Jól esik, hogy Duncan így kiáll értem még csak így elméletben is. Ezek azok a beszélgetések, amik szépen kihúzogatják belőlem azokat a tüskéket, amiket a többiekkel való beszélgetés esetleg beleszúr a lelkembe. Ezek nem nagy sebek, csak olyan kis bakik, leégések, beszólások, amiknek önmagában semmi jelentősége nincs, csak úgy kicsit mindig lejjebb dorongolják az embert, amíg már valahonnan a béka popója alól tekinget felfelé. Viszont ilyenkor képesek nyom nélkül gyógyulni. A buli hallatán felélénkülök, de egyben egyfajta félsz is megint előkerül. Ez nem az én világom, biztos jó lesz, érdekes, de én egy kissé még mindig sután mozgok az amcsi világban, és értelemszerűen elég kis időt töltöttem eddig diszkókban, mert se időm, se pénzem nem volt ilyesmire. Az meg, hogy Castor szervezi ... egyáltalán ott lesz ... minden rajongásom ellenére roppantul fog feszélyezni a személye. - És ... milyen ... - nehezen fogalmazom meg a kérdést - ... szóval voltál már ilyen falkabulin? Mi lesz ott?
Úgy tűnt, kicsit megnyugodott, és a témaválasztás sem volt ellenére, viszont éreztem felőle némi bizonytalankodást. A professzorok túl sokat agyalnak harc előtt és közben, Liu meg túl aggódja a társasági eseményeket. - Nem kell parázni, senkit nem kötünk fel - húztam el a szám biztatóan. - Eszem-iszom, dinóm-dánom van, szórakozunk, kikapcsolódunk, jól érezzük magunkat. - Rápillantottam a szemem sarkából. - Miért van olyan érzésem, hogy emberként sem buliztál sokat? Ha azt nézzük az én életem zöme viszont csak abból állt. Jó, nem mindig kifejezetten ilyen brahizós falkás összeröffenésekből. Voltak olyan bulik is - nem is kevés -, amik elsősorban nekem jelentettek szórakozást, másoknak rémálmot. Belemásztam az élet sűrűjébe, a sötétjébe, megmártóztam elmerültem benne, és nem érdekelt, ki mit szólt hozzá. Ha erre gondolok, a mai napig nem értem, hogy akkor az a kislány, lassan négy éve, hogyan tudott pórázvégen kapni. A kislány, akit eldobtam magamtól... - Jó lesz, ne aggódj!
Jó, hát enni meg inni én is tudok, bár az alkohollal eddig csak igen óvatosan barátkoztam. Azt én sem feltételeztem, hogy akasztás lesz a vége a dolognak. De ettől még vannak benne számomra rizikós pontok. - Mondjuk mert jó emberismerő vagy? - kérdezek vissza mosolyogva. - Tudod, úgy terveztem, hogy még hajtok vagy két évet, amíg a legkisebb testvéreim is elvégzik otthon a sulit. Addig hajtás, és spórolás. Utána gondoltam majd bepótolom, mert akkor már ők is keresők lesznek, és tandíjra sem kell költeni. Az élet kissé átrendezte nekem ezt az egészet. Kissé? Gyökerestül felfordult minden. Jött egy tájfun, elsodort, megforgatott, kiköpött, és kezdődhetett az "újratervezés". Aztán amikor úgy véltem, hogy a helyén lesz minden, akkor megint jött a tájfun újra, és feltehetőleg még lesz jó pár ilyen viharos időszak. - Voltak olyan terveink, hogy egyik-másik testvérem kijön utánam. A bunyós pénzből meg edzőtermet akartam nyitni. - vázolom fel, miket is terveztem. - Aztán pénzt gyűjteni, és elutazni erre-arra a világban, más stílusok neves mestereitől tanulni ... Ezek persze mind megvalósíthatók még most is, csak sokkal bonyolultabb lesz minden.
Hallgattam Liut, az elképzeléseit, az álmait, amik csupán azzal, hogy bemarták, gyökeresen megváltozhattak. Ahogy felvázolta, hogy mi lett volna ha..., nem tudtam eldönteni, hogy a változás számára milyen irányba mozdította el a dolgokat. Mondjuk, vérfarkasként sem volt lehetetlen megvalósítani a terveit, sőt, rengeteg idő állt a rendelkezésére. Annyi, amennyit talán fel se fogott igazán. Ha jobban belegondolok, az én százötvenhárom évem is csak úgy elröppent. Emberi léptékkel mérve vénségesen vénnek kellett volna éreznem magam, baromi sok tapasztalattal a hátam mögött. Nos, tapasztalatom volt, nem is csekély, de valahogy furcsa volt ez az egész, ez pedig csak akkor tűnt fel, amikor így belegondoltam. - Kíváncsi vagyok, mire viszed még, Liu. Komolyan... - Céltudatos volt, határozott és megfontolt, ami nem volt semmi ahhoz képest, hogy még csak egy kölyök. Néha elveszettnek érezhette magát, de ez teljesen természetes. Még az idősebbek is megzavarodnak néha. Van aki többször is, nekem például az elmúlt három év tulajdonképpen csak abból állt. Na, mindegy. - Amúgy ezért jó a magam fajta mihasznáknak: beharapás előtt sem voltak terveim, és utána se akadt. Csak sodródtam. Amikor úgy éreztem, hogy el kéne kezdeni tervezni valami jövő félét, ötletem se volt, hogy mihez kezdjek magammal. Akkor már tizenöt éve voltam farkas. - Vállat vontam. - Hosszútávra továbbra sem tervezek, a rövid a biztosabb.
