Bólogatásra bólogatás a felelet, mert Duane egyetértett. Ennyit ő is vágott az orvostársadalomból és nem akarta tovább ragozni. Bells egy üdítő kivétel volt, ilyenekből kellene még több a kórházakba és a rendelőkbe. Keseregni nem kellett, épp most mentették meg egy gyerek életét, ezek örömteli pillanatok. A kubai mindig az örömet kereste inkább, mint a sajnálkozást és a panaszkodást. Ez építi a jövőt. - Igen, biztos úgy van, ahogy mondja - felelte Duane. Ha Dwight olyan huncut, hogy kicselezte a felügyelőt, akkor azt már rég megbánhatta. Ez megint a szülőkre tartozott és felesleges találgatás lett volna. A telefonszám rákerült a papírra, hogy a doktornő majd értesítse a dobost, mikor jöhet. Egy keveset elárult magáról a nő, nem sokat, óvatosan adagolta az információkat. A családon belüli erőszak problémája mindig felháborította Duane-t. Ő nem tudott volna ilyen helyen dolgozni, mert túlságosan leteremtette volna a szülőket, akik a verés után ártatlan képpel hozzák be a gyereket. A fegyelmezésnek is van határa és az ilyen esetek mögött általában nem is a tanító szándék rejtőzik, hanem valami félresiklott életből eredő frusztráció, aminek a gyenge, könyen megagyalható gyerek lesz a szenvedő alanya. Azoknak lenne a helye a kóbor kutyák fogai között, akik ilyeneket csinálnak, gondolta Duane. - Értem én. Rendben, nem is tartom fel tovább. Köszönöm még egyszer és jó munkát, sok sikert a kicsikhez! A műszak még nem járt le és nem a trécselés az első egy orvosnál. Mentse az életeket, az a lényeg. Duane elnézte még a távozó doktornőt, aztán ment a dolgára. A telefonja kézközelben lesz, hogy beszélhessen majd a szülőkkel. Addig is itt volt az ideje enni valamit, mert már sanyargatta a gyomrát egy ideje.
Igaz, Naomitól már megkaptam a neveket, hogy kiket keressek, de tekintve, hogy a hosszú hétvégét Anchorage-ban töltöttem, még nem jutottam el odáig, hogy fel is keressem az illetékeseket. Vagyis… inkább mondjuk úgy, hogy amikor időm lett volna rá a napi ide-oda rohanásban, akkor pont nem volt egyikük sem elérhető közelségben az egyetem környékén. A krémek meg a főzetek amúgy sem minden, az orvosaim ragaszkodtak ahhoz, hogy még egy (jó) darabig eljárjak gyógytornára… Amiért persze talán nem meglepő, de nem örültem túlságosan, valahogy a gumilabdán való hintázás meg a szivacsszőnyegen való gyakorlatok sosem tartoztak a kedvenceim közé, arról nem is beszélve, hogy míg a kiskölykök egész odavannak értük, felnőtteknél inkább röhejesen fest – szerintem. De legalább adjunk egy esélyt a dolognak, úgyhogy az egyik bőrönd aljából előtúrtam az összes orvosi papíromat, amit a sérülésem, meg az utána való műtét, kontrollok kapcsán kaptam, hogy azzal együtt látogassak el a kórházba megérdeklődni, hogy Fairbanksben mi a helyzet gyógytorna terén… Lassan már én is kívülről fújom a papírokat, annyit magyaráztak róla, gondolom, akkor egy gyógytornász is konyít az ilyesmihez valamennyire. A kórházba érve egyből a recepcióhoz mentem, megérdeklődni, hogy merre tovább ebben a fertőtlenítő szagú útvesztőben, majd miután megkaptam Dr. Dubois irodájának az elérhetőségét, neki is láttam a lépcsőknek. Mondjuk azt sosem értettem, hogy a gyógytornás szekciót miért az emeletre rakják… Jó, mondjuk még mindig egyszerűbben megközelítjük, mint akinek belekóstolt a láncfűrész a lábába, de azért mégis… Hamarosan meg is találom az irodát, ám mivel váróterem-féleséget nem látok előtte, csak néhány padot, azok pedig mind üresek, így aztán vettem a bátorságot, hogy bekopogjak. - Jó napot. Dr. Dubois? -nyitok be, ha bármi arra biztató jelet kapok odabentről, majd bentebb is sétálok, hogy előadjam idejövetelem okát. - A nevem Jackson Carter, és Önhöz irányítottak… Versenyszerűen jégkorongoztam, amíg tavaly nyáron nem sikerült összehoznom egy csúnya balesetet az egyik meccs közben, és bár azóta egész szépen rendbe jött a lábam, az intenzív terhelést sajnálatos módon még nem bírja, így az orvosaim azt javasolták, hogy egy darabig még mindenképp járjak gyógytornászhoz vele. Eddig New Yorkban éltem, még csak a múlt héten költöztem ide, úgyhogy… ha esetleg tud némi segítséget nyújtani ez ügyben, vagy rossz helyen járok és útbaigazít némi információval, azt egyaránt megköszönném. -vágok egyből a dolgok közepébe, had tudja ő is, miből élünk… Aztán ki tudja, lehet, ez lesz egy újabb gyönyörű barátság kezdete?
Egyik héten itt vagyok, másik héten pedig Zachnél a „kuckó”-ban. Jobban szeretem azt a helyet, mint a kórházat, miliőjében szerintem sokkal inkább a profilomba vág és bírom a rasta dinkát is, de itt meg itt van Faye és különben is inkább járnak ide a helyi őrzők és farkasok, szóval van milyen adathalmot elsikkasztani. Zach-hez mégsem invitálhatok senki olyat, aki veszélyes lehet egy emberre, bár hozzáteszem, hogy ide sem, arra ott van a Lak betegszobája. Mindegy, a lényeg, hogy most itt vagyok ezen a héten, s így a kórház fülnél van nyitva előttem a filofax. Semmi titkos, orvos titoktartást sértő dolgot nem jegyzek fel bele, de a betegeim nevét és időpontjait ide vezetem fel, mert nem szeretnék senkit elkavarni. A nyíló ajtó hangjára felemelem a fejemet, s mire a férfi megszólít, addigra mosolyom is az övé. - Szép napot! Köszönök neki, mert így illik, nyitásnak tökéletes lesz. Majd belekezdek a szokásos frázisba. Nem tudom miért kérem ki mindig magamnak, de megteszem. Nem értem orvosnak személyemet, számomra az orvos az, aki műt. Tudom, marhaság, hiszen én is elvégeztem a megfelelő iskolákat.. kishitűségnek is lehetne mondani. Lényegtelen. - A Geneviéve is megteszi vagy a Ginette. A doktor olyan magasztos, a vezetéknév pedig személytelen. De egyébként igen, én vagyok akit keres. Magyarázom, miközben helyet mutatok a férfinek az íróasztallal szembeni kanapén. Nem egy tipikus kórházi környezet ez, a helyiség nem csak iroda, hanem gyógytornára alkalmas mini-tornaterem is, s az íróasztalos rész inkább hasonlít egy ház nappalijához, mint bármi máshoz. - Elhozta az eddigi orvosi kartonjait, vagy New Yorkból kell lekérjem őket? Teszem fel a kérdést, mert bármilyen közvetlen is legyek, azért nem vagyok amatőr. - Maradjunk a Mr. Carternél, vagy szólíthatom Jacksonnak? Teszem fel ezt a kérdést is. Kevés olyan kukacos betegem van, akik nem engedik, hogy a keresztnevükön szólítsam – szigorúan magázva – őket, de mindig akad egy-kettő. Ezért nem magánkezdeményezek, hanem kérdezek.
