Eldugott kis pad az ösvény mentén vagy hosszú, fából készült asztal padokkal és fedett tetővel ellátva, árnyékul és ülőhelyül szolgálva a megfáradtaknak...

- Huhh, hát ez egyáltalán nem hangzik túl bíztatóan - húztam el a számat a tűzhangyákkal való találkozását hallva. Elég sok mindent átéltem már eddigi életem során, kaptam bőven, most mégis megborzongok a gondolattól, hogy ilyen is létezik. Pusztán hangyák miatt. Félelmetes. Vagy talán csak azért zavar ennyire, mert Lilivel történt, fogalmam sincsen. - Nem szeretnék velük találkozni - még meg is rázom magam kissé, rájátszva a dologra, aztán apró pimasz félmosolyra húzódik szám, milyen érdekes volna egy olyan Harcos, aki éppen az ilyen hangyáktól retteg.
Csak figyelem a vonásait, a reakcióját, amit a szavaimmal váltok ki belőle, haloványan görbül felfelé szám. A mi kapcsolatunk valóban teljes mértékben különös, szinte már megmagyarázhatatlan, hiszen még én magam sem tudom a megoldást arra, hogy ez egyáltalán hogyan alakulhatott ki kettőnk között. Eleinte sokat töprengtem rajta, de idővel elmúlt ez a dolog is, hiszen képtelen voltam megfejteni. Talán jobb nem is firtatni a dolgot, mert nekem teljes mértékben megfelel így, nem kellenek a válaszok. Valahol mélyen talán teljes mértékben tisztában vagyok vele magam is, csak nem szeretném beismerni. Olyan közel került hozzám, amiről még csak álmodni sem mertem volna azok után, amiken a találkozásunk előtt átmentem. Mégis így alakult. Mert minden bizonnyal így kellett lennie.
- Nem is kell, hogy árts másoknak - ezúttal sem történt meg, igaz? Az elmondása szerint inkább a halált választotta, minthogy akár csak megölje.. azt a valamit. A saját hasonmását. Ráadásul gondolom senki sem mondta neki, hogy ártson másoknak. Tudom jól, hogy önszántából nem ártana másoknak, ahogyan azt is, hogy ha kell, akkor igenis képes rá. Hiszen első kézből tapasztaltam, hogy igenis erős és ha valaki olyanról van szó, aki fontos neki, akkor megteszi. Kétszer mentette meg az életemet, ez azért csak jelent valamit ilyen téren is, nem igaz?
- Pontosan így van. Ez a Darren gyerek nagyon jól mondta - bólogattam párat, simán legyerekezve valaki olyat, aki minden bizonnyal valami őskövületi felmenőm is lehetne, de hát ez már csak ilyen, kicsusszant a számon. - Te képes voltál áldozatot hozni, ő érte is, az az alak viszont kihasználta ezt és megtette. Azt hiszem nem kicsi a különbség kettőtök között - gyilkolni és áldozatot hozni is tudni kell, de talán a legfontosabb, hogy meglássuk a kettő közötti helyes egyensúlyt, hogy mikor melyiknek is van itt a helye és az ideje.
Először nem értem, miért nevet, még inkább ráncolom a homlokom és húzom összébb a szemeimet, amikor viszont megérinti az orrnyergem és végighúzza rajta az ujját, mint varázsütésre simulnak ki a vonásaim és én magam is elmosolyodom, hiába beszélünk komoly témáról, egy cseppnyi vidámság mindig elkél, hogy megkönnyítse a helyzetet és könnyebbé tegye a mondanivaló súlyát. Persze ettől függetlenül bőven elég néhány perc, hogy ismét ugyanúgy felgyűrődjön a bőr a homlokomon és a szemöldökeim között, de olyannyira berögzült mozdulat és szokás ez nálam, hogy szerintem senki nem volna képes leszoktatni erről.
- Persze, hogy tudom jól - kísértem bólintással szavaimat, majd egy rövidke kis időre, pár szívdobbanás erejéig elcsendesedtem, szinte látszódott az arcomon, ahogyan pörögnek odabent a kerekek. - Teljes mértékben el tudom képzelni, hogy félrevezetés volt. Nem sokat hallottam még erről az egész Vörös Holdas dologról, de mi van, ha konkrétan az volt a szándéka, hogy megtörjön titeket? Erős vagy, ezt tudom jól, a kétely azonban bárhol felütheti a fejét, ahol egy kevéske indok is van rá. Te képes voltál gondolkodni és mérlegelni, szerintem ez sokkal fontosabb, minthogy végezz valakivel csak azért, hogy neked jobb lehessen - ismét ráncolom a homlokomat, próbálom elképzelni, próbálom megfejteni ezt az egészet, de akárhogyan mászok bele, akárhonnan közelítek, akkor is van egy furcsa hiányérzetem, valami egészen aprócska motoszkálás a gyomromban. Kizárom, nem szeretnék vele foglalkozni, mert félek, hogyha megpróbálnám kicsomagolni és előtérbe helyezni, annak egyáltalán nem lenne jó vége.
Fogalmam sincsen, hogy én képes volnék-e egy ekkora áldozatot meghozni, mint amit Lili tett, minden esetre mérhetetlenül büszke vagyok rá és csodálom is mindazért, amit véghez vitt. Ha engem kérdeztek, szerintem nála alkalmasabb Anernerkje nem is lehetne a falkának.
Csupán bólintok a szavaira, valóban nem meglepő egy ilyen dolog, hiszen ha tényleg mindent tudott Liliről, akkor miért is hökkenek meg azon, hogy tudta, miként fogom viselni ezt az egészet? Nem szeretnék belegondolni, szeretnék erős maradni, mégis megosztani vele mindazt, ami keserű, ami fájdalmas. Mindazt, amit amúgy legszívesebben magamba temetnék, hogy soha senki ne tudjon róla.
Újabb bólintás, valóban sokkal egyszerűbb úgy gondolni erre az egészre, hogy csak pihent pár órát. Borzalmas pár óra volt és ráadásul én csak akkor tudtam meg az egészet, amikor befutott az egyetemre a hír, hogy ennyi farkas életét veszítette. Volt mit tennem, szükség volt rám is, talán ez is segített, hogy ne süppedjek bele ebbe az egészbe, csak akkor hagyva felszínre törni kissé a dolgokat, amikor ott álltam és néztem Őt. Lehunyom egy pillanatra a szemem, akármennyire is szeretném kitörölni elmémből a képet, tudom jól, hogy nem lesz egyszerű. Helyette próbálok inkább a kellemes dolgokra koncentrálni, bár elszomorító a tény, hogy a rengeteg rémálmom mellé most már ez is be fogja fészkelni magát.
Az ölelése jól esik, belefúrom az arcom a hajába, beszívom az illatát, mert jól esik, mert szükségem van rá, mert soha nem tudhatjuk, mikor űz velünk ismét ilyen tréfát a sors… Ki szeretném élvezni minden egyes pillanatát, éppen ezért hagyom magam feloldódni az érzésben, a karjaiban és meglehet, hosszabbra nyúlik, mint az elvárható, vagy megszokott volna, de kettőnk között mi az, ami ne volna különös?
- Rendben - hozzáfűzném még azt is, hogy megpróbálok nem aggódni és tudatosítani, hogy valóban itt van, de annyira nehéz. Most pedig lehetek gyenge, előtte nincsenek titkaim.
- Megmutatod? - célzok ezzel a sebhelyére, fogalmam sincsen, miért is érdekel ez engem annyira, de szeretném látni, annyi furcsaság történt most velünk, hogy már semmiben sem vagyok igazán biztos. Kíváncsiság fészkeli be magát az elmémbe ezzel egy időben. - Előttem nem kell takargatnod, ugye tudod? - keresem a tekintetét, tudom jól, hogyha kimozdul, akkor érdemes eltakarni, de itt senki nem látja rajtam kívül, engem pedig nem zavar, előlem valóban nem kell elrejtenie.
- Még nem is meséltem el, hogy miért tűntem el olyan hirtelen a Fesztiválról - szólalok meg kis idő és pár falat szendvics eltüntetése után. A fesztivál.. milyen kis jelentéktelennek tűnik a közelmúlt történései után, mégis szeretném, ha tudna róla, szeretném vele megosztani mindazt, ami velem történt. Azt meséltem neki, hogy a húgom itt van, de arról még nem tud, miként is esett meg az első találkozásunk. - Összefutottam a húgommal - fordítom el a tekintetem róla, mintha csak szégyellném a dolgot. Azt pedig minden bizonnyal nem is kell túlmagyaráznom, hogyha egy viszontlátás képes volt kiváltani a sietős távozásomat, akkor minden bizonnyal nem sikerült túl fényesen.

