Semmit nem változott ez a hely. Erre kellett rájönnöm. Nem ahhoz az egy rövid évhez viszonyítok, amíg nem voltam a városban, hanem ahhoz a 15 vagy 16 évhez mióta a botanikus kertben nem jártam. Elképesztő, hogy szalad az idő. Kendra akkor nekem úgy derék magasságig ért. Az előtti nap hoztam őt el ide, hogy az anyja férjhez ment Frankhez. Kendra kislány volt még, de tudta mi történik körülötte a világban. Igen, repül az idő. Nagyon is. Hamarosan elkerülhetetlen lesz, hogy tovább álljunk innen, ennek és az emlékek apropójából jöttem ide. No meg azért, mert fogalmam sincs mit mondjak a lányomnak, ha a szeme elé kerülök. A dolgok vérfarkas részét biztos meg fogja érteni majd. El kellett mennem, mert beszámíthatatlan voltam. Ám arról megfeledkeztem, hogy nem csak én veszítettem el valakit aki fontos volt számomra. A lányom eltemette az anyját alig, hogy hivatalosan is nagykorú lett, én pedig nem voltam itt mellette. Az ő helyében én nem bocsátanék meg magamnak, ezért lófrálok itt a kertben a helyett, hogy elé állnék. Annak is el fog jönni az ideje, de előbb még össze kell szedjem a gondolataimat. És ez nem csak egy rutinnak nevezhető beszélgetés lesz az atanerkkel, vagy a protektorral. Ennek a dolognak súlya lesz. Nem kapkodom hát el, de nem is húzom sokáig. Egy fa előtt ácsorgok, aminek még mindig nem tudom a nevét, pedig itt van már egy ideje. A karbantartó urak biztos nagyon elfoglaltak voltak az utóbbi másfél évtizedben, hogy nem tudták ráírni egy papír flecnire a fa nevét.
* Azt hiszem egy kicsit szétszórt lettem mostanában, de ez nem is csoda, mert sokat tanulok. Lassan vizsga időszak lesz. Tudom, hogy az még odébb van, de én pont nem olyan vagyok, aki az utolsó pillanatokra hagyja a tanulást. Inkább tanulok most, mint akkor, illetve akkor is. Igen, szorgalmas vagyok és ezt mindenki úgy nevezi ahogy szeretné. Most azonban nem ezért térek rá a sétányra, hanem mert keresek valamit. Délelőtt már voltam itt és elhagytam az egyik füzetemet. Csak azt nem tudom hol egész pontosan. Többször letértem a kijelölt útról,mert sok érdekes dologgal találkozhat itt az ember, főleg arra a szakra jár mire én. Azonban ez most nem fontos csak legyenek meg a jegyzeteim. Nem akarok több órát gubbasztani a könyvtárba, hogy megint kigyűjtsem azt amit szeretnék. Lehet, hogy szorgalmas vagyok, de nincs kedvem kétszer ugyan azt megcsinálni. Belesek az egyik bokor alá ahol korábban voltam, hát ha letettem. Csak tudnám miért felejtettem el, hova is tettem. Azt hiszem nem ártana többet aludnom, mert szétszórt leszek tőle és ez, egy cseppet sem tetszik. Szomorúan nyugtázom, hogy itt sincs. Kár érte, de nem adom fel. Tovább sétálok és figyelem a növényzetet. Egy férfit pillatok meg a ritka fa tövében. Nem tudom mit csinálhat ott, de ott is jártam ma. Lehet, hogy látta elmászni a jegyzetemet? Először biztosan lépkedek fel, de mikor meglátom milyen magas, már nem vagyok annyira magabiztos. Nem, a magasság soha nem zavart, de még óriással sem találkoztam. Nem csak, magas, de férfias is. Szóval izmos és van hát is. Nem olyan mint a csoport társaim. Ők olyan kis véznák, mint az Etióp gyerekek, pedig ők aztán nem fogyóznak. Nem megyek nagyon közel. Inkább az úton maradok és nem lépek a fűre, mert fűre lépni tilos! Volt egy ilyen film is azt hiszem és nem tudom, hogy jutott az eszembe. Csak bevágódott a semmiből, úgy nagy hírtelen.* - Bocsánat* hangom elég halk, ezért megköszörülöm a torkomat olyan kis nőiesen és megint bele vágok a szavak tengerébe, ami nálam, általában csak pocsolya szokott lenni.* - Elnézést. Egy sötétkék füzetet kereset. Teljesen véletlenül nem látta ott?* Hangom kedves és egy fél mosolyt is küldök a srác vagy inkább férfi, nem, még is csak srác felé. Egy kis zavar támad bennem, de szerencse, hogy ezt nem hallja senki. Fejemmel bökök is egy apó a fa felé, bár inkább csak nyakremegésnek nevezném ezt a visszafogott mozgást vagy még annak sem. Talán nem is figyelt rám olyan kis halk vagyok. Első ránézésre úgy tűnik mintha nagyon gondolkodna valamin. Inkább más felé pillantok, de mikor szemeim megint rá tévednek, akkor is ez jut az eszembe.*
Úgy elgondolkodtatott ez a hülye fa, hogy nem vettem észre, hogy letértem a sétányról. Nem, engem nem zavar ha netán sáros lesz a cipőm, ha nedves a talaj. A "fűre lépni tilos" szabályt szegtem meg, amiért egy ambiciózus dolgozó teljes joggal ordítaná le a fejemet. Ez most nem hiányzik. Azt hiszem úgy két napja vadásztam utoljára, a bestiámnak ez már éhezést jelent. Ehhez hozzáadódik még egy nagy adag bizonytalanság, és máris pattanásig feszültek az idegeim. Persze kordában tudom tartani magam, csak ne hisztériázzon mellettem senki. Ennek ellenére nem jövök ki a fa körüli gyepről. Még megyek is egy kört a széles törzs körül, hátha az elmés dolgozók olyan helyre rakták ahol a sétányról nem látni. De nem. Pont olyan tanácstalan vagyok, mint amikor megérkeztem ide. Hallom ám a nő cipőjének koppanását a sétány kövén, ám lefoglalt annyira a fa, hogy még annyira se pillantsak rá, hogy a dolgozók egyenruháját viseli-e, avagy sem. Nem szeretem a megoldatlan ügyeket, ezt a fát pedig e pillanatban annak tekintem. A nő megáll valahol mögöttem-mellettem, de még a járdán, és megszólít. Elég határozatlan ahhoz, hogy a fűről akarjon leparancsolni, tehát igazán tudomást sem veszek róla, lovagolom tovább az új vesszőparipámat. Akkor pillantok hátra a vállam fölött, mikor újra megszólít. Halkan, és olyan nem is tudom... erőtlen a hangja. Aztán szemügyre veszem az arcát is, és rájövök a miértjére. Sötét foltok jelzik a szeme alatt milyen rossz alvó az emberleány, aki egy sötétkék füzetet keres. Tehát egyetemista. Egy kisebb cserje, vagy bokor, vagy mi az... szóval a felé biccent. Nem, nem tudom, hogy hol van a füzet, de máris kipattant a fejemből egy egyesség gondolata. - Megmondom, ha cserébe Te elárulod, hogy mi ez a fa. Én meg a fa felé biccentek, ami előtt állok, aztán a lány felé fordulok. Kezeimet zsebre dugom a mozdulat közben, mert fáznak a kezeim. Elég fiatal a leányzó ugyan, de nem gyerek már. Én sem tűnök még idősebbnek úgy 30-35-nél (papíron 43 vagyok, és piszok jól tarom magam), tehát megelőlegeztem magunknak a tegező viszonyt, a minden bizonnyal rövid ismeretségünkre. A tiszteletet ebben a hangnemben is meg lehet adni a másiknak. Én megadom neki, amíg úgy látom, hogy viszonozza.