Benyitok, köszönünk, majd miután a gyógytornász hölgy a bemutatkozása végére ér, én már a felajánlott kanapén ücsörgök. Valahol azért megmosolyogtató, hogy a végzettsége ellenére milyen kis közvetlen, eddigi tapasztalataim szerint az orvosit végzett személyek szívesen villognak az elért eredményeikkel – mondjuk nem csodálom, biztos nem egyszerű eljutni odáig, hogy praktizálhassanak. Igaz, vitába tudnék szállni a vezetéknév személytelenségének elméletével, hisz sportemberként én magam többet hallom a Cartert másoktól, mint a Jacksont, de tény, hogy a köztudatban valahogy távolságtartóbbnak hat. - Rendben, akkor ez esetben maradok a Geneviéve-nél, ha már ilyen különlegesen szép és ritka neve van. Csak nem francia…? –kérdezek vissza, mert a hangzása alapján arra tippelnék először, aztán ki tudja… Mindenesetre teljesen más, sokkal finomabb tónusú, mint a mi karakánabb hangzású amerikai neveink. - Ami azt illeti, a kartont New Yorkból kéne lekérni, ha nem okoz problémát, ha gondolja, akkor az ottani orvosom elérhetőségeit is megadhatom. Most csak a balesettel kapcsolatos papírokat hoztam magammal. -ajánlom fel, mert nem tudom, a háttérben hogy mennek az ilyesmi dolgok az egészségügy területén belül, másfelől… kicsit váratlanul ért, hogy a teljes kórtörténetre kíváncsi. Nem mint ha gond lenne, legalább kellő alaposság feltételezhető róla, így mondhatni, valamilyen szinten már szimpatikus. Az meg más téma, hogy akad azért bőven olyasmi is, ami a normál orvosi aktából kimaradt, lévén, őrző vagyok, és nekünk is megvoltak a magunk gyógyítói. - A Jackson is tökéletesen megteszi. -mosolyodok el a kérdésére, hisz azok után, hogy ő is ezzel indított, furcsán venné ki magát, ha én meg foggal-körömmel ragaszkodnék a Mr. Carternél. Meg amúgy sem szoktam különösebb problémát csinálni ilyen apróságokból. - Maradjunk a magázódásnál, vagy Önnek esetleg kényelmesebb, ha tegeződünk? - „passzoltam” vissza a következő kérdést. Mondjuk ha ezentúl ő lesz a gyógytornászom, valószínűleg mindkettőnknek kényelmesebb a közvetlenebb kommunikáció.
Elmosolyodom. Melyik nőnek nem esik jól a dicséret? Ám ez ezen túlmutat. Hiszen nem ezen a néven születtem, kaptam valakitől, akit a világon mindennél jobban szeretek, s a dicsérettel úgy érzem, hogy nem is igazán engem illetett, hanem Papát, s ő igazán megérdemli mások elismerését, mert csodálatos személyiség. - Köszönöm! – lágy mosollyal bólintok. - De bizony francia. Párizsból származom. Rég volt, de nem is annyira rég. Valójában mindegy hány éve hagytam el a szülőhazámat, mindig francia maradok, s büszkeséggel tölt el, ha ezt valaki észreveszi. Megrázom a fejemet, jelezve ezzel, hogy nem okoz semmiféle gondot a dolog, de szavakkal is megfogalmazom ugyanezt. Mondják, hogy sokat beszélek, de nem különösebben zavar. Valahogy így alakult ki, s egyelőre úgy gondolom, hogy nem fog változni. Bár megtanultam már, hogy semmi sem állandó, legfeljebb a változás. - Semmi gond, a modern technika vívmányai pár kattintással lehetővé teszik ezt. Ha mond egy nevet Jackson, akkor kikeresem az adatbázisból. – célzok ezzel az orvosra. Jegyzettömb után nyúlok, s előkapom a tollamat is. Bohém darab, nem szeretem az egyszerű íróeszközöket. Egész gyűjteményem van dilisebbnél dilisebb tollakból és ceruzákról, hogy a hibajavító rollereimről ne is beszéljek. - Teljesen mindegy, azzal kapcsolatosan már nincsenek kényelmi elvárásom. Van, aki szigorúnak tartja a magázódást, én nem így vagyok vele. Ahogy már tapasztalhatta, nekem csak a vezetéknevekkel kapcsolatosan vannak szigorúsági elképzeléseim. De persze azok sem megingathatatlanok. – mosolyodom el. - Ha gyógytornára kötelezték, akkor a legjobb helyen jár, bár nem tudom, hogy mennyire kedveli a kórházakat. Van ennek más módja és helye is, ha esetleg frusztrálná, hogy kórházba kell járnia. – teszem meg ezt a javaslatot is. Úgy éreztem, hogy van némi kelletlenség a hangjában azt illetőn, hogy ide kellett jöjjön, hát próbálom kipuhatolni, hogy mégis miből fakad mindez. Sok kiderül az egyes feldobott labdák lecsapási módjából ugyanis.