Sodródni. Néha én is vágyom rá. Megtehetném. Ledobom a család felelősségét, és élek bele a világba. A falkán belül még lehetőségem is lenne rá. Nem kellenek tervek most azonnal, mert ráérek. Ha, ráérek. - Hát, én is. De tekintve a helyzetet, amibe belecsöppentem, lehet, hogy egyáltalán nem lesz időm kinőni magamat. - vonom meg a vállam. Olyan nagyon nem idegesít. Az elmúlt négy hónapban háromszor számoltam le az életemmel, és még volt egy pár olyan helyzet, amiben szintén benne volt a lehetőség, hogy itt lesz vége. Eddig megúsztam, de hányszor lehet ezt megúszni? - De ha a terveimre gondolok, az rendben, hogy ami velem függ össze, azzal várhatok 10-20 évet. De ha a családommal és a testvéreimmel akarok még valamit kezdeni, az ugye nem ér rá. Ők öregszenek, az idő meg múlik. Szóval a két év az fix. Addig még megy haza a pénz, már ha lesz, aki hazaküldje ... Hirtelen a fejemhez csapok. - Pénz! Ezt elfelejtettem. Az a bájgúnár hozzám vágott egy pár százdollárost a végén, hogy a kaszinó kiesett forgalmáért kárpótlás ... azzal most mit is csináljak?
Az éjszaka a fenevadak barátja. Főleg az olyanoké, mint én. Egyébként is, rohadtul elegem van abból, hogy lapulnunk kell a környéken, és ha már ez a Corvin gyerek előkerült a több hetes távollétéből, miért ne kereshetném fel? Apám nem akarja, hogy sokat mászkáljunk a városban. Az, hogy bejövök egy éjszakára, abszolút nem sok. Ráadásul, még haszna is lehet, ha valamilyen úton-módon el tudok számolni a nagyobbik Corvin kölyökkel. Annyira amatőrök. Egy kis természetfeletti humbuk, és már a szagomat sem érzik, a farkasuk ösztöne meg... Inkább hagyjuk. Egész este tisztes távolból figyeltem őket, de eddig túl sokan láthattak volna meg. Most senki sincs a környéken, nekem pedig semmi más dolgom sincs, mint végre megmutatni magam. A vérem aprón pezseg a gondolattól, hogy végre színre léphetek, és ha mást nem, egy gatyacserét összehozhatok ennek az igen romantikus - cseppet sem homo párosnak. Jóval előttük jártam. Az egyik fa takarásából zsebre dugott kézzel sétáltam elő, tőlük nagyjából ötven méterre, és a lámpák fényében hetykén és nem törődve semmivel, megtámaszkodtam egy üres pad szélén. Őket fürkésztem, vártam, hogy mikor vesznek észre, és mikor jut el apró, kicsinyes tudatukig, hogy veszélyforrás vagyok. Elégedett vigyor ült ki a pofámra, amikor ellöktem magam a padtól és széttárt karokkal feléjük lépkedtem. A kölyök, mintha ott sem lett volna - legalább is nem tulajdonítottam neki semmiféle jelentőséget. - Szép esténk van Corvin. Nem gondolod? Ha választhatnék, én is egy ilyen csendes, nyugodt éjszakán véreznék ki egy padra fektetve. Ennyit az üdvözlésről.
Na, igen, hogyha a farkas fia emberekkel akar foglalkozni, vagy rajtuk segíteni, akkor azért nincs olyan sok ideje. Nekem ilyen téren, ha azt vesszük, könnyű dolgom volt - egyedül Anne és senki más -, de Liunak élt még a családja. A legnehezebb ez volt a vérfarkassá válásban: akiket szeretsz, de emberek, azok jóval előtted halnak meg. De ha azon túl jutsz... szabad vagy. - Nos, ha valóban volt kiesett forgalom, akkor adj be annyit, amennyit az fedez, az többivel azt csinálsz, amit akarsz. De ha nem tudod mire költeni, csak szólj, segítek! - vigyorogtam rá, ám ez abban a pillanatban elmúlt, ahogy egy távolabbi pad felé pillantottam. Egy magányos alak állt ott, senkitől és semmitől sem zavartatva. Amíg közelebb nem értünk hozzá gyakorlatilag semmit sem lehetett tőle érezni, sem a szagát, sem az erejét... ha vak lennék, azt hihetném, hogy nincs ott senki. Nyugtalanság fogott el, s pár másodperccel később beigazolódott, hogy nem ok nélkül. Első pillantásra nem ismertem fel a fickót, aztán leesett, hogy az ördög állt velünk szemben. Mintha a gyomrom lezuhant volna a bokámig. Azonnal megfeszültem, s az előbbi könnyed jókedvem nyomtalanul eltűnt. Liut egy leheletnyit magam mögé állítottam, ám eddig úgy tűnt, hogy nem igazán foglalkozik a kölyökkel, ami kifejezetten jó hír! - Szeretnéd? Segíthetek - ajánlkoztam szolgálatkészen, miközben minden rezdülésére ügyeltem. Ez a farkas, az alatt az egy-két találkozó alatt is, mindig rejtegette az erejét, ha engedte is, hogy valamennyit érezzek belőle, akkor se sokat. Dunsztom nincs magyarán, hogy mégis mennyire erős. - Mit akarsz? - kérdeztem nyersen, mert semmi kedvem nem volt vele jó pofizni, pláne azok után, hogy Anne-t megtámadták.
