Az utolsó ruhadarabot is magamra kapva ráztam le vállaimról Eugéne kezeit, miközben szemei villámokat szórva fúródtak kék tekintetébe.
- Már megint itt tartunk!? Még hányszor, és hányféleképp mondjam el neked, hogy soha nem leszek a beteged? Miért nem fogod fel, hogy nincs szükségem arra, hogy egy székben ülve beszéljek a személyes dolgaimról? Se Neked, Se annak a nőnek, se senki olyannak, akinek Én nem akarok. Se akkor… és most se akarom, hogy kezelj! Nem vagy a pszichiáterem, és nem is leszel… és ha így állsz hozzám, nem szólok hozzád egy szót sem, mert nem tűröm, hogy analizálj!
Ahogy nincs szükségem senki felügyeletére sem, pláne anyáméra nem!
Csak azért, mert nem vagyok hajlandó szóba állni azzal a nőszeméllyel, már súlyos depressziós, és önveszélyes vagyok?
Belementem ebbe az egészbe, mert ez tűnt akkor a könnyebbik és a kényelmesebbik útnak. Eljárok azokra a rohadt kezelésekre, de nem vagyok köteles csevegni. Ott vagyok, mindig ott voltam. Néha egy kicsit késtem, de dolgozó nő vagyok… előfordul.
Talán egyeseknek szükségük van rá, hogy kiönthessék a lelküket, és elsírhassák a bánatukat, de nekem nincs szükségem rá. Miért nem bírod felfogni? Nekem nincs erre szükségem!
Kaptam fel a táskámat, és indultam meg rohamléptekkel az ajtó felé. Abban a pillanatban, ahogy felrántottam a kilincset, és ki akadtam volna lépni a folyosóra, Mrs Loundre-val találtam magam szembe. Szűkszavúan köszöntöttem.
- Üdvözlöm, Erin. Látom, már jobban van.
Mért végig, látszólag nem véve tudomást arról, hogy a jelek szerint épp távozni készültem. Nem hagyott lehetőséget arra, hogy kilépjek a kórteremből, mert felém lépve arra ösztönzött, hogy hátráljak el az ajtótl.
Belépve pillantása Eugéne-re siklott.
- Eugéne.
Vontam meg enyhén ősz szemöldökét. Ha eddig még nem sejtette volna, hogy valami közöttünk, ami túlmutat a szakmai kapcsolaton, akkor most már egyértelművé vált számára. Eugéne-en még látszott az indulat, ahogy rajtam is… illetve az is árulkodó volt, hogy még mindig itt volt velem a kórházban.
Mérgesen fontam össze magam előtt mindkét karomat, majd felültem az ágy szélére, háttal Eugéne-nek.
A pszichológus Eugéne után szólt, aki láthatólag kettesben akart hagyni minket.
- Maradnál?
Kérdésnek hangzott, de burkolt felszólítás volt.
A pszichológusra pillantottam, majd róla Eugéne-re.
- Nincs erre semmi szükség.
Mondtam kurtán.
- Szerintem van.
Eresztett meg felém egy mosolyt a nő, ami megint úgy tűnt, mintha az arcára fagyott volna.
Könnyednek ható mozdulattal intett mellém, hogy Eugéne foglaljon csak helyet, majd ő maga leült a fotelbe.
- Megtudhatnám, hogy mi folyik kettejük között?
Szegezte nekem a kérdést, mire megfeszült az állkapcsom, és összeszorítottam az ajkaimat. Nem szóltam egy szót sem, de szívem szerint a nő képébe üvöltöttem volna, hogy reménytelenül szeretem ezt a kiállhatatlan alakot, viszont féltem attól, hogy tönkre teszem Eugéne nevét a szakmában, ezért még ha nehéz is volt, de visszafogtam magam.
- Erin.
Sóhajtott.
- Aggódunk magáért. Ha nem kezd el beszélgetni velem, nem fogok tudni segíteni Önnek. Meg is halhatott volna tegnap, ha úgy lett volna rosszul, hogy nincs segítség a közelében. Felfogta ezt?
- Igen, fel.
Feleltem halkan szűrve a válaszomat a fogaim között.
- Szeretnék hazamenni.
Mrs Loundre pillantásra Eugéne-re vándorolt ismételten.
- Te voltál itt vele. Ha beleegyezek abba, hogy elhagyja a kórházat, véleményed szerint milyen következményekkel fog járni?
Összevontam a szemöldökömet. Eugéne-re pillantottam. Nem értettem, hogy ezt most miért kell… ráadásul miért előttem? Miért nem tudja négyszemközt kikérni a véleményét?

Dühösen engedve el a szónokló nőt vágott szavába!
- Az Istenért Erin! Nem akarok a pszichiátered lenni. Hát mért nem vagy képes felfogni?! Nem hogy nem akarok, nem is tudok az lenni. És szakadj már le erről az analizálásról. Én is ember vagyok. Lefeküdtem veled, nem is egyszer. Nem azt analizálom, hogy mi van a kis lelkedben, hanem azt, hogy mi van a bugyidban. Az Istenit! – fordult el dühösen, nem értve mért ennyire nehéz ez.
- Segítségre van szükséged. És ha dacoskodsz, csak hosszabb és fájdalmasabb lesz. Nem csak arra köteleztek, hogy járj oda. Hanem arra is, hogy gyógyulj! De most már nem a jogsid forog kockán. Ha azt látják, hogy veszélyezteted magad, és nem működsz együtt, ide fogják rángatni az anyádat! Felfogtad? Az anyádat! – ez a szó volt a fenyegetés, nem más. Bizonyosan folytatták volna a veszekedést, ha nem toppan be az idősödő, kényszervigyorral bíró nő, ki gyorsan mérve fel a helyzetet vonta le a megfelelő konzekvenciát. Habár szíve szerint távozott volna nem csak a tehetetlenség szülte düh miatt, jól tudta, hogy a kolléga nem hülye. Szavaira biccentve lépett vissza az ablakhoz, majd zsebre dugva kezét dőlt neki a párkánynak. A nő egyenes volt, és a kérdés érthető. Mikor Erin kimondatlan szavai dühös villámként csaptak ki tekintetéből, Eugéne válaszolt. Mindenféle ferdítés nélkül közölt aez egyszerű valóságot.
- Beleszerettem a betegembe. – tartotta az idősebb kolléga tekintetét, kit nem ért meglepetésként a közlés. – Amikor erre rájöttem, megbeszélve vele, azonnal elálltam a gyógykezelésétől, és már más minőségben találkoztunk. – a nő helyeslően bólintott. Nem volt tűzrevaló az, aki beleszeretett a kliensbe. A pszichiáter is ember, azonban ha tovább kezelte volna, az valóban hiba lett volna. A nő nem ítélkezett, helyette feltette a következő kérdést, mire a férfi habozás nélkül felelt.
- Véleményem szerint ameddig nem képes az együttműködésre, addig habár nem akarattal, de mérsékelten veszélyt jelent magára, ami ha eltekintenénk a fizikai állapotától, nem lenne égbekiáltó, azonban jelen esetben végzetes is lehet. – tolta be a tőrt markolatig a nő lapockái közé. Mrs. Laudre mérlegelve a szavakat bólintott, majd újra kollégájára pillantott.
- Örülök, hogy az ítélőképessége a helyzet ellenére a helyén van. Kérem, hagyjon magunkra. – Eugéne csak megértően bólintott, majd kilépve az ajtón fújta ki a mélyen bennszakadt levegőt. Jól tudta, hogy most húzta le a nővel lehetséges utolsó esélyét a csatornába.

