- Neked nem is kell házi munkát végezned. Férfi vagy. - repül vissza a szexista labda felé, bár a szarkazmus legapróbb jelét nem veheti ki a hangomból. Egy férfi ne takarítson, vagy főzzön kivéve ha ő maga Gordom Ramsay. Mert tőle el is várja az ember, hogy sürögjön a konyhában felfegyverkezve epés megjegyzéseivel. Ez a farkas viszont határozottan nem Gordom Ramsay. Innen kezdve nincs miről beszélni. Amikor meglátom a helyet ahová minden bizonnyal igyekszünk, a szívem kihagy két ütemet a meglepetéstől. Így már értem... - 15 dollár, huh? A nyakát ki tekerem, ha 6-nál többet kér... - inkább csak magamnak mormolom, azt is csak azért hogy elaltassam a gyanakvásomat arra, hogy az éjjel aludni fogok egy szemhunyásnyit is. Patkányfészek... Azt hiszem itt az ideje elkezdeni hallgatni a nálamnál idősebb farkasokra. - Los Angeles... Nos, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. - kínos mosoly ül ki az arcomra. Ha néha megállnék gondolkozni egy csöppet mielőtt rámjön a beszélgethetnék, nem születnének olyan idióta kérdések, mint amilyen az előbbi is. Önkritikából van elég, nem azt mondom, csak ideje lenne átvinni gyakorlatba is az elméletet. Raymond felajánlja, hogy megvár, amit persze én el is fogadok, majd bemegyek a motelbe.
10 dollárral és egy átöltözéssel később térek vissza Raymondhoz a motel elé. - Indulhatunk. - megkönnyebbült vigyor terül el az arcomon. Nem olyan rossz az a szoba mint amilyennek kívülről hinné az ember. A bútorok régiek, de egyben vannak, és tiszta. - Jó lesz ez az erdő itt a motel mögött? - Ő az "idegenvezető", mondja meg ő merre vegyük az irányt.
- Még szerencse! Jegyzem meg válaszképp. Az aztán egyáltalán nem hiányozna, hogy nő legyek, és mosnom, főznöm, takarítanom kelljen… Gordon Ramsay pedig való igaz, egyáltalán nem vagyok. Még távolról sem… Tara megdöbbenésén remekül szórakozom. - Én a helyedben inkább átharapnám, de végülis a te dolgod… Szerintem sem árt, ha hallgat a nála idősebb farkasokra. Bár végülis, ilyen helyen is lehet lakni. Egy darabig legalábbis A következő válaszára csak megforgatom a szemem. De hát már megkérdezte, akkor minek visszaszívni. Mindenesetre ezen nem nyitok vitát, hagyom, hogy bemenjen. Nem aggódok miatta, és nem is kell csalódnom, mert alig tíz perc után megjelenik. Ellököm magam az autótól, és bólintok. - Remek, akkor menjünk is. Nekem megfelel. Elindulok, egyelőre az úton. - Kicsit lejjebb megyünk be a fák közé. Onnan tíz perc sétára van egy barlang, ahol letehetjük a ruhákat. Gyors tempót diktálok, de eszemben sincs futni. Legalábbis most még nem. Azt igazán csak bundában szeretek…
Mióta megérkeztem a városba tulajdonképpen még nem is jutottam el odáig, hogy egy nyugodt napot eltöltsek. Így is zsongott a fejem José miatt, és nem tudtam más tenni, mint naphosszat azon kattogni, hogy vajon hogy fog ez alakulni a továbbiakban, hogy képes leszek-e még visszanyerni a bizalmát. Ráadásul a tegnapi száguldozásom is félbe maradt, mert autószerelősdit kellett játszanom, ami megint csak megakadályozott abban, hogy kiszellőztessem a fejemet, vagy csak elvonatkoztathassak úgy mindentől. Azt hiszem a megállapításom teljesen helyt álló volt, mikor átléptem Fairbanks határait. Itt tényleg más a levegő... De mennyire. Farkasok szaga zsongja be az egész várost, de ezen nincs mit csodálkozni... Elvégre ez az őshaza, vagy mifene... Szóval úgy döntöttem a reggeli kutyasétáltatást a sétányon teszem meg, itt talán sikerül elszakadnom a gondok egy részétől. Grosso amúgy is mindig jó társaság, kivéve, ha rá jön az a bizonyos öt perc, amit elhúz tizenötre. Olyankor szokott megesni, hogy úgy ugrál összevissza, mint valami kerge birka, és isten bizony, hogy ha lelőném (amit hangsúlyosan megjegyzek, hogy sosem tennék!), akkor is tovább pattogna. Félelmetes mennyi energia tud belé szorulni néha... Amint a talpamat megsúrolta a sétány poros talaja, elengedtem minden görcsösen feszülő érzést magamban, és a lökött kutyám pórázát is magamra kapcsoltam fel, a mellkasomon át a hátamon keresztül fűzve. Szép nap ez a mai, talán most még nem is bánom, hogy nem sikerült egyelőre megnyitni a szalont, amit már régóta tervezek. Egyébként is még körbe kell nyálaznom a várost, hogy megfelelő helyet találjak. Grosso nyugtalanul ült le a lábam mellé, mellső lábaival többször is megkapargatva a cipőm orrát. - Futkározz Tökfej! Tied a sétány. - mosolyodtam el, amint megsimítottam fekete homlokát. Ám csak nem tágított, és jó pár másodpercig nem is esett le miért remeg annyira, aztán rájöttem... A teniszlabdáját olyan görcsösen szorongattam a kezembe, hogy el is feledkeztem róla, hogy azt nem árt eldobálni neki... - Ja, hogy ez kéne... - nevettem fel, majd megkocogtatva orrán a zöld golyót, hajítottam el, egész távolra. Belátható távolba... A Dobermann pedig úgy lőtt, ki mintha mind a négy mancsát tüzes kő sütögetné. Imádtam nézni, ahogy minden izma játszani kezdett a bőre alatt, és olyan aranyosan pattogott visszafelé jövet, hogy nem tudtam nem megzabálni. Újra és újra eldobtam neki a visszahozott labdát, mikor az érzékeim felerősödtek, és a vörös jelzés beindult elmém ködös függönye mögött. A közelből érkező farkas jelenlétére hívták fel a figyelmem, így már nem igazán tudtam Grossoval, és a totál nyálasra nyúzott labdájával foglalkozni...
