. - Miért, nálad az is az orvosi táska része? Úgy tűnik, le vagyok maradva egy körrel, amikor legutóbb dokinál jártam, még nem volt kötelező tartozék. Vagy csak az elődödnél... - csaptam le a szavaira, lecsapva minél több magas labdát, mert vétek lenne ilyesmiket kihagyni. - Miért, szeretnél az első lenni? - kérdezek vissza én is hozzá hasonlóan ártatlan tekintettel, amikor pedig a virágok kerülnek szóba, csak tanakodva körbenézek. - Hmm... nem is tudom... - jegyzem meg töprengve - Különösebben nincs kedvenc virágom... meg te jobban ismered a helyet, lévén a te irodád. Mit ajánlasz? - kérdeztem vissza komolytalanul, miközben megpróbáltam leskelődni, mit irkál rólam azokba az aktákba.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Ohh, ha arra gondolsz, hogy esetleg valamelyik igazán különleges testrészét megőrizném a fiókomban, akkor azt hiszem, igazad van. – szólalok meg teljesen komolyan és kíváncsian fürkészem a reakcióját, majd végül mosolyra húzódnak az ajkaim, hiszen egyáltalán nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam, de ezt neki elsőre el se árulnám neki. Szeretek frászt hozni másokra. - De te sugalltad. – pillantok rá egy ravasz mosoly keretében. - Ezt se mondtam. Esetleg az arany középút? – kérdezem tőle ártatlanul, mert tényleg jó dolog, ha egy pasinak önbizalma és tisztában van a képességeivel,de attól még nem szabad túlzásba se vinni. – Lehet, hogy nagy sikere lenne az édi-bédi arcodnak ott.- sose voltam szent és eddig ő is tudta is, hogy mikor mit szánok vérmesen komolyan, vagy éppen mit nem. Megrázom a fejemet mosolyogva, majd egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, hiszen tudom,vagyis sejtem, hogy direkt teríti így a lapokat, így inkább nem firtatom. Ha szeretne valami őrültséget tenni és tesztelni azt, hogy mire miként reagálok, akkor hajrá. Nem én játszom az életemmel, hanem ő a sajátjával, de természetesen csak képletesen. Más részt meg annyira nem is lenne bajom virágokkal, ha nem ennyi lenne belőle. Bár néha még a korábbi betegeimtől is alig akartam elfogadni a virágot hálájuk lejeként. Én nem így vagyok összerakva és eleve nehéz a felszín alá bekúszni, elérni azt, hogy valaki fontos legyen számomra bármilyen értelemben… A szavait csendesen hallgatom, majd néha bólintok egyet, mert szemmel láthatón otthon van a témában, illetve az is feltűnik, hogy már elege is van belőle. Pedig én most nem ilyen értelemben gondoltam a hideg vízre. A férfiak előszeretettel fogják annak hatására bizonyos testrészük reakcióját, de nem tehetek róla. Néha igazán fura dolgok is eszembe jutnak a lehető legártatlanabb dolgokról. A dohányzásra se ő, se én nem mondok már semmit se. Felesleges lenne, tudja a véleményemet, a tanácsomat, helyette én nem szokhatok le róla. Főleg, hogy néha még én is rágyújtok, de nekem nem árt. Farkas élet számos előnye. - Pontosan, de néha szavakkal célszerűbb támadni. A csont összeforr, a seb begyógyul, de a szavak által és a tettek által okozott seb sokkal mélyebb, s talán sose tűnik el igazán. – tudtam, hogy miről beszélek, hiszen én általában szavakkal támadtam és nem pedig az öklömet használva. A név dolgot meg meg is beszéltük, így majd küldöm, amint sikeresen elhárul ez az invázió. - Gondolom már tapasztaltad és azért mondod ezt. – nézek rá komolyan, de a mosoly és a jókedv ott bujkál arcomon. Kár lenne tagadni, hogy tudom mi ő és szerintem már másnap tudta azt, hogy mi vagyok. Már csak az a kérdés, hogy miért bízik bennem annyira, hogy nem keresett inkább másik dokik. Ő informátor lehet, így kezd összeállni a kép, de nem mondanám biztosra, viszont jobb vele óvatosnak lennem és akár el is mesélhetném másoknak a dolgot. Hmmm, ez érdekes. A családi dologra tett megjegyzésére pedig csak bólintok. - Nem, vagy talán mégis, csak nem kézzel fogható kincshez. – válaszolok neki könnyedén. Egy-egy idézet, sor a lelkünkhöz mutathat utat, de ugyanakkor veszélyes is tud lenni, mert ki tudja, hogy a másiknak mit sugall, vagy mennyire fog mellé a lelkünk felkutatása közben. - Akkor miért nincs nyoma annak, hogy esetleg megszabadulni akartál volna tőle? – kérdezek vissza kíváncsian, pedig közöm sincs a beteges játékaihoz, de ha már oly kegyesen felhozta a témát, akkor miért hagyjam csak annyiban? Ez által még inkább megismerhetem őt. Sok mindenre lehet következtetni apró elszólásokból, vagy kisebb mimikákból is. - Attól függ, hogy éppen milyen dokit hívnak, vagyis milyenre van szükség. – huncut mosoly kúszik az arcomra. Jesszusom, már csak az kellene, hogy bilincset hordjak magammal, ha megtenném, akkor az csak azért lenne, hogy a sok idiótát megleckéztessem és semmi több. - Attól függ, hogy miben lehetek első. – miközben a szavak elhagyták ajkaimat ártatlan pillantással néztem rá. Az újabb megjegyzésére meg el kuncogtam magamat. – Elég sok lehetőség rejlik a virágos mezőben, de ugye az függ attól is, hogy mennyire kreatív a partner. Egy ember kevés lenne hozzá. – Ohh, Istenem. Miként keveredtünk mi ide? Miként lehetséges az, hogy ilyen dolgokról beszélgetünk? Egy véletlen elszólás volt és máris minden borult. A toll serceget papíron, ahogyan sietve firkantottam rá a dolgokat, majd amikor megláttam, hogy figyel, akkor játékosan a tollal toltam arrébb fejét a homlokánál fogva. - Vigyázz, mert a végén innét a szemészetre fog vezetni az utad, vagy túl korán öregszel meg. - becsuktam a dossziét, rátűztem a tollat, majd visszasétáltam az asztalomhoz. Majd pedig telefonáltam egyet. - Nos, ha nem sietsz, akkor még egy röntgent csinálnék a válladról a biztonság kedvéért. – látni szerettem volna azt, hogy a csontok milyen állapotban vannak, és vajon tényleg helyesen forrnak össze. Bár eddig eredmények alapján minden rendben van és hamarosan meg is szabadulhat eme rögzítőtől. Most inkább azért akarom, hogy hordja, még pár napig nehogy hirtelen megerőltesse.