- Én? Ugyan! - feleltem nevetős hangon, amikor hallottam a szavait és finom meglökte a vállam. Természetesen ebbe is belemozdultam kicsit, hogy úgy tűnjön, nagyobbat taszított rajtam, de csak játszadoztam. A következő megjegyzését hallva szélesre húzódott a szám, az újabb lökésnél pedig képtelen voltam megállni, hogy ezúttal is elbohóckodjam. Eldőltem, mintha csak olyan erősen dőlt volna nekem, de persze ahogy a pokrócot értem, máris nevettem.
- Tudhatnád jól, hogy az őrültek nem szeretik, ha felborogatják őket - válaszoltam továbbra is nevetve, miközben feltápászkodtam, ezúttal is túljátszva kicsit a dolgot, tekintetemben huncutság csillogott, jókedvű voltam és valami megfoghatatlan könnyedség lengett körbe. Senki más mellett nem tudom úgy elengedni magam, mint Lili mellett. Nem is értem igazándiból ezt az egészet, de válaszokat soha nem kutattam, valószínűleg több évtizeddel ezelőttre nyúlna amúgy is vissza a dolog, nem akartam háborgatni. Inkább elfogadtam, hogy a társaságában jól érzem magam, a többi pedig nem érdekel.
- Te jó ég.. ez komoly? - fagyott le egy pillanat alatt a mosolyom, hogy riadt tekintettel nézzek rá. - Ugye figyelmeztetted, hogy nem szeretem, ha ölelgetnek? - húztam el a számat, mert ha ez a Darren gyerek tényleg megcsinálja, akkor én.. akkor én nem tudom, mit csinálok. Persze nyilván nem leszek kegyetlen vele, hiszen mégiscsak Lili barátja, de engem akkor se ölelgessen senki fia borja farkasa.
- Nézd… ami történt, az megtörtént, változtatni már nem lehet rajta, igaz? - pillantottam rá, arcomon féloldalas mosoly csücsült. - Nem szabad most már erre gondolni, mert csak az számít, hogy itt vagy. Nem hagytál minket magunkra - ezúttal a felkarjára siklik a tenyerem, hogy egyszer simítsak rajta végig lassan, kedvesen, tudatva vele, hogy igenis itt vagyok és nem megyek sehova. Nem azt mondom neki, hogy felejtsen el mindent, hiszen egyrészt lehetetlen volna, másrészt pedig olyan csoda történt vele, velük, ami eszméletlen. Csak azt szeretném, ha erre az egyre nem gondolna, hogy ránk is kellett volna gondolnia. Semmi nem változik, ha emiatt ostorozza magát.
- Nem kell egyedül végigcsinálnod ezt, ugye tudod? Ott van a falkád, itt vagyok én.. - jegyzem meg csendesen, ahogyan a vonásait figyelem, miként hátradől a pokrócon. Tudom, hogy nehéz erősnek maradni, nem egyszer volt nekem is ilyenben részem, egyedül piszok nehéz. Én a legtöbb esetben így néztem szembe mindennel, egészen addig, amíg meg nem jelent az életemben. Nem tudom, hogy milyen falkában élni, hiszen nem vagyok farkas, de ők összetartanak, nem igaz? Rájuk mindig lehet számítani. Ahogyan rám is. Együtt sokkal könnyebb.
- Időbe telik, amíg rendbe jössz, de sikerülni fog, tudom jól - mosolyodom el haloványan, kedvesen, biztatóan. Talpra fog állni, egészen biztos vagyok benne, hiszen eddig mindig ezt tettük. Ha más nem, én fogom talpra rángatni, ahogyan azt ő is tette velem, de erős nő, menni fog neki. Lehet, hogy nem egyik napról a másikra, hiszen ez nem olyan könnyű, de akkor is sikerülni fog.
- Ó, ha tudnád, hogy én hányszor éreztem ezt! - csóválom meg a fejem - Jajj, várjunk, milyen buta vagyok! Hiszen tudod! És itt vagyok? Igen. Megváltoztam? Igen. De attól még ugyanaz az ember vagyok, ahogyan te is. Lehet, hogy most elbuktál, de kérdem én, mi ez ahhoz a rengeteg mindenhez képest, amit véghez vittél? Amit még véghez fogsz vinni? - kúszik feljebb a szemöldököm, nem megfedni akarom, csak kicsit másik oldalról rávilágítani a dologra. - A bukások az életünk velejárói, már csak az a kérdés, hogy hagyod-e, hogy legyűrjön, vagy inkább erőt merítesz belőle - nyúltam ismét a kezéért, hogy megszorítsam, ha ki nem is mondom még egyszer, akkor is tisztában legyen azzal, hogy itt vagyok. Történjék bármi, rám mindig számíthat.
Ilyen az ölelésünk is, nekem nem igazán van más, akire számíthatok, akibe kapaszkodhatok. Pontosan ezért élvezem ki ezt a pillanatot is, itt vagyok neki, ő is ugyanúgy kapaszkodhat belém, mint ahogyan én is belé. Pillanatnyi béke, most nincs fájdalom, mint nincsenek terhek, mik lehúznának minket. Most csak mi vagyunk ketten. Nem foglalkozom olyasmivel, hogy hosszabb ideig tart a dolog, mint az átlagos, a mi esetünkben semmi sem átlagos, így egyáltalán nem meglepő ez sem. Egy cseppet sem bánom…
- Csodálatos… - alig több suttogásnál a szavam, ahogyan megpillantom a sebhelyét, ha nem tiltakozik, akkor egyik kezem hüvelykujjával szándékozom végigsimítani, szinte alig érve a gyógyuló bőrhöz. Nem konkrétan a seb, mi annyira tetszik, hanem ez az egész, maga a helyzet, az, hogy itt ül mellettem, hogy érzem a bőröm alatt az övének melegségét, hogy hallom a hangját, látom mosolyogni annak ellenére, hogy jó néhány napja még ott álltam.. ott álltam fölötte.
- Elrepítette az egyik sátrat… - húzom el a számat, így utólag visszagondolva azért elég szar érzés, hogy sikerült annyira feldühítenem, hogy ez bekövetkezhessen. Will sem örült neki túlzottan, pláne úgy, hogy én, mint újonc, egyből ilyen dolgokba keveredem.
- Igen, tudja - sóhajtok és most rajtam a sor, hogy megadjam magam a gravitációnak és hátradőljek, elterülve így a pokrócon. Mennyivel egyszerűbb volna elmenekülni minden elől, bele a csillagokba.. Azt hiszem jó, hogy esti időpontot választottam, nem tudom, hova „rohannék”, ha nem lennének csillagok az égen. - És nem igazán örült a dolognak - hogy is örült volna? Ő teljesen más Casimir-t ismert, mint én, neki sokkal többet jelentett, mint nekem.
- El fogom égetni a leveleket - megmutatni neki sem mutattam meg őket, de tud a létezésükről és nagyjából arról is, hogy mi áll bennünk. Az pedig, hogy elégetem őket, egyértelműen azt jelzi, hogy vége, nem fogom törni magam tovább azért, hogy visszakapjam a húgomat. Több évtizeden át hajszoltam a hímet és őt is, nem futhatok örökké utána. Bármennyire is fáj, sajnos így van.
- Hoztam ám amúgy sütit is! - szólalok meg, miután úgy érzem, lezártnak tekinthetjük a húgomat érintő témát. Felülök, hogy előtúrjam a dobozt a táskából, egyszerű, boltban vásárolt linzer, vagy mi a fene, eddig sajnos nem terjed a főzőtudományom. A szendvicseket képes voltam elkészíteni, de szerintem mindenki rosszul járt volna, ha sütni is én magam próbálok. Újabb kortyot iszok a kakaómból és mivel ez a bögrém kiürülésével jár együtt, töltök hát és ha Lili kér, akkor neki is.