- Nincs mit. -felelem a köszönetére, hisz tényleg semmiség, amikor pedig megemlíti a francia fővárost, első reakcióm azon túl, hogy bejött a tippem, az az, hogy ott fogják rendezni a 2017-es jégkorong világbajnokságot is, bár gondolom, rajtam kívül nem sokan asszociálnak ilyesmire Párizs hallatán. Pláne, hogy sokkal több mindenről is híres… - A fények városa. –Meg a szerelemé, meg a divaté, meg még ki tudja mennyi mindené, számunkra, amerikaiak számára azonban talán még mindig a „fény városa” becenév a legismertebb, ha Franciaország fővárosáról van szó. - Gaëlle Emilia de Guise. -adom meg azt a nevet, ahonnan a legvaskosabb aktát lekérheti a sérüléseim kapcsán, hisz gondolom, nem arra kíváncsi, hogy mikor milyen védőoltást kaptam, vagy épp mikor milyen antibiotikumot írt fel a háziorvosom, hanem hogy sportkarrierhez köthető dolgokra gondol – ha már egyszer amiatt vagyok itt gyógytorna kapcsán. Már épp betűzném is a nevet, mert azért elég nyelvtörő, valljuk be, amikor leesik, amiről épp az imént beszéltünk… hát persze, mindketten franciák. Csak tudja, hogy kell leírni… Ha mégsem, akkor meg csak szól, nem igaz? - Ő volt a sportorvosom az elmúlt pár évben. Ha pedig a háziorvosommal is szeretné felvenni a kapcsolatot, akkor Pascal Sternliebbel kell felvennie a kapcsolatot. -adom meg ezt a nevet is a teljesség kedvéért. - Értem. -mosolyodok el magam is a kis okfejtésére a nevek kapcsán, ha már konkrét választást nem kaptam tőle, akkor én sem erőltetem a dolgot – majd elválik idővel, hogy melyik a kényelmesebb kettőnk esetében. - Csak amennyire a legtöbb ember. -vonok vállat a megjegyzésére, ha nem muszáj, akkor a közelébe sem jövök – kár, hogy sportemberként elég sokszor muszáj tiszteletünket tenni ilyen helyeken, még akkor is, ha szó sincs sérülésről. - Nekem ez is tökéletesen megfelel, de ha már így felmerült az egyéb alternatíva is, akkor rákérdezhetek, hogy pontosan mi és hol? -érdeklődök a felajánlott lehetőség felől, mert egyfelől azzal semmit sem veszítek, ráadásul, ha történetesen kiderül, hogy a Carlson Centerben tartanak gyógytornát is… akkor egyrészt szuper, mert legalább nem kell messzire mennem, másfelől menten elsüllyedek, mert irtó kínos lenne, ha edzőként nem lenne tudomásom róla, hogy ja, amúgy ott ilyen is van.
Igen bugyután pislognék a jégkorongra meg a mikor és hol rendeznek és mit belőle kérdéskörére, így azért nem bánom, hogy ezt nem önti szavakba. Bár azért annyit sikerült már magamra szedjek fapofát, hogy talán nem ülne ki teljes inkompetenciám az arcomra, de nem bánom, hogy nem kísértjük a mimikai ráncaimat. - Többek között. - mosolygok rá. Nem vagyok az, aki rögtön jön az elcsépelt szerelem városa kifejezéssel. Nekem teljesen mindegy, hogy Párizst minek nevezte már a város fennállása óta a köznyelv, számomra mindig is az otthon marad, szigorúan véve nagy O-val a szó elején. A név csengését hallva ismét csak el kell mosolyodjak. - Meg van áldva franciákkal akkor. - jegyzem meg, majd enyhén oldalra billentett fejjel, igazán át sem gondolva indítom útjára a következő kérdésemet. - Esetleg ismer még többet? Nem, mintha nem lenne mindegy, de szeretek csevegni és amúgy meg kíváncsi természet is vagyok. - A sportorvos tökéletesen elég, köszönöm, a sérülésének és reahbilitációja eddigi állapotának megismerésére Dr. de Guise lesz a legalkalmasabb személy. Azért felírom a másik nevet is, hiszen az akta így lesz teljes, de már tudom, hogy kit fogok keresni. - Humánterápia és jógakuckó a neve, s igen, amilyen bohémul hangzik, az is. Biztos vagyok benne, hogy Zach bírná ezt a felvezetést. Kedvelem a helyet, jó vele dolgozni ott, egészen más, mint itt a kórházban, pedig a munkám ugyanaz. - Elég hippis, de a dolog szigorúan legális módján. Akik nem bírják a kórházi légkört, azok szívesebben mennek oda. - magyarázom a bizonyítványomat, hogy mégis honnan jutott ez eszembe. Nem egy Carlson center, bár igazság szerint ha az lenne az igénye, a gyakorlatok bizonyos részét oda is kihelyezhetnénk, meg az önálló feladatvégzését ott csinálja, ahol neki kényelmes, ugyebár.
- Nos, úgy tűnik. Eddig nem csalódtam bennük. -sőt… ha minden francia doki olyan jó, mint Gaëlle, akkor ezentúl kimondottan „vadászni” fogok rájuk. Nem tagadom, meglep Geneviéve visszakérdezése, de ettől függetlenül megpróbálom felidézni így nagy hirtelen, hogy akad-e más ismerősöm, aki származását tekintve francia. Gondol, gondol, gondol, mint Micimackó… - Olyan, aki Franciaországban született, most így hirtelen nem jut eszembe. Kanadai franciából akadtak néhányan a korábbi csapattársaim között, köztük az egyik korábbi edzőm is. -szólalok meg végül némi gondolkozási időt követően. Csak bólintással konstatálom, hogy feljegyezte a neveket, és komolyan, kész felüdülés, hogy nem kell lebetűzni a neveket, hisz francia létére teljesen egyértelmű számára, hogy az hogyan is írandó. Bezzeg amikor a német háziorvosomnak említettem Gaëlle nevét… - Wow, ez aztán a hangzatos név. Ez így a teljes neve? Nem sűrűn találkoztam még hasonlóval, az biztos. -pislogok némileg meglepetten, de nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta - Mindenesetre azt hiszem, a kórház tökéletesen megfelel számomra. Talán egy fokkal otthonosabb számomra, mint az ilyen… bohém dolgok. - a Queen – Bohemian Rhapsody számát bírom, hisz ki ne szeretné? De nagyjából ennyiben ki is merül a stílus iránti „rajongásom” és érdeklődésem. Hogy a hippiket már ne is említsem, valahogy mindig is távol állt tőlem az ilyesmi. Persze nem akarom megsérteni már most az első találkozásunk alkalmával a leendő gyógytornászom, így miután igyekszem tapintatosan hárítani a lehetőséget, inkább a jövőbeli dolgok iránt érdeklődök. - Egyébként ez hogy működik? Készül valami speciális „terv” ami az én gyógyulásomat hivatott elősegíteni, vagy csak a kórelőzményem alapján bekerülök abba a csoportba, amelyik a legideálisabb a sérülésem miatt? Ó igen, és egy másik, nem elhanyagolható kérdés… mikor, vagy milyen gyakran lennének ezek a foglalkozások? Mert gondolom, ilyen szempontból nincs nagy különbség New Yorkhoz képest, hogy hiába kapok otthonra egy egész sornyi feladatot, amit célszerű naponta végezni, azért néha itt sem árt tiszteletemet tenni… -kíváncsiskodtam tovább, én az utóbbira tippelnék, de sosem lehet tudni, hogy hol épp mi a trend, vagy kinek mi a megszokott. Nekem aztán édes mindegy, ha tényleg segíteni fog ez az egész, mivel ez a célom, akkor akár minden nap itt leszek a megadott időre és követem minden utasítását.
