Szeretem ezt a helyet. Ha mondhatom azt, ez lett a kedvencem, amióta itt vagyunk Alaszkában. Persze, csak a szálloda után. Jelenleg néhány diákkal a nyomomban lépek oda az egyik kisebb virágágyáshoz. Feléjük fordulok és megvárom, amíg az utolsó ember is ideér a közvetlen közelembe. -Nos, ezennel elérkeztünk a mai óra utolsó növényéhez. Bemutatom nektek a herakleum boglárkát. Igen ritka nemzettséggel álltok szemben. A boglárkafélék legtöbbje nem rajong az ilyen éghajlatért, de ez a növényke megtalálta itt az életterét. Az ember terjeszkedésének hála azonban, ma már védettnek számít. Virágzata... Még jó néhány percig folytatom a növény bemutatását. Ezt élvezem a legjobban az egyetemi munkában. Kijönni a természetbe és megmutogatni azt az ifjú, tudásra szomjazó elméknek. Bár, azt nem mondhatnám, hogy sok zseni van közöttük. Sőt, néhányukból még azt sem nézem ki, hogy ezt az egyszerű, botanikusi képzést elvégzik. De hát, az ős dolguk. Befejezem a mondandómat és útjukra engedem a tanulóimat. Távozásuk előtt még beszúrom, hogy két hét múlva be kell számolniuk az elmúlt néhány hét növényeiből. Reményeim szerint a többségnek sikerülni fog. Még válaszolok négy-öt kérdésre és egyedül maradok. Körbe tekintek és csak néhány járókelőt látok magam körül. Kicsit arrébb lépek és megvizsgálom az ottani fajokat is. Ismét csak azt tudom mondani...szeretek itt lenni.
Szeretném tudni, hogy mégis mit keresek itt. Odakint kellene lennem, kutatva valami gyógymód után, amivel megmenthetem Lilyt, de ehelyett az egyetem botanikus kertjében ténfergek, és valószínűleg a csodára várok. Az elég könnyű dolog, nem igaz? A helyzet az, hogy két napja nem aludtam tisztességesen. Pár röpke órácskára lehunyom a szemem, de nem igazán alszom, csak gondolkodok, jár az agyam. Muszáj kimozdulnom, vagy különben szépen, lassan megőrülök. Bár a kérdés, hogy mégis mi keresek pont itt, az még mindig megválaszolatlan. Figyelem, ahogy egy fiatalnak kinéző fickó éppen előadást tart a hallgatóinak. Füleltem, hátha hallok valamit, ami segíthet, de a felét sem értettem igazából. Mindenesetre szép kis sárga virág van éppen terítéken, hazavihetnék belőle egy csokrot Lilynek. Már persze csak akkor, ha nem lenne védett. Érdekes lenne kimasírozni innen egy csokornyi védett virággal a hónom alatt. Ahhoz azért kicsivel több ismerős kellene, mint ami most van nekem. Időközben a fickó, aki az előadást tartotta, befejezte a hallgatók untatását és szabadjára engedte őket. Figyelem az alakot ahogy a növényeket vizslatja és úgy döntök, hogy ő is tökéletesen megfelel a célra, hogy beszéljek valakivel. - Üdvözlöm! – szólok neki, bár nem igazán tudom, hogy hogyan folytassam. Hé öreg, nem tudod, hogy mi a rák ellenszere? Érdekes beszélgetés lenne, az biztos, és akkor Lil utolsó hónapját tölthetném a zárt osztályon…
Végre, egy kis nyugalom. Már nagyon vágytam erre a néhány csöndes percre. A Hotelban manapság minden a feje tetejére állt. Megjelent Castor testvére, Liuból az alfa kölyke lett...vagy mi a fene, Gabriel is nagyon el van havazva. Jó csak itt ácsorogni, nézni ezeket a csodálatos növényeket és kicsit megfeledkezni a gondokról. Még ha nem is közvetlenül az enyémek, akkor is. A sajátjaim pedig...pff...eltörpülnek a többiekétől. Ha belegondolok, az hogy nem haladok nagyjából semerre a kutatásaimmal sehol sincs ezekhez a szociális gondokhoz képest. Vagyis, ahogy ezt így külső szemlélőként észreveszem. Most jut eszembe...fel kell majd hívnom Dr. Jankinst. Ha jók az értesüléseim ő képes lenne nekem kifejezetten jó kajmán géneket importálni. Még ha nem is éppen legális úton. ~Hmm...kíváncsi vagyok mit szólna Castor ha sikerülne a következő kísérletem. Minden bizonnyal tetszene neki az eredmény. Tudna mire használni a kicsikét. Meg kell hogy szakítsam a gondolataimat. Egy fiatal férfi lép oda hozzám. Igaz, idősebbnek néz ki nálam, de azt nem tudhatja, hogy én jópár évvel öregebb lehet nála. -Szép napot! Mondom mosolyogva, majd várok még egy pár másodpercet és mivel nem szólal meg ezért belekezdek egy kis információ átadásba. Valószínűleg nem ezért jött ide, de ha már ismét kapóra jött egy kis hallgatóság, akkor magára vessen. -Nézze! Hát nem gyönyörű? Északi kövirózsa. Az inuit gyógyászat egy igen kedvelt kis növénykéje. Érdekessége, hogy még a legkönyörtelenebb megfázáson is képes segíteni. Pedig ezt a mi nagyra becsült nyugati orvoslásunk sem mindig tudja elérni. Enyhén révülten fogalmazok. Azt sem igazán venném észre, ha inkább ellépne mellőlem.