- Oké, akkor legalább a figyelmeztetés megvolt - innentől mosom kezeimet, ha netalán valami baleset történik vele, amikor megpróbál megölelni. Kissé kényelmetlenül kezdek ficeregni az öltáncot hallva, mert egyrészt alapjáraton nem tetszik, hogy öltáncolt Lilinek - nem, nem vagyok féltékeny -, másrészről pedig milyen dolog ez már? Már nem szimpi a hím, bocsi, haver, de ez van.
- Remélem legalább fejbe kólintottad azzal a széklábbal - kényelmetlenségem leplezendő mosoly szökik képemre, persze tudom, hogy Lil egyáltalán nem agresszív, ez az én reakcióm lett volna, de most nem is ez a cél, hanem az, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Nem bizony. Te már jól vagy, gondolom a többiek is szépen gyógyulgatnak, akik még nem tértek magukhoz, szóval minden rendben lesz, oké? A tragédián pedig már túl vagyunk, ne foglalkozz vele a kelleténél többet.
Van, akit jobban megvisel a dolog, van, aki csak szimplán jól leplezi. Ez már csak egy ilyen dolog.. Azt azonban mégsem mondhatom, hogy ne foglalkozzon ezzel az egésszel, mert igenis kell, hogy túl tudjon lépni, hogy minden érintett túl tudjon lépni, de mindennek van egy határa, ha többet foglalkozik vele a kelleténél, akkor az soha nem vezet jóra.
- Valóban nevetséges, már ne haragudj meg érte - húzom el a számat, mert ez tényleg az, néha mindenkinek szüksége van segítségre. - Amúgy pedig azt hiszem ez az önzetlen lelkek egyik fő tulajdonsága - ha kacsingatós típus lennék, most egészen biztosan megtűzném a szavaimat egy ilyen gesztussal, így azonban marad a kedves mosoly. Talán konkrétan kimondva még nem adtam a tudtára annyiszor, hogy itt vagyok, hozzám bármikor fordulhat, legyen bármiféle problémája, de azt hiszem nem is kell. Ez tipikusan egy olyan dolog, amit nem kell szavakba önteni ahhoz, hogy a másik tisztában legyen vele, mert anélkül is nagyon jól tudja.
- Akkor ezen fogunk munkálkodni, hogy ez mielőbb megtörténjen - mosolyodtam el ismét, ha rajtam múlik, akkor minden nap elviszem valahova, hogy kikapcsolódhasson kicsit, hogy ápolgassam a lelkét és neki is lehetősége legyen a mihamarabbi „regenerációra”. Mert véleményem szerint az ilyenek sokat segítenek, akármennyire is legyen vicces az, hogy pont én mondom ezt, aki egyáltalán nem vagyok túlságosan társasági lény, csak egyetlen olyan személy van, akinek a társaságában tényleg képes vagyok feloldódni, az a személy pedig történetesen itt ül mellettem.
- Rendbe fogsz jönni, tudom jól. Csak adj időt neki, magadnak - hányszor, de hányszor kellett már nekem is feltápászkodnom és összekanalaznom magam, mégis sikerült. Egyedül piszok nehéz, azt elismerem, ha van mellettünk támasz, sokkal egyszerűbb és Lilinek rengeteg mankója van, ha úgy nézzük. Itt vagyok én is, ott van a falkája. - És támaszkodj azokra, akik fontosak neked. Nem szégyen és nem is pofátlanság másoktól segítséget kérni - utalok még vissza az előbbi kijelentésére, mert habár tudom, hogy ő is tisztában van mindezzel, azért olykor nem árt, ha valaki más is kimondja hangosan.
- Ne haragudj, azt hiszem kicsit elragadtattam magam - a világért sem akartam lesokkolni, vagy a frászt hozni rá ezzel az egész sebhelyes dologgal, úgyhogy inkább visszahúzom a praclim és lapozzunk, jobb lesz.
- Kiborult a bili - vonom meg a vállam, mert igazság szerint várható volt. Az öt évenkénti találkozóink alkalmával mindig csak gyűlt a piszok, egymásnak halmoztuk fel, számítottam rá, hogy az utolsó lökés megteszi majd a hatását és lám, meg is tette.
- Igen. Igazság szerint elég szépen visszafogta magát, csak egyetlen pofont kaptam - többre számítottam, ezt nem tagadom egyetlen pillanatig sem. Anno én is tomboltam, minden egyes alkalommal, amikor elveszítettem valakit, érthető hát, hogy kiakadt. De senki nem sérült meg és tényleg én magam is egészen szépen megúsztam.
- Igen - bólintok határozottan - Teljes mértékben biztos vagyok benne, Lil. Annyit vártam, annyit mentem utána, mindenféle siker nélkül. Szerinted most miben lenne más? Csak jobban felidegesítjük egymást így, hogy sokkal többet látjuk egymást. Jobb lesz így… Amúgy is elég esélyt adtam már ennek a dolognak, ami nem megy, azt nem fogom erőltetni - fáj, persze, hogy fáj, mert lényem egy része még mindig görcsösen kapaszkodik és remél, míg a másik már beletörődött. De olykor sajnos muszáj nehéz lépéseket is meghozni, ez pedig kétség kívül az lesz. Valóban jobb lesz így mindenkinek.
- Valami lekváros linzer, vagy mi a fene. A kedves eladóhölgy azt mondta, ez a legjobb, úgyhogy ezt hoztam - persze, hogy ülök fel én is, de naná, hogy megelőz, ráadásul micsoda vetődéssel! Díjnyertes lenne, focicsapatba való, az tuti! Mindenesetre nem ellenkezem, had terpeszkedjen csak a combjaimon, én a magam részéről két kezemmel támaszkodom meg a hátam mögött a pokrócon.
- Oké - bólintok egyet értően és elfogadom, amikor felém nyújt egyet, de elég egyetlen harapás, hogy megnyúljon kissé a képem és lassabbá váljon az állkapcsom mozgása. - Tényleg te hozod legközelebb a sütit - csak azért is legyűröm az első falatot. - Egek, ha ez a legjobb, akkor milyen lehet a többi? - kiráz a hideg a gondolattól, de komolyan, azért persze megeszem azt az egyet, ha már beleharaptam, de hogy én többet nem kérek, az fix. - Nyugodtan itt hagyhatjuk a madaraknak eleségnek - célzok ezzel arra, hogy nehogy nekem csak azért egye meg, mert én hoztam és vettem meg, ami nem jó, az nem jó, kár palástolni. Inkább iszom rá még egy kis kakaót - jó sok kakaót -, hogy elnyomjam az ízét. Tompán puffan a bögre, én pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében dőlök ismét hátra.
- Ezt meg tudnám szokni… - jegyzem meg mosolyogva, miközben kezeimet a tarkóm alá csapom, hogy elkezdhessem végre tanulmányozni a csillagokat.
- Oda nézz! - húzom ki egyik kezem a fejem alól, hogy az égre bökhessek - Az ott úgy néz ki, mint egy elefánt. Mégiscsak vannak errefelé is elefántok - rajzolom körbe az általam meglátott forma körvonalait, habár fogalmam sincsen, hogy ő is látja-e ugyanazt, mint én, de a csillagles már csak ilyen, nem igaz?

A széklábas megjegyzésemre adott válaszát hallva röviden nevetek fel, mert nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy valóban nem egy túl agresszív típus, ebből a szempontból szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Na jó, azért én sem ütök már az első pillanatban, de azért van különbség kettőnk között, nem is kicsit.
- Oké, nem fogom fejbe verni, megígérem - nézek rá komolyan, bár tuti át fog látni a szitán, hiszen az, hogy nem verem fejbe semmivel, még nem jelenti azt, hogy nem csapok oda, ha tényleg megölel. Vagy nem dobom le magamról, mert ha tényleg megcsinálja, akkor elképzelhető, hogy én is rosszul reagálok, pláne, ha esetleg egy rossz pillanatban kap majd el. Meg ráadásul farkas. És hím. Túl sok ez így egyszerre.
A vérvonalas megjegyzését hallva magam is elmosolyodom és nem fűzök hát többet hozzá, hiszen próbálja elviccelni a helyzetet, így ez számomra olyan, hogy inkább hagyjuk, úgyhogy én magam sem erőltetem a dolgot.
- Nincs mit megköszönnöd - szelídül meg némileg az a görbület az arcomon, van olyan fontos számomra, hogy az ilyen dolgok természetesek legyenek és akarjak tenni azért, hogy neki jobb legyen és könnyebben túl tudjon lendülni ezen. Ez köztünk már csak így megy, attól a pillanattól kezdve, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva sikerült belopnia magát a szívembe.
- Az ostobaság azért igencsak tág fogalom - egy biztató mosollyal toldom meg a szavaimat, hiszen igazság szerint ez az egész nézőpont kérdése. Én például közel sem mondanám erre az egészre azt, hogy ostobaság volna, szerintem teljes mértékben jól kezeli ezt az egészet, aki erre azt mondja, hogy nem így kellene csinálni, na az az ostoba.
- Nem tudom, hogy lehetne ennél jobban viselni az ilyesmit - csóválom meg a fejem ezúttal én magam, ott a halovány görbület a szám sarkában, ahogyan megosztom vele, mit is gondolok erről az egészről. De ezt már úgyis elmondtam, nem egyszer, biztos vagyok benne, hogy tisztában van a véleményemmel.
- Ezzel a kijelentéssel nem vitatkozom - vigyorodom el - Bár azt nem tudom, te hogyan pofozol, de nem is szeretném kipróbálni - fűztem tovább a szálat kicsit, könnyebb volt így beszélni erről az egészről, ez a viccelődős dolog néha tényleg könnyebbé teszi ezt az egészet. Valóban egyszerűbb így visszagondolni a történtekre, jobban mondva inkább csak elterelni kicsit a figyelmemet, legalább egy picinyke időre, mert utána aztán elmondom, mi történt, az pedig már kellemetlen.
- Ezt pedig én köszönöm, tényleg, nagyon sokat jelent - keresem a tekintetét, hogy a kékekben ülő hálát is láthassa, mert hiába bizalmas a kapcsolatunk, hiába vagyunk fontosak egymásnak, azért fontosnak érzem, hogy olykor azért a másik tudtára adjuk, hogy mennyire sokat jelent nekünk ez az egész. Nekem legalábbis mindenképpen, pontosan ezért szeretném, ha tudná, hogy hálás vagyok neki. Tényleg. Valószínűleg nem tartanék itt, ha nem ismerném. Egyrészt mert kétszer megmentette már a hátsómat, másrészt pedig mert a lelkem is képes egyben tartani.
Egy cseppet sem zavar, hogy a lábaimra telepszik, a süti dolog már annál inkább, hiszen én vettem és valóban pocsék.
- Akkor sem lennél az, ha kihagynád - nyúlok a szabad kezemmel, hogy rákoppinthassak az orrára, ha már ilyen közel merészkedett hozzám, akkor kihasználom a helyzetet ebből a szempontból. - Te jó ég, meg ne fulladj itt nekem! - valóban átsuhan némi ijedtség az arcomon, mert bár kétlem, hogy ennyitől megfulladna, de azért elvörösödött a képe!
- Abban teljes mértékben biztos vagyok! - bólogatok nagy hevesen, mert ez tényleg borzalmas. Ismerem a főztjét és szeretem is, ami azt illeti, a sütijeit meg pláne, mert habár nem szeretem a csokit, azért akad olyan süti, amihez az nem kell és azokkal bizony le lehet kenyerezni. Pláne, ha Lili csinálja őket.
- Dehogy teszem! Isten ments… - rázom meg kissé magam, mintha csak végigfutna rajtam a hideg, tényleg nem fogok oda bemenni többet, akkor sem, ha az eladó igazán kedves volt velem. Lehet nem is ez volt a legfinomabb süti, csak szimplán nem voltam szimpatikus neki és rám sózta a legrosszabbat, bár akkor miért volt kedves? Áh, hagyjuk, nem megyek oda többet és kész.
- Hékás, nem úgy volt, hogy a következő alkalomra te hozod a sütit? - sandítottam rá összeszűkült szemekkel, meg ne próbáljon ám átverni! Persze semmi komoly nem volt sem a szavakban, sem a vonásaimban, csak viccelődök, hozok én legközelebbre is szívesen sütit, ha csak ezen múlik. - Amúgy meg még elég sok bolt van a városban, amit nem próbáltam, szóval kísérletezgethetünk - vonom meg a vállam kissé flegmára véve a figurát, ha nem süt, akkor marad ez a megoldás, aztán innentől ő dönti el, melyik legyen.
- Igen. Meg azt, hogy ilyen remek társaságom van - mosolyodtam el, de nem néztem rá, hiszen már a csillagokat lestem, ettől függetlenül teljes mértékben komolyan gondoltam a szavaimat, bár nem újdonság, hogy szívesen ejtőzöm a társaságában, akkor is, ha beszélgetünk és akkor is, ha csak csendben ücsörgünk egymás mellett. Csak tovább mosolygok, amikor a karomra fekszik, továbbra sem zavar az ilyen jellegű közelsége, mondhatni már megszokott az ilyesmi.
- Valóban - biggyesztem le a számat - és ezen sajnos nem is tudok segíteni - pedig ha tehetném, Isten bizony megtenném, ezzel minden bizonnyal ő is tisztában van. De az tuti, hogy a következő találkánkra hozok valami elefántos cuccot neki, mást nem megpróbálok egy elefántot kivágni a szendvicsből, vagy szerzek olyan ehető elefántos marcipánt, nem számít, feltalálom majd magam, de ha ennyire elefántot szeretne enni, akkor megoldom. Valahogyan egészen biztosan.
- Na ugye! Mondtam én - elégedettség kúszik a képemre, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg látja azt, amit én, de ilyenkor szerintem nem is számít. A csillagos égbolt mindenkinek másmilyen, nem volna meglepő, ha nem látná benne az elefántot. Igazság szerint az én látott figurám sem annyira elefánt, de nem tudtam volna kihagyni.
- Nagyon örülök, hogy így gondolod - a most érzett elégedettségem viszont teljes mértékben valós, jó érzés, hogy tudok neki örömet okozni, kiszakítani kicsit abból a légkörből, ami most a Lakban uralkodik, ha csak pár órányi, akkor csak pár órányi nyugalom, hiszem, hogy ez is sokat segít.
- Nem fázol? - teszem még fel a kérdést, mert hoztam ám plusz pokrócot, szabad kezemmel kezdek el machinálni, még jó, hogy kikaptam a táskából ezt is, úgy igyekszem magunkra húzni, hogy nagyon ne fészkelődjek, mert nem szeretném kibillenteni ebből az állapotából, de azt sem szeretném, hogy megfázzon - mintha képes lenne rá -, vagy azt mondja, hogy nem fázik, csak azért, hogy ne fáradozzak, aztán közben meg mégis csak elkellene az a pokróc. Így jobb.
- Én is nagyon jól érzem magam - nyomok még egy csókot a buksija tetejére, megosztva vele még ezt az információt, visszakanyarodva kicsit a takarós akció előttre. Ezek után én a magam részéről nem igazán szólalok meg, csupán az eget kémlelem és élvezem azt, hogy itt fekszik mellettem. Azt sem igazán bánnám, ha elszunyókálnánk, mert annyira kellemes most itt, valóban meg tudnám szokni az érzés.