A rendőrségen kezdte a napot, ahol megtette a vallomását az este történtekről. Ismét élt az erős gyanúperrel, hogy a gyermeket bántalmazzák, és valószínűleg szexuális zaklatásnak is ki van téve a családon belül. Mire kilépett az épületből, a nap próbálkozva kitörni a felhőréteg közül álmosan nyújtózott el a városon. Bevágódva az autóba útja a városi kórház felé vitte. Nem volt nehéz megtalálni a gyermek kórtermét, és a reggeli óra miatt még a felháborodott szülők sem voltak ott. Valószínűleg nem rég mehettek haza, vagy már épp a gyámügy biztosai vették górcső alá őket. Bárhogy is, az ágyban fekvő vékonyka test egyedül kucorgott a takaró alatt. Belépve a kórterembe csukta be maga mögött az ajtót, majd az ablakon kifelé bámuló, mit se érzékelő nőre köszönt. - Szervusz Amilia. – a kiskamasz ijedten kapta fejét az ajtó felé, majd zavartan pillantott végig a magas férfin, ki sötét ruhája és átható tekintete ellenére is valamiféle ismert, vágyott nyugalmat árasztott. - Emlékszel rám? Eugéne vagyok. – a lány csak lassan bólintott, majd a forró könnyek némán gördülve alá az állán pottyantak a takaróra. Lesütve szemét pillantott utánuk, nem bírva tovább a zavarával és a szégyenével. - Megengeded, hogy leüljek? – lépett közelebb az ágyhoz, mire a lány bólintott, de nem nézett fel. - Nincs miért szégyellned magad. – bújt ki kabátjából, majd precízen elrendezve a szék háttámláján, ült le az ágy mellé. – A legbátrabb dolog volt, amit tettél. Segítséget kértél, elismerted, hogy egyedül nem vagy elég erős. Nem adtad fel. Harcolni fogsz magadért, és a húgodért. Sok felnőtt ember képtelen erre. – hangja nyugtatóan simogatta végig a gyerek belsejét, bizalmat, megnyugvást és védelmet ígérve. Épp úgy, ahogy tegnap este, a takarót szorító már-már elfehéredő ujjak felengedtek, és a zavaros tekintet felemelkedve pillantott a középkorú férfira. - Nagyon haragudtak…apa… - csuklott el a hangja - őrjöngött… - suttogta rekedten, mire a férfi megingatta a fejét. - Mert tehetetlen. Mert tudja, hogy nyertél. Mert nincs már hatalma. - A húgom…és anya… otthon van…vele… - halt el a hangja. - A húgod a gyámhatóság embereivel van, anyád meg egy családvédő szervezetnél. – a lány hitetlenül pillantott fel, mire a másik folytatta. – Reggel a rendőrségen voltam. Miután téged behoztak, elmentek a testvéredért. – nem akarta ecsetelni, hogy miért. Mindketten jól tudták. A lányt megvizsgálva egyértelművé vált az erőszak ténye, akárcsak az állandó bántalmazásé. A repedt bordák, a lila foltok, a rosszul összeforrt alkarcsont mind-mind ékesen bizonyította mindazt, aminek nem kéne létezni. - Mi lesz velünk? – volt pillanatnyi megkönnyebbülés hangjában, de a jövőtől, a bizonytalantól és az apjától való rettegés nem tűnt el. - Nem tudom. – válaszolta őszintén. – De mindenképp jobb lesz. – állt fel a kislány tekintetétől követve. - Látom még? – ült fel Amilia rémülten, mint aki attól fél, hogy a közelgő változás a férfival együtt távozik. Eugéne a zsebébe nyúlva húzott elő belőle egy márványos kártyát, majd adta a vékony, hófehér ujjak közé. - Bármikor megtalálsz, ha szükséged van rám. – a gyerek rá sem nézve a névjegyre, tekintetével a férfiba kapaszkodott, ki biztatóan elmosolyodott. - Bármikor! Komolyan!– fordult meg, és felvéve a kabátját indult az ajtó felé. Kilépve még hallani vélte a halk „köszönöm” rebegését, de ez sem tartotta vissza. Nem az ő esete lesz. Egy jó gyermekpszichológus fogja kézbe venni az ügyet, és ez így van rendjén. Nem csak mert ő maga felnőttekre szakosodott, hanem azért is, mert a kapcsolatuk másként alakult. Nem lehetett a terapeutája, mert a kislány szemében a fehér lovag volt, és ez a kettő nem fért össze.
Léptei határozottan vitték a gyermekosztály információs pultja felé, mi pont Amilia betegszobája előtt kapott helyet. Habár a kiskamasz fizikai állapota nem feltétlen kötötte az ágyhoz, mind az éveken át tartó bántalmazás, mind a nemi erőszak okozta öngyilkossági kísérlet miatt benntartották. Illetve a gyámügy még nem jutott döntésre, hisz a nyomozás nem csak az apa brutalitása, de az anya gondatlansága miatt is folyt. Nem akarta többet meglátogatni a lányt. Nem lett volna szerencsés ennél jobban beleavatkozni az életébe, ennél jobban részesévé válni, azonban miután leimádkozta a tetőről, akaratlanul is olyan személlyé vált, aki addig, míg el nem dől a sorsa, bizonyosan követni fogja az eseményeket. Mivel a vallomásának leadása alatt kellően összehaverkodott a nyomozóval, illetve miután leszedte a gyereket, volna némi respektje a rendőrség és a mentősök körében, így az ügy hollétéről könnyen kapott információt. Azonban a gyám és az egészségügyi rész már nehezebb dió volt. Mivel nem volt hozzátartozó, tudta hogy azonnal elhajtják a fenébe. Liam, a nyomozást vezető tiszt habár csak annyit tudott, hogy a gyereknek maradandó fizikai sérülései nincsenek – és erről meg is győződött pár napja – mégis azt rebesgette a gyámügy, hogy az állapota miatt az elhelyezése sokkal bonyolultabb és hosszadalmasabb lesz, mint egy alap esetben. Többet Liam se tudott, panaszkodott is egy sort az információáramlás nehézségére, de azért annyiban segített, hogy elcseppentette a kezelő gyermekorvosa nevét, és még néhány megjegyzést az reményei szerint alakuló kapcsolatukra. Úgy tűnt a jóvágású tiszt egész komoly érdeklődést mutatott a csinosnak leírt doktornő felé, azonban annyira a fejére nőtt a munka, hogy csak egy üdvözlőüzenettel bocsátotta útra a pszichiátert, kire jó esélyt látott, hogy idővel igazán jó barátok lesznek. Combközépig érő szövetkabátját megoldva bukkant elő alóla a sötétkék farmer, és a fölé húzott világos inget takaró, a nadrággal harmonizáló kötött mellény. A gondosan összeválogatott darabok sportos eleganciát tükröztek, mihez a nyaknál megoldott inggombolás is hozzá adott némi lezserséget. - Üdvözlöm. – lépett oda a pulthoz. – Dr. Faye Chèvrier-t keresem, Dr. Eugéne…. – követte a pultos elforduló tekintetét, majd az időközben szintén az információhoz lépő szőke nő névtáblájára fókuszált. Csupán egy biccentéssel köszönte meg a pult mögött ülő, idősebb asszonynak a soha el nem hangzó segítséget, majd fordult is a keresett személy felé. - Üdvözlöm. Dr. Eugéne Fortier vagyok. – nyújtott kezet a nőnek. Csak szakmai körökben használta a neve előtti titulust, illetve ha valamiért nyomott a latba az a két betű. Információt akart a kislányról, és nem tudta, Liam említése elég kapcsolat lesz-e a doktornőnek ahhoz, hogy valamennyire hanyagolja az orvosi titoktartást. - Beszélhetnénk négyszemközt valahol? – tette fel a kulcskérdést a nyílt tekintetet fürkészve.