* A válasz nem érkezik meg rögtön és még csak rám sem figyel. Amin nem lepődök meg, mert megszoktam. Kicsit hangosabban szólók hozzá még egyszer, de ha megint csak nem figyel rám, akkor oda megyek és megnézem magam. Nem vagyok olyan aki minden áron el akarja érni, hogy rá figyeljenek. Biztos vagyok benne, hogy meghallott, mert rám néz. Türelmesen várok a válaszára ami számomra egy kicsit fura. Most tuja vagy nem? Szerintem tudja, mert akkor nem ezeket a szavakat használta volna. Arcom egy cseppet fel ragyog, mert még is csak meglesz a fűzetem és a fára pillantok. Nézem egy egész percig a lombkoronáját, majd elgondolkodva térek le az útról. A fa fölé pillantok, ahol tódul be a fény és szépen megvilágítja a koronáját. Körbe nézek, de nem lesek a férfira, inkább a körülötte lévő növényekre vagyok kíváncsi.* - Sok fényt igényel, magányosan üldögél, bár képes lenne más növényekkel az osztozásra ….* Közben lehajolok és a földbe markolok és még meg is szagolgatom. Lassan morzsolgatom szét a kezembe vett földet, majd a talajra szóróm.* -…..sok tápanyagot igényel…* Egyre közelebb megyek a fához és a kérgére helyezem az egyik kezemet, melyet lassan húzok el róla. Megint csak fellesek a magasba.* - Remek faanyag. Szív alakú levelei vannak.......... Úgy saccolom, ez a példány van vagy 15-20 éves is. Paulownia tomentosa a neve és Kínában őshonos. 300 éve ültetik otthon és a kérgéből, leveléből és a virágából is gyógyszert készítenek. Ha egy Kínai családnak lány gyermeke születik, akkor ültetnek egy ilyen fát. Amint a lány eléri a házasulandó kort kivágják és ágyat készítetnek belőle. Úgy magasodik a többi felé mint egy császárnő.* Egy pillanatra elmosolyodom,*- A nevét Anna Pavlovna-ről kapta aki I. Pál orosz császár gyermeke volt. II. Vilmos holland király neje lett és tiszteletből kapta ezt a nevet ez a növény. A császárfa, nagyon szép lilás virágot hoz, majd április végén. Szerintem van vagy 25 méter magas, de ennél magasabb már nem lesz. Most még nincs rajta sok látni való, de májusban lehet benne gyönyörködni. Nagyon hasznos növény, mert rengegetek oxigént termel, sokkal többet mint egy átlagos fa. Mondjuk azt nem tudom, hogy akadályozzák meg, hogy ne szaporodjon, mert rengetek magja van, de biztosan meg van a módszerük erre.* Csak most nézek a férfira és teljesen bele feledkeztem a gondolatokba melyek csak úgy tódultak a fejembe. Szeretem ezt a fát, mert egy kis otthont idéz vissza. Igazából április végétől jobban fogom kedvelni, mert akkor sokkal szebb lesz. Nekem nagyon tetszik a virága és a színe is, bár ez relatív. Remélem kielégítő volt a válaszom számára és elárulja, merre van a fűzetem, mert az fontos nekem.* - Akkor megtudod mondani, hogy hol van?* Kérdezek rá, mert egyelőre erre még egy célzást sem tett. Nem szeretném én feltartani, mert biztosan akad dolga. Nekem pedig tényleg csak a füzetem kell és már itt sem vagyok. A kezemet kezdem el finoman tördelni, de kíváncsian pislogok rá.*
Hallgatom amit a lány mesél teljesen átszellemülten, és rendre memorizálom is a hallottakat. Szívügyem ez a fa... -Ha Kínában őshonos, miért egy orosz leányzó nevét kapta? - Teszem fel a keresztkérdést, ezzel is jelzem, hogy figyelek ám arra is, amit mond, bár a tekintetemet a fára szegezem közben. Nem hülyék ezek a kínaiak sem, én azt mondom. Megszületik egy lány, ültetnek egy ilyen fát, aztán ha 20 év múlva kivágják nemhogy ágya, de még egy mosogató szekrény is kijön belőle, meg asztal székekkel. Bár meglehet, hogy akkoriban amikor ezt kitalálták, még nem voltak mosogató szekrények, sem székek, mert a földön ülve ettek, és ha jól tudom, akkor nem is ágyban aludtak hanem a földön. Vagy keverek valamit, vagy elképzelésem sincs, hogy miért csináltak olyan dolgot a fából amit tulajdonképpen nem is használnak. Mindegy is. A lány befejezi a mesét, elhallgat és várja, hogy én is teljesítsem az egyezmény rám eső részét. Hogy tudom-e hol van a füzet? Francokat. Nem láttam semmi ilyesmit, de történetesen nagyon jó szimattal rendelkezem, szóval segíthetek megtalálni azt. Két rövid lépéssel közvetlen a lány előtt termek. Mélyen, élesen szívom magamba az illatát, az orrcimpáim kitágulnak, a mellkasom emelkedik. A lánynak nagyon kellemes, és karakteres illata van, könnyen be tudom azonosítani. Visszalépek a járdára, és ha nem követett, akkor bólintok az egyik irányba. - Erre. Nyugodt, séta tempóban lépkedek a sétányon, megvárom míg a lány is mellémér. - Mesélj arról amit tanulsz. Biológia szak, vagy csupán hobbi? Nos, a választ már sejtem abból ahogy mesélt arról a fáról, mégis megkérdezem, mert nem akarok csöndben sétálni.