- Nem értem, mire gondolsz... - jegyzem meg ártatlan képpel, majd kíváncsian körbelesek az irodában - Amúgy az ilyesmiket a fiókodban őrződ? A filmekben mindig formaldehides üvegben a polcon sorakoztatva... De nálad ott is csak virágok vannak. - böktem néhány csokor felé, arra meg, hogy én sugalltam volna. - Szóval szerinted azt sugalltam? Vagy csak szeretnéd azt hinni? - kérdezek vissza némi pontosítás végett, ahogy rásandítok, amikor meg szóba kerül az arcom, csak színpadiasan végigsimítok a borostás államon. - Édi-bédi? Ugyan már... maximum borotválkozás után, szerintem az utcán is megállítanának, hogy miért lógok a suliból. - jegyeztem meg, nem hiába, hogy olyan könnyen leszoktam róla az elmúlt pár évben. Megvillogtatjuk ám a tudásunkat hideg víz terén, és naná, hogy már csak azért se gondolok arra, amire jó eséllyel ő akar itt utalgatni nekem, mert... nem. És pont. De úgy tűnik, sikerült is a kedvét vennem a témával, ahogy ő az enyémet a dohányzással, szóval kiegyezhetünk egy döntetlenben. - Melyik filmben is volt az a tanulság, hogy nem az fáj igazán az ellenfelednek, ha eltöröd kezét-lábát, hanem ha tisztességes harcban győzöd le? - kérdezek vissza elmerengve - A Csontdarálókban? Azt hiszem... bár tény, néha a kéz- és lábtörés is kellően célravezető. De tény, szavakkal is nagy pusztítást lehet véghezvinni. Láttad az Eredet című filmet? - kérdezek vissza aztán, hisz emlékeim szerint pont abban ecsetelték, milyen pusztító ereje van egy egészen apró, elültetett gondolatnak más tudatában, amitől képtelen szabadulni, akárhogy is próbál... mint valami rossz parazita. - Tapasztalatból beszéltél? - érdeklődöm kíváncsian, nem várom, hogy beavasson az élete árnyoldalaiba, de tény, ha valaki ilyen roppant súlyos "bölcseletekkel" hozakodik elő, akkor annak személyes kötődése is lehet a témához. - Szerintem minden élő tapasztalt már ilyesmit. - nézek vissza rá hasonló komolysággal, és szándékosan nem használom az ember szót, hisz szigorú értelemben véve már egyikünk sem az, hiába olyan a külsőnk. - Hmm, ez egyre érdekesebben hangzik. - sandítok rá, egészen felkeltette az érdeklődésemet vele, hogy mi is lehet a hátára varrva, de gondolom, ez úgy sem most fog kiderülni... Ellenben ekkor kezd derengeni valami, hogy mint ha pont a múltkori sörözgetés közben került volna szóba egy kedves ismerőssel, hogy akad egy közös doki ismerősünk... és nekem sem kell több, hogy beinduljon nálam a kombinatorika. - Gondolom nem egyszerű feladat a közelébe férkőzni, nem igaz? Mondhatni, egész nagy kihívás... - vetettem egy pillantást a válla felé, mert gondolom, csak azért nem fog itt helyben nekivetkőzni, csak mert esetleg szépen megkérem, hogy ugyan legyen már szíves megmutatni, mert kíváncsi vagyok rá... S ahogy bármi nemű megerősítést kapok ezzel kapcsolatban, már mondom is tovább a magamét - Jól sejtem, hogy mégis akad olyan a városban, akinek sikerült volna? Így már egyből értelmet nyer ez az egész... - mutatok körbe a virágtengeren, mert egy szóval sem mondtam eddig sem, hogy tőlem vannak, attól, hogy elég erős a gyanú... Mást nem még mindig mondhatom azt, hogy az én vétkem csak egy csóri csokor, nem egy egész virágüzletre való. - Ó, hát tudod, az egy hosszú történet... Mit kapok, ha elmesélem? - kérdezek vissza szemtelenül, mert ha már hülyét csinálok magamból azzal, hogy elmesélem, tanulás végett kötözte meg a kezem Savannah az erdő közepén édes kettesben, akkor már valamivel ő is legyen szíves honorálni a történetet. - Ú, hát ez egyre izgalmasabb. Még választani is lehet, hogy melyik végzettséged végett van rá szükség? Gondolom, nem a gyerekorvosi táskádban rejtegeted... - agyaltam tovább hangosan. - Attól függ. Miben szeretnél? Aztán meglátjuk, lehetséges-e, vagy már felejtős a téma... - nézek vissza rá hasonló ártatlansággal, ám ahogy szóba kerül, hogy ide bizony egy ember kevés lenne, csak egy halk füttyentéssel konstatálom a dolgot. - Ejha, ez aztán a teljesítmény. Mondjuk ennyi virághoz nem csoda... - sandítok körbe, még mielőtt beleleskelődnék abba a mappába, egész addig, amíg a tollal finoman nem jelezte a homlokomon, hogy ennyi volt a kíváncsiskodásból. Nekem sem kell több, egyből olyan fejet vágok, mint egy kisgyerek, akitől most vették el a csokiját. - Ugyan már, elég megborotválkoznom és kapásból letagadhatok egy jó 10 évet. - legyintek arra, hogy megöregednék, a szemem meg mint a sasé, ha nem hiszi, megvizsgálhatja azt is. Ellenben ahogy a telefonért nyúl, nem vagyok rest kommentálni a dolgot, mielőtt még beleszólhatna. - Nocsak nocsak, csak nem az erősítést hívod? - kérdeztem vigyorogva, ha már pont ő utalgatott rá nem sokkal ezelőtt, hogy egy ember kevés lenne... - A-a, én aztán nem, ráérek. - feleltem, majd amíg ő a telefonon lógott, én nemes egyszerűséggel elnyúltam a vizsgálóasztalon, hátradőlve, kényelembe helyezve magam - már amennyire az ilyesmi lehetséges egy orvosi vizsgálóban - közben pedig csak a plafont bambultam, azt kagylózva, hogy a dokinéni kivel, mit cseveg. Persze ha felém nézett, nem voltam rest egy széles mosollyal jelezni felé, hogy én is itt vagyok ám! Addig is kiélvezem, hogy nem kell ezt a vacak rögzítőt hordanom.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Szavaira csak egy kisebb mosoly kúszik arcomra, ami egyre szélesebb lesz, majd picit szét is tárom a karjaimat megadóan. – Amúgy meg lehet itt a fiókomban tárolom és otthon meg a polcomon, de az se kizárt, hogy van itt egy titkos szekrényem és oda rejtem el őket. – s közben ártatlan pillantással figyelem őt. Ohh, jesszus ennyire még én se vagyok őrült némber és ha meg tudnám, hogy valaki ilyesmivel foglalkozik itt, vagy ez a „hobbija”, akkor nem hiszem, hogy megköszönné azt, hogy ismer. - Számít ez? A szavaiddal sugalltad, ahogyan a tetteiddel is. Már csak komolyan a színvallás hiányzik. – nézek rá egy kisebb mosoly keretében, majd amikor meghallom a válaszát, akkor egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat. - Szóval ezért nem borotválkozol, mert nem akarod, hogy suliból szököttnek nevezzenek, vagy te pontosan hogyan is fogalmaztál legutóbb? – s úgy teszek, mint aki tényleg elkezd gondolkozni azon, amit ő mondott rám, amikor először megpillantott. A kérdésére kíváncsian fordulok felé, majd lassan bólintok, hogy tény a tisztességes győzelem is eléggé fájdalmas tud lenni, de én még mindig úgy gondolom, hogy szavakkal lehet a legnagyobb pusztítást végezni. – Szóval szeretsz filmeket nézni? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen a mai világban ritka az, amikor az ember erre is időt tud szakítani. Főleg, hogy edző és ha jól rémlik, akkor még egy lánya is van. - Igen, láttam. Miért? – pillantok rá kíváncsian, mert tényleg érdekel, hogy most miért hozta fel. Bár lenne egy sejtésem. De ha igazam van, akkor akár egy másik filmet is lehetne rá mondani. - Ha elárulnám, akkor meg kellene ölnöm téged, vagy még se? – szólalok meg játékosan, majd csak megrántom a vállaimat. Tudom, hogy mire képes a szavak ereje, mert nem egyszer használtam már és láttam is azt, hogy mekkora pusztítást okozott. - Aki meg nem, az valószínűleg burokban nőtt fel. – mert ez tény, hogy egyikünk se ember, vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint mások. Ő őrző, én meg farkas vagyok. Ezen nincs mit szépíteni. S a tetoválásaiból ítélve nem is sokan tudhatják azt, hogy ő az… - Egyszer talán majd láthatod. Nem szokásom hirdetni a tetoválásaim szövegét, mintáját. – nézek rá mosolyogva, mert látom rajta, hogy kíváncsi. Majd ha egyszer talán nem itt kap el, s esetleg egyszer kiszúr kicsit lengébb, vagyis egy egyszerű atlétában, akkor van esélye arra, hogy lássa. Vagy esetleg, ha kicsit kivágottabb ruhában pillant meg. Addig meg maradjon az én titkom. - Valóban, de miért érdekel ez téged? – fordulok felé kicsit gyanakvóan, mert nem hiszem, hogy ez olyan ártalmatlan kérdés lett volna. Amikor pedig meghallom azt, amit mond, akkor kikerekednek a szemeim és még a szemöldököm is kicsit feljebb siklik. Ez most ugye csak valami rossz tréfa? – Ohh, csak nem egy ital mellett hallotta ezt? Tudod egyesek szeretnek igazán remek meséket kitalálni. – de ha arra gondol, akire én, akkor jobb, ha a hímet hirtelen elnyeli a föld, mert biztos nem fogja megköszönni azt, amit kapni fog. Na, ezért utálok olyannak összefeküdni, aki még a közelemben marad. Komolyan ő tette volna ezt? Nem, azt még belőle se nézném ki. – S ő küldte volna a virágokat? Miért tett volna ilyet, ha már annyira jól elcsevegtetek a közös barátotokról, akkor gondolom ezt is megosztotta veled, vagy tévednék? – nézek rá kíváncsian, hiszen az se kizárt, hogy esetleg ő akar terelni. A válaszából majd kiderül, hogy mennyire hihető, de már késő, mert már a pletykálkodás miatt se fog jót kapni tőlem Stephen. - Mit kérsz cserébe? – kérdezek vissza, hiszen mondhatok én bármit, ha neki az nem jó. Így legalább elkerülhetjük a hosszú ideig való egyezkedést. Ő megmondja, hogy mit kér cserébe, én meg eldöntöm, hogy megéri-e. A feltételezését hallva csak egy újabb nevetés hagyja el az ajkaimat és megrázom a fejemet, hogy ezt ő se gondolhatja komolyan. – Sose lehet tudni, hogy egy-egy táska mit rejt, vagy mikor éppen mire lehet szükségem. – pillantok rá ártatlanul, majd hamarosan be is fejezem a vállának a vizsgálatát, de közben a beszélgetés tovább halad. - Egyáltalán van még olyan dolog, amiben lehetek első? – kérdezek vissza egyből egy ártatlan pillantás keretében, majd a virágos megjegyzésére inkább már nem reagálok semmit se. Jobb így mindenkinek. - Jaa, vigyázz, mert a végén akkor még pelenkát is hoznak neked, mert túlzottan babaarcú leszel. – majd pedig hamarosan már telefonálok is. Közben figyelem őt és ajkaim automatikusan görbülnek felfelé, vagyis mosolyra. Ha nem lenne, akkor tuti, hogy ki kellene találni őt. Majd amikor lerakom, akkor újra visszafordulok felé és megállok a feje mögött és úgy pillantok rá. - Esetleg kispárnát kérsz, vagy kakaót? – kérdezem tőle kíváncsian, illetve játékosan, majd az órámra pillantok, mert mondták, hogy kicsit várni kell. - Mikor kezdődnek a meccsek? - teszek fel egy újabb kérdést, hiszen jobb nekem is felkészülnöm, hogy mikortól várható az, hogy majd jobban szükségük lesz rám. Meccseken gyakrabban történik baj, mint esetleg edzéseken…
- Hmm, titkos szekrény, ez jól hangzik! - vigyorodtam el a fejtegetésére, igaz, van valami - na jó, nem kevés - morbid beütése annak, ha tényleg emberi testrészeket áztat formaldehidben a fiókjaiban... Nem hiszem, hogy szeretném látni, vagy bekerülni. Nem mondom, mindenkinek legyen hobbija, meg az is tény, hogy a vérfarkasok elég zakkantak tudnak lenni ilyen téren, de azért mégis... - Nem én voltam! - vágok közbe komolytalanul, nem vallok én semmiről, tűnjön akárhogy is. - Fogjuk rá, meg közrejátszik némi lustaság is. - meg az is, hogy nincs, aki nyaggasson miatta, hogy ugyan borotválkozzak már meg, mert szúrok, vagy hogy nézek ki... Amikor meg visszautal arra, hogy én hány évesnek néztem legutóbb, csak somolygok egy sort. - Már nem is emlékszem pontosan... de valami hasonló korosztályúnak lőttelek be én is elsőre emlékeim szerint. - vallottam be, legyen karácsony, felőlem lehetünk ketten is suliszökevények... apropó, kíváncsi vagyok, ha mondjuk Halloweenkor elvegyülnénk egy csapat gyerek között, hányan szúrnának ki minket? - Fogjuk rá, néha szeretek, bár túl sokat nem szoktam. - időhiány, ugyebár, meg még mindig jobban bejön az aktív kikapcsolódás, mint a passzív, előbb mennék el úszni vagy futni, mint hogy valami új filmsorozatot kezdjek el. - Csak mert abban volt ez a téma, hogy a szó, vagy egy elültetett gondolat ereje milyen hatalmas is tud lenni. - lényegében az egész filmben ezt fejtegették, szóval ha látta, azt hiszem, felesleges is lenne annyira belemenni. - Jajj, ugyan már, biztos találnánk valami más megoldást. Fiatal vagyok még a halálhoz. - vetettem be a kérlelő tekintetet, amúgy sem akarok még meghalni, de ha mégis, nehogy már a saját dokim legyen az elkövető... a saját dokim, aki... gyerekorvos. - Egyszer talán majd... nem túl biztató, bár legalább nem zár ki minden esélyt. Amúgy megértem, én sem szívesen mutogatom mindenkinek. - be is cseszne, pont az a lényege, hogy minél kevesebben tudjanak róla, legalábbis olyanok, akik beavatottak a világunkba... Sokra mennék vele, ha leplezi a mágiámat, de mindenki tudja a tetoválásaim miatt, hogy ja, amúgy igen, én őrző vagyok. - Mondhatjuk azt is. Csiripelték a madarak, a szél suttogta, amelyik szimpatikus. De ezek szerint akkor lehet benne valami. - vontam le a következtetést a reakciójából. - Nem én mondtam. - tártam szét a kezeimet a virágküldős téma kapcsán, és inkább maradok a hallgatni arany technikánál, mert ha tényleg volt köztük valami, akkor jobb, ha inkább nem próbálok meg belefolyni, és találgatni, hogy is lehetett az... - Hmm... mit szólsz egy szívességhez? Nem most, majd, egyszer... valamikor. - dobtam be az ötletet a közösbe, vagy ha nem tetszik neki, akkor ajánljon nyugodtan mást... de ki tudja, mikor van szüksége az embernek segítségre? - Ó, dehogynem! A női táska egy egész univerzumot, ami számtalan dolgot képes elnyelni... - vágtam rá roppant komolyan, mert férfi aggyal tényleg felfoghatatlan, hogyan képesek néha olyan brutálisan sok lomot elrejteni egy egészen apró kis táskába is. - Biztosan. - felelek a kérdésére, mondjuk még sosem masszírozták orvosi vizsgálóasztalon a hátamat. Vagy, eddig egyik dokimat sem sikerült megfűznöm, Gaëlle is olyan távolságtartó volt... Meg hasonló apróságok. - Na, odáig azért nem süllyednék, köszönöm. - kérem ki magamnak, nem is méltatom többre a témát, ellenben ahogy felmerül a kakaó meg a kispárna... - Csak ha memóriahabos. - felelem elszántan, hisz van, amiből nem adok alább, amúgy is az a szívem csücske - Amúgy minek kispárna? Nem terveztem itt aludni... A kakaóból viszont jöhet bármilyen, ha már így felajánlottad. - legalábbis ami nem romlott, azzal kapcsolatban nincsenek nagy igényeim. - Ami azt illeti, már elkezdődtek, szeptember elején. - vallom be, ilyen szempontból pont a legrosszabbkor jött ez a vállficam.