- Foci? Nem szoktam focit nézni. Beálmosít, mivel dögunalom az egész. Azt sem tudtam, hogy most volt világbajnokság belőle. De nyilván ezek szerint te nézted. Lehet téged jobban leköt az ilyesmi, de én inkább megnézek egy filmet ahelyett, hogy focit nézzek. Egon széjjelnézett, és közben Allison megállt és szemügyre vett valamit a kirakatban, ami megtetszhetett neki. Pár pillanatra be is kívánkozott menni a cipőboltba, és csodálatának tárgyát meg is nevezte. - Persze, add csak ide. Megvárlak. – mondta Egon, majd átvette a könyveket a lánytól. – Nézd csak, azon a padon kényelmesen el is helyezkedem. Ha jól saccolom néhány órán belül végzel is – vigyorodott el a férfi – majd ébressz fel, ha kijöttél – tette hozzá még pimasz mosollyal az arcán. Egon megvárta, hogy felel-e rá valamit Allison, majd miután a lány bement az üzletbe, komótosan, könyvekkel a kezében lehuppant a legközelebbi padra. Telefonján megnézte mennyi az idő. Valóban roppant kíváncsi volt, hogy mennyi időbe fog telni Allisonnak a vásárlás. Nem hitte egyébként, hogy túlságosan gyorsan menne neki. Vérfarkas ide vagy oda, a nő attól még nő marad, és ha pénzt költhet, akkor azt megpróbálja, minél hosszabb ideig kiélvezni. Persze, ha nincs egy Mr. Black, abban az esetben a lány a saját pénzét költi, ami megrövidítheti a vásárlás hosszát. Egonnak fogalma sem volt, hogy miből él a lány, de jelen pillanatban nem is igazán az izgatta, hanem az, hogy vajon mennyi ideig lesz odabent. Persze semmi dolga nem volt mára, úgyhogy akár órákat is elücsöröghet itt a padon. Gondolataiban megfordult, hogy talán préda után is nézhetne. Igen rég történt, hogy emberre vadászott volna, szóval itt lenne már az ideje. Mondjuk elég hülyén venné ki magát, ha itt a bevásárló központ közepén változna át és falna fel egy kellemesen sétálgató családot, de az áldozatait attól még választhatja innen. Unottan eljátszadozott a gondolataival, miközben várta, hogy a lány kijöjjön az üzletből.
Teljesen ledöbbent, amit hallok azt, hogy őt mennyire nem érdekli a foci. De, azért meg is értem, mert én sem néznék olyan mecset, ami nem érdekel, és álmosít. - Ne haragubj, de én ezt nem hiszem el.- Kezdek bele. - Még, ha nem is nézted a mecset, nem hiszem el, hogy az előzö munka helyeden, a munka társaid ne erről beszéltek volna, elötted. Vagy esetleg, nem-e kapcsolgattad a távírányitóval a TV-t, és nem jukadtál ki ott vagy valami hasonló. - Mondom neki, anélkül, hogy meg akarnám őt bántani. Miután, át adom neki a könyveket, és épp indulnék be, de meg hallom amit mond, és el is mosolyodom azon amit mond. - Pihenj nyúgodtan, igérem fel ébresztelek. - Mondom neki, a vállam felett. Majd, bemegyek és meg is jelenik egy eladó, és megkérdi, hogy miben is segíthet nekem, mire én el mondom, hogy mi is az ami engem érdekel. Meg is kapom a kívánt csizmát, amit egyböl fel is próbálok, majd a tükörben nézem, hogy hogyan áll rajtam a csizma. Majd, tíz, tizen öt perc múlva, már a csizma megvásárlása mellet döntök. Kábé, egy újabb tíz percig, már a táskákat nézem, és végül, a táskát is veszek. A kaszánál, sálakat is lehet találni, és úgy érzem, hogy olyat is akarok venni. Miután, ki fizettem amit vettem, kilépek a boltbol, és egyenesen Egon hoz megyek, és mellé ülök. - Végeztem. - Jelentem be neki, és várom, hogy ki nyissa a szemeit, ha csukva vannak.
- Pedig igazán elhiheted – vigyorgott Egon – futószalagos meló volt az utolsó, amiben részt vettem, ott pedig nem igazán beszélgettem. A sport csatornát meg be sem állítottam a tévében. Miután Allison engedélyt adott a pihenésre Egon lehuppant a padra és várt, várt és csak várt. Nem volt kedve még a saját könyvébe bele kezdeni, ezért csak ücsörgött a padon és nézte a járókelőket, akik ügyes bajos mindennapjaikat élik. Nézte őket, ahogy járnak fel s alá, közben fogalmuk sincs arról, hogy milyen világban élnek. Gőzük sincs, hogy vérfarkasok leshetik minden lépésüket, akik csak arra várnak, hogy megízleljék őket. Boldog tudatlanságuk, a vérfarkasok számára áldás, függetlenül attól, hogy éppen milyen étredő is az ordas. Egon elgondolkozott azon, mi lenne, ha tudnának a vérfarkasokról. Valószínűleg elkezdenék módszeresen kiirtani azokat, akiket gyanúsnak vélnek. Ebben az esetben gyászos egy világ várna a vérfarkasok társadalmára. Ezután számos egyéb gondolat ötlött az agyába, mint például, hogy miért nincs olyan vérvonal, amelyiknek a tagjai szárnyakat tudnának növeszteni és repkedni fel-alá. Azt Egon nagyon bírná, és át is haraptatná magát rögtön egy arra járó repcsis vérvonal képviselővel. Egy idő után, azonban már nem is agyalt, csak nézett ki a fejéből, és lassan úgy érezte, hogy Allison már legalább két órája bent van. Végül a lány felbukkant az üzlet ajtajában, ekkor Egon előhalászta mobiltelefonját és megnézte mennyi az idő. Úgy látszott, habár a várakozás óráknak tűnt, a lány alig volt többet bent, mint fél óra, amin Egon rendesen el is csodálkozott. Eltette a mobilt közben a lány odaért hozzá, leült a padra és konstatálta, hogy végzett. - Sikerült mindent megvenned, amit szerettél volna? – kérdezte érdeklődve – mert ha gondolod, visszamehetsz újabb fél órára. Szívesen megvárlak – vigyorgott a férfi pimaszul. – Tényleg, mit is vettél? – érdeklődött Egon, bár annyira nem érdekelte a dolog, talán inkább csak szerette volna fenntartani az érdeklődés látszatát. – Ha intim a téma nem muszáj rá válaszolni – tette még hozzá gyorsan, nehogy azon kapja magát, hogy fehérnemű divatról kelljen előadást hallgatnia Allison szájából.
Korán keltem reggel, nagy örömmel ugorva a karácsonyfa környékére, hogy meglessem mit is hozott nekem az angyalsereg. Persze, nagy lány vagyok már és nem kéne hinnem az angyalokban, meg a tündérekben, meg a manókban, meg a Télapóban, de ez nem így működik. Én hiszek. És vad bontogatásba is kezdtem, kimentve az összes ajándékomat a kanapéra. Jason csak utánam kelt fel, ami vicces, mert még a tízéves öcsémet is le tudom startolni, hogyha karácsony reggeléről van szó, ami azért hordoz magában némi humorfaktort. Logan röhögését a hátam mögül hallottam. Tudtam, hogy min szórakozik ilyen elképesztőn remekül, s legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy nem szép dolog ilyet csinálni, de annyira le voltam döbbenve a kis kártyától, amit a kezemben tartottam, hogy nem volt ingerenciám megszólalni se. Könyvutalvány.. nekem? Totálisan bezsongtam tőle. Nem, mintha annyit olvasnék úgy egyébként, de a Télapó tökre jófej, hogy ilyesmit hozott nekem, mert ez azt jelenti, hogy okosnak tart, meg műveltnek, meg minden! El is határoztam, hogy az első olyan napon, amikor nyitva van a bolt, be fogok ugrani a Barnes-ba is meg az Aurora Miracle-be is. A várt nap éppen a mai. Talpig szivárványfarkú pónival díszített pulóverben, szivárványszín farmerban és nagy, színes-szőrmés csizmában állok a könyvesbolt ifjúsági könyvek részlegénél, nagy tanácstalanságomban ide-oda araszolva, keresve a megfelelő holmikat, de helyettük meg találva mást, csak valamit, aminek nekiütközöm. Amilyen lendülettel nem sikerült a hátam mögé néznem, valószínűleg zuhanok én is azzal együtt, akit rálöktem egy könyvekből rakott karácsonyfára, s aki pedig szétborogatja miattam az ünnepi, szentlélektartotta tákolmányt.