Ha az ember egy osztályt vezet, tele kis betegekkel, akkor általában mindig van valami megoldandó feladat, probléma, óhaj-sóhaj. Nagyon szoktam igyekezni, hogy minden rendben legyen, és a pácienseink minden számukra szükséges dolgot megkapjanak. Ma már túl voltam a kötelező ellenőrző körutamon, és éppen a szokásos vizitre készültem, amikor feltűnt az idegen férfi a pultnál. Különösebben még a fülemet sem kellett hegyezni, távolról is nagyon jól hallottam, hogy engem keres. Alig egy pillanat volt csupán, amíg megtorpantam, aztán úgy léptem közelebb, hogy az ápolónő jól lásson, és felém inthessen a fejével. - Üdvözlöm, doktor úr! – kissé hűvös, távolságtartó hangnemet ütöttem meg, ahogyan azt általában szoktam az idegenekkel szemben, ám ez egy pillanatig sem ment az udvariasság rovására. Nem örültem neki, hogy itt járkál, bár először inkább hittem rendőrnek, mielőtt még a bemutatkozására sor került volna. Attól sem voltam elragadtatva, hogy a nyomozók ki-be járkáltak ahhoz a szegény lányhoz, akit pont a nyugalom, és a teljes felépülés érdekében tartottam bent, saját döntésem alapján. – Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna már itt… - szűkültek össze egy pillanatra a szemeim, ám elég hamar ellágyultak vonásaim, és végül megadó sóhajjal bólintottam. - Rendben! Kérem, fogja rövidre, mert szeretnék vizitet tartani, és egyébként sem emlékszem, hogy találkozó lett volna mára egyeztetve! – rossz érzésem volt a jövetele céljával kapcsolatban, de nem akartam egyből leírni őt, az első benyomás és a gyanakvásom miatt. – Az irodám azt hiszem, hogy alkalmas lesz, jöjjön! – azzal gyors, határozott léptekkel már meg is indultam a megfelelő folyosó irányába, hogy nyugodtabb körülmények között folytathassuk az eszmecserét. A kulcs könnyedén fordult a zárban, majd tárult ki a tömör fa ajtó, rajta a csinos kis névtáblával, és természetesen a nevemmel. Kicsit oldalra álltam, hogy be tudjon fáradni mellettem, és csak ezt követően csuktam be magunk után a bejáratot. - Megkínálhatom esetleg kávéval, vagy vízzel? – érdeklődtem udvariasan, mert sajnos bármennyire nem kívánta egyetlen porcikám sem ezt az egészet, nem tudok kivetkőzni magamból úgysem. Márpedig nálam ez egyfajta berögződés volt, az illem egyszerűen ezt diktálta. – Valamint azt is elárulhatná, hogy szakmai konzultációt óhajt tartani, vagy magánemberként érkezett hozzám!? – mivel fogalmam sem volt, hogy miféle szakterületre specializálódott, így elég nehezemre esett kitalálni azt is, hogy mit szeretne tőlem. Talán az egyik szülő szeretne egy specialistát, vagy ki tudja, hogy mi szél hozta. Persze az is lehet, hogy valamilyen rokona fekszik az osztályunkon, ilyenkor néha a kolléga hozzátartozója előnyt élvez, talán ezt szerette volna most bevetni. Míg ezen gondolkoztam, a kérésének megfelelően vagy kávét, vagy vizet szolgáltam fel neki, esetleg egyiket sem, ha nem élt a felkínált lehetőséggel. Én a magam részéről egy pohár ásványvízre szavaztam, és csak annak kitöltése után telepedtem le az asztalom mögött álló kényelmes székbe, hogy immár teljes figyelmemet neki szentelhessem.
Úgy érezte magát, mint aki 40 órája nem aludt. Szemei fáradtan bámulták a plafont, ahogy hátrahajtotta fejét a kórházi fotelban, mit a nő ágya mellé állítottak a nővérek, mikor rádöbbentek, hogy nem fogják tudni kirakni a dokit. Ezerszer futotta át az estét, és sosem tudta megmondani, hogy hogy lehetett annyira elvetemült hülye, hogy nem állította meg a nőt. Hogy hagyta kilépni az ajtón, és eszébe sem jutott, hogy felelőtlenül fog cselekedni. A beléhajtó autósnak hál isten nem lett baja, és feljelentés sem tett. Azonban a nő vérében található alkohollal már lehettek problémák. Lehunyva szemét sóhajtott fel, jól tudva, hogy az egész pokol az ő hibája. Az ő nyomora mérgez meg mindent és mindenkit, ki a közelébe került. Az éjszaka közepe volt, és a nő már 2 órája az ágyat nyomta az agyrázkódásnak hála, mire végre megváltozott a légzése, és mocorogni kezdett. Eugéne megemelve fejét pillantott az ébredezőre, majd sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Az Istenit Erin...ne így büntess… - nyúlt a nő keze felé, majd ajkához húzva a hűvös ujjakat szorította szájához az érintést. Hál istennek a nőnek sem volt nagyobb baja. A légzsáktól ugyan elpattant egy ér az orrába, mi a vérhígító miatt nem volt szerencsés, de ezen felül megúszta egy enyhe agyrázkódással. - Nem kell bent maradnod. – súgta az ujjakra valós megkönnyebbüléssel, ahogy a nő tisztuló tekintetét fürkészte.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Hirtelen kezdtem magamhoz térni. Egyszerre rohant meg az ismerős fertőtlenítő szaga, a monitor pittyegése, ami a szívem ritmusát felügyelete, az ágyhoz szegező erős fej- és arcfájdalom az émelyítő hányingerrel fűszerezve. Nagyobb sóhaj hagyta el az ajkaimat, mintha az ütközéskor bent maradt levegőt most préselném a külvilágra, aztán tétován megmozdítottam az ujjaimat is. Mintha a távolból valaki a nevemet említené, az első percekben annyira furán csal meg a hallásom. Még mindig cseng kicsit a csattanástól a fülem. Az érintés ismerős. Szemeimet lassan kinyitom, és a kórház plafonjával találom magam szembe. Óvatosan mozdítom a fejemet oldalra, és pillantásom Eugéne-re siklik. - Mi történt? Kérdezem zavartan. Az utolsó, amire emlékszem, hogy kiléptem a lakásából, aztán… itt ébredek. Eleget voltam kórházban ahhoz, hogy tudjam, most is ott vagyok. Szabad kezem automatikusan a szívemhez kapott, attól tartva, hogy talán amiatt kerültem be a kórházba, mert azzal történt megint valami. Rémületemet a gép gyorsuló csipogása is jelzi. - Miért vagy itt? Próbálom felnyomni magam ülésbe, de a világ körülöttem úgy hullámzik meg a fejembe nyilalló fájdalomtól, mintha egy viharos tengeren ülnék egy ócska kis csónak fedélzetén. - Szétmegy a fejem. Atya ég. Nyúltam azzal a kezemmel a fejemhez, amibe a branült helyezték, és az elmúlt órákban csepegtették le az infúziót.
