*Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni ami azt illeti. Már kitudja mióta járkálok itt fel s alá, de sehol nem láttam azt ami kell. Jah, hát nem jó kedvemből sétálgatok itt, pláne úgy, hogy nekem lassan mennem kell melózni. De hogy miért vagyok akkor itt, egy olyan helyen ami abszolút de idegen tőlem? Lássuk csak...
A jó szívem, ami egyszer a sírba fog vinni annak ellenére, hogy hűen vallom, hogy nincs is olyanom. Neki álltam főzni, ha már múltkor olyan jól ment Corvinnál. És apropó Corvin, ami azt illeti, mivel se kutyám és a macskám is Londonban van a Papánál így ki máson tesztelném a "tudományom" mint rajta? Amúgy is, mostanában mintha fogyott volna. Szóval ha már övé a haszon, hát őt hívtam fel.
- Szia Corvin. Mégis hol a frászba kapok Oregánót? - hangom mérges, türelmetlen és kissé feszült.
- Szia! Szerintem egy veteményeskert nem rossz kiindulópont.
- Jó, és itt hol a fenében van olyan? Hidd el, nem gazolni szoktam a hátsó kertben.
- Az egyetem mellett van egy dzsungel, ott tuti találsz. Ha nem, akkor, az autópálya mellett Anchorage-felé van egy kilátó, annak a tövében szokott lenni, ha a rénszarvasok le nem legelték. - Totálisan komoly a hangom és örülök, hogy nem látja a sunyiságtól csillogó szemem.
- Mi vagyok én G.I Jane? - sóhajtottam - Csodás. Most gyűlöllek... és melegen ajánlom, hogy este legalább ugorj be az Orfeumba mégha büdös is a munka! Este találkozunk és kössz. - hangom lemondó, de hát nincs más hátra... mint előre a dzsungelbe és ezzel le is tettem.
- Jó vadászatot, a metszőollót meg otthon ne hagyd, kicsit fás a szára...
Na így esett meg, hogy egy metszőollóval a kezemben már vagy hetvenedjére mentem körbe ezen a zöld övezeten. Kissé a hajamba túrtam ahogy egy pillanatra megálltam és egy fura fazont láttam meg az egyik padon. Gyűlölök segítséget kérni, de hát a szükség törvényt bont és már elvesztettem annyira a türelmem, hogy lejebb adjak. De ha Corvin nem eszik este... esküszöm, hogy a torkán szálanként fogom lenyomni ezt a valamit aminek a spagetti nevet adták.
- Bocsánat, megtudná mondani, hogy mégis hol a fenében van az oregánó és ki az akinél tudok fizetni? * Kérdeztem, de a vonásai ismerősek voltak. Mintha láttam volna már valahol, de ez érdekelt most a legkevésbé. Most csak fogni akartam azt a gazt és bele tenni a kajába, hogy mehessek dolgozni de legalábbis innen el. Túl nyugis volt a környék... nem az én világom. Meg amúgy sem szokásom egy rövidnadrágban és egy nagyméretű pólóban mutatkozni, ami még pecsétes is, mivel főztem épp. Jah igen, főzni sem szoktam és mégis. De egyetlen pengém ami nálam volt, az jelenleg a magassarkú csizmámban volt. Furcsa látvány vagyok annyi szent.

*Kicsit sem éreztem magamon a megszokott fehérlilliom illatát, de csak azért mert számomra már velem járt. Azzal fürdök, azzal mosok hajat... mindenből ez az illat sugárzik, de most mégis bármit megadtam volna azért, hogy egy jó meleg fehérliliomos fürdőt vehessek. Sokkal szórakoztatóbb mint mondjuk Oregánót vadászni. Még akkor is ha végre segítséget leltem. Mikor mutogatni kezd a másik szemöldököm összeszalad és elsőre hülyének nézem. De nem csoda, hisz erről egy kép sorozat ugrott be... a három majom, ahogy az egyik a füleit, másik a szemeit és ha harmadik a száját fogja be. De már nem jut eszembe, hogy mi volt a kép mondani valója... de a három majom most egy személyben volt előttem. Nem lát, nem hal, nem beszél. Jobb lelki társra nincs is szükségem. Vajon ha befogadom haza jön velem? Bár nem úgy néz ki mint egy csöves, inkább úgy mint egy szerencsétlen. Aki legalább kopogni tud. Leo megtanította a morzejeleket, tekintve, hogy alapvető túléléshez is jó, hát még ha bezárnak vagy valami.*
- Világ békét... de jelenleg az Oregánóval is megelégednék. Azt mondták itt találok vagy mi... de rajtad kívül senkit nem találtam, még csak egy olyan nénit vagy bácsit sem akinél fizetni lehetne. * Kopogtam neki vissza. Ámbár ez így nagyon hosszú lesz, szóval az asztallapjára fel ültem kissé féloldalasan. Azt hiszem nap estig itt fogunk ülni és csak kopácsolunk. Közben imádkoztam azon, hogy ne kopogjak rosszul. De persze nem is én lennék ha ennyiben hagynám.*
- Ritka szerencsétlenül festesz... ha haza befogadlak haza jössz velem? Jó hallgatóság lennél... *Ajkaimon vigyor van, mely jelezné, hogy csak hülyülök... de hát úgy sem látja, akkor mit vigyorgok? Nem tudom, de attól még ösztönös mikor csipkelődök.*

Az asztal lapján hagyom tenyerem, így érzékelem, mi a válasza. Mosoly kúszik fel arcomra, mikor végez. Farkasom megrázza magát, majd körbefon. Válaszom mosolyogva adom le a hölgynek, illata továbbra is körbefon, és mit ne mondjak, ha valakinek ilyen illata van, az valószínűleg kivételes szépséggel is lehet megáldva. A fejébe kukkantva láthatnám, hogy is néz ki pontosan, de egyenlőre még nem mászok bele a fejébe. El tudnék vele bánni, de a farkamnak köszönhető az is, hogy most ilyen állapotban ülök itt. Meg aztán ki tudja, mire képes? Szóval köszönöm, most nem folytatnám a beteges mazochizmust...