Ha kiesett forgalom? Hát azt én honnan tudjam, hogy kiesett-e? Éppen elkezdtem volna agyalni azon, hogy én ezt honnan tudom meg, amikor Duncan viselkedése hirtelen megváltozott. Először csak a gyanút éreztem meg rajta, aztán a ... rémületet? Én is láttam azt az alakot a padnál, de mivel nem hasonlított arra az esti fazonra, eddig fel sem merült bennem, hogy bármi közünk lesz hozzá. Hát ... lesz ... Ahogyan nyitja a beszélgetést, attól én is nyelek egy jó nagyot. Duncan maga mögé tol, ami kedves gesztus tőle, és én nem is tiltakozom. Nekem jó most ott is, sőt, főleg ott jó. Még egy kicsit jobban be is húzódom mögéje, és engedem, hogy a félelem lepje el a felszíni gondolataimat. A mélyben viszont próbálom nem elengedni magam. Lassú, nagyon lassú mozdulattal a kabátom alá nyúlok. A kidobóemberséggel jár fegyver is. Odabenn adtak nekem egy pisztolyt, amivel az ég világon semmit nem tudok kezdeni, maximum, ha a markolatával leütök valakit. Na, szóval az nincs is nálam. De mivel tudom, hol tartja Castor az ezüst szerszámait, abból egy kést én biza kölcsönvettem, és mivel nem az enyém, azt most vissza is vinném ...vagyis vittem volna ... Szóval a kést fogom meg, és szép lassan előhúzom, aztán a kabátujjamba csúsztatom, úgy, hogy a kabát és az ing között legyen, különben leégetném a saját bőrömet vele. Én ennyi előkészületet tudok tenni a siker érdekében.
Igazán szerettem volna felnevetni Corvin ajánlatán, ennek ellenére kezdő stan-upos poénnak is halovány volt, ahogyan felajánlotta a segítségét. - Szerintem kettőnk közül te szorulsz ma este segítségre, Dundy. Közöltem vele egyszerűen, majd a kabátzsebembe nyúltam, hogy elővegyek egy cigit. Ráérősen meggyújtottam, az első füstgomolyagot természetesen a két másik farkas kapta a képébe. Megnéztem magamnak azt a kis mitugrászt is, aki jelenleg nem volt több zavaró tényezőnél. Ha azt hitte, hogy átverhet, akkor baromira rossz lóra tett. - A-a-aaa, én a helyedben nem tenném, pöttöm. Dobd el szépen. Legyen az akármi is, amiért a kabátjába nyúlt. Na nem mintha érdekelne, hogy egy csokor virágot, egy vízipisztolyt, vagy egy használt gumit rittyent elő onnan, egész egyszerűen nem csípem, amikor valaki ennyire gyáva és alamuszi. Bagoly mondja... De amit szabad Jupiternek... - Elsősorban azt, hogy a metszett szemű kisk*csög tiplizzen le. Nem tetszik, ahogy azt hiszi, hogy kicselezhet. Egyébként, miből gondolod, hogy bármit akarok? Talán megtiltod, hogy friss levegőt szívjak? Szívtam bele a cigibe, már csak a poén kedvéért. - Jaj, Dundy, szerintem pontosan jól tudod, hogy miért vagyok itt. Sajnos nem maradt már körülötted senki, akin behajthatnánk a... Tartozásodat. Így kénytelen vagyok személyesen hozzád jönni, ha már magadtól nem keresel meg. A számba vettem a cigit, és hanyagul ledobtam magamról a bőrkabátot. Egyelőre még nem közelítettem feléjük. Élveztem azt a pattanásig feszült hangulatot, amit még van hova fokozni, hogy kiteljesedjen. Előbb még hajtom az igát egy kicsit, aztán elveszem, ami kell.
Dundy!? Ez volt az a pont, ahol már köpni-nyelni nem tudtam, és felvettem egy jófajta "mivannn" arckifejezést. Ezek tényleg megőrültek. De mindegy, a probléma gyökerét nem a becenév jelentette, hanem amit előtte mondott. Erre egyébként már nekem is sikerült rájönnöm, de hát mindig örülök a megerősítésnek. Viszont akármennyi kereke is hiányozzon, Liu mesterkedését észrevette. Tényleg szarul áll a szénánk, s ahogy a mondókájából kiderült, elsősorban az enyém. Milyen meglepő... Nem maradt senki körülöttem? Gyorsan számba vettem a kurta VIP listámon szereplő neveket. Igaz, hogy Anne már csak a listán, de ő is megvolt. Mindenki mellett zöld pipa, akkor ő mégis miről... Abban a pillanatban leesett,a mint egy fél kikacsintást tettem a falkán kívüli életemre. - Ethan - suttogtam alig hallhatóan. Amióta farkas lettem nem láttam az öcsémet, elég volt annyit tudnom róla, hogy élt, és több nem is kellett. Nem akartam felkeresni, ahhoz túl sok év telt el, s mikorra megtudtam, hogy még él és vérfarkas ő is, már kikopott az életemből. Mégis valahol megnyugtatott a tudat, hogy a legdurvább végszükség esetén volt egy testvérem. Volt. A szemem aranysárgába váltott. - Semmivel sem tartozom - morogtam. - Elvettétek a lányomat és az öcsémet, több mint kvittek vagyunk! Kezdett az arroganciája is az agyamra menni, de nem lehettem meggondolatlan. gyakorlatilag szart se tudtam róla, azon kívül, hogy rajta van az őrzők fekete listáján, és hogy átkozottul jól leplezi az erejét. ~ Liu, amint tudsz, lógj meg! ~ Azt már nem tettem hozzá, hogy ha már úgyis sikerül megszöknie, segítséget is hozhatna. gondolnom kell a büszkeségemre is, na! megsaccolni se igazán tudtam, hogy mennyi esélyem lehetett ellen, hogy volt-e egyáltalán, de ha még a kölyökre is vigyáznom, figyelnem kellett, akkor tulajdonképpen semennyi. Azt sem akartam viszont, hogy innen egyenesen egy másik Geertz karmaiba rohanjon. Jó lenne tudni, hogyha egy idedugta a képét, akkor vajon a többiek is követték-e. - Nem fogsz kijutni a városból élve - mondtam szárazon. - Tele van őrzőkkel és vérfarkasokkal. Kizárt, hogy megúszd, főleg, ha itt még patáliát is csapsz.