Még mindig nem tudom, hogy mit is keresek itt, de az, hogy beszélgetést kezdeményezek egy vadidegennel szerintem segíteni fog. Aha, mi a legrosszabb, ami a történhet? Elrabolnak és kivágják a vesémet, hogy aztán egy kádban térjek magamhoz jégben fekve egy telefonnal a kezemhez szíjazva. Most, ha belegondolok, hogy milyen hónap vár rám, akkor lehet, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Egész egyszerűen képtelen lennék végignézni, ahogy Lilyből csak úgy elfolyik az élet, ahogy meghal, akár valami fa, de nem úgy, mint amelyen villám csap keresztül, hanem mint amelyet egy gyorsan emésztő féreg rág belülről. Hallgatom a fickó agymenését a növényről. Tényleg egész takaros kis növény, bár nekem nem nátha elmulasztására kellene. - Ha nem tudja gyógyítani a rákot, akkor nem sokkal visz előbbre – csúszik ki a számon már-már szarkasztikus hangnemben. Nem igazán szégyellem el magam azért, mert félbeszakítottam, vagy azért, mert úgy szakítottam félbe, ahogy, inkább az zavar, hogy mennyire figyelmetlen voltam. Úgy döntök, hogy inkább terelem a témát valamerre. Bármerre, csak el erről a dologról. – Szóval valamiféle biológus vagy? Láttam, ahogy előadást tartott… A srácok fele idősebb volt nálad – mondom. - Paul MacMurth egyébként – mondom és a kezem nyújtom felé. – Bár inkább csak Paul. Mondja, nincs valami ötlete a kis problémámra? – kérdezem végül, egy lemondó sóhaj kíséretében. Elvégre, ez a fickó is ugyanolyan jó, mint bárki más, akihez fordulhatnék.
A szóáradat után amit a fickóra ömlesztettem még bámultam egy kicsit a növényt. Hmm...hogy az emberek... Sőt! Még mi farkasom mennyire nem tiszteljük a körülöttünk lévőt. Nem voltam soha az a harcos természetvédő. A biológia területén nem ez foglalkoztatott a legjobban. De az ilyen helyek mindig ezt hozták ki belőlem. A kissé letargikus, bambuló picsogót. És ez részben most sincs másként. Visszagondolva nem szeretem magamat ilyenkor. Valahogy mindig meg akarom váltani a világot. Bár nem úgy, ahogy a legtöbb ember szívesen látná. Újra az idegen felé pillantok. Rejtve végig mérem. Nem láttam még az egyetem környékén. Bár már idősebbnek is néz ki, mint a legtöbb diák. Persze, ez nem magyaráz meg semmit. A szavain, alig láthatóan felhúzom az egyik szemöldökömet. Úgy érzem neki is megvannak a saját maga kínjai. A rák. Nem egy embert láttam már elhullani a betegség karmai között. Dolgoztam is a témán egy időben, de nem értem el nagy sikereket az ügy terén. Így fordultam inkább a az állatok és a növények felé. Óó...ez még azokban az időkben volt amikor még csak sejtelmem sem volt a farkasok vagy egyéb természetfeletti létezéséről. Néha vissza kívánom ezeket az éveket. Úgy döntök, hogy a közbevágására nem reagálok. Ha nem akarja taglalni, akkor nem rám tartozik. -Pontosan, amolyan biológus-fizikus-technikus vagyok. És igen, tanítok az egyetemen is. Ez kedves. Bár már többen megjegyezték. De hát, a génjeim tehetnek róla, hogy ilyen jól tartom magam. Válaszoltam neki mosolyogva. És végül is, egy hazugság sem volt a szavaimban. Tényleg a géneknek köszönhető a lassabb öregedésem. Csak, hát...ez a farkasom ajándéka. -Ash O'connor. Közlöm vele a nevem és elfogadom a jobbját. Sajátommal megszorítom és címzek felé egy őszinte és barátságos mosolyt. Hmm...hogy van e ötletem? Ez jó kérdés. -Nos, Paul először is tegeződjünk, ha kérhet. A problémád nagyon összetett. Persze ha ugyan arra gondolunk. Ez a betegség igen alattomos, de attól függ, hogy melyik stádiumban csípik el. Ha tudnál mondani egy kicsit többet a helyzetről, akkor talán a segítségedre lehetek. Na ilyen helyzetben sem voltam még. Egy vadidegen ember jön ide hozzám, hogy a betegségéről kérdezzen. De végül is, ha tudok, szívesen segítek rajta. Nem telik semmibe.