A hozzászólást Sunshine Davis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 17, 2015 11:10 am-kor.
Azt hittem ez a nap is oly átlagos lesz, mint a többi. De legalábbis nyugodt, lazítós, könyv vásárlós. Aztán a végzet lecsapott rám egy megvadult szivárványos unikornis képében és dobhattam a sutba mindent. Már ami a nyugalmat és békét illeti. Igazából minden olyan gyorsan és olyan hevesen történt, fel sem tudtam igazán fogni, nem hogy kitérni előle. Az egyik percben még könyves polcokat nézegettem, valami normális olvasmány után bogarászva, aztán tettem egy félfordulatot és annyit sem mondtam "Bakfitty", egy betépett-unikornisos-hurrikán elsodort. Nem csak egyszerűen "jaj, ne haragudj, meglöktelek" módon, hanem, amolyan zúzzuk le a könyvesboltot módon. Bizony ám. Olyan kecses tigrisbukfenccel érkeztem meg a könyvkarácsonyfába, hogy azt tanítani kéne. Vagy nem. Nagyon nem. - Ahh... ssssz...ffff... - Nagyon szerettem volna ennél értelmesebb dolgokat is közölni, de a hátamba egy rakás könyvsarok állt és akupunktúrásat játszottak, rajtam pedig a már említett unikornisos katasztrófa terült el. Így igazán bonyolult volt szóhoz és levegőhöz jutni, bár próbálkoztam. - Jhól...vfagy? - Hm. Azt hiszem a nyelvemet is elharaptam, ugyanis a számat elöntötte a vér édes-fémes íze és úgy éreztem, mintha valaki zoknit nyomott volna hirtelen a bagólesőmbe. Aha, elharaptam a nyelvemet. - Ha ihen, heháhahál hóham. - A rejtvény megfejtőjének jár egy... áh, nem jár semmi. Meg nem is adok rejtvényeket senkinek. Mindössze arra akartam kérni a lányt, hogyha a testi és szellemi épsége is oké, akkor leszállhat rólam. Igazából a testi épségével is kiegyeztem volna.
- Milyen frappánsan fogalmazol! Csusszan ki a számon, s közben örülök, hogy nem állt belém semmiféle könyv. Mondjuk ennek sok köze van ahhoz, hogy momentán rajta fekszem egy szerencsétlen fiatalemberen, aki erre igen sokára, de nem is rest felhívni a figyelmemet. Vöröslő fejjel pattanok le róla, a közelsége nem ejtett zavarba, de az, hogy letaroltuk a könyvekből rakott karácsonyfát, annál inkább. Riadtan pillázok körbe, de egyelőre még nem látom, hogy megindult volna felénk a „takarodjatok innen!”-t üvöltő üdvhadsereg. - Jól, köszi! Jut el a tudatomig az, hogy kérdezett is valamit, s ha már itt tartunk, akkor a kezemet is nyújtom felé, mert ha fellöktem, illik fel is segítenem. Persze ha közben magától feltápászkodott, azzal sincsen semmi gond, nyugodvást tápászkodjon, nekem ezzel semmi problémám az ég egy adta világon. Szimpatikus, hogy nem kezdett rögvest káromkodni, mint a jégeső, így nekem sem kellett szájon csapkodnom, szóval minden megy a maga rendje és módja szerint, úgy, ahogyan kell. Szerencsére. Bár talán nem sok szerencsében lesz részünk, ha a személyzet végre ideér. - Nem kéne visszarendeznünk, mielőtt felszólítanak minket rá és az sokkal kínosabb lesz? Teszek fel egy számomra igen logikusnak tűnő kérdést. - Amúgy Shiny vagyok. Hát te? Kérdezek is, mert hiába vetem térdre magam a könyvfa lábánál, hogy rakosgatni kezdjek, azért a kíváncsi füleim nem csukódnak be.
Nem mostanában jártam bármiféle könyvesboltban, és hogy őszinte legyek, ez nem csak azért volt, mert a szükséges bevásárlásokon kívül még semmit sem tudtam könnyedén elintézni a városban. Ahhoz képest, mennyire kicsi, ugyanolyan nehéz benne manőverezni néha, de szépen lassan kiismerem magam itt. Nem is éppen azért, mert annyira mélyen belefeledkeztem volna a munkába, nem sok mindenre volt lehetőség errefelé. Az egyetlen dolog, ami elvonta a figyelmem, az a seb volt, de arról mégsem írhattam. De ha teljesen, igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, még csak nem is azért jöttem, hogy könyveket vegyek. Egy csöndes, nyugalmas hely kellett ahhoz, hogy átnézzem az apróhirdetéseket, és amióta egy háromgyerekes família autója elrobbant a városban és pont a mellettem húzódó szobába vackolták be magukat az a hely minden, csak nem csöndes. Egy pár napja fogant meg először a gondolat a fejemben, miszerint ideje lenne kiköltöznöm a motelből, és ez még azelőtt történt, hogy a nagybecsű família megérkezett volna. Persze, akkor még csak mint szimbolikus tettként gondoltam az állandó hely legalábbis bérlésére, ahol az ember félelem nélkül zuhanyozhat, mert nem szökik a golyójáig a lábgomba, ha esetleg papucs nélkül teszi. Meg akarok állapodni, le akarok telepedni, legalábbis egy időre, de ha megmaradok a motelben és folytatom a tendenciát, miszerint a bőröndömből öltözködök reggelente, hát semmire sem fogok menni. Egyik lábam mindig az úton lesz, akár tetszik ez nekem, akár nem. Szóval fölmarkoltam az első újságot, ami a helyi hirdetéseket tartalmazta, majd piros kockás ingemben bevettem magamat a könyvesboltba, kerestem egy csöndes zugot és letelepedtem, hogy elolvassam, amit akartam. Ha valaki megkérdezi, mit is keresek itt, majd megmondom, hogy a legújabb Dickens könyvre várok: ez tuti kidobja őket az egyensúlyukból. Amúgy is, úgy hallottam, az öregből meg vérfarkas lett, ami lehet, hosszabb távon az emberiség ellen elkövetett bűntett, már ha megmarad a régi stílusánál.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Pár napja voltam még csak a városban, de néha úgy éreztem már, hogy lehet jobb lenne inkább visszamenni oda, ahonnét jöttem. De az meg annyira nem rám vall. Soha nem futamodtam meg, egyedül akkor hagytam el egy-egy várost, ha többé nem kötött oda már semmi se vagy tényleg nagyon forróvá vált a talaj a lábam alatt. Most pedig még egyikről se volt szó. Inkább egyszerűen csak összezavart rendesen ez a hely. Olyan személybe futottam bele, akire egyáltalán nem számítottam. Biztos voltam abban, hogy ezzel még nem ért végett a meglepetések sora. Mondhatjuk azt is, hogy ez amolyan női megérzés volt, de az már egyre inkább kezdett zavarni, hogy még mindig képes vagyok eltévedni. Eddig mindig sikerült kiigazodnom az éppen aktuális városon, legyen szó nagyvárosról vagy éppen szűk utcákkal tarkított Velencéről, de ez a hely másabb volt. Egyszerre kellett figyelnem az útvonalra és arra, hogy nehogy valaki kövessen. Nem voltam annyira félős, egyedül egy természeti csapás volt olyan, ami képes volt a világból is kikergetni, illetve talán ez a hely. De remélhetőleg itt egyik vihar se fog utolérni, legalábbis nem mostanában. Valaki beszélt nekem egy könyvesboltról és már csak egyedül abban reménykedtem, hogy itt valamiféle térképet sikerül beszereznem. Lehet nem túl célszerű azzal rohangálni az utcákon, de ha legalább a hotelben áttudnám tanulmányozni, akkor se lennék ennyire elveszve, mint most. Nem fogom elfelejteni azt, hogy egyszer több óráig kóvályogtam a városban, mire sikerült megtalálnom a kiszemelt célállomást. Azt hiszem túl büszke voltam bárkit megkérdezni arról, hogy merre kell mennem, de az se kizárt, hogy a rosszalló pillantások miatt se tettem meg. Sietve nyitom ki az ajtót és lépek be az üzletbe. Mély levegőt veszek, majd elindulok a sorok között, de hirtelen egy kisgyerek rohan el mellettem, mire sietve lépek arrébb, de ennek köszönhetően neki ütközök az egyik asztalnak és egy-két újság a földre hull. Komolyan, amióta betettem a lábamat ebbe a városba kész balszerencse lettem. Mindig történik velem valami. Sajnálom. - mondom automatikusan, majd sietve hajolok le és szedem össze az újságokat, de hirtelen egy ismerős érzés fog el. Óvatosan felpillantok a hajzuhatag alól és meglepődve ismerem fel őt. Blake? - kérdezem csodálkozva, majd mint egy idióta lépek közelebb hozzá és ölelem meg. Végül kissé zavarodottan lépek hátrébb pár lépést és az asztalra teszem le az újságokat.
