Oké, az elhatározás már megvan, most már csak a megvalósítással kell megküzdenem. Vagyis annak nekiállnom. Tulajdonképpen nem tűnik a dolog nehéznek, hiszen mi is lehet olyan nagy dolog a főzésben? Kell hozzá egy lábas, meg egy fakanál, aztán belehajigálni a különböző hozzávalókat és már kész is! Pofon egyszerű! Vagy nem? Mielőtt azonban érdemben is hozzákezdtem volna a konyhában való alkotásnak, véletlenszerűen tévedtem be a könyvesboltba. Valójában nem is ide indultam, de még csak nem is az élelmiszer üzletbe, hogy alapanyagokat vásároljak. Egy újabb csizmát kerestem, egyrészt, mert miért is ne, másrészt meg hát ugye a vásárolni mindig jó! Szóval eredetileg ezért indultam a bevásárlóközpontba és nem másért, de miután a lábamra próbáltam az egyik üzlet teljes csizma kínálatát és nem találtam kedvemre valót, hát tovább álltam. Az üzletház folyosóján sétálva botlottam bele egy könyvesboltba. Valójában annak a kirakatában vettem észre egy szakácskönyvet, és tulajdonképpen ez az, ami behozott ide. Jesse egy ideje rágja a fülem, hogy nem is lenne olyan rossz, hogyha megtanulnék végre valahára főzni. Én eddig nem olyan nagyon ugráltam ezért a dologért, mert alapjában véve el sem tudom képzelni, hogy mi lehet benne olyan jó, de végül beadtam a derekam életem szerelmének. Nem kellett ehhez olyan nagy volumenű dolog, egyszerűen csak szeretek neki örömet szerezni, és mivel egészen úgy tűnik, hogy megtaláltuk végre a számításunkat és van egy hely, amit végre az otthonunknak nevezhetünk, gondoltam miért is ne lephetném meg ezzel?! Mármint, hogy legalább teszek egy próbát és megkísérlek konyhatündért játszani neki. Ki tudja, lehet a végén még kiderül, hogy élvezni is fogom. Bár azt eléggé kétlem, de hát az esélyt meg kell neki adni, na! A lényeg, hogy beszédültem a könyvespolcok közé és bár rögtön a szakácskönyvek felé kezdtem el sorolni, hamar megakadtam máshol. Persze, hogy végignéztem a sikerlistás könyveket, amiket egy polcra gyűjtöttek ki. Nem találtam közöttük olyat, ami kifejezetten haza akart volna velem jönni, ezért haladtam is tovább. A szakácskönyvek előtt azonban teljes tanácstalanságban álltam. Ki a fene gondolta volna, hogy ennyi gasztronómiai témájú könyv létezik? Én ugyan nem! Oké Rosie, nem lesz olyan nagyon nehéz feladat hogy ne tudnál megbirkózni vele! Csak vegyél egy mély lélegzetet és nézd végig a könyvek gerincén lévő címeket. Francia konyha, Olasz konyha, Kínai ételek, Nigella Lawson, Jamie Oliver, Gordon Ramsay, Thai ételek, Spanyol - és arab ízek... és még sorolhatnám napestig. Jesszusom, hát ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint azt elsőre gondoltam. Találomra leveszek egy kötetet és felcsapom. ...blansírozd meg a zöldségeket, majd tedd félre... - Hogy mit csináljak? - szaladt ki a kérdés a számon. Anyám, behalok, kell egy külön szótár is a főzéshez?? Átlapozok a könyvben máshová. ...a halat előkészítés után posírozd negyed órán át... Na ezen a ponton csuktam be a könyvet és tettem vissza a helyére. Hajjaj... lehet túl nagy fába akarom a fejszémet vágni?! Sürgősen emlékeztetnem kell magamat, hogy miért is akarok én tulajdonképpen főzni?!!
Az utóbbi időben nem igazán vásároltam magamnak könyveket, mert nem akartam cipelni a költözés alkalmával. Pedig pont, mielőtt feljöttem Alaszkába, akkor néztem ki több olyan regényt is, ami elnyerte a tetszésemet. Ezen felül pedig mindenképpen szerettem volna egy olyan szakácskönyvet is, amiben az indiai konyha a fő téma. Tudom, hogy ez manapság már semmi különlegességet nem jelent, de én mégis szerettem volna ezeket az ízeket is jobban megismerni. Kívülről tudtam számtalan francia és olasz kaját, de az indiai íz világgal valahogy még nem sikerült közelebbről megismernünk egymást, leszámítva persze az éttermi ételeket. Itt azonban nem láttam egyetlen indiai éttermet sem, legnagyobb bánatomra, bár az is lehet, hogy csupán az én figyelmemet kerülte el. Talán nem ártana majd utána érdeklődnöm, ha lesz rá egy kis időm! Az áruházi könyvesboltot már korábban kifigyeltem, így miután lejárt a műszakom, ide vezetett az utam. Rendben, egy nagyon kicsi korábban távoztam, mint terveztem, de csak azért, mert már minden munkámat letudtam, és szerencsére túl sok betegünk sem volt. Nem is bántam, mert ez azt jelentette, hogy annál kevesebb gyerek szenved valamilyen betegségtől, amin nekünk segítenünk kéne. Ezen a gondolaton el is mosolyodtam, miközben kigomboltam a kabátomat és besétáltam az üzletbe. Lehet, hogy nem ártana megnéznem magamnak a helyi könyvtárat, de úgy gondoltam, hogy először akár körül is nézhetnék itt. Szimpatikus kis boltnak tűnt, mikor legutóbb eljöttem előtte, de akkor már pont zártak, nagy bánatomra. Ma azonban éppen jó időpontban jöttem ahhoz, hogy még végignézhessem a kínálatot. El is indultam a legújabb kötetek mellett és miután leemeltem vagy hatot, végül a kosaramba tettem kettőt és folytattam az utamat. Ekkor értem a krimi részleghez, de innen csak egyetlen egy nyerte el a tetszésemet, méghozzá a kedvenc íróm egyik új műve. Máris izgatottan vártam, hogy elolvashassam. Ezután következhettek a csöpögős, romantikusak. A klasszikusokat már régen olvastam, még amikor megjelentek, hiszen már éltem abban az időben. A ponyvákban viszont az volt a jó, hogy képesek voltak teljesen kikapcsolni úgy, hogy mire észbe kaptam, már eltelt a fél nap. Jelenleg pontosan erre volt szükségem, hiszen olyan sokat gondolkoztam a dolgaimon, hogy képtelen voltam akár csak egyetlen percre is lazítani. Vágytam már arra, hogy egy kis nyugalom legyen körülöttem, és ha ennek néhány könyv volt az ára, hát vállaltam, hogy megfizetem. A fizetésem nem volt rossz, félretett pénzem is bőven volt, néhány könyv egyáltalán nem fog hazavágni, és mindig is szerettem az otthoni könyvtáramat gyarapítani. Könyvekkel megpakolva indultam végül a szakácskönyvekhez. Mielőtt odaértem volna, már akkor megéreztem a közelben lévő nőstényt, mire először csak felvontam a szemöldökömet és megtorpantam egy pillanatra. Mióta itt vagyok, még nem nagyon akadtam bele másik farkasba, pedig már hónapok teltek el azóta, hogy ideköltöztem. Nem mintha annyira bántam volna ezt a hiányosságomat, de azért kíváncsi voltam, hogy kifélék-mifélék élnek itt. Mivel úgyis arra mentem, így nem okozott gondot, hogy megközelítsem. Csupán a vörös hajzuhatagot láttam, meg azt, hogy nagyon bele volt merülve egy könyvbe. Úgy ítéltem meg, hogy nem jelent rám veszélyt, ezért csak vállat vontam és elkezdtem böngészni a felhozatalt. Tekintetem csak úgy vadászta az indiai recepteket rejtő könyvet, ám mielőtt megtalálhattam volna, hirtelen megütötte a hangja a fülemet. - Tessék? – kérdeztem, zavartan pislogva a hölgyemény felé. Lövésem sem volt arról, hogy mit mondott vagy miért mondta, mert én és elmerültem abban, hogy megtaláljam, amit kerestem. – Mondott valamit? – érdeklődtem udvariasan, kissé tanácstalanul.
A könyv felett való értetlenkedés közben feltűnt, hogy ma másik farkast is ide hozott valami a könyvesboltba. Mármint feltehetően az a valami a könyvek sokasága lehetett. Mély levegőt vettem, hogy érezzem az illatát a másiknak és mivel nem ismertem fel rajta sem egyik, sem a másik falka szagát, nem aggodalmaskodtam. Én tudtam magamról, hogy nem esnék neki senkinek sem. Főleg nem egy ilyen helyen, mint ez. Amúgy se mondjuk. A másik farkasról meg nem feltételeztem. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Lopva a nőstény felé pillantottam és mikor meg is bizonyosodtam arról, hogy minden oké, visszamerültem a szakácskönyv érthetetlen világába. Újabb érthetetlen és idegen szavak sorakoztak a szemeim elé. Beszéltem jó néhány nyelvet és van amelyik kifejezésben felismerni véltem egy-egy pl. francia szót, és az alapján ugyan sejtettem, hogy miről is lehet szó, de biztosan nem tudtam. Fel sem tűnt, hogy hangosan mondtam, amit mondtam, egészen addig, amíg a másik nőstény meg nem szólalt mellettem. Zavartan pillantottam rá. Upsz. - Hangosan szaladt ki a számon ugye? - vércikinek érzem a dolgot, közben pedig a lányra pillantok. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor csakúgy kicsúszott valami a számon anélkül, hogy tudatában voltam annak, hogy beszélek. A lényeg, hogy ez nem szokott előfordulni velem. Vagyis nem nyilvános helyen és főleg nem társaságban. Mert azt bevallom, hogy otthon a négy fal között megesik, hogy magamban beszélek, de az teljesen más lapra tartozik. A szakácskönyvet becsukom és vissza is teszem a polcra. Abból, hogy rám kérdezett már sejtettem, hogy hangosan mondhattam ki, amit mondtam. - Nem szokásom magamban beszélni, vagy ilyesmi, csak... hát a könyv... vagyis sosem gondoltam volna, hogy egy szakácskönyvhöz szótár is fog kelleni... Ne haragudj, szóval nem neked szólt, csak kiszaladt a számon. - fecsegtem össze-vissza. És közben a tekintetem a nő kosarára vándorolt, meg arra, hogy ő is a szakácskönyvek előtt álldogál. És támadt egy képtelen ötletem. - Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy mennyire vagy otthon ezeknek a világában? - és közben a polc felé fordultam, majd mindkét kezemmel egyszerre körözve mutattam a szakácskönyvek felé. - Csak mert van amelyiknek a felét sem értem. Olyan szavakkal vagdalkozik, hogy posírozás és ehhez hasonlók, nekem pedig ez nem egészen érthető. Hát nem vagyok egy konyhatündér, és jó lenne egy olyan szakácskönyv, amit mondjuk meg is értek. - mivel tulajdonképpen már magamban beszéltem előtte, aligha tűnhettem elmebetegebbnek, vagy idiótábbnak ettől a kérdéstől és gondoltam megkérdezem, hátha. - Nem tudod esetleg, hogy melyik lehet olyan, ami egyszerűbb, mondjuk olyan kezdőknek, akik még életükben nem főztek? - világéletemben gyorsan szóba tudtam elegyedni másokkal, így ha szegény nő nem menekült homlokegyenest a másik irányba már az elején, akkor lazán ráborítottam a fecsegésemet. Barátságosan pislogtam a nőstényre és reméltem, hogy nem nézett teljesen agyalágyultnak. Arra már rájöttem, hogy egyedül nem fogok boldogulni, mert hamarabb elunom a könyvek közötti válogatást, minthogy megtalálnám azt a kötetet, ami megfelelne nekem és az alapoktól indítana. - Az egyik eladó az imént itt hagyott annyival, hogy válogassak ezek közül. Az a gyanúm, hogy ő sem egészen van tisztában azzal, hogy melyik lenne jó és ami azt illeti ennyi segítséggel nem úgy tűnik, mintha könnyedén el tudnék boldogulni. - vallottam meg. Hát maximum a legrosszabb esetben a nőstény faképnél hagy és elkönyvel hibbantnak. Ha meg nem, hát talán segít.