Hát ez nem jött be. Csak azt nem tudom, hogyan látott át Duncanen? Nem éri el nálam a felszólítás a célját. A kést csak kieresztem a kabátujjból, és már nyíltan fogom. Aztán elhátrálok Duncan mögül, megyek még hátra vagy három lépést, és aztán oldalazom kicsit. Még bőven dobástávolságban vagyok. Szóval van egy dobásom ... ~ Már csak az kéne ... ~ morcogok vissza Duncannek. ~ Szembe is köpném magma minden nap a tükörben. Bakker, nem kell rám vigyázni! Ennyi lépésről kapjon el, ha akar! Ennyire nem lehet gyors ... Nem akarok én a közelébe menni, lehet távolról is ügyködni. Aztán csuklom egyet. Mi az, hogy elvették a lányát? Anne?! Azt, hogy öccse is van, azt még fel se fogom. De ezek szerint gondok vannak Anne körül? Mért nem mondta eddig? Hát ha a kicsit is bántották, én ... én ... a fene, hogy ilyen kicsi vagyok! Sajnos azért nem akkora a vérfarkas, vagy az őrző sűrűség a városban, hogy minden fán lógjon egy, pedig most nem ártana. Az is egy lehetőség, hogy színleg megfutamodom, eladom a drótot a támadásról, és visszajövök segíteni Dunnak. Csak elébb még azt a kést ... azt megpróbálom beleállítani, ha tényleg támadna.
Pont a számban tartom a cigit, amikor Dundy-nak koppan. Bezony. Ethan. Ha tudná, milyen szépen üvöltött... De ez sajnos már a mi kis titkunk marad. - És szerinted mi a szart csináljak a hullájával? Fizessek azzal a kisközértben, vagy hogy a francba gondoltad? Szólok oda neki, de még mindig nem vagyok ingerült, egyszerűen csak amilyen szoktam. Egy utolsó, provokáló, nagyszájú p*cs. De én ezt élvezem, úgyhogy a ma esti szórakozásom garantált. Figyelem, ahogy a metszett szemű a késsel a kezében hátrál. Kifújom a füstöt, és megcsóválom a fejem, ekkor azonban már néhány lépés közelítést is megengedek magamnak. - Én megmondtam, hogy a helyedben nem tenném... Vigyorogtam rá, aztán az orrom alatt elmormolva a bénító varázst, válltól egészen az ujja hegyéig lezsibbasztom a kést tartó kezét, majd mímelt szomorúsággal nézek rájuk. - Az ezüstnél egy kicsit keményebb fegyverrel kellene próbálkoznotok. Most már odalépek egészen Duncan elé, és ha csak addig arrébb nem lépett, egész egyszerűen lehamuzok a cipőjére. - Hát, az biztos, hogy ti sem mentek ki élve a városból, úgyhogy már az sem akkor gond, hogy megtudtátok a kis titkomat. A holtak pedig nem beszélnek. Csak azzal, aki tudja, hogyan szólítsa őket... Mindent tudó, ördögi vigyorral röhögök Duncan képébe. Felfalnám a zavarát, a haragját és a félelmét. - Akkor beszélgessünk. Jelentettem ki barátságosan. Újabb elmormolt varázsige, és a kínai kölyök kezéből kihullt kés felemelkedik a földről, egyenesen az én kezembe, ami aztán villámgyorsasággal terem Duncan ágyékához préselve. - Minden egyes tiltakozásoddal megfogyatkoznak majd a testrészeid. Aztán a szerveid, és a végén a lelkedet fogom felkockázni, amit a jó ízlésű kis kínai kisüthet, mint a kutyát. Te meg... - fordítom a fejem a kínaihoz - Addig fuss, amíg nem a lábaidat zsibbasztom le. Szóval. - megint Duncan tekintetébe fúrom a sajátomat - Mikor vagy hajlandó fizetni?
- Megpróbálhatod, a morbid humorúak nagyra értékelnék. - Az más tészta, hogy mit szólnék a hullagyalázáshoz. Szórakozik. Rajtam, Liun a helyzeten, gyakorlatilag mindenen, nekem pedig lassan külön erőfeszítésembe telik higgadtnak maradni. Habár a nyugalmam ott kezdett el párologni, mikor a szemem sárga lett, de a szörnyetegem más módon nem adta jelét annak, hogy kikívánkozna. is érezte, hogy itt gáz van, és jobb nem pattogni. Aztán mormolt valamit, Liunak pedig nem akart mozdulni a karja. Mi a szar folyik itt? Az ezüstnél keményebb? - Mi a fene vagy te? Közelebb jött, tulajdonképpen belemászott a képembe, és a pofámba fújta az a büdös bagófüstöt. A cigi szagú lehelete jobban irritált, minthogy a cipőmre hamuzott. Aztán megint Liut vette elő, pontosabban a tőrt el tőle, és amíg ezzel volt elfoglalva, pisztolyt rántottam, hogy a bordái közé nyomhassam. Ha nem voltam elég gyors és megállított, akkor komolyan elkezdtem azon agyalni, hogyan s mint fogom túlélni ezt az estét. - Fizetni? Megtettem. Két élet nem elég? ha túszok lettek volna, már rég a zsebetekben minden, de két halottra pluszba semmit sem adok! - morogtam, amit higgadtan akartam mondani. Ezt teszi, ha épp az imént tudod meg, hogy a testvéred halott. - Feldarabolhatsz, kisüthetsz, de a holtak nem fizetnek. Bár ki tudja, ha találsz egy megfelelő közértet, a karomért talán kapsz egy kiló kenyeret. Inkább nem képzeltem el a jelenetet. - Pénzt akarsz tőlem? Dolgozz nekem. - Ez persze abszurd, és teljes mértékben kizárt volt, máshogy viszont egy fillért sem csikar ki belőlem. Anne hét lakat alatt, biztonságban, a falka, és mindenki, aki azon belül fontos, szintúgy. Jól mondta: nincs körülöttem senki. Legalábbis senki olyan, akiről tudnának. Reméltem, hogy nincs.