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Szavaira csak elmosolyodom, mert a „titkos” dolgok általában jól hangoznak és sokkal csábítottak, mint egy nem tiltott gyümölcs. Ilyen az emberi természet, mindenki így van összerakva, hogy általában az kell, ami nem lehet az övé. De már nem is akarok több szót erre vesztegetni. Meg amúgy is, ez a város se mai csirke, így biztos vagyok abban, hogy a legtöbb házban van valamiféle titkos szekrény, átjáró vagy éppen járat és ez alól szerintem a kórház se lehet kivétel, de ki tudja. Én se vagyok mindentudó, meg ennyire el se merültem a város történetében. - S minden bűnös ezt mondja. – szólalok meg mosolyogva és egy kisebb kuncogás keretében, hiszen mindig ezt mondják, hogy nem ők voltak, aztán kiderül, hogy de ők voltak. – Amúgy meg miért is hinnék az ártatlanságodban a korábban hallottak után? – pillantottam rá kíváncsian, mert tényleg érdekelt az, hogy vajon mivel védené meg magát. Tény, hogy nem voltam biztos abban, hogy ő követte el ezt…. - Legalább kiderült, hogy van közöttünk még egy kölyökképű, aki borostával tesz ellene. Most lebukott Mr. Carter. – szólalok meg tetetett komolysággal, de pár másodperc után elnevetem magamat, hiszen úgy adtam elő az egészet, mintha valami gyanúsított lenne, vagy körözés alatt álló személlyel szoktak beszélni. Arra pedig, hogy már nem emlékszik mikénti s nevezett egyszerűen megrázom a fejemet, mert ezt kicsit nehéz elhinni. De legalább kiderült, hogy Halloweenkor simán mehetnénk mi is cukrot és csokit kéregetni, vagy jobban mondva szerezni. - Hmm, s mi van a sportműsorokkal? – faggatóztam tovább, mert elhiszem, hogy ő sportoló és hamarabb hódolna inkább a sportoknak, mint a tévének, vagy filmekben, de akkor is férfiból van. A legtöbb férfi pedig imádja a sportműsorokat nézni. Egyszerűen csak érdekelt, hogy vajon a saját sportján kívül figyelemmel követ-e másikat, vagy nem. - Igen, meg szerintem elég sok film boncolgatta már ezt, de ennek ellenére se veszik komolyan az emberek azt, hogy egy-egy szóval is akár mekkora kárt tudnak tenni. – hangom komolyan cseng. Pontosan tudom, hogy miről beszélek, hiszen én is sokszor használtam a szavak erejét. A legtöbb farkas idősebb nálam, így nem marad más, mint az ész és a csípős nyelv, na meg néha a tettek ereje. Bár az rám eléggé ritkán jellemző. - Erre mondják azt, hogy cuki kutyanézés? – kérdeztem tőle úgy, mintha csak cukkolni akarnám őt, majd úgy tettem, mint aki elgondolkozik a dolgon. – Nos, talán életben maradhatsz, még nem jött el az időt ahhoz, hogy a gyűjteményem részese legyél. – s egy hamiskás mosoly bujkált az arcomon. - Nem csodálom, hiszen számodra az a jó, ha nem tudják a többiek azt, hogy mi is vagy valójában. Nos, meg kell hagynom remekül csinálod, mert én se jöttem volna rá, ha nem látom. Legalábbis még nem. – nem szégyellem bevallani azt, hogy nem igazán merültem el abban a lehetőségben, hogy ő is őrző. Oké, megfordult a fejemben, de nem igazán lelt eme gondolat termőtalajra, így nem csoda, ha nem is agyaltam ezen tovább. Meg felőlem igazából bárki lehet őrző egészen addig, amíg nem árt nekem. Utána inkább mindegy, hogy mi borja fia, mert jobb ha menekül. - Ohh, persze az aranyos és tündéri madarak. – szólaltam meg úgy, mint aki a lehető legszívesebben most megfojtaná azt a madarat, de majd eljön annak is az ideje. Amikor a másik dologra inkább nem válaszol, akkor csak egy ártatlan mosollyal pillantok rá, mint aki tényleg annyiban hagyja a dolgot és nem érdekel, Még a vállaimat is megrántom picit. De az biztos, hogy ma még egy látogatásom. Az meg, hogy miként fog alakulni, nos az eldől, de tuti, hogy nem jókedvemben fogok becsöngetni a lakásba. - Rendben legyen, de ha túl abszurd dolgot kérsz, akkor jobb, ha tudod, hogy nem fogom teljesíteni. – Én se örültem meg annyira, hogy teljes mértékig igent mondjak egy ilyen dologra. Hiszen ez eléggé tág fogalmat rejtett magában. Én nem mindig örültem a váratlan meglepetéseknek. Jobb előre tudni, hogy mire számíthat az ember olykor, de most mégis elfogadtam a zsákbamacskát. - A női táska szerintem remek önvédelmi eszköz is, meg azért szerintem a női táska nélkül a férfiak se tudnának meglenni, hiszen ha valamire szükség van, akkor abban azért előbb vagy utóbb rá lehet lelni arra a bizonyos dologra. – tény, hogy a legtöbb férfi messzire elkerüli a női táskákat, de ez nem is baj. Jobb addig, amíg nem kezdenek el benne matatni, mert ha megteszik, akkor tényleg káosz lesz ott és tuti, hogy valami eltűnik. - Memóriahabos? Na, még válogat is. – szólalok meg úgy, mint aki kicsit bosszankodik, majd hamarosan a csipogom megszólal. – Van egy rossz hírem, hogy ez egy kórház, nem pedig cukrászda, így automatás van. Más részt meg mehetünk a röntgenre, mert szabad. – mosolygok rá, majd felkapom a kartonját, s elindulok az ajtó felé. – Esetleg matricát nem kérsz azért, amiért ilyen jól viselted eddig a dolgokat? – pillantok hátra egy gonoszkás mosollyal az arcomon, de nem tudtam kihagyni. Főleg úgy nem, hogy másrészt én gyerekorvos is vagyok.
- Minden bűnös ezt mondja... mert az ártatlanok nem? - kérdezek vissza, igaz, hülye lennék bevallani, hogy a bundás kollégának kivételesen semmi köze ehhez az egészhez, és én vagyok a hunyó. Pláne, mert olyan jól le is csapott a magas labdára a dokinő, ezek szerint akkor valamibe mégiscsak sikerült beletrafálnom. - Ó jajj nekem, oda a titkom! - játszottam rá a dologra, ha már ő is ennyire komolyra veszi a figurát, amikor pedig elneveti magát, az én képemen is szélesen terül el a vigyor, magamban pedig hálát adok az égnek, hogy ilyen laza, jó fej dokit fogtam ki, nem valami karót nyelt, doktor énvagyokazagyaúristent, akibe annyi humorérzék sem szorult, mint mackósajtban a brummogás. - Mi lenne velük? Néha muszáj követni a híreket. - vallom be, bár híradót meg meccseket nézni még mindig messze nem ugyanaz, mint sorozatokat meg filmeket, szerintem, de ezen aztán nem fogunk összeveszni - Mellesleg apám is sportriporterként dolgozik, szóval régebben ha akartam, se tudtam volna kimaradni belőlük, azóta meg? Részben megszokás, részben szakmai követelmény. - mint ahogy nekik, orvosoknak sem árt lépést tartani a különböző kutatásokkal és újdonságokkal, úgy nekünk sem árt képben lenni azzal, hogy ki ellen lépünk pályára, vagy épp melyik csapat ellen milyen stratégiát érdemes kidolgoznunk. - Mert nem akarják, kényelmesebb a boldog tudatlanság. - vonok vállat, meg egyébként is, ilyen túlnépesedés mellett nem csoda, hogy annyi taplót hord magán a földön, hogy több országot is röhögve megtöltenének. - Volt már, aki mondta rá... - vigyorodok el a cukkolásán, amikor pedig közli, hogy meghagy még az élők közt, csak diadalittasan bokszolok a levegőbe az ép kezemmel. Ha már olyan roppant komolyak vagyunk, mint az egy gyerekosztályon elvárás... - Köszönöm a dicsérő szavakat, de azért neked sem lehet panaszod ilyen téren. Ha nem az lennék, aki - konkrétabban informátor - Szerintem én sem jöttem vola rá ilyen hamar, kit is kaptam dokimnak. - hisz legyünk őszinték, heti szinten nyálazni a krónikákat meg a vérfarkasokról szóló feljegyzéseket informátor perverzió, ha teszem azt, harcos vagy mágus lettem volna, szerintem eszembe nem jutott volna, hogy Maeve után szaglásszak. - Milyen kár... most tört darabokra a szívem. - játszottam rá megint túlzóan a szerepre, bár sejtettem, hogy nagyon durva dologra úgy sem mondana igen, nem fog pl. csak azért nekimenni egy falkatársának, vagy háborút szítani, mert én a hasamra ütök és azt mondom. - Az biztos, minden női táska valójában átjáró egy másik univerzumba, vagy egy fekete lyukat rejt, ami mindent képes elnyelni... - jöttem az unalomig unszolt világűrrel azonosító bölcsességekkel - Amúgy most komolyan... mégis, hogy a fenébe vagytok képesek annyi mindent belesúvasztani egy olyan csöpp táskába?! Felfoghatatlan.- feleltem hitetlenkedve, amikor pedig visszakérdez a párna kapcsán, csak büszkén bólogatok, ki is húzom mellé magam. - Még szép. Csakis a legjobbat. - vigyorgok vidáman, amikor azonban folytatja, egyből lehetvad a vigyor a képemről... - Halleluja. Inkább cukorkát akkor már a mesefigurás ragtapasz helyett, egy gyerekorvosnál az csak akad, nem? - kérdeztem vissza, miközben visszabújtam a pólóma, hadd ne csorgassa már az összes nővérke meg dokinő a nyálát utánam legyen már minden itt dolgozó számára egyértelmű, hogy informátor vagyok... Ez maradjon a dokival közös kis titkunk, úgyhogy miután visszakerült rám a póló, már csúsztam is le a vizsgálóasztalról, hogy kövessem Maevet, amerre mutatja az utat.
