Eldugott kis pad az ösvény mentén vagy hosszú, fából készült asztal padokkal és fedett tetővel ellátva, árnyékul és ülőhelyül szolgálva a megfáradtaknak...
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 03, 2017 12:23 pm-kor.
Magam sem tudom mit mondhatnék. Csak elmosolyodom és bólintok szavainak hallatán. - Igen, azt hiszem, hogy jó. - helyeslek. Az egész életemet megbélyegezhetném a bizarr jelzővel, szóval tényleg lassan ott tartok, hogy nem óhajtok meglepődni semmin sem. Nem szívesen fejtegetném senkinek, hogy milyen érzés öregedni egy örök-fiatal világban. Elég nekem, ha magam előtt nagyjából tisztázni tudom az érzelmeimet ezt illetőn. - Azokból pedig gondolom nem kevés van. - jelzem neki ezzel finoman, hogy igen, tudom én, hogy semmi sem az, aminek látszik, nyilván ő is jócskán idősebb annál, mint amilyennek tűnik. Hiszen van egy ötven feletti fia, aki történetesen a férjem, szóval aligha mondana nekem újat azt illetőn, hogy hány évet is élt le. Rákérdezni viszont nem fogok. Mert teljesen irreleváns a beszélgetésünk - és úgy minden más - szempontjából. - És még csak nem is az egyszerű "meglátogatom az unokáimat" fajtából. Gondolom én. - fejezem ki ezzel neki, hogy tulajdonképpen abszolút megértem azt, amiről beszél. Az én apám sem jöhet hozzánk, bár az is tény, hogy neki sosem kellett azt hinnie, hogy halott vagyok, s én sem vesztettem el őt igazán. - Bár az idősebbik.. hogy úgy mondjam megértené. - jegyzem csendesebben az előbbieknél. Nem tudom, hogy Walter mit mesélt az apjának a családunkról, de mivel sejtheti - tudhatja biztosan, nyilván szó esett róla és egyébként is, ha nem így lenne jobban megdöbbentett volna a külleme - már, hogy beavatott vagyok, talán érteni fogja mire is gondolok. - Egyáltalán nem bánom. - indulok meg akkor hát hazafelé, lassan téve egymás után lábaimat, elvégre nem sietünk sehová, s a lóversenypálya sem erre van. - Ez rutinos mindenesti program? - utalok vissza az edzésre. Amióta harcolok a korommal, én magam is edzek, de azért koránt sem nevezhető olyan nagy volumenű dolognak. Azt pedig nem tudom, hogy Emmettnek mi a kasztja, s rá sem szeretnék kérdezni. Az egy dolog, hogy ismerem a világukat - úgy, ahogy - de nem villogok szívesen az információhalmommal. - Rémes lehet! - ül ki őszinte döbbenet az arcomra. - El nem tudom képzelni kinek jut eszébe ablaktalan alagsorokban élni. Úgy értem.. biztonságtechnikai oka van? - jut eszembe, hogy talán az őrzőségből adódhatott, hogy olyan helyen lakott. Nem nehéz összekötni a pontokat rajzzá. A férjem az egyetemen dolgozik, jártam nála párszor és voltak helyek, ahova nem tehettem a lábamat. Persze, lehetne sima "illetékteleneknek egyetemi területre járni tilos" effektus is, de én máshogy gondolom. - És most merre lakik.. laksz? - ajánlom fel a tegeződést ekképpen. Így nem illetlen, nőből vagyok hát megtehetem, még akkor is, ha Emmett az idősebb. Nem tudom, valahogy olyan fura ez a magázódás, hiszen mégis csak az apósomról van szó. Ha zavarja, majd szól, ebben nem kételkedem. - Elég könnyen ment, Walternak hamar sikerült elintéznie, Helena legnagyobb bánatára. Ő nem nagyon van feldobva attól, hogy ide kellett költöznie. - avatom be a családunk könnyedebb régióiba, hiszen ő is családtag, nem érzek ebben semmi rosszat. - A barátnőm szerint itt nagyon érdekes a flóra és a fauna, azt kérte, hogy fényképezzem körbe az arborétumot. Semmi konkrét, szóval így még bonyolultabb lett volna a dolog. Nem ígértem meg neki, hogy még ma megteszem, ebből sejthette, hogy nem is fog megtörténni. - adok ezzel leckét magamból és abból, hogy mennyire igyekszem mindent pontosan megfogalmazni. Ez is a kényszerességem egy része, legalábbis azt mondják, hogy már-már arra hajaz. Én pedig nem tudom, sosem voltam orvosnál ezzel és nem is óhajtok elmenni. - Úgy hallottam, hogy elég népes a családunk errefelé.. - vezetem fel a testvére ügyét. Talán nem illik, kicsit meg is bánom már amint kimondtam, de visszaszívni nem tudom és nem is fogom. Legfeljebb elereszti a füle mellett a kimondatlan kérdésemet. Azt meg nem bánom, ha megtudja: a férjemmel mindent megbeszélünk egymással.