Halogattuk pár napig a ház rendbe rakását, de úgy döntöttünk, hogy ideje belekezdeni. A délelőtt folyamán a felesleges holmik leselejtezésével foglalatoskodtunk, kipakoltuk a bútorokat, és Logan a nagyon ramaty állapotban lévő helyiségek falait elkezdte lefesteni. Ezt a részt már ráhagytam, és úgy döntöttem, hogy teszek egy pihenőnek szánt sétát. A Gabriellel való találkozás hasznos volt, mind informatív, mind tudományos szempontból, hiszen szereztem egy hajszálat, még ha nem is nagy erőlépés, jobb, mint ha a béka segge alatt lennénk. Elgondolkodtatott amit mondott, hiszen most totálisan magamra vagyok utalva, hiába vannak itt a barátaim, akárhogy is vesszük, ők emberek, nem számíthatok olyan szinten a segítségükre, mint ahogy ezt a hely megkövetelné veszély esetén. De veszélyről még szó sincs, és reményeim szerint nem is lesz, így kár ezen agyalni. Citromsárga sálat tekertem a nyakam köré, mert hát azért mégiscsak hideg van, attól függetlenül, hogy ez itt már jó időnek számít a zord télhez képest. Lassan sétáltam a sétányon, figyeltem az embereket, és jól esett, hogy Emberek vesznek körül. Figyeltem a gyerekeket a szüleikkel, az idős házaspárt, ahogy kézen fogva sétálnak, a babakocsit toló anyukát. Jól eső érzés járt át, épp ezért ért olyan hirtelenül az érzés, ami szinte belém csapott. Hátrahőköltem egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, hogy lépten nyomon farkasokba ütközök. Most már egy fél órás sétára se indulhatok anélkül, hogy ne kelljen szembesülnöm vérfarkasokkal? Idegesen pillantottam körbe. Egy nagyra nőtt négylábú jószág haladt el mellettem, és egyenesen ahhoz sétált, aki miatt a vészjelzőim bekapcsoltak. Épp egy pillantást vetettem a padon ücsörgő férfira, majd tovább haladtam. Most farkasoktól mentes sétára vágyom. Csak egyszer, egyetlen egyszer legyen egy kis nyugtom. Már megtettem pár lépést, mikor a pár másodperce látott képek eljutottak az agyamig. Csak akkor jöttem rá, hogy valahonnan ismerős volt. Visszasandítottam a fickóra. - Dustin? - Halkan szólaltam meg, de biztosra vettem, hogy ő is hallja. Ismertem őt, így második ránézésre teljes bizonyossággal emlékeztem rá. - Dustin Cooper? - Ismételtem meg felcsillanó szemekkel. - Hány éve is? Megindultam felé, majd megtorpantam előtte. Nem vagyok biztos benne, hogy ő is emlékszik rám, hisz az ismeretségünk nem volt túl hosszú. Talán száz éve lehetett, mikor összeakadtunk. Kicsi a világ. Tényleg nagyon kicsi. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még találkozom vele, azt meg pláne nem, hogy itt a világ végén. Kifejezetten örültem az ismerős arcnak.
- Állj le Grosso. - rántottam el a kezemet, amibe a labdája fityegett, mivel hogy erőszakosan próbálta kirágcsálni onnan. - Zizegsz itt nekem... - pillantottam le rá, elmosolyodva, majd eldobtam a labdát, ő pedig boldogan rohant utána. Közben pedig próbáltam beazonosítani honnan is érkezik az "idegen". Legalábbis akkor még annak hittem, ám amikor a hátam mögül a nevemet véltem hallani, ugyan egész halkan, de kivehetően, azonmód megfordultam. Először értetlenül néztem végig az érkezőn, kutatva elmém legmélyében, hogy honnan is ismerhetem. - Nyert! - böktem ki végül, egyet óvatosan felé lépve. Talán néhány másodperc töredékéig fürkésztem arcának már-már ismerősen derengő vonásait, iszonyatos lendülettel kaparászva le az agyamról a penészfoltokat. Aztán leesett! Úgy csapott belém, mint az a bizonyos villám, ami nem ismer kegyelmet. Hát persze, de barom vagyok! Elég volt egy centivel közelebb kerülnöm hozzá, és máris felismertem. - Basszus, Carmen?! Komolyan Te vagy az? - persze, hogy komolyan ő az, ilyen idióta kérdést is csak én tehetek fel... Arcomra jóleső vigyor szaladt fel, átformálva vonásaimat az előbbi értetlenségből. - Fuuu, hát már idejét se tudom... - szívtam magamba a látványt, amit nyújtott, hiszen már olyan régen láttam, hogy újra kellett frissíteni a rendszert. Fairbanks, te meglepetések városa! Nem elég, hogy itt bukkantam José-ra, de végre ismerőssel is összefúj az itteni csípős szél. Tényleg örültem! Főként, mert nem igazán ismertem itt még senkit. Persze Carmennel se volt olyan eget rengetően hosszú a kapcsolat, de tisztán emlékszem, hogy eléggé beavattuk egymást akkoriban a szottyat kis lelkivilágunkba. - Egy biztos... Dublinban volt. - mosolyodtam el, amint az emlékek rám törtek. Fura volt, hogy az utolsó képem talán az volt róla, hogy nem messze attól a bizonyos kocsmától hédereltem, mikor ő felbukkant, és vagy reggelig beszélgettünk... - Te hogy-hogy itt? - fogtam rá a mellkasom előtt átívelő pórázra, csak amolyan lazán, elhanyagolt állást felvéve. - Egyébként, ő itt Grosso. - mutattam be az éppen visszaérkező ebemet, aki a nyálas labdáját persze, hogy a cipőmre köpte ki. Hát köszi, én is szeretlek... - Ma kicsit hiperaktív... - dobtam el ismételten a labdát, bár szerintem hamarosan elásom olyan mélyre, hogy estig azt próbálja előszuggerálni. Komolyan annyi energia teng ebben a kutyában, mint hat molylepkében egyszerre, akik a lámpára buzulva, erőszakos kontaktot akarnak azzal teremteni. Néha már félelmetes... Vagy épp megdöbbentő. - Jó újra látni... - dőltem végül a padnak, amin az imént még üldögéltem, bár ezúttal annak hátlapját célozva meg. Tényleg jó volt Carment ismét mind a két szememmel látni, amik ugyan elég fáradtak voltak, de még így is funkcionáltak.
Először csak pislogott rám, mint a kiszántott vakond, de a felismerés is végül elérte. Nem lepődtem volna meg azon sem, ha nem ismert volna meg, de így a mosolyom csak még szélesebb lett. Hihetetlenül örültem, hogy egy ismerősre bukkantam, és annak még inkább, hogy nem egy nem szívesen látott ismerősre. - Én lennék - vigyorodtam el a meglepettséggel teli kérdésére. Ahhoz képest milyen rossz érzés volt, mikor tudatosult bennem, hogy egy farkas tartózkodik a közelembe, most pont az ellentétét éreztem. - Dublin, igen - bólintottam kis gondolkodás után. Nem sokáig voltam akkor ott, és csupán véletlen volt, hogy ráakadtam a szánalmas látványt nyújtó Dustinra. Másnap viszont tovább álltunk a barátaimmal, és nem is számítottam rá, hogy valaha is újra összefutunk, pláne, hogy nem az egy helyben tartózkodásomról vagyok híres. Egyik nap itt, a másik nap több száz kilométerrel arrébb. A kérdésére elmosolyodtam. - Pár napja érkeztem csak, az apámnak volt itt egy háza, úgyhogy itt kötöttem ki. Még az sem biztos, hogy maradok - mondtam mialatt már a felénk battyogó kutyát figyeltem. - És te hogy kerültél ide? Mióta élsz itt? És miért pont itt? Nem ez a legészveszejtőbb hely, ahol valaha jártam. A kérdés zuhatag után rájöttem, hogy lehet nem ártana visszavenni, hiszen nem ismerem, akkor sem ismertem igazán, és amennyi idő eltelt azóta, bármilyen irányba változhatott, főleg miután annyira kiborult. Bár mikor bemutatta a kutyáját rájöttem, hogy ő minden, csak nem ellenség. Mosolyogva biccentettem a kutya felé. - Annyira eltunyultál, hogy már örző védő ebre is szükséged van? Mintha nem tudnád magad megvédeni - néztem végig rajta, majd a termetes jószágra mellette. Nekem sosem hiányzott egy kutya társasága, hiába tartják az ember legjobb barátjának, én inkább maradok a beszélni tudó társaságoknál. Nem mintha nem szeretném az állatokat. - Remélem azóta azért rendbe jöttek a dolgaid - pillantottam rá újból, majd megkerültem a padot, és felültem a támlájára, így pont Dustin szemébe tudtam nézni anélkül, hogy kitekeredne a hátam.