// Akkor ahogy megbeszéltük... mivel úgy is régi játék, és mindketten rég túlvagyunk már rajta, záró lenne. Imádtam, mint mindig, köszönöm! //
Majdnem eltelt egy hónap, mire úgy döntött személyesen meglátogatja a Meave nevű gyógyítót, előtte azonban puhatolódzott felőle, miközben azt is kiderítette, hogy jegyben jár a festett arcú ürgével, aki megpróbálta rituálisan leégetni a lábát valami idióta tűzálló kenőcs védelmének tudatában. Nem sikerült neki, de legalább elég kellemes vihogást váltott ki a környezetéből. Anguta is velük együtt nevetett természetesen, mert más kárán – főleg, ha az illető még keresi is a bajt – mindig egészségesebb a nevetés, mint a sajáton. Nem volt különösebb célja az informálódással csupán kíváncsiságát akarta kielégíteni, mert fura volt, hogy egymás társaságában tartósan hazugságfoszlányok szállingóznak szanaszét, amikor falkatagok, vagy épp ismerőseik körében vannak. Külön-külön viszont szinte alig tapasztalható, valamint ha a házukban csak ketten tartózkodtak, akkor sem érezte a füllentés morzsákat. Rejtély és mivel Anguta eléggé ráharapott a témára, ezért úgy döntött, hogy minél többet kiderít róluk. Az eljegyzési videóra is rábukkant, ami megmosolyogtató volt, ámbátor az érzelemhullámok a digitális adásban nem jönnek át, és a kép minőség sem volt olyan, hogy bármi rejtett dolgot le tudjon olvasni az arcukról. Ráadásul az önjelölt operatőr munkássága sem volt épp százszázalékos. Természetesen a falka számára kötelezően tartott negyven farkasévet mutatta valamint, ha a nőstény képben van, akkor a Jason Fellmore névvel is tisztában lehet. Ha nem, akkor majd bemutatkozik. Először úgy gondolta, hogy a házában keresi fel, de aztán inkább arra jutott, hogy jobb lenne a rendelőjében meglátogatni, elvégre orvosi természetű bántalommal fog hozzá fordulni. Meglehet nem pont a szakterületébe fog vágni, de csak van nála egy kis kötszer meg fertőtlenítő, hogy a sebet elássa annyira, hogy ne kelljen egy héten át az üszkösödéssel kínlódnia, amiért a sebbe nagy mennyiségű szennyeződés jutott. Zavaró tényező ez a rengeteg hó, hogy nincs egy életképes posvány, amibe rendesen belemártózva még hihetőbbé tenne mindent, de be kell érnie azzal, ami van. Sebaj. Végignézett a Memorial Hospital utcáján, majd elindult az épület felé, közben kiszúrt magának egy remek szemetest, ami eléggé bűzlött. Fertőzésforrásnak ez is jó lesz, ha sár nincs. Lehúzta bal kezéről a kesztyűt széjjelnézett, nincs-e a közelben valaki, majd kabátjának kapucniját magára húzva fejét kölyökfarkas méretűre és kinézetűvé alakította, tűhegyesen éles fogakkal, majd nemes egyszerűséggel ráharapott bal kezének kisujjára. Vér spriccelt a szájába, fájdalom hasított elméjébe, de egészen addig harapott és apróbb mozdulatokkal tépett, amíg nem érezte tapogatózó nyelvével úgy, hogy már csak ín és bőr tartja a helyén az ujjat. A csontot könnyedén harapta át. Ahogy ujját kivette a szájából megcsodálta a remekművet és elvigyorodott. Az kisujj, feltartott kézfeje mellé libbent, látszottak rajta az állattámadás félreismerhetetlen jelei, de még kellett egy kis plusz löket, így óvatosan, nehogy az ujj véletlen leszakadjon belemártotta kukába a kezét, amelynek tartalma kidobott szendvics, rothadó félig fagyott gyümölcs és egyéb háztartási hulladék volt. Remek összhatása lett, mintha tényleg egy döglődő jószág szájából került volna elő. Pazar. Oldaltáskájából elővett egy doboz Dr. Peppert, hogy a vér szagát szájából kiöblítse, majd ezután laposüvegből kortyolt egy kis whiskyt, aztán jöhetett a mentolos rágó. Nem volt más hátra, mint bizonytalan léptekkel megindulni a kórház felé. Pontosan tudta mikor találja bent a gyógyítót, így azt az időpontot választotta a látogatásra, és ha semmi sem jött a nősténynek közbe, akkor minden bizonnyal bent lesz. Bízott benne, hogy nem feleslegesen kell elviselnie a fájdalmat. Természetesen nem mutatta meg senkinek a sérülését, hanem zsebre dugott ballal iramodott Maeve irodája felé, közben nyugodt energiáit kétségbeesett zavarodottsággal váltotta fel, arcára pedig az ehhez tartozó érzelmeket vitte, plusz az elfojtott fájdalom keserű mimikáját. Remegő kézzel kopogott be az iroda ajtaján és idegesen nézett jobbra-balra nehogy kiszúrja őt valaki. Amennyiben Maeve ajtót nyitott feszülten megnyalta ajkait, majd megszólalt. – Be… bemehetnék egy percre… segítségre lenne szükségem… azt hiszem – ez mondjuk lerítt róla, hiszen nyomorultabbul, kivert kutyakölykök sem szoktak kinézni. – Van egy kis problémám – húzta elő óvatosan balkezét a kabát zsebéből, miközben nyelt egyet saját fityegő kisujjának látványára.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Fogalmam sem volt arról, hogy meddig mehet ez a színjáték még, de egyelőre jobb ötletem nem volt és szerencsére Balthazar is belement, így jelenleg még Abigailnek nem kellett bevallanom a dolgot. Bár eljegyzés előtt is egészen jól megvoltunk a hímmel, mondhatni vele jöttem ki a legjobban és minden fajta hülyeségre kapható volt, meg más téren se kellett félteni őt, de most ez mindegy is, hiszen eddig levegőt venni nem volt időm. Magam se sejtettem azt, hogy nem csak túlórába fogok esni, hanem még meg is fulladunk a sok munkában. Nem mintha annyira bánnám, hiszen szerettem a munkámat, de már idejét se tudom, hogy mikor töltöttem el ennyi időt a műtőben, s mikor volt ennyire telitett minden itt. Csendesen indult ez a nap is, s már majdnem mehettem volna haza, amikor szóltak, hogy valami tömegkarambol történt és többen megsérültek súlyosan, s műteni is kellett egy-két embert, így egymásnak adtuk szinte a betegeket, a legsúlyosabbakkal pedig elfoglaltuk a műtőket. A kiírt műtéteket pedig halasztottuk, ha lehetőség volt rá, így volt amire több órás késés után be kellett segíteni, mert tovább az előjegyzett műtét se várhatott. Szeretek itt lenni, de ilyenkor mindig nehéz visszafogni a bennem lakozó bestiát, de szerencsére ennyi idő után annyira nem nehéz. Lassan haladtam a folyosókon, amikor a végére értünk a diliháznak, segítettem egy-két beteg megvizsgálásában még, majd pedig jöhetett egy kisebb értekezlet, de még mindig nem volt vége a napnak, hiszen ügyelet miatt is bent kellett maradni, hiszen egy-két ember élete még mindig hajszálon múlott és itt kell lennünk, ha esetleg kitörne megint egyszerre a baj. Mindenkin látszott, hogy eléggé kimerült, de erre tettük fel az életünket és többé nem akartam hátat fordítani arra, amire sok-sok évtizeddel korábban felesküdtem. Egyszer már megtettem. Hátat fordítottam az életek megmentésének, s akkoriban ismertem meg Abigail-t is. Sok mindent köszönhetek neki és úgy ismer, ahogyan talán senki se. Őt a családomnak mondom, ahogyan nagyon kevés embert, farkast vagy éppen őrzőt. Nem szoktam csak úgy osztogatni a