- Nem kevés, bizony. Bár attól függ, mihez viszonyítunk - tudom, hogy beavatott, így talán érteni fogja különösebb magyarázat nélkül is, hogy mire is célzok pontosan. Nem is lényeges, felesleges az ilyesmibe jobban belemászni. - Nem, sajnos - ismerem be egy halvány, keserű mosoly kíséretében. Nincs mit tagadnom ezen, valóban nem túl egyszerű a helyzet. - De tiszteletben tartom a döntéseteket - nem vagyok benne biztos, hogy közösen hozták meg Helena Elhívásával kapcsolatosan a döntést, de még mindig ilyen formán tévedjek, mintha csak a fiamnak tulajdonítanám a döntést. - Igen, tudom, Walter említette - értem, hogy miről beszél, hiszen többek között arról is szó volt, hogy Celeste már az Őrzőkhöz tartozik, illetve arról is tudok, hogy Lena beavatott. Ha nem így lenne, valószínűleg nem Walter apjaként mutatkoztam volna be neki. - Igen, többnyire. Olykor közbejön valami és akkor elmarad, de szerencsére nem számottevő egy-két kihagyás - fogalmam sincsen, hogy a fiam mennyit mesélt rólam, arról, hogy Harcos vagyok, ezért fontos a kondi, vagy éppen arról, hogy ott van nekem Lili, így olykor bizony előfordul, hogy más programom akad estére. - Logikai szempontból érthető, hiszen hol lennének nagyobb biztonságban az olyan dolgok, amit nem kívánunk más orrára kötni, mint a föld alatt? - nyilván létezhetne jobb megoldás, de javarészt ilyenre láttam példát eddigi életem során, úgyhogy már nem akadok fent az ilyesmin. És nyilván nem én leszek az, aki forradalmasítja majd az Őrzők központjának helyügyileg történő megváltoztatását. - Köszönöm, így azt hiszem kényelmesebb lesz - apró mosollyal fordulok felé a tegeződés felvezetését megköszönendő, hiszen férfi létemre nem fogom felajánlani, legyen én az idősebb, de szerintem könnyebb és kényelmesebb így, amúgy is egy családba tartozunk. - Nem messze az egyetemtől és habár nem tudom, merrefelé laktok, egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy néhány utcányira lakjunk egymástól - nem olyan nagy ez a város, így bármi előfordulhat. Talán itt lenne az ideje abba is beavatni, hogy történetesen az édesapjával osztozom a lakáson, mégsem szeretnék egyből a képébe vágni minden információt. - Igen, erről is hallottam, de biztos vagyok benne, hogy idővel megbékél majd a helyzettel. Gondolom New York nyüzsgése után igencsak kicsinek tűnik ez a város - akár Helenának, akár neki, mert én hiába nem jártam még például New York-ban, azért nagyvárosokban megfordultam és azokhoz képest Fairbanks igencsak az Isten háta mögött fekszik. - Lehet érdemesebb volna nappali fénynél fényképezni, nem tudom, hogy ilyen sötétben mennyire lettek volna használhatóak azok a fényképek - nyilván ő tudja, ez csak az én meglátásom, beleszólni semmiképpen sem fogok a dolgaiba. - Hm, igen, jól hallotta. Bár attól függ, mit nevezünk népesnek - nekem határozottan az volt, főleg, hogy eddig mindössze Lili volt ott nekem és ő is csak az utóbbi jó néhány évben. - A húgom is itt él, bár gondolom erre céloztál az előbb. Egyébiránt erről az ágról nincsen több rokon - tájékoztatom még azért erről, mert tényleg nem számítok újabb felbukkanó rokonokra, a húgomon, a fiamon és a fiam családján kívül tényleg nincs már más, most már ők a családom. Illetve Lili, de ő már jó ideje annak számít, már akkor is olyan volt, amikor még csak barátként tekintettünk egymásra. - De ha jól tudom, nem csak az én rokonaimat vonzza ez a város - ne csak rólam beszéljünk és ha már ő is felhozta a húgom, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy beavassam, tisztában vagyok azzal, kicsoda is az édesapja.