- Nos, Erin! Őszinte leszek. Dr. Fortier egy jó szakember, és sajnos igazat kell, hogy adjak neki. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a kórházi környezet bármit is segítene az állapotán. Önnek jelenleg biztonságra van szüksége. Olyan emberek közt, olyan ember mellett, aki figyel magára, és akinek képes elfogadni a szavát. Nem kívánom önt korlátozni, és meg kell értenie, hogy ugyanaz a végcélunk. Megszabadulni egymástól. Így azt tudom felajánlani, hogy amennyiben egy rokona, vagy akár a kedvese… - szándékosan nem mondta ki a doktor nevét. - …aláírja a papírokat, hogy felelősséget vállal önért, és továbbra is heti kétszer ellátogat hozzám, azonban ezentúl együttműködve, azonnal aláírom a távozási papírjait. – fürkészte a nőt válaszra várva.

Tekintetem átugrott Mrs Loundre-ról Eugéne-re, majd teljes döbbenettel és zavartsággal ingattam lassan, nemlegesen a fejem. Próbáltam elcsípni a tekintetét, de nem nézett rám. Arcomat a kezeimbe temetve dőltem előre, majd ujjaim a tarkómra csúsztak, és finoman belemélyedtek a bőrömbe. Miért csinálja ezt magával? Miért teszi ezt?
Nem akartam hallani az orvosi szakvéleményét, nem tartottam fairnek, hogy Mrs Loundre kikéri a véleményét, holott Eugéne már nagyon régóta nem az orvosom… az meg már csak részletkérdés, hogy én soha nem is tartottam annak.
A szavaira nem emeltem rá a tekintetemet, csak a cipőjének az orrát bámultam, miközben éreztem, hogy sós könny gyűlik a szemeimbe. Fájtak a szavai, mellbevágó érzés volt, amit egyáltalán nem akartam hallani, mégis rá lettem kényszerítve, hogy halljam.
Az ajtó csukódására összerezzentem, majd lassan felpillantottam a pszichológusra.
- Rendben. Együttműködök.
Bólintottam kurtán. Mrs Loundre felkelt a fotelből, majd tenyerét finoman a vállamra helyezte.
- Ne haragudjon rá azért, mert törődik Önnel. Akivel törődünk, az fontos nekünk, és féltjük. Ha emiatt érzett gátat, és nem akart velem beszélgetni... nem kell aggódnia Erin. Ami itt elhangzott, az hármunk között marad. Bízzon bennem, hogy segíthessek Önnek. Várom a következő kezelésen. Igyon és egyen eleget. A gyógyszert pedig pontosan szedje.
Aláírta a zárójelentésemet, majd letéve az ágy melletti kis asztalra indult el az ajtó felé.
Ahogy magamra maradtam, megsemmisülten dőltem le az ágyra… lábaimat felhúzva magam mellé törtem ki zokogásban, minek hangjait a kórházi pecséttel ellátott párnába fojtottam.

Mrs Loundre megértő mosollyal az arcán lépett Eugéne-hez.
- Visszamehetsz.
Érintette meg röviden a férfi vállát, majd hagyta magukra őket. Innentől a dolgok alakulása már kettejükön múlott.

Mélyen szívva be a kinti hideg levegőt, erőltetett nyugalmat magára, majd nehézkesen fordulva újra a kórház felé, lépett be ismét az épületbe. Mielőtt újra benyitott volna az ajtón, átgondolta az eshetőségeket, és a lehetséges reakciók sorát. Végül megadva magát az elkerülhetetlennek nyomta le a kilincset, majd belépve csukta be maga mögött az ajtót. Léptei az ágyon összehúzódó, aprócska nő felé vitték, majd megállva mellette nézte egy végtelennek tűnő percig, mielőtt gyengéden simogatva meg a hátát nyúlt volna a keskeny válla alá, és óvatosan emelte volna fel ülő helyzetbe, hogy aztán mellé ülve magához vonhassa.
- Hagyd, hogy segítsek. – kérte. -  Nem mint a pszichológusod, még csak nem is mint szakember…- futottak ujjai a nő tincsei közé. -…csak valaki, aki aggódik érted. És aki még mindig tartozik egy interjúval. – feszült ajka a szőke tincsek közé, majd halántékára, hogy lejjebb hajolva elérje a szem nyirkos hajlatát.
- Hívjam a bátyádat? – zárta ki a körből az anyját, mi egyértelműen rossz ötlet lett volna.  Vagy bárki mást, aki felvállalja, és akit te is szeretnél? – zárta ki magát a körből, egyértelműen tudva, hogy állásfoglalása után ő lesz az utolsó, aki szóba jöhet.                                                                                    