Már éppen elmerülnék a hirdetésekben, tollal a kezemben, készen arra, hogy bekarikázzam azokat, amelyeket érdemes lenne megnézni (inkább az ár alapján válogatva, semmint a fekvése alapján), amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Ösztönösen nézek föl, de innen nem látom a belépőt – öreg hiba. Mégsem mozdulok, de azért végiggondolom, szereztem-e ellenségeket a városban, avagy sem amióta itt vagyok. Mondjuk ahhoz, hogy megpróbáljanak egy könyvesboltban elintézni, kellőképpen őrültnek kell lennie az embereknek. A pajzsom mindenesetre felvonom, és felkészülök arra, hogy egy illúzióval eltüntessem magam a vizsla tekintetek elől. Fél szemem inkább visszafordítom az újságra és folytatom az apróhirdetések pásztázását, figyelmesen hallgatva a környezetemre. Amikor az újságok a földre hullanak, akkor viszont már muszáj fölnéznem, és hirtelenjében elvigyorodok. A már előkészített illúziót elengedem, nem hiszem, hogy szükségem lesz rá – elvégre ismerem az illetőt, aki hirtelenjében betoppant az életembe. Igaz, abban nem lehetek biztos, hogy nem azért jött, hogy megpróbáljon kicsit megagyabugyálni, de szerintem elbírok egy fiatal farkassal, ha arra kerül a sor. De remélem nem fog. Pokoli rossz lenne. – Üdv, Prim – köszönöm rá, miközben ő szabadkozik, majd amikor neki is leesik, ki vagyok, szélesen elvigyorodok. Az ölelés elől sem akarok kitérni, meg sem próbálkozok vele, és nem csak azért, mert jó őt látni. Amúgy sem hiszem, hogy csak úgy el tudnám kerülni, de nem is akarom. Amikor hátralép, megpróbálom felmérni az arcát, megtudni, változott-e valami amióta utoljára láttam, de úgy tűnik, ez a képességem még némi fejlesztésre szorul. – Jó téged látni, ha kissé váratlan is. Hogy kerülsz Fairbanksbe? Talán kérdezni sem érdemes: kezd olyan érzésem lenni, hogy ez a hely vonzza a farkasokat maga felé, valamilyen oknál fogva. Talán érdemes lenne ezt kivizsgálnom, bár valami azt súgja, nem lehetne megoldani anélkül, hogy rá ne lépnék a Falka kollektív farkára, márpedig az a legjobb módja, hogy az ember megölesse magát egy olyan városban, ahol amúgy is túlteng a vérfarkas-populáció. Nem, maradok nyugton, és inkább hegyezem a fülem: végül is, azzal is egész sok mindent meg lehet tudni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem tudom, hogy mi van velem és miért szerencsétlenkedek ennyit mostanában, de talán a várossal függ össze. Próbálom meghúzni magamat, de ennek ellenére vagy eltévedek és valakinek a segítsége kell, mint első napon vagy inkább egyszerűen csak belebotlok másokba. Szerencsére múltkor is egy régi ismerőst követtem, mert ha talán más falkabéli lett volna, akkor ki tudja mi történik. Egyszerűen nem tudok másra hagyatkozni, mint az évek alatt elsajátított képességeimre. Egyre jobb bunyós lett belőlem, így kicsit felkészülök arra is, ha az illető nekem akarna támadni, de fura módon nem nézem meg magamnak, csak az újságokat próbálom hamar összekapni, hogy utána eltűnhessek a sorok között. Hamarosan viszont a nevemet hallom és egy darabig még hezitálok, hogy felnézzek-e, de miért ne. Ha valaki így szólít, az azt jelenti, hogy ismer, vagyis ebben az esetben nem lehet ellenség. Egy darabig még figyelek és érzem is az ismerős illatot, illetve kisugárzást és nem sokkal később már a karjaimba zárom az ismerőst. Talán kicsit fura reakció volt tőlem, de ebben a városban amúgy se úgy viselkedtem, ahogyan egy normális ember tenné. Fura érzés volt, hogy pont ebben a városban sikerült összetalálkoznom, olyan személyekkel, akik elviseltek hosszabb vagy rövidebb időre, illetve akikre sokszor gondoltam az elmúlt évtizedekben, de még se botlottam beléjük a nagyvilágban. Ilyen volt Blake is. Szintén örülök, hogy látlak, illetve annak is, hogy beléd és nem egy régi lakosba botlottam bele. - mondom neki kicsit halkabban, majd leülök vele szemben lévő székre és a hajamba túrok. - A kíváncsiságom vonzott ide. Érdekelt, hogy miként is él együtt egy nagy falka, meg talán végre szeretnék kicsit egy helyben maradni. - mondom neki komolyan, de minél többször hagyja el ajkaimat ez az egy dolog, annál inkább bizonytalan leszek. Szép hely, vannak kedves emberek, de valahogy egyszerre vonz és taszít ez a hely. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy sokáig nem leszek itt kívülállóként, ha pedig nem adom fel a szabadságomat, akkor vissza kell mennem oda, ahonnét jöttem. És te miként kerülsz kerül? Falkatag lettél időközben? - kérdezem tőle kíváncsian, majd egy pillantást vetek az újságokra, hogy hol vannak éppen nyitva, majd újra Blake-re. Látom hosszabb időre tervezel. - mondom neki egy apró mosoly keretében és közben kíváncsian fürkészem őt. Lehet, hogy néhány újságot "romba" döntöttem, de maradt éppen elég ahhoz az asztalon, hogy megállapítsam, hogy milyen hirdetéseket is nézegetett.