- Mi a jó a Világbékében? Akinél fizetni tud, az a park bejáratánál a kapuőr lesz. Nála kell a Botanikus kertekben lévő növényekért fizetni. Oregánót meg...
Felemelem a fejem, beleszimatolok a levegőbe, majd a tölgyre mutatok, ami az út másik oldalánál áll.
- Annak a tölgynek a nyugati tövében talál néhányat. Jah, rendesen elintéztek. Amúgy meg szívesen Önnel tartok, jobb állapotomban se vagyok túl beszédes.
Aztán ki tudja, épp most ajánlottam föl magam valami transzvesztita őrült sorozatgyilkosnak, aki hullákkal szereti a sexet. Persze, abból nem eszik, de ez az illat nem erre enged következtetni. Bár, ez a hazaviszlek... még a végén plüssállattá avanzsálok valakinek a lakásában. Meg semmi óvatosság, hogy elintéztek, egészségesebb is voltam... úgy értem, egy vak süket néma mikor gyógyul ki a betegségéből manapság? Bár, gondolhatja, hogy átmenetileg nézek ki így... A mai orvostudomány csodákra képes!
Nat, tested börtönében egyre hülyébb leszel, észrevetted?
- Amúgy miért épp egy Botanikus kertben vadászik oregánóra? Bármelyik boltban kaphat ma már.
Jó, persze nem az én dolgom ezt megítélni, de érdekel. Aztán ki tudja, őrült bio mániással van dolgom. Milyen édesen festhetünk ki így a padon kopácsolva, mint két kis harkály.

// Bocsánat, kicsi átszerkesztésen esett át a reag, Natan ugyanis most tudta meg, hogy az 5. lottó főnyereménye, hogy január kettőtől visszatértek képességei! Jeeee! //

*A visszakérdésre csak a fejem ingattam és cincogtam párat mint egy kis egér. Végülis teljesen jogos a kérdés és válaszom is az lesz. Amint neki állok verebet játszani. Körmöm egy pillanatra végig húztam a felületen, de aztán végül kopogni kezdtem.*
- Semmi. A béke unalmas… de ezt szokták mondani. * Feleltem tömören, valamiért nem volt kedvem túl spilázni a dolgot, valahogy nem volt az igazi. Semmi sem az, de ez most mellékes. A segítségre biccentettem, köszönetképpen és nem eset le, hogy a másik ezt nem látja. Valahogy az ilyen hiányosságokról hajlamos voltam megfeledkezni.*
- Köszönöm. Azonban ez nem feltétlen jó dolog. Mármint, hogy nem beszédes. A beszéd néha elrejt dolgokat, ha jól forgatják. * Feleltem ismételten ugyan úgy, ahogy eddig is tettem. Tekintetem a fa tövébe irányult, de a mohán kívül semmit nem ismertem fel még az egész kertben sem. Már épp indultam, leugorva az asztalról, mikor megtorpantam a folytatásra. Az olló hangos csörtetéssel eset ki a kezemből és az arcom elvörösödött. Ajkaim közül egy szép hosszú káromkodás özönlött ki és mázli, hogy nem vagyok boszorkány különben Duncan már meghalt volna.*
- Mert az egyik kedves ismerősöm azt mondta, hogy csak itt találni. De adok neki olyan oregánót!!! * feleltem és odatrappoltam a fához és szedtem róla egy kis mohát. Remélem van valami allergiája Corvinnak és kicsit rossz lesz neki. A mohát a kis szatyromba tettem és zsebre vágtam. A franc se szórakozik egy kis mohával.*
- Egyébként csak hülyeségnek szántam, hogy haza viszem. Nem tudok főzni, csak most tanulok. Ezért tudtak felültetni. De ha gondolja elkísérem egy darabig vagy hova tart? Mit csinál?


//Bocs, hogy csak ennyi lett és hogy most. :///

Hallgattam válaszát, és csak egyre szélesedett a mosolyom.
- Nos, akkor elárulhatom, nem vagyok a szavak embere. - pláne nem most, de meg amúgy sem. Figyeltem illatát, ahogy távolodni kezdett, de hirtelen mintha megállt volna. S ekkor meghallottam a válasz kopogást. Halkan kuncogtam. Szóval rászedtek, kislány?
A moha illata az orromba kúszik, és felnevetek. Nem rossz.