* Mikor megszólal egy kicsit megakaszt és el kell gondolkodnom, azon milyen választ adjak neki.* - Philipp Franz von Siebold német orvos, Japán-kutató és természettudós, botanikus adat ezt a nevet a fának. A cárné megszállottan hajtotta a szépet. Maga köré gyűjtőt mindent, melyben megcsillanni látszott a szép. Azt mondják mikor Kínában járt, akkor látta először ezt a növényt és vitt is magával a hazájába. Mániákus volt, azt hiszem, bár erre a fára igazán illő a név.* Szerintem keresve sem találhattak volna jobb nevet ennek a fának. Én nagyon szeretem, mert szép virágot hoz és az illata is isteni. Mikor elém lép egy kicsit megszeppenek, mert nem számítottam rá és hogy őszinte legyek, elég gyorsan csinálta vagy csak nekem tűnt úgy? Nem tudom, de nem kapom el a szemet róla. Nem tudom mit tervez, de érdekel. Egyszerűen semmi nem fordul meg a fejembe. Most, hogy ilye közel van, látom, hogy helyes fickó. Ez eddig fel sem tűnt. Csak állok ott szótlanul, még akkor is mikor már az úton van. A fejem csak gépiesen fordul felé, s mikor bólint követem. Mikor mellé érek, akkor kérdez és én beszélni kezdek.* - Mind a kettő igazából. Tenger biológus leszek, ha végzek, de érdekel a növény és állattan is. Mind a háromban meglehet találni a szépet és az érdekes dolgokat, de a tenger az ami igazán leköt. Csere diáként vagyok itt és az évvégén haza kell majd utaznom, de erősen gondolkodom azon, hogy itt fejezem be a sulit.* Hallgatok el végül és rá pillantok séta közben.* - Gondolom nem biológus vagy, így feltételezem, hogy csak látogatóban jársz a kertben. Van valami oka, vagy csak kedveled a különleges növényeket? Mivel foglalkozol?* Próbálok róla megtudni valamit, mert tisztán látszik rajta, hogy nem való ebbe a környezetben, ha lehet ilyen gondolni.*
Rég jártam már a botanikuskertben, mondjuk az is igaz, hogy télen sokkal kevesebb szépség vár, mint ilyenkor. Ám ezúttal nem azért jöttem, hogy teletömjem az orrom virágporral és virágokban gyönyörködjek. Kerestem valakit, akit már majdhogynem olyan rég láttam, mint a kertet. Elvileg itt lesz valamerre, már ha hihettem a szóbeszédnek és a farkasaimnak. Nem puszta kedvtelésből kerestem az öreget, mindenképp beszélnem kellett vele, méghozzá személyesen. Emellett majd mást is meg kell keresnem, ám őt fizikai képtelenség a valóság síkján elérni. A holtakkal viszont később foglalkozom, most a még élőket kell összegyűjtenem. Sose voltam valami nagy diplomata, ezen a téren a módszereim legalább olyan nyersek és kiforratlanok voltak, mint a Medvének. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy lesz még időm bőven ezzel foglalkozni, ezt tanulni, de elértem oda, hogy nincs időm. Így a magam barbárságával kell a falka mellé állítani, akit csak lehet, és visszahívni azt, aki elszakadt. Amint megéreztem az agg, fiatalsága hevéből kikopott energiát, mosolyra szaladt a szám, és elindultam arra, ahonnan éreztem a jellegzetes öreg-szaggal együtt.
Már alig vártam, hogy kitavaszodjon. A tél folyamán jóformán az orromat sem dugtam ki a meleg szobából. Nem az én fizikai állapotomnak való már a jeges utca. De most végre tavasz van, és élvezhetem a természetet itt a botanikus kertben, anélkül, hogy fel kéne mennem a hegyekbe. Taxival hozattam magam a kertig, és most lassan, komótosan sétálgatok egy botra támaszkodva a sétányon. A botra nem a lábaim, hanem a hátam miatt van szükségem. Amióta megroppant a gerincem, már nem jött rendbe tökéletesen. Csak így tudom tehermentesíteni valamelyest. De a nyíló virágok illata feledteti velem a fizikai sanyarúságokat. Aztán a virágok illatában egy másik szag vegyül. A látásom már nem az igazi, de az orrom, az tökéletes. - Vincent! - morranok fel, és ennek az egy szónak nem igazán volt örömteli a csengése. Igyekszem úgy előre tekinteni, mintha látnám is közeledni azt a pernahajdert, de persze még egy jó ideig nem látok belőle semmit, és aztán is csak egy homályos foltot. Az arcvonásai csak akkor tisztulnak ki, amikor megáll végre előttem. - Hát te meg hogy kerülsz ide? Leléptél! - morranok rá. Legszívesebben kiabálnék vele, de itt azért azt mégse lehet. A botommal ingerülten kopogtatom a sétány kövezetét. Bárcsak a fején kopogtathatnék, de jól esne! - Mit keresel itt? Nincs elég jó levegő az erdőben? Mért kell ezt a keveset itt, ami nekem jut elrontani a jelenléteddel?