- Ez mindig ilyen bonyolult? - szalad ki a számon az elhívás feletti döntéssel kapcsolatban a kérdés. Nem tehetek róla, csak úgy eszembe jutott, s bár lakatot kellett volna tegyek a nyelvemre, egész egyszerűen nem jött össze ilyen formán a dolog. Persze ignorálhatja a kérdésemet, övé a döntés. Ha visszakérdez, hogy mire is gondoltam, akkor pedig én lehetek az, aki egy semmi, semmi, nem kell törődni velem-mel visszavonulót fújhatok, ha akarok. Bár kérdés, hogy akarok-e egyáltalán. Nem vagyok abban biztos, hogy igen. - És ez mindenkinek úgymond kötelessége, vagy vannak, akiknek inkább, mint másoknak? - kérdezek ekképpen a harcos témakörre. Annyira azért nem vagyok kiművelve az őrzőlétből, hogy minden kaszt nevét tudjam, vagyis hallottam már, ismerem - pláne, mert ez nálunk családilag is okozott fejtörést és produkált történeteket - de ettől még inkább az vagyok, aki kérdez és nem kijelent. Ha pedig Waltertől tudnom kellene, hogy az apja miféle is, nézzék el nekem azt, hogy nem emlékszem. Bizonyára a korral jár. - Ez is igaz, de nem korlátozottak így a.. tudom is én.. menekülési útvonalak? - teszek fel egy végtelenül sutának tetsző kérdést. Zavaromban kétszer megigazítom fejemen a viselt sapkát, nem tudva most attól kivitelezni a hajtincseim fülem mögé való igazgatását. - Annyira azért nincs közel az egyetem, Walternak körülbelül huszonnyolc percébe kerül hazaérni, s úgy vélem ilyen esetekben nem vét a sebességkorlátozás ellen. - jegyzem meg mosolyogva. Észre sem veszem magam, hogy mennyire Esőemberesen sikerült megnyilatkozzam az időintervallum behatárolásakor. Nálam ez is szériatartozék, a beteges alaposság egyik velejárója. Meg az ODCé, bár utóbbiról és annak kísérőtüneteiről nincsen papírom és nem is gondolok vele. - Dijon után New York túl nagy volt, New York után Fairbanks túl kicsi. A kamaszoknak semmi sem jó, de majd kinövi, már majdnem kész hölgy, bizonyára hamar megjön a józanabbik, tőle megszokott esze. - mentem fel Helenát, de ezzel együtt feddem is így távolról. A fényképezésre pedig csak bólintani tudok. Beatricenek vannak ötletei, de nem épp a legjobbak. Viszont elég ismerősömet savaztam el - finoman - az elmúlt percekben ahhoz, hogy ne akarjak még barátnőmre is selymes, de kicsit keresetlen színezetű megjegyzést tenni. - Igen, erre, bár így, hogy célzásnak van nevezve elég tapintatlanság volt tőlem, ne haragudj. Semmi közöm hozzá. - mentegetőzöm kissé belepirulva. Nem akartam én tuskó lenni, az ő családjuk, nekik én idegen vagyok annak ellenére, hogy Emmett az apósom, így utólag tényleg úgy vélem befoghattam volna a szám. - És még Helena szerint unalmas a város.. - próbálkozom inkább a viccesebbik oldalát megfogni a dolognak. Hátha sikerül. - Egyébként mivel foglalkozol? - keresek a beszélgetésnek új medert. Hallottam, hogy az egyetemen futottak össze a férjemmel, de mivel az a főhadiszállásuk, nem kell feltétlen a munkájával összekössem, vagy legalábbis nem teszem.