- A moha is egészséges, ha úgy vesszük. - vigyorgok a hölgyre.
Biztos örülni fog neki az, aki majd megeszi.
- Ha legközelebb keres, menjen boltba. - mosolygok, s a sétabotért nyúlok. A könyvet becsukom, majd kézbe veszem, s közben figyelek, mit kopog a nő.
- Ne bosszankodjon miatta. Legalább most már ezt is tudja. - felállok a padról. - Pihentem, de szívesen sétálok egyet, s nem utasítom vissza, ha velem tart. Szeretem a finom illatú hölgyek társaságát, akik mohát szednek botanikus kertekben.
Mellé lépek, majd a botra támaszkodva lépek az ösvényen.
~ És hogy hívják kis kegyedet? - közvetítem elméjébe, csak úgy próbaképpen. Igazából tökéletesen mindegy, milyen reakciót váltok ki belőle, mindenesetre én unom a kopogást, séta közben pedig ez a legegyszerűbb mód.

// Semmi, az enyém se lett most a legjobb. //

- HA mázlim van, akkor valami rohadt keserű még ha nem is mérgező. * Kopogtam vissza a mohás megjegyzésére így a dühöm fellege alatt. Nem hiszem el, hogy mind untalan képes vagyok bedőlni Corvinnak. De legalább máshogy tenném. DE nem, nekem a szívatásai felé kell ilyet mutatnom. A bókra halványan elmosolyodtam és csak pár szót kopogtam vissza.*
- Fehérlilliom… s köszönöm, szívesen önnel tartok. * Nem volt ezen mit cifrázni ahogy azon sem, hogy vele tartsak-e vagy sem. A lépteim kifelé vezettek a kertből. Látni sem bírtam a környéket nem még azt, hogy miért is vagyok itt. Az ollót is eltettem, meg a mohát is a farzsebembe. Corvin, rohadj meg és még egyszer. Aztán hallom a kérdést.*
- Elionore. És neked? Különben meg nem vagyok mindig ilyen morcos… csak most, vagyis mostanában és… * Kezdtem el válaszolni ösztönösen de aztán megtorpantam. Most, komolyan a hangokkal beszélgetek a fejemben? Jéézusom, ezt nem akarom. Nee… tényleg kezdek begolyózni.*
- Mondja csak, nem tud egy pszichológust a városban? Azt hiszem szükségem van rá… már a fejemben hallom a hangját és nem is tud beszélni. * Tapsoltam le menet közben a kérdésem és a válaszom. Nincs kopogásra fix felület, de talán ez is megteszi. Belül viszont elvagyok keseredve… valami furcsa érzés kerít hatalmába, persze az őrület mögött. Az illatomra tett megjegyzése olyan mintha már mondták volna… oké, hogy érezni de ez valami más… valami mélyebb. Valakit az illatom megnyugtat… de kit vagy miért gondolom ezt?*

Emmett & Lili

Ginette mondta, hogy minden nap feljött, és hozott virágot, azt hiszem, az a szerencséje, hogy csak ilyen rövid ideig voltam öntudatlan – meg a Lakban élők-é is, mert az illatozó virágoknál holt biztos, hogy fényévekkel rosszabb élmény a rothadóak szaga -, máskülönben a gatyáját is virágokra költené. Nem tagadom, jó érzés volt úgy felébredni, hogy az illatuk kúszik az orromba, és nem az jut eszembe rögtön, hogy mikor legutóbb bebújtam önként az ágyamba, felvágott torokkal végeztem, és mindent ellepett a vérem.
Vajon vett már valaha valakinek virágot? Biztosan, hisz nem szívtelen, ezt tudom, de olyan gyakori esetként nem tudom elképzelni. Emlékszem, hogy mikor magamhoz tértem, az orromhoz emeltem egy szálat, és a mellkasomra fektettem, ennyire futotta csak, mielőtt ismét álomba zuhantam volna, nagyon fáradt voltam, nem eresztett még a béklyó, annyira sem, hogy kibírjam, hogy Ginette észlelje, felébredtem. Most sem vagyok még olyan jól, de már fel bírok lenni kicsit tovább, de a beszéd nem megy, egyszerűen fáj, és nem is akarok próbálkozni.
Ginny ripityára törte a telefonomat, akkor sem tudnék felhívni hát senkit, ha képes lennék rá, de valahogy megpróbáltam a tudtára adni, hogy szóljon már Emmettnek, mert nem szeretném, ha a kelleténél tovább idegeskedne miatta, annál van neki fontosabb dolga is. Csak a fejét csóválta, aztán elmesélte, hogy az Őrző harcos megkérte, hogy szóljon neki, amint felébredek. Erre kénytelen voltam elmosolyodni, majd rögtön pánikba is estem, hogyha idejön, nem láthat ilyen ramaty állapotban, aztán feleszmélek, hogy hát már látott többször is. Nem akarok tükörbe nézni egy darabig, az teljesen biztos.