Félreértett. Ez még jól is jöhet, elvégre az emberek közvetlenebbek, ha egy haldokló áll előttük. Vagy ha azt hiszik, hogy egy haldokló. Utálom, hogy ki kell használnom a fickó empátiáját, amit keltettem benne, de úgy döntök, hogy teljes erőből megragadom a – talán – kínálkozó alkalmat. Muszáj találnom valami módot, elvégre még egy nyomorult esküt is letettem rá, márpedig nem áll szándékomban megszegni. - Jó géneket örököltél – mondom vigyorogva, már tegezve Asht. Irigylem őt, amiért így járt. Én az elmúlt pár hónap miatt talán már idősebbnek is nézek ki, mint kellene. Bár amikor legutóbb tükörbe néztem még alig volt hajam, szóval csak az érzésre támaszkodhatok, de az meg olyan, mintha átment volna rajtam egy egész úthenger-konvoj, majd pár részeges teve is. Nem aludtam már napok óta rendesen, és ez meglátszik. Ha Lily tudná, hogy éberen figyelem az álmát valószínűleg csúnyán kiosztana, de akkor is folytatnám. Nem akarom, hogy álmában menjen el, amikor még elbúcsúzni sem tudok. Egészen erős a kézfogása. Megvallom hősiesen, hogy nem ilyenre számítottam, de nem lep meg túlzottan. Viszonzom a barátságos mosolyt, és arra gondolok, hogy ez volt az utolsó pillanatom arra, hogy rémülten elszaladjak. Innen már megyek tovább, ahová ez a beszélgetés eljuttat. - Egy hónapja… -om van hátra – mondom, és a szó reflexből elcsúszik. Reménykedem benne, hogy nem tűnik fel neki, ahogy sebtében javítok a szó végződésén, bár ahogy elnézem, ez az alak mindenre odafigyel. – Sajnálom, hogy csak úgy rád török ezzel, miközben még én sem tudom, hogy miért. Talán csak el kell mondanom valakinek, tudod? – Ebben egyetlen hazug szó sem volt. Tényleg muszáj volt beszélnem valakivel Lily problémájáról, vele pedig nem tehettem, hiszen mégiscsak ő a beteg, és az utolsó hónapját szerettem volna nyugalmassá tenni, már amennyire tudom. Minden egyes órával, amit kutatással töltöttem fakult az esély, hogy találok valamit.
Figyelem a fiatal férfi reakcióit. Az arca mosolyog, de a szeméből valami mélyebb bánat sugárzik. Ha nem én lennék, akkor talán még meg is tudnám fogni ezt az érzést. Hát, az öröklésnek ehhez semmi köze. De ezt nem köthetem az orrára. Ezért most egy kicsit hazudnom kell. Nagyon nem vagyok jó benne, de talán ez még menni fog. -Köszönöm, de inkább a szüleimnek kell gratulálni érte. Kis mosoly, amivel egy pillanatra palástolom a zavaromat. Minden ember ilyen közvetlen ebben az államban? Végül is, Canada elég közel van...valami átragadhatott az ottaniakból ide is. Még nem találkoztam elég helyivel ahhoz, hogy kielégítő eredményre juthassak a kérdés terén. A nyelvbotlása természetesen feltűnik. Kifejezetten érdeklődve tekintek rá ezek után. Már-már bátorítólag döntöm oldalra a fejemet. -Kérlek, mondd el az igazat. Ha tudok segíteni akkor nem azért teszem, mert te vagy bajban. Hanem azért mert szeretnék. Jelentem ki. Ez igazából nem meglepő, ha rólam van szó. Legyen akár idegen, vagy jóbarát ha tudok akkor hasznos leszek. Főleg, ha valamennyire kapcsolódik is a szakterületemhez. -Ne sajnálkozz! Annak csak akkor van értelme, ha hibáztál. Értelek, és valóban, sokszor a legjobb ha kibeszéled magadból. És ezt gyakran tényleg a legjobb ha egy ismeretlennek teszi az ember. Ráteszem a vállára a kezemet és elindulok. Ezzel jelzem, hogy kövessen. Neki is jót fog tenni egy kis séta. Hosszú még ez a tanuló-ösvény, lesz ideje elmondani mindent amit szeretne.
- Nos, mint kitalálhattad, nem én vagyok a beteg – mondom röviden. Nem tudom, mennyit áruljak el. Ha tud segíteni… Mégis hogyan tudna? Nem lehetek ennyire ostoba. Magamra vállaltam egy megnyerhetetlen keresztes háborút, és most, hogy a tűz, ami égett bennem fakulni kezdett, már képes vagyok a legapróbb reménysugárba is belekapaszkodni. – A… a legjobb barátom küzd ezzel a betegséggel. – Úgy döntök, hogy mégsem árulom el, hogy mennyire erős érzelmi szálak fűznek Lilyhez. Így a legegyszerűbb. A végén még valami megszállott őrültnek tartana, és csak úgy itt is hagyna. Márpedig ha van a leghaloványabb esély is arra, hogy segíteni tudjon, akkor nem szabad elpazarolnom. – A helyzet az, hogy megesküdtem neki: keresek egy gyógymódot. Bármit, ami képes segíteni rajta. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, elvégre ebben a városban valami nagyon nincsen rendben. Feszültségem oldódik egy kissé, tartásom – mely korábban merev volt -, már jóval lazábbá válik. A fickó egész bizalomgerjesztő, és képes vagyok elhinni, hogy segíteni akar. Talán még tud is! Lehet ekkor szerencsém? Talán. Elvégre már igazán rám férne egy kis szerencse. Meg mondjuk egy nyugodt hét is. Rémálmok, Lily problémája meg a felújítás teljesen kiidegelt. Elindulok Ash meleltt az úton. Abban a pillanatban, ahogy a keze a hátamhoz ér ismét átfut rajtam az érzés, amit már korábban is éreztem Jacob Hell meg a festő csaj esetében. Egyetlen pillanatra mozdulatlanná dermedek: Pont neki beszéltem a sejtésemről, amit erre a furcsa érzésre alapozok. Nem tudom, hogy mi folyik itt, de ha a fickó tud segíteni, akkor nem is érdekel. Megbízok benne, de azért figyelni fogok, árgus szemekkel a továbbiakban. - Nos, van valami ötleted? – kérdezem végül. – Bár valószínűleg csak egy álmot kergetek, de akkor sem adhatom föl harc nélkül. Azon az emberen kívül semmim és senkim sincs ebben a világban, tudod? – Egy rövidebb időre elhallgatok, majd úgy döntök, hogy ha már ennyire bizalmaskodó beszélgetésbe merültünk, akkor már támadásba lendülök egy másik fronton is. Valami olyasmin, ami már régebb óta érdekel. – Mondd, nem ismerős neked Jacob Hell neve?