- Helyzete válogatja - válaszoltam egyszerűen, mégis maradva kissé a semlegesnek ítélhető vonalon. Nyilván vannak bonyolultabb helyzetek, de akadnak jóval könnyebbek is, ami azt illeti, bár az sem elhanyagolható, hogy túlságosan nem látok bele ezekbe a dolgokba. - Bár a ti, vagy ha mondhatom úgy, hogy a mi helyzetünket sem bonyolultnak nevezném elsősorban. Egyszerűen csak meghoztatok egy döntést, ez pedig némi áldozattal jár - osztottam meg vele a véleményemet a helyzetet illetően, bár aztán lehet, hogy nem is kifejezetten erre gondolt, de nem baj, ha ezt is tudja. - Egy bizonyos fokú állóképesség és erőnlét azért elvárt mindenkitől, de tény, hogy a harcosok inkább kondiban vannak, mint a többiek - apró mosoly jelent meg szám szegletében. Szerintem nem meglepő, hogy harcosként kötelességemnek tekintem az ilyesmit. - Úgy, mint a legtöbb dolognak, ennek is vannak hátulütői, de sokkal több az előnyös adottsága - leheletnyit feljebb hajlítja szám szélét a kérdés, nem rajta mosolygok, csupán a helyzeten, szerintem kifejezetten aranyos volt a kérdés is, illetve az is, ahogyan a sapkáját igazgatja. - Ha autóval jövök, akkor bent vagyok egy tíz-tizenöt perc alatt, de ha buszozni kényszerülök, akkor nagyjából duplájára nő az utazással töltött idő - tájékoztatom minderről, ezek szerint akkor nem csak néhány, hanem több utca is feszül a lakhelyeink közé. Bár azért még így is lényegesen közelebb lakunk egymáshoz, mintha külön városokról beszélnénk. - Hozzá lehet szokni, idővel majd biztosan képes lesz az otthonaként tekinteni a helyre, főleg, ha sok kellemes emlék társul majd hozzá - elvégre ha jó dolgok történnek itt vele, máris másként tekint majd a helyre, legalábbis így én működtem, ki tudja, a mai fiatalság miként viszonyul a dolgokhoz. Bízom benne, hogy tényleg hamar megjön a józan esze, ahogyan Lena is mondta. - Ne viccelj, nem haragszom és egyáltalán nem tekintettem tapintatlanságnak. Ha így volna, nem is válaszoltam volna rá. Nem titok, hogy a húgom is itt él - egy család vagyunk mi is Lenával, vagy mi a szösz, nem baj, ha kíváncsi és érdekli a család ezen ága. - Vonzza a rokonokat, az egészen biztos! - szélesedik kissé a mosolyom, hiszen bármennyire is legyen kicsi ez a város, unalmasnak már annál kevésbé nevezném. Bár tény, hogyha a természetfeletti nem lenne ilyen magas szinten jelen errefelé, lehet másképpen vélekednék a helyzetről, ki tudja, nem is igazán lényeges, azt hiszem. - Az egyetemen dolgozom, kosárlabda edzőként - adok rövid választ, nincs mit ezen túlragozni. Ezután én is érdeklődöm a munkája felől, ugyanolyan könnyed stílusban folytatva a beszélgetést továbbra is, mint eddig tettük, hogy a házukhoz érve búcsúzzak tőle, udvariasan elutasítva a tea lehetőségét - már amennyiben történt invitálás -, hogy aztán megköszönve a kellemes beszélgetést vegyem hazafelé az utamat.