Még mindig kissé tanácstalanul bámultam a vörös hajú hölgyeményre, és annál több kíváncsisággal. Igazából nem tudtam, hogy hogyan is kellene most reagálnom, de azt már most sikerült megállapítanom, hogy nem egy őrjöngő, agresszív fajta ő sem, akárcsak én. Ennek szívből örültem, mert nem hiszem, hogy túl szerencsés lett volna, ha itt esünk egymásnak, és ingyen műsort adunk a férfi dolgozóknak, ráadásul még valószínűleg a rendőrséget is ránk hívnák. Én jobban szerettem a békességet, az illett hozzám igazán. Nem véletlenül volt a kedvenc színem a fehér is, bár ez már csupán apróság, semmi több. - Igen! – bólogattam, és még egy halovány mosolyt is csaltam az ajkaimra, amikor válaszoltam a kérdésére. Nem néztem őt bolondnak emiatt, én legtöbbször olyannak fogadtam el az embereket, amilyenek voltak. Maximum magamban jegyeztem meg, ha valami nem tetszett velük kapcsolatban, de ez már abszolút lényegtelen most. Az volt a fő, hogy sikerült beszédbe elegyednem végre egy farkassal, és ezt pozitívumnak könyveltem el. Főleg azt, hogy nem esett nekem egyből, hogy takarodjak innen. Az biztos, hogy nem hagytam volna magam olyan egyszerűen, mert én is tudok azért harcias lenni, de kitudja, hogy mekkora ereje van. Nem akartam feleslegesen kockáztatni egy esetleges verekedést. - Semmi gond! – ezúttal most már elnevettem magam. Aranyosnak találtam a zavartságát, és kicsit még át is éreztem. Úgy képzeltem, hogyha így járnék, akkor én is hasonlóképpen viselkednék, ráadásul a közvetlensége is szimpátiát ébresztett bennem. Jobban kedveltem a laza embereket, mint azokat, akik karót nyeltek. Egyszerűen csak nem akartam egyből letegezni, mert nem tudtam, hogy milyen is ő. Attól még, hogy mondott pár szót magában, még nem jelentette azt, hogy olyan laza lenne. De annak tűnt, és így máris szívesebben maradtam itt vele. - Elég jól kiismerem magam, azt hiszem – vallottam be, közben a kosaramat felcsúsztattam a könyökhajlatomig és megtámasztottam a csípőmön. – Te nagyon nem találod itt a helyed, igaz? – kérdeztem mosolyogva, és közelebb léptem hozzá, majd érdeklődve pillantottam végig a kínálaton. Mivel most először jártam itt én is, ezért nem tudtam, hogy miféle könyveket árusítanak szakácskönyv címszó alatt. Floridában már mindent nagyon jól tudtam, helyre pontosan. Új hely, új dolgok, tiszta lap. Kedveltem ezt, méghozzá nagyon. - Áhá, értem én – bólogattam, és máris elkezdtem a kötetek gerincét áttanulmányozni. A koncentrálástól még kicsit össze is szűkültek a szemeim, úgy vettem sorra minden egyes címet. – Lennie kell itt valahol olyannak is, ebben teljesen biztos vagyok. Mindig vannak kezdőknek szóló szakácskönyvek, a legegyszerűbb, legalapvetőbb receptekkel… - hümmögtem egy sort, tovább nézelődtem, aztán találomra kikaptam egyet, amit már én is ismertem. – Tessék, ez szerintem nem rossz! – nyújtottam felé, egy biztató mosoly kíséretében. – Én szívesen segítek – ajánlottam fel, mintha csak az egyik eladó lennék, pedig nagyon távol álltam attól, hogy azzá váljak. - Figyelj, először is, van esetleg valami olyan konyha, amit szívesebben tanulnál meg, vagy csak tényleg a legalapvetőbb dolgokat akarod áttanulmányozni? – kérdezősködtem tovább, hogy felmérhessem az igényeit. Utána egyszerűbb lenne a választás. – Az olasz konyha például szerintem nem rossz. Sok kajánál az alap a tészta. Én nagyon szeretem, nem tudom, te hogy vagy vele – vontam vállat, és találomra kihúztam még egy könyvet. – Esetleg nézz bele ebbe is. Ha sütni is szeretnél, akkor süteményes alapok is vannak, csak azt nem tudom, hogy itt hol tartják őket – mosolyodtam el zavartan, nem mintha amúgy okom lett volna rá.
Alapvetően nem jutna eszembe, hogy neki essek egy másik farkasnak, mert egyszerűen nem vagyok az a fajta. Ezért a közeledő, majd mellettem, de valamivel távolabb megálló nősténnyel kapcsolatban sem fogant meg olyan gondolat a fejemben, hogy egymásnak menjünk. Egyszerűen nem volt rá okom, és amúgy sem olyan a természetem. Örültem mikor azt mondta, hogy semmi gond és amikor elnevette magát, én is így tettem. Oké belátom, muris volt ez az egész helyzet. Mindig nagyon szeretek ismerkedni és barátkozni, és ha csak alkalmam nyílt rá, akkor szóba elegyedek tulajdonképpen szinte bárkivel. -Úúúú! Tényleg?! - csillantak fel a szemeim. És, ha még hajlandó segíteni is és nem csak jól igazodik el ezen könyvek között, akkor már tényleg nagyon boldog voltam. Hát igen, nem kell sok ahhoz, hogy jó kedvem legyen vagy, hogy őszintén örüljek valaminek. Nem azért, mert sekélyes lennék, hanem, mert egyszerűen szeretek úgy élni, hogy nem bonyolítom meg feleslegesen a saját életem. Savanyúnak lenni számomra fárasztó, mint ahogyan az is, hogy halálosan komolyan vegyem magam vagy, hogy úgy viselkedjek, mintha én találtam volna fel a spanyol viaszt... Szeretek az egyszerű dolgoknak örülni és jól érezni magamat. - Ennyire látszik? - őszintén nevettem fel. Azt hiszem nagyon elveszettnek tűnhetek itt, és ez a nő nem lőtt mellé az imént. Tényleg nem találom a helyem a szakácskönyvek világában. - Bezzeg, ha látnál például ruhát, vagy cipőt válogatni... - jegyeztem meg, olyankor aztán nagyon tudom, hogy mi merre hány méter, de még mielőtt áteveztem volna erre a témára, inkább visszatértem a szakácskönyvek kibogozhatatlan világába. Ahogy elkezdte a könyvek gerincét böngészni, én is így cselekedtem, határozottan úgy téve, mintha tudnám, hogy mit is keresünk pontosan. Csakhogy nem tudtam. Ez azonban nem számít, bőszen olvasgattam a címeket egymás után és közben próbáltam rájönni arra, hogy mit is keresünk. Vagyis inkább arra, hogy melyik könyv lesz az, amelyik megfelel majd nekem és a csekélyke, mondhatni nulla konyhai tudásomnak. - Igen, valami ilyesmit keresek én is. Amiben benne vannak az alapok és mindennek a pontos mennyisége, mert azzal nem vagyok előrébb, hogy ízlés szerint, vagy egy marokkal, meg ilyenek. Mert, hát ugye kinek mekkora a marka, az enyém például nem túl nagy. Inkább kicsinek mondanám. - és rá is pillantottam a kezemre. Ha egy nagy darab meglett férfi főzne, akkor neki háromszor akkora a tenyere, mint az enyém, ergo a maroknyi cucc is a háromszorosára fog nőni... Akkor, hogy is van ez? A felém nyújtott könyvet hálásan vettem el a nősténytől és azonnal bele is lapoztam, leellenőrizve, hogy vajon ez tényleg úgy van-e megírva, hogy én is gond nélkül kezdhessek főzni belőle. - Köszönöm, és örök hálám a segítségért! Egyedül azt hiszem elvesznék ezek között. - pillantottam fel a könyvből és a polcra vándorolt a tekintetem, a többi gasztronómiai műre. A kérdésére előbb ránéztem, majd kissé jobbra felfelé, a szemeim is kicsit összébb szűkültek, ahogy elgondolkodtam. Talán még a számmal is csücsörítettem egy hangyányit. Hmmm... vajon melyik konyha lenne az, amit nagyon is szívesen kezdenék el megtanulni? - Nem is tudom... ezen még nem igazán gondolkoztam el. Tudod, egyszerűen csak jött az ötlet, hogy itt megtanulok kiigazodni a konyhában, de konkrétan nem gondoltam tovább, hogy mivel is kellene kezdenem vagy, hogy hogyan... - vallottam meg neki őszintén. Igazából a kedvesem unszolásának engedek azzal, hogy megpróbálkozom a konyhaművészettel, de ennél tovább még csak gondolatban sem jutottam. Az olasz konyha említésére felcsillannak a szemeim és szélesen mosolygok a másik nőstényre. - Ó! Azt nagyon szeretem! Ha azt mondod, hogy az nem olyan bonyolult én hiszek neked, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mennyire könnyű vagy nehéz az ételeiket elkészíteni. Az viszont abszolút igaz, hogy nagy szerelmese vagyok az ételeiknek. - meséltem könnyedén. Amikor Olaszországban jártunk, imádtam az éttermeiket látogatni. És hát az sem utolsó, hogy a kedvesem egy olasz étteremben kérte meg a kezemet. Aminek ugyan nincs köze a kulináriához, de attól még egy szép emléket juttatott eszembe. A második könyvet is elvettem, becsuktam az előzőt és most az újabba néztem bele. - Ez is jónak tűnik. Azt hiszem elhozom mindkettőt, aztán majd kiderül, hogy mi sül - vagy éppen fő - ki belőlük! - és megint felnevettem. Hát majd meglátjuk, hogy mennyire leszek képes könyvből vacsorát "varázsolni". - Húúú, azt is jó lenne megtanulni, de sütni nem túl nehéz? Valahogy az az érzésem, hogy a sütés már kissé kényesebb dolog, mint a főzés. Nem kell hozzá gyakorlottság? Bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi kell hozzá, csak tippelem a dolgot. - tényleg nem tudom, hogy az nehezebb-e, vagy sem, de ahogy megemlítette a sütést, valahogy kedvet kaptam ahhoz is. Ha már lúd, hát legyen kövér! Legalábbis most ezt gondolom, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire is fog ez nekem menni, vagy sem. - Van kedved megkeresni azokat a könyveket velem? Vagy már így az agyadra mentem? Nyugodtan mondd ám, ha esetleg nincs időd, vagy kedved ehhez. - leesett közben, hogy lehet túlságosan is rá akarok hagyatkozni és közben meg esetleg neki más dolga lenne, vagy nincs kedve velem vesztegetni az idejét. Megértem egyébként, ha így van és abszolút nem gond, ha mennie kell, vagy szívesebben lenne egyedül.