Hát ez szívás. Érzem, hogy a karomból eltűnik az erő, mintha nem is az én testem része lenne. Bennem is ugyanúgy a megdöbbenés az első érzelem, ami feltör. Egyre inkább érzem, hogy bajban vagyunk. Amikor aztán a fegyverem az ő kezében köt ki, tényleg nem tudom, mit is tehetnék többet. Duncan nem hátrál meg, tudom, hogy ő nem olyan. Szóval itt vérfürdő lesz, ez elkerülhetetlen, és az ő vére fog tocsogni. Hogy velem mi lesz? Ez kevésbé érdekel. Duncan szavaiból egyre inkább az derül ki, hogy Anne halott. Anne pedig kedves volt az őrzőknek is, és ráadásnak civil. De ez a férfi itt őrző mágiát használt! Hogyan van ez? Az őrzők nem ilyenek! Bennem eléggé nagy lesz a káosz ettől a jelenettől, az kétségtelen. Ha nem éreztem volna a mágiát, már valóban elfelé szedem a lábam, hogy biztonságos távolságból telefonálhassak. De hogyan lehet ő egy közülük? És akkor most kit hívhatok segítségül? Ha ő egy őrző, akkor az őrzőket nem. A falkát igen, de azzal bajba keverem őket. Mit tegyek? Kényszerítsem őket harcra egy őrző ellen? És ha nem is őrző? Tudom, hogy az idő most nem a mi malmunkra hajtja a vizet, szóval döntenem kéne. Mindegy, hogy kit, de hívnom kell. Ahhoz meg távolság kell. Elkezdek hátrálni, hogy kikerüljek a hallótávból.
Imádom, ahogy ellepi őket a kétség, és a döbbenet. Komolyan, ebből fogok megélni! Pénzt fogok szedni azért, mert tíz percre átmegyek David Copperfieldbe. A kölyök zavara facsarja az orromat, és milyen jó nekem, hogy ilyen kis taknyos, és fogalma sincs arról, hogy kivel van dolga. Kihez szaladjon? Mit tegyen? Hát, kisöreg, azt csinálsz, amit akarsz, de ha netán mégis erősítést akarsz hívni, már itt se leszünk, mire megjöttök. A farkas orrotok semmit nem fog érezni abból, hogy én itt jártam. Vajon mit gondol, eddig hogy maradtam észrevétlen egész este? Röhög a vakbelem. Érzem, ahogy a fegyver a bordáimnak feszül. Néhány pillanatig komolyan kétségbeesett fejjel bámulok Duncanre, aztán hirtelen kibukik belőlem a röhögés. - Ez most komoly, Dundy? Le akarsz lőni? Gyerünk, húzd meg a ravaszt, csak nehogy egy apró zászlócska pattanjon ki belőle golyó helyett! Rohadt jó, tényleg. Ennek ellenére elsütöm ugyan azt a poént - kétszer. Tudom, igazából így már nem annyira vicces, de Duncan nagyobb adagot kap. Nem csak a fegyvert tartó kezét, hanem az egyik lábát is lezsibbasztom, ellépek mellőle, és a háta mögé térdelek, úgy mormogom a fülébe... - Nem akarod tudni, hogy mi vagyok... És köszönöm, hogy ötletet adtál. Az a pökhendi Alfád vajon mennyit fizetne érted? Leteszem a lábai mellé a tenyeremet, újabb varázst mormolok el, majd gyorsan kihátrálok a körből. Kész. Duncan bent ragadt a Csapdában, én pedig a kölyök után iramodok. Egy kicsit megkergetem, mielőtt harmadjára is elsütném a zsibbasztó poént, hátha. Vannak még meglepetéseim...
Ő akarta, hát meghúztam. Ilyen közelről ezt akkor sem tudta volna kikerülni, ha ő maga Superman. Egy lövésre volt csak időm, utána megbénította a karom, és a lábam is. Liu elkezdett hátrálni, ami egészen addig megnyugtatott, amíg ez a farkas utána nem indult. - Lószart nem kapsz értem. - Én ezt komolyan gondoltam, mert reméltem, hogy így is lenne. Fene se akarta Anne után még Castort is belekeverni. Nekem kellett őt védeni, nem fordítva. Ha alattam rezeg a léc, akkor az magánügy, valahogy kimászom belőle... Mivel mozdulni igencsak korlátozott mértékben tudtam, ezért jobb híján ki kellett csavarnom a nyakam, hogy Liuék után tudjak nézni. ~ Őrzőket hívj, Liu! Őt és a falkáját akarják elkapni egy ideje, amit tudsz, szólj Mortimernek! Jah... márha ez az alak hagyja neki. Ellen egyébként ahogy eddig néztem nekik volt esélyük. Kissé átverve éreztem magam, amiért arról az aprócska tényről elfelejtettek tájékoztatni, hogy az őrült falkának legalább egy tagja nem hogy csak érzékeny a mágiára, de használni is tudja. - Hagyd békén a kölyköt, velem van dolgod, nem? - vakkantottam oda. Próbáltam szabadulni a varázslat hatása alól, de minden kísérlet kudarcra volt ítélve. Még ha valahogy meg is lehetett törni, nem ismertem a módját.