// Mivel elég régóta húzódik már, illetve a nagy közös játékunkra való tekintettel, ez volna a záróm, köszönöm szépen a játékot! <3 //
Elmondani sem tudom, mennyire büszke vagyok Chloéra. A falkába kerülésének feltétele az volt, hogy lemond a drogokról, amit nagy nehezen, de meg is tett. Ott voltunk neki többen is, hogy segítsük. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, és ez úgy néz ki, kifizetődött. Örülök, hogy a kapcsolatunk is helyre rázódott. Nem gondoltam volna, hogy valaha is így lesz, habár reménykedtem benne. A falkában a béta váltásának köszönhetően viszont nem tagadom, egy kicsi félelem bennem is volt, nehogy vissza essen, mert már nem ugyanazok a szabályok élnek, mint korábban. De örülök, hogy nem történt meg semmi ilyen. Az unokahúgom gyilkosát is elkaptam. Azt mondta Mattias, voltak még ott többen is. Ez csöppet sem érdekel. Ő is ugyanúgy része volt annak a kis csapatnak, amelyik az ő halálát okozta. Megígértem magamnak, hogy elkapom a személyt, aki így szétszakított minket a húgomtól, és ezt meg is tettem. Azóta pedig ráállítottam egy-két emberemet, hogy ha tudják, keressék meg őt, mert szeretnék vele beszélni, de mindenek előtt találkozni. Remélem, hogy sikerül rendezni vele is a kapcsolatomat. Ha Chloéval sikerült, ő vele miért ne történhetne meg ugyanez? A család továbbra is család marad.
Visszatérve Chloéra pedig… röstellem, hogy azóta sem házasodtunk össze hivatalosan. Ugyan a gyűrűink már hónapok óta egymás ujjain virítanak, úgy érzem, igazán kijárna egy rendes esküvő is neki. Nem akarok igazából túl nagy felhajtást, de azt sem tudom tagadni, hogy a válásunk az megtörtént korábban. Nem vagyunk már házasok. Annyira borzasztóan nem böki ez a csőrömet, de azért mégis bennem van egy érzet, hogy jó lenne ezt is megejteni. Úgy gondoltam, hogy egy kis séta nem árthat meg nekünk a Georgeson Botanikus Kertben. Jól elbeszélgettünk útközben, miközben eszem ágában sem volt elengedni a kezét. Egyszer már hagytam, hogy elszakadjon tőlem, ez többet nem fog előfordulni. Meg hát ő neki sincs ellenére. Már jó ideje sétáltunk, nézelődtünk, aztán végül mondtam, pihenjünk le, hisz „öreg vagyok már, nem bírom a hajtást”. Persze mindezt csak elviccelve, hisz a fizikumomat még a huszonévesek is meg tudnák irigyelni. El is húzódunk a pihenőhelyre, ahol pedig le is ülünk valahova. - Továbbra is csak ismételni tudom magam… Annyira büszke vagyok rád. Mondom neki mosolyogva. - Na meg sokkal jobban is nézel ki. Ha visszagondolok, milyen volt mikor idesodort téged az élet még néhány hónapja… rád sem ismerek. Persze a jó értelemben.