No...úgy látom végre elkezd őszintén beszélni. Tényleg csak így tudok segíteni neki, már persze ha tudok egyáltalán. Nem egyszerű a problémája, én pedig nem vagyok orvos. Látom rajta, hogy nagyon szenved. Már az arcán sem a mosoly, hanem a kín tükröződik vissza. -Sajnálom. Mélységes részvét van a hangomban. Nem lehet könnyű neki. Én még nem szembesültem ezzel a problémával. És valószínűleg nem is fogok, akik most fontosak a számomra...nos, nekik nem igazán ártanak az efféle bajok. Amíg beszél, egész végig az arcát fürkészem. Nem igazán érzem át, hogy ez elég kellemetlen lehet a számára. Amikor megemlíti a gyógymódot nekem beugrik, hogy van rá megoldásom. De ez nem igazán kivitelezhető. Persze, a beharapás biztos segítene Paul barátján, de Castor először kitépné a gerincemet, majd azzal korbácsolna meg, ha megtenném. Aztán pedig még meg is kéne köszönnöm, hogy ennyivel megúsztam. Hmm...okos kölyök. Feltűnt neki, hogy ez nem egy szokványos hely. Nem tudom, hogy ez máshol hogy megy, de itt nálunk elég nagy a spirituális energiák mozgása. Legalábbis néhány falkatárstól ezt a babonás hiedelmet hallottam. Meg persze...az Őrzők is. Érzem rajta, hogy kezd megnyílni. -Valóban? Én észre sem vettem. Mire gondolsz? Hazudok, természetesen. De arra tényleg kíváncsi vagyok, hogy mire gondolhat ezzel kapcsolatban. Vajon konkrétumokra is rájött, vagy csak affinitása van hozzá, hogy felismerje az emberek-feletti dolgokat. -Hát, ötletem az lenne. De nem tudom, hogy milyen stádiumban van az illető. Milyen típusú a betegsége és, hogy milyen nagy kiterjedésű. Ott van a kemoterápia...de úgy vélem, ha már tőlem keresed a választ, akkor ez nem járható út. Aztán, néhány népi gyógymód is a rendelkezésre áll. Sokan nem hisznek az efféle babonáskodásban, de láttam már olyat, akinek ez segített. Ha gondolod össze tudok írni néhány növényt. Jacob nevének említésére felszaladnak a szemöldökeim. Érdekes, honnan ismerheti? Én természetesen már nem egyszer találkoztam vele, hisz a falkám egyik tagjáról van szó. Csak óvatosan osztok meg róla információkat. Bár még én sem tudok róla túl sokat. -Jacob Hell? Ismerem, de csak futólag... A mondat többi részét a levegőben hagyom. Kíváncsi vagyok mit akar kihozni ebből. Mi érdekelhetné a férfivel kapcsolatban. Nem tűnik drogosnak...
- A sajnálattal sokra nem megyek – felelem kissé élesebben, mint szeretném. Fenébe, nem akarok szemét lenni a sráccal, de nem aludtam vagy három napja és ez kezd igazán idegesítővé válni. Olyan dolgok csúsznak ki a számon, amiket nem gondolok komolyan, olyasmik amikkel valószínűleg megbántok embereket. Ha hazaérek beveszek egy adagnyi erős altatót és végre egyszer átalszom az éjszakát. Jó esetben álmaim sem lesznek, amikhez újabban egy újabb csatlakozott… Mintha eddig nem lett volna elég, hogy minden egyes éjjel újraélhetek Jefferson közlegény halálát. Amikor arról kérdez, hogy hogyan értettem a dolgot, amit mondtam, azért egy rövid pillanatra elbizonytalanodok. Mennyit árulhatok el belőle? Valószínűleg ez a fickó is nyakig benne van a dologban, és akkor csak csúnyán leleplezném magam. Persze a legvalószínűbb, hogy nincs is semmi a háttérben, de azért nem árt óvatosnak lenni. Mindenesetre azt a keveset, amit tudok meg is oszthatnám vele akár. - Tudod, a kiképző őrmesterem mondta mindig, hogy soha az életben nem jutok el az ő rangjáig. Ha meg mégis, akkor majd megértem, hogy mit jelentenek az előérzetek. Valami olyasmit magyarázott, hogy amikor még majmokként ugrándoztunk a fákon kifejlődött bennünk egyfajta érzékelő rendszer, amely a veszélyre és a ragadozókra hivatott figyelmeztetni bennünket. – Elhallgatok és az arcát figyelem, de semmi különösebb érzelmet nem látok rajta egyelőre. – Tudod, azután ténylegesen őrmester lettem és megtanultam bízni a megérzéseimben. Nem voltam jó vezető, de az, hogy öt ember élete volt a kezemben arra késztetett, hogy megbízzak a megérzéseimben és azok sosem vezettek tévútra. Azután idejöttem, és Jacob Hell eladta nekem azt az ótvar házat, amit kipofoztam és kocsmát akarok nyitni benne. Nos, ott és akkor éreztem meg először, hogy valami rohadtul nincs rendben. Minden szőrszálam az égnek állt, futni, rohanni akartam. Bár betudtam annak, hogy az az alak nem volt túl barátságos és bizalomgerjesztő. Azután jött a Dorothy nevű hölgy, és az már igazán érdekes volt. Egyik alkalommal sem voltam közvetlen veszélyben, márpedig ha azt leszámítjuk, akkor csak és kizárólag a ragadozók maradnak, nem igaz? Azt már nem teszem hozzá, hogy ugyanaz a késztetés most is jelen van. Pedig Dotty és Ash is normálisoknak és kedves alakoknak tűntek. Ash ráadásul segíteni is akar nekem, a fenébe is! - Határozottan előrehaladott stádium, hiszen látja: egyetlen hónapom van, hogy kitaláljak valamit. Bármilyen segítséget megköszönnék, Ash, mert már nem tudom, hogy mit csináljak. Megesküdtem neki, hogy ha kell a világ legvégéig is lemegyek, vagy szembeszállok az ördöggel, de kezdek kifutni a lehetőségekből az Ördög meg nem akar megmutatkozni, hogy kinyírhassam a gyógymódért.