Roppantul aggódom Duncanért, nem akarom őt elveszteni. De nem tudom, hogyan védhetném meg, vagy segíthetném elő, hogy ő megvédje magát. Aztán végre kapok tőle némi használható infót, hogy kiket érdemes hívnom. Rendben, így lesz. Éppen venném elő a mobilomat, amikor a fickó megindul felém. Egyértelmű, hogy hívásra már nem lesz időm, de szerencsére nem most kell kitalálnom, mit tegyek ebben az esetben. Minden fontos szám gyorshívó gombon van, tehát csak megnyomom a 24 órás ügyelet gombját, majd rámarkolok arra párszáz dollárra, amit a kaszinóban kaptam, és azt húzom elő. - Ok, rendben, énzt akarsz Duncantől, vagy Duncanért, értem. És Castor gazdag, tud fizetni. De értem is fizetne, mert a kölke vagyok, engem sem érdemes kinyírnod. De itt egy sétány közepén aligha tudunk tenni ezért bármit is. Eddig jó, helymeghatározás benne van a szövegben. - És ha ennyire bujkálnod kell, akkor az a fontos, hogy gyorsan pénzhez juss, mielőtt az őrzők megtudják, hogy a városban vagy. Nézd, én adok neked pénzt, tudom, hogy ennél több kell, de elsőre talán elég lesz ... Nem baj, ha hülyének néz, az a lényeg, hogy hagyjon beszélni. Menjenek az infok a telefonba. - Csak ne varázsoljál rám többet! Tessék! Nyújtom a pénzt, nem is hátrálok el, úgyis lebénítana. Amúgy is az a jó, ha együtt maradunk, és az ügyelet ránk talál, szóval nem szétszaladni! Kell húzni az időt, amíg az őrzők kiérnek. Persze adom a megszeppent, riadt kölköt, ami egyáltalán nem annyira színlelés, tényleg eléggé be vagyok tojva, csak még nem adtam fel a reményt, hogy valahogy javíthatok a helyzeten.
Halk, már-már élvezet teljes nyögéssel fogadom a testembe a golyót, ami Duncan fegyverének csövéből lövellt ki a bordáim közé. A magamon lévő pajzsnak hála nem volt képes teljesen áthatolni a testemen, csupán 2-3 centit haladt előre a húsomba. Persze, a fájdalom ettől nem volt kisebb, egész egyszerűen nem hatolt mélyre, bármilyen közelről is lőtt belém. A vérem kiserkent, én sziszegve felnevettem, majd miután Csapdába zártam a Corvin gyereket, benyúltam a saját húsomba, és egész egyszerűen kiműtöttem magamból a golyót. Fájt, hogy rohadna meg, ennek ellenére élveztem, mert tudtam, mennyire gyerekes és gyenge próbálkozás volt ez velem szemben. - Mondtam, hogy ennél több kell. Szóltam oda neki, aztán már rohantam is a kölyök felé. Még láttam, hogy megint benyúl a zsebébe, és nagyjából odáig el is jutott, hogy Castor gazdag, de a többit legfeljebb a sétány gyönyörűen kikövezett padlójának tudta elrebegni. A mancs, amivel a torka felé nyúltam már pengeéles, tíz centis karmokkal lett feltuningolva. Ha menekülni próbál, akkor lebénítom, és úgy kapom el, majd vágom földhöz, mint egy darab szőnyeget. Amint ez megtörtént, még mindig a torkát fogva kísérlem meg odahúzni a földön Duncanhez. - Dundy, én a helyedben felvilágosítanám ezt a bevándorlót, hogy jobban teszi, ha nem hív ide senkit, mert akkor talán még az életeteket is meghagyom. Szóval. - állok meg Duncan előtt, karmaimat a kölyök torkának a húsába vájva, és csevegő hangon folytatom - Most az van, hogy magammal viszem ezt itt. - rázom meg a kölyköt, mint egy csörgőt - Figyelünk, Corvin. A barátaid szép lassan mind hozzánk fognak kerülni, egészen addig, amíg nem törleszted azt, amit elb*sztál. Ha jól tudom, akkor a chicagói szukád is megvan még. Többek közt... Tehát akkor holnap ugyanitt, ugyanekkor, te, én, a kínai és 15.000 zöldhasú. Figyelni foglak, azt is látom, amit te nem, úgyhogy ne is álmodj arról, hogy itt leszünk, ha valakit segítségül hívsz. Kérdés?
Igen, most már el is hittem, hogy így nem fogom legyőzni. Midnen gond nélkül vette ki magából az az ezüstgolyót, ami őszinte sajnálatomra nem okozott akkora károkat, mint reméltem. Pf, én és a hiú ábrándjaim! A jó életbe azzal, hogy itt hókuszpókuszolgat! Engem bezárt és lebénított, Liut pedig elkapta, mielőtt a kölyök belefoghatott volna a második mondatba. Vagyis ebből már nem lesz erősítés, se segítség, de ami a legrosszabb: elkapta Liut. Tessék, kellett nekem túszért nyavalyogni; megkaptam! A többi kívánságom miért nem teljesül ilyen gyorsan? Az életünket is meghagyja... hát a sajátomat nem is féltettem, azt addig úgyse veszik el, amíg tartozom nekik. Mordultam egyet, mert mást nagyon nem tehettem. Kezdtem nagyon rühellni a mágiát. - Figyeltek? Ez megnyugtató, akkor figyelj erre is - arcon köptem. Vagy az arcáról csorgott le a nyál, vagy a pajzsáról, fej magasságban, mindegy is, a lényeg a gesztus volt. - Csak két kérdésem van: mekkora címletekben kéred? - tettem a szolgálatkészet. - És miből gondolod, hogy ér nekem annyit a kölyök, hogy meg is kapd? Egy lyukas garast sem fog kapni az előzetes terveim alapján. Ha zsarolhatónak tűnsz, zsarolni is fognak. És ha egyszer sikerrel járnak, utána is megteszik, mert tudják, hogy hagyod magad. Rengeteg dolgot lehet elérni annál, aki hagyja magát - tapasztalat, én is le szoktam nyúzni az utolsó bőrt is, akkor más miért lenne kedvesebb? Kedveltem Liut, szerettem, de Anne volt az első akárhonnan is nézzem. Ő pedig csak akkor lesz biztonságban, ha ez a falka eltűnik, és ez úgy lehetséges, ha segítek Mortimeréknek elkapni őket. Ebben az esetben viszont százas, hogy nem egyedül fogok jönni, és még hajnal előtt tudni fognak a farkas látogatásáról. Táncoljak úgy, ahogy ők fütyülnek és megmentem Liut, ez a banda meg valószínűleg tovább áll - vagy még élősködik rajtam -, és Anne ég tudja meddig szorul még az őrzők védelmére, valamint kell őt halottnak álcázni. Vagy szólok az őrzőknek, szarom le, Geertzék mit mondanak, ezzel pedig megkockáztatom Liu halálát. És esetleg a többiekét is, ha valami balul üt ki... Basszus, utáltam, amikor ennyire másokra is kellett hagyatkoznom! Miért érzem úgy, hogy nem fogok sokat aludni?
