- Ugyan már - ráncoltam a homlokom. - Számomra üres szavak csupán - hogy mindaz, amit ő mondott, vagy az, amit én, azt rábízom, döntse el ő maga. Nem vagyok az a típus, aki állandóan köszönetet mond, éppen ezért nem is tartom olyan sokra. Ezzel nyilván nem azt mondom, hogy Damien sem gondolta komolyan, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekel a hálája, pláne nem egy szaros kis labda kapcsán. Persze, hogy szívem joga, nem is fűzök hozzá többet, egyszerűen felállok, mire a kutya újabban rákezd, nekem pedig ezen a ponton lesz elegem a mókásnak csak egyetlen pillanatig nevezhető szituációból. Leguggolok elé, karnyújtásnyi távolságot igyekezve tartani az ebtől. - Csss - mutatóujjam emelem a szám elé, a hanghatás mellé adva némi mozdulatot is a csendet kérő kifejezéshez, hogy aztán energiáimat rázúdítva fogjam be a száját. Nyilván elég megrettentő lesz és ezek után sem fog kedvelni, félni tőlem annál inkább, de ez pont elég lesz, hogy gazdája lábához sunyuljon és ne legyen kedve morogni. Apró mosoly szökik szám sarkába, ahogyan felállok, mint aki jól végezte dolgát, hogy aztán a férfire pillantsak. - Kössz az infót, akkor nem ácsorgok itt tovább - az meg már mellékes, hogy ismeri Jack-et, szívesen vájkálnék kicsit a koszos kis múltjában, jelenében, akármiben, de bőven elég volt egymásból ennyi is egy napra. - Annak köszönd, aki igényt tart az ilyesmire - fűzöm még hozzá így utólagosan, hogy aztán köszönésképpen nemlétező kalapom karimáját megpöccintve távozóra is fogjam, még véletlenül sem azt az irányt választva, amerre Damien indulni készül.
Kezdőlap
//
