Csak egy szokásos hétvégi munkanap ez is. Hárman vagyunk a boltban, illetve Ben hátul az irodában netpókerezik már megint szerintem. Mi a pultnál csevegünk, a vásárlók nézelődnek, jönnek és fizetnek... szent a béke és a rend. Legalábbis addig, amíg ki nem szúrtam egy ismerős alakot, az volt. Ezer meg egy közül is felismertem volna Pault, hiába múltak el évek az utolsó találkozásunk óta. Azt hiszem a bátyám temetése után csak alig egyszer vagy kétszer futottunk össze. Egyszer, mikor a nagypapa egyik barátja a születésnapját a srác kocsmájában tartotta, illetve egyszer véletlenül az élelmiszerboltban, de akkor amint kiszúrtam, jobbnak láttam menten az ellenkező irányba tovalejteni. Erre most Monica odasündörög hozzám és megérdeklődi, ki a srác, akit annyira nézek már egy ideje. Meg hogy ismerem-e. - Ismerem, miért? - sandítok oldalt rá. Látom rajta, hogy fejben már javában kombinál, így időben rászólok, hogy fejezze be. Csak egy régi ismerősről van szó és jobban tenné, ha ő sem kérné el a számát. Erre megkapom, hogy kérjem el én, mert ő bizony beáll a pénztárhoz, így nekem marad a kisegítése a srácnak a könyvek között. Hmpf. Kérje el, akinek két anyja van!
Ennek ellenére nem igen tehettem a dolog ellen: oda kellett menni hozzá. Én pedig eleget tettem ennek, bár a kedves mosoly valahogy kimaradt a repertoárból. - Heló Paul! Segíthetek? - Ajánlanám a háborús irodalmat, persze (még) csak gondolatban, színtelen hangon, miközben a tekintetem szikrákat szór finoman.
Körülbelül abban a pillanatban döbbenek rá, ki is a lány, és honnan ismerem, amikor odalép hozzá a másik. Nem sokon múlik, hogy ne vágjak rá döbbenetemben a mellettem lévő könyvespolcra, de inkább nem teszem, ahogy elfojtom azt a késztetést is, hogy elrohanjak. Szépen, felnőtt férfiként kellene kezelni a helyzetet, de nem tudom megtenni. Már gyerekként sem tudtam azoknak a szemébe nézni, akiknek fájdalmat, bajt okoztam… Ha Lily ott állt mellettem, könnyebb volt kicsinykét, de Lily most nincs ott. Otthon van, és még sem nem is ebben a városban, hanem messze innen. Nekem pedig egyedül kell megbirkóznom ezzel. Is. A másik nő visszament a pulthoz, tekintetem követte, amíg oda nem ért. Akkor azonban visszafókuszáltam Amyre. Ó, szegény Amy… Akárhányszor felrémlett előttem Jefferson arca, valahogy mindig azt az alkalmat, azt a reggelt párosítottam hozzá. Amikor beszállt a Black Hawkba, és büszkén körbemutogatta a képet az ő drága húgocskájáról. Alig két és fél órával később már mind lesokkolva álltunk az ellenséges tűz és a robbanás miatt. Azután jött csak a húsköd… Mire ideér, eltüntetem ezeket a gondolatokat a fejemből, mert tudom, nem lennék képes normálisan beszélni vele, ha még mindig ott motoszkálnának. Igen, próbálok egy normális állampolgárnak tűnni, aki csak betévedt a könyvesboltba, nem annak a fickónak, aki látta a bátyját meghalni. – Szia Amy – köszönök rá, és még egy mosolyt is sikerül a képemre erőltetnem. Gyenge, és ostoba dolog is, de nem érdekel. Soha nem akartam ártani ennek a lánynak, és ha akarja, hát még a támogatásomról is biztosítom. – Már láttalak párszor, de nem hittem… Mikor költöztél ide?
Néha áldom az eget, hogy gondolatolvasók nem léteznek - vagy ha léteznek is, én nem tartozok közéjük és a pasas sem remélhetőleg - mert bizony, ha hallanám, mi jár a fejében Paulnak a támogatással kapcsolatban, akkor jót röhögnék és elküldeném melegebb éghajlatra az ötletével együtt. A sajnálata nem hozza vissza a testvéremet. - Mégis mit nem hittél? Hogy segítek a nagyszüleimnek, akiknek gondoskodásra van szükségük? - Vonom fel kissé szemöldökömet a befejezetlen mondat kapcsán. Végig sem gondolom gúnyos éllel cikázó szavaimat, csuklóból jönnek elő belőlem. És ami a "legszebb" az egészben: nem bánom meg a meggondolatlanságomat a másikkal szemben. Ha nem ő lenne, már talán rég elnézést kértem volna... De ő az. - Úgy öt éve. De ne bánd, hogy eddig nem jöttél át üdvözölni! Biztosan nagyon elfoglalt lehetsz a kocsma meg saját magad miatt. - Apró, szinte már udvarias a mosolyom, mégsem túl őszinte. Szent meggyőződésem, hogy a srácot csak önmaga és a saját keserve, bűntudata az, ami vezérli. Hát nálam ne várjon feloldozásra, az tuti.
