Az ember azt hinné, hogy amikor hírtelen valóra válik az irányú kívánsága, hogy az anyja legyen otthon és főzzön, minden finomat, de leginkább a kedvenc kajákat. Akkor, ennek csak örülni lehet. Nos, nem, nem egészen! Rossz visszagondolni a borzalomra, ami a konyhában, nem is, már a lépcsőn fogadott. Nincs bajon anya főztjével, legalább is mind addig, amíg megmarad az általa már elkészíteni is megtanult ételeknél, mert az a valami sem szagra és mivel balszerencsémre a főkóstoló szerepét is megnyertem, állagra sem tűnt levesnek. Éget, narancsos, tésztafőzelék, ami csalafinta módon akkor igyekszik szétégetni az ember száját, mikor már letuszkolta a falatot. Minden esetre örök hálám annak, aki véletlenül kidobta a receptet! - Mit szeretnél? – Fordulok, mindig hű segédemhez, Smarthoz, aki történetesen igyekszik megszabadítani a kesztyűmtől. – Azt mondod elég, ha én a padhoz fagyok, neked nincs kedved? – Egyértelmű reakciója, mellyel tömören képen nyalt, egyértelművé teszi, hogy jó felé tapogatódzom és ahogy rám telepszik mancsaival, érzem hogy csóválja magát. Na, nem azért mert lapul néhány kutyakeksz a bal zsebemben. Ó nem, őt inkább a másik zsebem tartalma érdekel, amiben egy már igen csak viharvert, nem egyszer és nem is kétszer megcsócsált labda pihen. Megvakargatom a feje búbját, nem kell látnom a minden bizonnyal a legmarconább embert is a lábáról levevő pillantását, már rég megnyerte magának az ügyet. Ilyen hidegben nem túl kellemes, ha a kutyanyál szépen rádermed az ember arcára és ha már van választási lehetőség, akkor a réteg legyen minél vékonyabb és ezt egyetlen módon tudom csak megoldani. Illetve menne más képen is, csak azzal nem tartanám be az ígéretemet. Tudom, hogy csak egy kutya, de a sok segítségért, amit nekem ad, ennyit igazán megérdemel. - Ha nem maradsz nyugton, nem tudom levenni. Én is szeretlek, de az ért ez túlzás. – Tolom el pofácskáját és pakolom le a földre a lábait is, aztán nekiállok felkutatni és kihámozni a szíjakat a bundájából. Nem nehéz feladat a hámot levenni, már ha ismeretes a dolog nyitja, négy éve tanulom, úgyhogy bátran mondhatom, már profin megy. A keresztes mellényt azért rajta hagyom, világos legyen minden járókelőnek, hogy nem kóbor kutyával van dolguk, hanem egy dolgozó ebbel. Előveszem a golyóbis, amivel szépen szóló, de ilyen közelről nem kicsit hangos ugatást csalók elő belőle, felkaparom magam a padról, reccsen is az anyag, de szerencsére nem hasad csak a padot ellepő finom hórétegtől válik el. - Parancsolj! – Kicselezve, de óvatosságból csak igyekezve térd magasságban hajítom el a labdát. Nagyjából tudom is merre, egy kedves unokáját sétáltató hölgynek köszönhetően. Hallom az elvágtázó dobogást, a csúszást is, amivel valószínűleg el is kapta a labdát, ezért leguggolok és úgy várom, hogy visszahozza, de tudom, hogy csak azért, mert tudja még jó párszor el fogom neki hajítani.
*Lassan kezdem azt hinni, hogy valami nincs velem rendben. ezek a folytonos rémálmok és fekete rózsák megrémítenek. De ezek honnan vannak? Már van vagy négy-öt a fiókomban, pedig a wikipédia szerint nincsenek fekete rózsák... Most vagy kezdek megkattanni, vagy már megkattantam... Vagy az internet hazudik... De akkor valaki a nyomomban van, és figyel. A fenébe, ez sehogy sem jó. Végül Spirit csak kirángat otthonról, ugyanezzel biztosítva arról, hogy vannak más fontos dolgok is valami rózsákon kívül. Kivételesen nem az erdő, hanem a város felé vesszük az irányt. Mint mindig, most is Spirit vezetett, mert ő mindig jobban tudta, hova érdemes menni. Most is ő megy elöl, én pedig mögötte/mellette haladok. De amikor a kutya eltűnik valahol a padok közt, megállok, és körülnézek. Nemsokára meghallom az ugatását, majd meg is látom a piszkosfehér bundáját.* - Spirit! *De ő nem hallgat rám. Ehelyett egy másik kutyával próbál barátkozni. Sápadtan elmosolyodok, miközben tekintetemmel az állat gazdáját keresem. Nemsokára meg is látom őt, az egyik pad mellett guggol. Odasétálok hozzá, és leülök a padra.* - A te kutyád? *A tekintetemmel a border collie felé mutatok. Spirit ott járkál körülötte, halkan ugat, barátkozni próbál...*
Senki nem sikított és nem is kezdet hangos szidalmazásba, tehát nagy a valószínűsége annak, hogy nem sikerült senkit sem eltalálni. Azt hiszem ez remek teljesítménynek minősül, számomra mindenképpen, hogy jó múltkor simán bedobtam a fagylaltárus kocsijának az ablakát és még ugyan azon a napon a vaníliába is sikerült berepítenem. Mondjuk itt nem hiszem, hogy csak puszta véletlenségből előfordulna, de mondjuk egy gesztenyést simán letarolhatnék. Csak fessem az ördögöt a falra! Had szabadkozzak, aztán meg, nagy mosollyal fogadjam a ..a .. Szóval most kaptam egy komplett kutyát az arcomba és hogy nem nyomtam mellé egy minden eleganciát mellőző hátast a pad karfájának lehet köszönni. - Ez igazán jól esett! – Nem, nem esett jól, de hát, ha ő örül, nekem is kötelességem és mellé még a fogai közül is ki kéne operálnom a labdát. De haladjunk sorban, talpra állok, hogy lehajolva kérhessem el a labdát. – Édes öregem, veled együtt dobjam el? Kérem szépen! – Csak nem adja és nekem kezd az a sanda gyanúm lenni, hogy esetleg rossz játékot hoztam el, de tapintásra ez az, ami a kedvencek kedvencének van kikiáltva Smart által. Megunva a huzavonát, csak a tenyerem tartom, tudom, hogy azt várja, hogy utána menjek és lenne benne valami jó is, átmozgatnám a tagjaimat, de nem. Kénytelen kelletlen csak ideadja és én már röpítem is, visszahelyezkedve a guggoló pózba, a következő apportírozás már zökkenőmentesen megy és újra várom, hogy érkezzen. És ha jól hallom társaság is akad, csak azt nem tudom, hogy mennyi. - Amennyiben fekete-fehér és kajlafülű, akkor igen! – Lehet nyilvánvaló, de azt nem tudhatom, hogy Smarton kívül hány eb van még errefelé. Az egyértelműen női hang forrása felé fordulok, de már elővigyázatosságból markolva bele a pad részébe. Az előbbi emelt hang mintha, egészen hasonló, akkor. – Szintén kutyasétáltatás? – Ha nem, majd elnézést kérek. Esetlegesen a kutyáinkat nem, legalább is Smart nem olyan, aki rögvest a másik után kap, nem-nem, inkább játszik. Talán éppen most is. Biztosan állíthatom, hogy játszik, ide hallom a kissé éles ugatását és nem azért mert jóstehetség vagyok, de azt hiszem mindjárt a nyakába veszi a lábát, hogy játszópajtását rávegye egy kis fogócskára, versenyfutásra. A biztonság kedvéért felállok és inkább leülök, csak hogy előtte nem túl udvariasan sikerül megfognom a hölgy lábát. - Elnézést! Nem szatír vagyok vagy valami ilyesmi! – Néztek már annak is, így inkább hátrálok egy lépést.