– A régi lakosokból lesznek az új ismerősök, nem? – kérdezem tőle, még mindig a viszontlátás öröme által kicsikart vigyorral a képemen. Mondhatnám, hogy a Világ egy baromi nagy hely, de ezt meghagyom azoknak, akik már bejárták legalább egy részét. Én többnyire az amerikai kontinensen maradtam, ha nem vesszük a többnyire hadsereg kötelékében szervezett kiruccanásokat Európába... Amikor viszont azt mondja, önként jött ide, főleg, hogy milyen indokkal, kibukik belőlem egy rövid, nem teljes egészében gúnyos nevetés. – Szóval még mindig kéz a kézben jársz a bajjal, jól értem? Nem szép dolog, amit mondok, tudom, de ami azt illeti, én ilyen megfontolásból biztosan nem jöttem volna a világnak erre a felére. Csak azért tudok hálát adni a világmindenségnek, hogy éppen nem akkor keveredtem ide, amikor még dúlt a falkák közötti balhé... Bár lehet, akkor nem szólított volna fel az első farkas, akivel találkoztam, hogy fizessek vagy húzzak a fenébe. Hmm, Lynn... Róla sem hallottam egy ideje, egészen pontosan azóta, hogy megjelentek azok a hülye sebek a karomon. Lehet, ellenőriznem kellene, hogy minden jól van-e vele. – Áh, nem. Még nem. Gondolkodok rajta, de hogy őszinte legyek, ha megtűrnek anélkül, lehet, megtartom még a szabadságom, amíg többet nem látok – felelem, és közben lemondóan rázom meg a fejemet. Nem mintha nem lennének nagyon jó érvek a csatlakozás mellett, de nem egyelőre igyekszem fölfedezni a lehetőségeimet. Anchorage nem vonzott különösebben, már akkor sem, amikor először hallottam róla. Túlságosan bonyolult lehet az élet, ha valahol nincsen falka. Valószínűleg ez van a legközelebb az anarchiához farkasok között. Nem, nekem jó, ha valami kellemes és kiszámítható, még akkor is, ha a seggembe fog harapni előbb vagy utóbb. – Ezek? – kérdezek, és az apróhirdetésekre pillantok. – Áh, egyelőre csak fölmérem, mi is a helyzet. A háromnegyedét amúgy is kizártam kapásból, nem akarom elkölteni a megtakarításaim ekkora részét ameddig nem tudom, mi lesz. Erős dolog ez attól, aki megállapodni tervez, de... De azt hiszem, szükséges. Nem ugorhatok fejest semmibe, főleg nem most, amikor még nem tudom, mi lesz velem ebben a városban. De nem akarom elrontani a nőstény kedvét, elvégre mégiscsak most látjuk egymást először az elmúlt... – Mennyi is volt, ötven év? – kérdezem, miközben pontosan tudom, hogy valamivel több. – Merre jártál az elmúlt időkben?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Valóban így van, kivétel akkor, ha az embert állandóan figyelik és nem éppen barátságos értelemben. - mondom neki komolyan, hiszen szereztem barátokat az életem során. Lehet, hogy nem túl sokat, de jobb kevesebb barát, mint tucatnyi olyan, aki csak arra vár, hogy mikor támadhat hátba. Biztos vagyok abban, hogy érti mire gondolok. Ebben a városban szerintem nem éppen életbiztosítás egyedül és magányos farkasként sétálgatni, de ennek ellenére én ezt teszem. Nem tudok ez ellen semmit se csinálni. Szerencsére úgy néz ki, hogy még senki bütykére nem léptem rá, hiszen senki se támadott meg vagy figyelmeztetett, akarom mondani senki se fenyegetett meg, hogy jobb lenne, ha elhagynám a várost. - Nem értem, hogy miből gondolod ezt. Ismersz már annyira, hogy tud én egy ártatlan bárány vagyok. - válaszolok neki egy ártatlan pillantás keretében, majd mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben lassan bólintok arra, amit mondott. Így igazat adva neki, hogy még mindig vonzom a bajt. Nála jobban szerintem senki se tudja rólam ezt, ahogyan azt se, hogy milyen vagyok akkor, ha szinte semmi se érdekel. Ő volt velem akkoriban, amikor kifordultam önmagamból. Egyedül ő volt képes arra, hogy újra észhez térítsen. Annyira régen volt már, de fura módon tisztán emlékszem mindenre. Akkor azt hiszem újra egy cipőben járunk. - mondom neki jókedvűen, majd újra kipillantok az ablakon, miközben hallgatom őt. - Soha nem gondoltam volna azt, hogy egyszer megfordul a fejemben az, hogy csatlakoznék egy falkához. Most, hogy itt vagyok nem akarom elkapkodni, de fogalmam nincs, hogy mennyi időm van még ezt eldönteni... Van valami fura ebben a városban, ami egyszerre vonz, de egyszerre érzem azt, hogy mennék is innét. - miközben beszélek végig kifelé nézek, mintha csak elmerengtem volna valamin. Sietve rázom meg a fejemet, majd egy bocsánat kérő pillantással nézek újra rá. Képes vagyok néha teljesen elmerülni a gondolataimban és elfeledkezni a társaságomról is. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy szétszort valaki. Én pedig elég sok fajta értelemben is megfelelek ennek az egy fogalomnak. Régóta vagy itt? Akkor a hotelben laksz? - halmozom el őt újabb kérdésekkel, hiszen ha még nem szánta el magát, illetve a szavaiból ítélve nem is valakinél vett ki egy lakást, akkor más lehetőség nem maradt.Illetve érdekel az, hogy ő már mennyi ideje lehet Fairbanksban. Volt az több is, de te még mindig jól tartod magad. - mondom neki mosolyogva, majd kibújok a dzsekimből és lerakom a széknek a támlájára. - Én elég sok helyen jártam. Szerintem 1001 éjszakát is végig tudnék simán mesélni. - mondom neki játékosan, végül megadom magamat a pillantásának és mesélni kezdek, de csak rövid egyelőre. - Jártam Oroszországban, Kínában, Japánban, Kubában és még Magyarországon is megfordultam. Amerikában viszont keveset voltam. A többi ország sokkal inkább vonzott, mint ez a kontinens.- beszéd közben egy pillanatra újra elmerülök az emlékeimben, hiszen annyi helyen megfordultam és mindegyik hely valamilyen módon fontossá vált. - Te merre jártál? Mi történt azok után, hogy megszabadultál egy szeszélyes farkastól? - kérdezem tőle kíváncsian és kissé utalva arra, hogy mennyire nem volt könnyű dolga velem, de a játékosság végig ott cseng a hangomban. Végül az egyik tincsemet kezdem el babrálni. Ez régi rossz szokásom, mondhatni ezt se sikerült kinőnöm idővel, ahogyan még egy-két dolgot se.
– Ameddig nem kamerázzák be a zuhanyzómat, én rendben vagyok – vonom meg a vállam apróbb vigyorral a képemen. persze az első kérdés az, miért is tenne bárki ilyet az én zuhanyzómmal? nem hiszem, hogy olyasmit látna, ami különösebben érdekelné... Prim persze lehet, hogy egy másik eset ilyen tekintetben. És azt hiszem, eljutottunk egy olyan gondolatmenethez, amin lefelé nem kellene elindulni. – Igen, bárány farkasbundában. De örülök, hogy itt vagy, még akkor is, ha időközben meggyapjasodtál. Nem engedhettem el poén nélkül a bárányos megjegyzést. Olyan eset az, amikor az ember nem teljesen ura annak, amit mondd. Láttam valami TV-sorozatban az egyik unalmasabb időszakban Budapesten, hogy ha régi barátokkal találkozunk, esélyesen visszavedlünk azzá a személlyé, akik akkor voltunk, amikor ismertük őket. Már akkor is hülyeségnek tartottam, de el kell ismernem, Prim ittléte felvillanyoz kissé. nem sok olyan farkas van ebben a városban, akikben meg tudtam bízni eddig, és ő talán egy lehet közülük. – Én azt nem hittem volna, hogy valaha is Alaszkában kötök ki, de végül mégiscsak ide vetett a sors. A falkákkal ugyanez a helyzet: amíg utazó riporter voltam, egyszerű volt indokolni, miért nem akarok belépni. De most? Előbb vagy utóbb muszáj lesz igába hajtanom a fejem, attól félek – mondom neki. Észrevettem, hogy kifelé bámul, de nem fűzök semmit a dologhoz. Döntés előtt állunk mind a ketten, ráadásul egy eléggé fontos, kiemelkedő döntés előbb, amit nem szabad elkapkodni, és ha neki ez segít átlátni a helyzetét, akkor felőlem annyi bambul kifelé, amennyit csak szeretne. Én túlságosan is... tudatos vagyok ahhoz, hogy ez működjön. – Nem, egy kisebb motelben a városba vezető út mentén. Egész kis kellemes hely, habár nem túl nagy – felelem őszintén. A hely maga nem zavar, nem azért akarok kiköltözni. A saját ház vásárlása, vagy akár bérlése egy szimbolikus esemény lenne... Gesztus, elsősorban önmagam felé. És valószínűleg a falkás kérdés eldöntésében is nagyban segítene. – Miért, te a hotelben vackoltad be magad? – Te sem panaszkodhatsz, Seherezádé – felelem, ismét apró vigyorral a képemen, majd csöndesen végighallgatom, ahogy elmeséli merre járt. Elismerően füttyentek is, amikor a végére ér. Még nincs is száz éves, de már bejárta a világ egy igen jelentős részét... Vagy legalábbis azt a felét, amit érdemes megnézni. A kérdésén el kell nevetnem magamat. – Felcseréltem egy másik, ugyanolyan szeszélyes farkasra. Hozzád képest, én egy vén fickó vagyok, aki a verandán töltötte az utóbbi éveket. Magyarországon jártam, részben a Felvidéken, részben Erdélyben, egy kicsit lementünk Horvátországba... próbáltuk kideríteni, mi történt a családunkkal régebben, megtalálni a régi birtokokat. Onnan egyenesen ide jöttem nem is olyan régen. Figyelem, ahogy a hajával játszik, és emlékek elevenednek emg előttem, tucatnyi, ha nem több száz... Ez a szép a régi barátokban. Bármennyi ideig vagy távol tőlük, valahogy mindig emlékszel a legapróbb dolgokra is, elég csak egyetlen, apró emlékeztető.