Ajajj, valaki ma bal lábbal kelt! És már osztogatta is az áldást, mielőtt megmondhattam volna neki, hogy nem kérek semmiféle vallási rituálét. De hát az "áldás" az már csak olyan, hogy ha kell, ha nem, jön. - Én is örülök önnek, Nath bácsi! - vigyorogtam, mint a vadalma, s nem igazán vettem fel, hogy nyilvánvalóan neheztelt rám, amiért két-három hónapra másutt rontottam a levegőt. - Ó, azért a lelépésről ön is tudna mesélni - mosolyogtam tovább rendületlen. - Mióta is nem él velünk? - tettem fel a költői kérdést. Ejnye, de fel van paprikázva! Vagy túl sok virágport szívott már... - Nos, nem mit, sokkal inkább kit, és ahhoz, hogy tisztességgel becsülni tudjam a jó levegőt, szükségem van bűzre is. -Zsebre tettem a kezem és körülnéztem. - Semmit sem akarok elvenni, csak megtartani, ami az ősöktől fogva a miénk. Ez elég viccesen hangzott egy betelepült francia szájából, de hát istenem... sokkal inkább éreztem magam idevalónak, mint az óhazába. - Hiányzik a tanácsból, Nathaniel. Azért jöttem, hogy megkérjem: költözzön vissza. Legyen ott velünk. - Már nem vigyorogtam, ha volt is mosoly az arcomon, az mindössze halvány, alig látható.
Nofene! Hiányzom? Hogy mik nincsenek! Végigmértem a fiatalurat tetőtől talpig szépen, lassan ráérősen. Jó kiállású, de mért érzem még mindig kölyöknek? - Érdekes, amikor még ott voltam, és arról beszéltem, hogy nem lesz ez így jó, és szorosabban kéne fogni a falkát, akkor annyira nem kellett a tanácsom. - jegyeztem meg már szinte hétköznapi társalgási hangnemben, de mindenképpen sokkal szelídebben, mint ami a fogadtatás volt. Úgy döntöttem a sétáról nem mondok le, majd jön ő mellettem. Minden bizonnyal bírja majd a tempót. Igen, én is elköltöztem tőlük tavaly télen. Miket nem tud! Hát feltűnt ez valakinek a sok buli között, hogy "Nath bácsi" nincsen már ott? Eddig ennek nem láttam nyomát. - Szóval a szememre hányod, hogy leköltöztem a városba. Mert ez olyan roppant nagy távolság, hogy ha ne adj isten tényleg olthatatlan vágyat éreztetek volna hallani a szavaim, akkor nem tudjátok leküzdeni. Biztos a tél folyamán, meg a múlt évben nyáron többször is felkerekedtetek, csak hát az a fránya időjárás ... hófúvás, úttorlaszok ... Úgy döntök, hogy nem kell nekem bot, ha itt van egy ilyen erős fiatal mellettem, így inkább belé karolok, és úgy haladunk tovább. Az energiái olyan piszkosul fiatalosak! Hogy én ezt hogy irigylem! - Tudod, Vincent, amikor kiderült, hogy a hátam már nem fog meggyógyulni, úgy véltem, jobb lesz nekem idelent. Mert még a végén valaki kínálkozó alkalomnak látja a felbukkanásomat, hogy megszabaduljon egy kényelmetlenségtől. Nem akartam látni a szemükben sem szánalmat, sem megvetést, sem semmi mást. Bár ... lehet, nem is láttam volna. Már nem minden arckifejezést ismerek fel tökéletesen.
Ott a pont! - Meglett a böjtje - bólintottam egyetértően. - De nem tervezem kétszer ugyanazt a hibát elkövetni... illetve, nem hagyom, hogy Sedna az enyéimbe sétáljon. Amint elindult, követtem. Pontosabban mellette ballagtam, felvéve az ő kényelmes, öreges tempóját. Régebben veszettül zavart, hogy ott csoszogott, hajlott háttal, károgott, mint egy varjú, minden rosszat összejósolt. Én menni akartam, rohanni, sietni, szabadjára engedni minden erőm, energiám, mozgékonyságom. Most azonban szépen sétáltam mellette, s egy csepp türelmetlenséget vagy bosszúságot sem éreztem. - Én se örökre mentem el - jegyeztem meg, mintegy mellesleg. - És jött más a helyemre. Bár azt nem tudnám megmondani, hogyha Sed egyszer jobb vezetőnek tűnt, megfontoltabbnak, mint én, miért sültek el balul a dolgok? Hagytam, hogy belém karoljon, támasznak használjon, holott ha úgy vesszük, inkább én szorultam támogatásra. Elszántság és tettrekészség akadt bennem bőven, de... féltem is. Nem akartam elszúrni, ezt most nem lehetett. Túl sok minden forgott már kockán. - Nem fél, hogy esetleg pár betolakodó megtámadja egy-egy magányos sétáján?