*Jobban szemügyre veszem a másik kutyáját. Azt eddig is láttam, hogy fekete-fehér, csak az nem tűnt fel, hogy az egyik füle enyhén le van konyulva. Igaz, nem is gondolhatok más kutyára, mert csak a collie, meg Spirit vannak a párszáz méteres körzetünkben.* - Igen, igen. *Ugyanebben a pillanatban Spirit felugrik mellém a padra, kényelmesen elfekszik és a fejét az ölembe hajtja. Így a legjobb esetben is a másik csak a kutya fejét, esetleg orrát foghatja meg. Persze Spirit erre felmorran, és nem éppen barátságosan a másik keze után kap, de aztán összeszedi magát. Mikor kiszúrja a másik kutyát, ugrik is le a padról, és rohan utána. Egy ideig még figyelem a két állatot, majd a tekintetem a mellettem ülőre téved.* - Felejtsük el, nem történt semmi.
A havon roppanó lépések hangja egy kissé elvonja a figyelmemet, van egy erős, de lassan elhalványuló reménysugár, hogy talán Smart ilyen hamar megunta a játékot és inkább tőlem követeli ki a labda újbóli eldobását, miután persze szokásos, már-már szertartásnak is beillő „add ide a labdát” műsort lezavartuk. De egy egyértelmű dolog megától abban, hogy újra lehajoljak, ugyan is ő nem ugrana fel a padra, vagy is igen, de csak abban az esetben, ha az történetes nem ki van párnázva és én is ott ülök, hogy kényelmesen rám telepedhessen, párnaként használva. Viszont ez megnehezíti az én dolgomat is az elhelyezkedéssel kapcsolatosan, bele is botlok valami meleg, szőrős dologba. Prémes kabát e vagy bunda? Ezt a talányos rejtvényt az segített megfejteni, hogy a kabátoknak nem szokása morogni és harapni is akart, fogalmam sincs, a biztonság kedvvért a figyelmeztetést komolyan véve inkább elhúztam a kezem. Újabb lépések hangjával érkezett meg Smart is, elém parkolva be, világosan kifejezve ezzel a másik ebnek, hogy az „enyém” és meg is védem, de szerencsére nem mordul fel. Helyette inkább kesztyűbe bújtatott kezemet veszi puhán a fogai közé, de nem csak az anyagot fogva meg, hanem az ujjaimat is és tesz néhány lépést. Egyértelmű mit is szeretne, elvinni a pad közeléből, teljesen kizárva a másik már játékra kész kutya jelenlétét. - Igen. – Mosolyodom el halványan, eleget nem téve Smart kérésének, inkább a pad felé lépve vissza azt az egy lépést. Most, hogy már nincs ott a kutyus valamivel határozottabban nyúlok előre, megbizonyosodva, hogy a karfa akadt a kezembe és le is ülök. Bár jókor jut eszembe a kérdés. – Remélem nem zavarok? – Az előbbi hang forrásának az irányába figyelek, bár meglehetősen nehéz úgy, ha közben a másik oldalról hangos ugatás hallatszik és még az nem is olyan rég levett hámot rakják az ember lábára. Smart buksiját keresem, őszintén nem értem, hogy mi ütött belé. Hiszen él-hal a futkározásért, azért a már kidobásra megérett labdáért meg egyenesen meg van veszve, most meg menni akar és mivel nem járt sikerrel, a minden gazdát lábáról levenni képes nyüszögést is beveti. - Hozd szépen ide a labdád, aztán majd .. – Meglátjuk? Valami olyasmi lenne a mondat vége, de szerencsére nem hezitál sokat, hogy a nem túl messze tespedő játékot játékra rá tegye a fogait, hiszen ez minél előbbi indulást jelentene. - Úgy látszik ez amolyan meleg váltás lesz, pedig nem rég jöttünk .. lehet a hideg nem tetszik neki annyira. – Találgatok hangosan, akaratán kívül megosztva ezt a hölggyel, kissé szétszórt vagyok.
*Úgy tűnik, Spirit hamar ráunt a másik társaságára. sosem értettem, miért nem viselkedik úgy, mint a többi kutya: kergeti a macskákat, morog a tükörképére (legalábbis néhány kutya szokott...), ás el csontokat a kertben. Egyszerűen érthetetlen a számomra, miért szeret egyedül lenni. Vagy velem. Egyszerűen nem lehet rajta kiigazodni.* - Nem, dehogy. *Kicsit elgondolkodtam, így én is meglepődök azon, hogy sikerült összehoznom egy értelmes mondatot. Emellett még biztatóan rámosolygok a másikra. Spirit közben odatelepedik a lában mellé, és most érdeklődve figyeli a másik kutyát. Hihetetlen, milyen gyorsan változtatja meg a véleményét. A másik szavaira felkapom a fejem.* - Majd idővel megszokja... Mármint a hideget. *Ez is egy elég érdekes mondat lett... Részletkérdés. Spirit sem itt született, Milwaukee-ból hoztam, amikor elutaztam meglátogatni az egyik régi ismerősömet. Ott találtam rá az utcán. Aztán meg idehoztam. Azóta sem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz döntés volt. Igaz, eddig még nem panaszkodott az időjárásra. Sem egyéb dolgokra. Mintha egy kutya tudna panaszkodni...*
- Nincs mit… Vonom meg a vállam, miközben kilépek a kocsmából. Én tulajdonképpen most is a saját szórakozásomat keresem, nem az ő kedvét keresem, így aztán valóban nincs mit megköszönni. De ha már udvarias… egy egész picikét én is lehetek az. Az egy jó pont mindenképpen, hogy nem kell miatta lassítanom, és nem nyafog, hogy nehéz a táskája, vagy a cipőjét nem rohanásra találták ki. Mivel gyorsan haladunk, valószínűleg kevesebb idő alatt megérkezünk majd, mint amennyit becsültem a sétára. Mikor Tara válaszol, megvetően elhúzom a szám, de hamar kiderül, hogy nem amiatt, mert csórónak találom (persze lehet, hogy a hamar is későn ebben az esetben). - Ha annak a patkányfészeknek a tulajdonosa többet kér tizenöt dollárnál, azt javaslom nyugodtan tépd fel a torkát. A magyarázat kevésbé izgat. Egyáltalán nem érdekel, hogy miért keres olcsó szállást. Az ő dolga, hogy van-e pénze, és ha nincs, akkor miért. - Nos, én sem tudom, mennyit engedhetsz meg magadnak, de egy ilyen porfészekben biztos találsz egy olyan kis lakást, ami belefér… Nekem nem volt ilyen problémám, úgyhogy fogalmam sincs konkrétan az ingatlanárakról, csak a saját bérleményem árát tudnám megosztani, de az aligha van Tara pénztárcájához szabva. - Alapvetően olcsóbb, mint a nagyvárosok, ha átlagos dolgokra van szükséged. Ha különleges holmik kellenek, akkor drágább megrendelni. Ami a hirtelen döntést illeti, csak bólintok, és nem firtatom az okait. Ha szeretné úgyis elmondja, attól függetlenül, hogy engem konkrétan érdekel-e vagy sem (egyébként nagyobb a valószínűsége, hogy érdekes a történet, mint annak, hogy nem), ha viszont nem akar róla beszélni, hiába is faggatnám. - Mindenesetre remélem, az élet elég izgalmas lesz hozzá, hogy kárpótolja a magunkfajtát a nagyvárosok elveszített előnyeiért.