Minden keserűségemet belesírtam a párnámba. A stressz és az ijedtség lassan töredezve omlott le rólam. Bár igyekeztem nem kimutatni – még magamnak sem – de megviselt, hogy csak ennyin múlhat az életem. Egy… vagy néhány kihagyott gyógyszer. Most már mindig így lesz, s most már végre tudomást kéne vennem róla, hogy ez nem egy átmeneti, hanem végleges állapot.
Kimondhatatlanul szíven ütöttek Eugéne szavai, de ahogy egyre több percet töltöttem egyedül a kórteremben, be kellett látnom, hogy a pszichológusnak igaza van. Eugéne aggódik értem, és csak jót akar nekem, még ha nekem nem is tetszik az, hogy rezzenéstelenül az arcomba vágta a véleményét.
Azért tette, amiért én megfeszített állkapoccsal, de megtagadtam a választ a nőtől. Féltésből.
Csak annyi a különbség közöttünk, hogy míg ő kíméletlenül próbálván észhez téríteni szavaival… addig én hallgatásba vonulok, és magamba fojtom mindazt, amiről úgy gondolom, hogy esetleg árthatnék.
A sírás eléggé kimerített, s talán el is aludtam volna, ha nem hallom meg az ajtó nyílódását. Kiszáradt ajkaim közül halk sóhaj szakadt fel, majd hagytam, hogy az erős férfikezek felhúzzanak. Úgy dőltem neki, mint egy élettelen rongybaba, és rezzenéstelen tekintettel bámultam magam elé.
Nem szólaltam meg jó néhány percig, csak nagyon lassan… nehézkesen mozdulva emeltem fel a kezem, és húztam az ölembe a táblára csatolt zárójelentést.
- Miért?
Csuklott el a hangom egy pillanatra. Végignyaltam kiszáradt ajkaimon, de a nyelvem száraz volt, akárcsak ajkaim.
- Miért mondtad neki azt, hogy…
Fehéredtek el ujjaim, ahogy összezavarodva megszorítottam a táblát.
- ...azt, hogy belém szerettél?
Emeltem fel lassan a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Szembogaram feldúltan vibrált.
- Ha így van… azt akarom, hogy te írd alá… Csak te.

- Azt mondtam,  amit abban a helyzetben mondanom kellett. – tűnhettek végtelenül ridegnek szavai, de a nő hátát simító érintése az ellenkezőjét sugallta. Hosszú pillanatokig bámulta az ölébe fektetett papírt, majd nehézkesen mozdulva ragadta meg a rátűzött tollat.
- Járni fogsz Mrs. Loudrehoz. Nincs ellenállás, és nincs hiszti. Rendszeresen eszel! Iszol eleget, és nem mászkálsz szektagyűlésekre. Sőt, ezzel a szektavőlegényeddel sehová nem jársz! Adod az injekciódat, és szólsz ha nem érzed jól magad.  – sorolta a feltételeket. – …és abban a pillanatban, ahogy bármelyikkel nem vagyok megelégedve, magam hívom fel az anyádat, és garantáltan New Yorkig toloncoltatlak vele. – nyúlt a nő álla alá, hogy a szemébe nézve lássa a másik, hogy szemernyi humor sem bujkál a szavai mögött. Hogy Erin egy kölyöknek érezhette magát a szavak nyomán? Bizonyára. Ez is volt a cél. Aki lázadó kamaszként viselkedik, azzal lázadó kamaszként bánik a környezet.
- Helyes! – morogta, majd lendületes betűkkel kanyarította alá a nevét, és tolta az egészet az éjjeliszekrényre.
- Tűnjünk el innen. Lassan én is depressziós leszek ettől a helytől. Gyere… - húzta magával a nőt, ahogy felállt. – Hazaviszlek!

Épp nyitotta volna a nőnek a kocsiajtót, mikor az ismerős hanghoz a hátán simító érintés is társult.
- Selia. – fordult felé, majd a nő mozdulatára maga is csókot ejtett az ízlésesen sminkelt arcra. Derékig érő hullámos tincseit természetes könnyedséggel seperte el válláról, majd eltávolodva a férfitól pillantott Erinre.
- Szia. – jött a következő puszi kör, ami sokkal gyorsabb és sokkal érintésmentesebb volt. – Csak nem beteg vagy? – húzta el sajnálkozva a száját, ahogy a sápadt nőre pillantott.
- Mit csinálsz erre Sil? – vont össze szemöldökét a férfi, jól tudva, hogy a nő a város másik szélén lakik.
- Felixékkel ebédelek. Be akar mutatni valami helyes dokinak. – mosolyodott el, magyarázatot is adva az amúgy sem elhanyagolható, de jelen pillanatban valóban tökéletese kinézetének.
- Felix mióta játszik kerítőt? Nincs elég melója? – mosolyodott el Eugéne.
- Végül is neked is ő mutatott be…ebből adódóan azt hiszem, a legjobbat már ellőtte. – villantak a hófehér apró gyöngyfogak a tökéletes mosolyban. Eugéne keserédes mosolya csak egy pillanat töredékére futott át ajkain, majd intett a kórház felé.
- Na hess, mert lekésed a tökéletes lovagot. – a nő tekintete Erinre futott, majd megvonva vállát, minden harag nélkül vonta le a saját konzekvenciáját.
- Azt hiszem, az már lekéstem…legalábbis…
- Selia! – elég volt a névre nyomot hangsúly, hogy a nő ne fejezze meg a mondatot.
- Rohantam. Holnap? – pillantott elnézést kérő mosollyal még a férfira.
- Basszus…mit beszéltünk meg?
- Eugéne, ne csináld! Már beharangoztam.
- Óh… - sóhajtott a férfi. – Tíz óra, igaz? – a nő csak bólintott, majd még odaszökkenve cuppant a puszi a férfi arcán, azonban ezúttal Erint kihagyta a szórásból.
- Kékbe gyere. Az a kedvencem. – kacsintott pajkosan, majd csak Erin felé intve kopogott el a bordó körömcipőben.

Sokatmondóan húztam el a számat.
Az érintésnek és mozdulatnak engedelmeskedve pillantottam fel Eugéne szemeibe.
- Larry a kollégám. Ha a főnök közös feladatot ad ki, az ellen még Te sem tehetsz semmit.
Szögeztem le, hogy tisztában legyen vele: ez nem rajtam, és nem is rajta múlik. Ha rajtam múlt volna, ez az egész meg se történik, mert ott maradtam volna a szerkesztőségben… folytatva a csokor érkezésekor félbehagyott feladatomat. Egyetlen motiváció volt arra, hogy Larry-val tartsak, az pedig a főnök utasítása varázsszó.
- Szólni fogok, ha valami gond van.
Mondtam kelletlenül. Nincs más választásom igazság szerint. Nem akarok visszamenni New Yorkba, pláne nem anyámmal! Jackie-nek pedig így is van elég dolga, és gondja. Indul a szezon, rengeteg edzést tart, tárgyal a szponzorokkal… próbál bepótolni 9 elveszett évet a lányával.
A tábla után pillantok, ami aláírva csusszan az asztalra, majd halkan felsóhajtok.
Összeszedem magam, a papírokat pedig kifelé menet leadom az illetékesnek.