A kirohanását elengedem a fülem mellett. Látom rajta, hogy nem a rosszindulat mondatja vele. Plusz kaptam már ezerszer rosszabbakat is. Volt idő megedződni New Yorkba, amikor szarba se vettek. Szándékosan érzelemmentes kifejezést erőltetek az arcomra. Nem szeretném ha azt hinné, hogy ezért megharagszom rá. A mosoly pedig ebben az esetben igazán furcsán jönne ki. Ilyenkor nem igazán szeretem, hogy ennyire elidegenedtem a többségi társadalomtól. Már néha az is nehezemre esik, hogy a saját barátaim reakcióit meghatározzam. De ebből a srácból csak a feszültséget és az aggódást tudom leszűrni. Arra pedig még egy autista, háromlábú béka is képes lenne. -Igen, ebben igaza volt. Evolúciósan bizonyítani tudjuk ezt a tényt. Ettől van az, hogy megérezzük, ha valaki figyel minket. Vagy például akkor is tudjuk, hogy mikor szabad lelépni az úttestre ha nem is figyelünk oda. Hmm...szóval katona volt. Nem tűnt ennyire...fegyelmezettnek. Azt hittem valami zenekar gitárosa, vagy hasonló. Tovább hallgatva a mondandóját egyre jobban felkelti az érdeklődésemet. Még egy farkast megemlít. Dorothyt. A neve hallatára nyomban felcsillan a szemem. -Szóval, ismered Dorothy Caine-t is? Persze, nem feltétlenül ugyan arra gondolunk. Bár, nem hiszem, hogy túl sok ilyen nevű művész lenne a városban. Már pedig akkor a nagyon beletenyereltél a közepébe, barátom. Tényleg lehet valami érzéke ehhez. Lehet, hogy Castor figyelmébe kéne ajánlanom. Bár, előbb nekem kéne zöldágra vergődni vele kapcsolatban. -Mhm...Jacob elég szokatlan figura...de a maga módján igen rendes ember. Hmm...de igazán érdekes jelenség amit leírsz. Szerintem ez a költözésnek és az új helynek tudható be...vagy a katona múltadnak. Nem szívesen hazudok neki, de valahogy félre kell vezetnem. Már épp vissza is terelném a témát az eredeti problémára, amikor megteszi ezt ő, helyettem. Kimondottan hálás vagyok ezért. Teljesen komoly arccal tekintek rá és a szám csak az igazságot mondja. -Minden tudásommal segíteni fogok nektek. Na jó, még sem a teljes igazságot. Azt még hozzátehetném, hogy én ismerek egy pár olyan alakot, akik felvehetnék a versenyt az ördöggel. De nem hiszem, hogy túlzottan örülne a bemutatásnak. Újra ráteszem a kezem a vállára és barátságosan megszorítom.
Örülök, hogy nem sikerült megbántanom a fickót. Igazán kedves és jófej alak, aki segíteni akar nekem, márpedig akkor talán nem kellene úgy viselkednem, mint valami parasztnak. Bár a kifejezéstelen arcából akár azt is leszűrhetném, hogy mélyen belül sikerült megbántanom, csak nem igazán mutatja ki, mert belé azért még szorult némi jóérzés, ami belőlem úgy tűnik, hogy ma hiányzik. A kérdése, melyben a festő csaj iránt érdeklődik ténylegesen meglep. Tessék, sejtettem én, hogy valami bűzlik ezen a helyen, és most kaptam meg rá a tökéletes bizonyítékot. - Festményeket adott el nekem a kocsmám falára, amiket majd megnyitó után kiteszek. – Reményeim szerint sikerül egy kissé elaltatnom a gyanakvását. Ingoványos talajon járunk, amin akár egyetlen rossz lépés is a pusztulásba vezethet. – Persze, lehetséges, hogy a katonai múltam volt a dolog oka, főleg azért, mert nem úgy hagytam ott, hogy szépen nyugdíjba vonultam, hanem megvoltak a magam okai. – Ismét elhallgatok, ahogy végigfut az elmémen Jefferson közlegény halálának képsora, a húsköd, mely befedett minket pillanatokkal a fiatal kölyök halála után. Mert még kölyök volt, tizennyolc éves srác, akinek otthon lenne a helye csajokat hajkurászva és baseballt játszva, nem Afganisztánban fegyverrel a kezében. Sosem fogom elfelejteni, sem a levelet, amit meg kellett írnom a szüleinek. A helyez az, hogy a fiuk nem hősi halált halt csapattársai életét védelmezve. Zokogott, könyörgött és összeszarta magát egy aknán álldogálva. Ez után ki lenne képes folytatni? - Hálás vagyok ezért – mondom, amikor azt mondja, hogy segíteni fog nekem. Még az is jólesik, hogy megszorítja a vállam. A fenébe is, félre az összes rohadt gyanakvással! Ha képesek leszünk megmenteni Lily életét, akkor nem érdekel semmi sem. Ha győzelmet aratunk a halál fölött, akkor kit érdekelne néhány nyomorult titok? Magukkal vihetik a sírba, engem már egyáltalán nem érdekel. – Te, van kedved átugrani hozzánk? Mármint a kocsmába. Kényelemesebb körülmények között beszélhetnénk minderről, ráadásul privátban, mert valamiért nem vonz, hogy ennyi ember előtt teregessem ki életem történetét. Ráadásul teljesen biztos vagyok benne, hogy neked is vannak gondjaid, amiknek a megoldásában segíthetnék, hálából, amiét te a nyakadba veszed az én terhemet is. - Az ötlet hirtelen jött, de a fenébe is, jól is esne msot egy ital!