- Kicsit… - ismertem el, de közben mosolyogtam, úgyhogy tudhatta, hogy nem sértésnek szánom. Egyébként sem volt szokásom csak úgy sértegetni másokat, időnként még akkor sem tettem, ha megérdemelték volna. – Az nekem is jól megy ám! – nevettem el magam, mikor szóba hozta a ruhákat. Nem voltam megszállottam ruha- vagy cipőgyűjtő, de azért én is nagyon szerettem megválogatni, hogy mit húzzak magamra. Mindenféle eseményre voltak ruháim, mindenféle korból, stílusból, tervezőtől. Szerettem az egymáshoz passzoló színeket, a fehér volt a kedvencem, és úgy az egész divat érdekelt. Csak éppen nem beszéltem róla sokat, a megjelenésem azonban elég árulkodó volt, legalábbis szerintem. Mindig igényesen jelentem meg mindenhol, és ez most sem volt másként, hiába volt nyúzott az arcom az éjszakai műszak miatt. Közben azért igyekeztem megtalálni azt a könyvet, amiről úgy gondoltam, hogy egy kezdőnek tökéletesen ideális választás lehetne. Volt idő, amikor én kezdtem el megtanulni, hogyan kell finom ételeket főzni, de akkor még korántsem volt ekkora választék a szakácskönyvek között. Akkor volt néhány alap darab, és ennyiben ki is merült. Azt hiszem, hogy akkortájt kezdett érdekelni a konyhaművészet, amikor Amerikába jöttem. Annak már jó sok éve, ez igaz, de azóta egyre inkább szélesítettem a tudásomat. Sok receptet már képes voltam kívülről étellé varázsolni, csak éppen mostanság nem nagyon volt időm arra, hogy kísérletezgessek a konyhában. Na, meg nem is nagyon volt kinek főzni. Az pedig akkor jó, ha van társaság az elfogyasztásához. - Az enyém is kicsi… - legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. Igazából máris kezdtem feloldódni mellette. Amúgy sem jelentett gondot, de ha olyan társaságom akadt hozzá, akkor aztán főleg könnyen eltűnt a távolságtartó viselkedésem. Leginkább a kórházban húztam magamra azt a maszkot, hogy ne viseljen meg annyira a munka. Ott biztonságosabb volt, a való életben azonban nem ártott egy kicsi nyitottság, különben nem lennének ismerőseim. – Egyébként pedig lehet, hogy elsőre el fogod rontani, sőt! Talán sokszor el fogod rontani, mire rájössz, hogy miből mennyit tegyél bele ahhoz, hogy pont a te szájízednek legyen megfelelő – magyaráztam könnyeden, és közben ugyanúgy tanulmányoztam az előttem felsorakoztatott címeket. – Amikor azonban valami nagyon finomat fogsz alkotni, akkor az nagyon jó érzés lesz. Emlékszem, mikor először sikerült valami ehetőt összehoznom, nagyon büszke voltam magamra! – az emlék előcsalt egy mosolyt az arcomra, miközben kivettem ugyebár egy másik könyvet is, és átnyújtottam neki. - Szerintem azért megtaláltad volna előbb-utóbb, ami tetszik neked, már ha elég kitartó vagy hozzá – pillantottam rá biztatóan. Én nem gondoltam, hogy elveszett volna, maximum inkább csak megunja a keresgélést, és maga mögött hagyja az egész könyvesboltot, kitudja, hogy mennyi időre. Nem mintha nekem akkora szívügyem lett volna, hogy megtanuljon főzni, de ha már segítséget kért tőlem, akkor én lelkiismeretesen teljesítettem is a kérését. Én ilyen vagyok, és kész! – Azt hiszem, hogy már az is egy jó lépés, hogy egyáltalán jött az ötlet. Ha szeretsz jókat enni, akkor nem hiszem, hogy olyan nehéz feladatod lenne majd… - vontam meg a vállaimat egyszerűen, miközben szembefordultam vele félig-meddig, amennyire az ő testtartása is engedte. - Hát, figyelj… - elgondolkozva oldalra billentettem a fejemet. – Szerintem nem olyan nehéz. Egy tésztát megfőzni nem nagy dolog, inkább a mártásokkal lehetnek némi bonyolultabb feladatok, de a legtöbb receptjük szerintem nem olyan vészes. Persze vannak azért olyanok is, amiket már inkább a haladó szakácsoknak javasolnék, de egy spagettit egyáltalán nem nehéz elkészíteni. Szerintem az alapnak számít, szinte minden szakácskönyvben – ahogy így beszéltem róla, meg is kívántam egyből. Arra gondoltam, hogy talán majd átugrom a boltba is, és veszek néhány hozzávalót. Igaz, hogy vágytam egy pihentető alvásra, de azért enni is muszáj, és ez most jónak ígérkezett. Közben azért viszonoztam a mosolyt, és próbáltam további segítséget nyújtani. - Szerintem menni fog, csak ne akarj egyből valami hű, de bonyolultat megfőzni. Nem tudom, hogy hogyan van felépítve a könyv, de ha nehézségi fokok szerint, akkor nem lesz gond – ezután jutott csak eszembe, hogy esetleg kedve lehet ahhoz is, hogy sütni is megtanuljon. Igazából csak magamból indultam ki, úgyhogy egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy őt mi érdekli, és mi nem. – Nem! – nevettem fel ezúttal én, közben pedig eltűrtem egy szőke tincset az arcomból. – Ott is vannak nagyon egyszerű sütemények. A piskótát nagyon egyszerű megsütni, a többi pedig szintén nem nehéz. Abban igazad van, hogy kényesebb, mert sokszor gyakorlatot és odafigyelést kíván mondjuk egy bonyolultabb torta elkészítése, de mint mindenből, ebből is vannak könnyű, ugyanakkor finom desszertek – reméltem, hogy ezzel nem tántorítom el. Igazából sütni tényleg egy kicsit nehezebb volt, de minél nagyobb a kihívás, szerintem annál jobb, amikor a végén sikerül megcsinálni. - Persze, szívesen megkeresem veled – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Igazából nincsen semmi dolgom, most végeztem a munkában, onnan jövök – tettem hozzá, hogy elhiggye nekem, tényleg nem zavart meg semmiben. – Egyébként Faye vagyok! – mutatkoztam be, ha már így összesodort minket a szél. Még a kezemet is kinyújtottam felé, barátságos mosolyom pedig mit sem veszített a fényéből.