Nem volt ideje válaszolni, hisz a gépek csipogására bejött az ügyeletes orvos. - Örülök, hogy magához tért. Szerencséje van, nem történt nagyobb baj, minden értéke rendben van. – nyugtatta meg a nőt. – Az agyrázkódása miatt a következő napokban érezhet hányingert és szédülést, de el fog múlni. Amennyiben van éjszakára valaki, aki önnel marad… - pillantott a férfira, ki csak némán bólintott. - …ez esetben hazaengedem. Ha bármi miatt romlana az állapota, azonnal jöjjenek be. – írta alá a zárójelentést, és az engedélyt, hogy elhagyhatja a kórházat. Mikor kilépett az ajtón, a férfi felé fordulva válaszolta meg a kérdéseket. - Baleseted volt a sarkon. Szerencséd volt, hogy masszív autóban ültél. És a másik fél is. – állt fel, majd a figyelte a belépő nővért, ki eltávolítva a gépek tappancsait, és a branült, erősítette meg a tényt, hogy nem kell a kórházban töltenie az éjszakát. - Gondolom, nem akarsz szóbeszéd tárgya lenni a szállodában. – pillantott a nőre, majd gyengéden nyúlva a háta mögé segítette ülő helyzetbe, és terítette rá saját kabátját. Másik kezébe lévő telefonon taxit hívott, majd mondta be a saját címét, mint célállomást. Gyengéden húzva magához a nőt, csókolt bele a sűrű tincsekbe. - Nem így kellett volna az ágyamba kerülnöd. – volt szomorúság és önvád hangjában, ahogy a karcsú test alá nyúlva emelte el könnyeden az matractól, hagyva hogy a fájdalomtól nehéz feje mellkasára simuljon.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Dr. Wintert vártam, de egy teljesen idegen orvos lépett be a szoba ajtaján, ami némileg megnyugtatott, de még mindig nem tudtam, hogy mi történt. Rezzenéstelen arccal hallgattam a beszámolóját, aztán Eugéne-re pillantottam, és vissza a dokira. - Köszönöm. Csúsztak ki oldalra a karjaim, és néhány pillanatra visszafeküdtem a párnákra, majd behunyva szemeimet hallgattam a történteket. - Úristen. Semmire se emlékszem. Biztos jól van a másik vezető? Csendült mély lelkiismeret furdalással a hangom. Soha nem okoztam még közúti balesetet. A belépő nővérnek hagytam, hogy tegye a dolgát, csak akkor rándultam meg kissé, amikor eltávolította a branült a kezemből. Ehhez soha nem lehet hozzászokni. - Jaj ne, a bátyám. Szisszentem fel rémülten, hiszen annak idején a jogosítványomban őt tüntettem fel, mint értesítendő személyt, hogyha esetleg baleset érne. Fogalmam sincs, hogy a rendőrök szóltak-e neki, de ha Jackie megtudja, hogy ittam… egek! Most jut csak el a tudatomig, hogy ittasan ültem be a volán mögé. Hogy lehettem ennyire hülye? - Meg fog ölni. Haraptam be a számat, miközben Eugéne segítségével felültem az ágyon, majd amint magamon éreztem a kabátját, felpillantottam rá. - Igazán nem kellene ezt tenned… Hagytam nyitva a mondatot, nem téve hozzá, hogy nyilván nem akarja, hogy a terhére legyek. A „leányrablásban” viszont nem volt erőm ellenkezni. A vállára hajtva a fejemet bújtam a mellkasához, és szemeimet lehunyva viseltem, ahogy kivisz a kórházból. Minden kisebb fényvillanás fizikai fájdalommal hasított a fejembe.