bizalmamat. Miután minden papírmunkát elvégeztünk, minden beteg a helyére került és minden értekezleten túl voltunk, akkor egyszerűen csak visszavonultam az irodámba, hogy végre egy kis levegőt is kapjak és kicsit egyedül legyek. Szereztem végre egy kis ételt is, ha már lassan fél napja kaja közelébe se kerültem. Kényelembe helyeztem magamat a kanapén, majd miután végeztem az evéssel ledőltem rá és úgy folytattam az egyik beteg kartonjának a vizsgálatával, amikor is valaki kopogni kezdett az ajtómon. Egy darabig vártam, hogy biztosan csak képzelődtem és máshol kopognak, de aztán újra hallottam és valami fura szagot is éreztem, így leraktam az aktát, majd felálltam és elindultam az ajtó felé. Lassan nyitottam ki és úgy mértem végig még a nálam is kölyökképűbb farkast. Láttam őt a nulláadik napon is, de nem túlzottan szenteltem neki akkoriban nagy figyelmet. Így nem is rejtettem el azt, hogy mi vagyok, de ettől még a pajzsom fel volt húzva, hiszen nem szeretem, ha csak úgy valaki olvass az érzéseimben. - Persze, gyere csak. – s próbáltam eltekinteni minden illattól, ami hirtelen a hatalmába kerített. Láttam rajta, hogy nincs éppen jól, így egyből valamelyik ülés alkalmatosságra mutattam, hogy foglaljon helyet, mielőtt még nekem összeesik vagy valami. – Jesszusom, pici gond? Esetleg medvével viaskodtál, tesztelted, hogy mennyire tudná letépni az ujjadat, vagy esetleg mennyi idő alatt? – kérdeztem tőle kicsit meglepődve, majd közelebb léptem hozzá, hogy szemügyre vegyem a sebet. – Jobb lenne, ha leülnél. – jegyeztem meg, ha korábban nem ült volna még le. – Fertőtleníteni kell és össze kellene varrni. S lehetőség szerint műtőbe kellene vele fáradni, már ha nem irtózol attól a helytől. Mikor keletkezett a seb?– itt is összevarrhatom, de ott sokkal jobb lenne, miközben egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ablakot nyissak. – Maeve, te pedig? – kérdeztem tőle, hiszen hiába voltam itt hónapok óta még nekem se sikerült mindenki nevét megjegyeznem.
Nem érezte a lány energiáit, de határozottan érezte a szagát, ami végiggördült a folyosón is halványan, valamint bentről koncentráltan érződött. Mellesleg a szívverését is hallotta, ami persze bárkié lehetne, így az nem lett volna teljesen jó támpont. Illattal együtt viszont jó… és mégis mi tarthat neki eddig? Újra kopogott, és közben azon gondolkozott, hogy nem-e vénségére elment a szaglása meg a hallása, és csak képzelődik, de végül odabentről lépések zaja is kiszűrődött. Jól van, csak nem kell még nyugdíjba vonulnia… ja, nyugdíj. Esélyes, hogy a Távol lesz az egyetlen nyugvó hely, amiben részesülhet, és azt sem éppen könnyű lélekkel érheti el. Az ajtó nyílt és Jason igyekezett szerencsétlen lenne, amiben egyébként marha nagy rutinja volt, mert Hernyéknél állandóan gyakorolhatja idiotizmusát. – Köszönöm – nézett hálásan a lányra és beljebb lépdelt, aztán előhalászta balját és a lány orra elé tárta problémájának mibenlétét, miközben az egyik székfélére ült. – Nem… nem – mentegetőzött homlokráncolva. – Egy… hát – sóhajtott kelletlenül, majd enyhén motyogósan folytatta. – Barátkozni akartam egy kóbor kutyával… de ő meg nem igazán és hát… ráharapott kicsit – talán a jelző nem éppen megfelelő, hiszen a kisujj két perce teljesen le volt válva a harmadiktól, és csak bőr és némi ín tartotta miközben lefelé lógott. De legalább már nem vérzett, és az előbukkanó csont amúgy is csodás látványt nyújtott. – Úgy húsz perce… de vissza lehet varrni? – kérdezte reménykedve, bár kétségkívül irracionális gondolat volt, főleg farkasok körében, akik amúgy is visszanövesztik néhány héten belül. Mondjuk Angutának nagyjából három napjába telne. – Vagy csak a csonkot lehet már összevarrni? – az is valami, legalább addig sem fertőződik, aztán a regeneráció szépen lassan magába szippantja a felszívódó zsineget, hogy aztán egy vadonatúj ujjat kapjon. – Amúgy nem irtózok a műtőtől – jelentette ki határozottan, miközben büszkeségében még néhányat bólintott is, és látszott rajta, hogy mennyire el van telve magától, hogy képes elviselni a műtő gondolatát. - Jason, Jason Fellmore. Örvendek – ejtett meg egy bizakodó mosolyt, és látszott rajta, hogy egyre jobb kedvre derült, hogy végre van valaki, aki kedvesen viselkedik nyomorult helyzetében vele. Aztán észrevéve faragatlanságát, kezet is nyújtott, hátza a nőstény elfogadja épp kezének szorító szándékát. – Láttalak az összejövetelen, a jegyesed irtó mókás fazon – közölte csak úgy mellékesen, közben lopva a lány arcát figyelte. Remélte, hogy talán bekúszik egy kis bűntudat, talán egy vőlegénymegcsalós este emléke miatt, vagy egyéb sötét titok miatt, amit lelkében hordoz. Sajnos a pajzsa teljesen fel volt húzva így az érzelmek hullámzását nem érezheti, de nem egyszer kellett már energiákra vakon, hazugságon csípnie valakit. Mae pedig túl fiatal, hogy képes legyen átverni őt… mondjuk Lester még fiatalabb és vele meggyűlt a baja néha. – Mikorra tervezitek az esküvőt? – kérdezte ártatlan képpel. Láthatólag jól esett neki hétköznapi dolgokról beszélgetni, s így elterelni saját figyelmét kezének kínzó fájdalmáról.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Egyáltalán nem számítottam kollégára, s még Bubukára se, ahogyan tudomásom szerint beteg se volt előjegyezve mára. Legalábbis, ha volt, akkor az őrültek háza előtt lemondtam, hiszen főként a sportolok, a helyi hoki csapat orvosa vagyok, a kórházban eltöltött idő inkább csak ráadás és semmi több. Meg lehet, hogy farkas vagyok, de ennek ellenére nekem is szükségem van a pihenésre és az elmúlt nap, órák eléggé leszívtak, hiszen egyetlen egy apró hiba is bárkinek az életébe kerülhetett volna és nem engedhettem meg magamnak azt, hogy valakit megfosszak a szerzettétől azért, mert túl fáradt vagyok. Túl kellett lendülnöm a holdponton. Ajtó lassan nyílt ki és még mielőtt kinyitottam volna kicsit meg is dörzsöltem az arcomat, hogy sikerüljön felébrednem, mert nem kizárt, hogy hamarosan a kanapén aludtam volna el, ha nem zavar meg senki se. Az ajtót sietve csuktam be magunk mögött, majd kérdőn pillantottam a hímre, aki sokak szemében csak egy kisfiú lett volna, de én már jól tudtam, hogy a látszat néha csal. – Kóbor kutyával? – ráztam meg a fejemet és kicsit feljebb szaladt a szemöldököm is. – Hamarabb nézném farkas harapásnak, vagy valamilyen vadállattól származónak, mint kutyáénak. – jegyeztem meg kissé komolyan, hiszen láttam már elég sok fajta sebet az elmúlt 80 év alatt, de ez most mindegy is, meg az körülbelül amúgy is csak 60 év körül lehet amennyit én orvoslással töltöttem el. Nem mondom, hogy legszebb seb volt, amit láttam, de nem is a legrondább. Na, meg ha ettől rosszul lettem volna, akkor érdekes orvos lettem volna. – Igen, vissza lehet és értem. – szólaltam meg barátságosan, mintha csak a hangommal is őt szerettem volna megnyugtatni. Eleve farkas volt a hím, vagyis erre tudtam következtetni, hiszen láttam azon az ünnepségen is, így eleve gyorsabban fog gyógyulni, de attól még össze kell varrni, hogy jól tudjon begyógyulni és ne kelljen új testrészt esetleg növeszteni, mert elveszíti az ujjának egy részét. – A sebet is össze tudom varrni, de nem hiszem, hogy lenne miért aggódnod. Gyorsabban gyógyulsz, mint az átlag. – utaltam arra, hogy tudom nem egyszerű emberhez van szerencsém. Majd végül a szekrényhez léptem és vettem ki kesztyűt, fertőtlenítő szert és még orvosi vattát is, hogy legyen mivel fertőtlenítenem. – Hmm, ahogy látom a seb se túlzottan hatott meg. Ennyire jól viseled a fájdalmat, vagy ennyire szereted a bajt és ez nem az első eset? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd egy pillanatra türelmét kértem, hiszen jobbnak láttam inkább itt ellátni, hiszen legalább kevesebb kérdést kaphatok a kollégáktól és kisebb az esélye, hogy valakinek feltűnik, hogy nem addig jár ide egy beteg, míg illene. Sietve hagytam magára az irodámban, majd pedig elvettem a szükséges dolgokat, a tűt meg amúgy is a saját irodámban tartom, hiszen a saját fajtánknak kicsit másabb dolgokra van szüksége, mint egy egyszerű sebészeti tű. Meghagytam az ápolóknak is, hogy csak akkor keressenek, ha nagyon nagy baj van és nincs senki más se, majd újra visszatértem a beteghez. Felkapcsoltam a kislámpát, amit időközben odavittem, hogy jobban lássam a sebet, majd elkezdtem lassan és óvatosan tisztítani, mert nem akartam még nagyobb kárt okozni neki. - Igen az, mások is ezt mondják. Legalább nem unatkozik az ember mellette sose. Bár egyeseknek szerintem az agyára is megy. – mosolyodtam el, hiszen jól ismertem már Balthazart és mellette tényleg sose unatkoztam egyetlen egy percre se. – Esetleg fájdalomcsillapítót kérsz? – persze többet kell adni, de nem megoldhatatlan dolog. Ennyi idő alatt már egész jól sikerült kitapasztalnom a dolgokat, de nem olyannak tűnt, mint akit nagyon gyötörne a fájdalom. – Előbb még a családdal is kell egyeztetni, meg nekünk is meg kell beszélnünk a dolgokat. Nem sietünk, hiszen attól még, hogy megkérték a kezemet semmi se végleges. – mondtam komolyan, hiszen ez nem volt hazugság, így nem kellett attól aggódnom, hogy esetleg a faggatózás bajba keverhet. – Miért? Esetleg szeretnél eljönni? – pillantottam rá kíváncsian, hogy kicsit eltereljem a beszélgetést magamról. Majd amint végeztem a fertőtlenítéssel felálltam és előszedtem a tűt, s elkezdtem belefűzni a cérnát.
De még mennyire, hogy farkastól származik, a más vadállat teória viszont kevésbé állta meg a helyét, elvégre egy medve csuklóból szedte volna le a kezét, de minimum az ujjat vitte volna, míg egy hódharapás nem lenne ennyire vészes talán. – Passz, nekem kutyának tűnt… olyan németjuhász féle… de nyilván korcs. Aranyos volt, az egyik füle le volt konyulva, míg a másik normálisan állt. Barátságosnak tűnt… eleinte – vonta meg kissé a vállait, miközben elfintorodott. - Mellesleg egyetlen farkas sem venné a bátorságot, hogy ránk támadjon – inkább fülüket-farkukat behúzzák és igyekeznek eliszkolni, vagy alapból barátsággal fordulnak a nem is olyan távoli kétlábú rokonokhoz. - Tényleg? – vidult fel lelkesen, fülig érő vigyorral nézve a nőstényre. – Akkor nem is fog tudni róla senki? Ugye… köt az orvosi titoktartás? Elég blamázs, hogy egy kutyus leharapta az ujjamat – grimaszolt szégyenkezőn – nem szeretném, ha mások tudnának róla. – Ja, hát elég ciki, de bízott benne, hogy Maeve tud és akar is titkot tartani, elvégre valami turpisság már jó ideje gyötri a lelkét anélkül, hogy a jegyesének kitálalt volna. Persze kölcsönös, mert Balthazar is titkol valamit a nőstény elől. Belegondolni is mókás milyen csodás házasság lesz az ilyen kapcsolatból. – Mint az átlag? – nézett a lányra kissé értetlenül. – Nem hiszem, elvégre morf vagyok, nem troll – Sura vérvonalába tartozók gyógyulnak gyorsabban az átlagnál nem a morfok, ellenben, hogy Anguta tényleg gyorsabban regenerálódik azt meg nem tudhatta Maeve, hacsak Lesterrel össze nem futva el nem beszélgettek Jasonról, ami tekintve a nőstény reakcióit teljességgel kizárható. - Már nem annyira fáj, és egyébként sem férfihoz illő egy szép hölgy társaságában picsogni – vigyorodott el szélesen. Ha akarja, veheti ügyetlen bókolási kísérletnek is, sohasem árt, ha az orvost, akin a fáradság jelei szemmel láthatóak, kicsit felvidítják. – Amúgy ilyen még nem történt, de szoktak balesetek érni – vonta meg kissé a vállát. – Fairbanksba jövet például beleestem a Chenába és mindenemet elvitte a víz – nevetett fel könnyedén. – Mondjuk ott szerencsére nem sérültem meg, csak semmim sem maradt utána – nehéz is volt így az első pár nap, de átvészelte komolyabb probléma nélkül. Jason bólintott, amikor Maeve kis türelmet kérve elhagyta a helyiséget, majd ásítva széjjel nézett. Elkezdhetne kutakodni, de semmit sem találna valószínűleg, elvégre a személyes titkokat nem szokták feljegyezni, vagy ha igen, nem egy túlságosan sebezhető irodában szokták tárolni, hogy bárki kedvére megleshesse. Egyébként sem lenne elég ideje mindent megnézni, így kár szaglenyomatot hagyni, hogy merre trappolt, amíg a lány odakint ügyködött. Türelmesen várt, miközben unalmában elkezdte a lelógó ujjat piszkálgatni. Minden egyes szívverésére tompán lüktető fájdalmat érzett, de igazából már nem volt vészes. Még az emberek is képesek az ilyen sérüléseket zokszó nélkül viselni, egy farkas pedig csak jobb kell, hogy legyen fájdalomtűrés terén egy halandónál. Amikor a lány visszatért egy lámpát közelebb helyezett, majd elkezdte tisztogatni a sebet. Na az már tényleg fájt, aminek hatására Jason arca kissé megfeszült, de hangot nem adott ki, csak érezhetően súlyosabbakat lélegzett. A jegyes téma viszont kezdte elterelni a fertőtlenítésről a figyelmét. – Idegesítőnek tartják? – kérdezte miközben ijedt tekintettel figyelte az orvosi beavatkozást. – Nem, nem… igazán nem kell – rázta a fejét a fájdalomcsillapító említésére. Amúgy sem igazán hatna, legalább morfiumot kellene beléfecskendezni, hogy érezze fájdalmának tompulását, amit meg Maeve nem valószínű, hogy adna neki. Hm… semmi sem végleges? Néhány apró szó, és Anguta máris kombinálni kezdett. Balthazar kisemmizésétől kezdve, a láb alól eltevésig egészen az esküvőn való faképnél hagyásig. Lehet, hogy régi sérelmét úgy akarja megtorolni, hogy az esküvőn igen helyett nemet mond, aztán végignézi a másik összeroppanását? Bosszúnak jó, bár Anguta pont ilyen cselszövéssel még nem élt, de határozottan tetszett neki a gondolat. Sajnálta persze, hogy a lánynak fel volt húzva a pajzsa, ami egyébként is gyanús állapot, elvégre a legtöbben hagynak egy kis rést, már csak a telepatikus gondolatok fogadásának lehetősége végett is, de Maeve teljesen bezárt. Könnyedén feltörhetné pajzsának minden egyes szegletét, de egyáltalán nem akart ilyet tenni. Ugyan, abban mi lenne a szórakoztató? – Ah… értem – a probléma az, hogy nem értette, csak találgatott, de persze így illik válaszolni, és nem értetlenkedni, hogy mit is ért az alatt, hogy semmi sem végleges. – Nem, nem… vagyis, hát, ha meghívtok, elmegyek, de nem szeretnék a terhetekre lenni. Nem azért mondtam, csak láttam a videót rólatok… és ott olyan boldognak tűntetek, mintha minél hamarabb meg akarnátok ejteni a dolgot. – Jason nézegetni kezdte jódozott ujjának mindkét felét. Remélhetőleg vissza tudja jól varrni, de ha nem, majd leharapja és hagyja, hogy újra kinőjön.