A táskámban kutatok a mobilom után, hogy megnézzem kerestek-e már a szerkesztőségből, de sehol nem találom. Épp kérném Eugéne-t, hogy csörgessen rám, amikor Selia terem mellettünk a semmiből.
Fáradt tekintettel mérem végig, ujjaimmal a kocsi oldalának támaszkodok.
- Szia.
Viszonoztam az érintőleges puszikat. Hogy én mennyire „szeretem” ezt a nőt! Mély lélegzetet veszek a kérdésre, ami inkább tűnt nekem egy amolyan burkolt „szarul nézel ki” kijelentésnek – amivel amúgy tisztában vagyok én is, de nem hiányzik, hogy pont Ő dörgölje az orrom alá. Szóval kedélyes mosolyt varázsolok az arcomra, és úgy felelek.
- Nem, minden rendben… de köszönöm kérdésed!
Elfordultam, és amíg társalogtak, próbáltam kivonni magam az egészből, amire tökéletes ürügyet szolgáltatott a telefonom keresése. A női táskák feneketlensége időnként komolyan idegesítő tud lenni.
- Szép napot!
Fordultam félig Selia felé, aztán Eugéne-re pillantottam, amint kettesben maradtunk.
- Figyelj, meg tudnál csörgetni? Nem találom a mobilomat, pedig nálam kéne lennie.
Tapogattam végig a zsebeimet is, noha oda ritkán szoktam tenni. Mindig a táskámban tartom, ha megyek valahova.
- ERIN!
A kiáltás az épület felől érkezett. Larry rohant át a parkolón a főbejárat irányából. Kétoldalt lobogott szétnyitott kabátja.
- Üdv.
Pillantott futólag Eugéne-re, aztán alaposan végigmért.
- Majdnem elkerültük egymást! Jól vagy? Mondták odabent, hogy épp az imént engedtek el…
- Igen. Most már minden rendben, Larry. Köszönöm, hogy behoztál.
Mosolyogtam rá őszinte hálával. Mrs. Loudrenak igaza volt. Ha nincs velem ott valaki, amikor rosszul vagyok, akkor már nem élnék.
- Ugyan. Bármikor! Mármint nem úgy értem, hogy még szeretném, ha ilyenre sor kerülne, csak tudod… szívesen segítek bármiben. Számíthatsz rám! Apropó! A fél szerkesztőség agyára ment a folyton csörgő telefonod. Gondoltam utánad hozom, biztos fontos hívást vártál.
Húzta elő a zsebéből a mobilomat, majd mosolyogva átnyújtotta. Már csak egy akksi jel világított rajta, és a kijelzőn valóban… 18 nem fogadott hívás jelzése, és 2 kis boríték villogott.
- Hűha… köszi…
- Kimentettelek. Ma beszéltem Teddel... azt mondtam neki, hogy hatalmas hatást gyakorolt rád ami történt, és a rosszulléted is emiatt volt többek között.
- Többek között?
Vontam össze gyanakodva a szemöldökömet, mire vigyorogva bólintott.
- Terhes vagy. Emiatt nem fogsz tudni eljárni a találkozókra. A gyerekünknek meg akarjuk adni az esélyt, hogyha úgy érzi majd, idővel ő is csatlakozzon a hívők közé. Megértették... és kaptál haladékot a csatlakozásra. Én viszont bent vagyok! Meglesz a cikk édesem!
Tört ki belőle már-már gyermeki örömujjongás, ahogy egy pillanatra magához szorítva átölelt. Hogy véletlenül, vagy direkt hagyta figyelmen kívül Eugéne jelenlétét mindvégig, az rejtély.

Unottan nézve végig a jelenetet várta meg az ölelés végét, majd fáradtan sóhajtott.
- Remek. Most hogy mindenki megkapta a neki járó helyet a történetben… - hasította fel a fiatal újságíró torkát a pengeéles cinizmus. - …hazavinném a hölgyet.  – nyitotta ki az anyósülés ajtaját.
- Mért gondolja, hogy rossz ember vagyok? – pillantott rá Larry, ahogy Erin mögött becsukódott az ajtó. Eugéne hideg tekintete a férfira futott, majd megindulva a másik oldal felé, válaszolt még.
- Nem gondolom! – szállt be a Volvoba, majd nem foglalkozva a még mindig a kocsi mellett álló értetlen sajtóssal, indította a motort, és tolatott ki. Nem tette szóvá a közjátékot, ahogy azt sem, hogy Larry baromi veszélyes vizekre evezett a cikk miatt.
- Mit akarsz vacsorázni? Valahol veszünk neked valamit, amit szívesen ennél, mert gondolom nem vár otthon meleg étel. – morogta, majd ha a nőnek volt kívánsága, akkor arra kanyarodott, ha meg nem, akkor ő döntött. Húsz perccel később az autó lefékezett a nő lakása előtt. Eugéne a kezébe adva a gondosan becsomagolt vacsorát, ingatta meg a fejét.
- Hihetetlenül dühös vagyok rád. – mondta ki végül, de hangja higgadtan csengett. – És magamra is. – vett mély levegőt, majd fújta ki lassan.
- Fogalmam sincs mit kezdjek veled. Az egyik felem majd megőrül, úgy kíván, a másik meg elverne, mint egy rossz gyereket. A tudatom az ordítja, hogy azzal teszem a legjobbat, ha a lehető legtávolabb maradok tőled, miközben legszívesebben hazavinnélek. – célzott a saját lakására. – Tudom, hogy rossz hatással vagyok rád, hogy megfertőzlek az elcseszett életemmel, de ha nem vagyok veled… - intett a nőre és jelen állapotára. - …az se sokkal jobb. – morogta.
- Mi a francot kezdjek veled? – pillantott a nőre tanácstalanul.