Röviden felkacagok azon ahogy arról a motelről beszél ahová tartunk. Nem harsány hahota volt, amint felhangzott, már el is holt. Ám annál jobban esett. Az utóbbi hetekben nem volt túl sok alkalmam erre. Na nem mintha fakutya lett volna jelem az oviban, vagy egy smiley... De ez most nem számít. Aludni ígyis-úgyis kell valahol, ha patkány a motel tulaj, ha nem. Tovább csörtetek a farkas tempójában, közben hallgatom mit mesél a környékről, illetve az árakról. Nem lesz gond, azt hiszem. - Különösebb igényeim nincsenek, mint bejárónő, vagy francia sütik. Takarítani, sütni meg főzni én is tudok, szóval ilyenért akkor sem fizetnék, ha nem tudnék mit kezdeni a pénzemmel, annyi lenne belőle. Oké, ezen a ponton befejezem a csacsogást. Szép dolog az, ha van valakinek önálló gondolata, csak nem feltétlenül érdekli ez a másikat is. Jelen pillanatban Raymond az egyetlen segítségem, még akkor is hálás lehetek neki, ha ilyen... fura a fickó. Tehát igen, itt az ideje befogni a szám. Így is teszek, míg a nagyvárosról- porfészekről alkotott véleménye fel nem vet bennem egy ártatlan kérdést. - Hol éltél eddig, hogy Alaszka egyik legnagyobb városát leblamáltad? - nem pontos lakcímet követelek, csupán társalgás szinten kérdezem, és akkor sem sértődök meg ha nem válaszolja meg a kérdést. Egyrészt azért, mert csak olyan sérthet meg, aki közel áll hozzám, másfelől meg neki értelemszerűen nem kötelessége az, hogy válaszoljon. Ettől azonban még nem érdekel se jobban, sem kevésbé a válasz.
Tara kacagására válaszul egy kis mosolyárnyék megjelenik az én szám sarkában is. Úgy tűnik mégis viccesebb figura vagyok, mint azt gondoltam volna. Egyébként pedig ha valami fura oknál fogva én kényszerülnék abba a motelba, ahová most tartunk, akkor elég ingerlékeny lennék hozzá, hogy a pult mögött rágózó tulajdonosnak nagyon kevés esélye legyen a túlélésre. Nos, francia sütikre nekem sincs szükségem, de bejárót, azt konkrétan tartok. Szerencsém van, sikerült megtalálni annak a fajtának a képviselőjét, akivel zökkenőmentesen ki tudok jönni. Ha például nappal alszom, nem zavar fel a rohadt porszívóval, és nem morog állandóan munka miatt. Viszont nem is próbál velem barátkozni. És nekem így tökéletesen meg is felel. - Én pedig nem főzök, és takarítok, még pénzért sem... Tara pedig… a tökéletes megtestesülése a középszerűséghez ragaszkodásnak (vagy roppant fura hobbija van), de hát ha szeret takarítani, nem az én dolgom. Közben ritkulnak körülöttünk a házak, és hamarosan megérkezünk a motelhez, amiről már ebből a távolságból is lesír, hogy melyik árkategóriát képviseli. A neonfelirat U betűje pislákolva dől az utána következőnek, az E örökre kihunyva fejjel lefelé lóg a bejárattól jobb kézre eső ablak elé, a többi pedig neonhoz nem illő fáradt narancssárga színben tündököl, kivéve a második S-t, aminek bántóan éles fénye a valahavolt búra éles szilánkjai közül messziről is időleges látáskiesést okoz. Az épület eredetileg fehér, immár szürke vakolata hámlik, az ablakkeretei a zöld szín több árnyalatában pompáznak, míg az ajtó fényes fekete színe – mely tökéletesen egyezik a közelében parkoló fekete sufnituningos verda eredeti színével – arról árulkodik, hogy itt bizony mindent a rendelkezésre álló anyagokból javítanak. A Sunset motel nem túl hívogató jelenség... Mikor elérünk a több helyen horpadt fekete autóig, én megállok, és nekitámaszkodom, és vállat vonok. - Alaszka második városa porfészek rengeteg nagyváros mellett. Lássuk be, nem ez a legfelkapottabb állam az országban. Most pedig egyébként Los Angelesből jöttem… De ott nem laktam igazán sokáig, még ha ezt most nem is teszem hozzá, az előugró emlékeimet nem is próbálom elfojtani. - Itt megvárlak, ha még akarsz futni… Ha bólint, valóban megvárom, csupán rágyújtok, míg visszaér, ha pedig esetleg elég volt neki, akkor megvárom, míg belép, és köd előttem, köd utánam, már itt sem vagyok.
- Neked nem is kell házi munkát végezned. Férfi vagy. - repül vissza a szexista labda felé, bár a szarkazmus legapróbb jelét nem veheti ki a hangomból. Egy férfi ne takarítson, vagy főzzön kivéve ha ő maga Gordom Ramsay. Mert tőle el is várja az ember, hogy sürögjön a konyhában felfegyverkezve epés megjegyzéseivel. Ez a farkas viszont határozottan nem Gordom Ramsay. Innen kezdve nincs miről beszélni. Amikor meglátom a helyet ahová minden bizonnyal igyekszünk, a szívem kihagy két ütemet a meglepetéstől. Így már értem... - 15 dollár, huh? A nyakát ki tekerem, ha 6-nál többet kér... - inkább csak magamnak mormolom, azt is csak azért hogy elaltassam a gyanakvásomat arra, hogy az éjjel aludni fogok egy szemhunyásnyit is. Patkányfészek... Azt hiszem itt az ideje elkezdeni hallgatni a nálamnál idősebb farkasokra. - Los Angeles... Nos, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. - kínos mosoly ül ki az arcomra. Ha néha megállnék gondolkozni egy csöppet mielőtt rámjön a beszélgethetnék, nem születnének olyan idióta kérdések, mint amilyen az előbbi is. Önkritikából van elég, nem azt mondom, csak ideje lenne átvinni gyakorlatba is az elméletet. Raymond felajánlja, hogy megvár, amit persze én el is fogadok, majd bemegyek a motelbe.
10 dollárral és egy átöltözéssel később térek vissza Raymondhoz a motel elé. - Indulhatunk. - megkönnyebbült vigyor terül el az arcomon. Nem olyan rossz az a szoba mint amilyennek kívülről hinné az ember. A bútorok régiek, de egyben vannak, és tiszta. - Jó lesz ez az erdő itt a motel mögött? - Ő az "idegenvezető", mondja meg ő merre vegyük az irányt.