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kicsit hitetlenkedve hallgattam a meséjét, de nem szóltam közbe, hiszen mi értelme lett volna? Nem voltam ott, hogy megcáfoljam, és ha kicsit több lehetőséget adok az energiáknak akkor se hiszem, hogy feltűnt volna, hogy kamuzik-e, vagy nem. Szóval inkább továbbra is fenntartottam a pajzsomat és nem csak ellene irányult, hanem a legtöbb esetben így viszonyultam a farkasokhoz. Bizalmatlan voltam, ezen nincs mit szépíteni. - A legtöbb kutya ártatlannak tűnik, de eléggé veszélyesek tudnak lenni, ha valaki felhúzza őket. – bár még mindig furcsálltam, hogy egy farkasra mert volna támadni egy kutya, hiszen azért az állatok megérzik azt, hogy nem egyszerű emberek vagyunk és a farkasok inkább a vezérek a kutyákkal szemben, de legyen, ha ő ehhez ragaszkodik. – Nos, szerintem az attól függ, hogy milyen farkasról beszélünk. Mert ha egyik társunkat húztad fel, akkor nem kizárt, hogy szívesen leharapta volna az ujjadat. – teszem hozzá oly könnyedén, mintha az időjárásról beszélgetnénk. Főleg, ha abból indulok ki, hogy Darim és Horatio mit művelt egymással... Nem kell attól tartani, hogy esetleg bárki meghallja, ha fülelne valaki, az szerintem mind a kettőnknek feltűnne, de itt amúgy se divat ez a dolog. Szerintem a múltkori dolog után meg pláne nem próbálná meg senki se kihallgatni azt, ami itt történik. - Ohh, szóval ennyire érdekel mások véleménye? – pillantottam rá kíváncsian, miközben kicsit feljebb is vontam a szemöldökömet. Fura, hogy mennyire képesek egyesek adni mások véleményére, pedig előbb inkább a sajátjukra kellene, aztán másokéra. Legalábbis véleményem szerint. – Nincs mitől tartanod, nem fogom elmondani senkinek se. Az orvosi titoktartás még erre is vonatkozik, még ha nem is készül rólad feljegyzés. – jegyzem meg egy barátságos mosoly keretében. Nem kell nekem szomorú fejeket vágni, ezt az egy dolgot teljesen komolyan veszem az életemben. Sose szegném meg az eskümet, ahogyan nem is viccelek soha, ha a munkámról van szó. Szavaira akár illik, akár nem, de elkuncogom magamat, majd egy szőke tincset tűrök a fülem mögé, hogy ne zavarjon. – Nem így értettem, hanem az átlag alatt az embereket értettem, azokat, akik idejárnak és nem gyógyulnak gyorsabban, mint a normális emberek. – szólalok meg végül, mikor sikerül megtalálnom a hangomat, de legalább még egy dolgot tudok most már, hogy ő morf. Azt nem tudom, hogy ő sejti e, hogy melyik vérvonalat képviselem vagy nem, de nem is igazán érdekelt ez a része. S erről újra eszembe jutott a Rocky és Teremtőmmel való találkozás. Vele is beszélnem kellene, de eddig mindent elkövettem, hogy elkerüljem a hímet, de sokáig már nem lesz rá lehetőségem. - A legtöbb beteget ez nem szokta érdekelni, de… - viszont a mondatot inkább nem fejeztem be. Elharaptam a végét, hiszen nem kell mindent túlmagyarázni. A hím szavaira pedig felkaptam a fejemet és sikerült újra elnevetnem magamat. Pedig nem illik másik szerencsétlenségein nevetni, de most még se bírtam megállni a dolgot. – Sajnálom, nem akartam kinevetni, de ez annyira képtelenség és abszurd dolog. Mármint olyan, mintha valami könyvből vette volna az ötletet. De gondolom azóta sikerült mindent pótolni. – jegyzem meg a végét már barátságosabban, hiszen elején még egy-két nevetést sikerül elejtenem, de tényleg olyan volt, mintha valami eszement könyvből olvasott volna fel, vagy azt alakította volna át a saját történetévé. Persze, tudom jól, hogy vannak igazán peches emberek, de akkor is elég abszurdnak tűnt, hogy egy farkassal ilyen megessen. Rövid időre eltűntem, hiszen én se tartok mindent az irodámban, mert egy ilyen beavatkozást vagy a sürgősségin látunk el, vagy a műtőben. Attól függ, hogy mennyire súlyos, az irodámban inkább csak kontrollra szoktak jönni az emberek, vagy én vonulok vissza pihenni, ha túlórázni kell és kell egy kis szusszanás és egyedüllét. Amint visszaértem neki is álltam a sebet kitisztítani, hiszen jobb biztosra menni, meg a tiszta sebet könnyebb is összevarrni, meg legalább nem lóg ki semmise belőle. Hallottam, hogy súlyosabban lélegzik, talán pontosan ezért is ajánlottam fel a fájdalom csillapítót nem sokkal később, de persze előtte még néhány szó eset Balthazar-ról is. - Ezt talán másoktól kellene megkérdezned, hogy mit gondolnak róla. De ismerve a legtöbb embert nem biztos, hogy mindig díjazzák a humorát. Pedig mellette aztán nem lehet unatkozni. – s ajkaim apró mosolyra húzódtak az utolsó gondolatra, hiszen tényleg igaz volt. Sose unatkoztam mellette és mindig sikerült valami extrém hülyeséget kitalálnunk. Na meg vele jól el lehetett ütni az időt. – Rendben, de ha meggondolnád közben magad nyugodtan szólj. – pillantok rá komolyan, majd amikor meglátom az arckifejezését, akkor megrázom a fejemet. – Nem kell aggódni, nem rajtad fogok gyakorolni. Nem ez az első eset, láttam már hasonló sérülést. – a hangom barátságosan csendül és biztatóan. Amikor pedig az esküvő kerül szóba, akkor megpróbálom rövidre zárni a témát, hiszen kár erről beszélni. Nem hiszem, hogy eljutnánk odáig. S az se érdekel, hogy amiatt, hogy a pajzsom fel van húzva gyanússá válik az egész válaszom. Eddig is fel volt, így kár ezen izgulnom vagy túl gondolnom. - Nem hiszem, hogy a terhünkre lennél, s amúgy se hiszem, hogy ki akarná zárni a falkát egy ilyen ünnepségről. Aki akar szerintem majd eljön, de semmi se lesz kötelező, de ez még messze van, így kár ezen gondolkozni. – pillantok rá komolyan, majd el is kezdem összezavarni az ujját, ha esetleg megpróbálná elrántani, akkor a másik kezemmel megfogom a kezét, hogy megállítsam és még meg is rázom a fejemet, majd egy „aha” szökik ki a torkomon. Az a hülye videó. – Azt szerintem elég sokan látták, s miért is tűnnénk másnak, ha egyszer szeretjük egymást? – pillantottam kérdőn a hímre, s egyáltalán nem tetszett, hogy ennyit kérdezősködik, de legyen. Mondhatok féligazságokat, így annyira nem lesz gyanús a dolog. Majd visszafordultam az ujjához és folytattam tovább a műveletet.
Kezdőlap
//