Hát esküszöm, olyan szívmelengető ez, mint egy kerti buli. Sör, meleg, legfeljebb közepesen átsütött hús, golyó ütött sebek és Bíbor Szívek mindenütt. Igazán kellemes kis kép, igaz? Nem vágyok ilyen helyekre. Túl sok a „szolgálunk és félünk” szlogen, túl sok az iszákos – bár így lehet, beilleszkednék –, meg a mellkasukat döngölő, háború mellett érvelő republikánus. Nekem meg elegem van belőlük, úgy egy életre. – Nem tudtam, hogy betegek – mondom. nem érzem fairnek a szemrehányását, de ezt nem most kell megbeszélnem vele, valami azt súgja. Láttam, hogy nem oké minden az öreggel, amikor a kocsmában tartotta a születésnapját (bár akkor azt hittem, a Jefferson név csak csúnya egybeesés, amúgy sem túlzottan ritka manapság), szóval csak ücsörögtem, és bámultam ki a fejemből. Egy pillanatra tényleg azt hittem akkor, hogy a lányt láttam, de egy nyomorult kocsmát vezetek, a pillanatok összemosódnak. Egyik alkalommal még látok valami jó nőt, a következőben meg hányást takarítok a padlóról. Igen, az utóbbi alatt az előbbivel vigasztalom magamat. – Öt év – biccentek. Hát, az nem mostanában volt, tény és való. Akkor még itt sem éltem, ami azt illeti, csak olyan másfél éve másztam vissza a jeges északra. A szavai mögött rejlő bántó szándékot nem veszem észre, csak elmosolyodok, mintha a művemet dicsérnék. – Igen, elég sok munka volt vele. Mármint a kocsmával… De megoldódott. Hé, ha legközelebb arra járnál, a vendégem vagy egy italra, mit szólsz? – Nem hiszem, hogy el kell mondanom, miért. Ő elvesztette a bátyját a parancsnokságom alatt, én pedig próbálok kompenzálni. Magamnak. Főleg csak saját magamnak.
Szürke sapka hófehér bojtjának libbenése, ahogyan a kesztyűtlen kezem a fejrevalót lóbálja. Bélelt bőr bokacsizmám sarkainak tompa puffanásai, ahogyan lendületes közlekedésemmel odaverem lábbelim talpait a talajhoz. Nagyjából ilyen dallamok kísérik könyvesbolti létemet, no meg az örökös kommentálás egy-egy polcról leemelt könyv fülszövegének olvasása közben. Nem, nem vagyok bolond a szürke pulóveremben – bármennyire is feszítsen mellkasomon, felnőtt ember létemre egy stilizált mókus képe -, egyszerűen csak nem szeretem egyedül vásárolni. Nem kicsit nem szeretek. Ma is csak azért jöttem egyedül, mert Stephen dolgozik – mint mindig – és nekem meg nincs kedvem otthon lenni nagy magányomban. Ideje végre, hogy vegyek valami olvasnivalót, s bevackoljam magam bátyám rendelőjének folyosójára. Még az is izgalmasabb annál, mint a faházban kuksolni és semmit sem csinálni. A kórházban legalább van némi élet, esélyem van arra, hogy elkapjak egy-egy beszédfoszlányt Dr. Fox kezeléseiből, vagy legalább a betegeinek szennyeséből. Vagy éppen szóba is állhatok egy-egy ápolóval, orvossal.. akárkivel. Az emberek szeretik megszólítani azt, aki egyedül ül egy kórház folyosóján és olvas. Legalábbis én, ha más embereknek lennék magamon kívül, biztosan szeretnék így tenni. Főleg, mert tudatosan kerülöm az unalmat. Akármennyire is nem ismerem önmagam, azt még én is tudom, hogyha unatkozom, akkor nem sok jót cselekszem. Eljöttem hát, hogy könyvet vegyek. Útikönyveket nézegetek, keresem bennük a helyeket, amelyeken jártam már, s amelyeket láttam a saját szememmel. Mindig szórakoztatott az efféle cselekvés, s így, hogy ennyi felé megfordultam már, még élvezetesebb. Nem, nem olvasom el mindazt, amit a képek mellé írnak az útleírások szerzői. Egyrészt, mert én is tudom, hogy a könyvesbolt nem könyvtár és nem itt kell végigolvasni minden mondatot, másrészt pedig egyáltalán nem érdekel, hogy egy számomra teljesen idegen személy mit gondol azokról a helyszínekről, amikről nekem is van véleményem. Vegyük például a római spanyol lépcsőt. Hát, engem egy cseppet sem nyűgözött le. Éppen annyira nem, mint az olasz Velence. Halszag volt, tömeg, s ez a kettő már éppen elég volt ahhoz, hogy ne kedveljem a helyeket. Mondjuk azt – így a könyvet lapozgatva – kifejezetten sajnálom, hogy Párizsban nem éltem. Jártam ott, láttam az Eiffel-tornyot, sétáltam a Champs Elysées-n, de nem tudtam kellően magamba szívni a várost. Nem ivódott belém úgy, mint Róma, Moszkva vagy Mexikóváros. Nem baj, ami késik, az nem múlik. Úgysem bízom benne, hogy most aztán örökké itt fogok élni Fairbanksben. Pláne, hogy feltett szándékom keresni egy új feleséget a bátyámnak, s a múlt azt igazolja, hogy nem tudok létezni Stephennel és a nejével sokáig egy fedél alatt. Főleg nem egy olyan fedél alatt, ahol válaszfalak sincsenek. Elemészt a féltékeny düh olyankor. Vagy a túlzott ragaszkodás. Visszateszem a könyvet a polcra, s egy sorral tovább állok, újabb nézelődnivalót keresve magamnak. Nem, még nem találtam meg az igazit. S kivételesen nem is hiszem ennek ellenkezőjét. Nem úgy, mint a férfiak ügyében szoktam tíz esetből kilencszer, ugyebár.