- Még szerencse! Jegyzem meg válaszképp. Az aztán egyáltalán nem hiányozna, hogy nő legyek, és mosnom, főznöm, takarítanom kelljen… Gordon Ramsay pedig való igaz, egyáltalán nem vagyok. Még távolról sem… Tara megdöbbenésén remekül szórakozom. - Én a helyedben inkább átharapnám, de végülis a te dolgod… Szerintem sem árt, ha hallgat a nála idősebb farkasokra. Bár végülis, ilyen helyen is lehet lakni. Egy darabig legalábbis A következő válaszára csak megforgatom a szemem. De hát már megkérdezte, akkor minek visszaszívni. Mindenesetre ezen nem nyitok vitát, hagyom, hogy bemenjen. Nem aggódok miatta, és nem is kell csalódnom, mert alig tíz perc után megjelenik. Ellököm magam az autótól, és bólintok. - Remek, akkor menjünk is. Nekem megfelel. Elindulok, egyelőre az úton. - Kicsit lejjebb megyünk be a fák közé. Onnan tíz perc sétára van egy barlang, ahol letehetjük a ruhákat. Gyors tempót diktálok, de eszemben sincs futni. Legalábbis most még nem. Azt igazán csak bundában szeretek…
Mióta megérkeztem a városba tulajdonképpen még nem is jutottam el odáig, hogy egy nyugodt napot eltöltsek. Így is zsongott a fejem José miatt, és nem tudtam más tenni, mint naphosszat azon kattogni, hogy vajon hogy fog ez alakulni a továbbiakban, hogy képes leszek-e még visszanyerni a bizalmát. Ráadásul a tegnapi száguldozásom is félbe maradt, mert autószerelősdit kellett játszanom, ami megint csak megakadályozott abban, hogy kiszellőztessem a fejemet, vagy csak elvonatkoztathassak úgy mindentől. Azt hiszem a megállapításom teljesen helyt álló volt, mikor átléptem Fairbanks határait. Itt tényleg más a levegő... De mennyire. Farkasok szaga zsongja be az egész várost, de ezen nincs mit csodálkozni... Elvégre ez az őshaza, vagy mifene... Szóval úgy döntöttem a reggeli kutyasétáltatást a sétányon teszem meg, itt talán sikerül elszakadnom a gondok egy részétől. Grosso amúgy is mindig jó társaság, kivéve, ha rá jön az a bizonyos öt perc, amit elhúz tizenötre. Olyankor szokott megesni, hogy úgy ugrál összevissza, mint valami kerge birka, és isten bizony, hogy ha lelőném (amit hangsúlyosan megjegyzek, hogy sosem tennék!), akkor is tovább pattogna. Félelmetes mennyi energia tud belé szorulni néha... Amint a talpamat megsúrolta a sétány poros talaja, elengedtem minden görcsösen feszülő érzést magamban, és a lökött kutyám pórázát is magamra kapcsoltam fel, a mellkasomon át a hátamon keresztül fűzve. Szép nap ez a mai, talán most még nem is bánom, hogy nem sikerült egyelőre megnyitni a szalont, amit már régóta tervezek. Egyébként is még körbe kell nyálaznom a várost, hogy megfelelő helyet találjak. Grosso nyugtalanul ült le a lábam mellé, mellső lábaival többször is megkapargatva a cipőm orrát. - Futkározz Tökfej! Tied a sétány. - mosolyodtam el, amint megsimítottam fekete homlokát. Ám csak nem tágított, és jó pár másodpercig nem is esett le miért remeg annyira, aztán rájöttem... A teniszlabdáját olyan görcsösen szorongattam a kezembe, hogy el is feledkeztem róla, hogy azt nem árt eldobálni neki... - Ja, hogy ez kéne... - nevettem fel, majd megkocogtatva orrán a zöld golyót, hajítottam el, egész távolra. Belátható távolba... A Dobermann pedig úgy lőtt, ki mintha mind a négy mancsát tüzes kő sütögetné. Imádtam nézni, ahogy minden izma játszani kezdett a bőre alatt, és olyan aranyosan pattogott visszafelé jövet, hogy nem tudtam nem megzabálni. Újra és újra eldobtam neki a visszahozott labdát, mikor az érzékeim felerősödtek, és a vörös jelzés beindult elmém ködös függönye mögött. A közelből érkező farkas jelenlétére hívták fel a figyelmem, így már nem igazán tudtam Grossoval, és a totál nyálasra nyúzott labdájával foglalkozni...
Halogattuk pár napig a ház rendbe rakását, de úgy döntöttünk, hogy ideje belekezdeni. A délelőtt folyamán a felesleges holmik leselejtezésével foglalatoskodtunk, kipakoltuk a bútorokat, és Logan a nagyon ramaty állapotban lévő helyiségek falait elkezdte lefesteni. Ezt a részt már ráhagytam, és úgy döntöttem, hogy teszek egy pihenőnek szánt sétát. A Gabriellel való találkozás hasznos volt, mind informatív, mind tudományos szempontból, hiszen szereztem egy hajszálat, még ha nem is nagy erőlépés, jobb, mint ha a béka segge alatt lennénk. Elgondolkodtatott amit mondott, hiszen most totálisan magamra vagyok utalva, hiába vannak itt a barátaim, akárhogy is vesszük, ők emberek, nem számíthatok olyan szinten a segítségükre, mint ahogy ezt a hely megkövetelné veszély esetén. De veszélyről még szó sincs, és reményeim szerint nem is lesz, így kár ezen agyalni. Citromsárga sálat tekertem a nyakam köré, mert hát azért mégiscsak hideg van, attól függetlenül, hogy ez itt már jó időnek számít a zord télhez képest. Lassan sétáltam a sétányon, figyeltem az embereket, és jól esett, hogy Emberek vesznek körül. Figyeltem a gyerekeket a szüleikkel, az idős házaspárt, ahogy kézen fogva sétálnak, a babakocsit toló anyukát. Jól eső érzés járt át, épp ezért ért olyan hirtelenül az érzés, ami szinte belém csapott. Hátrahőköltem egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, hogy lépten nyomon farkasokba ütközök. Most már egy fél órás sétára se indulhatok anélkül, hogy ne kelljen szembesülnöm vérfarkasokkal? Idegesen pillantottam körbe. Egy nagyra nőtt négylábú jószág haladt el mellettem, és egyenesen ahhoz sétált, aki miatt a vészjelzőim bekapcsoltak. Épp egy pillantást vetettem a padon ücsörgő férfira, majd tovább haladtam. Most farkasoktól mentes sétára vágyom. Csak egyszer, egyetlen egyszer legyen egy kis nyugtom. Már megtettem pár lépést, mikor a pár másodperce látott képek eljutottak az agyamig. Csak akkor jöttem rá, hogy valahonnan ismerős volt. Visszasandítottam a fickóra. - Dustin? - Halkan szólaltam meg, de biztosra vettem, hogy ő is hallja. Ismertem őt, így második ránézésre teljes bizonyossággal emlékeztem rá. - Dustin Cooper? - Ismételtem meg felcsillanó szemekkel. - Hány éve is? Megindultam felé, majd megtorpantam előtte. Nem vagyok biztos benne, hogy ő is emlékszik rám, hisz az ismeretségünk nem volt túl hosszú. Talán száz éve lehetett, mikor összeakadtunk. Kicsi a világ. Tényleg nagyon kicsi. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még találkozom vele, azt meg pláne nem, hogy itt a világ végén. Kifejezetten örültem az ismerős arcnak.