Elköszönve Larrytől ültem be az anyósülésre, s miközben bekötöttem magam, feloldottam a telefonom képernyőzárját.
Két hívás az anyámtól volt – milyen meglepő -, míg a maradék tizenhat ismeretlen számról érkezett. Összevontam a szemöldökömet, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán Sergei volt az, aki ismét megpróbált velem kapcsolatba lépni.
Az SMS-eket már nem nyitottam meg, mert Eugéne beült mellém, és a telefont a táskámba csúsztatva intettem még egyszer búcsút a kocsi mellett ácsorgó kollégának.
- Jégkrémet.
Vágtam rá, majd Eugéne-re pillantottam és megvontam a vállaimat. Ja, hogy meleg étel…
- Mindegy. Bármi jó lesz, ami útba esik.
Mosolyogtam rá. Igazából nincs semmi, amit most kifejezetten kívánnék, szóval lényegében tényleg teljesen mindegy, hogy mit fogok enni. Csak arra kell odafigyelni, hogy ne tartalmazzon olyan alapanyagot, ami elősegíti vagy fokozza a vér sűrűségét.
- Köszi.
Vettem át a papírzacskóba csomagolt ételt, ami még mindig annyira meleg volt, hogy a csomagoláson keresztül is érezhető volt a hője.
Elhúztam a számat.
- Ne legyél dühös.
Szólaltam meg halkan. Nem akarom, hogy miattam mérgelődjön. Majdnem hozzátettem, hogy nem ér annyit ez az egész, de még idejében tettem féket a nyelvemre. Lelki szemeim előtt felderengett a jelenet, ahogy ezt hallva már tárcsázza is anyám telefonját.
Akaratlanul is elmosolyodtam a szavaira.
- Akkor legyél velem.
Futtattam ujjaimat az arcára, végigsimítva egy… a szeme alatt húzódó kis ráncon. A kék szemeket fürkészve haraptam be ajkamat, majd finoman elhúzódva indultam el a bejárat irányába.
Ujjaim végigzongorázták a kapunyitó panelt, majd az ajtó halk elektromos zizegéssel engedett bebocsátást az épületbe.

// Két tűz között - Becca, Egon & Jay //

At the edge of the night
There's still a light that gleams

Beyond my wildest
Beyond my wildest dreams
Beyond my wildest dreams
Beyond my wildest dreams
I've been with you

A gyomra hatalmasat korgott. Nem nyitotta ki a szemét, de úgy érezte, mintha ébren lenne. Ezt a felbukkanó szagokból tudta talán leginkább megállapítani, és abból, hogy üres a hasa. A fájdalom hol tompán, hol élesebben mart hasfalába. Nehezen akaródzott kinyílni a szeme, mintha az makacsul visszafelé akarta volna tuszkolni az alvásba, és Egon talán hajlamos is lett volna rá, ha nem érezte volna a kínzó éhséget, plusz étel íncsiklandó szagát a levegőben terjengeni. Marhapörkölt. Vagy valamiféle vadé. Lehet, hogy egy szarvast ejtettek el, azok, akiknél jelenleg van. A gondolatra riadtan nyitotta ki a szemét, egy szempillantás alatt visszatódultak emlékei és azoknak hatására Egon teste görcsbe rándult, majd szédülni kezdett, mintha egy nyomult tornádó felkapta volna és végigrepítette volna a fél államon keresztül. Alaszkában persze nincsenek pusztító forgószelek. Attól félt, hogy még mindig Eeyeekalduk lakásában volt, de ahogy szemei égő, hasító fájdalom közepette lüktetve elkezdték felfogni a körülötte lévő dolgokat Egon megnyugodott. A lakban van. Ott, ahol tavaly ápolták a feltámadottakat. Kíváncsivá vált, hogy idén is volt-e feltámadás, vagy halál, de túl fáradtnak (egy heti alvás után) érezte magát ahhoz, hogy ezen agyaljon és inkább a szagokra koncentrált, persze kár volt, mert így még éhesebb lett és gyomra figyelmeztetően felmordult. – Jó… tudom, tudom – motyogta hasának, miközben elnézett oldalra. Infúzió, bekötött jobb kéz… - Ja igen, leszakadt – konstatálta hűvös nyugalommal, közben arra gondolt, hogy biztos kap fájdalomcsillapítót, mert csak apró lüktetést érez jobbja csonkjában. Rohadtul utálta, ha nincs keze és most megint vagy négy hónapig hikomat lesz. Hát baromi jó, gondolta csüggedten, majd épp kezével megtapogatta alfelét. Katétere is van, remek. Azután az is tudatosult benne, hogy a szájában van valami. Lélegeztető? Nem. A fejét elforgatva próbálta megállapítani, aztán rájött, hogy le van dugva egy retkes szonda a torkában és valószínűleg bébipapival táplálják… vagyis tápszerrel. Mennyi ideig volt kiütve? Fájdalmat nem érzett szinte sehol, csak a hasában… talán mégsem kap fájdalomcsillapítót. Infúzió nem volt bekötve neki, de a karja mégsem fájt… ja persze, jött rá hirtelen. Ha napok óta fekszik, akkor valószínűleg a gyógyuló folyamatok kezdték rendbe tenni a sérüléseit, így a karja már jóval kevésbé fájhat. Nyilván csonka kezének elmozdult csontozatát is helyre tették. Bal keze, ahol Eeyeekalduk belemart szintén be volt kötve. Úgy látta életfunkció jelzők nem voltak rákötve. Nem hallotta szívének digitális csipogását, és nem volt a karján óránként felfújódó vérnyomásmérő sem. Nyilván feleslegesnek tartották, hiszen vérfarkas. Nagy baja nem lehet azon kívül, hogy éhen, vagy szomjan hal, na meg, hogy maga alá szarik. Pajzsa félig leeresztett állapotban volt. Nem látott senkit a közelben, hallani hallott persze távoli léptek zaját, amik kintről, és a lak belsejéből érkeztek, de nem igazán volt kedve üvöltözni, így elkezdett játszadozni pajzsával. Teljesen leengedte, majd felhúzta… zárt, nyitott, zárt, nyitott. Egészen addig csinálta, amíg valaki nem jött, hogy megnézze, ki háborgatja a kölykök idegeit. Telepatikusan is üzenhetett volna, de nem akart segítséget kérni, és így, amikor az egyik gyógyító jött hozzá, csak álmatagon motyogva megjegyezte, hogy unatkozott és ezzel múlatta az idejét.
Két óra múlva, már saját ágyának szélén ült. Karjáról le lehetett venni a kötést, a csont és a hús szépen helyre igazodtak, és a gyógyulást könnyíti, ha nincs géz, amibe állandóan bele akar regenerálódni. Rebecca valószínűleg tudja, hogy itt van, igaz nem érezte a szagát, de az orvosi cuccok steril, átható illata sok mindent elnyomott. Nyilván párszor meglátogatta és közben könnyeivel küszködött. A telefonja szétment, amikor az Önzetlennel viaskodott… Alignak viaskodott vele, nyugtatta meg magát. Egon csak ott volt, mint külső szemlélő. Úgy érezte nem kell a mártír közelébe mennie, ha életben akarja még tudni a bestiáját egy darabig. Gyanította, hogy ennyivel nem ússza meg, de most túlságosan lekötötte az öröm, hogy életben van, és nem állt szándékában a jövőre gondolni. Carpe diem! Amíg teheti. Tartalék telefonnal csörgette meg barátnőjét, de a szám nem volt elérhető. Nocsak… Ki lenne kapcsolva? Lehet vizsgázik, vagy csak lemerült a telefonja. Egon felöltözött, lement a lak mindenes faházához, és néhány percnyi kutakodás után felkapott, egy felcsatolható kezet. Sajnos nem elég hosszú az alkar része, de jó lesz. A pulcsijához erősítette a végét, és ránézett. Nem pont az ő színe volt, de az jelen helyzetben nem volt érdekes. A pulcsit úgy igazgatta, hogy nagyjából egy hosszúságú legyen ép kezével a művégtag, amikor csak simán lelógnak a kezei. – Pompás – dörmögte nem túl vidáman. Már csak kesztyűt kellett húzni rá, és a bőrszín probléma is háttérbe szorult. Húsz perccel később Rebecca házának ajtajánál álldogált, kezében a kulccsal és egyre fenyegetőbb balsejtelemmel szívében benyitott a házba. Érezte a szagát, de nem olyan töményen, ahogy annak lennie kellett volna. Napok óta nem volt otthon. Ijedten hőkölt ki a házból, az ajtót csak becsukta, félúton járt a kocsi felé, amikor észbekapott, hogy érdemes lenne bezárni a házikót, nehogy könnyedén ki tudják rámolni. Amanda őrző. Nézett a szomszéd háza felé. Tudnia kell, hová ment. Lehet a Vörös Hold miatt készenlétbe helyezték őket, viszont akkor az informátor sincs otthon. Közelebb lépkedett a házához, aztán óvatosan leengedte a pajzsát és letapogatta a házat. Őrző nyomokat nem találhatott, de emberi kisugárzást igen… de semmi. A ház kongott az ürességtől. Egon ideges léptekkel a kocsija felé iramodott, majd beülve gondolataiba mélyedt. Rebecca telefonja ki van kapcsolva, már legalább tízedik alkalommal hívta őt, de a telefon nem csöngött ki. Kit ismer az őrzők közül? Amandát… és Alicet. Igen. De nem tudja egyikőjük telefonszámát sem. Lassan, de biztosan egy rémkép kúszott a fejébe, amiben Rebecca élettelen teste egy hideg hűtő mélyén, kékre fagyva pihenget. A torka elszorult, majd nyugtatgatta magát, hogy ha baja lenne szóltak volna a falkatársak. Már, ha megtudták, hogy a barátnője elhalálozott. Alignak bárhol lecsaphatott rá, aztán ha volt még ideje el is áshatta. A hullahűtő rozsdamentes acél rémképét, most egy fákkal benőtt, jelöletlen földhányás nyomasztó víziója váltotta fel. Nem… nem. Rázta a fejét konokul. Nem történhetett meg. Csak szép sorjában. Baja esetleg eshetett, de meghalni? Ugyan nevetséges. Kórházak… Fairbanksban nem volt sok, és a számukat is tudta. Bepötyögte a készülékbe, majd az információt kérve érdeklődött Rebecca Morgan felől. Az a fél perc, amíg a vonal túlsó végén egy fiatal nő valószínűleg a számítógépet csapdosta, hogy kiszedje belőle az információt, elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. Közben Egon előre-hátra dülöngélt az ülésben, ajkait véresre harapva. Végül élénken csengő női hang válaszolt, némi együttérzéssel a hangjában. Megkapta a szükséges információt, és ügyetlenül, egy kézzel vezetve, a kórház felé vette az irányt. Kénytelen volt jobb karjának csonkjával váltani, és néha elvétette, ilyenkor a sebváltó fogaskerekei hangos krrhhhrr hangot kiadva méltatlankodtak, de Egon nem törődött velük, hanem csak mérgesen megütötte a váltót, hogy rendbe tegye a dolgot.