Jóérzéssel konstatáltam, hogy neki sem rossz emlékei vannak rólam, pedig hát elég elázott, és kivert kutya formáját mutattam, mikor találkoztunk. Arra az egyetlen egy estére. Mégsem felejtettem el, pedig nem ma volt... De még csak nem is tíz éve. Fura a sors fintora... Főleg, mert azóta bejártam a fél világot, akárcsak előtte. Mégis úgy fest, hogy némely porszemek újra összesodródnak. Ami ez esetben teljesen örömteli volt. Már amennyire ez látszott rajtam, mert azért nem fogok ugrálni örömömbe, mint valami nikkel bolha, és csillámló szemekkel vigyorogni, mint valami tökkelütött. Azonban tényleg, igazán jó volt látni. - Akkor legalább van hol élned, ez jó. Miért, hova mennél tovább? Te se tudsz megmaradni egy helyben, látom. - rémlik is valami, hogy ezt említette. Mármint, hogy ő is amolyan vándorló féle jószág. A kérdései megostromoltak, de élvezettel figyeltem, ahogy kibuktak belőle. Talán változott, de még mindig eleget beszél, amit nem is bántam. - Véletlen. Ez volt a következő város, ahol próbálkozom megvetni a lábam. Eddig úgy ahogy megy is. Azt hiszem. - íriszeimet az övébe fúrtam, szerettem megtartani a szemkontaktust, ha már beszélgetünk. - Lassan egy hónapja, és bár valóan nem egy eldobom az agyam, wáow! hely. De most van, ami ide kezdett kötni. - sejtelmesen mosolyodtam el, miközben a Joséval való találkozóm emlékei vonaglottak végig szemem előtt. Ajh, hogy még ott is mennyi melóm lesz! - Eltunyultam? Ne ugrass! - nevettem fel kedélyesen. - Találtam a kis fickót. És valahogy hozzám nőtt. Ennek már egy éve, szóval azóta matricásat játszik, és mindig a lábam alatt van. - a mondat végére Grosso is visszatért a cafatos, trutymós labdájával, mert miért is nem tud még véletlen sem egy percre lepihenni? Így hát már rutinos mozdulattal dobtam el a lasztit, kellő futótávot adva neki, addig se liheg az orrom alá. De hát nincs mit, tenni imádom. - Nem nagyon. Viszont, talán most már alakul. - egy pillanatra elszakítottam tőle a tekintetemet, majd röpke agytorna után úgy döntöttem, ha akkor kiöntöttem neki a lelkem, a minimum, hogy most elmesélem neki, a lényeges dolgokat. - Talán emlékszel... meséltem apámról. Meg az egész akkori helyzetről, hogy mennyire elcsesztem, és beleestem abba az üres gödörbe? - nem tudom másnak nevezni az volt. Elárultam José-t, mert megvezettek... Csessze meg, de felmérgel még most is! - Dublin után elkezdtem őt keresni, és tudod az a vicc, hogy itt találtam rá. Kemény volt, de azt hiszem talán van remény, hogy menthető legyen. - mélyebben nem igen szaladtam bele a témába, ebből pontosan tudnia kellett, hogy áll a szénám jelenleg. - És te? Még mindig a bolhazsákok ellen? - nem vetettem meg érte, ez a saját döntése, és érzése, miként áll ahhoz, ami. Persze felmerülnek ilyenkor a kérdések, hogy az eszébe jut-e, hogyha ember lenne, akkor már nem is élne... De ebbe nekem van a legkisebb beleszólni valóm, és neki kívánnám a legkevésbé, hogy éljen úgy, ahogy nem akar. - Jutottál vele már valamire? - érdekelt, noha nem azért, mert én nem lennék elégedett azzal, ami vagyok. Egyrészt megszoktam, másfelől pedig valahol mélyen, talán szeretem is, hogy így alakult.
A van hol élnem megfogalmazás kissé túlzás volt, hisz eszem ágában sincs letelepedni itt, ez csak egy újabb állomás, ahonnan ha kudarcot vallunk, egyszerűen tovább állunk. És ez így van jól. Bár tény, hogy szeretnék végre letelepedni valahol, de nem így. Nem vérfarkasként. - Nem tudom. Nem gondolkodom ennyire előre. Most itt vagyok, és ha úgy látom jónak, akkor lelépek – válaszoltam állva a tekintetét. Kicsit furcsa volt, hogy ennyi év után szinte ugyanúgy beszélgetünk, de nem volt bennem semmiféle gyanakvás és rossz érzés, talán azért, mert akkor olyan szinten összetörve láttam, annyira elveszettnek, hogy tudat alatt sem feltételeztem róla rosszat. Ez nem épp az óvatosságomról árulkodik. - Egy hónapja vagy itt? Eszedbe jutott már, hogy csatlakozz valamelyik falkához? Neki lehet, hogy ésszerűbb gondolatnak tűnik, mint nekem, bár ahogy eddig a szavaiból kivettem, ő sem időzött túl sokat egy helyben, ergo nem tartozhatott igazán sehova azóta, mióta ott hagyta a falkáját, amiről mesélt. Végül felhozta az apját. - Igen, emlékszem – bólintottam. – Azóta is őt keresed? – Hitetlenkedtem, aztán rájöttem, hogy bagoly mondja verébnek. Nekem azóta is ugyanaz a rögeszmém, úgyhogy nem szólhatok egy szót sem. – Beszéltél vele? Sikerült tisztáznotok a dolgaitokat? Szívesebben érdeklődtem, mint hogy válaszoltam volna, mert a következő kérdése váratlanul ért. Nem azért, mert azt hittem, hogy már elfelejtette, hanem mert nem tudtam mit is válaszolhatnék rá. Nem bízhatok meg egy idegenben, mert végülis az. - Igen, a céljaim nem változtak – válaszoltam végül tömören, de aztán jött a következő kérdés. Lekászálódtam a padról, újra megkerültem, végül megálltam mellette. Egy darabig a kutyáján pihentettem a tekintetemet. Nem örültem neki, hogy egyáltalán hezitáltam azon, elmondjak e bármit is. - Nem igazán. Igazából semmi olyan eredmény, ami számítana. – Most konkrétan a szemébe hazudtam, de annyi baj legyen. Mégsem mondhatom azt, hogy „ Igen persze, arra jutottam, hogy megöltünk két vérfarkast pár napja. Ez már jó eredmény nem?” Na nem, bizalmas információkat nem kotyogunk ki. Alapszabály. - Azért te sem panaszkodhatsz - nevettem fel hirtelen. - Százvalahány éve keresed az apádat, és eszedbe sem jutott, hogy feladd, és új életet kezdj? Ismerős helyzet.