Csak bíztatóan mosolyodom el és nyúlok a kezéért, hogy ismét megszorítsam, nem mondom ki ugyan, de véleményem szerint rendkívül erős nő, nem tudom, a többiek hogyan viselik ezt az egészet a falkában, de az biztos, hogy Lili nagyon is jól. Véleményem szerint legalábbis, mert kesereghetne, sajnáltathatná magát, ehelyett közel sem így cselekszik. Ráadásul továbbra is itt vagyok, ha a vállam kell, amin elsírhatja a bánatát, ha a kezem, hogy legyen mibe kapaszkodni, ezt viszont végképp nem kell mondanom, hiszen nagyon is jól tudja.
- Igen, mondjuk elég abszurd és én sem szeretnék soha okot adni rá - mindketten tudjuk, hogy olykor vannak furcsa húzásaim, de azóta, hogy beengedtem Lilit az életembe, a szívembe, nem volnék képes megbántani, vagy bármi olyat tenni ellene, amiért pofont érdemelnék. Azt hiszem akkor élve ásnám el magam, ha ezt sikerülne elérnem nála.
Bármit. Jó néhány perccel pontosan ugyanezt mondtam neki én is, bármit képes volnék megtenni érte, ugyanilyen jól esik hallani is, hogy a másik oldalról is ez a helyzet. Noha ezzel azért valamilyen szinten tisztában voltam, tényleg jó néha így, ki is mondani őket, vagy hallani a szavakat. Furcsa azért, hogy tényleg sikerült elérnie ezt nálam, két nő volt eddig az életemben, akiknek ilyet mondtam és már egyikük sem él… Talán ezért is félek annyira attól, hogy a felszínre engedjem a tudat alatt lévő dolgokat, nem véletlenül tartom őket olyannyira elzárva, hogy még én magam sem vagyok tisztában a létezésükkel.
- Süti? Milyen sütiről beszélsz, én nem látok itt semmilyen süteményt - kerekednek el kicsit a szemeim - Ez itt az ördög teremtménye, most akart volna megölni, úgyhogy én a helyedben gyorsan elhajítanám! - viccelődöm tovább, megjátszva a rémült, aggódó szerepet, mert habár valóban aggódom érte, nem hinném, hogy pont egy ilyen sütinek nevezett akármi fogna ki rajta.
- Valóban, szó szerint gyászos - húzom el a számat, tovább lovagolva a témán, nem tudok sütni, ezt elismerem, mindenki jobban jár, ha meg sem próbálkozom vele. Aki venné a bátorságot, hogy megkóstolja, annak vagy beletörne a foga, vagy az íze miatt szenderülne jobblétre, de ha nem is megenni, fegyvernek tuti tökéletes lenne, fejbe kólintani valakit egy darabbal belőle és annyi. Tessék, itt is a gyászosabb eredmény.
- Hálát adok az egeknek - mosolyodom el szélesen, valóban szerencsés fickónak tartom magam, egy pillanatig sem tagadnám a dolgot. Teljesen hozzászoktam a társaságához, fura is, hogy az együtt töltött elmúlt év után már van olyan nap, amikor egyszerűen nem tudunk összefutni, akkor könnyebb volt szabadúszóként, most viszont már ide tartozom, ehhez a Protektorátushoz, szóval akadnak kötelezettségek is, de amikor kellek, jövök, vagy amikor időm engedi. Vagy amikor éppenséggel csak szükségem van Lili társaságára, mert nem bírom a mindennapokat anélkül, hogy lássam a kedves mosolyát és halljam a nevetését.
- Akkor jó, hogy hoztam plusz takarót - azzal el is kezdek akciózni azzal a bizonyos pokróccal, a világért sem szeretném, hogy fázzon, ha kell, akkor többrét hajtva pakolom rá a takarót, mert természetesen ilyen helyzetben az nem számít, hogy én fázok, legalábbis engem nem érdekel, az már más kérdés, hogy Lil valószínűleg nem engedné, de ebbe most ne menjünk bele.
Csend és nyugalom, annyira kellemes, hogy jelen pillanatban el sem tudnám mondani. Csak figyelem, ahogyan lehunyja a szemét, fogalmam sincsen, mennyi idő telik el, míg a légzése egyenletessé válik és érzem, hogy elnyomta az álom. Nekem sajnos soha nem ment ilyen könnyen és nem is vagyok túl nagy alvó, úgyhogy még jó ideig a csillagokat szemlélem, vagy éppen Lili arcát, mindkettő csodálatos látvány. Órák telhetnek el így, mire az én szemeim is elnehezednek, majd engem is elnyom az álom.