Vincent de szelíd és tiszteletteljes most! Lehet, valóban ez volt a megoldás? A másik falka? Ha maguktól képtelenek felnőni, akkor kívülről kell beavatkozni? A betolakodók olyanok, mint egy katalizátor? - Fiam, először is nem vagyok meggondolatlan, és nem megyek olyan helyre, ahol egyedül lennék, csak emberek közé. Másrészt ... tudsz annál nagyobb dicsőséget az én koromban, mint harcban esni el? Igen, ez is egy lehetséges végkifejlet, ha már nagyon unom, hogy csak úgy haladok, mint egy csiga, és minden időjárás változáskor nyilall a hátam, hogy aludni sem bírok, még mindig itt van a gyors halál lehetősége. És nem kell hozzá egyetlen falkatagnak sem bemocskolnia a kezét, megoldják a betolakodók. - Szóval nem hagyod. Értem. És hogyan nem hagyod, hogy Sedna belesétáljon a te hibáidba? Megfogod a kezét és vezeted? Azt eddig kellett volna, fiam ... A falka nem egy csizma, hogy ha szorít lerúgod, ha meg bökdösi a talpad a tüske, akkor újra felcibálod. Megcsóváltam a fejem. Nem tetszett nekem ez az egész. Egyre inkább nem. - Te voltál az atanerk, amikor elromlottak a dolgok. A felelősség téged terhel. De amikor a következményekkel kellett volna szembenézni, akkor Leráztad magadról a terheket, és más vállára pakoltad. Nem gondolod, hogy térden csúszva kéne bocsánatot kérni a tieidtől? Én Sedna helyében felelősségre vonnám őt, és megbüntetném. Mint ahogy minden olyan farkast, aki felelős volt az elmúlt évek baleseteiért. - Biztos, hogy szeretnél te engem a tanácsban látni újra, Vincent? Mert én javasolni fogom a felelősségre vonásodat, ha visszamegyek. Kedvesen, szinte atyáskodóan beszéltem vele, de ez csak a hangnem volt. Belül bizony igencsak nehezteltem rá. De most mintha megpróbálna jófiú lenni. Nem tudom, mi van emögött. A támogatásomért jött? Azt nem biztos, hogy megkapja.
Sejtettem, hogy nem úszhatok meg egy kiokosítást, de a remény hal meg utoljára. Ezúttal viszont hiába reménykedtem, az öregek nem olyanok, mint a fiatalok. Hú, micsoda bölcsesség! Mondjuk az is a feladatuk, hogy megdorgálják aki rendetlen, vezessék, akit kell. Egy probléma volt ezzel: nem szerettem a replayeket. Valami hasonlót mintha hallottam volna nem is olyan régen Shane-től. Most újrahallhatok egy szurtosabb verziót, másabb oldalról megközelítve Nathanieltől. Elismerem, hogy hibáztam, de unom, ha folyamatosan rajtom csattogtatják a több száz éves ostorukat, amikor akad egy egész idegen falka, akin csattoghatnának. Emellett: nem tudom, kik hagytak meg a helyemen, amikor látták, hogy fajul a helyzet. - Mondjuk úgy inkább, hogy engem is - pontosítottam szelíden, derűs mosollyal. - Az Amaroknak hatalmában állt leváltani. Nem tették. Nekem hatalmamban állt megregulázni a társaságot. Nem tettem. Csámcsogunk még ezen, vagy megpróbálunk kitalálni valamit, ami előrelendíthet minket? - Tapasztalataim szerint a múlt felhánytorgatása semmivel sem szokta előrelendíteni a jelent. Csak visszavet, mert nem lehet tőle továbblépni. - Lehet, hogy kéne, de nem fogok - jelentettem ki. - Két hónapot kértem, most itt vagyok, ezt már akkor is elmondtam, amikor lemondtam. Nevezhetjük cserbenhagyásnak, gyávaságnak, megfutamodásnak, vagy aminek csak szeretné. De egy bocsánatkérés, és pár órányi könyörgés nem hoz helyre semmit. Ha szeretné, nézhetjük arról az oldalról is, hogy adtam egy lehetőséget az Amaroknak, hogy egy sokkal jobb vezetőt tegyen satnya személyem helyére. Sok helyen hibáztam, de azért ne varrjunk már mindent az én nyakamba! Egy Atanerk nem Atanerk, ha a falkája nem akarja annak látni. Lehet, hogy szertelen és esztelen vagyok/voltam, de annyira nem ostoba, hogy egy egész falka ellen dacosan kardoskodjak a bársonyszékért. Felelőtlen voltam, de azt nem felejtettem, hogy kik miatt lehettem hatalmon. Szóval itt lőjük le a Vinc-a-bűnbak műsort, mert ez így sántít. Hatalmasat tüsszentettem. Ez a fránya virágpor.
Egy ideig csendben ballagunk. Nem tettünk meg valami hatalmas távot, de hát azért haladunk. Vincent érveit még el is fogadhatnám, ha valamivel fiatalabb lennék. De már én ennél messzebbre látok. Csak senki nem akar velem távolba nézni. - Nem tudom, mennyire emlékszel, de hát te fiatal vagy, neked jobbnak kéne lennie a memóriádnak, én már vagy tíz éve azt szorgalmaztam, hogy fogd szigorúbban a falkát. Mindig le lettem hurrogva, hogy minek, hiszen jól megy a szekér, hadd élvezzék az életet. Hát most itt van, lehet élvezni a másik falkát a területünkön. Így, hogy egymásba karolva ballagunk, és elegek a csöndes szavak is, lehet szépen, nyíltan beszélgetni. És nekem szándékomban is áll nyíltnak lenni. - Nem tudom, hogyan történt a pozícióváltás, Vincent, hiszen nem voltam ott. Az, hogy már nem te vagy az atanerk, az közvetítheti azt a falkatagok felé, hogy a múlt így nem volt jó. Ha így lenne, akkor egy szavam nem lenne. Végre az első lépés lenne a hibák megtagadásának útján. De nem ezt érzem. Persze, nem vagyok ott, érezhetem torzan is. Egy ideig latolgatom, meglépjem-e feléje, amit a szívem diktál. Aztán úgy vélem, már nem sokat veszthetek. - Még nem mondtam el, hogyan sérültem meg. Nem tudja senki, csak azt, hogy egy baleset volt. Éppen az erdőben ballagtam, egy olyan útvonalon, amit a vendégek is szívesen használnak. Egy kamaszlány haladt előttem pár méterrel. Aztán feltűnt hirtelen egy motoros szán, rajta az egyik falkatag, száguldott ész nélkül. Félrerántottam a lányt, és lecsúsztunk egy lejtőn, aztán zuhantunk pár métert. Úgy fordultam, hogy a lány legyen felül, és egy sziklára érkeztünk. Az őrzők kotortak össze mindkettőnket. A lány nem emlékszik rá, természetesen. Én igen, és gondolom az is, aki száguldozott. Ez is egy csepp volt a pohárban, aminek betelésekor a falka megkapta a magáét, és a nyakunkra megérkezett az ellen. Egy ideig vártam, hogy a bűnös meggyónja bűneit, de ilyesmi nem történt. Lehet, észre sem vett minket?