Nem tudom, én már úgy vagyok vele, hogy jobb lenne megállni, és abbahagyni ezt a fene nagy ugrálást egyik helyről a másikra. Unom már őszintén szólva, hogy se rendes otthonom, se egyebem. És most hogy José itt van, nem is tágítok. Falbontóval se szednek ki innen. - Hát, ezt neked kell tudni, hova tovább végül is, és mikor jön el az ideje. - jegyeztem meg őszintén, hiszen ha neki így jó, abba senkinek nincs beleszólása. Anno nekem is mondhatta volna bárki, és talán most sem maradnék, ha nem találom meg José-t. Sőt, biztos, hogy nem maradnék. - Lassan, de biztosan egy, igen. És... Nem, ilyenen még nem gondolkodtam, ennél vannak most fontosabb dolgaim is egyelőre. Aztán ki tudja, mi vár még. - válaszoltam egyszerűen, hiszen tényleg nem forgattam még ilyesmiken az agytekervényeimet, így is eleget rugóznak mostanság. Majd, ha lesz egy kis szabad tér nekik, minden bizonnyal ez is fel fog merülni. Addig pedig feleslegesen ostromolnám még azzal is magam. Nem kérdeztem vissza, nem tartottam valószínűnek, hogy neki lennének ilyen tervei, főleg, ha még mindig ugyanúgy áll a dolgokhoz, mint akkoriban. - Őt. De végre, a sok mászkálás után, rá találtam. Még most is alig hiszem el... - haraptam el a szavakat, mert tényleg még nem is igazán fogtam fel, hogy az élet így megfordult velem. - Beszéltünk. De sikerről még nem nyilatkozhatok. Egyelőre némi reményem van, és esélyem, amit kaptam tőle. A többit majd az idő átdolgozza. - többet nem mondhattam, ennyi kapaszkodóm volt összvissz. Csendesen hallgattam a válaszait, egy pillanatra elmerengve a fellépő, némileg érezhető hezitálásán. Nem feltétlen tartozik rám, de anno amiket mesélt, megmaradtak, így mindenképp érdekelt, hogy csurrant-csöppent-e neki is valami jó az életben. Végig követtem, ahogy elhagyta a padot, majd körbe járva megállt mellettem. Talán feszengett legbelül, de ez ilyenkor érthető. Azért mert X éve egyszer összehozott minket a sors, nem jelenti azt, hogy legjobb barátok lennénk. Mindazon által, hogy a viszont látás, tényleg kedvderítő. - Sajnálom, azért remélem idővel sikerrel jársz. - őszintén mondtam. Még akkor is ha nem tudtam, mi is a valós, a szavai mögött. Ha ezt állítja én elhiszem, és csak kitartásra inthetem. - Annyi azért nincs. De nem, nem fordult meg egy percre sem a fejemben. Sosem voltam az a feladom típus. És látod, most némi eredménye akadt is. És te se add fel. Bízom benne, hogy eléred a céljaidat majd. - tényleg úgy is gondoltam. Nem szokásom nagyot mondani, hazudni is utálok. Szóval, akár elhitte, akár nem, de mellette álltam, még akkor is, ha alapvetően nem feltétlen értettem vele egyet. - És mesélj, mik történtek veled az elmúlt egynehány évben? Találtál még pár ázott verebet kocsmaszéleken? - kisebb vigyor szaladt át arcomon, felpillantva rá, miközben Grosso a lábamhoz pihent. Végre megnyugodott el se merem hinni... - Merre felé kóboroltál? Ha nem titok... - mosolyodtam el, de valóban nem állt szándékomban az életében vájkálni, ha ő nem akarta velem megosztani.
- Örülök, hogy megtaláltad az apádat. Remélem megoldódnak a problémáitok - mosolyogtam rá őszintén. Legalább neki sikerüljön, ha nekem olyan szépen összekuszálódtak a dolgaim az apámmal. Igazából sosem érdekelt, hogy mi van vele, nem egyeztek a nézeteink, és egyszer szépen nekem is esett, onnantól kezdve pedig különösen nagy figyelmet fordítottam rá, hogy meggyűlöljem. - Ha pedig nem jön össze, úgyis fogod a túlméretezett házi kedvencedet - intettem fejemmel a kutyája felé vigyorogva - és tovább álltok. Nagyon jól tudtam, hogy a nézeteink nem egyeznek. De amíg nem bánt embereket, addig nem foglalkoztam vele, hogy mit gondol az elveimről. Az ő dolga, mindenkinek szíve joga, hogy milyen szisztéma szerint éli le az életét. - Köszönöm. Én is remélem. Sosem szabad feladni - kacsintottam rá, kicsit azért célozva arra a napra is, amikor szétzilált állapotban találtam rá. - Hát.. Elég sok minden történt. Végülis eltelt azóta több, mint száz év. - Hú, fel sem tudok idézni mindent, ami azóta történt. Lehet, hogy naplót kéne vezetnem. Bár a kutatásaink lényegesebb részei fel vannak jegyezve. - Dublin, Chicago, Oslo, Párizs és még sorolhatnám. Alig van olyan ország, ahol még nem jártam. De a mindenkori első helyezett maradt Spanyolország. - Akárhány gyönyörű helyen jártam is, semmi sem hajazza. - Bár sehol sem követtük el azt a hibát, amit itt. - Annyira elkalandoztam, hogy gondolkodás nélkül jöttek elő a szavak. Muszáj volt valakinek elmondanom. Valakinek, akinek semmi köze nincs az egészhez. - Miután megérkeztünk, azt hittük meg van végre az ellenszer, amit kerestünk - folytattam végül. Nem néztem rá, csak magam elé bambulva beszéltem. - És hát... Félre sikerült kicsit a kísérlet, és megöltünk két farkast. Na tessék. Kezdek bekattanni. Késztetést éreztem rá, hogy valakivel akiben megbízok beszéljek róla, de mi a francért kellett pont egy idegennek kikotyognom!? Megáll az eszem. Gondolatban jól fejbekólintottam magam. Ha ezt Logan megtudja, élve fog megnyúzni, vagy egyszerűen csak kitépi a nyelvemet. Nem is tudom melyik lenne kellemetlenebb.
Megtalálni megtaláltam, ez tény. És ez már egy negyed cseppnyi apró kis örömmel ér fel, de sajnos még nem elég... Nagyon nem. Helyre kell hoznom a dolgokat, különben magamba vágok egy ezüst kanalat... - Én is örülök, csak még ez hosszú, macerás toporgás lesz. Fel kell dolgoznia, amiket pár napja elmondtam neki. Egy esélyt kaptam, amit nem akarok elcseszni újra... - rágtam el a szavakat, elég kedvetlenül. Az pedig, hogy elhagynám a várost, az azért megvétózható. Addig fogok kepeszteni, amíg el nem érem a célom, ez eddig is így volt, mindennel. A legfontosabbat a cél árnyékba biztos nem dobom el. - Remélem, ilyenre még csak gondolnom se kell. - feleltem végül. Tényleg nem akartam belemászni a negatív kimenetelbe, mert most olyan erősen rá voltam állva a dolgokra, hogy az csak elkeserítene. Ami az egészre ráhúzná a kis befolyásoló mérgét, és zavarodottan keringnék, mint gólyafos a levegőbe... - Bizony, hogy nem. - mosolyodtam el kedvesen, hiszen én magam nem a feladásokról vagyok híres, és örömmel fogadtam, hogy Carmen sem ilyen típus. Bár, ez már anno is feltűnt. Figyelmesen hallgattam, ahogy belelendült a mesélésbe, és jólesően tudatosult bennem a dolog, hogy megosztja velem, holott nem feltétlen rám tartozik. Igaz, én kérdeztem, de ettől még nem volt kötelező elém tálalnia. - Látom te is sok felé koptattad a bakancsot. De szerintem bármiféle indíttatást is rejt önmagába, attól még élmény. - legalábbis valamiféle biztos. Nekem azért akad egy-néhány csodával határos látvány elraktározva az agyam fotórészlegében. Leszámítva a hajóutak során szerzett megannyi hanyagolható emlék...Elhallgattam, amint kitért azon információkra, amik valóban már nem rám tartoztak. Nem rezzentem meg a szavak súlya alatt, bár azért jópofa arcot se vágtam rá. - Hát, biztosan leáldozott az idejük. Hiba, vagy sem... Neked célod van, és el akarod érni minden áron... - egyébként sem érdekelnek holmi idegen farkasok, akik kilehelik az életüket. - Azért remélem rajtam nem kívánsz kísérletezgetni. - mosolyodtam el, elviccelve kicsit a helyzetet, mielőtt ránk borulna valami egészen kellemetlen hangulat. - De legalább sikerült valamire jutni ebből a balul sikerült esetből? Vagy pocsékba ment? - húztam el a szám szélét, miközben Grosso eltolva magát fekvő helyzetből, Carmenhez lépve, beledörgölőzött a lábába. Ehh... Hát ilyen is ritka... Csak akkor érintkezik mással, ha úgy érzi számomra is örvendetes a társaság. Még akkor sem mindig. Persze, ettől még morgás nélkül nem fogadja el a simogatást. - Mi van, csak nem szimpatizálsz Carmennel? - mosolyodtam el, amint felültem a pad támlájára, mert már nem volt kedvem tovább ácsingózni. - Nem lesz a feleséged, hiába hízelegsz. - nevettem fel, majd átpillantottam az ismerős-idegenre. - Ha zavar, pórázra rakom. - adtam meg a lehetőséget, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, vagy feszélyezve Grosso miatt.