Aztán mikor már tudtam beszélni, pár szóban elmondtam neki, mikor, s hogyan vagyok, de igyekeztem arról is meggyőzni, hogy nem szükséges ennyire aggódnia értem, megleszek. Azért, jól esett, hogy megtette, fogalma sem volt róla szerintem, mennyi erőt adott nekem. Így hát eszembe sem jutott, hogy nemet mondjak, amikor megkérdezte, hogy elvihet-e valahová este. Miért is ne? Jól esett volna a Lakon kívül lenni, Emmettel, gyakorlatilag bárhol, annyira megszoktam az érkezésünk előtti hónapokban, hogy az alváson kívül mindent együtt csináltunk gyakorlatilag, és hiányzott, nagyon-nagyon. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ráeszméltem olyan dolgokra, amikre lehetséges jobb lett volna, ha nem jövök rá. Bár, a Vörös Hold adta meg a végső löketet, és amíg halottnak gondoltam magam, nem bántam ezt az érzést, most már kicsit aggódom miatta. Félek, hogy rájön esetleg, és akkor elrontok mindent, a világért sem szeretném elveszíteni. Azt már megtanultam, hogy az ilyesmi előbb-utóbb elmúlik, csak ki kell várni. Mégsem bírtam megállni, hogy ne öltözzek csinosan a meleg mellett is. A szoknyát azért még nem mertem bevállalni, úgyhogy maradt a kényelmes, de kellemes látványt nyújtó farmer, egy kicsit magasabb talpú bokacsizmával, egy krémszínű blúz, rá egy vékonyabb kardigán, és persze a szövetkabát, meg a sál a nyakam miatt. Valahogy nem akaródzott mutogatni a sebemet, még elég élénk a helye, bár már nem fáj, és gyógyult vagyok, de a látvány szerintem sokkolná az embereket. A hajamat kiengedve hagyom, így egyébként is jobban szeretem, aztán mikor megérzem, hogy megjött, akkor már indulok is kifelé. Vannak, akiket ezer közül is… Emmett valahogy meglepően hamar elérte ezt nálam, de nem bánom egyáltalán.
- Köszönöm szépen, te sem panaszkodhatsz.  
Tudom, tudom, egy férfi ne fessen csodásan, egyszerűen kedves a szívemnek, és igazából teljesen mindegy, miben látom. Szeretem a mosolyát, és igen, annak is tudatában vagyok egy ideje, hogy ritkán osztogatja, ezért megbecsülöm minden egyes darabját. Ha akarnám, sem lennék képes nem viszonozni, szóval elmosolyodom én is, és bújok bele az ölelésbe, szívom be az illatát, mintha elfelejthetném valaha, aztán persze eleresztem, mielőtt esetleg túlzásba esnék, vagy valami, annyira nem értek én ezekhez a férfi, női szerepekhez, hogy az borzalom.
- Nem, egyelőre úgysem hagynak semmit csinálni, és nekem is jót fog tenni a környezetváltozás. Gondolom te sem véletlenül idekint várakoztál.  
Húzom el a számat finoman, ismerem azért elég jól, egyrészt szerintem ha én nem lennék, nem jött volna ide, másrészt a légkört, ami jelenleg a Lakban uralkodik, senkinek sem tesz jót.
- Inkább örülök neki, szóval mehetünk, bárhová is vigyél.  
Be is ülök az autóba, és kötöm be magam, bár nincs bajom Emmett vezetési stílusával, de meglehetősen szeretem magam tartani a szabályokhoz, és attól még, hogy ő jól vezet, más lehet idióta, és kínos lenne ezek után egy karambolt elszenvedni. Végül elindulunk, és váratlanul elnevetem magam.
- Tényleg… azt említettem már, hogy virágboltot szeretnék nyitni?  
Pillantok rá oldalvást, nem, szerintem még nem mondtam, de ennek fényében igencsak mókás az a rengeteg csokor. Istenem, mit élhetett át? Tudom, mások is aggódtak értem, senkiét nem becsülöm le, Emmett egyszerűen csak nem az a típus, példának okáért a fajtánkat is gyűlöli… Engem mégis közel engedett.

Bólintok a szavaira, mert bár a lábaimnak semmi baja, azért olyan sokáig még nem bírom, fárasztó ez az egész, és talán a lélek megviseltsége kiütközik a testen is, fogalmam sincs, vagy csak a minimál koszton, infúzión tengődő test gyengül le nagyon. Azt hiszem, három napja mertem megint enni, de még akkor is iszonyatosan fájt, mostanra már nem feszül annyira a bőr. Nem is akarom elképzelni, mennyivel rosszabb lenne fiatalabb korban az ilyesmi.
- Igaz is, a piknikkosár már snassz.      
Pillantok a táskájára, de nem firtatom, a türelmetlenkedés nem az én asztalom, így is, úgyis megtudom, nemde? Minek siettessem hát? Egészen meglepődöm, amikor rájövök, hogy ez tényleg amolyan piknik jellegű dolog, csillagokkal, meg minden. Ez… egészen romantikus, bár holt biztos, hogy Emmettnek ilyen nem fordul meg a fejében velem kapcsolatban, az is évekbe került, hogy megbarátkozzon a gondolattal, segítettem neki, és újabbakba, hogy barátság alakuljon ki közöttünk.
- Kakaó? Imába foglalom a nevedet.  
Persze, hogy tudja, sok mindent tud rólam, miként én is róla, és a kakaó velem kapcsolatban az egyik legalapabb dolog. Azt hiszem, ezért cserébe készítenem illene neki majd egy kis lasagnet, azt úgyis szereti, én meg azt szeretem, ha örül valaminek, szóval nem okozna gondot.