A várost egyelőre még nem sikerült megszoknom, de szerintem ez még jó darabig így is fog maradni. Nem probléma, túlélem, csak épp jobb szeretném, ha képes lennék megint otthon érezni magam itt. Azonban ebben egyelőre nem reménykedem, talán idővel változni fog, talán nem, fogalmam sincs. Egy apró lépést azonban hajlandó vagyok tenni ezügyben, mégpedig azt, hogy szerzek valami útikönyvet a városról. Adok egy esélyt a modernizációnak, hátha van olyan része ennek a helynek, amit még így is képes lennék szeretni. Következésképp irány a könyvesbolt. A nyakamba vettem a várost, csinibe vágtam magam, és már indulhattam is. A cuccaim nem rég érkeztek meg Londonból, és jobb híján egyelőre a hotelben szálltam meg, bár szigorúan úgy, mint egy egyszerű ember, nem akartam, hogy bármelyik farkas elkezdjen azon agyalni, hogy kiféle, miféle lehetek. Így egyszerűbb volt. Míg az őrzők esetében nem bántam, ha tudnak rólam, a vérfarkasok egészen más lapra tartoztak. Szóval, egész jól éreztem magam a kötött ruhámban, és az egyik kedvenc kabátomban, mondhatni, jelenleg inkább a cuki kategóriát képviseltem, és annyira nem is bántam, ha valaki ezt szűrte le rólam. Tudtam én ilyen is lenni, bár nem túl gyakran, de azért nagy ritkán előfordult. Most példának okáért szivecskék mindenütt. Kicsit ironikus volt ez azért részemről, mert halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy milyen a szerelem, de hát igazság szerint nem is nagyon érdekelt. Úgy voltam vele, hogyha eddig kibírtam efféle érzelem nélkül, akkor eztán is menni fog. Szerintem amúgysem akadt volna senki, aki megfelelt volna a csillagos egeket verdeső elvárásaimnak, szóval nem is gondolkodtam egy pillanatig sem azon, hogy egyszer talán valaki majd elrabolja a szívem. De attól még a motívumot szerettem, bár többnyire nem volt más, mint a kör a pókerben, de ugye az már nagyon nem erre a lapra tartozik. Elkacsáztam a könyvesboltba, szokatlanul kényelmes volt számomra a lapos talpú csizmám, szerintem forradalmasítom a magam részére eme ötletet, és mehetnek a kukába a magas sarkak. Na jó, nem, az mégiscsak nőcisebb, de most élveztem a komfortos lábbeliket. Amint eljutottam a könyvesboltig, már hussantam is be, és jó turistához méltó módon rögvest az útikalauzok felé vettem az irányt. Viszont a jelek szerint más is így van vele, úgyhogy kénytelen voltam egy kicsit várni, mert tolakodni nem szerettem, a bunkósáig nem tartozott a tulajdonságaim széles tárházába, szóval jó kislányhoz méltóan várakoztam. Reméltem azért, hogy a hölgyemény nem óhajtja az egész napját itt tölteni, de egyelőre nem türelmetlenkedtem.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Kivételesen sikerül rászolgáljak valaki reményeire, s nem cáfolom meg őket. Ugyanis egy pillanatig sem áll szándékomban az egész napomat az útikönyvek előtt tölteni, pláne, hogy nem akarok megvenni egyet sem. Ellenben a számomra – egyelőre még – ismeretlen nő épp akkor lép az általam elhagyni kívánt polchoz, amikor továbbállnék, s ez mintegy feljogosít arra, hogy belekíváncsiskodjak abba, amit csinál. Úgyis kezdtem unni a könyvekkel való társalgást – elég rossz társaságok, sosem válaszolnak – hát idejét látom annak, hogy fantasztikus szociális érzékemet csillogtassam. Masszívnak tűnik ez a plafon, úgysem szakad ránk! - Hová szeretne utazni? - kérdezem szemrebbenés nélkül. Meg sem fordul a fejemben, hogy a nő esetleg nem beszélgetni, hanem vásárolni jött a boltba, annak rendje és módja szerint. Ha én ugyanis a fejembe veszem, hogy valakivel beszélgetni fogok, akkor a fejemben azonnal megjelennek adott illető igenlései a szándékommal kapcsolatban. Aztán pedig állatira meg tudok sértődni azon, hogyha nem vevőek a közvetlenségemre. Pedig valljuk be: nem sokszor szoktak azok lenni. Biztosan tökéletesen finom, kellemes és lehengerlő személyiségem teszi. Érdeklődéssel telt tekintettel pillogok a nőre, s közben szemügyre veszem a megjelenését is meg a könyvet is, melyet esetlegesen már levett a polcról. Tekintetemben a kíváncsiságon túl némi pimaszság is van, az idegesítően közvetlen emberek sajátja. Mindezektől eltekintve nagyon is udvarias vagyok, s ezt egy újabb kérdéssel bizonyítom ia. - Nem zavarom? Remélem, hogy nem mondja azt, hogy „de”. Ha mégis így lesz, akkor biztos nagyon felfújom az arcomat. Alfrednek van az a bosszantó mániája, hogy minden egyes ilyen kérdésemnél kioktat a helyes kapcsolatfelvevőkérdésekről. „Nem azt kérdezzük, hogy nem zavarok, rosszkor hívlak, vagy ilyesmi..” ..bla-bla-bla.. „..hanem azt, hogy jókor hívlak, jókor szólítalak meg? Akkor biztos, hogy a válasz csak pozitív lehet. Nevezetesen igen.” Hát hogyne. Az én nagyanyám meg Shanghaiban táncosnő, s Náncsi a neve. Emlékszem, mennyiszer összevesztünk már ezen. Elvégre honnan tudhatná valaki, akinek legjobb társaságai a kutyák, hogy hogyan is kell hatékonyan kommunikálni? S ha még tudná is.. Úgyse tudna meggyőzni az igazáról. Nem én lennék, ha hinnék neki.