Furcsa módon semmiféle rémálom nem kerített hatalmába az éjszaka folyamán, hosszú évek óta először fordult elő, hogy nem riadtam fel csatakosan, verejtékben fürödve, zihálva és tágra nyílt szemekkel. Hosszú évek óta először a mai éjszakán a kellemes álmok is meglátogattak, melyeket valószínűleg a mellkasomon alvó szőkeségnek köszönhettem.
Lili után nem sokkal kezdek magam is ébredezni, érzem az arcomon a napfényt, no meg azt is, hogy azért hűvös van, ráadásul a hajamba a harmat apró cseppjei gyöngyöződnek. Ahogyan lassan térek vissza a valóságba, úgy folyamatosan tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen hol is vagyok. Azaz vagyunk. Mert az első, amit megérzek, hogy egyik kezemmel ölelek valakit, aki nem a nem létező mackóm, mert igenis lélegzik! Ezután érzem meg a csípőjét az enyémnek nyomódni, majd a lábát magam körül, a kezét a szívem felett. Lilianne! Ó, egek, mi történt itt?
- Szia - köszönök neki mosolyogva még mindig úgy, hogy nem nyitom ki a szemeimet, olyan jó most így és mivel ma éjszaka csak a kellemes álmok látogattak meg, elsőre csupán azt hiszem, ez is egy közülük, mely még nem ért véget és ha kinyitom a szemem, csúful szertefoszlik minden és nem marad más, csak az egyetemi szobám komor plafonja. - Hogy érzed magad? - teszem fel a kérdést, hátha meghallhatom a hangját és akkor biztossá válik, hogy ez nem álom, ez nagyon is a valóság. Ez az a pillanat, amikor bátorkodom kinyitni a szememet, először az arcát szemlélem, csak aztán siklik kicsit lejjebb a pillantásom, hogy a látványtól olyan hirtelen szálljon ki a szememből az álom, mint talán még soha.
- Bassza meg! - szokásomhoz nem annyira hívem kiáltok fel, ahogyan megmozdulok, próbálok kigabalyodni a helyzetből, amibe kerültünk az éjszaka folyamán, de azért arra is figyelek, hogy ne lökjek túl nagyot Lilin, a világért sem akarnék kellemetlenséget okozni neki. Végül csak sikerül, én meg felpattanok, hogy egyből elforduljak, átkozott nadrág, átkozott reggelek, miért rontotok el mindent? Úristen, ilyen égést! Legszívesebben elsüllyednék, az hót ziher, nem szoktam elpirulni, de most tuti rákvörös a fejem, hogy én erre miért nem gondoltam az éjszaka, mielőtt elaludtunk? Basszus…
Rátámaszkodom a mögöttünk lévő asztalra, mély levegő, a legfőbb most, hogy megnyugodjak, tudom, hogy ez természetes, de akkor sem ilyen helyzetben és ez akkor is kellemetlen és zavarba ejtő. Valószínűleg nem csak nekem.
- Ne haragudj.. - fűzöm azért hozzá, bár még mindig nem fordulok meg, lehunyom a szemem és újabb mély levegőkkel próbálok mindenféle problémát megszüntetni. Értve ezt a feltornázott idegállapotomra és a némileg lejjebb gyökerező problémára.

- Akkor egy véleményen vagyunk - vigyorodtam el szélesen. Egyáltalán nem tartottam Lilit beképzelt alaknak, a helyzet adta magát, tudtam jól, én magam is kihasználtam volna, ostoba volnék ilyenen megsértődni. Neki még soha nem sikerült megbántania, ilyen apróság miatt meg pláne nem.
- Hm, egy lasagne csábító gondolata… - hunyom le a szemeimet egyetlen pillanatra, ahogyan magam elé képzelem a gőzölgő, illatozó tésztacsodát. - Áll az alku, a lasagna-ért mindent! - nevetem el magam, van némi igazság tartalma, de azért közel sem adnék, vagy tennék meg mindent érte. De a farkasokat elviselem, pláne úgy, hogy Lili is ott lesz, meg a kaja, kell ennél több? Nem igazán.

Már szinte válaszolnék a kérdésre, hogy én is nagyon kellemesen érzem magam és nem értem, ő miért zavart, amikor tudatosul, hogy egymásba gabalyodtunk, ráadásul a természet ezúttal is közbeszólt, hogy megtörje a kellemes kis reggeli idillünket. Pattanok is fel, totál vörös szerintem a fejem, pedig nem vagyok egy pirulós fajta, de annyi baj legyen, jelen pillanatban pont az a legkisebb problémám, hogy mennyire vörösödtem bele a helyzetbe.
Az asztalnál fújtatok, amikor meghallom a szavait. Még hogy miatta… Hogy juthat ilyen az eszébe? Menten elásnám magam, az még inkább kínosabb szituáció lenne és nem, nem szeretnék jobban belegondolni, hiába furakszik előre ismét az a kis gondolat, azon nyomban rácsapom az ajtót, hagyjon békén.
- Lilianne… - fordítom enyhén oldalra a szemem, homlokom ráncolva - Ezeket komolyan kimondtad? - teszem fel a kérdést továbbra is zavartan, aztán megrázom a fejem és kínomban elnevetem magam. Nagyszerű érzékünk van ahhoz, hogy zavarba hozzuk saját magunkat, ennél jobban akkor sem csinálhattuk volna, ha szándékos lett volna.
- Ha osztanának valami cikiségből első díjat, tuti megnyernénk - rázom meg hitetetlenül ismét a fejemet, ahogyan elkezdi simogatni a hátam és nyugtatgat, újabb mély levegőkre van szükségem és csak akkor húzom ki magam és fordulok meg, amikor meggyőződtem arról, hogy odalent is immár minden okés.
- Azt hiszem jobb, ha most hazaviszlek - húzom el a számat, nyilván nem így terveztem én magam sem, de kell egy picike idő, amíg sikerült megemésztenem ezt a világraszóló égést és elfogadni, hogy igenis megtörtént a dolog. Amúgy sem hiszem, hogy bármiféle normális kommunikációra képesek volnánk, neki is minden bizonnyal annyira kellemetlen a szitu, mint nekem. Véleményem szerint még egy reggelit sem tudnánk normális körülmények között elfogyasztani, úgyhogy napoljuk majd a dolgot. Abban viszont biztos vagyok, hogy csak egy kis idő kell, egy nap, esetleg kettő és minden a régi lesz.
Én a magam részéről elkezdem összepakolászni a dolgokat, nem törődöm túlságosan a renddel, bedobálok mindent a táskába, ami így elég amorf formát ölt magára, de nem érdekel. Vállamra kapom és ha Lili jön, akkor irány a kocsi, hogy aztán már gurulhassunk is fel a lak felé. Ha ő nem szól, akkor egyelőre én magam sem, csak akkor fordulok felé, amikor megálltam a parkolóban.
- Köszönöm az estét, még a kínos reggel ellenére is nagyon élveztem - görbül halvány mosolyra szám - Azt a lasagne-t pedig behajtom még rajtad - szélesedik ki kissé a görbület, majd puszival búcsúzom tőle és ha nem tart vissza, akkor robogok is elfele a saját kis teendőim felé.

Ami azt illeti nem volt túl fényes az éjszaka meg a nappal, meg főleg azoknak a váltakozása, mióta sikerült leraknom a lában ezen a helyen. Fáj a gondolat, hogy a cipőtalpamra ezelőtt a fagyott (akkor is, ha épp nem) talaj előtt még new york-i mocsok tapadt. Az undorító dolgok egyszerűsége is pillanatnyi, sóhajtósan ünnepélyes gyászra sarkall... De visszatértve a fizikai nyomoromra, indokolatlan a jetlagg-em is mostanra, egyébként szerintem ez már inkább pszichoszomatikus, vagy lehet a motelszobámnak a szaga teszi, de fáj a fejem, mint a rohadás, és legszívesebben aludnék... aztán még aludnék is egy kicsit, mert ha muffinból van duplacsokis, akkor éjszakából miért ne lehetne duplaalvásos.
A szép tervekben csak egy dolog akadályoz meg és persze ennek is köszönhető hogy itt vagyok a nyári tizenfokos  "melegben", meg valami takony is esik a fejemre, amire nem voltam felkészülve mikor kidugtam a fejem, így csak egy kapucnis póló az a farmerem fölött ami segít valamicskét. Mert ez az egész onnan indult, hogy vannak kötelezettségeim, amit eddig szépen elodáztam a halandó nyavalygó kis testemre hivatkozva - de valahogy mégis eljutottam a Protektor szobájába, hogy lenyomjam az első stand-upomat. Szerencsére sikerült annyi bölcsességet magamba verni így ébredés után, hogy ne üljön ki a képemre meg a szavaimba bele, hogy marhára nem a végtelen elkötelezettségem miatt pattantam lelkesen repülőre, hogy az itteni csapat oszlopos tagja legyek.
Szerintem jól ment.
Szerintem csak a legközelebbi beszélgetésünknél fog kibújni a szög a zsákból.
Szóval épp visszafelé sétálnék a bérelt szobámba, hogy az utazóügynökökre jellemző bőröndből élést gyakorolhassam tovább, amikor sikerül regisztrálni, hogy valamit nagyonis benéztem. Nem emlékszem, hogy ennyi növény mellett eljöttem volna idefelé jövet. Egyébként az egyetem mellett sikerült beújítanom egy motelszobát, így konkrétan súlyosan retardáltnak kellene lenni ahhoz, hogy eltévedjen az ember az úton - ezt sikerült abszolválnom, miért is ne alapon.
Szóval felhúzott vállal közlekedek valami tanösvényen, meg olvashatom, hogy az anyatermészet mennyi mindennel áldotta meg drága Amerikánkat, csak egy "kijárat" felirattal villogó neontáblát nem látok. Nem is figyelve - az agyamat tompítja a fájdalom, meg a kialvatlanság - torpanok meg, ahogy a szemem sarkából egy humanoidra hajazó létformát pillantok meg egy padon. Persze, ha nem lennék magammal elfoglalva - és a másik mondjuk nem húzta fel a pajzsát - könnyen kiszúrhatnám, hogy a bájos pofi szőrös lelket takar, nem is beszélve arról, hogy mennyire ismerős az a pofi, de egyelőre lefoglal a labirintusproblémám.
- Szervusz. Te épp várod, hogy csontvázra csupaszítsanak a dögkeselyűk, vagy csak hobbid a növényezés, és tudod esetleg merrefelé lehet angolosan távozni...?
És bizony azért nem pillantok rögvest a leányzóra (a szoknyát felfogtam) mert mindeközben még szándékomban áll a telefonommal is megtámogatni a hazajutást, ha esetleg a segítség elmaradna. Matatok egy kicsit a farmerem zsebében, és közben azért most kell a tekintetemet is a lányra vetnem. Aztán az előkerülő kijelzőre. Majd megint vissza, mert ma nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, de azért egy ilyen arcot még én sem felejtek el... Kellően meg is áll a mzdulat, és az általánosan féloldalas mosolyra görbülő ajkam is megkövül, pedig annyira azért nincs hideg, hogy ráfagyjon. És persze ki is mondom kisvártatva az első költői kérdést, ami az eszembe jut:
- Ennek mondjuk mennyi esélye van...?