- Állj le Grosso. - rántottam el a kezemet, amibe a labdája fityegett, mivel hogy erőszakosan próbálta kirágcsálni onnan. - Zizegsz itt nekem... - pillantottam le rá, elmosolyodva, majd eldobtam a labdát, ő pedig boldogan rohant utána. Közben pedig próbáltam beazonosítani honnan is érkezik az "idegen". Legalábbis akkor még annak hittem, ám amikor a hátam mögül a nevemet véltem hallani, ugyan egész halkan, de kivehetően, azonmód megfordultam. Először értetlenül néztem végig az érkezőn, kutatva elmém legmélyében, hogy honnan is ismerhetem. - Nyert! - böktem ki végül, egyet óvatosan felé lépve. Talán néhány másodperc töredékéig fürkésztem arcának már-már ismerősen derengő vonásait, iszonyatos lendülettel kaparászva le az agyamról a penészfoltokat. Aztán leesett! Úgy csapott belém, mint az a bizonyos villám, ami nem ismer kegyelmet. Hát persze, de barom vagyok! Elég volt egy centivel közelebb kerülnöm hozzá, és máris felismertem. - Basszus, Carmen?! Komolyan Te vagy az? - persze, hogy komolyan ő az, ilyen idióta kérdést is csak én tehetek fel... Arcomra jóleső vigyor szaladt fel, átformálva vonásaimat az előbbi értetlenségből. - Fuuu, hát már idejét se tudom... - szívtam magamba a látványt, amit nyújtott, hiszen már olyan régen láttam, hogy újra kellett frissíteni a rendszert. Fairbanks, te meglepetések városa! Nem elég, hogy itt bukkantam José-ra, de végre ismerőssel is összefúj az itteni csípős szél. Tényleg örültem! Főként, mert nem igazán ismertem itt még senkit. Persze Carmennel se volt olyan eget rengetően hosszú a kapcsolat, de tisztán emlékszem, hogy eléggé beavattuk egymást akkoriban a szottyat kis lelkivilágunkba. - Egy biztos... Dublinban volt. - mosolyodtam el, amint az emlékek rám törtek. Fura volt, hogy az utolsó képem talán az volt róla, hogy nem messze attól a bizonyos kocsmától hédereltem, mikor ő felbukkant, és vagy reggelig beszélgettünk... - Te hogy-hogy itt? - fogtam rá a mellkasom előtt átívelő pórázra, csak amolyan lazán, elhanyagolt állást felvéve. - Egyébként, ő itt Grosso. - mutattam be az éppen visszaérkező ebemet, aki a nyálas labdáját persze, hogy a cipőmre köpte ki. Hát köszi, én is szeretlek... - Ma kicsit hiperaktív... - dobtam el ismételten a labdát, bár szerintem hamarosan elásom olyan mélyre, hogy estig azt próbálja előszuggerálni. Komolyan annyi energia teng ebben a kutyában, mint hat molylepkében egyszerre, akik a lámpára buzulva, erőszakos kontaktot akarnak azzal teremteni. Néha már félelmetes... Vagy épp megdöbbentő. - Jó újra látni... - dőltem végül a padnak, amin az imént még üldögéltem, bár ezúttal annak hátlapját célozva meg. Tényleg jó volt Carment ismét mind a két szememmel látni, amik ugyan elég fáradtak voltak, de még így is funkcionáltak.
Először csak pislogott rám, mint a kiszántott vakond, de a felismerés is végül elérte. Nem lepődtem volna meg azon sem, ha nem ismert volna meg, de így a mosolyom csak még szélesebb lett. Hihetetlenül örültem, hogy egy ismerősre bukkantam, és annak még inkább, hogy nem egy nem szívesen látott ismerősre. - Én lennék - vigyorodtam el a meglepettséggel teli kérdésére. Ahhoz képest milyen rossz érzés volt, mikor tudatosult bennem, hogy egy farkas tartózkodik a közelembe, most pont az ellentétét éreztem. - Dublin, igen - bólintottam kis gondolkodás után. Nem sokáig voltam akkor ott, és csupán véletlen volt, hogy ráakadtam a szánalmas látványt nyújtó Dustinra. Másnap viszont tovább álltunk a barátaimmal, és nem is számítottam rá, hogy valaha is újra összefutunk, pláne, hogy nem az egy helyben tartózkodásomról vagyok híres. Egyik nap itt, a másik nap több száz kilométerrel arrébb. A kérdésére elmosolyodtam. - Pár napja érkeztem csak, az apámnak volt itt egy háza, úgyhogy itt kötöttem ki. Még az sem biztos, hogy maradok - mondtam mialatt már a felénk battyogó kutyát figyeltem. - És te hogy kerültél ide? Mióta élsz itt? És miért pont itt? Nem ez a legészveszejtőbb hely, ahol valaha jártam. A kérdés zuhatag után rájöttem, hogy lehet nem ártana visszavenni, hiszen nem ismerem, akkor sem ismertem igazán, és amennyi idő eltelt azóta, bármilyen irányba változhatott, főleg miután annyira kiborult. Bár mikor bemutatta a kutyáját rájöttem, hogy ő minden, csak nem ellenség. Mosolyogva biccentettem a kutya felé. - Annyira eltunyultál, hogy már örző védő ebre is szükséged van? Mintha nem tudnád magad megvédeni - néztem végig rajta, majd a termetes jószágra mellette. Nekem sosem hiányzott egy kutya társasága, hiába tartják az ember legjobb barátjának, én inkább maradok a beszélni tudó társaságoknál. Nem mintha nem szeretném az állatokat. - Remélem azóta azért rendbe jöttek a dolgaid - pillantottam rá újból, majd megkerültem a padot, és felültem a támlájára, így pont Dustin szemébe tudtam nézni anélkül, hogy kitekeredne a hátam.
Jóérzéssel konstatáltam, hogy neki sem rossz emlékei vannak rólam, pedig hát elég elázott, és kivert kutya formáját mutattam, mikor találkoztunk. Arra az egyetlen egy estére. Mégsem felejtettem el, pedig nem ma volt... De még csak nem is tíz éve. Fura a sors fintora... Főleg, mert azóta bejártam a fél világot, akárcsak előtte. Mégis úgy fest, hogy némely porszemek újra összesodródnak. Ami ez esetben teljesen örömteli volt. Már amennyire ez látszott rajtam, mert azért nem fogok ugrálni örömömbe, mint valami nikkel bolha, és csillámló szemekkel vigyorogni, mint valami tökkelütött. Azonban tényleg, igazán jó volt látni. - Akkor legalább van hol élned, ez jó. Miért, hova mennél tovább? Te se tudsz megmaradni egy helyben, látom. - rémlik is valami, hogy ezt említette. Mármint, hogy ő is amolyan vándorló féle jószág. A kérdései megostromoltak, de élvezettel figyeltem, ahogy kibuktak belőle. Talán változott, de még mindig eleget beszél, amit nem is bántam. - Véletlen. Ez volt a következő város, ahol próbálkozom megvetni a lábam. Eddig úgy ahogy megy is. Azt hiszem. - íriszeimet az övébe fúrtam, szerettem megtartani a szemkontaktust, ha már beszélgetünk. - Lassan egy hónapja, és bár valóan nem egy eldobom az agyam, wáow! hely. De most van, ami ide kezdett kötni. - sejtelmesen mosolyodtam el, miközben a Joséval való találkozóm emlékei vonaglottak végig szemem előtt. Ajh, hogy még ott is mennyi melóm lesz! - Eltunyultam? Ne ugrass! - nevettem fel kedélyesen. - Találtam a kis fickót. És valahogy hozzám nőtt. Ennek már egy éve, szóval azóta matricásat játszik, és mindig a lábam alatt van. - a mondat végére Grosso is visszatért a cafatos, trutymós labdájával, mert miért is nem tud még véletlen sem egy percre lepihenni? Így hát már rutinos mozdulattal dobtam el a lasztit, kellő futótávot adva neki, addig se liheg az orrom alá. De hát nincs mit, tenni imádom. - Nem nagyon. Viszont, talán most már alakul. - egy pillanatra elszakítottam tőle a tekintetemet, majd röpke agytorna után úgy döntöttem, ha akkor kiöntöttem neki a lelkem, a minimum, hogy most elmesélem neki, a lényeges dolgokat. - Talán emlékszel... meséltem apámról. Meg az egész akkori helyzetről, hogy mennyire elcsesztem, és beleestem abba az üres gödörbe? - nem tudom másnak nevezni az volt. Elárultam José-t, mert megvezettek... Csessze meg, de felmérgel még most is! - Dublin után elkezdtem őt keresni, és tudod az a vicc, hogy itt találtam rá. Kemény volt, de azt hiszem talán van remény, hogy menthető legyen. - mélyebben nem igen szaladtam bele a témába, ebből pontosan tudnia kellett, hogy áll a szénám jelenleg. - És te? Még mindig a bolhazsákok ellen? - nem vetettem meg érte, ez a saját döntése, és érzése, miként áll ahhoz, ami. Persze felmerülnek ilyenkor a kérdések, hogy az eszébe jut-e, hogyha ember lenne, akkor már nem is élne... De ebbe nekem van a legkisebb beleszólni valóm, és neki kívánnám a legkevésbé, hogy éljen úgy, ahogy nem akar. - Jutottál vele már valamire? - érdekelt, noha nem azért, mert én nem lennék elégedett azzal, ami vagyok. Egyrészt megszoktam, másfelől pedig valahol mélyen, talán szeretem is, hogy így alakult.