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Pedig biztos vagyok abban, hogy nagy sikered lenne. - szólalok meg kissé cukkolva őt, illetve egy kisebb kuncogás keretében. Jó darabig egy fedél alatt éltünk és akkor is ezek a fajta cukkolások az életünket tarkították. Már hiányzott az, hogy kicsit a vérét szívjam, illetve pontosan tudom, hogy miről beszélek. Újabb nevetés hagyja el az ajkaimat, miközben lassan megrázom a fejemet. Éreztem, hogy nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget, de nem is bánom. Hiányzott már nagyon és most, hogy újra itt van még inkább rájöttem arra, hogy kicsit üres volt az életem nélküle. - Lehet meggyapjasodtam, de még ez is jól áll. Ne is tagad! - próbálom minél komolyabban mondani, de az arcomról még mindig szinte sugárzik a jó kedv és a boldogság, hiszen az ajkaim is még mindig mosolyra húzódnak. Bár mennyire is örültem neki, azért őszintén szólva kicsit fura érzés is volt újra látni őt, hiszen minden fajta régi érzés és emlék még erősebben kezdett a tudatomba bekúszni. Részben talán miatta mentem Budapestre is, mert reménykedtem abban, ha sehol nem találtam addigi életem során, akkor ott talán meg fogom, de nem volt ott. És talán életem során abban a városban tartózkodtam a legkevesebbet. Minden annyira idegen és fura volt... Ezt úgy mondod, mintha valami gyökérkezelésre készülné vagy esetleg egy ókori kínzó kamra várna rád. Ennyire csak nem lehet szörnyű végre megállapodni, de más részről meg megértem azt, hogy miért mondod ezt. Mindig is szerettem szabad lenni, azt tenni, amit akarok és ott lenni, ahol szeretnék lenni, de ha eljön az a nap, amikor döntenem kell, akkor nem tudom, hogy mit fogok mondani. Mi van akkor, ha rosszul döntök? - nézek rá egy kisebb habozás után, hiszen talán még se ez a megfelelő téma egy viszontlátáskor. Annyi év eltelt és fura, hogy pont akkor bukkanunk a másikra, amikor szinte újra ugyanabban a helyzetben vagyunk. Párizsban is hasonló helyzetben voltunk, amikor rám bukkant. Most meg mint az elefánt a porcelán boltban úgy mentem "neki" és mint kiderült még ő is szabad, de vajon meddig? Neki mi segít meghozni élete egyik legnehezebb döntését? Jó lenne tudni. Nem is tudtam, hogy van egy Motel, azt hiszem utána kell néznem. - szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette. Ez miként kerülhette el a figyelmemet? Nem is értem, de talán őt nyugodtabban tudnám álomra hajtani a fejemet, mert a Hotel... Nos, igen nem éppen a legjobb hely számomra. Szinte nem is aludtam az elmúlt napokban, de szerencsére még jól bírom és meg se látszik rajtam, vagyis remélem. -Igen, vagyis inkább csak a nevem szerepel a foglalások között. Nem túl sok időt időztem még ott. Eléggé ijesztő kicsit az a hely, azt hiszem a lehető legrosszabb helyre tettem be a lábamat. - mikor a mondandó végére érek, akkor egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Vigyázz, mert a végén kísérteni fog Seherezádé mielőtt álomra hajtanád a fejedet. - mondom neki egy kisebb nevetés keretében. Hiszen most már azt is tudom, hogy hova kell mennem ahhoz, hogy megzavarjam a békés estéjét és egész este ébren tartsam a sok mesélni valóval, egészen addig, amíg ki nem tennem a szobájából. Egy kisebb csodálkozással nézek rá, majd lassan néha bólintok, hogy tudtára adjam azt, hogy figyelek rá. -Te tényleg vén lettél. Vigyázz mert születésnapodra még a végén járókeretet veszek neked, hogy könnyebb legyen elhagynod azt a "verandát". - válaszolok neki mosolyogva, majd amikor látom, hogy figyel azt, amit csinálok a hajammal, akkor abbahagyom, de előtte még egy tincset eltűrök az arcomból. És mi volt a terved mára, mielőtt romokba döntöttem az asztalodat? - kérdezem tőle kíváncsian, de kicsit zavarba is jövök, hiszen tényleg nagyon ügyesen bénáztam. Ilyenkor tényleg nem értem, hogy miként is lehetek annak a vérvonalnak a tagja.
– Te már csak tudod – vágok vissza viccesen, kedvesen. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire jó látni Primet, majdnem ugyanolyan érzés, mint Lynn-be futni bele a városban. A múlt egy apró darabkája köszön éppen vissza, jön velem szembe, integet rám, majd lelassít, hogy köszönjön. És én, az örök kritikus a fenének nem tudom azt mondani, hogy felhőtlenül örülök neki, elvégre egy csoda, kettő meglepő, a harmadik pedig... Nos, ha egy harmadik ember is felbukkan a múltamból, muszáj leszek beleásni magamat a témába. Amolyan jó, régi, oknyomozó formában. – Persze, hogy jól áll. De neked mi ne állna jól? Az igazságot nincsen értelme elkendőzni, Prim szép nő, de a szavaim nem hordoznak semmiféle kettős jelentést. Nem is gondolok arra, hogy fellobbantsak valamiféle tüzet, ami alig egy éjszakán át lángolt. Na, azt nem mondom, hogy nem futott át a gondolat az elmémen, de elhessegettem. Eltelt azóta már majdnem hetven év is talán, én pedig próbálok egy felelősségteljesebb hím lenni, mint voltam. Szar dolog, amikor az ember kényszeresen a jófiút játssza, minden egyes alkalommal... – Prim, én a fél életem az úton töltöttem, kerestem valamit, ami szépen, lassan meghalt körülöttem – utalok itt a szakmámra egy sóhaj kíséretében. – Ennyi idő után csak letenni a hátsóm egy fagyott völgyben két fenyőfa közé olyan érzés, mintha feladnám. Mintha semmit sem ért volna közel százötven év fel-alá szaladgálás Kanadában, Európában... Meg tudod érteni, milyen nehéz ez? Nem akarom megbántani, elvégre mi is Európából ismerjük még egymást, és nem mondhatom, hogy teljesen értelmetlen lett volna minden év, amit az úton eltöltöttem, de itt most a nagyobb képet kell néznem. Arra kell utalnom. Ő még fiatal, a gyökerei nem annyira vaskosak és nehezek, mint az enyémek. Ő még könnyen talál új helyet magának. Én már baromira nehezen. – A hotel falkaterület. Bűzlik tőle – kommentálom, és itt most nem feltétlen magára a valódi szagra gondolok, inkább a jelekre. Kissé komornak tűnhet a hangulatom. Arra azonban, amit mondd, nem tudom megállni, hogy ne kússzon halovány, majdhogynem kihívó vigyor a képemre. Avagy itt bukik el a felelősségteljes farkas mítosza... Vagy legalábbis kezdenek mutatkozni a repedések a falában. – Ha fizeted a kávét reggel, nekem nincs ellenemre, Ó, Királyné. – Ha te járókeretet veszel nekem, én babakocsit neked, kölyök – felelem, feleannyira sem agresszívan, mint szavaim sugallnák. Nincs semmi fenyegető, semmi rosszallás a hangomban, egyszerűen csak egy régi baráttal való csipkelődés semmihez sem hasonlítható érzése. – És hiszed vagy sem, lakást kerestem. venni vagy bérelni, de inkább bérelni. Nem merem megkockáztatni, hogy esetleg tudsz egy helyet...