A mai nap tanulsága... nincs a mai napnak tanusága, az egész ittlétem tanulsága, hogy jobb évekig nulla vérfarkas, mint egy nap alatt sok. Márpedig az "egy" után köztudomásúan a "sok" következik, amire nem biztos, hogy már fel vagyok készülve lelkiekben. Enyhítő körülmény persze, hogy itt előttem régi arcról van szó, ami talán annyira nem tör össze, ráadásként a normális (bár kicsit vérszegény) bőrében van, és értelmesen beszél, meg cuki is az arca (nemhasználokilyenszavakat), mi baj történhet? Processzálok egy keveset a kapásból érkezett válaszára... válaszaira. Hirtelenjében azt sem tudom, hogy a humorérzéke veszett el hogy ilyen korrektül megválaszol mindent, vagy mi is van az emlékeimben, volt neki egyáltalán olyan...? Mindenesetre lassan, de biztosan oldódik az a fixált mosoly a képemen, mert kezd hiteltelen lenni, én meg szeretem, ha mindig friss íz van az arckifejezéseimben, szóval felöntöm egy adagnyi fogsorral.
Sok jót nem sejtet a dolog, és szerencsétlen csaj pedig számolhat azokkal a következményekkel is, miszerint, ha megtaláltam a helyem a szituációban, akkor ki is nyitom a számat:
- Érdekes itt minden, mint az ördög segglyuka, mégsem bámulnám egész nap, ha lenne választásom. Egyébként is, ki az aki kényszeríti magát olyasmire, ami nem a hobbija? (Azt hívják állami iskolarendszernek, történetesen, megsúgom) Rendben, azt értem, hogy neked marha sok víz lefolyt már a Mississippin, de ennyire azért csak nem unatkozhatsz. Ülj be valahová, vagy... olvass... igen, emlékszem, szeretsz olvasni. - rendben ez már a kialvatlanságom, ami beszél és ami a gesztusaimat irányítja, mert megemelem a szabad kezemet, és a mutatómat bököm a másik felé. Bár az oldalát nem szúrkálnám, de az auráját igen, utalva a gesztussal a régi ismeretségre, ami már akkor sem volt böködősen pajtis... de megismételném, hogy megszűnt a fátyol, amit a cenzúrámnak hívnak.
Talán hagynám is emiatt elszállni az utolsó kis megjegyzését, ha nem csippanna egyet a telefon a mancsomban, élesen jelezve a tényt, hogy nemcsak el vagyok veszve Alaszkában, de még a töltöttségem is alacsony. Emiatt sikerül a levegőben lengenie a megjegyzésnek, hogy gond van a lábra állással.
Szórakozott lassúsággal emelem vissza a tekintetem a kijelzősől a padon helyet foglalóra, a szemöldökeim ráérősen elkezdenek felfelé vándorolni a homlokomon, be a kapucnim alá, és a jelen állapotban legkézenfekvőbb kérdést teszem fel.
- Akkor vigyelek?
Nem ám, hogy mi a gond, és egyebek. Az túl logikus. És még a szememet sem szúrják ki a tüskék, elég hogy Gaëlle végtagjait szúrják, meghagyom neki tudat alatt az összes ebből fakadó örömöt.

- Most őszintém, muszáj ezt éppen ebben a vad hidegben művelnem? - teszem le a táskámat egy padra, s hajolok főlé, hogy míg egyelőre a hidegtől lassan tökéletesen vörösre csípett kezemmel szorítom fülemre a telefonomat, addig másik kezemmel megpróbáljam kinyitni a táskámat, hogy előkeverjem belőle a fülhallgatómat. Már azelőtt be kellett volna dugjam a headsetet, hogy felvettem a telefont. De nem gondoltam, sem azt, hogy ez a bezsélgetés ennyire hosszúra nyúlik majd, sem pedig azt, hogy Dominicának kedve szottyan az alaszkai növényvilágot jég alól előkapartan megszemlélni általam.
Én vagyok a szeme, jó vicc. Tudom, hogy nem vak, hogy nincsen ennek a mondatnak semmi segítségkérő színezete, egyszerűen csak unatkozik a férje mellett, s most épp eszébe jutott, hogy engem szórakoztasson. Nem bánom, kedvelem és hiányzik a társasága, de ma pont nem ezzel szerettem volna tölteni a szabad estémet. Viszont nem tudok nemet mondani még mindig, így most is az a feladat marad rám, hogy kutatok, s közben próbálom nem éreztetni Nicával, hogy nem figyelek rá. Pedig valóban nem figyelek. Lefoglal, hogy fél kézzel a táskámban ások. Hiába, a női táska rejtelmei.
- Nincs egy talp alattnyi világosság sem lassan, muszáj neked éppen vakuval készült képeket nézni? Szívesen visszajövök szombat délelőtt, hogy fényes nappal készítsem el a képeket. Mi? Óh, hogy megígérted. Értem. Nem, persze, semmi baj, ígérhetsz a nevemben. Tudnád tartani egy kicsit? Már nem érzem az ujjaim.. - próbálkozom, majd a fülembe üvöltő, süket csend fölötti mérgemben rogyok le a padra. Átkozott készülék, még ez is fázik. Amióta itt lakunk, komolyan egyre többször fagy le ez a ketyere.
Annyira belemerülök abba, hogy megpróbáljak életet lehelni a masinába, hogy fel se tűnik, hogy levertem a táskámat a padról, mivel pedig az nyitva volt, sikeresen széjjelgurultak a dolgaim belőle.

Nem éppen arról voltam híres, hogy képes voltam a dolgokat humorosnak felfogni, éppen ezért nem tartottam az összeköltözést sem "poénosnak", sokkal inkább szükségszerű és valami új kezdete. Kedveltem Kyle-t és mivel amúgy is meg akartam szabadulni az egyetemi alagsori, ablakmentes szobámtól, nem kellett sokat töprengenem, hogy rábólintsak-e az összeköltözésre. Kellemest a hasznossal. Legalábbis a hasznossága megvolt, bíztam benne, hogy a kellemessége is beköszönt majd, mert nem tartom magam túlzottan jó lakótársnak, ráadásul Kyle nem éppen az a csendes, magába forduló fajta, mint én. Szóval vagy alkalmazkodom és tovább haladok a változás rögös és zökkenővel teli útján, vagy rövid időn belül megőrülök. Nem tudom, melyik az esélyesebb, vagy éppen melyik volna elviselhetőbb a környezetem számára. Majd kiderül, most még a megszokási fázisban tartok és mivel megszökni nem terveztem, nyitottan állok a dologhoz. Annyira rossz csak nem lehet. Igen, én és az optimizmusom, ugyebár...
Tegnap így hát véglegesen elhagytam az egyetemi szobámat, de mivel egyrészt elég sokat jártam be az egyetemre - nem csak a munka miatt -, így a napjaim nagy részét itt, vagy a környéken töltöttem. A virágboltban, például, ha csak egy ebédszünetnyi időre is, de arra is éppoly szükségem volt, mint mondjuk az ebédre. A botanikus kertbe szinte minden este kijártam, hiszen inkább itt futok, mint a házak között, kényelmesebb és nem is bámulnak annyian. Nem mintha az utóbbi zavarna. Ezért is kötöttem most is itt ki, futófelszerelésben, ezúttal már egészen vastag kiadásban, hiszen elég hidegre fordult az idő és ezt még nem kifejezetten sikerült megszoknom. A futás szerencsére eléggé bemelegített ahhoz, hogy ne fázzak, majd hazafelé lesz kellemetlenebb, hiszen autóm még mindig nincs, de az is edzés, így tekintek rá.
Az számból fehér pamacsokban tört elő a kifújt levegő, egyenletes tempóban haladtam, szünetet nem sokat tartottam és a megszabott idő vége felé jártam, amikor megpillantottam a padon ücsörgő nőt. Alapjáraton elhaladtam volna mellette, hiszen mások is bóklásztak a botanikus kertben, nem volt meglepő, csakhogy alig értem mellé, amikor a táskája tompa puffanással ért földet, valami holmi pedig elém is kigurult, kis híján múlt, hogy nem tapostam ripityára őket. Megálltam, majd, mivel udvarias férfi vagyok, szépen leguggoltam és felvettem az első kezem ügyébe akadó holmit - fogalmam sem volt róla, hogy mi az.
- Elnézést, hölgyem - szóltam a nőhöz, aki láthatólag nagyon el volt foglalva a telefonjával, mert észre sem vette, hogy a cuccai felfedező körútra indultak. - Azt hiszem ez a magáé - nyújtottam felé a kezemben tartott akármit. - Ahogyan ez itt mind - böktem a széjjelgurult holmikra - Segítenék összeszedni, de nem tudom, az mennyiben minősülne a táskában való kutakodásnak, így inkább csak szólok - nem álltam fel a guggolásból egyelőre, hiszen ha azt mondja, őt nem zavarja, hogy megtapizom a holmijait, akkor készségesen szedegetem össze azokat. Nem mosolyogtam, szokásomhoz hívem, ám morcos arckifejezésem közel sem jelenti azt, hogy udvariatlan tuskó volnék.