Oldalra sandítok a nőre, aki megszólított, és gond nélkül mosolyodom el, mintha mi sem lenne természetesebb a számomra annál, hogy egy tök idegen leszólít. Én is szoktam ilyesmit művelni, úgyhogy nem fogom zavartatni magam miatta, mindig is jobban bírtam az ilyen embereket, mint azokat, akikből minden egyes megnyilvánulást harapófogóval kell kihúzni. - Hú, hát nagyon remélem, hogy még egy jó ideig nem kell elutaznom sehová. Jegyeztem meg rögvest, még csak el sem gondolkodtam a kérdésen, és gyorsan rá is bökök egy Fairbanks című kötetre, ami egész jónak néz ki, de mielőtt befizetnék rá, azért megnézném, hogy valóban informatív-e. Sosem lehet ugyebár tudni, mi lapul a csinos külső mögött. Azért megnézem magamnak a hölgyeményt is, mert hát nem árt tudni, kivel állunk szemben. - Nem rég jöttem a városba, és rettenet, mennyire nem ismerem ki magam, szóval erre a problémára keresem épp a megoldást. Jobb ötletem meg nem volt. Vontam vállat, miközben leemeltem a polcról a mutatott darabot, és belelapoztam, majd rögvest fintorba is ugrottak a vonásaim, és visszadugtam, mert egy fia kép, annyi sem volt benne, csak sok száraz betűcske. Nekem térképes, képes csoda kell, nem olyan, ami leír minden teljesen pontosan ugyan, de az ember életkedve elmegy, míg végigolvassa akár csak az első oldalt is. Egyértelműen felejtős. Kész szerencse, hogy mindig is a gyors döntések híve voltam. - Nem, nem zavar. Pillantottam rá legbékésebb ábrázatommal, de egyébként sem volt idegbeteg Eska alert, mert jó hangulatban voltam, noha ez nem jelentette azt, hogy két perc múlva is így lesz. Jelen pillanatban azonban nem óhajtottam leharapni senki fejét, és felőlem bármilyen hülye kérdést feltehetne, akkor sem rágnék be. - Maga megtalálta, amit keresett? Pislogok rá érdeklődő tekintettel, mert azt láttam, hogy nem emelt el semmit a polcról, így van nem járt sikerrel, vagy inkább csak nézelődik. Azt én is sokszor csinálom a könyvesboltokban, bár most céllal jöttem ide, szóval én tovább vizsgálódom a sorok között, és leemelek minden darabot, ami Fairbanks-t hivatott bemutatni, hátha meglelem az igazit.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Ritkán fordul elő velem, hogy nem fűzök azonnal minden mondat után valami megjegyzést. Most viszont valamiért nagyon szívesen hallgatom mindazt, amit ez a nő mond nekem, s minden egyes szavától átitatódva egyre inkább azt érzem, hogy már nem vagyunk idegenek. Igen, nálam elég hamar el lehet jutni ide, elvégre annyira utálom a magányt, hogy amikor már elviselhetetlenné kezd válni számomra, akkor egyszerűen csak kivetítem valakire a szükségleteimet, s elhiszem, hogy ő a legjobb barátom, a legjobb barátnőm. Most csak az akadályoz ebben a kiteljesedésben, hogy nem tudom még a nő nevét. De nem sokáig fogom kibírni, hogy meg ne kérdezzem tőle. - Ezek a könyvel Fairbanksről meglehetősen förtelmesek. - közlöm a véleményemet nyresen, őszintén, egyszerűen. Nem sokat szoktam gondolkodni azon, hogy milyen köntösbe csomagoljam mindazt, amit mondani akarok. Csak közlöm úgy, ahogyan eszembe jut, aztán a másik fél meg reagáljon rá, ahogyan akar. Szoktak ebből kellemetlenségeim adódni, nem is kevés. - Honnan jött? - kérdezek rá sebtiben arra, ami érdekel. Valahol belül remélem, hogy olyan helyről érkezett, ahol már én is jártam, s akkor lesz miről beszélgessünk. Ha nem, hát akkor is találok témát, mert találni akarok. Most szükségem van arra, hogy mással is szóba elegyedjek a bátyámon kívül. Legutóbb sírás lett a vége, most szükségem van némi pozitív tapasztalatra. S különben is, a mai nap nagyon szépnek ígérkezik! - Igazából nem kerestem konkrétan semmit, csak szeretem megnézegetni azokat a könyveket, melyek olyan helyekről írnak, ahol voltam már. Egy ideig elszórakoztat az, hogy vitatkozzam a könyvek szerzőjével. - mosolyodom el. - Amúgy inkább valami regényért jöttem, tudja a bátyám az itteni kórházban dolgozik, s meg szeretném látogatni, de két páciense között tudunk csak beszélgetni, hát a többi időben valamivel el kell foglaljam magam, amíg a folyosón ücsörgök. - elhúzom