Őszintén nevetek fel ismét, amikor kiderül, hogy másik nőstény is szeret vásárolgatni, ha éppen cipőkről, vagy rucikról van szó. Én a magam részéről imádtam ruhákat és lábbeliket próbálgatni, aztán megvenni és a szerzeményeket hordani. Ez amúgy rendben is lenne, csak hát esetemben az történt, hogy ezek a vásárlások nem mondhatni, hogy nagyon ritkán történtek volna meg velem... vagyis inkább azt takarja az igazságot, hogyha tehetném, akkor az időm jóval tetemesebb részét fordítanám erre. Bár akkor azt hiszem Jesse joggal aggathatná rám, hogy klinikai eset vagyok... Pedig nem. Legalábbis szerintem... - Igen, látom. Már épp meg is akartam jegyezni, hogy nagyon csinos a cipőd! Igazán szép darab. - elismerő volt a hangom, és azt hiszem ebből azonnal kitűnt, hogy valóban nagyon tetszik a lábbelije. Gyakran megesett velem, hogy megkérdeztem akár vadidegeneket is, hogy hol vásárolta az adott kiegészítőjét, cipőjét, vagy ruciját, ha éppen az tetszett meg. Én is szívesen válaszoltam az efféle kérdésekre, sőt, gyakran még azt sem voltam rest elárulni, hogy esetleg hol kaphatná meg olcsóbban, kedvezménnyel. Mióta szóba elegyedtem a nősténnyel, volt időm megnézni, hogy mit visel. Csinos, divatos darab volt szerintem rajta. Van ízlése és kifejezetten jó is. Nekem legalábbis tetszett, amit magán viselt. - Ugye, hogy ugye! - bólogattam bőszen. Na akkor most, hogy is van ez a méricskélés dolog, az egyik delikvensnek, - aki főzésre adja a fejét - kicsi a keze, a másiknak, meg nagy... - Az az igazság... - kezdtem bele és most teljesen a másik nő felé fordultam - ... hogy szerintem nagyon is sokszor fogom elrontani... nem gondolom, hogy valami fenomén lennék a konyhában, akinek csak fel kell fedeznie a benne rejlő tehetséget... - legyintettem és megint elnevettem magam. - Valójában kedveskedni szeretnék ezzel... valakinek. - kicsit ráharaptam az alsó ajkamra, ahogy emlékeztettem magam, az egészbe Jesse kedvéért fogok belevágni. Ő szeretné, ha legalább megpróbálnám, én pedig szeretnék a kedvére tenni. Még nem tudja, hogy bele szeretnék vágni ebbe az egész főzőcske dologba, meglepetésnek szánom. Ha valakik annyi ideje vannak együtt, mint mi, akkor azok pontosan tudják, hogy mennyire fontos, hogy olykor-olykor meglepetésekkel rukkoljunk elő. A főzést pedig határozottan ennek tartottam, hiszen a konyha világa és én aligha állhattunk messzebb egymástól, mint most. De én készen álltam, hogy ezen változtassak! - Emlékszel még, hogy mi volt az a kaja, amire először voltál olyan büszke? Ha nem a legbüszkébb? - érdekel, hogy mi volt az, vagyis milyen étel volt az, ami után úgy döntött, hogy tényleg folytatni akarja a főzés tanulását. - Hát ez az... tudod... fogalmam sincs, hogy mennyire is vagyok kitartó... Szóval határozottan örülök, hogy most segítesz nekem, és nem győzöm érte elég hálásnak lenni. Ahogy beszélsz róla, a végén még elhiszem, hogy főzni bárki tud. Pedig ezzel az elképzeléssel határozottan nem értek egyet! - nevettem fel ismét. Nem hiszem, hogy bárki képes lenne arra, hogy valóban jól teljesítsen a konyhában. A lényeg, hogy ez majd hamarosan ki fog derülni esetemben. - Enni mondjuk tényleg szeretek. - bár tudom, hogy ez egyáltalán nem látszik rajtam. Vékony alkatom van, már-már mondhatni sovány és kissé csontos is. Mindig így néztem ki, nem kellett érte soha életemben semmit sem tennem. Pedig tényleg szeretek enni! - Hallgatok rád! Megpróbálkozom velük és remélem a legjobbakat! Legrosszabb esetben mi történhet? Maximum nem lesz alkalmas fogyasztásra. - vontam meg a vállam. Ha nem fog menni, akkor nem fog menni. Ha meg menni fog, akkor meg fogom találni benne a magam örömét, amiért majd szívesen fogok főzésbe fogni minden alkalommal. Most legalábbis ezt gondolom. - Most igazából nagyon örülök, hogy ezt mondod. Akkor mindenképpen meg kell próbáljam a sütést is. Én az egyszerűbb édességeket kedvesem, tudod... amik nem olyan nagyon édesek, hogy is fogalmazzak... az egyszerű és nagyszerű sütemények jönnek be nekem a legjobban. Amik nem bonyolultak, nem túl krémesek, de nem is szárazak. - közben összeszűkültek a szemeim és elnéztem valahová a nőstény feje felett, ahogy próbáltam összefogalmazni, hogy mire is gondolok pontosan. Azonban mire a mondandóm végére értem, már újra az ő íriszeibe néztem. Fogalmam sincs, hogy a homályos megfogalmazásom után érti-e, hogy mire is gondolok. - Csodás, akkor menjünk és keressük meg. - mosolyogtam kedvesen. Nagyon megörültem, hogy nem hajtott el azzal, hogy valami más dolga van. Amit egyébként nagyon is megértenék, meg minden, de ennek azért mégiscsak nagyon örültem. - Mivel foglalkozol? - néztem rá, ahogyan elindultunk a bolt egy másik pontja felé, ahol a süteményes receptkönyveket sejtettük. - Ajj, de dinka vagyok! Nagyon örülök Faye, és ne haragudj, amiért itt nyúzlak, de még be sem mutatkoztam neked. Szóval, én meg Rosie vagyok! - nyújtottam felé a jobb kezemet és egy határozott mozdulattal fogtam meg az övét és viszonoztam a mosolyát. Örültem a szerencsének, hogy találkoztunk.
//Bocsi, hogy csak most és ha maradt benne elgépelés, vagy hiba, akkor is bocsiii //
Csak mosolyogtam egy jót a dicséretén, és kicsit még a fejemet is meghajtottam, afféle köszönöm gyanánt. Jól esett, hogy megdicsérte a ruhámat, pedig én jelenleg borzalmasan lelakottnak és fáradtnak éreztem magam, de ezek szerint legalább a cipőmet még képes voltam normálisan, rendeltetésének megfelelően viselni. Azt hiszem, hogy már ezt is el lehetett könyvelni haladásként, hiszen kemény éjszakám volt, ez tagadhatatlan. Nem is értem igazából, hogy ilyenkor hogyan vagyok képes még talpon maradni. Valahogy azonban megy, és a hátralévő időt, amit még képes voltam két lábon állva tölteni, azt a könyveknek akartam szentelni. Meg persze az új ismerősömnek, ha már így egymásba gabalyodtunk. - Ó… - csillantak fel a szemeim mindentudóan, és nem bírtam ki, hogy el ne mosolyodjak a jól látható, enyhe zavarán. – Én igazából mióta tudok főzni, még senkinek nem volt alkalmam úgy igazából vacsorát készíteni – vallottam be, aztán egy kicsit zavarba is jöttem. Már megint hamarabb beszéltem, mint ahogyan átgondolhattam volna a kikívánkozó szavaimat, de már mindegy. Azért volt rá példa, hogy egy-egy férfival volt randevúm és én hívtam meg őket vacsorára magamhoz, de az nem olyan. Nem olyan, mint amikor valakinek teljes szívvel főzöl, csak azért, mert örömet akarsz szerezni a másiknak. Nekem ezt még nem sikerült átélnem. – Ne haragudj, nem szoktam ilyen kitárulkozó lenni, valójában ezt még nem is mondtam el senkinek – mondtam még mindig zavartan, hogy értse, mitől billentem ki a lelki egyensúlyomból. Nem volt ez jó érzés, de legalább magamnak jókat főztem, és ez már fél siker, ugye? A karrierista nők sikere… - Öhm… - elgondolkozva meredtem magam elé, bár a könyvekre írt címeket nem láttam tisztán. – Nos, lássuk csak! – próbáltam felidézni, hogy mi lehetett az az étel, amit először sikerült elkészítenem. Az érzés az teljesen megmaradt bennem, az a diadalittasság, amit akkor éreztem. – Szerintem valami nevetségesen egyszerű dolog volt. Azt hiszem, hogy valami sült hús – nevettem fel. Hát, igen, nem úgy születtem én sem, hogy egyből mindent tudtam. Végtére is, nevelőnő voltam és nem házvezetőnő, akinek a dolgai közé tartozott az is, hogy ételt pakoljon a család elé az asztalra. Már valamikor Amerikában kezdtem el megtanulni, hogy mi, merre, hány méter a konyhában. - Pedig hidd el, tényleg nem olyan bonyolult dolog – biztattam tovább. – Látod, most már könyveid is vannak hozzá. Ha gondolod, a boltban is bevásárolhatsz, és akár már ma nekikezdhetsz. Igazából valamilyen furcsa oknál fogva engem mindig megnyugtat, ráadásul teljesen ki is kapcsol. Az eredmény meg… - megvontam a vállaimat. – Önmagáért beszél! – fejeztem be végül a gondolatmenetemet, és nagy büszkén kihúztam magam. Én valahogy biztosra vettem, hogy menni fog neki. Csak az első sikerélménynek kellett meglennie, és onnantól kezdve tuti, hogy nem lesz olyan gondja, hogy nincs kedve megpróbálni, vagy nem érdekli. Olyankor az ember minél több receptet ki akar próbálni, és minél többször át akarja érezni, milyen az, mikor valami finomat alkotott. Legalábbis én így voltam vele, és valamiért úgy gondoltam, hogy mások is. Talán én vagyok az átlagnál naivabb, nem tudom. - Ez a beszéd! – csaptam le a szavaira, és el is nevettem magam vidáman. Egészen felélénkültem ahhoz képest, hogy milyen fáradtnak éreztem magam még akkor, amikor leparkoltam a kocsival és besétáltam a bevásárlóközpontba. – Ezért is nem szabad, hogy elvegye a lelkesedésed, ha valami esetleg nem sikerül. Legközelebb talán jó lesz, veszíteni meg csak annyit fogsz, hogy nem tudjátok megenni. Rosszabb esetben meg leég a fél konyha… - ezt már inkább csak viccnek szántam, és reméltem, hogy ne mis veszi sértésnek. Nem vagyok sértegetős alkat, és nekem is rosszul szokott esni, ha valaki olyan hangnemet üt meg velem szemben, amit nem érzek jogosnak. Hát, ilyen az élet, igaz? - Persze, értem, értem! – bólogattam bőszen, közben pedig arrébb is kezdtem sétálni egy kicsit, hogy megkeressük azokat a könyveket, amelyek a sütemények receptjeit rejtették. – Mondjuk egy pitét nem nehéz megsütni, és szerintem az pont olyan, amit te is szeretsz. Finom és egyszerű – vontam vállat könnyedén, és elnyomtam egy ásítást is. Nem mintha őt untam volna, inkább a fáradtság kezdett kijönni rajtam. – Főorvos vagyok, a gyerekosztályon – válaszoltam a kérdésére, közben beletúrtam a hajamba és megropogtattam a hátamat, vállaimat, nyakamat, míg vártam, hogy ő is elárulja a nevét. Amikor ez megtörtént, szélesen elmosolyodtam. – Akkor nagyon örülök, Rosie! – ráztam meg a kezét, közben terelgettem magam előtt a megfelelő irányba. Vagy legalábbis arra, amit annak sejtettem. - Gyere, szerintem itt lesznek! Nézd! – böktem egy szép, rózsaszínes árnyalatú gerincre. – Ez például szerintem valami süteményes lesz. Ezeknek annak kéne lenniük… - elgondolkozva oldalra billentettem a fejemet és lekaptam a polcról a könyvet. – Egyébként, ha elakadsz valamikor, nyugodtan felhívhatsz… - ajánlottam fel, szinte magától értetődően. Szükségem volt ismerősökre, és szerencsémre pont egy egészen közvetlen nősténybe sikerült belebotlanom így kapásból. Ennek nagyon örültem.