Van ebben a táskában minden szentek haragja, még bújtatott német hadifogoly is, ahogy anyám jellemezte mindig azon holmik tárházát, amikkel közlekedtem úgy nagy általánosságban. Ez is a kényszereim egy részéhez köthető, hiszen ha minden van nálam, akkor sosincs meg bennem a "valamit otthon felejtettem" érzése, legalábbis ezt hittem az elején. Azóta már tudom, hogy még én sem így működöm, így amiket hurcolok, azon dolgok mindegyike fontos számomra valamiért, használom, jó ha van.
Amit Emmett felkap, az speciel éppen egy csavarhúzó, tegnap süllyesztettem a táskába, mert feltett szándékom volt megszorítani pár csavart az irodai szekrényem ajtajában. Tudom, hogy egy Polgármesteri Hivatalban van erre megfelelő ember, de abban hiszek, hogy amit én is meg tudok csinálni, azt tegyem meg, ha már a mágiaérzékenységem hiánya miatt az életem legnagyobb területéhez teljesen süket vagyok. Jut eszembe meg se kérdeztem még Waltert arról az Achillesről.. bár még azt sem tudom, hogy akarom-e tudni róla az igazat.
- Óh, csoda vigye el! - süllyesztem kabátzsebembe a telefont, s csusszanok le a padról guggolásba, hogy utánanyúljak annak, amit a férfi felém nyújtott. Hálás mosollyal nyugtázva kedvességét.
- Nagyon köszönöm! Észre se vettem, hogy kiborult. - mentegetőzöm, ki tudja miért, de szükségem van erre. Nem szeretek nyilvános helyen ily módon feltűnést kelteni és egyébként is kifejezetten rosszul érinti a rendszeretetemet ez a hirtelen jött szétszóródás.
- Abszolút nem számítana annak, de igazán nem akarom ezzel feltartani. - hagyom függőben a mondat végét, miközben hol arcára pillantok, hol pedig a földre, attól függően, hogy éppen összeszedni kezdek valamit, vagy a férfi esetleges megszólalásait hallgatom.
A pénztárcámnak régóta rossz a patentja, ha a táskámban van, akkor is folyamatosan szétnyílik a kártyatartó résznél - mit ad isten most is így sikerült neki, arccal felfelé zuttyanva a földre -, ahol az egyik, eredetileg valami igazolványnak szánt fakkban családi képeket tartok. Egymás mögé vannak csúsztatva, jelenleg az látszik legfelül, amin Walter és a lányok idétlenkednek egy viszonylag régi, családi piknik alkalmával, mögüle pedig Helena tablóképe kandikál ki, bár azt jócskán eltakarja a viseletes, valóban régi, ám számomra annál fontosabb és szívmelengetőbb családi kép.
- Eléggé lehűlt a levegő. - jegyzem, mert valamiért kényszerét érzem annak, hogy a férfit szóval tartsam. Pláne, ha mégis segít nekem, akkor ugyanis nem tartanám illendőnek, ha hallgatok.

Egy csavarhúzót tartok a kezemben. Nem lenne olyan fura, mert szoktam, de.. ez egy női táskából került elő! Ez pedig roppant furcsa, mer oké, hogy fejlődik a társadalom, meg minden, de egy nő miért hord magánál csavarhúzót? Mindegy, nem is érdekel, inkább átadom neki, a köszönését pedig egy biccentéssel nyugtázom szavaim előtt.
- Igazán nincsen mit - toldom még egy ennyivel az előbbi mozdulatot, arra meg, hogy észre sem vette, hogy kiborult, inkább nem mondok semmit. Ezek a nők… Nem puffogok, meg semmi, inkább segítek összeszedni a többi holmit, mivel úgy tűnik, nem tekinti táskában kotorászásnak.
- Ha feltartana, nem álltam volna meg - pillantottam az arcára, teljesen logikus érveléssel támasztva alá az ittlétemet. Nem mosolyogok sokat, ez tény, de udvariasság azért szorul belém, pláne a nőkkel szemben. Úgyhogy pakolászom össze a holmikat, a pénztárcáért már csak elvből sem nyúlnék, amikor is felkelti valami az érdeklődésemet. Egy fénykép.
Homlokomat ráncolva nyúlok előre, mert valami furcsán ismerős köszön vissza a képről, ráadásul az ilyesmit ösztönösen megérzi az ember, bennem is elkezd valami mocorogni. Felemelem a tárcát, hogy jobban szemügyre vehessem azt a bizonyos képet és azt hiszem nem kell sokat ecsetelnem, hogy mennyire lefagyok, ahogyan a felismerés belém hasít. Az ott a fiam. A két lányával. És most, hogy tekintetem a nőre fordítom, az ő vonásai is ismerősnek tűnnek, a fiam mutatott képet a családjáról, ott láttam. Fantasztikus…
- Maga Matth.. - harapom el a név végét, hiszen már régen elhagyta a születési nevét. - Maga Walter felesége? - javítom ki végül magam, átnyújtva a pénztárcát neki. Egek, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar belebotlok valakibe a.. családomból. Merthogy oda tartozott, hiszen a fiam felesége. Erre még nem készültem fel, arra számítottam, hogy majd Walter bemutat minket egymásnak, de az igazat megvallva lehet jobban jártunk így, hogy négyszemközt ejthetjük meg a találkozást. A hűvös időre való megjegyzését eleresztem a fülem mellett, csak egyetérteni tudok vele egyébként, de jelen pillanatban sokkal fontosabb a felismerés, mint az időjárás.
- Emmett vagyok - nyújtok végül kezet neki, megkezdve a bemutatkozást. Fogalmam sincsen, hogy a fiam mennyit mesélt az első találkozónkról, esetleg említette-e a most használatos nevemet, ettől függetlenül mégis adok némi magyarázatot a fényképre való rácsodálkozásomat illetően, bár valószínűleg már akkor sejthette, hogy nem csupán kollégája vagyok Walternek. - A férje vér szerinti édesapja.

A nők bonyodalmas lelkek, de még szerencse, hogy itt vannak a világon a férfiak, akik hajlandóak elmélyülni ebben a bonyodalomtengerben. Ha feminista lennék - ami határozottan nem vagyok - akkor talán tennék magamban valami keresetlen eszmefuttastási kört azt illetőn, amit nem tudok, hiszen nem látok a férfi fejébe. Így viszont csak hálás mosollyal köszönöm meg a segítségét és szóba keverem az időjárást, mert őszintén szólva nem tudok mit mondani arra, hogy megállt volna-e vagy sem akkor, ha feltartást szimatol.
Igaza van, a hallgatásom ezt a beleegyezést jelenti.
Szép csendben pakolom el a holmijaimat a táskámba, s nyúlnék a tárca után én is, de mivel a segítőm a kezébe veszi, így nem kapok utána, várom, hogy átnyújtsa, ahogy a csavarhúzóval is tette. A beállt csendben felpillantok rá, arcvonásait fürkészem, kíváncsian. Rossz szokás, a jelelés mellé megtanultam, hogy miképpen kutassam mások mimikai rezdüléseinek jelentését is. Nem sejtek rosszat, miért tenném? Mégis mennyi esélye lenne annak, hogy..
A kérdés váratlanul ér, első reakcióm, hogy félreseprek egy tincset arcomból egyszer.. kétszer.. kényszeresen kapaszkodva a mozdulat ismerősségébe.
- Öm.. - akadok bele még a helyeslésbe is.
Zavartam köszörülöm meg a torkomat és bár bólintok, fel sem tűnik, hogy megteszem. Nem gyakran szoktak előállni ezzel a kérdéssel, mivel akik a férjemet ismerik, azokkal véletlen aligha futok össze. Nem tudom, hogy most örüljek-e ennek a felismertségnek, vagy sem. Hiszen mit gondolhat? Még jó, hogy sötét van és nem kell azon lamentáljak, hogy vajh miképpen csapódik le benne a fiatalos küllemű férj, nem annyira fiatalos küllemű nej történetvezetése.
- Én vagyok, igen. - erősítem meg szavakkal is azt, melynek gesztusa nem tűnt fel, pedig felőlem érkezett. Már visszakérdeznék, hogy és benne kit tisztelhetek, amikor elárulja a nevét. Emmett.. hát ez így összességében nem sokat mond, vagyis konkrétan még mindig olyan zavarban vagyok, hogy akkor se tűnne fel a valóság, ha képen kiáltana.
Összecsukom a pénztárcát, belesüllyesztem a táskába, majd mivel már minden holmim felkerült a földről, s a férfi kezet nyújt, így kézszorításba süllyesztem a helyzet képtelenségét.
- Magdalena Hagen. - viszonozom a bemutatkozást, mert ez egy fokkal jobb annál, mintha csak egyszerűen elkerekedett szemekkel néznék a fiatalemberre, aki az imént vallotta be nekem, hogy tulajdonképpen az apósom.
- Elnézést, egy kicsit meglepődtem, nem illik így megbámuljam, tudom. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Emmett. Walter említette, hogy összefutottak az egyetemen.
Felegyenesedem közben, s a helyzetben engem megillető komforttalanságból menekülve kétszer simogatom el kabátom guggolásban született ráncait. Rámosolygok a férfire.
- Elég kicsi ez a város, nem igaz? - jegyzem meg finom mívű nevetéssel, elrejtve ezen udvarias keretek közé a te jó ég, ennek mennyi esélye volt?!-ot is.