- Tökéletes.  
Szorítom össze az ajkaimat, és felpillantok az égre. Ez lehet, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam, de… bámultunk már máskor is csillagokat, nemde? Nem más ez sem, nem szabad, hogy másként gondoljak rá.
- Na, ne vágj már ilyen képet, komolyan imádom.  
Bököm oldalba nevetve, aztán a tenyerébe csúsztatva a sajátomat húzom a pokrócra, hogy leüljünk mindketten. Azt már velem kapcsolatban megszokhatta, hogy rossz szokásom az érintkezés, ez fajtámból adódik, talán olykor túlságosan is közvetlen vagyok, de mostanra talán már megbarátkozott vele.
- Úgy érzem, meg tudnék enni egy kisebb elefántot.  
Kuncogok, és ha szabad, már fel is túrom a táskát ennivalóért, nem vagyok türelmetlen típus, de legalább, ha kaja van a számban, nem fogok zöldséget beszélni, ami határozottan jól jönne.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek.
Az isten verje meg. Miért gyorsabb a szám, mint a kezem? Nem akartam erről beszélni, csak... kicsúszott, persze, mindig minden csak kicsúszik.

- Erre van némi esély.  
Igen, elég jól sikerült már megismernem, még úgy is, hogy kezdetben nagyon nem akarta, hogy bármi közöm legyen hozzá, meg is értem, őszintén, de valahogy másként alakult, amit viszont egyáltalán nem bánok, szegényebb lennék egy fantasztikus baráttal, meg néhány nagyon kusza érzéssel. Az utóbbi annyira nem zavarna, de erről úgysem beszélek, megpróbálok tudomást sem venni róla, úgy sokkal egyszerűbb lesz az életem szerintem.
- Ugyan már Emmett, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt.  
Mosolyodtam el, és őszintén, nem zavart, legalább nem lesz, ami bezavarjon a kis fejembe. Azt meg erősen kétlem, hogy valakivel kétszer előfordulhatna, hogy meghal, majd feléled, ez az egy is csodaszámba megy. Nincs ebben semmi feddés, elvégre, még ha romantikus vetülete is lenne a kapcsolatunknak, ami nincs ugyebár, akkor is tisztában lennék vele, hogy nem az a virágot ajándékozós típus. Talán pont ezért esett olyan jól.
- Pont úgy, mint egy Emmett, aki piknikkosarat cipel. Tény, hogy nehéz elképzelni, de ennél lehetetlenebb dolgok is történtek már.  
S még csak nem is a Vörös Hold körüli rejtélyre utalok, sokkal inkább kettőnk barátságára, szerintem ezelőtt tíz évvel fogadni mert volna, hogy esély sincs rá. Most viszont mégis itt vagyunk, és talán mindenkinél jobban ismerem, s ő is engem, igen, tudja a titkaimat, olyanokat is, amiket senkinek sem mondtam el, és talán nem is fogom, hisz nincs szükség rá.
- Mi sem természetesebb, de időt kérek, amíg kitalálom.  
Ha nem én lennék, tán nyelvet is öltenék rá, bár sejtheti, hogy tényleg megteszem, hisz nem szokásom a levegőbe beszélni, ha meg is teszem, annak van valami mögöttes oka, ám jelenleg erről szó sincs, és még vicces is lenne, ahogy talán kicsit zavarná a hízelgés. Nem olyannak ismertem ám meg, aki kifejezetten rajongana az efféle figyelemélt. Szent Emmett. Ha-ha-ha…
- Isten ments, elefántok nem teremnek Fairbanksben, messze kellene menned, én pedig szeretem, ha közel vagy, hangozzon ez bármilyen önzőnek is.  
Igen, munkál bennem némi félsz, hogy bármikor úgy dönthet, tovább áll, talán évekbe fog telni, de örökké nem maradhat itt az inkognitója miatt egyébként sem. Határozottan nem várom azt a pillanatot, hisz nem akarok dönteni a céljaim, a falkám, valamint közte. Ezt a kérdést még elméletben sem merném soha feltenni magamnak.
Végül csak nem bírom ki, hogy előhozakodjak a történtekkel, csinálhatnánk úgy, mintha mi sem történt volna, de emlékeim szerint sosem vitt még éjszakai falatozással egybekötött csillag lesre, szóval ott munkál a fejemben, hogy azért teszi, mert el akarja velem feledtetni, vagy ha azt nem is, hisz képtelenség, legalább egy kicsit elterelni a figyelmemet. Imádom érte, ez tény és való, ezenkívül borzasztóan hálás vagyok, de nehéz elvonatkoztatnom.
- Tudom, de ettől függetlenül sajnálom, hisz tudom milyen elveszteni valakit, aki fontos nekünk, akit szeretünk, és minden, csak nem épp olyasmi, amit könnyű kezelni.  
Szerencsére temetésre azért már nem kellett, hogy sor kerüljön, és bár erősnek tartom Emmettet, de úgy hiszem, hogy megviselte volna a halálom, a másik felem is azt mondta… hogy sosem fogja kiheverni. Újra és újra meghalnék odaát, ha élve temetné el önmagát. Ennyit senki sem ér.