Hallgatom Faye-t és közben azon jár az eszem, hogy nekem lenne kinek főzni, de eddig egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szeretném. Igazából most sem a saját kedvemért vetem magam bele a konyhaművészetbe, hanem Jesse kedvéért. - Biztosan lesz még rá alkalmad... - kezdtem bele, de aztán elmosolyogtam magam és megráztam kicsit a fejem. - ... ne haragudj, nem rajtad nevetek, csak képzelem milyen közhelyesen hangozhatott az, amit az előbb mondtam... Mondjuk ettől még igaz. - remélem nem bántottam meg. Tudom, hogy hajlamos vagyok sokszor olyasmiket mondani, ami nagyon is sablonos szöveg. Viszont nem ismerem Faye-t, ezért fogalmam sincs, hogy mit is felelhettem volna neki mást. - Nem magam miatt akarok főzni tanulni. Inkább csak a kedvére tennék ezzel a kedvesemnek. - vontam meg végül a vállamat egy kicsit. Tulajdonképpen nem olyan fontos a miért, hanem csak az a lényeg, hogy elhatároztam magamat és kész vagyok arra, hogy meghódítsam a konyhát. Vagy felgyújtsam... - Egyáltalán nem haragszom, és ez esetben nagyon megtisztelsz azzal, hogy velem megosztottad. - szelíden mosolyogtam a lányra és nagyon örültem, hogy ilyen könnyen megtaláltuk a közös hangot, noha most találkoztunk életünkben először. Nagyon szimpatikus nőnek tartom Faye-t és örülök, hogy belé botlottam. - Nekem nem hangzik egyszerűen, szóval ügyes vagy, hogy sikerült. És, hogy nem adtad fel a dolgot, hanem tovább próbálkoztál és megtanultál a konyhában otthonosan mozogni. - minden elismerésemet a hangomba préseltem, mert szerintem nagyszerű, ha valaki belekezd valamibe és véghez is tudja vinni. Legyen az a valami akár csak annyi, hogy megtanuljon jókat főzni. - Gyanúm szerint az a sanszosabb, hogy le fog égni a konyha... - vallottam meg neki, és ebben benne van, hogy nem igazán bízok magamban és abban, hogy minden rendben fog menni, ha egyszer beszabadulok a konyhába. - Nagyon szép szakmád van! - a falka egyik nősténye is gyermekorvos, talán ismerik is egymást. Most is azt gondolom, mint mikor Annabelleről tudtam meg, hogy gyermekorvos, azt, hogy szerintem fantasztikus munkájuk van. Kedvelem a gyerekeket és egyszer én is fel szeretnék nevelni egyet, vagy többet. De erre sajnos nem mostanában fog sor kerülni... - Én is nagyon örülök Faye! - mosolyodtam el megint szélesen és nagyon is őszintén. Tényleg örültem a találkozásnak. Követtem a nőt a süteményes könyvekhez és a kezembe vettem az újabb könyvet, majd kicsit bele is néztem. Első ránézésre ez is tetszik, szóval a kosaramban landolt végül a szakácskönyvekkel együtt. - Komolyan? - ha valóban őszintén mondta, hogy még felkereshetem, ha elakadnék, akkor annak nagyon örülök. Sőt! - Itt a telefonom, beleírod a számod? - nyújtottam át felé a tapikészüléket, miután kihalásztam a készüléket a táskámból. - És, ha gondolod, megadnám az enyémet is. - fűztem még hozzá kedvesen. - Volna kedved esetleg valamikor újra összefutni? - ha ő is szimpatikusnak talált, akkor úgy voltam vele, miért is ne? Mindig jó érzés új ismeretségeket és esetleg barátságokat kötni. Remélem, hogy belemegy a dologba.
- Igen, kicsit tényleg az volt – vallottam be őszintén, már ami a közhelyességet illeti. Ettől függetlenül én magam is jót mosolyogtam rajta, mert hogyan is lehetett volna rossz kedvem, ha jó volt a társaságom? Ugye, hogy lehetetlen az egész! – Egyébként tudok én barátoknak is főzni, úgyhogy ez nem hiszem, hogy gondot jelentene, ha jobban belegondolok! – jutott eszembe, és ettől a gondolattól valahogy sokkalta jobb kedvem kerekedett. Nos, igen, nem muszáj ám egy férfinak főzni, mert lehetnek vendégeim is, akiknek legalább olyan örömet okozna a megvendégelése, mintha a páromnak főznék. Erre egyébként sem szerettem volna gondolni, hiszen még mindig elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy valaha is legyen más az életemben, Noëlen kívül. - Pedig jó az, hogyha valamit megkívánsz, akkor el tudod magadnak készíteni és nem étterembe kell menned. Főleg, ha éppen ideges vagy, akkor még ki is kapcsol – vontam meg a vállaimat. Persze ez csak a saját véleményem volt, lehet neki teljesen mások az igényei és mások a gondolatai ezzel kapcsolatban. Hiszen az emberek nem egyformák, és ez jól is van így. Pont ez a szép bennünk, hogy annyira különbözőek tudunk lenni egymástól, máskülönben a világ nagyon unalmas hely lenne ám! - Ha nekem ment, akkor szerintem neked is fog. Hidd el, a mesterszakácsok sem úgy születnek meg, hogy tudnak főzni, mégis milyen finomakat tudnak összehozni, nem? – mosolyogtam biztatóan. – Ne legyél ennyire kishitű! – szóltam rá, mintha már régóta barátnők lennénk és olyan bensőséges viszonyban lennénk, hogy megengedhetném magamnak vele szemben ezt a hangnemet. Míg ezen gondolkoztam, addig a téma át is terelődött a foglalkozásomra, amiről egyébként bármikor szívesen beszéltem, már ha nem untattam vele a hallgatóságomat. Mikor meghallottam a válaszát, egyből elmosolyodtam, és bólogatni kezdtem. - Köszönöm, szerintem is! Nagyon szeretem, mióta csak belevágtam – árultam el neki. – Tudod, már akkor is gyógyítással akartam foglalkozni, amikor még a nők nem járhattak egyetemre és nem válhatott belőlük orvos – avattam be életem ezen részébe. Végül is, nem kellett semmit sem titkolnom ezzel kapcsolatban. Inkább büszke voltam arra, hogy végül mégiscsak megtaláltam az utat ahhoz, hogy elérjem a vágyaimat, az álmaimat, melyeket kitűztem magam elé még régen. Közben elégedetten láttam, hogy a süteményes könyvet is a kosarába tette, és ettől úgy éreztem magam, mintha valamiféle küldetést teljesítettem volna. Igazából jól esett a gondolat, hogy valaki amiatt fog megtanulni főzni, mert én segítettem neki és biztattam, amikor arra volt szüksége. A főzés akkor is jó dolog, bárki bármit mondjon erről. Aki nem próbálta még ki, csak az nem szereti, ebben egészen biztos vagyok. A baj csak az, hogy olykor jobban szeretek pusztán megfőzni valamit, és nem feltétlenül azért, mert meg is akarom azt enni. Az elkészítés nagyobb örömet jelent, mint megenni magát az ételt. - Komolyan! – bólogattam közben Rose felé pillantva, aztán a kosárral ügyeskedve egy sort, végül sikerült átvennem tőle a telefonját, és a nevemmel együtt gyorsan bepötyögtem a számomat. – Remélem, így tudni fogod! – nyújtottam neki vissza, aztán a táskámba nyúlva én is kotorászni kezdtem. – Persze! – vágtam rá egyből, közben pedig ujjaim az iPhone-om köré zárultak. – Úgysincs túl sok ismerősöm, és talán szükséged is lesz a segítségemre. Ha gondolod, néha átjöhetsz hozzám, hogyha nem dolgozom éppen, és akkor segítek megfőzni azt, ami nem megy annyira – ajánlottam fel lelkesen. – Na, mondhatod a számot! – kértem közben, és ha eldarálta a számsort, akkor én gyorsan be is írtam azt a telefonomba, az új névjegyek közé. – Egyébként szeretnél még valamit megnézni? – kérdeztem hirtelen, fejemmel a tömött könyvespolcok irányába bökve.
- Ne haragudj, nem direkt puffogtatok frázisokat... - hát egy kicsit most elszégyelltem magamat. Tényleg nem direkt mondtam ilyesmiket és reméltem, hogy Faye ebből nem azt szűri le, hogy egy üres fejű liba vagyok, aki nem képes másra, minthogy közhelyeket mondjon saját gondolatok helyett... - Igazad van, barátoknak is ugyanolyan jó főzni, mint bárki másnak! - abszolút igaza van, barátoknak is lehet jókat főzni. Csakhogy nekem még nem igazán voltak itt barátaim. Még alig pár hete, hogy itt élek, és ugyan találkoztam már olyanokkal, akiket a múltamból már ismerek, de azt hiszem attól még távol álltam, hogy azt mondjam már itt is vannak barátaim. Viszont, szerettem volna, ha itt is lesznek... Faye pedig nagyon szimpatikus nekem, szóval tényleg nagyon örülök annak, hogy egymásba botlottunk. - Én elhiszem neked. Csak tudod... hát szóval eddig a főzés valahogy nem volt fontos... - eddig a főzés nem úgy tűnt, mint egy lehetséges kikapcsolódás. Azonban, ahogy a nőstény beszél róla, kezdem azt gondolni, hogy igenis az lehet, ha valaki tényleg teljes szívéből képes csinálni. Azt, hogy ez nekem menni fog-e, még nem tudom. Viszont most már szeretném. Nem csak Jesse miatt, hogy neki szerezzek örömet, hanem magam miatt is. - Nem nevezném magam kishitűnek, csak azt hiszem tisztában vagyok a képességeimmel... - legalábbis szerettem ezt gondolni. Hogy mennyire fedte a valóságot? Őszintén? Nem tudom megítélni... - Csak tudod, azt hiszem nagyobb az esélye, hogy magamra gyújtom a konyhát, minthogy valami finomat, vagy ehetőt főzzek... de ettől még próbálkozni fogok! - ezt viszont már magabiztosan tettem hozzá. Úgy vagyok vele, egy próbát mindenképpen megér a dolog. - Ez csodálatos! - komolyan annak tartottam, ahogyan beszélt a szakmájáról és arról, hogy milyen régen ezt szerette volna csinálni. - Tudod... nekem egy időben csak annyi számított, hogy túl éljek... Nem mertem többről álmodni... valahogy eszembe sem jutott. De örülök annak, hogy megvalósíthattad az álmodat. - mert gondolom ez fontos volt neki, ha már akkor is erről álmodott, amikor még mi nők nem tanulhattunk... aztán hirtelen észbe kapok. - Most nekem kell a bocsánatodat kérnem. Azt hiszem hamarabb járt el a szám, mint szerettem volna. - bocsánatkérően néztem a nőstényre. Olyasmit árultam el magamról, amire nem valószínű, hogy kíváncsi lehetett. Visszaszívni azonban már nem tudom a dolgot, szóval remélem, hogy nem voltam túl sok Faye-nek. - Óóó, nagyon kedves vagy! Szeretnék! Mármint szívesen tanulnék tőled, ha lehet. Így talán könnyebb lenne megtanulnom a sütés-főzés csínját-bínját... Sőt, biztos! - azt hiszem Faye-nek fogalma sincs, hogy ezzel mekkora örömöt okozott... Nagyon is szeretném, ha segítene! Örültem, hogy bepötyögte a számát a telefonomba és én is megadtam neki az enyémet. - Nem, azt hiszem ennyi könyv elég lesz első szuszra... Hálásan köszönöm a segítségedet! Nélküled azt hiszem elvesztem volna a könyvek között... - abszolút így gondoltam, hogy egyedül nem ment volna. - Mindenképpen megpróbálok ügyeskedni valamit, aztán majd meglátom, hogy alakul... és azt hiszem keresni foglak még... Ha más nem, hát a segítségedért jövök neked eggyel. - mosolyogtam szélesen a nőstényre és kacsintottam is rá egyet. Aztán elköszöntem és elindultam a pénztár felé. A mosoly még az üzletből való távozás után sem törlődött le az arcomról. Örültem, hogy megismertem Fayet...