a számat. Nyilvánvalóan nem tartom a legjobbnak ezt az üldögélést. Valójában mondjuk a bátyám pácienseit kívánom ezzel a szájhúzogatással a pokolba, de ezt csak akkor találhatja ki bárki, ha a fejembe lát. Gondolatolvasókban viszont nem hiszek, szóval nem feltételezem, hogy a nőhöz eljutnak a páciensszapuló gondolatmorzsáim. - Van kedvenc regénye? - kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Komolyan feltett szándékommá válik, hogy megvegyem a könyvet, amit mond majd. Egy ideig mindenekfelett hittem abban, hogy az vagy, amit olvasol, s most érdekel, hogy ki ez a nő, hogy milyen is ő. - Esetleg segíthetne választani, kedves.. - függőben hagyom a mondatot. Egyértelmű, hogy a neve érdekel. - ..és akkor én pedig megkérném a bátyámat, hogy rittyentsen önnek valami használható leírást a város fontosabb helyeiről. Sőt! Mondok jobbat! - csillan fel szemem. Szép ez a nő, tökéletes jelöltje a „Stephennek feleséget” című missziómnak. - Ha gondolja, személyesen is bemutathatom neki. Biztos szívesen kalauzolná körbe a városban. Persze, biztos. Meg biztos kitekerné a nyakamat, ha tudná, hogy milyen pimaszul akarok a nyakába sózni mindenkit, aki nőnemű, s akit szépnek tartok és akiről hiszem, hogy jól mutatna mellette az oltárnál. Hah! De az vesse rám az első követ, aki nem szívesen látná a saját bátyját szmokingban egy menyasszonyi ruhás, gyönyörű nő mellett. Ha már az első esélyemet elszúrtam, igyekszem rittyenteni egy másodikat. Legyen ez az elképzelés akármilyen suta is. Főleg, mivel úgyis utálni fogom a második feleségét is. Meg az akárhanyadikat is, ha lesz neki. Én már csak ilyen vagyok.
- Én is kezdem úgy érezni, hogy nincs köztük kedvemre való. Egyre csalódottabb voltam, mert tényleg szerettem volna valamelyest kiigazodni a városban, és többet tudni róla, de úgy tűnik, a sors inkább azt pártolná, hogy a két szép szememmel tegyem meg mindezt. - Londonból. Nem kérdezek rá, hogy ennyire nyilvánvaló, elvégre, épp utikönyvet keresek, szóval vagy tök idióta vagyok, vagy nem helyi. Egészen meghatódom, hogy nem hülyének vagyok nézve. Mindenesetre épp ezért nem is kerülöm a választ, ez végül is egyáltalán nem titok. - Áhh, értem. Néha szerintem is hajmeresztő badarságokat képesek leírni. Na és milyen helyeken járt már, amik szolgáltathatnak vitatémát? Ha már ő kérdezősködik, nem fogom zavartatni magam én sem, na nem mintha amúgy olyan gyakran tennék ilyesmit, engem sem szokott túlzottan érdekelni, ha valaki a háta közepére se kívánna. - Milyen regényeket kedvel? Hátha olvastam valamit, amit nyugodt szívvel ajánlhatnék. Az mondjuk kicsit meglep, hogy ilyen hamar kinyílik, még ha az elég általános info is, hogy van egy bátyja, bár az már szerintem nem ez a kategória, hogy elárulja a munkahelyét. Nem mintha zaklatni akarnám, vagy valami, igazából, számomra nem épp lényeges a dolog, de ha valaki ártani akarna neki, akkor igen szép támadási felületet hagyott magán. Tudom, erre azért összességében nem sok az esély, de én már csak így szemlélem a világot és az embereket. Nem csodálom, hogy valamivel el akarja tölteni azt az időt, míg várakozik, én a magam részéről sosem voltam a türelem szobra, eddigi hosszú életem során nem változott egy hangyányit sem eme tény, és ez már véleményem szerint így is fog maradni. - Én a fantasykért rajongok, valamint Shakespeare összes művéért, nehéz lenne kiválasztanom egy kedvencet. Gondolkodom el a dolgon, de végül csak megcsóválom a fejem, nem, egyik művet sem szeretném kiemelni, hisz mind kedvesek a szívemnek. Szeretek olvasni, de nem sok könyv van, amit kétszer is hajlandó vagyok átnyálazni. Viszont ezek azok, amik a polcomon sorakoznak, ha épp letelepedtem valahol. Jelenleg még Londonban vannak. - Alethea vagyok, de hívjon csak Theának. Mosolyogtam rá, és bíztam benne, hogy bármilyen erőltetett visszakérdezés híján is elárulja majd a nevét, ha nem, akkor majd később bepótolom az érdeklődést ezen irányba. - Szívesen segítek, de… Némileg zavartan pislogok, mert nem egészen tudom hová tenni azt a kérdéskört, miként is került most ide a bátyja már megint. A jelek szerint körülötte forog a nő világa, ami nem baj, de én azért kihagynám a dolgot. A férfiakat többnyire kerültem, mert igazság szerint már jó ideje nem érdekeltek különösebben. Minek emésszem magam bármelyikük társaságban? - Azt hiszem, erre nem lesz szükség, de köszönöm szépen a felajánlást. Igazából, ez olyan fura… sosem ajánlanék fel más nevében ilyesmit, de nyilván nem vagyunk egyformák, ezért nem fogok elítélni senkit, de azért megnézném az emlegetett bátyus fejét, amikor tudomást szerez a dologról.