Beérve a kórházba szedte kettesével a sürgősségi félemeletére felvezető lépcsőfokokat, majd meglátva a folyosón az ismerős arcot torpant meg előtte. - Ha bármit csináltál vele…- morogta belülről reszkető haraggal, de a másik mentegetőzve kapta fel a kezét. - Én nem! Egyszer csak rosszul lett, felkaptam és iderohantam vele. – magyarázta Larry hadarva, hogy a másik minél előbb információhoz jusson, mielőtt elszakad az a képzeletbeli cérna. - Hol van? - A vizsgálóba vitték… - mutatott Larry feszülten a mellettük lévő ajtóra, honnan abban a pillanatban lépett ki Felix. Meglátva barátját fogta meg karját, majd húzta félre. - Mi van? – sürgette a férfi az épp ügyeletben lévő tüdőgyógyászt. - Nyugi! Nincs baja. Nem adta be az injekciót. - Volt már, hogy órákkal később adta csak be, mégsem esett össze. – emlékezett vissza a férfi arra a sorsfordító éjszakára. - Egy késés vagy kihagyás nem is veri padlóra. De minimum kettőt kihagyott. És… - húzta még messzebb Larrytől a férfit. – Nem akarok belepofázni, de mi van most köztetek? – Eugéne felvonva a szemöldökét lepődött meg az indiszkrét kérdésen, mi nem volt szokványos Felixtől. A férfi azonnal a segítségére sietett. - Csak mert…olyan zavart. Rólad beszélt, hogy elkésik, meg a halál hangjáról…és valamit erről az alakról, aki a vőlegénye?! – ha Eugéne szemöldöke képes lett volna feljebb vándorolni, bizonyosan meg is teszi. Tekintete lassan Larry felé fordult, ki ideges oroszlánként rótta le-fel a köröket a folyosón. - Bemehetek hozzá? – kérdezte halkan barátját, mire az bólintott. - Lázas, és zavart, de rendben lesz. Viszont ezt a vőlegénygyereket tájékoztatnom kell. – vonta meg a vállát Felix. - Ha ez a pasas a vőlegénye, akkor… - mélyet sóhajtott. - …akkor a lány fejében nagyobb baj van, mint az enyémben. – morogta, majd az ajtóhoz lépve nyomta le a kilincset, és lépett be a félhomályba.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Pokoli hőség égeti zsigereimet, mintha egyerősen megrakott kandalló közelében lennék. Hűs kezek érintése szalad a karomra, a nyakamra, és a szemhéjamra. Mintha valaki a nevemen szólongatna a távolban. A szemembe villanó hirtelen fényre pupilláim azonnal válaszolva szűkülnek össze, aztán a sok fehér ruhás formátlan alak láttán ijedten ülök fel az ágyon, ám két határozott kéz visszanyom. Még mindig azt hiszem, hogy a házban vagyok, hogy talán elvittek valahova, és kísérletezni akarnak rajtam. - Ne! Eresszenek el! Nekem el kell mennem most. Zavart hadonászásom közepette kitépem kézfejemből a beleszúrt tűt, mire még többen vetik rám magam. - Hol van a vőlegényem? Késésben vagyok! Eugéne vár… Hanyatlik hátra a fejem, verejtékező homlokomra néhány szőke tincs rátapad. - Ne, nem akarom! Pillantok rémülten az érszorítóra, ami a karomra kerül. Próbálok hadakozni ellene, de a következő pillanatban már többen is lefogva szíjaznak le az ágyhoz. Az orvosok valami tudatmódosítóra gyanakszanak első körben, hogy talán az okozhatja a hallucinálást, ezért vért vesznek tőlem. A kartonomat az egyik asszisztensnő hozza be sietve. - Erin, mikor adtad be magadnak az utolsó vérhígítódat? - Te vagy a halál hangja? Menj innen! Feszülnek meg kezeim a szíj alatt, mire Felix döbbenten hátrahőköl. Az egyik üvegcse vért megforgatja a kezeiben. - SOS küldjétek a laborba. És kérek azonnal egy ampulla Clexane-t. A vérkép eredménye 10percen belül visszaért. Kimutatta a vér sűrűségének normálistól eltérő mértékét, a vércukorszint leesését, és egyéb olyan értékeket, amik stressz… és pánikroham alkalmával szoktak előfordulni.
- A vérhígítóval és az egyéb egészségügyi állapotának figyelembevételével kapott enyhe nyugtatót, illetve lázcsillapítót. Tudja esetleg mi zaklatta fel a… menyasszonyát? Larry meglepetten, és némi lelkiismeret furdalással dőlt a folyosó falának. - Vérhígító? Ezt nem értem… miért van szüksége vérhígítóra? Egy… cikken dolgoztunk, vagyis csak én. Szükségem volt segítségre, ezért megkértem Erint, hogy játssza el, hogy a jegyesem. Nem hittem volna, hogy ennyire kiborítja. Ha sejtettem volna, nem kérem meg. Ez az én hibám? Pillantott fel Felixre. A férfi nagyot sóhajtott. Erre nem tudott, s talán nem is akart válaszolni. - Most már jól lesz… de a stressztől meg kell kímélni. Jól van ugyan, de a műtétje még túl közeli. Veregette meg a vállát. A nővérek épp akkor oldották ki a szíjakat, amikor Eugéne belépett a vizsgálóba. - Doktor. Mosolygott az egyik nővérke Eugéne-re, amikor belépett a szobába. A másik kicsavarva a hidegvizes rongyot, törölgette a homlokomat. Elmosolyodott Eugéne láttán, hiszen mikor legutóbb kórházba kerültem, ugyanez a nővérke volt éjszakai ügyeletes. - Ne aggódjon. Ne lesz baja, csak valamitől nagyon megrémült. Magának biztos örülni fog, többször is említette a nevét. Tette vissza a tálba a rongyot, majd intett a kolléganőjének, hogy innentől már rendben lesz minden. Ha bármi is történne, a doktor bizonyára ura lesz a helyzetnek. A kezem érintésére megkésett, a nyugtatótól belassult reflexekkel nyitom ki a szemeimet. - Eugéne? Kérdezem bizonytalanul, álmatag hangon.
Ujjai gyengéden futottak a nő arcára, majd sodortak el pár rátapadt tincset. - Itt vagyok. – fogta meg a belassult mozdulattal felé nyúló ujjakat, majd ajkához emelve ejtett rájuk csókot. – Mi a fenét csinálsz magaddal? – ült le az ágy szélére úgy, hogy törzse szembe fordulhasson a másikkal. - Azt hittem, meggondoltad magad. – mondta halkan, azon tűnődve, hogy a nő vajon mennyit foghat fel a nyugtatók hozta köd mögött. – Erin…mi történt? Mért nem adod a gyógyszered? Mit látsz… - nem akart direktbe a Halál hangjaira rákérdezni, hogy a nő ne törjön ki azonnali tagadásba, de Felix szavai egyértelműen nyugtalanították. - Mit kerestél ezzel a félnótással a kertvárosban? – húzta lejjebb a nőről a vékony takarót, tekintetével simogatva végig a csupasz karokat, a nyak és a mellkas bőrét, mintha csak keresett volna valamit. - Nem bántott, ugye? – kérdezte halkan, nagyon remélve, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt, és hogy a nő nem valami trauma miatt van ilyen állapotban.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Réveteg tekintettel mosolyogtam rá. Bármit is adtak be, kicsit úgy éreztem magam tőle, mintha spicces lennék. - Furcsán érzem magam. Kicsit megemeltem a kezem, amit leragasztottak, miután kiszabtam belőle a tűt. Tekintetemen látszódott a meglepettség, amiből sejthető volt, hogy nem tudom mi történhetett, miért van beragasztva. A csuklóm visszahanyatlott az ágyra. Bőröm még mindig melegebb volt a normálisnál, de az lázcsillapító injekció már hatott, így nem voltam annyira forró, mint amikor behoztak. - „Meggondoltam magam végtelen sötétség fattya, atyád létezésem emlékét is szanaszét szaggatja.” Beszéltem félre egyértelműen. Finoman emelve meg a fejemet pillantottam a lejjebb csúszó takaróra, ami alatt bőrömön nem látszottak sérülésre utaló nyomok - Ne menj el… Félek! Kapok a keze után, amikor nyílik az ajtó… társítva a hanggal a távozást, holott Eugéne egyáltalán nem mozdult mellőlem, csak Larry bukkant fel az ajtórésben roppantul idegesen. Noha Felix azt tanácsolta, hogy inkább menjen haza, nem tudott addig elmenni, amíg meg nem győződik arról, hogy minden rendben. Nem túl barátságos pillantást vetett Eugéne-re, látva, hogy az ágya szélén ül. Egyértelműen riválist látott a nála jó pár évvel idősebb férfiben, akiben fogalma sincs mit eszik Erin. - Én csak meg akartam nézni, hogy jól van-e. Lépett be, és csukta be maga után az ajtót. Nem beszélt hangosan, és nem is ment néhány lépéssel közelebb az ágyhoz. Szavait Eugéne-hez intézte. - Szörnyen érzem magam. Nem tudtam, hogy a szívével bajok vannak. Ha tudom, nem vittem volna oda magammal. Mégis tovább indult, az ágy mellett megállapodva, de a másik oldalán, nem ott, ahol Eugéne ült. - Ne haragudj, Erin. Nem kellett volna erőltetnem, hogy elkísérj. Ez az én hibám. Meg akarta érinteni a karomat, de ahogy finoman elhúzódtam az érintés elől, megadó sóhajjal eresztette vissza teste mellé.