Jól esik az érintése, kicsit meg is cirógatom a kezét, nincs ebben semmiféle intimitás, legalábbis ide nem illő, egyszerűen számomra fontos az érintés, azoké, akik számítanak, de ezt már tudja jól, volt ideje megszokni. Azért túlzásba nem viszem, de mivel most ő kezdeményezte, nem vagyok rest továbbfűzni a mozdulatot.
- Nem olyan felesleges, a feldolgozáshoz szükséges mindenkinek, szerintem neked is, és abban sem vagyok biztos, hogy nekem kellene beszélnem róla. Ismerlek, mindig elfojtasz dolgokat, hogy aztán az arcodba robbanjanak. Egyszerűbb most beszélni róla, mint hónapok, évek múlva. Biztosan te is félsz attól, hogy mit tettél.  
Darrent is érdekli, tudni szeretni, kivel és mit csinált, s ha még ez nem is érdekelné esetleg Emmettet, én attól még órákig halott voltam. Tudom, talán jobb neki, ha csendben, magában intézi el, de én sosem azért voltam mellette, hogy ártsak neki, én csak segíteni szeretnék.
- Áhh… Tudod mit? Felejtsük el, nem kell róla beszélni, igazad van.  
Vannak helyette vidám dolgok, amikkel viszont érdemes foglalkozni, szóval próbálom elereszteni a témát, de egy gondolatom azért még akad ezzel kapcsolatban.
- Én a magam részéről örülök, hogy nem tudom, ki volt az, így legalább senkit sem kell győzködnöm arról, hogy nem az ő hibája volt, és hogy egyáltalán nem haragszom.  
Azzal rá is rabolok az egyik bögrére, hogy belekóstoljak, és végül lehunyt szemmel, elégedetten mosolyogva feledkezzek bele a kakaó ízébe. Tényleg imádom, és sokszor már ennyi is elég, hogy jobban érezzem magam.
- Te és egy bögre kakaó, tényleg nem is kívánhatnék szebb estét.  
Mosolygok rá, nem gondolok én ebbe semmi többet, pedig a Vörös Hold rádöbbentett, hogy jobban aggódtam érte, mint bárki másért, és ez azóta is piszkálja a csőrömet, de ez végképp olyan téma, amiről jobb nem beszélni, csak összezavarna mindent. Inkább bele is harapok a szendvicsbe, akkor legalább nem beszélek, abból nem lehet baj.

- Erre határozottan azt kell mondanom, hogy igen, vannak.  
Nem csak vele kapcsolatban, hisz visszajönni a halálból mi más lenne, ha nem csoda? Szerettem, mikor mosolyog, valahogy sokkal kevésbé tűnt tőle morcos, megközelíthetetlen alaknak, bár nekem már nem kellett közelebb mennem, ott voltam a belső körében, olyannyira, hogy már elképzelni sem tudtam nélküle. S talán valahol ő sem nélkülem, nem véletlenül kaptam virágokat.
- Sejtettem én, hogy erre várnál akármennyit.  
Csóváltam meg mosolyogva a fejemet, néha komolyan tipikus pasi volt, máskor meg annyira nem, hogy az félelmetes. Mármint, amióta együtt mászkálunk, én nem láttam nővel bizalmas helyzetben, amit így utólag bevallva egyáltalán nem bánok, gőzöm sincs, hogyan reagáltam volna rá, már legbelül, mert én aztán nem vagyok az a jelenetet rendezős típus. Szóval ezt az oldalát nem ismertem, talán nincs is neki ilyen, de nem is értem, minek fejtegetem. Jó, értem, de tudom, hogy erre nincs mód, muszáj a realitások talaján maradnom, és a feladataimra koncentrálnom.
- Hála az égnek, nem akarnám visszaszívni  
Persze, mint a gyerekek, de jó is lehetne, ha minden rosszat, minden hibásan elejtett, megbánt megjegyzést képesek lennék semmisé tenni. Szebb hely lenne a világ. Mindenesetre most nem is kell így tennem, és Emmettel talán nem is érezném szükségét, elvégre, a kezdetektől őszinteség övezi az ismeretségünket, nincsen zsákbamacska, épp ezért jövünk ki talán olyan jól, meg azért, mert jellemünkből, illetve fajunkból adódóan épphogy esélytelen volna, hogy jóban legyünk, mégis így esett. Furcsa kapcsolatokat alakít az élet…
- Igen, ebben lehet valami, Te jobban jártál. Ginette például teljesen kész van még mindig, vigasztalhatatlan szegény.  
Már meséltem neki róla, nyilvánvalóan, meg láthatta is, hogy sürgött-forgott körülöttem, mikor még nem tértem magamhoz, és szerintem messze az ő lelkét taposta meg leginkább a dolog, bár meglehet, a kis Payne is közel van hozzá ilyen téren, de legalább visszajött mindenki, nem kell valóban gyászolni, sírokat ásni, lelkek békességéért könyörögni. A szemeit fürkészem én magam is, szeretném tudni, mire gondol, szeretném magamhoz ölelni az érzéseit, de nem veszek el semmit, tőle sosem, csak azt, amit adni hajlandó, tudom, milyen ingatag ez a békesség, elég lenne egy apró hiba, és felülkerekedne rajta a gyűlölet, amit a farkasom iránt érez. Tudom, hogy ott van, ez nem olyasmi, ami valaha is el fog múlni. Bosszantó, hogy a lényem fele az, amit nem bír elviselni, éppen ezért kényesen igyekszem kerülni az ezzel kapcsolatos részleteket, de nem mindig jön össze. Finoman rászorítok a kezére, itt vagyok, nem mentem sehová, és ha rajtam múlik, még egy darabig nem is megyek.