//részemről ennyi lenne, ha esetleg van még ide ötleted, abszolút nyitott vagyok, ha nem akkor, köszöntem a játékot drága és mindenképpen keresni foglak még a konyhai trükkökért ^^ meg amúgy is ^^ //
- Dehogyis, semmi gond… - ráztam meg a fejemet, miközben legyintettem egyet. Egyáltalán nem vettem magamra, hogy általános bölcsességet vágott hozzám. Időnként az ember nem tud mást tenni egy olyan helyzetben, mint ami a mostani is volt. Igazából én sem tudom, hogy mondtam volna az ő helyében, de ezt már nem tettem hozzá. Nem volt értelme magyarázkodni, és annyira azért megnyugtatni sem akartam, hiszen nem volt oka arra, hogy emiatt rosszul érezze magát. Miattam igazán nem volt szükséges. - Helyes, ez a jó hozzáállás! – bíztattam még mindig teljes meggyőződéssel. Másként nem is lehetett volna elhitetni vele, hogy tényleg ezt gondolom, pedig így volt. Szerintem senki nem reménytelen eset, vagy legalábbis én még nem találkoztam olyan emberrel. Rose-t elnézve sem az volt az első gondolatom, hogy soha nem fogja tudni elérni azt, amit szeretne. Maximum annyiról lehetett szó, hogy nehezen fog menni neki és nem lesz elég kitartó ahhoz, hogy elérje azt, amit szeretne. Szerencsére ez rám nem volt jellemző, nála pedig majd idővel kiderül, hogy mi a helyzet. Már ha még később is részem lesz abban, hogy megtanuljon főzni. Igaz, hogy mosolyogtam rá, de tekintetem együttérzésről árulkodott. Valahogy meg tudtam őt érteni, és amikor hozzám hasonlóan szintén elnézést kért, halkan még el is nevettem magam. Nem rajta mulattam természetesen, hanem inkább csak a helyzeten, hogy hasonlóan reagáltunk rá. - Ne kérj tőlem bocsánatot. Most már kvittek vagyunk! – viccelődtem tovább, egy egészen kicsit még fel is engedve. Azért nem lazultam el teljesen, hiába éreztem magam fesztelenül mellette. Már az is ritka volt, hogy ennyire felszabadult voltam egy olyan társaságában, akit alig ismertem néhány perce. – Egyébként szerintem minden hozzánk hasonló életében van olyan időszak, amikor csak annyi a fontos, hogy túléljen – megértően megszorítottam a karját, ha nem húzta el tőlem a kezét még azelőtt, hogy ezt megtehettem volna. - Figyelj, ha van időm, akkor úgyis szoktam főzni, úgyhogy semmiből nem telik olyat csinálni, amit te szeretnél – vontam meg a vállaimat egyszerűen, mintha ilyen könnyű lenne ez az egész. Mondjuk nálam tényleg így működött. Nem csináltam nagy felhajtást egy ilyen apróságból, minthogy valakit megtanítsak főzni. Amúgy sem voltam az a fajta, aki bosszankodna emiatt. Eleve én ajánlottam fel, csak örültem volna neki, ha él a lehetőséggel. Addig sem lennék olyan magányos, és kitudja, talán később még barátok is lehetnénk. Bár azt nem tudtam, hogy melyik falka tagja, de egyébként sem terveztem, hogy a közeljövőben csatlakoznék valamelyikhez. - Akkor még jó, hogy előtte megtaláltalak – mosolyodtam el vidáman. Közben belenéztem még gyorsan a kosaramba, hogy nálam minden megvan-e, aztán úgy döntöttem, hogy azért még járok egy kört, hiszen miatta szakítottam félbe a nézelődésemet. – Hívjál majd nyugodtan! Örülök, hogy találkoztunk! – búcsúztam én is tőle, aztán tovább sétáltam a polcok felé, amikor ő a kassza irányába indult útnak. Máris jobb kedvem lett, a fáradtságom ellenére is. Az új ismeretségek mindig jól jönnek.
// Én is köszönöm a játékot!!! *-* még találkozunk!!! //
Az ember alkalmasint eljut arra a pontra, hogy a televízióban már az istennek nincs semmi, a sportidény döglődik, a filmek vagy szarok, vagy érdektelenek. Ilyenkor pedig úgy megkívánok egy könyvet… Na jó, nem kell semmi rosszra gondolni, nem úgy, a lapok széle úgyis vagdossa az ember szerszámát, inkább csak el akartam foglalni magam kicsinykét. Nem vagyok valami kultúrember, de néha szeretek elkucorogni egy regénnyel, mint egy vámpírba szerelmetes szűzleány. Na jó, inkább befogom, mielőtt még olyasmit mondok, ami végleg kidobná a férfiasságom az ablakon. Legyalogoltam hát a távot a plázáig, zsebemben a pénzzel, mobillal, meg minden mással, meg persze a pulóver alá rejtett Berettával, mert anélkül sehová nem megyek ebben a városban. Még mindig azt mondom, hogy valami baromira nincs itt rendben, a hátamon néha random emberektől áll fel a szőr, de mióta ugyanezt megcsinálta Ash meg Raven közelében ez a”hetedik érzék”, úgy vagyok vele, hogy inkább ignorálom. De el nem feledem, hogy valami nem okés. De nem ám. Nem akarom, hogy egy éjszaka csak úgy kiszívják a véremet egy random sikátorban, már ha egyáltalán léteznek ilyen természetfeletti izék… Belépek a könyvesboltba, és egyenesen a hátsó sorokhoz sétálok. Kikerülöm a háborús regények szekcióját – ennyi idő után sincs kedvem háborúról olvasni, elvégre csak nemrég jöttem vissza onnan –, és megállok a sci-fi részlegnél. Bár, ami azt illeti, a tekintetem sokkal inkább magára vonja az egyik eladó. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy ismerem, hogy láttam már valahol… De biztos nem. Egy ilyen nőre a magamfajta férfiember emlékszik. Vagy lehet, hogy csak annyira be voltam rúgva?
Csak egy szokásos hétvégi munkanap ez is. Hárman vagyunk a boltban, illetve Ben hátul az irodában netpókerezik már megint szerintem. Mi a pultnál csevegünk, a vásárlók nézelődnek, jönnek és fizetnek... szent a béke és a rend. Legalábbis addig, amíg ki nem szúrtam egy ismerős alakot, az volt. Ezer meg egy közül is felismertem volna Pault, hiába múltak el évek az utolsó találkozásunk óta. Azt hiszem a bátyám temetése után csak alig egyszer vagy kétszer futottunk össze. Egyszer, mikor a nagypapa egyik barátja a születésnapját a srác kocsmájában tartotta, illetve egyszer véletlenül az élelmiszerboltban, de akkor amint kiszúrtam, jobbnak láttam menten az ellenkező irányba tovalejteni. Erre most Monica odasündörög hozzám és megérdeklődi, ki a srác, akit annyira nézek már egy ideje. Meg hogy ismerem-e. - Ismerem, miért? - sandítok oldalt rá. Látom rajta, hogy fejben már javában kombinál, így időben rászólok, hogy fejezze be. Csak egy régi ismerősről van szó és jobban tenné, ha ő sem kérné el a számát. Erre megkapom, hogy kérjem el én, mert ő bizony beáll a pénztárhoz, így nekem marad a kisegítése a srácnak a könyvek között. Hmpf. Kérje el, akinek két anyja van!
Ennek ellenére nem igen tehettem a dolog ellen: oda kellett menni hozzá. Én pedig eleget tettem ennek, bár a kedves mosoly valahogy kimaradt a repertoárból. - Heló Paul! Segíthetek? - Ajánlanám a háborús irodalmat, persze (még) csak gondolatban, színtelen hangon, miközben a tekintetem szikrákat szór finoman.
Körülbelül abban a pillanatban döbbenek rá, ki is a lány, és honnan ismerem, amikor odalép hozzá a másik. Nem sokon múlik, hogy ne vágjak rá döbbenetemben a mellettem lévő könyvespolcra, de inkább nem teszem, ahogy elfojtom azt a késztetést is, hogy elrohanjak. Szépen, felnőtt férfiként kellene kezelni a helyzetet, de nem tudom megtenni. Már gyerekként sem tudtam azoknak a szemébe nézni, akiknek fájdalmat, bajt okoztam… Ha Lily ott állt mellettem, könnyebb volt kicsinykét, de Lily most nincs ott. Otthon van, és még sem nem is ebben a városban, hanem messze innen. Nekem pedig egyedül kell megbirkóznom ezzel. Is. A másik nő visszament a pulthoz, tekintetem követte, amíg oda nem ért. Akkor azonban visszafókuszáltam Amyre. Ó, szegény Amy… Akárhányszor felrémlett előttem Jefferson arca, valahogy mindig azt az alkalmat, azt a reggelt párosítottam hozzá. Amikor beszállt a Black Hawkba, és büszkén körbemutogatta a képet az ő drága húgocskájáról. Alig két és fél órával később már mind lesokkolva álltunk az ellenséges tűz és a robbanás miatt. Azután jött csak a húsköd… Mire ideér, eltüntetem ezeket a gondolatokat a fejemből, mert tudom, nem lennék képes normálisan beszélni vele, ha még mindig ott motoszkálnának. Igen, próbálok egy normális állampolgárnak tűnni, aki csak betévedt a könyvesboltba, nem annak a fickónak, aki látta a bátyját meghalni. – Szia Amy – köszönök rá, és még egy mosolyt is sikerül a képemre erőltetnem. Gyenge, és ostoba dolog is, de nem érdekel. Soha nem akartam ártani ennek a lánynak, és ha akarja, hát még a támogatásomról is biztosítom. – Már láttalak párszor, de nem hittem… Mikor költöztél ide?