Nem szarozott a lifttel, lendületes léptekkel száguldott fel a lépcsőn, befordult a megfelelő emeleten, elindult a Rebeccát fogva tartó kórterem felé, aztán arcára gyűlöletes fintor ült ki. Lester szaga elméjébe tódult. Harag cikázott át egész lényén, és a bestia is felmordult. Egon felhagyott a rohanással. Nem hitte, hogy csak véletlen, hogy a hím szagát pont abban a szárnyban érzi, ahol Rebecca is lábadozik. Kimért léptekkel közeledett, pajzsa csak résnyire volt leeresztve. Már messziről kiszúrta a kórterem számát. A szaglenyomatot érezte, és ahogy benézett az üvegajtón, kezei ökölbeszorultak, legalábbis, amelyiken még volt kézfej. Lester Rebecca mellett volt, és fogta a kezét. A harag úgy robbant fel elméjében, mint egy születendő galaxis. Fehér és narancs foltok lobbantak tudatában, kezei reszketni kezdtek dühében és a bestia előretört. Szemeinek írisze kékre váltott, arca eltorzult a gyűlölettől. Nem pocsékolta drága idejét arra, hogy köszönjön, egyből a duó felé ugrott. Nem érdekelte, hogy ki látja, ki nem, baljára karmokat növesztett, és ívesen lendülő mozdulattal Lester feje és nyaka felé csapott, amint kartávolságba ért, de nem talált, ezért dühödten, a lendületet kihasználva vállal nekivágódott, jó eséllyel feldöntve mindkettejüket.