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Talán kicsit ijesztő, hogy sok évtized után nem egy, hanem három múltbéli ismerőssel is találkozom. Nyíltan egyiküket se kerestem, de titkon annál inkább kerestem, kutattam utánuk, de nem leltem őket. Duane-t féltettem, hiszen gyerek volt, Elvis viszont mindig megállta a helyét. Ő talán inkább csak hiányzott, ahogyan Blake is. Fura dolog az élet, hogy egy hím árult el, de ennek ellenére is három hím érte el, hogy bízni tudjak újra és meglássam a jót is az életben. Mintha az élet gúnyt űzött volna belőlem, de így utólag visszagondolva egyáltalán nem bánom. Biztosan van olyan dolog, ami nem állna jól. – rántom meg a vállaimat mosolyogva, hiszen soha nem gondolkoztam ilyenen. Általában mindig azt viselem, amihez éppen kedvem van, ahogyan azt mondom ki, amit éppen gondolok. Természetesen már kicsit változtam és tudok lakatot tenni a számra, még akkor is, ha nehéz. Blake a barátom volt, egyszer túlléptük a barátság küszöbét, de semmi több. Ő egy ismerős, egy barát, akire mindig támaszkodhattam és a lehető legrosszabb időszakomban lelt rám és segített valamennyire visszatalálni a helyes útra, de több nem volt köztünk. Lehet, hogy fiatal vagyok, de pontosan tudom, hogy mennyire nehéz döntés, mennyire fura végig gondolni újra és újra a lehetőségeket. – mondom neki komolyan és közben őt fürkészem. Kölyök vagyok hozzá képest, de ennek ellenére is az az eset óta nem találtam a helyemet a világban, utaztam és utaztam, szinte bejártam az összes országot, de most mégis itt vagyok és azon gondolkozom, hogy letelepedek, de még én is kételkedem ebben az egészben, akkor ő számára mennyire lehet nehéz? Túlzottan… nagyon. – De mi változott? Miért vagy ki miatt gondolkozol mégis ezen? – kérdezem tőle kíváncsian és közben reménykedek abban, hogy nem veszi tolakodásnak, de tényleg érdekel, hogy miért vette fontolóra a lehetőséget, hogy egy helyben maradjon. Akkor nem csoda, hogy nem szeretek ott lenni és nem igazán aludtam az elmúlt napokban. – csúszik ki a számon egy kisebb morfondírozás után. Eddig mindig kiszúrtam azt, ha valamit egy-egy falka uralt, de most még se ment. Egyszerűen vak voltam és ostoba. Amikor meglátom a mosolyát, akkor az enyém is még szélesebb lesz, hiszen amióta helyet foglaltam, azóta nem igazán mosolygott, de jó érzés volt látni, hogy nem lett teljesen komoly és komor. – Rendben áll az alku, de a pizzát te állod. – vágom rá egy kisebb mosoly keretében, majd egy pillanatra a hajammal babrálok. Ohh, de akkor annak csak akkor van értelme, ha el is ringatsz benne. – egy apró mosoly bujkál ajkaim szélén, miközben a hangom még mindig játékosan cseng. Érdekes látvány lennék babakocsiban, ő meg járókerettel, hiszen alig nézünk ki 20-30 év közöttinek, miközben jóval többek vagyunk, de ezt nem sokan tudják. Legalábbis a tudatlanok biztosan nem. – Mivel pár napja érkeztem így nem igazán, de … - kezdek bele és lopva az egyik újságra pillantok. Fejjel lefelé nem éppen könnyű, de kiszúrok egyet és lassan az ujjam oda siklik a papíron. – ezzel mi a helyzet? Egész jónak tűnik, legalábbis fejjel lefelé, de jelenleg nincs bérbe adó ingatlanom, csak a szomszédságban. – vallom be neki a dolgot, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem olyan régen még a „szomszédváros” lakóit boldogítottam.
Az öltözködésre tett megjegyzést hagyom a földre hullani és ott maradni, mintha csak a szennyes volna. Igazából nem jut eszembe semmilyen jó válasz, azon felül, hogy „ki kell próbálni”, ami lehet, egy kissé túlságosan is tolakodó, túlságosan is agresszív volna, márpedig azt nem akarom. Nem szeretném, ha bármilyen módon félreértené, mennyire örülök annak, hogy ismét látom, vagy azt, hol húzódnak ennek az örömnek a határai. Ami nem könnyű, elvégre én magam sem vagyok benne teljesen biztos. Na, ezért nehéz dolog olyan nőkkel találkozni, akiket az ember barátjaként szeret, és mégis összefeküdt velük. Azt hinné bármelyik farkas, hogy ezt sikerült közel háromszáz év alatt megtanulnom már, pedig sosem voltam nagy szoknyapecér. Mostanában kezdett el ismét a farkamba harapni a sors. A bolyhosba, nem a másikba. – Sajnálom. nem akartam arra célozni... Áh, fenéket, nem hazudok neked, arra akartam. Csak egy pillanatra elfelejtettem, kivel is állok szemben. – mondom, aprócska, beletörődő és bocsánatkérő vigyorral a képemen. Baromi könnyű elfeledkezni arról, hány éves valaki, ha az ember ismerte régen. Mindig fiatal lesz a szemünkben. Ezért nehéz a gyereknek vagy kölyöknek felérni a szülő vagy teremtő elvárásaihoz. A következő kérdésére csak egy sóhajjal felelek. – Csak itt kaptam munkát, ami azt illeti. Nem igazán küldhetem el mindenhová az önéletrajzomat a 19. századtól kezdően. Fölvetne néhány kérdést. Szomorú, és már-már degradáló, hogy eddig jutottam, de nem bánom különösebben, ameddig van munkám. Ha majd nem lesz, nos akkor elkezdhetek aggódni. Mégis, rossz érzés egy olyan ügy harcosának lenni, ami gyakorlatilag az utolsókat rúgja, és aminek a helyét átveszi a pletyka, a szenzációhajhászát, és a nyomorult twitter. – Hát igen, a farkas megérzi az ilyesmit, még akkor is, ha te magad nem ébredsz rá teljesen – mondom, halkan, és kissé oktató hangsúllyal. nem kioktatásként, hanem mint az, aki segített neki talpra állni és megmutatott neki néhány dolgot a farkaslétről. – Bízz a bundásban, jó ösztönei vannak. Az én koromra az ember megtanulja az ilyesmit. Sőt, ha valaki el akarja érni az én koromat, akkor muszáj megtanulnia. Mégsem panaszkodok azonban, elvégre még mindig nem számítok öregnek, sőt, ami azt illeti, korosnak sem. – Nem tűnik rossznak – futom át a hirdetést villámgyorsan, felületesen. – Biztosat csak akkor fogok tudni, ha megnézem személyesen. Itt a bérlő telefonszáma. – Ujjaimat végigfuttatom a hirdetés alján elhelyezett számokon. – Lehet most kellene felhívni, hogy még megelőzzem a többi érdeklődőt.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Most majd lesz időd felidézni azt, hogy kit sodort újra az utadba az élet. – szólalok meg játékosan, hiszen akkor se voltam angyal és szerintem eddigi életem során neki jutott a legrosszabb énem. Kölyök éveim végén voltam, aki teljesen megvadult és szerintem tökéletesen elérhettem volna azt, hogy pár nap múlva valaki rám találjon, és esetleg megöljön. Nem igazán voltam akkoriban otthon ebben a farkasos dologban, hiszen csak annyit hallottam a teremtőmtől, amennyit ő fontosnak talált. De miután kiderült egy hazugság, utána már abban se voltam biztos, hogy amit hallottam eddig az igaz, vagy van valóság alapja. Egy vad és őrült farkas voltam, aki több erőt adott a benne lakozó bestiának, mint amennyit szabad lett volna. Mostanra se lettem angyal, de sokkal szelídebb, illetve sokkal inkább hasonlítok arra a lányra, aki az őrület előtt voltam. – Ohh, értem, de én ezért szoktam eltitkolni a piszkos üzelmeimet, hiszen ha mindent tudnának, akkor szerintem nem dolgozhattam volna ennyi helyen. De remélem, hogy itt megtalálod a számításaidat. – mondom neki kedvesen és őszintén, hiszen emlékszem arra, hogy mennyire fontos volt számára a munka. Volt olyan pillanat, amikor még magam se tudtam eldönteni, hogy vajon egy munkamániással találkoztam-e össze vagy nem, de szerencsére azért nem vitte túlzásba. Csendesen figyelem őt és közben azon gondolkozom, hogy vajon miért pont itt futok össze mindenkivel. Ennyi évtized, majd elhatározás után pont itt, ahol egy dolog foglalkoztat. Nos, az tény, hogy barátokban nem szenvednék hiányt, de úgy érzem, hogy még ez se az a bizonyos dolog, ami miatt egyértelműen ki tudnám mondani azt, hogy csatlakozom. A szívem két irányba húz, de tudom, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor tudni fogom, ahogyan eddig is mindig tudtam, hogy hova vonz, húz a szívem. A kezdető lépés mindig nehéz, de néha megéri kockáztatni, mert remek dolgok történhetnek az emberrel. Csak türelmesnek kell lennem. Értettem főnök. – mondom nevetve és kicsit még ki is húzom magamat, mert volt olyan időszak, amikor a tanácsai és a próbálkozásai az agyamra mentek, de a mai napig úgy gondolom, hogy neki köszönetem az életemet és ezt soha nem fogom elfelejteni. Hajrá nagyfiú. Drukkolok, hogy összejöjjön, mert leírás alapján tetszetős, de nem is zavarok tovább. – mondom neki sietve, majd felkapok az egyik közeli asztalról egy tollat és felfirkantom az egyik újság tetejére a számomat, majd mielőtt kiviharoznék a helységből egy gyors puszit nyomok Blake arcára, majd pedig hamarosan már újra az utcán vagyok. Egy pillanatra körbepillantok, de végül másodpercek alatt „veszek el” a tömegben.