Nem erőltettem tovább ezt a José témát, mivel láttam rajta, hogy mélyen érinti. Persze, benne van a pakliban, hogy valami nem jön össze, de ha valaki a fél életét rááldozza valamire, akkor azért elég nagyot koppan, ha a célegyenesben bukik el. Én már csak tudom, totál együtt tudtam vele érezni. - Azért egy idő után az utazgatásból is elege lesz az embernek. Hiába a sok szép hely, ha valami hiányzik - mosolyodtam el. Na azért nem fogtam fel negatívan, hiszen rengeteg dolgot tanultam az évek során, minden hely, minden állomás rejtett magában életre szóló emlékeket. Annak, amit elmondtam, számomra nagy súlya volt, ő viszont fél vállról vette az egészet. - Hát ez nem így működik - ráztam meg a fejem nyugodtan. - Olyan nincs, hogy valakinek leáldozott az ideje, ha nem természetes módon hallt meg. És valahogy nagyon nem érzem természetesnek azt, ha valakinek ezüst késsel szúrják át a szívét. Csöppnyi szarkazmus érződött ki a hangomból, de próbáltam visszafogni magam. Természetesen nem rá voltam dühös, hanem magamra, de most ő volt itt, és ő reagált ilyen hű de nagyon lazán, úgyhogy rajta csattant. - Rajtad nem - kezdtem bele óvatosan és röpke pillantással végig mértem a férfit -, de ha már így felhoztad... Esetleg hozzájárulhatnál a kísérleteinkhez. Nem nagy dolog, neked igazából nem kerül semmibe. Csak egy hajszálba, vagy pár csepp vérbe, de ezt már nem tettem hozzá. Mégis milyen dolog az, hogy száz év után találkozik valakivel az ember, és az az első dolog, ami eszébe jut, hogy " Örülök, hogy látlak, lecsapolhatom a véredet, hogy kísérletezgetni tudjak?" Kicsit abszurd, de hát a szükség nagy úr. - Csak arra jutottunk, hogy még mindig nem jutottunk semmire. De már egy ideje így megy, nem újdonság. Összerezzentem egy pillanatra, mikor a kutyája hozzám dörgölőzött, de végül elmosolyodtam. - Ha már nincs falkád, legalább lehetsz te az egyszemélyes falkád alfája - böktem fejemmel Grosso felé nevetve. - Hagyd csak, nem zavar. Figyeltem, ahogy most Dustin helyezi magát kényelembe a padon. - Ha nem vagyok indiszkrét... Az apád melyik falkához tartozik? Csak szimpla kíváncsiságból kérdeztem, számomra semmi jelentősége nem volt, de azért jobb tisztában lenni néhány dologgal. Minél többet tudok az itteni dolgokról, annál hamarabb tudom kiismerni majd magam.
- Elég bizony. Most biztos, hogy az. - feleltem végül, elnyújtott légzéskombinációval ötvözve. Pontosan! Annyit utaztam már én magam is, hogy most egy időre biztosan elég lesz belőle. Pláne, hogy a célomat megleltem. Egy tapodtat se akarok mozdulni, amíg végre nem rendeződik a helyzet. Ez a legfontosabb... - Khm... - ennyi jött egyelőre, amint az ezüst szót véltem felismerni a sorok között. Nem, én nem azt mondtam, hogy ez így természetes, egész egyszerűen csak nem érdekel, ki hova hullik el. Talán a sors dönt, talán az élet, vagy semmi sem. De ez van. - Annyi halált láttam már, hogy nem tudok úgy belegondolni, mint te. Nyilván nem lelem benne az örömöt, de bármennyire is ágál ellene bárki is, a élet ilyen. Megad, és elvesz. A módszerek között pedig nem válogat. - nekem így volt reális, és mivel épp ilyen realista gyerek vagyok, nem is tudom más szemszögből nézni. - Megkönnyebbültem... - mosolyodtam el, persze csak vicceltem. Nem feltételeztem, hogy rajtam akarna kísérletezgetni. - Hmm, és miben tudnék segíteni? - megfontoltan érdeklődtem, nyilván a semmire nem fogom rávágni, hogy persze, szíves örömest! Viszont a lehetőséget meghagyom. Ha olyat ajánl, ami nekem tényleg nem árt, akkor miért ne? - Van időtök. Tudom karcsú ez így, de én komolyan mondtam, hogy remélem sikerül végül bevégezni ezt a dolgot. - igen, igen, igen. Lehet, hogy valahol nem így kéne reagálnom, ha a józan észt veszem figyelembe, de attól, hogy ő esetleg rájön arra, hogyan fordítható vissza ez az állapot, amit hordunk, abban én még kárt nem szenvedek. Hacsak nem atombombaként dobják le a földre... De ezt azért kétlem. - Nem lennék én alfa... - érdekes, hogy manapság mindenki ezt állapítja meg abból, hogy kutyám van... Biztos a levegőben kering valami agyelszívó spóra! - Ő a barátom, nem a szolgám, akit úgy ugráltatok, ahogy jól esik. Az ő biztonsága érdekében is tanítottam meg arra, hogy mit hogyan kell. Mit szabad és mit nem. Nem örülnék, ha csak azért mert nem tudja mit kell tennie, elcsavarogna... - oldalra vontam az ajkaimat, amint végig simítottam Grosso bundáján. Elmosolyodtam, hogy nem zavarja, azért nem feltétlen szoktak így reagálni, mikor erre a tök kutyára rájön a szimat, és bújócska. De örültem. - Nem tudom. - szólaltam fel elég halkan. - Az az igazság Carmen, hogy nem tudom még, miként él jelenleg. Hagyta, hogy elmondjam, amit érzek és gondolok a múltról. És, hogy nem fogom feladni. Ő is hozzátett, elvett belőle... De teadélutánt, nem tartottunk... - keserű, de igaz. Csak remélni tudom, hogy nem sokára ez változni tud, és közelebb enged magához. - Nem várhattam jobbra, így is összetehetem a két kezem, hogy eddig eljutottam. - zártam le ismét, bár most már igazából, ha kérdez róla, úgyis válaszolok. Nem titok, anno sem volt az, amikor kifakadtam neki. - És mindezt leszámítva, most boldog vagy? Baráti kör még meg van? - érdekelt hogy él most. Nem tudom miért, de úgy jött belőlem a kérdést, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Te gondolom, nem tervezel falkába menni... - bukott ki végül belőlem a kérdés, pedig nem akartam ezzel háborgatni. Bár, ha belegondolok, neki sem lesz jövedelmező egyedül maradni, mikor két ellenséges bolhás csürhe áll egymással szemben.