Sok minden megváltozott az elmúlt időszak alatt… Voltak jó változások, miközben úgy éreztem, hogy talán a leszokásom is piskóta volt ahhoz, amibe csöppentem. Egyáltalán nem örültem annak, hogy a Bétát megölte egy némber. Persze, sokan azt mondanák, hogy nem illik egyetlen egy ismeretlen se ezt mondani és én örültem volna a legjobban, ha nem ismerném Nessa-t, de sajnos ismerem… régebbről… Nem hiszem, hogy azóta sokat változott volna, legalábbis nem úgy tűnt abból, amit láttam belőle. Bár amennyire lehet el fogom őt kerülni. Lehet, hogy törnöm kellene magam valamilyen pozícióért, de szerintem már az is haladás lesz, ha képes leszek vele egy levegőt szívni, ha esetleg olyan eseményről, vagy dologról lesz szó. Fogalmam sincs, hogy miként fogom elviselni, de reménykedek abban, hogy messzire elkerülhető lesz. Amúgy se sok vizet zavarok szerintem a városban. Még munkát is kellene találnom, de még magam sem tudom, hogy mibe lenne jó belevágni, hiszen a drogok utáni hiányt, sóvárgást még mindig érzem, így olyan munkában kell gondolkoznom, ahol semmilyen kísértés nem érhet ilyen téren. Lassan haladtam David mellett, hiszen jó érzés volt kicsit kikapcsolódni és úgyis Balthazar múltkor javasolta azt, hogy látogassunk el ide. Tényleg kicsit olyan volt, mintha másik világba csöppentünk volna. Igazán csodálom azokat, akik képesek ennyire gyönyörűvé változtatni ezt a botanikus kertet. Sokan azt mondanák, hogy nem nehéz, de szerintem az. A növényeknek is lelke van és nem mindegy, hogy miként is viszonyulunk hozzájuk. Mosolyogva pillantottam az egykori férjemre, miközben kézen fogva sétáltunk. Szinte ki se tűntünk az utcán hömpölygő tömegből. Egy voltunk a sok párból, akik a várost tarkították. Magam sem tudom, hogy meddig tarthat ez az állapot, de reménykedtem abban, ha már ennyire sikerült rendezni a kapcsolatunkat, akkor teljesen is sikerülni fog és többé nem fog zátonyra futni. Akkor talán véglegesen magam mögött hagynám a barátaimat, azokat, akik segítettek a legsötétebb órákban is. - Örülök, hogy így gondolod, de azért ne kiabáld el magad. – viszonoztam a mosolyát, majd egy apró csókot nyomtam az ajkaira. - Nem hiszem, hogy az rosszabb lett volna annál, mint amikor az elmúlt évtizedekben találkoztunk. – kár lenne titkolni, hogy akkor jobban szét voltam csúszva, na meg olyat is láthatott, amire talán egyetlen szerelmes férfi se akar. Elcseszte… elcsesztük egykoron, de talán idővel majd helyre hozható. - Veled minden rendben van? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen múltkor olyan volt, mintha kicsit megsérült volna. Aggódtam érte, nem is kicsit. Ha pedig engedte, akkor kicsit jobban hozzábújtam, hiszen a szellő eléggé csípős volt.