- Féééélelmetes? Ééén? Szerintem nálam egy hangya is félelmetesebb.  
Állapítom meg mosolyogva, persze sejtem, mire céloz, de… Ismer, tudja, hogy hajlamos vagyok csapongani, és egyik percben megadom magam, hogy a következőben visszatérjek ugyanoda, ahonnan elindultunk. Sosem mondtam, hogy egyszerű velem, bár még mindig könnyebben kezelhető vagyok, mint a legtöbben, de azt ne kérje senki, hogy emellé még a lelkem, a gondolataim is egyszerűek legyenek. Néha még én sem vagyok képes kiigazodni saját magamon.
- Csak tekintettel vagyok arra, hogy Te valószínűleg nem akarsz róla beszélni.  
Fűzöm még hozzá, Emmett sosem volt egy könnyen megnyíló típus, néha kénytelen vagyok békén hagyni, de mindig tudom, hogyha kész rá, akkor meg fog keresni, és beszélni fog. Mert szüksége van rá, rám, szükségünk van egymásra.
- Mert Te már csak olyan szájbefogós vagy, igaz?  
Ugratom, persze, tudom, hogy megtenné, de azt is, hogy olykor igen nehezen képes befogni, bár most nem dühös, és vélhetőleg nem is lesz az, legalábbis ahhoz nagyon el kellene szúrnom valamit, és olyasmire elég rég volt már példa. Vagyis, inkább még soha, kezdetben is csak azért utált, mert vérfarkasból vagyok, és nem értette, mit akarok tőle.
- Emlékszem. Nem volt túl kellemes, úgymond a jobbik énemmel kerültem szembe, aki elhitette velem, hogy bennem nincs meg az, ami a céljaimhoz kell, hogy Anernerk legyek, nem vagyok hozzá elég jó, ő viszont igen. És… vagy ő, vagy én. Ismersz, nem tudtam volna megtenni, csak azért, hogy magamat mentsem, képtelen lennék ölni. Úgyhogy, finoman az ölébe fektetett, és elvágta a torkomat. Tulajdonképpen egész kedvesen csinálta, olyan bensőséges volt, mintha tényleg ismerne… Gyors és kíméletes. Talán ezért sem viselt meg annyira, de ne hidd, hogy nem zavar a tény, hogy ilyen könnyen feladtam, iszonyatosan szégyellem magam miatta.  
Sóhajtok fel, erre kénytelen vagyok inni egy kis kakaót. Majd inkább arról kezdek el csacsogni, hogy a témától eltekintve nagyon is jól érzem magam.
- Igen, a csillagok bizonyosan rátesznek majd még egy lapáttal az érzésre. Valóban jó ötlet volt.  
Csacsogom, igyekezve elűzni a borúsabb gondolatokat, majd újabb harapás a szendvicsbe, aztán amint megrágtam, sóhajtok egy mélyen. Muszáj… ha már erről beszélünk, ki kell mondanom.
- Azt… azt mondta, hogy sosem hevernéd ki a halálomat.  
Koppannak szavaim a falatozás miatt beálló csendben. Elintézhetném azzal, hogy biztos hazudott ebben is, mert volt még pár ferdítése, de szerintem ez igaz, és aggódom miatta, mert nem szeretném, hogy így legyen, ha esetleg valóban hamarabb fogok meghalni, mint ő.

- Akkor ezt megbeszéltük.  
Őszintén szólva, szerintem az önzőség népbetegség, mindenkiben van egy kevés, hisz olykor hagy akarjunk már elsősorban csak magunknak jót, nem pedig mindig csak másnak. Ám összességében nem jellemző rám, és szerintem Emmettre sem, de azt hiszem, azt kijelenthetjük, hogy félelmetesen hamar váltunk egymásnak eszméletlenül fontossá. Nem baj, engem nem zavar őszintén szólva, csak kimondani nem szabad, mert tönkretenném, ami most van.
- Igen, igen, ő volt.  
Rögvest rábólintok a dologra, hisz kétségtelenül igaza van egyébként, több falkatársát vesztette el, ráadásul több olyat is, akik közelebb álltak hozzá, mint az átlag. Nem lehetett egyszerű, és őszintén megértem, hogy padlóra küldte a dolog, engem is, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy ott is maradjak.
- Példának okáért ott vannak a tűzhangyák. Én léptem már bele egyszer véletlenül a bolyba, hát nem köszöntem meg az érzést, az biztos, ne próbált ki, olyan, mintha leégne a lábad. Ráadásul félelmetesen gyorsan szaporodnak. Ha engem kérdezel, roppant félelmetesek, nem véletlenül kell irtani őket.  