Néha áldom az eget, hogy gondolatolvasók nem léteznek - vagy ha léteznek is, én nem tartozok közéjük és a pasas sem remélhetőleg - mert bizony, ha hallanám, mi jár a fejében Paulnak a támogatással kapcsolatban, akkor jót röhögnék és elküldeném melegebb éghajlatra az ötletével együtt. A sajnálata nem hozza vissza a testvéremet. - Mégis mit nem hittél? Hogy segítek a nagyszüleimnek, akiknek gondoskodásra van szükségük? - Vonom fel kissé szemöldökömet a befejezetlen mondat kapcsán. Végig sem gondolom gúnyos éllel cikázó szavaimat, csuklóból jönnek elő belőlem. És ami a "legszebb" az egészben: nem bánom meg a meggondolatlanságomat a másikkal szemben. Ha nem ő lenne, már talán rég elnézést kértem volna... De ő az. - Úgy öt éve. De ne bánd, hogy eddig nem jöttél át üdvözölni! Biztosan nagyon elfoglalt lehetsz a kocsma meg saját magad miatt. - Apró, szinte már udvarias a mosolyom, mégsem túl őszinte. Szent meggyőződésem, hogy a srácot csak önmaga és a saját keserve, bűntudata az, ami vezérli. Hát nálam ne várjon feloldozásra, az tuti.
Hát esküszöm, olyan szívmelengető ez, mint egy kerti buli. Sör, meleg, legfeljebb közepesen átsütött hús, golyó ütött sebek és Bíbor Szívek mindenütt. Igazán kellemes kis kép, igaz? Nem vágyok ilyen helyekre. Túl sok a „szolgálunk és félünk” szlogen, túl sok az iszákos – bár így lehet, beilleszkednék –, meg a mellkasukat döngölő, háború mellett érvelő republikánus. Nekem meg elegem van belőlük, úgy egy életre. – Nem tudtam, hogy betegek – mondom. nem érzem fairnek a szemrehányását, de ezt nem most kell megbeszélnem vele, valami azt súgja. Láttam, hogy nem oké minden az öreggel, amikor a kocsmában tartotta a születésnapját (bár akkor azt hittem, a Jefferson név csak csúnya egybeesés, amúgy sem túlzottan ritka manapság), szóval csak ücsörögtem, és bámultam ki a fejemből. Egy pillanatra tényleg azt hittem akkor, hogy a lányt láttam, de egy nyomorult kocsmát vezetek, a pillanatok összemosódnak. Egyik alkalommal még látok valami jó nőt, a következőben meg hányást takarítok a padlóról. Igen, az utóbbi alatt az előbbivel vigasztalom magamat. – Öt év – biccentek. Hát, az nem mostanában volt, tény és való. Akkor még itt sem éltem, ami azt illeti, csak olyan másfél éve másztam vissza a jeges északra. A szavai mögött rejlő bántó szándékot nem veszem észre, csak elmosolyodok, mintha a művemet dicsérnék. – Igen, elég sok munka volt vele. Mármint a kocsmával… De megoldódott. Hé, ha legközelebb arra járnál, a vendégem vagy egy italra, mit szólsz? – Nem hiszem, hogy el kell mondanom, miért. Ő elvesztette a bátyját a parancsnokságom alatt, én pedig próbálok kompenzálni. Magamnak. Főleg csak saját magamnak.
Szürke sapka hófehér bojtjának libbenése, ahogyan a kesztyűtlen kezem a fejrevalót lóbálja. Bélelt bőr bokacsizmám sarkainak tompa puffanásai, ahogyan lendületes közlekedésemmel odaverem lábbelim talpait a talajhoz. Nagyjából ilyen dallamok kísérik könyvesbolti létemet, no meg az örökös kommentálás egy-egy polcról leemelt könyv fülszövegének olvasása közben. Nem, nem vagyok bolond a szürke pulóveremben – bármennyire is feszítsen mellkasomon, felnőtt ember létemre egy stilizált mókus képe -, egyszerűen csak nem szeretem egyedül vásárolni. Nem kicsit nem szeretek. Ma is csak azért jöttem egyedül, mert Stephen dolgozik – mint mindig – és nekem meg nincs kedvem otthon lenni nagy magányomban. Ideje végre, hogy vegyek valami olvasnivalót, s bevackoljam magam bátyám rendelőjének folyosójára. Még az is izgalmasabb annál, mint a faházban kuksolni és semmit sem csinálni. A kórházban legalább van némi élet, esélyem van arra, hogy elkapjak egy-egy beszédfoszlányt Dr. Fox kezeléseiből, vagy legalább a betegeinek szennyeséből. Vagy éppen szóba is állhatok egy-egy ápolóval, orvossal.. akárkivel. Az emberek szeretik megszólítani azt, aki egyedül ül egy kórház folyosóján és olvas. Legalábbis én, ha más embereknek lennék magamon kívül, biztosan szeretnék így tenni. Főleg, mert tudatosan kerülöm az unalmat. Akármennyire is nem ismerem önmagam, azt még én is tudom, hogyha unatkozom, akkor nem sok jót cselekszem. Eljöttem hát, hogy könyvet vegyek. Útikönyveket nézegetek, keresem bennük a helyeket, amelyeken jártam már, s amelyeket láttam a saját szememmel. Mindig szórakoztatott az efféle cselekvés, s így, hogy ennyi felé megfordultam már, még élvezetesebb. Nem, nem olvasom el mindazt, amit a képek mellé írnak az útleírások szerzői. Egyrészt, mert én is tudom, hogy a könyvesbolt nem könyvtár és nem itt kell végigolvasni minden mondatot, másrészt pedig egyáltalán nem érdekel, hogy egy számomra teljesen idegen személy mit gondol azokról a helyszínekről, amikről nekem is van véleményem. Vegyük például a római spanyol lépcsőt. Hát, engem egy cseppet sem nyűgözött le. Éppen annyira nem, mint az olasz Velence. Halszag volt, tömeg, s ez a kettő már éppen elég volt ahhoz, hogy ne kedveljem a helyeket. Mondjuk azt – így a könyvet lapozgatva – kifejezetten sajnálom, hogy Párizsban nem éltem. Jártam ott, láttam az Eiffel-tornyot, sétáltam a Champs Elysées-n, de nem tudtam kellően magamba szívni a várost. Nem ivódott belém úgy, mint Róma, Moszkva vagy Mexikóváros. Nem baj, ami késik, az nem múlik. Úgysem bízom benne, hogy most aztán örökké itt fogok élni Fairbanksben. Pláne, hogy feltett szándékom keresni egy új feleséget a bátyámnak, s a múlt azt igazolja, hogy nem tudok létezni Stephennel és a nejével sokáig egy fedél alatt. Főleg nem egy olyan fedél alatt, ahol válaszfalak sincsenek. Elemészt a féltékeny düh olyankor. Vagy a túlzott ragaszkodás. Visszateszem a könyvet a polcra, s egy sorral tovább állok, újabb nézelődnivalót keresve magamnak. Nem, még nem találtam meg az igazit. S kivételesen nem is hiszem ennek ellenkezőjét. Nem úgy, mint a férfiak ügyében szoktam tíz esetből kilencszer, ugyebár.