A van hol élnem megfogalmazás kissé túlzás volt, hisz eszem ágában sincs letelepedni itt, ez csak egy újabb állomás, ahonnan ha kudarcot vallunk, egyszerűen tovább állunk. És ez így van jól. Bár tény, hogy szeretnék végre letelepedni valahol, de nem így. Nem vérfarkasként. - Nem tudom. Nem gondolkodom ennyire előre. Most itt vagyok, és ha úgy látom jónak, akkor lelépek – válaszoltam állva a tekintetét. Kicsit furcsa volt, hogy ennyi év után szinte ugyanúgy beszélgetünk, de nem volt bennem semmiféle gyanakvás és rossz érzés, talán azért, mert akkor olyan szinten összetörve láttam, annyira elveszettnek, hogy tudat alatt sem feltételeztem róla rosszat. Ez nem épp az óvatosságomról árulkodik. - Egy hónapja vagy itt? Eszedbe jutott már, hogy csatlakozz valamelyik falkához? Neki lehet, hogy ésszerűbb gondolatnak tűnik, mint nekem, bár ahogy eddig a szavaiból kivettem, ő sem időzött túl sokat egy helyben, ergo nem tartozhatott igazán sehova azóta, mióta ott hagyta a falkáját, amiről mesélt. Végül felhozta az apját. - Igen, emlékszem – bólintottam. – Azóta is őt keresed? – Hitetlenkedtem, aztán rájöttem, hogy bagoly mondja verébnek. Nekem azóta is ugyanaz a rögeszmém, úgyhogy nem szólhatok egy szót sem. – Beszéltél vele? Sikerült tisztáznotok a dolgaitokat? Szívesebben érdeklődtem, mint hogy válaszoltam volna, mert a következő kérdése váratlanul ért. Nem azért, mert azt hittem, hogy már elfelejtette, hanem mert nem tudtam mit is válaszolhatnék rá. Nem bízhatok meg egy idegenben, mert végülis az. - Igen, a céljaim nem változtak – válaszoltam végül tömören, de aztán jött a következő kérdés. Lekászálódtam a padról, újra megkerültem, végül megálltam mellette. Egy darabig a kutyáján pihentettem a tekintetemet. Nem örültem neki, hogy egyáltalán hezitáltam azon, elmondjak e bármit is. - Nem igazán. Igazából semmi olyan eredmény, ami számítana. – Most konkrétan a szemébe hazudtam, de annyi baj legyen. Mégsem mondhatom azt, hogy „ Igen persze, arra jutottam, hogy megöltünk két vérfarkast pár napja. Ez már jó eredmény nem?” Na nem, bizalmas információkat nem kotyogunk ki. Alapszabály. - Azért te sem panaszkodhatsz - nevettem fel hirtelen. - Százvalahány éve keresed az apádat, és eszedbe sem jutott, hogy feladd, és új életet kezdj? Ismerős helyzet.
Nem tudom, én már úgy vagyok vele, hogy jobb lenne megállni, és abbahagyni ezt a fene nagy ugrálást egyik helyről a másikra. Unom már őszintén szólva, hogy se rendes otthonom, se egyebem. És most hogy José itt van, nem is tágítok. Falbontóval se szednek ki innen. - Hát, ezt neked kell tudni, hova tovább végül is, és mikor jön el az ideje. - jegyeztem meg őszintén, hiszen ha neki így jó, abba senkinek nincs beleszólása. Anno nekem is mondhatta volna bárki, és talán most sem maradnék, ha nem találom meg José-t. Sőt, biztos, hogy nem maradnék. - Lassan, de biztosan egy, igen. És... Nem, ilyenen még nem gondolkodtam, ennél vannak most fontosabb dolgaim is egyelőre. Aztán ki tudja, mi vár még. - válaszoltam egyszerűen, hiszen tényleg nem forgattam még ilyesmiken az agytekervényeimet, így is eleget rugóznak mostanság. Majd, ha lesz egy kis szabad tér nekik, minden bizonnyal ez is fel fog merülni. Addig pedig feleslegesen ostromolnám még azzal is magam. Nem kérdeztem vissza, nem tartottam valószínűnek, hogy neki lennének ilyen tervei, főleg, ha még mindig ugyanúgy áll a dolgokhoz, mint akkoriban. - Őt. De végre, a sok mászkálás után, rá találtam. Még most is alig hiszem el... - haraptam el a szavakat, mert tényleg még nem is igazán fogtam fel, hogy az élet így megfordult velem. - Beszéltünk. De sikerről még nem nyilatkozhatok. Egyelőre némi reményem van, és esélyem, amit kaptam tőle. A többit majd az idő átdolgozza. - többet nem mondhattam, ennyi kapaszkodóm volt összvissz. Csendesen hallgattam a válaszait, egy pillanatra elmerengve a fellépő, némileg érezhető hezitálásán. Nem feltétlen tartozik rám, de anno amiket mesélt, megmaradtak, így mindenképp érdekelt, hogy csurrant-csöppent-e neki is valami jó az életben. Végig követtem, ahogy elhagyta a padot, majd körbe járva megállt mellettem. Talán feszengett legbelül, de ez ilyenkor érthető. Azért mert X éve egyszer összehozott minket a sors, nem jelenti azt, hogy legjobb barátok lennénk. Mindazon által, hogy a viszont látás, tényleg kedvderítő. - Sajnálom, azért remélem idővel sikerrel jársz. - őszintén mondtam. Még akkor is ha nem tudtam, mi is a valós, a szavai mögött. Ha ezt állítja én elhiszem, és csak kitartásra inthetem. - Annyi azért nincs. De nem, nem fordult meg egy percre sem a fejemben. Sosem voltam az a feladom típus. És látod, most némi eredménye akadt is. És te se add fel. Bízom benne, hogy eléred a céljaidat majd. - tényleg úgy is gondoltam. Nem szokásom nagyot mondani, hazudni is utálok. Szóval, akár elhitte, akár nem, de mellette álltam, még akkor is, ha alapvetően nem feltétlen értettem vele egyet. - És mesélj, mik történtek veled az elmúlt egynehány évben? Találtál még pár ázott verebet kocsmaszéleken? - kisebb vigyor szaladt át arcomon, felpillantva rá, miközben Grosso a lábamhoz pihent. Végre megnyugodott el se merem hinni... - Merre felé kóboroltál? Ha nem titok... - mosolyodtam el, de valóban nem állt szándékomban az életében vájkálni, ha ő nem akarta velem megosztani.