- Arról az estéről inkább ne is beszéljünk. Régen volt már, és szerintem mind a ketten legszívesebben elfelejtenénk. Szerencsére sikerült ezt is magad mögött hagynod. Örülök, hogy végre rendeződött a mi kapcsolatunk is. Habár azzal tisztában vagyok, hogy minden már nem lehet olyan, mint régen volt. A gyerekeink felnőttek, és mi is változtunk bőven az évek alatt. Én például abban, hogy egy morgós medve lettem. - Persze, minden a legnagyobb rendben. Kaptam néhány hete egy tanítványt, és Will nem tudom, hogy szándékosan intézte-e így a dolgokat, hogy pont én legyek az, aki kitanítja a leányzót. Megöltem az egyik barátját, és én ezt nem is próbáltam letagadni, habár egyáltalán nem híreszteltem. A lényeg az volt, hogy egy veszélyes kóbort eltett valaki láb alól, és nem lesz vele több probléma. Helena is rákérdezett, hogy esetleg tudok-e valamit róla. Én persze csak annyit mondtam el, hogy tudtommal meghalt, a sírjának helyét is elmondtam neki. Nem igazán értem, minek temettettük el, hogy érdemelt-e ennyit az a srác, de ez van, nem tudok mit tenni vele. Egyszer talán elmondom a leányzónak, hogy én voltam az, aki végzett a barátjával, de úgy gondoltam, hogy nem ez lenne a legjobb kezdése a kis tanár-diák kapcsolatunknak. Meg hagyni akartam, hogy beivódjon ez az egész neki is. Na de szépen elkanyarodtam. - Nem tudom, hogy feltegyem-e ezt a kérdést neked, de… gondolkoztál már azon, hogy meglátogassuk a gyerekeinket? Próbálom minél óvatosabban feltenni ezt a kérdést. Nem akarom felzaklatni, vagy ilyesmi, egyszerűen csak érdekel erre a kérdésre a válasz. Rég látta már ő is őket, és a legutóbbi találka sem volt épp rózsásnak nevezhető, legalábbis az ő elmondása szerint. De most láthatóan Chloé is sokkal jobban van. A fiunk még valószínűleg utál engem is, szóval ő vele nem tudom, érdemes lenne-e találkozni, de a lányunkkal mindenképp jó lenne. - Nem akarom rád erőltetni, de szerintem Jess nagyon örülne neked.
[jelenre átdatálva a játék, egyeztetés történt róla]
- Nem mindent lehet ennyire könnyedén elfelejteni, vagy úgy tenni, mintha semmi se történt volna… - pillantottam rá komolyan. Ezt pedig neki is tudnia kellene. Lehet, hogy nem kellemes téma, de attól még nem lehet úgy elhessegetni a dolgokat, mintha meg se történt volna. Túl mélyre kerültem már a drogokkal, így az se kizárt, hogy egyszer még visszaeshetek. Ennek a lehetőségét pedig nem lenen szabad kizárni. - Kezdem úgy érezni, hogy nem túlzottan van kedved beszélgetni, vagyis néha tényleg így érzem. Mintha csak harapófogóval kellene kiszedni belőled a válaszokat. – nem teljesen szántam szemrehányásnak, de be kell látnia, hogy van benne igazság. Morgós medve lett, mint akinek az a legnagyobb gondja néha, hogy beszélgetnie kell velem. – Másrészt meg ne felejtsd el, hogy csak úgy nem tudsz nekem füllenteni se. – tettem még hozzá mellékesen, hiszen a farkasok megérzik azt, ha valaki hazudik, netán füllent és ő roppantmód nem tűnt olyannak, mint aki ténylegesen boldog. Amikor viszont a kérdésével hozakodik elő, akkor könnyedén fejtem ki a kezemet a keze közül. Nem értem, hogy honnan jött ez most elő. Hiányoznak a gyerekeim, de nem érzem azt, hogy annyira stabil lábakon állnék, hogy képes legyek egy elutasítást jól viselni. Csak állok ott, mint valami idióta, miközben végül a növényekre téved a pillantásom. Végül lassan felállok és közelebb sétálok az egyik gyönyörű virághoz, kb. pár lépésre állhattam tőle. - Honnan veszed azt, hogy örülne nekem? Neked talán igen, de nekem? Én voltam az egyik és talán legnagyobb feketebárány a családban. Mi lesz akkor, ha nem akar látni? – hangoztak el alig hallhatóan a kérdések tőlem. Sietve tűrtem el egy szőke tincset a fülem mögé. – Axe…. David, talán túl erősnek hiszel, de én még nem állok készen erre. Mi van akkor, ha tévedsz, akkor talán pontosan ott leszünk, ahol korábban voltunk. – utaltam itt a függőségre. - Beszéltél vele egyáltalán mostanság? – ezt a kérdést volt a legnehezebb feltennem, mert már idejét se tudom, hogy mikor hallottam utoljára hangját, vagy láttam őt. Mindennél jobban hiányzott, de hiába volt itt hamarosan a karácsony úgy éreztem, hogy talán túl korai lenne és túl sok buktató áll fent.
Kezdőlap
<3 //