Az a rohadt szemétláda cselesen kitért valamiképp a csapása elől, ráadásul még a lendületével sem volt képes fellökni őt. A harag fortyogó lávaként bugyborékolt zaklatott lelkében, a füle gyakorlatilag csak dísznek volt, mert a szíve dobogása és a fejében egy ér lüktetésének egyidejű játéka gyakorlatilag megakadályozta, hogy bármire is tudjon figyelni Lester gyűlöletes alakján kívül. A lendület miatt hasra vágódott, de nem sokáig volt úgy, mert rögtön fordulásból felegyenesedett, még épp jókor, hogy lássa a hím támadását. Könnyű szerrel tudta volna hárítani, ha nem feledkezett volna meg jobbjának hiányzó részéről, így csupán a kabátja szárához csatolt műkéz lendült védekezésre, de azon a nyelvész könnyűszerrel áthatolt. A csonkjához is hozzáért egy kicsit, de a nyaki találat sokkal kínzóbb érzéssel töltötte el, mint jobbjába nyilalló enyhe fájdalom. Mélyről jövő elégedetlen morgás tört fel Egon torkából, miközben sérült torkára szorította a kezét. A célpontját nem vette le a szeméről, ahogy az kihátrált a teremből. Egon szeme sarkából Rebeccára pillantott, aki mintha mosolygott volna. Értetlenül felé nézett, és valóban a lány boldognak tűnt, ami Egont teljes mértékben letaglózta. Mi a fene? Örül, hogy nyakon találta, vagy annak, hogy bejött? Mindegy, a fenevad emlékeztette, hogy nem Rebecca a célpont, hanem a hívatlan vendég, aki álnok módon fogdosni meri a barátnőjét. Szegény lány még csak védekezni sem tudott, mert gyenge még ahhoz, ráadásul bizonyára be is volt kötve a gépre. Apropó gép? Nem sodorta el a kábeleket? A másik oldalt voltak. Helyes. Amúgy is úgy tűnt, hogy Rebecca egész szépen áll már, igaz útban volt, ezért előrébb ment, hogy a lány az oldalánál legyen.
A nyelvész szavait eleresztette a füle mellett, amúgy is csak tompán érzékelte, hogy dumál, és nem volt kedve fel is fogni az értelmét. Biztos csak valami fennhéjázó hülyeséget magyaráz. Aztán Lester menekülőre fogta. Egon diadalittas vigyort ejtett meg és kihúzta magát. Tudja, hogy semmi esélye ellene. Öregebb, gyorsabb, erősebb és… hát.. hm kezetlenebb a nyelvésznél, de semmi gond. A bestia nagyon ki akarja ontani a vérét. Egy kézzel is menni fog. Lester mutogatja, hogy menjen, hát tett egy lépést felé, ha esetleg Rebecca mond valamit, nem törődött vele, aztán látta, hogy Lester komolyra fordítja a dolgot, így Egon is így tett. A bestia örvendezve lépett előtérbe, ahogy Egon vicsorogva alakot váltott. Csont tört, izmok nyúltak és alakultak, hús, inak és bőr változott, hogy aztán úgy öt másodperc múlva egy két lábon járó humanoid vérfarkas öltsön testet, néhol ruhafoszlánnyal tarkítva. Nem fecsérelte idejét fölösleges szócséplésre, hanem nekiiramodott, amennyiben ezt Lester nem tette meg már korábban, vagy esetleg Rebecca nem lépett elé, hogy útját állja.
Pillanatok alatt a nyelvész groteszk alakja előtt termett, és vicsorgó pofájának tűhelyes fogaival a hím nyaka felé kapott, miközben bal mancsának karmait megpróbálta a nyelvész vállába süllyeszteni. Sajnálatos, hogy ellenfele feje már farkas alakot öltött, mert így a nyaki részen a szőr sok energiát elnyel. Ergo, ha el is kapja nem képes átharapni egyből, csak némi rángatás árán, de közben Lester könnyebben szabadulhat.

Red Luna dolor post

Diadal! Érezte a kicsorduló vér ízét a szájában… csorduló, na persze, inkább robbanó, de nem tetszett neki a vér íze. Vérfarkasé volt, de jelen helyzetben Egonban túl erősen munkálkodott a gyűlölet, hogy ennek hatására lazítson állkapcsán. A mancsát is sikeresen belemélyeztette a rivális hím húsába, és most, hogy karmai behatoltak, rántott egyet karján, hogy minél több fájdalmat tudjon okozni a nyelvésznek. Érezte a változást, ahogy azt is, hogy emiatt állkapcsában tartott vaskos nyak még robosztusabb lesz, próbált jobban ráharapni, de nem volt jó szög, és érezte, hogy a vastag bunda miatt egyre kevésbé tudja tartani azt. Ha meglenne mind a két keze nem lenne ilyen gondja, akkor simán közelebb tudná húzni, de így egy kézzel nem tudott akkora erőt kifejteni, hogy a ficánkoló nyelvész nyakát rendesen állkapcsai között tudja tartani. Hasában, lábában és karján is magán érezte a gyilkos karmok ártását, nyilván ki akarja szabadítani magát a fogak tengeréből, azáltal, hogy kínokat okoz neki. Sajnos úgy tűnt menni fog neki, de ez inkább abból adódott, hogy teste ide-oda mozgott. Egon adrenalintól túlfűtött teste alig óhajtotta megérezni a másik támadásait, holott már saját magából is folyt a vér, szürkésfekete szőrét vörös csomókba kócolva. Nem figyelt Rebeccára, de hallotta, hogy történt vele valami, fejét kissé oldalra kapta, hogy lássa mi van vele, és abban a pillanatban kicsúszott a szájából a vaskos nyak ellenfele hathatós közreműködésével. A dolog dühítő mivolta miatt rögvest elfeledkezett a lányról, és az acsargó és harapdáló ellenfele támadásai elől próbált kitérni, több-kevesebb sikerrel.
Dühös morranással hallgatta a fejébe sugárzott beszédet. Sajnálatos módon ezt elborult elméje ellenére tökéletesen felfogta, mivel telepatikusan jött nem úgy, mint az imént, amikor simán elengedte a füle mellett a felé vágott szavakat. Válaszolni egyébként most sem óhajtott rá, de mindinkább elégedettséggel figyelte, hogy ellenfeléből ömlő vér egyre nagyobb tócsában gyűlik alatta, és mellette… gyakorlatilag az egész ajtó rész csurom vér volt a harc miatt, de a földön határozottan több volt, mint azt a másik szerette volna. A mozdulatai is lassabbak lettek, de Egon egyre kevésbé törődött vele, mert Lester szavai újra eszébe jutatták Rebeccát, és jó néhány perce először, újra aggódni kezdett érte. Haragja Lester iránt, úgy csökkent, ahogy mozdulatai egyre szánalmasabb vergődésnek tűntek. Már egy ideje Egon sem támadott, csak védekezett, ha szükség volt rá, és egyre inkább a lány állapota érdekelte, nem pedig ellenfele kivéreztetésének lehetősége, ami egyébként úgy tűnt már Egon további közreműködése nélkül is be fog következni.
Végül, Egon behátrált, amikor Lestertől már nem tartott, és elkezdett visszaváltozni. A fenevad kiélvezte magát, ujjongott, és gyönyörködve nézett végig művén, de ő sem akart már többet. Vérfarkasokat sohasem szerettek ölni… sőt életükben egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy egy fajtársát a másvilágra küldtek volna, és emiatt némi bűntudat indult útjára Egonban, bár ez inkább köszönhető annak, hogy egy kóteremben volt… emberek között. Félelemtől reszketve nyelt egyet. Kurva nagyot hibázott. Kidülledő szemekkel nézett végig magán, és a kórtermen is. Nem maradhat itt… de. – Változz vissza – küldte telepatikusan, parancsoló hangon Lester fejébe, és reménykedett benne, hogy volt még benne némi erő ehhez, ha nem akkor kénytelen lesz farkasának parancsoló szavát előhívni, hogy ezt a fiatalabb farkas megtegye. Riadt tekintettel nézett le a földön fekvő Rebeccára, és ügyetlenül megragadva ép és csonka kezét felhasználva visszatette a lányt az ágyba. – Bocsáss meg – súgta halkan, majd ruhafoszlányait Lester ruháinak közelébe tette, felkapta a pénztárcáját és a mobilját, majd azokat Rebecca éjjeliszekrényébe tette, a lány holmija közé. Ezután változni kezdett. Közönséges farkas alakba váltott, majd három lábon sebesen megindulva átvetette magát Lester remélhetőleg már újra emberi teste felett és kicsörtetett a kórteremből. Útközben mindenkinek megmutatta magát. Véres pofával az összes emberre rámordult és feléjük kapott, akit csak meglátott. Talán elég lesz ennyi álcának, hogy azok, akik véletlen látták őket humanoid farkasként beképzelhessék maguknak, hogy csupán annyira borzalmas volt a látvány, hogy hallucináltak. Ha meg nem, akkor jönnek az őrzők és rendet raknak. Lesterért nem aggódott. Meghal, vagy sem. Nem érdekelte, de a lelepleződés kockáztatása az életébe kerülhet, de minimum hosszas pincefogságra, amit nem szeretett volna bevállalni.