A várost egyelőre még nem sikerült megszoknom, de szerintem ez még jó darabig így is fog maradni. Nem probléma, túlélem, csak épp jobb szeretném, ha képes lennék megint otthon érezni magam itt. Azonban ebben egyelőre nem reménykedem, talán idővel változni fog, talán nem, fogalmam sincs. Egy apró lépést azonban hajlandó vagyok tenni ezügyben, mégpedig azt, hogy szerzek valami útikönyvet a városról. Adok egy esélyt a modernizációnak, hátha van olyan része ennek a helynek, amit még így is képes lennék szeretni. Következésképp irány a könyvesbolt. A nyakamba vettem a várost, csinibe vágtam magam, és már indulhattam is. A cuccaim nem rég érkeztek meg Londonból, és jobb híján egyelőre a hotelben szálltam meg, bár szigorúan úgy, mint egy egyszerű ember, nem akartam, hogy bármelyik farkas elkezdjen azon agyalni, hogy kiféle, miféle lehetek. Így egyszerűbb volt. Míg az őrzők esetében nem bántam, ha tudnak rólam, a vérfarkasok egészen más lapra tartoztak. Szóval, egész jól éreztem magam a kötött ruhámban, és az egyik kedvenc kabátomban, mondhatni, jelenleg inkább a cuki kategóriát képviseltem, és annyira nem is bántam, ha valaki ezt szűrte le rólam. Tudtam én ilyen is lenni, bár nem túl gyakran, de azért nagy ritkán előfordult. Most példának okáért szivecskék mindenütt. Kicsit ironikus volt ez azért részemről, mert halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy milyen a szerelem, de hát igazság szerint nem is nagyon érdekelt. Úgy voltam vele, hogyha eddig kibírtam efféle érzelem nélkül, akkor eztán is menni fog. Szerintem amúgysem akadt volna senki, aki megfelelt volna a csillagos egeket verdeső elvárásaimnak, szóval nem is gondolkodtam egy pillanatig sem azon, hogy egyszer talán valaki majd elrabolja a szívem. De attól még a motívumot szerettem, bár többnyire nem volt más, mint a kör a pókerben, de ugye az már nagyon nem erre a lapra tartozik. Elkacsáztam a könyvesboltba, szokatlanul kényelmes volt számomra a lapos talpú csizmám, szerintem forradalmasítom a magam részére eme ötletet, és mehetnek a kukába a magas sarkak. Na jó, nem, az mégiscsak nőcisebb, de most élveztem a komfortos lábbeliket. Amint eljutottam a könyvesboltig, már hussantam is be, és jó turistához méltó módon rögvest az útikalauzok felé vettem az irányt. Viszont a jelek szerint más is így van vele, úgyhogy kénytelen voltam egy kicsit várni, mert tolakodni nem szerettem, a bunkósáig nem tartozott a tulajdonságaim széles tárházába, szóval jó kislányhoz méltóan várakoztam. Reméltem azért, hogy a hölgyemény nem óhajtja az egész napját itt tölteni, de egyelőre nem türelmetlenkedtem.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Kivételesen sikerül rászolgáljak valaki reményeire, s nem cáfolom meg őket. Ugyanis egy pillanatig sem áll szándékomban az egész napomat az útikönyvek előtt tölteni, pláne, hogy nem akarok megvenni egyet sem. Ellenben a számomra – egyelőre még – ismeretlen nő épp akkor lép az általam elhagyni kívánt polchoz, amikor továbbállnék, s ez mintegy feljogosít arra, hogy belekíváncsiskodjak abba, amit csinál. Úgyis kezdtem unni a könyvekkel való társalgást – elég rossz társaságok, sosem válaszolnak – hát idejét látom annak, hogy fantasztikus szociális érzékemet csillogtassam. Masszívnak tűnik ez a plafon, úgysem szakad ránk! - Hová szeretne utazni? - kérdezem szemrebbenés nélkül. Meg sem fordul a fejemben, hogy a nő esetleg nem beszélgetni, hanem vásárolni jött a boltba, annak rendje és módja szerint. Ha én ugyanis a fejembe veszem, hogy valakivel beszélgetni fogok, akkor a fejemben azonnal megjelennek adott illető igenlései a szándékommal kapcsolatban. Aztán pedig állatira meg tudok sértődni azon, hogyha nem vevőek a közvetlenségemre. Pedig valljuk be: nem sokszor szoktak azok lenni. Biztosan tökéletesen finom, kellemes és lehengerlő személyiségem teszi. Érdeklődéssel telt tekintettel pillogok a nőre, s közben szemügyre veszem a megjelenését is meg a könyvet is, melyet esetlegesen már levett a polcról. Tekintetemben a kíváncsiságon túl némi pimaszság is van, az idegesítően közvetlen emberek sajátja. Mindezektől eltekintve nagyon is udvarias vagyok, s ezt egy újabb kérdéssel bizonyítom ia. - Nem zavarom? Remélem, hogy nem mondja azt, hogy „de”. Ha mégis így lesz, akkor biztos nagyon felfújom az arcomat. Alfrednek van az a bosszantó mániája, hogy minden egyes ilyen kérdésemnél kioktat a helyes kapcsolatfelvevőkérdésekről. „Nem azt kérdezzük, hogy nem zavarok, rosszkor hívlak, vagy ilyesmi..” ..bla-bla-bla.. „..hanem azt, hogy jókor hívlak, jókor szólítalak meg? Akkor biztos, hogy a válasz csak pozitív lehet. Nevezetesen igen.” Hát hogyne. Az én nagyanyám meg Shanghaiban táncosnő, s Náncsi a neve. Emlékszem, mennyiszer összevesztünk már ezen. Elvégre honnan tudhatná valaki, akinek legjobb társaságai a kutyák, hogy hogyan is kell hatékonyan kommunikálni? S ha még tudná is.. Úgyse tudna meggyőzni az igazáról. Nem én lennék, ha hinnék neki.
Oldalra sandítok a nőre, aki megszólított, és gond nélkül mosolyodom el, mintha mi sem lenne természetesebb a számomra annál, hogy egy tök idegen leszólít. Én is szoktam ilyesmit művelni, úgyhogy nem fogom zavartatni magam miatta, mindig is jobban bírtam az ilyen embereket, mint azokat, akikből minden egyes megnyilvánulást harapófogóval kell kihúzni. - Hú, hát nagyon remélem, hogy még egy jó ideig nem kell elutaznom sehová. Jegyeztem meg rögvest, még csak el sem gondolkodtam a kérdésen, és gyorsan rá is bökök egy Fairbanks című kötetre, ami egész jónak néz ki, de mielőtt befizetnék rá, azért megnézném, hogy valóban informatív-e. Sosem lehet ugyebár tudni, mi lapul a csinos külső mögött. Azért megnézem magamnak a hölgyeményt is, mert hát nem árt tudni, kivel állunk szemben. - Nem rég jöttem a városba, és rettenet, mennyire nem ismerem ki magam, szóval erre a problémára keresem épp a megoldást. Jobb ötletem meg nem volt. Vontam vállat, miközben leemeltem a polcról a mutatott darabot, és belelapoztam, majd rögvest fintorba is ugrottak a vonásaim, és visszadugtam, mert egy fia kép, annyi sem volt benne, csak sok száraz betűcske. Nekem térképes, képes csoda kell, nem olyan, ami leír minden teljesen pontosan ugyan, de az ember életkedve elmegy, míg végigolvassa akár csak az első oldalt is. Egyértelműen felejtős. Kész szerencse, hogy mindig is a gyors döntések híve voltam. - Nem, nem zavar. Pillantottam rá legbékésebb ábrázatommal, de egyébként sem volt idegbeteg Eska alert, mert jó hangulatban voltam, noha ez nem jelentette azt, hogy két perc múlva is így lesz. Jelen pillanatban azonban nem óhajtottam leharapni senki fejét, és felőlem bármilyen hülye kérdést feltehetne, akkor sem rágnék be. - Maga megtalálta, amit keresett? Pislogok rá érdeklődő tekintettel, mert azt láttam, hogy nem emelt el semmit a polcról, így van nem járt sikerrel, vagy inkább csak nézelődik. Azt én is sokszor csinálom a könyvesboltokban, bár most céllal jöttem ide, szóval én tovább vizsgálódom a sorok között, és leemelek minden darabot, ami Fairbanks-t hivatott bemutatni, hátha meglelem az igazit.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Ritkán fordul elő velem, hogy nem fűzök azonnal minden mondat után valami megjegyzést. Most viszont valamiért nagyon szívesen hallgatom mindazt, amit ez a nő mond nekem, s minden egyes szavától átitatódva egyre inkább azt érzem, hogy már nem vagyunk idegenek. Igen, nálam elég hamar el lehet jutni ide, elvégre annyira utálom a magányt, hogy amikor már elviselhetetlenné kezd válni számomra, akkor egyszerűen csak kivetítem valakire a szükségleteimet, s elhiszem, hogy ő a legjobb barátom, a legjobb barátnőm. Most csak az akadályoz ebben a kiteljesedésben, hogy nem tudom még a nő nevét. De nem sokáig fogom kibírni, hogy meg ne kérdezzem tőle. - Ezek a könyvel Fairbanksről meglehetősen förtelmesek. - közlöm a véleményemet nyresen, őszintén, egyszerűen. Nem sokat szoktam gondolkodni azon, hogy milyen köntösbe csomagoljam mindazt, amit mondani akarok. Csak közlöm úgy, ahogyan eszembe jut, aztán a másik fél meg reagáljon rá, ahogyan akar. Szoktak ebből kellemetlenségeim adódni, nem is kevés. - Honnan jött? - kérdezek rá sebtiben arra, ami érdekel. Valahol belül remélem, hogy olyan helyről érkezett, ahol már én is jártam, s akkor lesz miről beszélgessünk. Ha nem, hát akkor is találok témát, mert találni akarok. Most szükségem van arra, hogy mással is szóba elegyedjek a bátyámon kívül. Legutóbb sírás lett a vége, most szükségem van némi pozitív tapasztalatra. S különben is, a mai nap nagyon szépnek ígérkezik! - Igazából nem kerestem konkrétan semmit, csak szeretem megnézegetni azokat a könyveket, melyek olyan helyekről írnak, ahol voltam már. Egy ideig elszórakoztat az, hogy vitatkozzam a könyvek szerzőjével. - mosolyodom el. - Amúgy inkább valami regényért jöttem, tudja a bátyám az itteni kórházban dolgozik, s meg szeretném látogatni, de két páciense között tudunk csak beszélgetni, hát a többi időben valamivel el kell foglaljam magam, amíg a folyosón ücsörgök. - elhúzom a számat. Nyilvánvalóan nem tartom a legjobbnak ezt az üldögélést. Valójában mondjuk a bátyám pácienseit kívánom ezzel a szájhúzogatással a pokolba, de ezt csak akkor találhatja ki bárki, ha a fejembe lát. Gondolatolvasókban viszont nem hiszek, szóval nem feltételezem, hogy a nőhöz eljutnak a páciensszapuló gondolatmorzsáim. - Van kedvenc regénye? - kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Komolyan feltett szándékommá válik, hogy megvegyem a könyvet, amit mond majd. Egy ideig mindenekfelett hittem abban, hogy az vagy, amit olvasol, s most érdekel, hogy ki ez a nő, hogy milyen is ő. - Esetleg segíthetne választani, kedves.. - függőben hagyom a mondatot. Egyértelmű, hogy a neve érdekel. - ..és akkor én pedig megkérném a bátyámat, hogy rittyentsen önnek valami használható leírást a város fontosabb helyeiről. Sőt! Mondok jobbat! - csillan fel szemem. Szép ez a nő, tökéletes jelöltje a „Stephennek feleséget” című missziómnak. - Ha gondolja, személyesen is bemutathatom neki. Biztos szívesen kalauzolná körbe a városban. Persze, biztos. Meg biztos kitekerné a nyakamat, ha tudná, hogy milyen pimaszul akarok a nyakába sózni mindenkit, aki nőnemű, s akit szépnek tartok és akiről hiszem, hogy jól mutatna mellette az oltárnál. Hah! De az vesse rám az első követ, aki nem szívesen látná a saját bátyját szmokingban egy menyasszonyi ruhás, gyönyörű nő mellett. Ha már az első esélyemet elszúrtam, igyekszem rittyenteni egy másodikat. Legyen ez az elképzelés akármilyen suta is. Főleg, mivel úgyis utálni fogom a második feleségét is. Meg az akárhanyadikat is, ha lesz neki. Én már csak ilyen vagyok.
Kezdőlap
és ha maradt benne elgépelés, vagy hiba, akkor is bocsiii 
és mindenképpen keresni foglak még a konyhai trükkökért ^^ meg amúgy is ^^ //