- Örülök, hogy megtaláltad az apádat. Remélem megoldódnak a problémáitok - mosolyogtam rá őszintén. Legalább neki sikerüljön, ha nekem olyan szépen összekuszálódtak a dolgaim az apámmal. Igazából sosem érdekelt, hogy mi van vele, nem egyeztek a nézeteink, és egyszer szépen nekem is esett, onnantól kezdve pedig különösen nagy figyelmet fordítottam rá, hogy meggyűlöljem. - Ha pedig nem jön össze, úgyis fogod a túlméretezett házi kedvencedet - intettem fejemmel a kutyája felé vigyorogva - és tovább álltok. Nagyon jól tudtam, hogy a nézeteink nem egyeznek. De amíg nem bánt embereket, addig nem foglalkoztam vele, hogy mit gondol az elveimről. Az ő dolga, mindenkinek szíve joga, hogy milyen szisztéma szerint éli le az életét. - Köszönöm. Én is remélem. Sosem szabad feladni - kacsintottam rá, kicsit azért célozva arra a napra is, amikor szétzilált állapotban találtam rá. - Hát.. Elég sok minden történt. Végülis eltelt azóta több, mint száz év. - Hú, fel sem tudok idézni mindent, ami azóta történt. Lehet, hogy naplót kéne vezetnem. Bár a kutatásaink lényegesebb részei fel vannak jegyezve. - Dublin, Chicago, Oslo, Párizs és még sorolhatnám. Alig van olyan ország, ahol még nem jártam. De a mindenkori első helyezett maradt Spanyolország. - Akárhány gyönyörű helyen jártam is, semmi sem hajazza. - Bár sehol sem követtük el azt a hibát, amit itt. - Annyira elkalandoztam, hogy gondolkodás nélkül jöttek elő a szavak. Muszáj volt valakinek elmondanom. Valakinek, akinek semmi köze nincs az egészhez. - Miután megérkeztünk, azt hittük meg van végre az ellenszer, amit kerestünk - folytattam végül. Nem néztem rá, csak magam elé bambulva beszéltem. - És hát... Félre sikerült kicsit a kísérlet, és megöltünk két farkast. Na tessék. Kezdek bekattanni. Késztetést éreztem rá, hogy valakivel akiben megbízok beszéljek róla, de mi a francért kellett pont egy idegennek kikotyognom!? Megáll az eszem. Gondolatban jól fejbekólintottam magam. Ha ezt Logan megtudja, élve fog megnyúzni, vagy egyszerűen csak kitépi a nyelvemet. Nem is tudom melyik lenne kellemetlenebb.
Megtalálni megtaláltam, ez tény. És ez már egy negyed cseppnyi apró kis örömmel ér fel, de sajnos még nem elég... Nagyon nem. Helyre kell hoznom a dolgokat, különben magamba vágok egy ezüst kanalat... - Én is örülök, csak még ez hosszú, macerás toporgás lesz. Fel kell dolgoznia, amiket pár napja elmondtam neki. Egy esélyt kaptam, amit nem akarok elcseszni újra... - rágtam el a szavakat, elég kedvetlenül. Az pedig, hogy elhagynám a várost, az azért megvétózható. Addig fogok kepeszteni, amíg el nem érem a célom, ez eddig is így volt, mindennel. A legfontosabbat a cél árnyékba biztos nem dobom el. - Remélem, ilyenre még csak gondolnom se kell. - feleltem végül. Tényleg nem akartam belemászni a negatív kimenetelbe, mert most olyan erősen rá voltam állva a dolgokra, hogy az csak elkeserítene. Ami az egészre ráhúzná a kis befolyásoló mérgét, és zavarodottan keringnék, mint gólyafos a levegőbe... - Bizony, hogy nem. - mosolyodtam el kedvesen, hiszen én magam nem a feladásokról vagyok híres, és örömmel fogadtam, hogy Carmen sem ilyen típus. Bár, ez már anno is feltűnt. Figyelmesen hallgattam, ahogy belelendült a mesélésbe, és jólesően tudatosult bennem a dolog, hogy megosztja velem, holott nem feltétlen rám tartozik. Igaz, én kérdeztem, de ettől még nem volt kötelező elém tálalnia. - Látom te is sok felé koptattad a bakancsot. De szerintem bármiféle indíttatást is rejt önmagába, attól még élmény. - legalábbis valamiféle biztos. Nekem azért akad egy-néhány csodával határos látvány elraktározva az agyam fotórészlegében. Leszámítva a hajóutak során szerzett megannyi hanyagolható emlék...Elhallgattam, amint kitért azon információkra, amik valóban már nem rám tartoztak. Nem rezzentem meg a szavak súlya alatt, bár azért jópofa arcot se vágtam rá. - Hát, biztosan leáldozott az idejük. Hiba, vagy sem... Neked célod van, és el akarod érni minden áron... - egyébként sem érdekelnek holmi idegen farkasok, akik kilehelik az életüket. - Azért remélem rajtam nem kívánsz kísérletezgetni. - mosolyodtam el, elviccelve kicsit a helyzetet, mielőtt ránk borulna valami egészen kellemetlen hangulat. - De legalább sikerült valamire jutni ebből a balul sikerült esetből? Vagy pocsékba ment? - húztam el a szám szélét, miközben Grosso eltolva magát fekvő helyzetből, Carmenhez lépve, beledörgölőzött a lábába. Ehh... Hát ilyen is ritka... Csak akkor érintkezik mással, ha úgy érzi számomra is örvendetes a társaság. Még akkor sem mindig. Persze, ettől még morgás nélkül nem fogadja el a simogatást. - Mi van, csak nem szimpatizálsz Carmennel? - mosolyodtam el, amint felültem a pad támlájára, mert már nem volt kedvem tovább ácsingózni. - Nem lesz a feleséged, hiába hízelegsz. - nevettem fel, majd átpillantottam az ismerős-idegenre. - Ha zavar, pórázra rakom. - adtam meg a lehetőséget, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, vagy feszélyezve Grosso miatt.
Nem erőltettem tovább ezt a José témát, mivel láttam rajta, hogy mélyen érinti. Persze, benne van a pakliban, hogy valami nem jön össze, de ha valaki a fél életét rááldozza valamire, akkor azért elég nagyot koppan, ha a célegyenesben bukik el. Én már csak tudom, totál együtt tudtam vele érezni. - Azért egy idő után az utazgatásból is elege lesz az embernek. Hiába a sok szép hely, ha valami hiányzik - mosolyodtam el. Na azért nem fogtam fel negatívan, hiszen rengeteg dolgot tanultam az évek során, minden hely, minden állomás rejtett magában életre szóló emlékeket. Annak, amit elmondtam, számomra nagy súlya volt, ő viszont fél vállról vette az egészet. - Hát ez nem így működik - ráztam meg a fejem nyugodtan. - Olyan nincs, hogy valakinek leáldozott az ideje, ha nem természetes módon hallt meg. És valahogy nagyon nem érzem természetesnek azt, ha valakinek ezüst késsel szúrják át a szívét. Csöppnyi szarkazmus érződött ki a hangomból, de próbáltam visszafogni magam. Természetesen nem rá voltam dühös, hanem magamra, de most ő volt itt, és ő reagált ilyen hű de nagyon lazán, úgyhogy rajta csattant. - Rajtad nem - kezdtem bele óvatosan és röpke pillantással végig mértem a férfit -, de ha már így felhoztad... Esetleg hozzájárulhatnál a kísérleteinkhez. Nem nagy dolog, neked igazából nem kerül semmibe. Csak egy hajszálba, vagy pár csepp vérbe, de ezt már nem tettem hozzá. Mégis milyen dolog az, hogy száz év után találkozik valakivel az ember, és az az első dolog, ami eszébe jut, hogy " Örülök, hogy látlak, lecsapolhatom a véredet, hogy kísérletezgetni tudjak?" Kicsit abszurd, de hát a szükség nagy úr. - Csak arra jutottunk, hogy még mindig nem jutottunk semmire. De már egy ideje így megy, nem újdonság. Összerezzentem egy pillanatra, mikor a kutyája hozzám dörgölőzött, de végül elmosolyodtam. - Ha már nincs falkád, legalább lehetsz te az egyszemélyes falkád alfája - böktem fejemmel Grosso felé nevetve. - Hagyd csak, nem zavar. Figyeltem, ahogy most Dustin helyezi magát kényelembe a padon. - Ha nem vagyok indiszkrét... Az apád melyik falkához tartozik? Csak szimpla kíváncsiságból kérdeztem, számomra semmi jelentősége nem volt, de azért jobb tisztában lenni néhány dologgal. Minél többet tudok az itteni dolgokról, annál hamarabb tudom kiismerni majd magam.