Még jó pár másodpercig csak Dorothy neve cseng a fülemben. Még a bennem lakozó lény is abbahagyja egy kicsit a szünet nélküli mormogását. Nem tudom még, hogy vele kapcsolatban mi legyen a következő lépésem. De az igaz, hogy nem kicsit tett rám jó benyomást. Hmm...ha Paul így folytatja, akkor egy olyan farkassal is összehozhatja a sors, aki nem olyan kedves kis jószág mint mi. Ebből lehet még tényleg nagy baja. De, végül is...ez lehet csak véletlen is. -Igen, azt gondoltam, hogy nem szokványosan jöttél el tőlük. Nem pont úgy nézel ki mint egy átlagos veterán. Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett vele. Valószínűleg ez sem lehetett túl kellemes élmény. De, aki katonának megy, az számítson az ilyen helyzetekre. Sosem voltam túlzottan kibékülve a hadsereggel. Az ehhez hasonló erőszakszervezetek teszik tönkre a világot. De ezt inkább nem említem meg neki...tapasztalataim szerint az ilyen katonaféleségeket ez igazán érzékenyen szokta érinteni. Hazaárulás, vagy miről zagyváltak nekem a múltban. Hmm...kíváncsi vagyok, én hogy álltam volna meg a helyem. Van egy olyan érzésem, nem lettem volna a kiképzők kedvence. -Még ne légy! Majd, csak akkor ha tudok érdemben is segíteni. Mondom neki félmosollyal. Mert tényleg nem tudom, hogy mennyire lehetek a hasznára. Egy kicsit jobban rákoncentrálok az érzéseire. Már egy kicsit enyhült a benne lévő feszültség irányomban, de a bizalmatlanság morzsácskáit még mindig felfedezem benne. Amikor felajánlja, hogy menjünk el a kocsmájába ténylegesen meglepődök. A farkasom viszont ismét elunja magát és Dotty-ról visszatér a logikai sorok folyamatos dörmögésére. -Öhmm...persze, mehetünk. És megértem, én sem szeretem kitálalni a dolgaimat, főleg nem nagyvilágnak. Jelentem ki és várom, hogy vezessen a hely felé. Hát igen, a héten már másodszorra megyek valami lebujba. Bár, inkább nem ítélek előle. A múltkori emléke eléggé beleégett a fejembe. Olyat soha többé...
Annyit azért észreveszek, hogy Dorothy nevének említése nagy hatással volt rá. Hát, azt hiszem talán mégsem csak a képzeletem játszott velem, amikor úgy gondoltam, közük van egymáshoz. Végül csak nem tud uralkodni magát az ember fia, nem igaz? - Miért, mit vártál egy átlagos veterántól? Műlábat, esetleg égési sérüléseket? Esetleg U.S.A. Forever feliratú pólót? Nem azért álltam katonának, mert szeretem a háborút, vagy mert húdenagyon imádnám ezt az országot. Sőt, ami azt illeti, elítélem, amit tesz! De nem volt más választásom. Minden éjjel arra gondolok, hogy ha tanultam volna rendesen, akkor talán nem kellett átélnem mindent, ami történt velem, de ezen bánkódni már késő, nem igaz? – kérdezem. Zavar, hogy sztereotipizálta a katonákat. A társaim többsége a megélhetésért volt a seregben, a maradék nagyobbik része meg azért, mert élvezte a pusztítást, a szabad rombolást. Csak keveseket fűtött az igazi hazaszeretet. Talán ez a baj ezzel a nyomorult országgal… Mikor azt mondja, hogy menjünk át hozzám, bólintok és elindulok a kijárat felé, amerre a kocsit hagytam. - Persze, nem leitatni akarlak – mondom, miközben mutatom az utat a parkoló felé. – Csak egész egyszerűen kényelmesebb lesz ott megbeszélni a részleteket. Ha mákunk van, akkor még a betegre is vethetsz egy pillantást.