– Nem is bánom. Örülök, hogy legalább a lehetőséget megkaptam – felelem, apró, barátságos mosollyal játszva. Kevés az olyan farkas, akiben megbíznék annyira, főleg az ennyire fiatalok, de Prim kiérdemelte magának a bizalmat. És a barátságomat is, bármennyire furcsa is legyen ez. Igen, lassan háromszáz évvel a hátam mögött, a világban, ahol az „erősebb kutya baszik” szófordulat már nem csak elméleti értelmű, én még mindig tudok bízni. És minden évszázadforduló előtt azon gondolkodok, a következő előtt kinyír-e az idealizmusom. Meglepően szórakoztató lenne, ha megtenné végre. A húgom örömtáncot járhatna, hogy ő márpedig megmondta, hogy ez fog a sírba tenni, lám hallgatnom kellett volna rá. – Én meg azért, mert laboratóriumba vágnának, ha tudnák – vonom meg a vállam. Olyasmi ez, amivel megtanulunk élni. Csak néha nehézkes hozzászokni az új álnevekhez. Háromszáz év után ez már rutin igazából. Ha nem ismerős a név, amit említenek, érdemes fölkapni a fejem. – Bár a te korod is fölvetne néhány kérdést. Közel száz évhez képest egészen jól tartod magad. Az én gondolataim is elterelődnek egy pillanatra, és ismét végiggondolom, jó ölet volt-e egyáltalán eljönni ide, a világ végére. Alapvetően nem örültem neki, mert először úgy gondoltam, legfeljebb ha medvetámadásokról fogok tudósítani, de a kéregetők nem választhatnak az ötdollárosok között. Majd az első két hétben, amit itt töltöttem, megjelent egy seb a karomon, minden magyarázat nélkül. Márpedig ezzel tele van a hócipőm. Túl sok itt a rejtély, még valakinek, aki hozzám hasonlóan szereti is őket. És ha nem lenne elég, hogy nem tudom, merre kellene egyáltalán elindulnom, valószínűleg az egész probléma körül van aknázva millió meg egy falkaüggyel, amiket senki sem jelölt ki. Nekem pedig zavaróan kevés szövetségesen van a városban. És ez nem jó. Ha maradok, ez nem maradhat így. – Pihenj, közlegény – hevenyészetten, vicceskedően tisztelgek, de még ez a mozdulat is felidéz pár régi emléket. Csak elhessegetem őket, most végképp nem tudok ezekkel foglalkozni. – Ha összejön, fölhívlak – biccentek. – Meg valószínűleg amúgy is. Amikor utoljára találkoztunk, elfelejtettem felírni a számodat. Mert akkoriban még csak telefon sem volt, de ha esetleg valaki hallja, amit mondok, ezt így sokkal jobb kifejezni. Egy pillanatra meglepődök, amikor arcon csókol, majd elsiet. Utána intek, búcsúzóul, majd magam is elkezdek készülődni. Ideje találkozni egy főbérlővel, valahol a város peremén.
//Én is köszönöm. És sajnálom a nagy kiesést a közepén. A következőben igyekszem nem leesni a Föld színéről //
Két soros fekete gombos, fehér szövetkabátomban lépek be a könyvesboltba. A fejemről lehúzom a pomponos fehér kötött sapkát, és becsúsztatom barna táskámba. Szintén barna csizmám talpáról lehúzom a latyakot a gumi lábtörlőn, aztán odabiccentve az eladóknak… veszek kézbe egy kosarat. Szeretem a könyvesboltokat, mindig is szeretem az új könyvek illatát. Első utam a gyerekkönyvekhez vezet. Ugyan még mindig nem volt lehetőségem találkozni Mayával, de szeretnék neki venni valamit, ha már bejöttem ide, hogy ha végre találkozhatok vele, ne menjek majd üres kézzel. Átbogarászva a kínálatot egy nagyon szép… a négy évszakot magába ölelő kifestőkönyvet helyezek a kosaramba. A kifestő szerintem elég jó elfoglaltság, fejleszti a kreativitást és a szépérzéket. Ha van benne valamennyi a Carterekből – a DNS egyezésen kívül -, akkor bizonyára értékelni fogja az értelmes ajándékot. Nekünk anyáék sose vettek se haszontalan, se túl nagy értékű ajándékot, mert nem akartak elrontani minket. Helyette nagyon sokat láttunk a világból, mert amikor csak tehettük, utaztunk. Elégedetten sétálok tovább, pár pillanatra lelassítva az útikönyveknél. Hiányzik azért a pörgés, és az a sok utazás, amiben részem volt. A polc fölé kitett dekorációs térképre pillantok, és elmerengek azon, hogy nem volt olyan kontinens, ahol már ne koriztam volna. Igazából hálás lehetek azért, hogy még csak huszonöt vagyok, de már ennyit láttam a világból. Nem mindenki mondhatja ezt el magáról, sőt! A kosárral a karomon fordulok lassan körbe, a plafonból lógó kiírásokat fürkészve, aztán megtalálom a „Filozófia és pszichológia” kiírást, ami miatt eredetileg bejöttem ide. A polchoz sétálva szőke hajamba túrva vakarom meg a fejemet, mert sokkal több ilyen témával foglalkozó könyv sorakozik itt, mint amire számítottam volna. Én egy bizonyos könyvet keresek… azt, amibe Eugéne-nél beleolvastam, ám a szerzőket nem jegyeztem meg. A könyv borítója semmitmondón fekete volt, és ezek a könyvek sincsenek borító szempontjából túlcicomázva. Tanácstalanul emelek le egy, ahhoz hasonló vastagságú könyvet, majd belelapozva hamar rádöbbenek, hogy ez nem az, amit én keresek, így vissza is teszem a helyére. Talán fel kellene hívnom, és rákérdeznem… úgy egyszerűbb dolgom lenne, de… nem akarom munka közben zavarni ilyennel, meg aztán talpra esett nő vagyok, megoldom egyedül is, nem igaz? Tovább haladok a polc mentén, egy újabb hasonló könyvet kiszúrva. Elég magasan van, ezért csak nyújtózkodva tudnám elérni… sőt! Ahogy nyújtózkodok, csak ujjhegyeimmel suhintom a könyv gerincét. Lopva körbepillantok, hogy néz-e valaki, s mivel nem látok senkit, helyből felugorva próbálnám meg lekapni a könyvet, viszont elvétem a mozdulatot, és ahelyett, hogy lekapnám, egy erőteljest lökök rajta. A könyv… a polc másik oldalán levő könyvvel egyetemben esik át a másik oldalra, de nem azonnal a földre. Egy „au” hallatán a szám elé kapom a kezem, aztán gyorsan átsietve a polc másik oldalára – ahol a jogi és politológiai kötetek sorakoznak, pillantom meg a vörös hajú csajt, és körülötte az általam lelökött könyveket. - Upsz! Bocsi! Nagyon sajnálom… Ne haragudj, nem volt direkt! Nagyon megütöttek? Remélem nem lett semmi bajod!? Pillantok a fejére, majd végigmérem röstellve magamat. - Nem szoktam ilyen béna lenni amúgy, csak olyan rohadt magasak ezek a polcok, hogy nem érem fel. Nem értem, hogy miért nem gondolnak a kisebb növésű emberekre is! Legalább egy néhány fokos létrát igazán kitehetnének. Persze van, egyetlen darab… de én azt nem láttam, és nem is láthattam volna, mert a bolt másik sarkában van épp. Az egyik eladó pakolja fel róla a polcra a frissen érkezett köteteket. Lehajolok, hogy felszedjem a könyveket, ha már miattam végezték a földön. - Tényleg bocs. Álltam fel, majd gyorsan átfutottam a könyveket, hogy nem esett-e azoknak is bajuk. - Erin Carter. Erin… Veszem át balomba a könyveket, majd nyújtom jobbomat a csajnak.