Jól esett ez a kis andalgás, és mivel egyikünk sem emelte fel a hangját, azt is lehetett hinni, hogy kellemes, szívmelengető baráti csevej folyt. Habár az igaz, hogy sokkal inkább barátomként, semmint ellenlábasomként tekintettem rá. Sokat megélt, sokat látott, és még ha nem is voltunk feltétlen egy véleményen, az ő szavaiban is volt igazság, amit el kellett ismernem. - Addig senki sem hisz abban, hogy baj lehet, amíg az be nem következik - mondtam érdektelenül, mert ezzel már tényleg nem lehetett mit csinálni. A másik falka itt volt, és Mortimer csak úgy nem fogja kitelepíteni őket. vagy meg tudjuk védeni a területünket és elüldözni őket, vagy megtanulunk egymás mellett élni, esetleg mi bukunk el. - Többek között ezért kértem, hogy jöjjön vissza. Hogy lássa, mi hogyan és mikor történik. Vagy miért, milyen irányba. - A hangom nyugodt volt és én is. - Sedna felkészületlennek tűnik az eddigiek alapján. Én pedig nem tudom, hogyan segíthetnék neki anélkül, hogy kitúrnám a pozíciójából, vagy úgy tűnne, mintha átvenném az irányítást. - Sóhajtottam, és elnéztem a fölénk nyúló fák ágait. - Nem merem megítélni, mert félő, hogy az ítéletem nem lenne elég... tiszta. Racionális. - Egész biztos benne lenne, illetve bennem van egyfajta gőg, hogy én jobban csinálnám, vagy jobban csináltam, és ez megmérgezhet mindent. - Jól érzi. Valami nem úgy sült el, ahogy kellett volna, és szakértő szemek kellenek, amik megvizsgálják a gyújtószerkezetet. Voltak kétségeim, aggályaim, félelmeim. Nem olyan sok, hogy gátolnának valamiben, de voltak. - Shane azt mondta, hogy rajta kívül minden Amarok tag megszavazta Sednát - tudattam vele, hogy mi történt az én, és az ő távollétében. Utána hosszan hallgattam, először a történet miatt, aztán mert azt emésztettem. Egy szikrányi harag villant bennem. - Ezt miért nem közölte akkor? - Nekem nem sokat jelentett egy-egy ember élete, épsége, éppen ezért ha baleset volt, és őslakos okozta, legfeljebb egy ejnye-bejnye volt a büntetés. Ha halált okozott, akkor kicsit morcosabban reagáltam. De az ilyesmiért, ami Nathaniellel is történt, komolyan haraptam. - Elhallgatott még mást is, amiről tudnom kellett volna, vagy azt várta, hogy gondolatolvasással mindent fejtsek meg? Hogyan várta el, hogy büntessek, amikor nem is tudok valamiről? Ő nem szólt, a delikvens gondolom lapított, mint szar a gazban, az Őrzőktől pedig akkoriban annyi panasz érkezett a kisebb-nagyobb bajok miatt, hogy egy ember motorosszános balesete már elveszett a sűrűben. Megint tüsszentettem. Bosszúsan megdörzsöltem az orrom, aztán kezdődő mérgem egy sóhajjal kifújtam. - Őszintén sajnálom a történteket. Kár, hogy ez már annyira sem jó, hogy kitörölje vele. - Ha helyre tudtam volna hozni minden olyan ballépést, amit akkor elkövettem, megtenném. De már nem lehetett. - Esetleg tudna valamit javasolni, tanácsolni, hogy mivel javíthatunk a helyzetünkön? Mert ha nem, akkor ennek a beszélgetésnek innentől nincs túl sok értelme. Még vagdoshatjuk egymás fejéhez az évekkel, vagy akár hónapokkal ezelőtti dolgokat, de kettőnk közül ő a krónikás, nem én. Nem kenyerem a múlt óránkénti felemlegetése.
Vincent képes önmagával szemben önkritikus lenni. Ez előny. Fontos lépés a fejlődés hosszú és rögös útján. De még jó pár lépés van hátra. - Éppen ezt akartam elkerülni, hogy annak a balesetnek nagyobb súlya legyen, csak azért, mert én is megsérültem. De ne hidd, hogy mérhetetlen szabadidőmben beléptem az üdvhadseregbe! Nem erről van szó. Én akkor nem az embergyereket véstem, hanem a falkát. De kudarcot vallottam, és az áldozatom hiábavaló volt. Most már életem végéig, nyögni fogom annak a napnak az emlékét. De egy pillanatig sem zavarna, ha el tudtam volna vele kerülni azt, ami miatt most fő a fejünk. Kellemesen elbeszélgetünk most Vincent, de gondolom sejted, hogy alapvetően roppant dühös vagyok. Nem véletlenül fogadtalak úgy, ahogy. De sajnos én már nem tudom a dühömet kiélni, jobb, ha lecsillapítom. Az ember így hatszáz felett már kénytelen valóban önmérsékletet tanúsítani. És amióta nem tudok eleget mozogni a hátam miatt a leépülési folyamatok felgyorsultak. Még bárki megemlegetné, ha odacsapok, de sajnos már én is. Napokig tartó hátfájással fizetnék minden elhamarkodott mozdulatért. - Ha Sedna alkalmatlan, az kellemetlen. De ennek ellenére, már megbocsáss, de roppant visszás lenne, ha te kerülnél vissza a posztra. Az azt sugallná, hogy mégis minden úgy volt jó, ahogy. Nincs valaki harmadik? Mondjuk ez is jól néz ki, hogy tőle kérem, ajánljon maga helyett valaki mást. De ha igazán a falkája sorsa van a szeme előtt, legalább illene figyelembe vennie ezt a lehetőséget is.