A hozzászólást Duncan Corvin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 23, 2012 12:28 pm-kor.
A telefonhívás elment, de a szöveget sajna belém fojtotta ez a rohadék. Nem baj, beszél ő helyettem is, amíg odavonszol Duncan mellé. Nem állok ellen, valóban lógok mint egy rongybaba. Duncan is hozza a formáját. Aranyos. Ha nem érek neki ennyit, akkor mért is érdekli a címlet? Ezen, ha nem ebben a helyzetben lennék, még vigyorognék is. ~ Húzd az időt, éppen telefonálunk már ... ~ üzenem neki. Ennek ellenére, ha a másik oldalon felvették a telefont, akkor a riasztás már él, és ha el tudnám érni, hogy ne vigyen el még egy ideig, akkor talán megúszhatjuk ezt az egészet. Azt én is láttam, hogy sebezni rajta nem nagyon lehet. De ettől még a teste az a teste, itt van előttem. Mindkét kezemmel ráfogok az engem tartó keze csuklójára ott, ahol az inak a kézfejhez futnak be. Ha itt nyomást tudok rájuk gyakorolni, akkor a fogása a nyakamon gyengül. Minden erőmmel azon vagyok, hogy egy gyors mozdulattal egy pár pillanatra meglazítsam a szorítást, és ha ez megvan, akkor abban a pillanatban a hasába rúgva megpróbáljam magamat eltolni tőle. Már ha csak még egyszer el kell engem kapnia, az is másodpercekre előnyhöz juttathat minket, és hátha jönnek az érzők. Ha kiszabadulok, akkor Duncan mögé próbálok bújni, hogy az ő teste is közöttünk legyen. Ha nem sikerül, akkor meg elviselem a megtorlást, lehetőleg egy nyikkanás nélkül, mert nem szerzem meg neki az az örömet, hogy bármi módon panaszkodjak.
Hát, amennyiben a mi kis hősünket nem érdekli a kölyök sorsa, akkor engem sem. Nekem senkim itt ez a kis vakarék, jelenleg legfeljebb csak egy zavaró tényező. A szavaira megvonom a vállam. Érzem, hogy a kölyök fészkelődik a kezeim között, de váltok rajta, akárhányszor próbálkozik valamivel. Azt gondolja ez a kis semmi, hogy fájdalmat fog okozni nekem? Ha lenne szívem, biztos meghasadna a naivitásán... - Nem ér? Jó, mert nekem sem. Ha ő nincs, akkor majd találok valaki mást. A szememben ördögi tűz csillan fel, a szabad kezem pedig azon nyomban karmos mancsként zárul rá a kölyök arcára, mint valami elvetemült halotti maszk. Közben pedig már nem oldalra kifeszítve tartom őt, hanem Duncan felé nyújtom előre a nyakánál fogva, így hátulról terül rá a mancsom, a karmaim pedig az álla alatt találnak fogást. Nos... Még mindig semmi? Nekem ugyan nem kell kétszer mondani, hogy semmit nem ér neki a kölyök... Csak egy mozdulat, és a karmok kampóként mélyednek el az álla alatti bőrben, majd lassú, precíz mozdulatokkal és felajzott vigyorral, elégedetten kezdem egyre hátrébb/feljebb húzni a mancsomat, végigszántva ezzel a kölyök arcán a húst, a bőrt, az érzékszerveit... Ha csak Duncan meg nem állít, egészen a feje búbjáig húzom a karmaimat, és érzem, hogyan karistolok bele még a koponyacsontjába is. A felszálló vér illata egy pillanatra megbolondít, magával ragad, így ha a kölyök mostanra ütemezi a kezem elleni támadást, és a rúgást, minden bizonnyal betalál, de ez csak annyira elég, hogy a földre ejtsem a feltépett arcú kölyköt, de egy azonnali mozdulattal kapok utána, a vállába mélyesztve a karmaimat. - Ha Duncant úgyse érdeled, akkor eltöröm a gerinced, aztán akkor varázslat se kell ahhoz, hogy lebénítsalak... Nos, Duncan? Meddig játsszak vele? Tényleg nem érdekel? Mert akkor inkább most megölöm, mielőtt bárkinek beszélni tudna... Kapom fel a fejem, melyekben már a farkas szelleme jár őrült, vérszomjas táncot, jelenléte pedig hangom mély hörgésébe is beleköltözött.