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Én aztán pont nem tehetem meg, hogy bárkit is hülyének nézzek. Ettől függetlenül meg szoktam tenni, de ez most nem az a helyzet. Londonban még sosem jártam – maximum átutazóban a reptéren -, így kifejezetten felvillanyoz a hely, amelyet emleget. - És szép város? Azt mondják, hogy lenyűgöző, csak idegesítő az időjárás. Valóban így van? - kérdezem lendületesen, egy szuszra. Majd, ha már itt tartunk, továbbfűzöm a gondolatmenetemet. Szeretek beszélni, ha jó a társaság, s most úgy vagyok vele, hogy találtam magamnak egész korrekt beszélgetőtársat. Persze ez percről percre változhat bennem, de egyelőre a jó felé közelít az eszmecserénk a Juhé!-rátán. - Mondjuk elég vicces szörnyű időjárásra panaszkodni egy olyan városban, ahol az év felében akkora a hó, hogy ki sem látszunk belőle, s olyan baromi hideg van, hogy még a lovak szarva is lefagy. Megint kellemes vagyok és választékos, meg kell hagyni. Magamhoz képest a baromi egy elég enyhe kifejezés volt az itteni hidegre. Nem utálom annyira, mint ahogy mások szokták. Anchoragei születésű lévén a csontig hatoló hideg szinte meg se kottyan nekem. Ezért is bírtam ki Moszkvában. Ott sem löki ki telente a kutya a nyelvét a melegtől. - Legutóbb éppen Moszkvában éltem egy évet. De előtte bejártam Olaszországot, korábban Mexikóban tengettem a mindennapjaim, s becsúszott némi kiruccanás Párizsba, Kalocsára, Katowicébe is. - ujjaimon számolom a helyeket, ahol jártam. Meg sem tudom számolni. Főképp azért nem, mert a legtöbb helyre vittek s nem magamtól találtam ki, hogy ott kívánok létezni. Kalocsa mondjuk kivétel volt. Oda a hímzett terítők miatt mentem, hozni akartam valami szépet Stephennek, hogy a kalocsai mintáról ne csak mindig a neje jusson eszébe, hanem imádott húga is. - Járt már valamerre a felsoroltak közül? - keresem egy kérdéssel a további közös témát. Mielőtt regényügyi kérdésére válaszolnék, komolyan el kell gondolkodjam azon, hogy mit is olvastam utoljára. Végül vállat vonok, mert nincs kedvem gondolkodni. Inkább mondom, ami először eszembe jut. - Szeretem a krimit, a sci-fit, a fantasyt. Ha ezek keverednek egymással, akkor azt pláne szeretem. Az sem baj, ha van a lapokon némi erotika. Ha túl részletes, maximum ellapozom. - jut eszembe egy vámpíros regénysorozat, ahol több oldalt hagytam ki a vége felé, mint amennyit elolvastam. Az a véleményem, hogy egy ponton túl a szexet inkább csinálni kell, s nem olvasni róla. De hát ugye, szegény ember vízzel főz. - Shakespearet nem szeretem! - húzom el a számat. - Megnézni egy előadást, az egy dolog. De drámát olvasni nem kenyerem. Jegyzem meg. Nem vagyok én műveletlen tuskó, a darabjait szeretem, de inkább a színházban ülve élvezem őket, mint egy fotelban olvasgatva. Mondjuk az is igaz, hogy ezer éve nem olvastam klasszikusokat. Ki tudja miért. - Örvendek a szerencsének, Thea! - kapok az alkalmon, s csapok le a becenevére. - Laney Fox! - adom cserébe a saját nevemet, bár nem kérdezte, sebaj. Némiképp sértődötten húzom fel az orromat, amint elutasítja a bátyámat. Én legalábbis így élem meg. Még a szememet is megforgatom. - Nekem mindegy! Bár jó pasi, de ön tudja. Maradjunk akkor a könyveknél. - helyezem vissza ajkaimra a mosolyt. Ennyit a hosszan tartó sértettségeimről. - Mit szeretett volna megtudni Fairbanksről? - térek vissza egy bevált beszédtémánkhoz. Közben egy pillanatra sem jut eszembe, hogy Stephen mennyire csuklik az irodájában, vagy hogy mennyire szentségelne, ha tudná, hogy milyen elánnal ajánlgatom őt.