Eléggé megdöbbent a kirohanása. Sőt, ez nem is kifejezés rá. Arcomra kiül a meglepetés és még egy lépést is hátrálok. Majdnem belegyalogolok egy kis lágyszárú csoportosulásba, amit az ösvény másik oldalára ültettek. Kissé bosszankodva odafordulok, majd enyhén zavartan megigazítom barna kabátom ujját és visszafordulok Paul felé. -Az igazat megvallva valóban így képzelem el a veteránok többségét. De sajnálom nem akartalak megsérteni. Hmm...tulajdonképpen még nincs késő. Az egyetem igazán jó oktatási struktúrával rendelkezik. Ha érzel rá egy kis affinitást, akkor csak azt tudom javasolni, hogy iratkozz be! A mondat elején komoly, kissé már sajnáló a hangnemem. De a végére valami furcsa kis lelkesedés költözött bele, ami az igazi fanatikusok sajátja szokott lenni. Igen, talán büszkén mondhatom, hogy én a tanulás megszállottja vagyok. Ha akad rá lehetőségem, akkor a környezetemben lévőket is erre ösztönzöm. -Oh, pedig azt nem lenne nehéz. De köszönöm, a közeljövőben nem szeretném megint átélni ezt a "remek" elfoglaltságot. Elég volt egy napon keresztül kínlódni utána. Csöpögök az iróniától. Hmm...ezt én mondtam volna? Általában még csak fel sem ismerem, ha valaki a környezetemben használja. Mi a fene van veled O'connor? -Remek! Akkor már biztos többet fogok tudni mondani, főleg ha a leleteit is megnézhetem. De ahogy már említettem nem vagyok orvos. Messze nem tudok annyit mint egy átlagos medikus, egy szakorvossal pedig össze sem mérném magam. Követem kifelé a botanikus kertből. Fejemmel még visszatekintek. Nem gondoltam volna, hogy így fog zárulni a délutánom.
- Bocs, nem akartam támadó lenni – mondom, ahogy meglátom, hogy hátrál. – És nem sikerült megsértened. Ahhoz ennél azért többre van szükséged. Az egyetemmel kapcsolatban meg: az érettségig sem jutottam el soha. Föl-alá költöztünk az államokban, esélyem sem volt, rendesen megtanulni valamit. Egyébként biztosan nem lenne rossz, meg talán képes is lennék rá, de nem mostanában… Érzem a hangján, hogy imád másokat buzdítani arra, hogy járjanak egyetemre. Élő-lélegző reklám a srác, de sebaj… Igazából a toborzókkal sem volt semmi bajom. Nem ígértek semmi olyat, amit ne kaptam volna meg a seregben. Igaz, egy kicsit túlontúl sokat is kaptam, az volt a probléma. Valahogy elfelejtették megemlíteni, hogy párévente lehet ember-fürdőt is venni. Valahogy az nem igazán jött be… - Akkor bizony te csak alkoholmenteset kapsz – vigyorgok rá, csak hogy tudja: poénkodok. Igazából olyat kap, amilyet akar, de hogy annyi piát nem adok neki, mint a múltkor Dottynak, az hétszentség. Egy olyan túrát nem sírok vissza, mint amin ott keresztülmentem. Istenem, hogyan engedhettem, hogy annyira részegen elvigyen a patak partjára? Én sem voltam normális… - Remélem, hogy otthon lesz – mondom, miközben kinyitom a kocsi ajtaját és beszállok. A kocsi könnyedén indul, én pedig mielőtt bepöccinteném a rádiót gyorsan megkérdezem. – Hogyan állsz a metálzenével? – Mielőtt válaszolhatna már be is indul a Hammerfall Restless Soulja, csak tudnám, hogy mitől. Hiperérzékeny ez a kütyü… Gyorsan halkabbra veszem és úgy várom a választ.
-Semmi gond, csak félreértés volt. Mondom kis mosollyal. Örülök, hogy őt is nehéz a padlóra küldeni, csupán a szavak erejével. Mindannyian mások vagyunk, nekem úgy is ment a tanulás, hogy utaztam. Bár, azok az évek nem voltak épp a kedvenceim. Csak úgy magamban megborzongok. -Köszönöm. Nem szeretném, hogy még egyszer valaki más hurcibáljon haza. Szintén vigyorgok. Mondjuk, valószínűleg Castornak sem nyerné el a tetszését. Bár...amennyi alkoholt ő már magába döntött ezalatt a röpke pár száz év alatt...talán még David Hasselhoff is megirigyelhetné. Követem őt az autójáig és beszállok az utas oldali ülésbe. Fészkelődöm egy keveset. Nem vagyok oda a motorizált járművekért. Furcsa, ez inkább az idősebb farkasokra jellemző. De engem valahogy mindig is nyugtalanított ez a fajta kiszolgáltatottság. Felhangzik a zene. Egy pillanatra még az ütő is megáll bennem. Nem számítottam rá, hogy ilyen muzsikával fogok találkozni. Kissé zavarodottan válaszolok a kérdésére. -Áh, tulajdonképpen semmi bajom vele. Bár nem éppen ezt szoktam meg. Az igazat megvallva nem is hallgatok annyira zenét. Csak elvonná a figyelmemet. Beindul a motor és már suhanunk is Paul kocsmája felé.
Ha már túrázni nem szeretnek a tanítványaim, akkor legalább a botanikus kertbe kihurcolom őket. Ma itt tartottam az órát, ami felért egy nyílt helyi zárthelyivel, mert igazából én csak mutogattam. Rámutattam egy növényre, aztán egy diákra, és hallani akartam mindent, amit arról a szerencsétlen "gazról" tudni lehet. Ha az első embernek nem ment, akkor egy következő kapta a lehetőséget, hogy kiegészítse a feleletet, és csak akkor szólaltam meg, ha végképp senki nem tudott már semmit hozzáfűzni, és még lett volna mit elmondani az adott növényfajról. De ha nekem meg kellett szólalnom, az azt jelentette, hogy az adott növényre később újra rá fogok kérdezni. Mikor erre rájöttek, már igen buzgó jegyzetelés indult meg. Aki háromszor felsült, annak adtam egy időpontot egy következő órára, ugyanitt. A csapat úgy tántorgott ki az ösvényről az óra végén, mint akiket kifacsartak. Én még maradtam, mert akartam pár fotót készíteni a jegyzethez, amit a tanulóim rendelkezésére bocsátok.