- Haragudhat rám, meg is érdemlem, de ez akkor is közös balhé volt. Persze mindenhol kell valaki, akit kikiáltanak bűnösnek, hogy aztán azon kiélhessék a csalódottságot, keserűséget és dühöt. A harmadik jelöltön elkezdtem gondolkodni, végigpörgetni a lehetséges szóba jövőket. Kor, erő és tapasztalat alapján eléggé leszűkültek a lehetőségek. Ott volt Niko, a maga háromszáz feletti évével, viszont az kizárt, hogy egy nemrég csatlakozott farkas ilyen pozíciót töltsön be. Nath és Shane ebből már kiöregedtek, Ian ambiciózus, és bőséges oka van minden erejével a betolakodók ellen fellépni. Korban, erőben szintén megfelelne, de... neki ott a lánya. Sajnos nem vagyok róla meggyőződve, hogyha vele zsarolnák a Tarkot, akkor nem mondana le a falkáról, hogy a gyerekét mentse. A többiek vagy túl fiatalok, vagy nincsenek ilyen irányú törekvéseik, esetleg nem lennének felkészültek. De akkor is... - Talán Ian. - Bár az se venné ki túl jól magát, ha olyas valaki irányítana, aki szó nélkül lelépett több hónapra. - Ha Atanerk jelöltekről beszélünk, elég szegényes a készlet.
Vicnent hallgatása most szintén pozitívum, mert én úgy vélem, mérlegeli a lehetőségeket. És végül még egy névvel is előáll. - Ian ... - ismétlem meg elmerengve, és megpróbálok mindent felidézni, amit a férfiról tudok. - ... Ian - ismétlem meg újra. Amennyire én tudom, nem alkalmatlanabb Vincentnél. De itt van a kutya elásva. Hát hogy jutottunk odáig, hogy csak alkalmatlanok, és kevésbé alkalmatlanok között lehet válogatnunk? - Vincent most akkor nézz mélyen magadba, és úgy válaszolj nekem a kérdésre! Én nem ismerem a helyzetet, csak kósza pletykákat hallottam innen onnan. Az a betolakodó, az a Castor. Vele kapcsolatban is merülnek fel kételyek, hogy alkalmas-e alfának? Remélem, nem érti félre a kérdésemet. Én nem akarom az a jöttment ficsúrt az őslakos falka élére. Csak éppen azt akarom, hogy Vincent megértse, mi az az egyetlen dolog, amiben a másik fél vitathatatlanul előnyben van. S ez az előny nem kicsi. Ha ott a vezető alkalmas, és személye körül nem merülnek fel kétségek, akkor nekik hatalmas lélektani előnyük van hozzánk képest. És ahogy mondta a fiatalúr: na Atanerk jelöltekről beszélünk, elég szegényes a készlet.
Valami azt súgta, nincs elragadtatva különösebben Iantől sem. - Ha merülnek is, jól titkolják - feleltem, mert tényleg nem tudtam, hogy az ő házuk táján mi volt pontosan a helyzet. Lehet, hogy volt, aki vitatta, az viszont akkor olyan csekély hangot kapott, hogy nem jutott a falka körein kívülre. - Nem tudom, nálunk ki lehetne. - Ezt legszívesebben szétkiáltottam volna, annyira elegem volt a témából lassan. - Sedna felől falkán belül is akad kétség, kívül még inkább. Én nem vehetem vissza a helyem, a többiek pedig... ők ott jók, ahol vannak, vagy oda nem valók ilyen-olyan okból kifolyólag, ahová szilárd farkas kéne, aki mögött az egész falka egyöntetűen felsorakozik. Shane feldobta nekem a jótétlélek, segítő Tark szerepét. Ja, legyek Teréz anyu. Rosszabb helyen lennénk, mint ahol a part szakad. - Javaslat? Jelölt? Ötlet? Bármi! Nem akartam a falkám vesztét. Nagyon nem, és bármennyire bizonygattam, hogy a jelenlegi helyzet nem egyedül az én saram, akkor is elsősorban magamat éreztem bűnösnek. Tudtam, hogy nem csak az én hibám. De... akkor is...
Hát ezt jól elszúrtuk. De nem most, hanem valamikor húsz-harminc éve legalább, vagy még korábban. Hogy nem láttam én ezt eddig? És a többiek? De már Vincent is kezd eléggé kétségbe esni. Ő is látja, hogy komoly a gond. - Vincent, bennem van egy jó adag sértettség, nem tagadom, és nem is tudom még igazán levetkőzni. De ha nálam lenne a megoldás kulcsa, akkor már leraktam volna a falka asztalára. Ha lenne valami igazán frappáns ötletem, akkor nem vártam volna, hogy valaki idejöjjön és megkérdezze, van-e, hanem elmondtam volna. Elengedem a karját de csak azért, hogy kicsit vállon veregessem. Igen, igaza van, össze kellene fognunk, hogy kilábaljunk ebből a slamasztikából. De még teljes összefogással is roppant nehéz lesz. Az az igazság, hogy betolakodók nélkül is nehéz lenne. - Valóban nem a te hibád. Eléggé rossz a falka szerkezete. Nincsen itt az a korosztály, aki vezethetné a falkát. Nem tudom, mikor szivárogtak el a 300 év felettiek, vagy tán nem haraptunk be akkoriban senkit? Megnézhetném a könyvemben, de ez nem változtatna a tényen, hogy most nincsenek itt. Én elhiszem rólad, meg Ianről is, hogy erőben felveszitek a versenyt Castorral, de tapasztalatban akkor is van vagy 100 év előnye. Persze nektek itt van a tanács, ami kiegyenlíthet, de csakis akkor, ha egységesek vagyunk. Lassan áll össze a kép, de még csak a múltról, megoldást még nem látok sajnos. De talán ha a múlt darabkáit összerakosgatjuk, akkor kirajzolódik az út a jövőbe. Én most mást nem tudok elképzelni. - A falka megtartó erejével van baj. Amikor valami szorít te is leléptél, Ian is ezt tette. Lehet, az idősebb generáció is valami ilyesmit művelt. Itt van ez a másik falka. A vezérük felpakolta őket, és elhozta az isten háta mögé, a tél kellős közepén, és jöttek. Tegyük fel, hogy te vagy az Atanerk most, és kijelented, hogy egy hét múlva áttelepülünk mondjuk Dél-Amerikába. Hányan mennének veled? Azt hiszem kezdem látni a legnagyobb léket a falka szerkezetén. Csak még azt nem tudom, hogy hogyan lehetne ezt befoltozni. De ha láttatom, talán más majd megtalálja hozzá a gyógyírt is.