Amit a halálról mondott logikus volt, és értelmes, de nem tudok egy ilyen gondolattal azonosulni. Ez van. - Megértem, hogy így gondolod, de akkor is ellenzek minden erőszakot. Nem azért kaptuk a lehetőséget az élettől, hogy aztán az erőfölényünkkel terrorizáljunk ártatlanokat, és olyanokat, akik nem tudják magukat megvédeni. - Vállat vontam. Nem akartam én ráerőltetni a véleményemet. Máshogy gondolkodunk és ezzel nincs semmi baj. - Te öltél már? Embert, farkast, bárkit? - Kibukott belőlem a kérdés, még ha kellően indiszkrét volt is, érdekelt a válasz. Nem mondott nemet a segítségre, úgyhogy felbátorodtam. - Csak egy kis vérmintára lenne szükségem. Esetleg egy hajszál, az sokkal kíméletesebb - kacsintottam rá. Csöppet sem zavart ez a téma, nekem természetes volt. - Nem fogok vele visszaélni, pláne nem ellened, de sokat segítene, ha több farkastól jutnék hozzá vérmintához. Nem baj, ha nemet mondd, de legalább megkérdeztem, és nem kellett ilyen olyan módszerekhez folyamodnom, hogy megszerezzem ami kell. Sosem fogott vissza a gondolat, hogy esetleg aljasabb módszereket kell bevetnem, és ez idegeneknél totál természetes volt, de egy ismerős-idegentől talán humánusabban is ki tudom csikarni. - A barátod.. - Elgondolkodtatott, amit a kutyájáról mondott. Sok alfa még a saját falkájáról sem beszél így, mint Dustin erről a kutyáról. Lehajoltam a kutyához, és ha hagyta, akkor megsimogattam a fejét. - Hát, Grosso, örülhetsz, hogy ilyen barátod van. Mosolyogva pillantottam fel a férfira, majd felemelkedtem a kutyától, és én is felültem a padra, mielőtt újabb Grosso féle dörgölőzős támadásban lesz részem. A barátaimmal kapcsolatos kérdésére széles mosoly cikázott fel az arcomra. - Igen, megvannak. A céljaink kötnek össze minket, és ez az egyik legerősebb kapocs. Neked van valakid az apádon kívül? Bárki aki fontos? - Nem udvariasságból kérdeztem vissza, bár megtettem volna azért is. - Igazából tervezek csatlakozni valahova. Egyre jobban megfogalmazódik bennem, hogy ha itt maradok, akkor az a legjobb megoldás, ha tartozok is valahova. Megkönnyítené a helyzetemet. De azért ez nem mostanában lesz, egyenlőre csak megfigyelek.
Bolondi s volna, ha nem ellenezné, mindattól függetlenül, hogy valahol az ölés a dolgunk. Persze nem embereket! Mért kéne elvennünk tőlük, amit csak ideig-óráig kaptak. Nagyobb büntetés nekik az, hogy élniük kell... Akárcsak nekünk. Bár érdekes mód, minél inkább tudjuk ezt, annál inkább ragaszkodunk ehhez az elcseszett élethez. - Még nem. Halandóhoz nem nyúlnék... Farkast pedig még nem kellett ölnöm. Bár, őket is max akkor tenném el láb alól, ha az én életem vagy egy társam élete múlik rajta. Bunyózni már bunyóztam velük. Vagy ők maradtak a földön, vagy én... Többnyire ők, hála az égnek. Lehet, akkor már nem itt lógatnám a lábam... - elmosolyodtam, mert így volt igaz. Noha, egyszer már közel álltam hozzá, hogy megöljek egy farkast... Nem a kegyelmemen múlt, hanem pusztán azon, hogy megzavartak... Így el kellett engednem. Pedig, nem tagadom, letéptem volna a fejét nagyon szívesen! - Átgondolnám a választ, de egyrészt, szívesen segítek, másrészt pedig, ha nem adnám önként, akár el is tudnád venni. - utaltam itt a köztünk feszülő korkülönbségre. Nyilván nem járt az a fejembe, hogy nekem esne, na meg én sem vagyok egy elveszett kerti törpe... - Majd ezt megbeszéljük miként és hogyan. De segítek. - mosolyodtam el. Igaz a véremből nem biztos, hogy adnék, de egy hajszálamba nem fogok belehalni, és ha ez is hozzátesz a munkájához, akkor legyen. Ennek pedig hangot is kívántam adni. - Gondolom, megérted, ha a véremet jobb szeretném az ereimben hagyni. Viszont a hajamért nem kár. Ha az is megteszi. - zártam le a dolgot. Nem tudom, hogy működik ez az egész, gondolom nem most kell kitépnem a szőrt a fejemből... De ezt végül is ő tudja. Akaratlanul is vigyor kúszott a képemre, mikor Grossohoz beszélt, és a szavai finoman simogatták meg a szívem húrjait. Hiszen, ha azt nézem ezzel a mondattal engem ismert el, jó emberként... vagy farkasként. Egy kutya... - Szerintem ő annak örül, ha enni adok neki. - nevettem el magam, újabbat mozdulva a pad vékony tetején. Igazán csinálhatnák a támlákat szélesebbre, manapság minden suhanc ott teszi le a seggét, vagy ez nem tűnik fel kedves padkészítők? Persze, nem magamra utaltam, én már messze állok a kölyökkortól... - Ennek örülök, hogy együtt maradtatok. Mindig jól jön, ha vannak mellettünk. - kicsit elhallgattam, ám a következő mondat máris napvilágra kényszerítettem azt, ami elkezdett bennem éledezni... - Ehm... Grosso. Sosem volt más az életemben, apámon, és a kutyán kívül, akit kellően közel engedtem volna magamhoz. Lehet én vagyok túl zárkózott, de eddig nem sodort senki olyat elém a szél, aki annyira fontos lehetett volna, mint amilyen mértékekről beszélgetünk. - elég tré... Most, hogy belegondolok, Josén kívül sosem kerültem senkihez olyan igazán közel, hogy barátnak nevezzem... Na, de most hogy végre megvetem a lábam, talán akad olyan, aki megtöri a falakat... - És melyik falka vonz jobban? Már, ha ilyet kérdezhetek... - pillantottam fel rá, érdeklődő mosollyal szám szegletébe.