Meglehet, hogy ez abszolút nem érdekli, de ha már felhoztam a hangyákat, hát legyen némi tudományos értelme is a dolognak, elvégre nem véletlenül említettem meg, és ezt sztorit talán még el sem meséltem neki. Alapvetően nem életem legszenzációsabb eseménye, konkrétan elég pocsék volt, de nem csak a szépről és a jóról lehet mesélni.
Nyilvánvaló, én már csak ilyen kedves vagyok, ezért szívom meg mindig, de azért még nem sikerült megütnöm a bokámat, hogy Emmettel az vagyok, de ki tudja, mikor üt be a ménkű. Egyszerűen bennünk van a fájdalomokozás képessége, emberből vagyunk… Szerintem ez genetikus. Tudom, ostobaságokon gondolkodom, és amilyen kedves velem, azt hiszem, ostobaság így gondolkodnom, talán csak félek, hogy ez is elromlik majd egyszer.
Bármit, milyen szép is lenne, ha az a bármi tényleg magába foglalhatna mindent. Csak mosolyogni vagyok képes, leszegett fejjel, a pokróc most érdekesebb. Tökéletesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy majdhogynem senki más nem olyannak látja, mint amilyennek én, és ettől valahogy sokkal értékesebbnek tartom a kapcsolatunkat. Soha nem kérném arra, hogy fogja be, szeretem hallgatni a hangját, és őszintén örülök, hogy velem megosztja a gondolatait. Kezdetben csak kihívás volt, zavart, hogy nem tudtam közel kerülni a lelkéhez, most pedig már olyan mély barátság, amiről sosem hittem volna, hogy kettőnk közt lehetséges. Lelket simogatóan kellemes, olyan tudat, amiben könnyű elmerülni, és elhinni, hogy minden rendben lesz.
- Lehetséges, de még ha nem is adom fel, meghasonulni nem vágyom önmagammal, és másoknak ártani a saját érdekemben. Ez továbbra sem menne.
Legyen ez bármily szomorú is, nem mondom, hogy adott esetben, ha valaki megtámad, nem védekeznék, megtenném, de nem úgy, hogy ép eszem teljes birtokában én döntsek arról, hogy megölök valakit, aki egy szalmaszálat nem tett keresztbe előttem, nemhogy bármiféle más módon ártson.
- Darren is valami hasonlót mondott, meg azt, hogyha ő képes volt ilyet tenni, akkor szikrányival sem lehet jobb nálam, sőt.  
Jól esik, hogyne esne jól, nem lehetetlen a célom, tudom, ebben bízom, ezért dolgozom, ezt akarják a szellemek is, csak ki kell várnom az időt, ami tökéletes arra, hogy feljebb léphessek a ranglétrán. Úgyis tudni fogom, mikor jutok el arra a pontra, ez kétségtelen. Az arckifejezésére kénytelen vagyok elnevetni magam, és az arcához nyúlva simítok végig az orrnyergén át fel a homlokára, arra késztetve, hogy ellazuljon, és eltűnjenek a komorság ráncai a homlokáról.
- Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy bármi is hiányzik belőlem. Mi van, ha ez afféle félrevezetés? Tudod jól, mondhatni első kézből, hogy helytállok, ha szükséges. Akkor és ott nem éreztem annak. Ezt semmikor sem gondolnám másként.
Elmélkedem hangosan, nem, úgy érzem, hogy ennek így kellett lennie, valaminek el kellett tűnnie, de nem tudom pontosan, minek, miként azt sem, hogy miben lettem több, csak érzem, egész halványan a változás szelét.
- Fogalmam sincs, minden tudott rólam, ahhoz képest nem kunszt némi jövőbelátás szerintem.  
Használom ki az általa hagyott szünetet, hogy ezt közbeszúrjam, de utána figyelmesen hallgatom végig, mint oly sokszor, most is megállapítom, hogy ilyen téren ugyanolyanok vagyunk. Én is elvesztettem már nagyon sokakat, akik közel kerültek a lelkemhez, s még ha soha nem is én okozom, valahogy azok jól nem járnak, akikért másképp is megdobban a szívem. Valahogy most sokkal nehezebb a szemébe néznem, mint máskor, mintha érezném a súlyát, és le kell gyűrnöm magamban mindent, amivel porrá zúzhatnám a tökéletességet, ami köztünk van. Nem hiszem, hogy megérné, nem bírnám ki, ha többé nem keresné így tükreim vizét, ha nem mosolyogna rám, ha egyszerűen csak eltűnne az életemből, mert úgy lenne egyszerűbb.
- Nem veszítettél el, pihentem pár órát, fogjuk fel így.  
Csendülnek könnyedén a szavaim, és hogy ne kelljen tovább a tekintetében fürödnöm, inkább odahajolok hozzá, hogy megöleljem, biztonságosabbnak érzem, s talán elűzhetem azt a kétségbeesést is. Nem kell aggódnia, nem megyek sehová, kettőnk közül nekem van lehetőségem a hosszabb életre, meglehet, kíméletes lesz vele a sorsa, és nekem kell majd őt temetnem. Nem mintha nekem kevésbé fájna, de nekem ott a falkám, miattuk kénytelen lennék erősnek maradni, történjék bármi.
- Ne aggódj, itt vagyok.