Hallgattam Nathanielt, és kezdtem látni, hol rontottam/tuk el. Igen, már az elődöm is, azt hiszem. - Nem a háromszáz felettiek hiányoznak - mondtam csendesen. - A gőg és a dac volt sok, meg a büszkeség. Sértettség, hibáztatás és a másik meg nem hallgatása. Csupa olyan dolog, ami az emebri jellemből fakadó hiba. - Az Amarok károgó vénemberek gyülekezete. Legalábbis így tekintettem rá. És a falka többi tagja miért tartsa többre, ha az Atanerk se méltatja túlzottan. Ti erre berágtatok, de le nem váltottatok. Talán azért, hogy mostanra megérjen a bosszútok. Akkoriban a fejembe szállt a saját erőm és ügyességem. Minden, amit az előző falkában tanultam, mintha eltűnt volna onnantól, hogy önerőből át tudtam venni az előttem lévő Atanerk helyét. Elbizakodott lettem, most már látom. Másképp csinálnám-e, ha visszamehetnék? Nem. Kellett ez a pofon. Az előbbi vállon veregetés jól esett, különösen úgy, hogy tudtam, haragudott rám. Nagy levegőt vettem, amit aztán lassan kifújtam, és átgondoltam az újabb kérdést. - Amit mondott, nem teljesen igaz - ingattam a fejem halványan mosolyogva. - A falkájának csak egy töredéke jött vele. Ha most költözne, akik ide követték, valószínűleg máshová is fogják, de persze ebben sem lehetünk biztosak, és minket most nem ez érdekel - tereltem vissza magam az eredeti kérdéshez. - Hogy hányan követnének most? Ha nem lennének itt a betolakodók, akkor szerintem a háromnegyede azért jönne. Vagy a fele. - Lehet, hogy nem voltam az Atanerkek dísze, de azt se állíthatom, hogy annyira gyűlöltek volna. Ha kértem valamit, szó nélkül megtették. Kár, hogy ezt a hatalmat nem arra használtam, hogy pórázt is tegyek rájuk. - De mivel itt vannak a betolakodók: egy se. Az kollektív megfutamodás lenne, és ennyit még a mi néhol léha büszkeségünk se visel el. Pontosan ezért nem is mondanám, hogy menjünk. Eszembe jutott a beszélgetés Olennel, a vadászat Iannel, Dotty sérülten, Rowen szájhúzásai, Shayen megbízhatósága... - Követnének. Amíg azt látják, hogy ők az elsők, követnek.
Mire én félig felmentem, ő nekiáll magát hibáztatni. Érdekesek a lélek játékai. - Nem bosszú ez Vincent. Én bármit megtettem volna, hogy a falka elkerülje az őrzők haragját. Nem örülök annak, hogy ez nem sikerült. Ezen már nem tudunk változtatni. Castorék itt vannak. De ezt még vagy ezerszer el kell mondanom magamban, mire majd nem fáj már tény. Vagy tízezerszer? - Jaj, nem is azért kérdeztem, mert azt tartanám megoldásnak, hogy menjünk el innen! Csak azt szeretném tudni, mit gondolsz a többiekről, mennyire képesek mindenről lemondani a falkáért. Nem akarom azzal elkeseríteni, hogy a fele édeskevés. Azt hallottam, Castornak Chicagoban vagy 100 fős falkája volt. Abból a felét elhagyni nem nagy ügy. De a miénkből ... Persze akkor a fele se jött vele, mert kevesen vannak. - Vincent, te most tark vagy. Ha elismerést akarsz, és le akarsz tenni valamit az asztalra, akkor akként kell cselekedned. Markolj először kisebbet, és szedd össze a tarkokat egy akcióra! Kapjatok el egy vagy két betolakodót! Szervezzetek egy akciót erre, és hajtsátok végre! De ne öljétek meg őket, csak alázzátok meg, de nagyon! Ha megölitek a zsákmányt, azzal meggyengítitek a falkájukat, de ha megalázottan visszaengeditek, azzal demoralizáljátok. Most az kell, hogy legyen ott pár olyan egyed, aki rettegi már az őslakosokat.
- Mindenről képesek, csak néhol van egy-két kitétel. - Például Iannél a lánya, de ezért valahogy nem tudtam hibáztatni. - Viszont egyik sem olyan, amit ne lehetne orvosolni. Tovább ballagtunk, és végre kibújt a szög a zsákból. Na, végre! Erre vártam egész eddig, és meg is látszott a képemen. Vigyorgtam, mint egy ötéves, akinek csokihegyeket ígértek a születésnapjára. Nath ötlete pedig kifejezetten tetszetősebb volt, mint Shane-é. Ezen nem kellett tipródni, nem volt mit dilemmázni, őrlődni. Tiszta volt, egyszerű, utat mutatott, jövőképet adott, ami felé elindulhattam végre. - Úgy szeretem, amikor ilyen harcias ötlete támad! - nyomtam egy csókot kopaszodó fejére puszta szeretetből. Infantilis, én? Soha! - Sokkal tartozom önnek - mondtam immár valamivel komolyabb hangon, de kicsivel se komolyabb ábrázattal. - Nem csak azért a tanácsért, hanem úgy egyben, mindenért. - Ha valamivel törleszthetek, azonnal szóljon. Még akkor, ha részletről van szó. Igen, most nagyon úgy tűnhettem, mint a tékozló fiú, aki visszajött, és most aztán mindenkinél hű de nagyon be akar vágódni. Nos, a második fele igaz is. De nem önös érdekből. Oké, pontosítok: nem csak önös érdekből.
Kezdőlap