Két napja már, hogy a két farkas meghalt a kezünk által, de még mindig nem tudtam feldolgozni a tettünket és a vele járó következményeket. Ha erre valaki rájön... Minimum mindannyiunkat megölnek, vagy rosszabb. Bele sem merek gondolni, Logannal órákig tartó vitába bonyolódtam azt illetően, hogy minél hamarabb kotródjunk el a városból, de akárhogy is, mindig az lett a vége, hogy folytatnunk kell, amit elkezdtünk. Lassan sétáltam az ösvényen, és próbáltam a körülvevő gyönyörű környezetre koncentrálni, de minduntalan betolakodtak a frusztráló, nyomasztó gondolatok. Eléggé elveszthettem az időérzékemet, mert mikor az órámra pillantottam észleltem csak, hogy több, mint két órája bolyongok céltalanul. Semmi értelme ennek a téblábolásnak. Visszafordultam, de nem telt el túl sok idő, mikor megéreztem valamit. Jobban mondva valakit. Fiatalabb farkas volt, és szintén magányosan. Talán itt az ideje, hogy elkezdjek ismerkedni a helyiekkel, a Logan által kirótt teendőkről már nem is beszélve. Egészen addig közelítettem felé, mígnem látótávolságon belül került. - Üdv - biccentettem egy barátságos mosoly kíséretében. Nem akartam tolakodó lenni, így egyenlőre tovább folytattam a céltalankodást. Elbátortalanítottak az emlékek, hisz olyan magabiztosan közelítettük meg legutóbb a két farkast, és mi lett belőle. Most még csak egy ismerkedési periódust sem vagyok képes akadálytalanul venni. Össze kell szednem magam.
Mikor megérzem a másik farkas jelenlétét, bosszúsan fújok egyet. Nem igaz, hogy mindenhol ott vannak! Lépni nem lehet tőlük! Felpillantok a nőre, de nem tud meghatni a barátságos mosoly. Amúgy is érzem, hogy nem igazán őszinte. - Üdv Úgy döntök, hogy inkább a fényképezésnek szánom az időmet és a figyelmemet. Persze, ha akar tőlem valamit, úgyse fog békén hagyni. Mért nem jó nekik a hegyekben? Tudom, tudom, mi vagyunk az újak, a betolakodók, de hát igazán el lehetne férni ebben a városban békében is. Ha még élne az egyezmény, akkor nekem elvileg most távoznom kellene, hiszen minden városi területen az marad, aki az erősebb. De Castor már ezt felrúgta, szóval akár maradhatok is. Csak nem fog megenni ennyi ember között ...
A férfi nem tűnik túl kommunikatívnak, és nincs túlságosan elragadtatva a jelenlétemtől, de ezen meg sem lepődök. Talán az ellenséget látja bennem, ki tudja. Kiderítettünk már néhány dolgot az itteni helyzetről, és a két falka közti ellenségeskedés nem túl biztató. Egyáltalán nem örülök neki, hogy itt maradunk, sokkal békésebb helyet is választhattunk volna ennél. Vettem egy mély levegőt, és tettem felé néhány óvatos lépést, miközben a ténykedését figyeltem. - Nagyon gyönyörű ez a hely. Elveszetten túrtam a hajamba. Bevezetésnek ez elég gyengére sikerült, és nem is vártam rá semmiféle választ, így hát folytattam: - Pár napja érkeztem a városba. Jó néhány éve már, hogy utoljára itt jártam, de ezt a helyet akkor nem sikerült felfedeznem. Ha eddigi távolságtartása abból eredt, hogy az ellenséget látta benne, akkor remélhetőleg ezzel megszűntettem a gyanakvását. Tettem felé még néhány lépést.
Oppá, oppá ... nocsak, nocsak ... Lehet, hogy kissé túlreagáltam a helyzetet? Ha ő nem őslakos, hanem egy kóbor farkas, akit esetleg a sorainkba csábíthatunk, akkor nehogy már az én pokróc modorom riassza el! Még a végén beáll a hegyiekhez .... Leeresztem a gépet, és feléje fordulok. - Elnézést, nagyon belemerültem a fényképezésbe. Igen, valóban gyönyörű a hely. S főleg a hosszú tél után jó látni a virágokat. Megkérdezhetem mikor volt az a jó néhány éve? Azt már nem merem így hirtelen megkérdezni, hogy akkor vajon falkában is volt-e, de ha nem találta meg a botanikus kertet, akkor azért olyan sokáig nem időzhetett itt.
Pár rövid mondat, és mennyire megváltozott a hozzáállása... Igazam lehetett, eddig az ellenséget látta bennem, most pedig valószínűleg a falkanélküli, idős vérfarkast. Persze ez nekem csak hasznomra válhat. - Semmi gond. Talán a munkájához kötődik a fotózás, vagy egyszerűen csak hobbi? A férfi ártalmatlannak tűnt, és első látásra szimpatikusnak is, hiszen aki a virágokat szereti, rossz ember nem lehet. Bár ezt a mondást még nem ültettem át vérfarkasokra. - Inkább évtizedeket mondanék, mint éveket - válaszoltam megfontoltan. - Régen volt, és inkább afféle átutazóban tűntem itt fel, csupán pár napot töltöttem itt az édesapámnál. Furcsa belegondolni, hogy az apám mennyi ideig itt élt, és mégsem volt tagja a helyi falkának. Bár ki tudja mik történtek az évek során, de amennyire én tudtam, a magányos, önző életébe nem fért volna bele egy falka. - És ön régóta él itt? - Dobom vissza végül a labdát. - Nem egészen vagyok még tisztába az itteni helyzettel. Nem tűnik éppen barátságos helynek.
Kezdőlap