- Elég bizony. Most biztos, hogy az. - feleltem végül, elnyújtott légzéskombinációval ötvözve. Pontosan! Annyit utaztam már én magam is, hogy most egy időre biztosan elég lesz belőle. Pláne, hogy a célomat megleltem. Egy tapodtat se akarok mozdulni, amíg végre nem rendeződik a helyzet. Ez a legfontosabb... - Khm... - ennyi jött egyelőre, amint az ezüst szót véltem felismerni a sorok között. Nem, én nem azt mondtam, hogy ez így természetes, egész egyszerűen csak nem érdekel, ki hova hullik el. Talán a sors dönt, talán az élet, vagy semmi sem. De ez van. - Annyi halált láttam már, hogy nem tudok úgy belegondolni, mint te. Nyilván nem lelem benne az örömöt, de bármennyire is ágál ellene bárki is, a élet ilyen. Megad, és elvesz. A módszerek között pedig nem válogat. - nekem így volt reális, és mivel épp ilyen realista gyerek vagyok, nem is tudom más szemszögből nézni. - Megkönnyebbültem... - mosolyodtam el, persze csak vicceltem. Nem feltételeztem, hogy rajtam akarna kísérletezgetni. - Hmm, és miben tudnék segíteni? - megfontoltan érdeklődtem, nyilván a semmire nem fogom rávágni, hogy persze, szíves örömest! Viszont a lehetőséget meghagyom. Ha olyat ajánl, ami nekem tényleg nem árt, akkor miért ne? - Van időtök. Tudom karcsú ez így, de én komolyan mondtam, hogy remélem sikerül végül bevégezni ezt a dolgot. - igen, igen, igen. Lehet, hogy valahol nem így kéne reagálnom, ha a józan észt veszem figyelembe, de attól, hogy ő esetleg rájön arra, hogyan fordítható vissza ez az állapot, amit hordunk, abban én még kárt nem szenvedek. Hacsak nem atombombaként dobják le a földre... De ezt azért kétlem. - Nem lennék én alfa... - érdekes, hogy manapság mindenki ezt állapítja meg abból, hogy kutyám van... Biztos a levegőben kering valami agyelszívó spóra! - Ő a barátom, nem a szolgám, akit úgy ugráltatok, ahogy jól esik. Az ő biztonsága érdekében is tanítottam meg arra, hogy mit hogyan kell. Mit szabad és mit nem. Nem örülnék, ha csak azért mert nem tudja mit kell tennie, elcsavarogna... - oldalra vontam az ajkaimat, amint végig simítottam Grosso bundáján. Elmosolyodtam, hogy nem zavarja, azért nem feltétlen szoktak így reagálni, mikor erre a tök kutyára rájön a szimat, és bújócska. De örültem. - Nem tudom. - szólaltam fel elég halkan. - Az az igazság Carmen, hogy nem tudom még, miként él jelenleg. Hagyta, hogy elmondjam, amit érzek és gondolok a múltról. És, hogy nem fogom feladni. Ő is hozzátett, elvett belőle... De teadélutánt, nem tartottunk... - keserű, de igaz. Csak remélni tudom, hogy nem sokára ez változni tud, és közelebb enged magához. - Nem várhattam jobbra, így is összetehetem a két kezem, hogy eddig eljutottam. - zártam le ismét, bár most már igazából, ha kérdez róla, úgyis válaszolok. Nem titok, anno sem volt az, amikor kifakadtam neki. - És mindezt leszámítva, most boldog vagy? Baráti kör még meg van? - érdekelt hogy él most. Nem tudom miért, de úgy jött belőlem a kérdést, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Te gondolom, nem tervezel falkába menni... - bukott ki végül belőlem a kérdés, pedig nem akartam ezzel háborgatni. Bár, ha belegondolok, neki sem lesz jövedelmező egyedül maradni, mikor két ellenséges bolhás csürhe áll egymással szemben.
Amit a halálról mondott logikus volt, és értelmes, de nem tudok egy ilyen gondolattal azonosulni. Ez van. - Megértem, hogy így gondolod, de akkor is ellenzek minden erőszakot. Nem azért kaptuk a lehetőséget az élettől, hogy aztán az erőfölényünkkel terrorizáljunk ártatlanokat, és olyanokat, akik nem tudják magukat megvédeni. - Vállat vontam. Nem akartam én ráerőltetni a véleményemet. Máshogy gondolkodunk és ezzel nincs semmi baj. - Te öltél már? Embert, farkast, bárkit? - Kibukott belőlem a kérdés, még ha kellően indiszkrét volt is, érdekelt a válasz. Nem mondott nemet a segítségre, úgyhogy felbátorodtam. - Csak egy kis vérmintára lenne szükségem. Esetleg egy hajszál, az sokkal kíméletesebb - kacsintottam rá. Csöppet sem zavart ez a téma, nekem természetes volt. - Nem fogok vele visszaélni, pláne nem ellened, de sokat segítene, ha több farkastól jutnék hozzá vérmintához. Nem baj, ha nemet mondd, de legalább megkérdeztem, és nem kellett ilyen olyan módszerekhez folyamodnom, hogy megszerezzem ami kell. Sosem fogott vissza a gondolat, hogy esetleg aljasabb módszereket kell bevetnem, és ez idegeneknél totál természetes volt, de egy ismerős-idegentől talán humánusabban is ki tudom csikarni. - A barátod.. - Elgondolkodtatott, amit a kutyájáról mondott. Sok alfa még a saját falkájáról sem beszél így, mint Dustin erről a kutyáról. Lehajoltam a kutyához, és ha hagyta, akkor megsimogattam a fejét. - Hát, Grosso, örülhetsz, hogy ilyen barátod van. Mosolyogva pillantottam fel a férfira, majd felemelkedtem a kutyától, és én is felültem a padra, mielőtt újabb Grosso féle dörgölőzős támadásban lesz részem. A barátaimmal kapcsolatos kérdésére széles mosoly cikázott fel az arcomra. - Igen, megvannak. A céljaink kötnek össze minket, és ez az egyik legerősebb kapocs. Neked van valakid az apádon kívül? Bárki aki fontos? - Nem udvariasságból kérdeztem vissza, bár megtettem volna azért is. - Igazából tervezek csatlakozni valahova. Egyre jobban megfogalmazódik bennem, hogy ha itt maradok, akkor az a legjobb megoldás, ha tartozok is valahova. Megkönnyítené a helyzetemet. De azért ez nem mostanában lesz, egyenlőre csak megfigyelek.
Kezdőlap