- Én nagyon szeretem, az egyik kedvenc városom. Az időjárás pedig… kinek mi az idegesítő. Én mondjuk a tengerpartokat, a nagy meleget nem bírom annyira. London pont megfelel az ízlésemnek, az én szememnek szép, sok értéket hordoz, de ez is ízlés kérdése. Feleltem kicsit hosszabban, mint talán szerettem volna, de valóban az a város volt a szívem csücske, és elég nagy az esély rá, hogyha itt végeztem, akkor oda térek vissza. Valahogy sosem voltam kifejezetten világjáró típus, ha személyekhez nem is, városokhoz kötődtem, ők voltak a szerelmeim, főként London és Párizs. - Na, az teljesen biztos, hogy az itteninél sokkal jobb idő van Londonban. Bólogattam mosolyogva, tetszett, ahogy kifejezi magát a csaj, feltételezéseim szerint nagy ívben tojt arra, mit gondolnak róla mások, és ezt mindig is rendkívül díjaztam. Azt persze nem teszem hozzá, hogy számomra ez az idő a legtökéletesebb, lévén én meg pontosan ezen a területen születtem, bár akkor még Fairbanks sehol sem volt. Imádom a havat, még most is képes vagyok farkasom alakjában megkergülni a nagy fehérség láttán, és játszani, mint egy kölyökkutya… - Ezek szerint egy világjáróval van dolgom. Nem mondom, szép lista, pláne egy embertől, én is nagyon sok helyen jártam, de nekem sokkal több időm volt erre, mint neki. Én viszonylag sok időt töltöttem el mindenhol, kivéve persze akkor, amikor a kölykeimnek kerestem falkát. Azt többnyire sunyiban tettem, és ha nem találtam megfelelőnek a közeget, fel sem kerestem őket hivatalosan. - Igen, Olaszországban és Párizsban. Csak mondjuk laza 100 évvel ezelőtt. Nagyjából. Ezt persze nem fogom az orrára kötni, meg tovább nem is ragozom a dolgot, mert naprakész infóim nincsenek egyik térségről sem, szóval nem nagyon kellene belemennem a dologba. - Én is szoktam csalni… mindig elolvasom a könyvek utolsó oldalát, hogy tudjam, mi lesz a vége. Megpróbáltam párszol ellenállni a kísértésnek, de maximum ötven oldalig jutottam. Talán az a fene nagy kíváncsiságom lehet az oka, mindenesetre, csak az én dolgom volt, hogy miként szeretek könyvet olvasni, nemde? Ha nekem így jó, akkor így, senkinek semmi köze hozzá. Megvontam arra a vállam, hogy nem szereti Shakespearet, nem díjaztam ugyan, de végülis, mit bánom én, szíve joga eldönteni, hogy miként viseltetik egyes írók iránt. Én sem lennék ekkora rajongója jó eséllyel, ha nem ismertem volna személyesen. - Én is örvendek, Laney! Szeretem, ha valakiből nem kell kisajtolni a dolgokat, egyértelmű számomra, hogyha én elárulom a nevem, kérdés nélkül megkapom cserébe a beszélgetőtársamét. Egyes esetekben igen különösen gondolkodtam, de azt hiszem, megengedhetek magamnak némi szeszélyt röpke 820 év után. A sértődöttségét nem nagyon tudom hová tenni, elvégre… most tulajdonképpen min is volt oka felhúzni a cuki kis orrát? Ez egy remek kérdés. Élek a gyanúval, hogy nem jön be neki, ha visszautasítják, úgy nagyjából semmilyen értelemben, jelen esetben pont a bátyját, de most komolyan… Áhh. Nők. - Elhiszem, magából kiindulva biztosan nem lehet hiba benne sem, de nem igazán szeretnék most semmibe belebonyolódni. Mennyire tapintatos lettem, atya ég. Bólintok inkább, maradjunk a könyveknél, az biztonságosabb terep. Én meg a férfiak? Hagyjuk. - Mindent. Sosem jártam még Fairbanksben, és érdekel a város, hogy lett az, ami, mit érdemes megnézni, hol érdemes házat venni, ilyenek. Felelem elgondolkodva, egyre inkább úgy néz ki, hogy kell egy lakás. Vagy ház. Mivel nincs lakótárs jelöltem, ezért az előbbi esélyesebb, de majd meglátjuk, egyelőre még csak keresgélek.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Én nem vagyok oda az esőért, akkor inkább legyen hó. Szóval London sose lenne a szerelmem mondjuk ősszel, vagy tavasszal, de télen vagy nyáron szívesen betenném a lábamat oda. Mi a legszebb benne? - kérdezem, hangom telve érdeklődéssel. Soha nem szerettem igazán az útikönyveket. Egyrészt, mert rettentően unalmasnak találtam őket, vagy amelyik véletlenül nem volt az, az meg nem hordozott igazságokat. Másrészt pedig, ahogy azt már a nő is észrevehette a felsorolásomból, szeretek mindent a saját szememmel látni. S mivel általában naivitási rohamomban utazgatok, jó eséllyel nem nekem kell fizetnem a költségeimet. Mindig van egy grál lovag, aki állja a repülőjegyemet, mert cserébe elvár valamit. Én pedig megadom neki azt a valamit, mert azt hiszem, hogy őszinte szerelemből vágyik rám, s hordoz a tenyerén. Hát igen, ez vagyok én. De inkább most ne menjünk bele. - Szeretek utazni. Itt születtem Anchorageban, de nem találtam valami izgalmasnak a kutyatenyésztést. A bátyám.. - elgondolkodva billentem oldalra a fejem. Valamit mintha elfelejtettem volna mondani. Jah, persze! Megvan. Hát azt, hogy nem egy bátyám van, hanem mindjárt kettő. Helyesbítek is, hogy teljes legyen imádott férfijaimról a kép. - ..mármint a másik bátyám, nem az aki itt Fairbanksben praktizáló pszichológus. Szóval a műveletlenebb, egyetemet