Red Luna dolor post

Hallani lehetett azt, hogy megint nem bír valaki magával, de ritka az, amikor már mi is közbeavatkozunk, hiszen nem ritka az, amikor a családtagok egymásnak esnek, egymásra mutogatnak a bajban, ahelyett, hogy egymás mellett állnának. Meg amúgy se tudok állandóan én se mindenhol ott lenni, viszont a pajzsomat lejjebb engedtem, hogy minden fajta hangra jobban felfigyeljek, miközben egyik szikét váltottam a másikra műtét közben. Szerencsére csak rutin műtétről volt szó, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy nem tudok két helyre koncentrálni, de aztán egyre inkább fura hangok csapták a fülemet és az érzékeim se súgtak semmi jót. Sietve adtam át a varrást a kollégának, hiszen már csak az volt hátra. A műtősruhám könnyedén landolt a kukában, amikor is a lépteim egyre sietősebbek lettek. Egy idős hölgy kapott el, akit egész könnyedén felismertem. Mary Mama volt és amit említett az csöppet se volt megnyugtató, mire még jobban szaporázni kezdtem a lépteimet. Még mielőtt eltűnhetett volna a sarkon a farkas, megpillantottam őt, ahogyan egy gyereket is elkaptam, mielőtt még esetleg odaszaladhatna, vagy rátámadhatna az idióta rendbontó. ~Tűnj innét, de lehetőleg minél gyorsabban!~ csöppet se volt kedves az, amit küldtem felé gondolatban, majd az anyára bíztam a gyermeket, miközben abba az irányba rohantam tovább, amerre mutattak és amerre a véres nyomok vezettek. Éreztem a vér fémes szagát, ahogyan egyre inkább közeledtem, majd amikor beléptem, akkor jöttem rá, hogy itt van az egyik őrző, a fekvő meg farkas és járt itt egy három lábú falkatag is… Pazar, mintha tényleg az lenne a céljuk a farkasoknak, hogy előbb vagy utóbb horror kórház szülessen ebből a helyből. Szerencsére mind az öt folyosói személyt ismertem már látásból, meg valamennyire, így tudtam, hogy kiknél kell törlést végezni a látottak miatt… Ez nem maradhat meg senkiben se, ahogyan a kamerák felvételének is vesznie kell, de most nem értem ezzel foglalkozni. Sietve teremtem először a hím mellett, majd rányomtam egy rongydarabot a nyakára, ezek után pedig a nőhöz siettem. – Semmi baj, minden rendben lesz! Maeve vagyok, orvos! – mondtam komolyan, s egy pillanatra őt is szemügyre vettem, de a rémületen kívül nem láttam jelét annak, hogy bántották volna. Valószínűleg miatta robbant inkább ki két hím között az idióta kakasviadal farkas módra. Végül csak elhúztam a függönyt, ami az ágy körül volt, majd sietve telefonáltam, hogy segítséget kérjek. Ezek után pedig a hím mellett térdeltem a vérben úszva, miközben azon voltam, hogy elállítsam a vérzését, mert lehet, hogy farkas, de akkor se hallhatatlan. Szemmel láthatóan most a vérvonala se nagy segítség. Egyik seb után láttam el a másikat a szobában lévő eszközökkel, mert nekem aztán nem fog meghalni. – Meg ne merj halni, mert még nem végeztem veled! – szólaltam meg kissé dühösen, de mégis egészen higgadtan, mintha valami nem lenne rendben velem. Amikor pedig megérkezett a segítség, akkor sietve adtam ki, hogy nézzék meg Rebeccát is, hiszen láttam a nevét a helységben. Majd pedig az egyik hordágyra pakoltattam fel a behemótot, akivel még lesz beszédem. Viszont vizsgáló helyett egyenesen az irodámba vitettem, ahol ezüst tű segítségével könnyedén összevarrtam a sebét, mielőtt még több vért veszítene és elhalálozna esetleg... Utána megnéztem van-e rajta még több sérülés, ha volt, akkor azt is elláttam és még egy kis vérpótlást is kapott, hiszen túl sokat veszített. Ezek után a véres ruhámba hátradőltem a székemben és arra vártam, hogy felébredjen, mert nem áll szándékomban szem elől veszíteni, ekkora kalamajka után nem. Ha magához tért, akkor vélhetően kicsit még kótyagos volt, de ha támadni próbált volna, akkor a farkasát könnyedén fogtam vissza és megráztam a fejemet, hogy ne tegye, mert így is rohadt nagy szarban. Én pedig amíg az ébredezésére vártam, addig próbáltam kideríteni, hogy melyik falkatagunk járkál mostanában három lábon, mert nem hiszem, hogy az most akkora divat lenne, ha csak ő nem akar abból azt teremteni, vagy esetleg Alignak nem akart…


[Ha valami nem jó, akkor nyugodtan szóljatok.^^]

Red Luna dolor post

Red Luna dolor post