Szép, hosszú, cifra káromkodás pergett végig a gondolataimon, majd egy ingerült morranással távozott belőlem. Egy darabig rezzenéstelen arccal, megfeszült állkapoccsal néztem, ahogy Liu arcát végigkarmolta. - Elég! - mondtam hűvösen, a szememben gyűlölettel és megvetéssel. Azt azért mégse hagyhattam, hogy megnyomorítsa a kölyköt, a fenébe, hogy ő is itt volt! Haza kellett volna küldenem valaki mással, vagy nem is tudom... Miért kell az én szaromba másnak is belelépni? - Engedd el, és holnap ugyanitt, ugyanekkor megkapod a pénzed. - Utáltam, hogyha meghúzták a hurkot a nyakam körül. - Nem szólok senkinek, nem fog róla tudni senki és egyedül jövök. Basszus... minek kell nekem Castoron kívül más előtt is meghunyászkodnom!? Mert az élet szar és igazságtalan. Jah, és mellesleg akkor Luit is el kell látni, aztán magyarázhatjuk, hol, mitől sérült meg így. Tök jó lesz! Az az atomnyi naivitás, ami még volt bennem egy szikrányit bízott abban, hogy a tartozás rendezésével letudjuk majd a dolgot. A racionális - vagy inkább pesszimista - felem, ami tele volt negatív jövőképekkel, s a legnagyobb baj, hogy azok tűntek valószínűbbnek.
Ez az alak eddig is ellenszenves volt, de még érzem, hogy tud rátenni egy-két lapáttal. Én viszont már igencsak megedződtem lelkileg, így egyszerűen nem tud kiakasztani. Aztán amikor a karmos mancsát az állam alá feszíti, arra gondolok, hogy ennyi volt, itt a vége, de még ez sem tud komolyabb hatást gyakorolni rám. Tulajdonképpen az első, ami eszembe jut, hogy akkor most leteszem terheimet, és ez alapvetően nem rossz. Az, hogy egy csomó dolog még előttem lehetne, az persze felötlik, de mivel ezek így farkaskánt teljesen a jövő homályába vesző, számomra még elképzelhetetlen dolgok, nem igazán tudom sajnálni őket. Az életem akkor, ott a sikátorban véget ért, az új meg még nem kezdődött el. Érzem a fájdalmat, azt, ahogy a bőr felszakad, és lefoszlik az arcomról, és minden sérül, ami a karmok útjába kerül. Nem először intéznek el igen komolyan, nem játszik a félelem az ismeretlentől sem. Így aztán se nyögés, se fészkelődés nem adja a tudtára a kínzómnak, hogy gondban lennék. Az eltervezett akció végrehajtására összpontosítok, és sikerrel is járok. Amint zuhanok lefelé, nem akarom megtartani magam a lábamon, hanem összecsuklom, és a földön hengeredem odébb, és csak Duncan mögött akarok talpra állni. Látni ugyan nem látok semmit, de erre most nincs is szükségem, úgyse harcolhatok ellene. Nekem csak idő kell. Közben Duncan beleegyezik abba, hogy fizet. Nem nehezteltem volna rá akkor sem, ha nemet mond. Énnekem most egyetlen dolog a fontos: minél tovább itt maradni, hogy ezzel megnehezítsem a támadó menekülését az őrzők elől. Azzal, hogy Duncan mögé kerültem, nem azt akarom elérni, hogy őt támadja meg, csak hogy kellejen plusz pár lépést tennie azért, ha újra el akar kapni. Az is idő.
Hagyom, hogy a kölyök úgy csússzon-másszon, hemperegjen a földön, ahogy akarsz. Mennyire szánalmas, és mennyire sajnálatra méltó. Annyira, hogy ezt már én sem bírom nézni, de ennek inkább az az oka, hogy annyira röhögök rajta, hogy összeszorulnak a szemeim. És Duncantől is megkaptam, amit akartam, egyelőre. Egy olyan választ, aminek rögtön jobban örültem. - Renden van Corvin. Most nem érzem, hogy hazudsz, de ez holnapra még változhat. Nem leszek felkészületlen... Csók, tubicáim. Integetek, és nekiiramodok az éjszakának. Ha a kölyök Duncan mögé ér, akkor a Csapda felbomlik, mert egyszerre csak egy farkassal bír el. Nem, nem fognak itt tartani addig, amíg erre nem jön az erősítés. Az nem lenne ennyire mókás, vagy éppenséggel élvezetes. Innentől úgy kaparják össze egymást, ahogy akarják, nem érdekel. Nem a táborunkba megyek vissza, majd csak reggel, ha feljött a nap. Engem senki nem vesz palira, mert ha most azt hiszik, hogy az esetleges láthatatlan követők követhetnek odáig, akkor majd rájönnek, hogy bilibe lóg a kezük. Majd alszom egy kicsit, aztán össze kell raknom néhány dolgot, mielőtt visszatérek Duncanhez.
Gyűlölöm a fickót a tetves falkájával együtt! Ezt az egész szarkupacot rühellem már, és tényleg kezdek torkig lenni. Francba, hogy nem vagyok idősebb és erősebb! Ahogy eltűnt a színről a varázslat is megszűnt, újból szabadon mozoghattam. Odaléptem Liuhoz, és gyorsan végigmértem, hogy máshol nem sérült-e meg. Nagyon vérzett - ami nem csoda, a fejsérülésekből ömlik a leginkább a vér -, de sokkal rosszabbul is járhatott volna. - Gyere kölyök! - lapátoltam össze a földről. - Erről pedig akinek nem muszáj, nem beszélsz, rendben? - néztem rá figyelmeztetően. - A halálos ítéletedet írnád alá, majd elintézem valahogy, csak ne keveredj bele még jobban, okés? Nagyon remélem, hogy nem akadékoskodott, mert most már cseppet sem voltam olyan hangulatban, hogy azt jól viseljem. Ha kellett neki támogatás, akkor segítettem, és amilyen gyorsan csak tudtunk, hazasiettünk. Ez az este gyomorforgató volt...
Kezdőlap
//