Nem szokásom megvenni a tankönyveket, sem pedig a joggal foglalkozó szakkönyveket, ugyanis méregdrágák, ráadásul az egyetem könyvtárából is ki lehet őket kölcsönözni. Időnként kíváncsiságból azért mégis utána szoktam nézni egy-egy irománynak, így történhetett meg, hogy miután a bevásárlóközponton belül a könyvesboltba vezettek a lépteim, egy könnyed, romantikus ponyva kiválasztása után, a szakkönyvek sarka felé vitt az utam. Nem éreztem magam kellemetlenül azért, mert ilyen helyen bárki megláthatott, hiszen nem szégyelltem a hivatásomat, sokkal inkább büszke voltam rá. Még úgy is, hogy tudom, nem sokan rajonganak az ügyvédekért. Gondolataimba mélyedve bámultam hát fel a polcokon sorakozó kötetekre, mire végre kiszúrtam az egyik gerincére nyomva az általam keresett címet. Némi bénázás, és végül ügyeskedés közepette azért sikerült leemelnem onnan a magasból, bár ehhez azt a cselt is kellett alkalmaznom, hogy felálltam az alsó polcok egyikére, így már én is megkaparinthattam azt, amit egyébként csak óriások vehettek volna le. A nagy harcok árán megszerzett zsákmányomat nem nézegettem szentimentálisan túlzottan sokáig, hanem szinte egyből bele is lapoztam. Nem szeretek teketóriázni, különben sem emiatt jöttem kifejezetten, inkább csak "ha már itt voltam" alapon kanyarodtam erre a részlegre. Éppen szerettem volna belemélyedni egy kicsit az egyik fejezet néhány mondatába, amikor váratlanul, a semmiből jött az égi áldás. A tudás szó szerint vágott fejbe, csak sajnos sokkal jobban fájt, mint ahogy máskor tanulás után szokott a megerőltetéstől. - Au! - csúszott ki egyből a számon, és ahogy hónom alá kaptam a könyvet, a lendülettől lecsúszott a táska a vállamról, egyenesen a másik két könyvön landolva. Fájdalmasan kezdtem el dörzsölgetni a fejemet ott, ahol éppen eltalált valamelyik - nem is tudom melyik -, az meg eszembe sem jutott, hogy megnézzem, ki volt a merénylőm. Amilyen magasan volt az a polc, ahonnan érkezett az áldás, szerintem valami hatalmas termetű férfinak kellett lennie, ám meglepő módon mégis egy roppant ismerős leányzó sietett át az én soromba. - Hát, eléggé fáj! - ismertem be, továbbra is a kobakomat dörzsölgetve, bár idő közben a táskámért már sikerült lehajolnom, hogy újra felszenvedjem a vállamra. - De szerintem megmaradok. Általában nem szokott ennyire drasztikus módszerekkel erőszakoskodni az új ismeret azért, hogy a fejembe szálljon, pedig néha tanulásnál biztosan jól jönne... - próbáltam elviccelni, így már nem is tűnt fel annyira, hogy még mindig sajog valahol a fejem búbja környékén. - Nekem mondod?! - kérdeztem vissza, immár nevetősen, és önkéntelenül is felpillantottam újra a földön heverő könyvek valamikori helyére. - Ezt is alig értem el! - emeltem ki a hónom alatt tartott könyvet, hogy felé mutassam. - Csak nagy küzdelmek árán sikerült leszednem, de bevallom, csak a polcra való felállásnak köszönhetem, hogy elértem! - súgtam oda úgy, mintha csak valami titkot mondanék el. Biztosan mindenkinek megvolt a maga módszere arra, hogyan küszöbölje ki az ilyesfajta kellemetlen helyzeteket. - Én pedig Charlotte Monroe! - fogadtam el a felém nyújtott kezet, és már meg is szorítottam, szokásomhoz híven. Határozottan, gyorsan. - Charlie! - tettem hozzá, mintegy módosítva a bemutatkozásomat, engedélyezve a becenevem használatát. - Ismerek egy Cartert... - kezdtem bele, és egyre inkább néztem a lányt, annál jobban tudtam, hogy láttam már. Annak idején rákerestem Jax testvérére, amikor róla mesélt, és a neten a sportkarrierje miatt elég sok anyag volt, képekkel együtt, de hirtelen még nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az. Nem tudtam azt sem, hogy egyáltalán ő is a városba érkezett. Különös. Azt meg végképp nem tudtam, hogy ha tényleg ő az, hogyan álljak hozzá. Elég kellemetlen volt, hogy nem Jackson mutatott be neki, hanem én saját magamat, jóval megelőzve őt. Vajon mondjam el neki? Vagy idővel kellene? Az lehet, hogy cikibb, ha majd később bemutat minket, és akkor derül ki, hogy én végig tudtam, hogy ő volt.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Jó humorod van… tetszik! Nevetem el magam, kissé meg is könnyebbülök. Még szerencse, hogy nem valami karót nyelt alakra… vagy ne adj Isten idős hölgyre ejtettem rá a könyveket. Nem volt épp egy vékony darab, de azért lexikonvastagságú sem. Nem mintha ez javítana bármit is a tényen, hogy közveszélyessé váltam most már egy könyvesboltban is, nem csak az utcán… volán mögött. Pillantásom a felmutatott könyvre villant, majd zöld szemeim kimeredtek, ahogy elkerekedve rohantam végig a bőrre nyomott címet. - Hú! Neked is aztán van egy érdeklődési köröd! Fordítottam felé a „merénylőt”, amire a: A testbeszéd pszichológiája cím volt rányomtatva. Soha eszembe nem jutott volna magamtól ilyen könyvet a kezembe venni, de amikor beleolvastam, valahogy megtetszett a téma, és szerintem van értelme az embernek átrágnia magát rajta. Sok mindent meg lehet tudni a gesztusokból másokról. - Felálltál a polcra? Basszus! Nekem ez miért nem jutott eszembe? Suttogtam, mintha bárki is lenne körülöttünk, holott nem volt senki. Azért kikukkantottam a válla mellett, mielőtt bevallottam saját, bukott stratégiámat. - Én ugrottam. Többet nem teszem. Balesetveszélyes! Húztam el a számat. Remélem nem lesz pukli a fején a könyvtől. - Charlie? Belevaló becenév. Mértem végig ismételten. Kár, hogy az Erin nem becézhető, nem mintha így se lenne elég becenevem. Mindig aggattak rám valamit, bár igazából ez engem sose zavart, sőt! A Kiscartert a mai napig szeretem Jackson miatt. - Áh, gondolom a bátyámat, Jacksont! Legyintek könnyedén. Nem is gyanakodok rá, hogy a titokzatos leányzó áll előttem, akiről csak alig-alig csepegtetett el nekem információ morzsákat a bátyám. - Ebben a városban mindenki ismeri. Azt tudtam, hogy kicsi ez a város, na de… ennyire a csodájára járnak az új lakosoknak? Jó, persze ő a csapat edzője, szóval valamennyire fókuszban van, meg az újságnál is olvastam azt a cikket, amit írtak róla, mikor átvette a csapatot. Szóval nem csoda, hogy ismerik! - Megveszed? Bökök a könyvre, majd előhúzom a táskámból a sajtós igazolványomat. - Csak azért, mert ha megengeded, kárpótollak az iménti incidensért. Ezzel 35%-al olcsóbban tudok vásárolni újságosoknál, könyvesboltokban… hanglemezboltokban… meg ilyesmi. Ó, a kosaram! Pillanat! Fordultam sarkon, majd tűntem el néhány lélegzetvételnyi időre. Felkaptam a kosarat a földről, és beletéve a megkaparintott könyvet a kifestő mellé, mentem vissza Charlie oldalára. - Ezt meg ott hagytam. Totál szétszórt vagyok ma. Nem csoda, hogy a könyveket is szétszórtam. Szerinted szóljunk, vagy csak tegyük le a polc szélére őket? Pillantottam a kupacba pakolt könyvekre, amik az enyémmel együtt leestek. Nem szívesen másznék könyvespolcot, szóval én inkább az utóbbi verzió mellett tenném le a voksomat, kivéve ha Charlie-nak nem támad jobb ötlete.
Kezdőlap