Jól esett hallani amit a gyilkosságokhoz való hozzáállásáról mondott, és talán azért mert, ha mást hallottam volna, akkor azért valahol csalódottság lett volna. Pedig azért már hozzászokhattam volna, hogy a farkasok nagy része nem viszolyog az agressziótól. Nem szóltam semmit, csak rámosolyogtam, és részemről a hallgatás már az elismerés jele volt. A segítséget nem utasította vissza, de azért még konkrét választ sem kaptam. - Igen, elvenném önként is, a minap is megtettem az egyik betolakodóval - vigyorodtam el büszkén. - Igaz, csak egy hajszál volt, és szinte önként adta, de ha ami kell, azt megszerzem, és nem riadok vissza attól, hogy ez esetleg erkölcstelen. A " majd megbeszéljük" bőven elég volt. Nem fogom kísérleti patkányként használni, ha azokból van a városban így is bőven elég. De azért jó, ha van egy tartalék játékos, aki hajlandó segíteni. - Köszönöm. A vérminta alatt pár csepp vért értek, igazából egy tűszúrás is bőven megteszi, és nem is kell most rögtön, de erre visszatérhetünk később is - hadartam Grossot fürkészve. - Már az is sokat jelent, hogy nem utasítod vissza zsigerből. Ha zavarban vagyok, akkor szokásom hadarni és összefüggéstelenül árasztani magamból a szavakat. Bár, nem szoktam sűrűn zavarba jönni, és ennek nagyon örülök, de azért néha előferdül. Rossz volt hallani, hogy soha senki nem állt annyira közel hozzá, mint az apja. Milyen élet az ilyen? Egy apa és egy kutya. Legalább nem kell sokat költeni karácsonyi ajándékra. - Hát, ha végre egyszer letelepszel valahol, és ezalatt nem egy két hónapot értek, akkor csak találsz valakit, aki felér a kutyád szintjére - nevettem fel, és játékosan megböktem a vállát. - Egyik falka sem egyelőre, mert még nem tudok annyit, hogy állást tudjak foglalni - válaszoltam elgondolkodva. - De annyit tudok, hogy a betolakodók azért vannak itt, mert a helyiek kicsit túlzásba vitték a dolgokat, emberek sérültek- és haltak meg. Ebből a szempontból azért ők kapnak egy mínuszt.
A kijelentésre én magam is széles vigyorgásba kezdtem. Okos nő Carmen, ezt eddig is tudtam, de hogy még kemény is... Na, ez még egy plusz pont! Nem igazán repesek, ha egy tingli-tangli Miss p*csával hoz össze sors, de hál' égnek ő nem változott ilyen irányba. Furcsállnám is, elvégre X év ide vagy oda, az alap dolgok csak nem múlnak el... Csendesen hallgattam végig, míg befejezte a témakifejtést, majd némi hatásszünetet tartva és persze pozitúrát is váltva, mert isten bizony egyfolytában elgémberedek... Szóval, reagálásba kezdtem. - Persze, hogy segítek. Ez a minimum azután, hogy azon azon estén összevakartál! Öreg farkas nem felejt. - némi imitált, túljátszott mozdulatot ejtettem meg, amint végig simítottam a hajamon. - Bár, a vérmintára még aludnom kell, de mint mondtam, megbeszéljük! - kedvesen mosolyodtam el. Úgy látszik ilyenre is képes vagyok, lévén, hogy nem az első. Hát leég a hajam... - Majd megtalál ő. - nevettem én magam is. Bár, jogos. Akadtak olyanok az életemben, akiket jobban megismertem volna, de ha menni kell, hát menni kell. Ez olyan mint a halál...! De sajnálom azért, amiket el kellett szalasztanom. Nyilván ezt is reálisan meg tudom magamnak magyarázni, sőt bárki másnak is. Ám, lényegtelen... - Ez ok-okozat Carmen. Azért, mert az itteniek így viselkedtek, nem jelenti azt, hogy a vezérük nem tett rendet. Később. Nem egy-két farkas alkotja a falkát. Plusz, azt se vedd készpénznek, hogy a chicagoiak akkora arcok. Kétlem, hogy makulátlanok... Ők voltak a közelben, őket hívták ide. De, ha teszem azt a texasiak jönnek, vagy mexikóiak, vagy tudom is én szörcsögő aknapatkányok... akkor is más a helyzet, e ők sem lennének szentek. - nem akartam a véleményén változtatni, csak a realitás talaján mozgatni. Én mindig úgy voltam ezzel, hogy meg kell hallgatni azokat, akik közvetlen résztvevők. Meg kell ismerni azokat, akik egyáltalában képzik a falkát. - Én nem tudom, nálam az is sokat fog nyomni a latba, hogy apám melyik oldalon dönt. Még egyszer... - kissé elhalkultam már-már érezhetően elszégyellve magam, vagy hogy is mondjam.... - ...még egyszer nem lennék képes ellene fordulni. Az hiba volt, és már tanultam belőle. - nem folytattam, ezt anno már végig hallgatta, és nem buta, sem szenilis, hogy ne emlékezzen. Grosso felemelkedett, elém gurítva a labdát. Úgy látszik megunta a felnőtteket... Kezembe kaptam az immár egészen megszáradt lasztit, majd némi gondolkodást követően Carmen kezébe adtam. - Dobd el neki. - arcomra széles vigyor szaladt, amint ellöktem magam a padtól. - Értékelni fogja. - sunyi, pimasz arcjáték, ez már megszokott tőlem. - Egyébként örülnék, ha a későbbiekben még összefutnánk. Nem csak a segítség végett. De jó fej vagy, barátokra meg mindig szükség van. Ha nem fáraszt le egy magamfajta... - hát hogy ezt kimondtam az se hétköznapi, de nézzük csak... elég őszinte figura vagyok, néha már túlzottan is...
A falkákról előadott monológja elgondolkodtatott, végülis igaza van, de nagyban hozzájárul az Alfa is ahhoz, hogy milyen a falkája. - De hiába működne normálisan egy falka, konfliktusok nélkül, ha az Alfa nem tesz semmit annak érdekében, hogy minél jobban összefogja őket. Én ismertem az őslakos falka Atanerkjét, legalábbis egyszer találkoztam vele, és nem tartom a legjobb vezetőnek. Ráadásul az ő idejében kezdett itt eluralkodni a káosz, éppen ezért jött a másik falka. Talán, ha nem ő lett volna akkor a falka élén, ez az egész meg sem történik - mondtam miközben én is arrébb mocorogtam magam a padon. Nem csodálom, hogy Dus folyton mozgolódik, nem lehet ezen a vackon kényelmes pozitúrát találni. - Úgyhogy nézhetjük az okokat, kereshetünk kibúvót mindkét fél számára, de felesleges. Nem természetes dolog, hogy vérfarkasok léteznek, egyszerűen ellent mond a természet rendjével az, hogy valaki ennyi ideig él, és ekkora ereje van. Meghatóan szentimentális irányba fordult a beszélgetésünk, amikor az apja volt terítéken. De úgy összességében kezdett egyfajta Unicum jelleget ölteni ez a csevej; lásd a világ jó oldalát, és érezd jól magad. - Csak nem leszel még egyszer ennyire hülye, hogy elcseszd - kacsintottam rá játékosan, majd lekászálódtam a padról. Kivettem a kezéből a nyálas labdát, és elhajítottam a kutyusnak. Elfojtottam egy grimaszt, miközben letöröltem a Grosso-nyálat a kezemről. - Én is örülnék. És ki tudja, még az is lehet, hogy egy falkára esik a választásunk. - A nem túl higiénikus kezemet beletöröltem a nadrágomba, hogy a maradék kutyanyáltól is megszabadítsam. Előkapartam a táskámból egy tollat és egy papírt, hogy ráfirkantsam a telefonszámomat. - Tessék. - Átnyújtottam a papírfecnit. - Legalább így nem kell a véletlen találkozásra várni - mosolyodtam el.