A kérdésemet követő reakciója sokkal beszédesebb, mint a kimondott szavak és egy cseppet sem tudom hibáztatni érte, én magam is csak azért nem hagytam el az államat a felismerést követően, mert a fiammal már beszéltünk róla. Az sem lep meg, hogy Matthew valamivel fiatalabbnak tűnik a nejénél, de ilyen nem illik egy hölgynek mondani és már a gondolatért meglegyinteném magam.
Bólint, majd szavakkal is megerősíti a gyanúmat. Mit gyanú? Hiszen ott volt a fénykép, ráadásul így már a nő arca is ismerős, hiszen a fiam által mutatott képen már találkozhattam vele. Aztán, hogy ő se úszkáljon a bizonytalanban, bemutatkozom én is és habár tudom, hogy az Emmett valószínűleg nem sokat mond neki, nem tudom, Matthew, Walter említette-e neki, milyen néven ismernek errefelé, de nem is ez számít. Így is a nyakába fogom zúdítani az igazságot, hát akkor felesleges húzni, meg is teszem.
- Ugyan, nem történt semmi - legyintek a kézfogásunkat követően a szavait hallva - Sejtem, mennyire képtelen és bizarr lehet ez az egész helyzet - utalok ezzel mind arra, hogy egymásba futottunk, mind arra, hogy a fiammal közel egykorúnak tűnünk, ha nem látszom még nála is fiatalabbnak. Ez számomra is igencsak szokatlan látvány volt, sejtésem sincs, hogy Magdalena számára milyen lehet.
- Igen, szó szerint egymásba rohantunk, ami azt illeti - vakartam meg a tarkómat kissé zavartan, mert én sem igazán voltam a helyzet magaslatán, ami azt illeti. Az ilyen helyzetek kezelését persze nem tanítják meg az iskolában. Mondjuk hátat is fordíthattam volna neki, visszaadva szépen a pénztárcát, de előbb-utóbb Walter úgyis bemutat minket egymásnak, akkor meg csak még kellemetlenebb lett volna a helyzet. És azért mégsem vagyok olyan ijedős, hogy egy ilyen helyzettől megrémülve szaladjak világgá.
- Nem tudok vitatkozni a kijelentéssel - szalad először halovány mosoly a képemre azóta, hogy megpillantottam a nőt a kiborult táskájával együtt. Úgy tűnik, itt mindenkinek felbukkan előbb-utóbb valami rokona, ez elkerülhetetlen lesz lassan. Még szerencse, hogy nincs több ismerősöm, vagy rokonom szerte a világban.
- A világért sem szeretném feltartani - lépek egyből a hárító és védekező üzemmódba - Vagy merrefelé tartott? Elkísérhetem egy darabon? - mégse tűnjön úgy, hogy menekülni szeretnék, mert közel sincsen így, egyszerűen csak nem tudom, mit mondhatnék, vagy kérdezhetnék. - Sikerült már megszokni az itteni környezetet? - dobok be végül egy teljesen semleges témát, amivel mégiscsak iránta érdeklődöm, aztán talán kilyukadunk valahol.

- Annyira nem, mint amilyennek tűnik. - próbálom kis kuncogással menteni a helyzetet. Persze, bizarr, de igazából az egész életem az, hogyha csak azt vesszük figyelembe, mennyiben határoz meg mindent nálunk ez az "őrőz-dolog".
- Igyekszem úgy élni, hogy mindenre felkészült legyek, bár tény, hogy van amire nem lehet. Gondolom önnek sem kevésbé bizarr ez az egész.. - utalok finaom és tulajdonképpen kimondatlanul, de a levegőben lógatva arra, hogy Walter említette: az apja kicsit hűha élménnyel fogadta a két felnőtt unokája hírét a "megtaláltam a fiam" képzeltben.
A korán próbálok nem lamentálni. Ez is egy olyan dolog, ami borzasztóan el tudná venni a kedvemet mindentől, de mégsem tudnék rajta változtatni. Hát hagyom a csudába, ebben a beszélgetésben igyekszem nem a fiatalembert szemlélni az előttem álló férfiban. Inkább Walter apjaként tekintek rá, s nem a küllemre, hanem a belbecsre fókuszálok igyekezetem szerint.
Amikor a feltartás kerül szóba, akkor jut eszembe, hogy rendesen elfelejtettem mit ígértem. De amint mondtam a telefonban, a fényviszonyok rémesek, hát ebben a szent minutumban döntök úgy, hogy nem vagyok hajlandó azonnal teljesíteni a kérést. Imádom a barátnőimet, de azért ami sok hamariságból, az sok.
- Fotóznom kellett volna, de már akkor is sötét volt, amikor ideértem, pláne most. Szóval igazán nem zavar semmiben. De persze, ha menne.. - lépek én is szóbelileg hátrébb kettőt. A világért se szeretném feltartani, s különben is mindig tiszteletben tartottam mindenkinek a személyes terét.
- Ha gondolja, hazafelé indulnék. Egyáltalán nem zavarna, ha elkísérne. Persze, csak ah tényleg nem fáradtság. - ajánlom kedves mosollyal neki. Nem titkolt szándékom megvendégelni valami forró italra, ha már tényleg elkísért, de mivel egyelőre nem tudom, hogy eljön-e velem, így ezt az ötletemet nem vetem fel. Meg amúgy is, ki tudja, hogy reagálna. Az ötlet tőlem is ad hoc és jelenben születő jellegű.
- Nagyon szép város, de hiányzik a fény. A hideget még csak-csak meg lehet szokni, de ezt a hosszú sötétséget azért elég nehéz. - válaszolok a kérésre közben. Kicsit tétován téblábolok ebben a beszélgetésben, ami furcsa, hisz nem szoktam így érezni magam. De valahol - akármennyire is nyomjam el - mégis bizarr egy olyan apóssal beszélni, aki a fiam lehetne küllemileg.
- Régóta él itt?

- Akkor ez jó dolog, nem? - zkis zavar érződött a mozdulatból, amivel a tarkómhoz nyúltam, hogy megvakarjam. Nyilván ő tudja, mi a bizarr és mi nem és azt sem tudom, milyen lehet Őrző feleségének lenni emberként, így csak tapogatózom a homályban.
- Magam is hasonló elv szerint élek, de valóban. Vannak olyan helyzetek, amire a megélt évek sem képesek felkészíteni - nyilván nem fogom hangoztatni előtte, hány éves is vagyok valójában, de érteni fogja, mire gondolok. Nyolcvn éves is elmúltam, mégis akadnak olyan helyzetek, amik bizony engem is jócskán letaglóznak. - Nem túl gyakran éli át az ember, hogy a halottnak hitt fia tér vissza az életében úgy, hogy már családja is van. Ismét bele kell rázódjak az apa szerepbe és akkor ráadásul nagyapa is lettem mellé - ismét csak a tarkómat vakargattam, mert ez igencsak újszerű és valamilyen szinten kényes dolog is, Walter nyilván mesélte neki, hogyan reagáltam létezésük tényére. Aztán csak remélni merem, hogy nem azt a részt hangsúlyozta ki, hogy mennyire letaglózott a dolog, mert amellett, hogy meglepődtem, elmondhatatlanul örülök neki és a családjának is. A családomnak is.
- Nem, én sem rohanok sehova, épp végeztem az esti edzéssel - már csak hazafelé tartanék, az meg soha nem volt kifogás, hogy holnap korán kell kelni, hiszen nem vagyok túl jó alvó, egészen minimális alvással töltött idővel is beérem.
- Dehogy fáradtság, ha az volna, fe sem ajánlottam volna, hogy elkísérem. Úgyhogy örömmel csatlakozom, ha nem bánja - nyilván ő sem mondta volna, hogy kísérjem el, ha zavarná, de egy kis udvariasság még soha nem ártott meg senkinek sem.
- Ezzel csak egyetérteni tudok, igazán örülnék neki, ha több napfény érné a várost - sablonos témának tűnhet ilyesmiről beszélni, de valahol el kell kezdeni, aztán majd szépen kigöngyölődik a beszélgetés fonala.
- Nem kimondottan. Március elején érkeztem, szóval lassacskán egy éve - elég furcsa belegondolni, hogy hamarosan tényleg egy éve lesz, hogy itt vagyok, csak úgy szalad az idő. - Eleinte az egyetemen laktam, de borzalmasak az alagsori szobák, nincsenek ablakok - jegyzem meg, szám széle pedig felfelé kunkorodik kissé. Ha már az előbb arról beszélgettünk, mennyire hiányoljuk a fényt, nyilván meg fogja érteni, miért irtóztam annyira azoktól a szobáktól. - Hála égnek pár napja sikerült kiköltöznöm onnan - Kyle-t egyelőre nem emlegetem, fogalmam sincsen róla, hogy Magdalena tisztában van-e azzal, hogy az apja a lakótársam.
- Hamar találtak lakást errefelé? - ismét csak egy sablonosnak tűnő kérdés, de szeretném szóval tartani, ebben az esetben semmiképpen sem lenne kellemes a kínos csend és kétlem, hogy az arborétum közvetlen szomszédságában laknak.
- Egyébként mit kellett volna fotóznia? - jutott eszembe egy újabb kérdés, amikor mondta, elsiklottam felette, de kifejezetten érdekes, miért szeretne ilyen sötétben bármit is fotózni errefelé.