Összecsúszó szemöldökkel fordult a belépő férfi elé, majd követve lépteit hallgatta végig szavait. Kevésbé érdekelte az amit mond, és sokkal jobban az, amit a nő teste reagált a kolléga jelenlétére. Habár érintése elől elhúzódott, nem hozott magával rettegést, dühöt, parttalan vergődést. Kissé megnyugodva, hogy a férfi valószínűleg nem bántotta, fordult újra a nő felé. - Csss…semmi baj. Nem megyek sehová. – érintette gyengéden a nő még mindig meleg arcát, hagyva hogy az törleszkedően simuljon bele tenyerébe. - Hová vitted? Adtál neki valamit? Történt vele bármi? – Larry beletúrva hajába vakarta meg a fejét, majd pár szóban elhadarta az öngyilkos irodalmárok klubját, ami habár röhejesnek hathatott, cseppet sem volt az. Eugéne dühét csak a nő fogta vissza, kit látszólag a gyógyszerektől elnyomva simult bele tenyerébe, megnyugodva az érintéstől. - Te nem vagy normális! Hogy a francba jutott eszedbe... – a nő mocorgása halkabb hangra intette. Másik tenyere a vékony takarón át pihent meg Erin hasfalán. - …hogy elvidd egy viperafészekbe? Azok az emberek betegek. Fanatizált robotok, akik felett tejhatalmat gyakorol a vezető olyannyira, hogy még az élni akarás ösztönét is felülírja. - Lehet, hogy meggondolatlan, vagy információk híján tudatlan vagyok, és emiatt most meggyötörtem. De legalább nem kínzom folyamatosan. Miattam nem sír egy hónapja. – szúrt ügyesen a fiatal férfi oda, ahová kellett, majd Erinre pillantott - Ne haragudj. – voltak őszinték a szavak, majd kihasználva a benyitó orvos megjelenését biccentett csak Eugéne felé, és hagyta is el a kórtermet. Felix egy kancsó cukros teával tért vissza, majd öntve a nőnek tette le az éjjeli szekrényre. - Tuti, hogy nem iszik eleget se. – nem tette szóvá, hogy hallotta Larry utolsó mondatát. Ismerte Eugénet, ahogy azt is, hogy mennyire diszkréten kezeli a nőügyeit, még a barátai előtt is. - A nyugtató elnyomja most. Menj haza. – Eugéne mélyet sóhajtva intette nemet, majd óvatosan elhúzódva a nőtől gombolta ki zakóját, oldotta a sötétvörös nyakkendőt, majd kihúzva a gallér alól terítette azt is az ágy mellett álló fotel karfájára. - Maradok. – ült le fáradtan. - Hozassak neked valami vacsorát? – a férfi ismét nemet intve pillantott barátjára. - Nem kell, kösz. Új agyat hozass, ha van. – Felix elmosolyodva értette meg a kimondatlant, és bizalmasan szorítva rá a másik vállára hagyta őket kettesbe. Az ernyedt kézért nyúlva húzta ajkához azt, majd apró csókot lehelve rá döntötte homlokát a hűvös kézzel együtt a nő mellé a matracra. Gondolatai szélsebesen váltva egymást próbáltak eseményeket rekonstruálni, jövőt jósolni, esélyeket latolgatni, majd végül teljesen összekuszálódva hunytak ki a fáradtságtól.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Mrs Loudre első útja a kórházhoz vezetett, ahogy Eugéne az ébredést követően felcsörgette a pszichológust, akihez Erin jár a baleset óta. A nő karjára terített ballonkabátjával, és két műanyagpoharas kávéval a kezében bukkant fel a folyosón. - Jó reggelt Eugéne! Nyomta kérdezés nélkül az egyik kávét a pszichiáter kezébe, aztán kérdőn az ajtó felé bökött, majd benyitott. Látta, hogy még alszik a betege, ezért visszalépett a folyosóra, és a közeli üres padhoz intette a férfit. Kabátját leterítette a pad karfájára, a táskáját pedig maga mellé fektette, miután leülve lassan kavargatni kezdte a gőzölgő feketét. - Nem voltál túl konkrét a telefonban. Szóval, mi is történt pontosan? Fordult az erősen őszülő nő Eugéne felé, majd megfújta a kávét, és lassan ivott belőle egy kortyot. A klub históriája hallatán elhúzta a száját. - Ki volt az az ostoba, aki odavitte? Vastag harisnyába rejtett visszeres lábait egymás mellé zárva húzta őket maga alá, enyhén megdöntve oldalra térdeit, ahogy a régi kisasszonyok szokták. - Nem tudom neked mennyit beszélt, amíg te kezelted, de nekem egyáltalán nem akar megnyílni. Lassan két hónapja jár hozzám, és… Iszonyú makacs. Régóta vagyok már a pályán, de feladta a leckét. Kortyolt újabbat a kávéból. - Az utóbbi pár hétben késett, pedig előtte pontos volt. Bármi is a baja, gyanítom, hogy a munkába temetkezik. Átnéztem a kórlapját, amikor megérkeztem. Szerintem nem eszik rendesen, és túl sok folyadékot se fogyaszthat. Eléggé szívós és kitartó ahhoz, hogy szándékosan ne akart volna ártani magának, hatalmas benne a küzdőszellem… de szeretném a saját szememmel is látni, hogy jelenleg hogy van. Ha felkel, értesíts! Most rohannom kell. Felállt, a kiürült poharat elvéve Eugéne-től dobta be a szemetesbe a sajátjával együtt, aztán a kabátot a karjára kapva, a táskát pedig a kezébe rohant is tovább.
Kezdőlap