- Amíg nem látunk a háttérbe, nem vonhatunk le következtetést. Ki tudja mi folyik ezeknek a háza táján. Majd elválik. Feltételezem a káosz óta valamit próbáltak alkotni, hogy helyre állítódjon a dolog, de amint úgy hozza sors, mindenképp megtudjuk, mindketten. Feltételezem, ez elkerülhetetlen lesz, ha több időre itt maradunk. - persze, amit mondd, az érthető, pláne, hogy már találkozott is az egyik vezér bolhással. Ettől függetlenül, lehet már nem is ő az... Pláne, ha az ő vezetése alatt csúsztak el a dolgok. De hát fene tudja. Idővel úgyis megtudom, muszáj lesz. - Természetes vagy sem, létezünk Carmen. És én azért nem bánom, hogy még két lábon állok, nem valami föld alatti kriptában. - na igen... Csak most kezdhetek élni, szóval ebből a szempontból örülök leginkább annak, hogy az vagyok ami. Mellesleg elfogadtam, és mivel nem volt José mellett rossz sorsom, így nincs mit megvetnem ebben az egészben. Persze, ez én vagyok! És megértem Carmen gondolkodását is. Abszolút nem bántóan mondtam azt, amit. - Ha még egyszer hibáznék, minden bizonnyal fognék egy ezüst kardot, valami múzeumból elcsórva, és önként borulnék belé... - de áhh, esélytelen, hogy megint elrontsam. Azóta érettebb lettem és stabilabb. Lelkileg, és pszichikailag is. Szóval, ilyentől talán már nem kell tartanom... Elmosolyodtam ahogy eldobta Grossonak a labdát, aki azonmód futásnak eredve vette célba a guruló játékot, egyet áthemperedve a földön. Nagy gyerek... - Én örülnék neki. - mondtam, teljesen komolyan, kedves mosollyal kísérve a szavakat. Valahogy nem lenne szájízemre, ha ellentétes falkában kéne egyszer talán egymás torkának esni. Nem biztos, hogy menne... - Igen így egyszerűbb lesz. Kösz. - csúsztattam zsebembe a papírdarabot, majd intettem Grossonak, hogy mára ennyi volt a séta. Mászunk haza. - Vigyázz magadra, Carmen. - érintettem meg a vállát barátian. - Szia. - biccentettem egyet, majd hátat fordítva elindultunk a kis döggel az imádott albérlet poklába... Éljen a szomszédság!
Amint kiérünk a kaszinóból, és ráfordulunk a hazafelé vezető útra, Duncan elsüti ezt az "ott lapul a farkas a bokorban" beszólást, amitől végigfut a hátamon a hideg, és ösztönösen elhúzódom az út szélétől Duncan felé, még kicsit hozzá is érek. - Huhh .... ez egyáltalán nem volt vicces! - suttogom megviselten. Na, ettől meg aztán rendesen elszégyellem magam. Jó, hogy a nyakába nem ugrottam. Szééééééééép .... - Érdekes ... amikor ott álltam Rhay-el szemben, és tudtam, hogy meg fog tépni, nem féltem. Akkor sem, amikor rám ugrott, és a fogát belemélyesztette a vállamba. Amikor Castor odacsapott kétszer a fákhoz, akkor sem féltem, pedig azt hittem, hogy meg fog ölni. De most ... ettől a fazontól borsódzik a hátam. Igen, ez ma egy nehéz hazaút lesz, még Duncannal az oldalamon is. A fene egye meg! Próbálok bátorságot pumpálni magamba, de egyenlőre nem megy. Lehet, csak fáradt vagyok, és egy kiadós alvás után már nem is lesz olyan félelmetes ez az egész. Legalábbis remélem!
Dehogynem! Fel is nevettem. Sehol sem éreztem a jelenlétét, szóval tőle aztán most nem kellett tartani. A hotel amúgy sem volt olyan messze, szóval nagy szar esetében ha ügyesek vagyunk még segítséget is tudunk kérni. De nehogy már egy testőrnek segítség kelljen! Igen, mindenféle minősítésemben derogált segítséget kérnem, hívnom, könyörögnöm. Nem szerettem és kész. - Van ilyen - vontam vállat. - Egyesek jobban ránk hozzák a frászt, mint mások. Vannak, akiknek a cselekedeteire tök máshogy reagálunk, mint ahogy normális, vagy elvárható lenne. - Gondoltam itt a kis összetűzésemre Castorral. Az mintha helyre billentett volna bennem valamit, pedig nem egy meghitt, baráti beszélgetés volt. - Nem a halál a legrosszabb - mondtam csendesen. - Kicsit se csodálom, hogy nem akkor féltél, amikor azt hitted, meghalsz. A meggyilkolásnál számtalan rosszabb dolgot is tehetnek valakivel. - Ó, igen, én már csak tudtam, hála többek között a fincsi gyerekkoromnak. - De ne parázz, ha elkapna, dobnék nektek gumit - vigyorogtam rá. Sose hagynám, hogy bántsák, sem őt, sem a többieket. Amíg bírom szusszal, védem őket.
- Hát ebben igazad van. - értek egyet határozottan, amikor azt mondja, hogy a gyilkolásnál is van rosszabb. Voltak pillanatok a télben, amikor inkább annak örültem volna, ha Castor valóban megöl. De ... túl vagyunk rajta. Aztán a lélegzetem is fennakad, amikor közli, hogy gumit azt azért dobna utánunk. - Jajj, ne már! - vágom oldalba eléggé nyűgösen. Igen, én is érzem, hogy nem érzem, de már a lehetőség is elborzasztott, hogy esetleg itt lehet az a bájgúnár. - Tudod, Duncan, ha úgy belegondolok, azt, hogy megtenné még túlélném valahogy. De hogy utána milyen fogadtatás lenne a falkában ... azt hiszem inkább világgá mennék. Elgondolom, hogy elkapna valahol ez a "csókkirály", és aztán Castor azt dörgölné az orrom alá következő rossz kedvében, vagy a többiek röhögnének a hátam mögött rajta. Na, nem ... Egy pár lépést inkább csendben ballagok, és próbálok valami más témára átevezni, mert ez így nem lesz jó. - Nem beszélhetnénk valami derűsebb, jobb témáról? - hozom fel végül kérdésként, mert nekem most ebben az állapotban nem jut eszembe semmi.
Nevettem a reakcióján. Hiába, legszebb a káröröm. Aztán a nevetésem hahotává nőtte ki magát, amikor vázolta a gyászos jövőképet. Igen, most még lehetett ezen szórakozni, mert egyelőre nem volt kilátásban a megvalósulása. - Nézd, ha valóban megtörténne, másnapra, vagy harmadnapra az a kurafi halott lenne - mondtam minden vicc vagy mosoly nélkül, halálosan komolyan. Ha Castor nem is, de szerintem Tara vagy én, vagy mindketten tuti kinyírnánk egy ilyen húzásért. - És ha ez vigasztal, nem lennél kevesebb a szememben. - Ha az lenne, akkor főbe kellett volna lőnöm magam már réges-rég. - De amúgy se parázz ezen - borzoltam meg a haját -, nem fog megtörténni. Hagytam, hogy a csend közénk telepedjen. Egy teremtett lélek nem járt már az utcán, minden csendes volt és kihalt, de nem bántam. Egy nyugodt estének igazán örülnék. Aztán Liu jobb téma reményében bedobta a kérdését. - Tara meg Cas falkányi bulit szerveznek az Upperbe. - Azt hiszem, mostanában ez volt a legjobb hír, ami nem vont maga után keserű, vagy mélabús gondolatokat. - Kis fáradt gőz kiengedés szerintem mindenkinek jót fog tenni, meg tényleg nem árt, ha jobban megismerjük az újakat és falka szinten is alaposabban összerázódunk.
Kezdőlap
//