nem végzett bátyám, Alfred.. - azt hiszem, így már mindent sikerült körülírnom, s cseppet sem frusztrál a tény, hogy a nő valószínűleg egyáltalán nem érdeklődik frenetikus családfám iránt. - ..na ő ott maradt anyánkkal a tanyánkon, s továbbra is a kutyákat neveli. Hát én belebolondulnék! Akkor kaptam rá végérvényesen az utazás ízére, amikor egy “elegem van abból, hogy megdug és megver az apám” rohamomban kiálltam az út szélére stoppolni. Egészen Mexikóig vitt az utam, halál izgalmas volt! Hangom telve van elevenséggel, úgy beszélek életemnek ezen szeletéről is, mintha minden szuper lett volna akkoriban. Mintha nem ott történt volna, hogy a mexikói pasimat lecsukták drogterjesztésért, s én azt mondtam a kedvenc bátyámnak, hogy dögöljön meg, majd végigzokogtam két hetet, mert azt hittem, hogy szavaim hatására tényleg elhalálozott. Az idő sok mindent megszépít. Vagy a reggeli kávé volt az, tejszínnel? Fene tudja! A lényeg, hogy most épp lelkes és eszelősen vidám pillanatomat élem. Tart, ameddig tart. - És melyiket szereti jobban? - állítom választás elé Olaszország és Párizs között. Mert ez is érdekel. A könyvolvasási szokásai megmosolyogtatnak, egész jó ötletnek tartom őket, lehet, hogy majd egyszer én is kipróbálom. - Nálam a borító szépsége is nagy szerepet játszik, ha könyvet választok. Ha nem tetszik a borító, nem vonz annyira a könyv. Persze ez már bejáratott szerzőknél nem fontos, de aki új, s akitől még nem olvastam, ott igenis sokat nyom a latban. - vallok én is a könyvválasztásaimmal kapcsolatban. Némiképp csalódottsággal tölt el, hogy nem olyan izgalmas az én mániám, mint az övé, de sokáig nem búslakodom ezen. - Hát, így első körben azt tudom javasolni, hogy ne vegyen olyan helyen házat, amerre még a taxi sem megy el éjszaka, mert nem tudja átverekedni magát a téli hótorlaszon. - tekerem ráérősen mutatóujjamra egy hajtincsemet, miközben beszélek., s úgy hiszem, hogy fontos és használható tanácsot adtam Theának. Már csak a rágógumi hiányozna a számból ahhoz, hogy igazán lezser és stílusos legyek. Mielőtt bemegyek a kórházba, lehet, hogy veszek is egy csomaggal. Úgy megkívántam!
- Én nagyon imádok a Temze partján lézengeni, illetve, ha tehetném, az egész napot a London Eyeon tölteném. Ami azt illeti, megesett már, hogy felmásztam az egyik kapszula tetejére, én már csak így hívom azokat a kabinokat, és onnan gyönyörködtem a városban, természetesen a kíváncsi szemek elől rejtve. Abban mondjuk igazat kell adnom a nőnek, hogy a hó mégiscsak jobb, de a szememben alig valamivel, mivel én az esőt is nagyon szerettem, tulajdonképpen mindent, aminek köze van a természethez. Meglehetősen könnyen sodornak magával az idegen szavai, a véleménye a saját bátyjáról meglehetősen érdekes, az egyiket máris össze akarja boronálni velem, míg a másikat ennyire nem tartja sokra… Vagy csak fura a megfogalmazása, a fene tudja, mert érzéseket nem igazán tudok kötni a szavaihoz. A mondandója végére azonban kicsit leforrázva állok, alapvetően hidegen hagy az emberek nyomora. Sőt… azonban ez a nő… nagyon különös, olyan mérhetetlen nyíltsággal beszél egy gyermeket könnyen tönkretenni képes szörnyűségről, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Mégsem hazudik, érzem rajta, és ettől a hideg futkos a hátamon. Miként képes rá? Az egy dolog, hogy én szültem gyermeket abban a tudatban, hogy nem fog leélni egy teljes életet, de nekem volt nyolcszáz évem arra, hogy érzelemmentes szukává váljak bizonyos kérdésekben. Ő még nagyon fiatal az ilyesmihez. - Nem tudom eldönteni, hogy mit reagáljak le a szavaidból, mi az, ami csak kicsúszott, és mi az, amit valóban közölni akartál. Szóval… maradjunk annyiban, hogy Mexikó biztosan halál izgalmas lehetett, tudomásom szerint akad ott pár drogbáró, meg gerillaharcok. Az eddigiek alapján kinézem belőled, hogy nem került el a móka ezen része sem. Nem tudok napirendre térni a hallottak felett, de úgy vagyok vele, hogyha ő nem csinál belőle problémát, én sem fogok. Remélem, az apja már megkapta a büntetését a tetteiért, mert az ilyen férgeket legszívesebben élve eltemetném, az lenne nekik a kellő megtorlás. Tudják csak, hogy vége, és mert egy utolsó szemétládák, nincsen senki, aki megmentené őket. - Egyértelműen Párizs. Másik nagy szerelem az életemben. Határozottságom nem is lehetne kézzel foghatóbb, ilyen téren mindig is biztos voltam a dolgomban. Olaszországban beharaptam pár kölyköt, de egyébként különösképpen nem lett a szívem csücske. - Meg tudom érteni, bár ez valamilyen szinten zsákbamacska. Olvastam már olyan könyvet, aminek csodálatos volt a borítója, de egyébként szóra sem érdemes… Ettől függetlenül néha engem is tévútra lehet csalni az ilyesmivel, bár bevallom, ezen esetekben is belelapozok a könyvbe, mert fontos számomra az írásstílus is. Nem minden szerző sorvezetésével vagyok képes azonosulni. - Ezt megjegyzem. Köszi a tanácsot. Mindenesetre, még ötletem sincs, szóval majd ha tényleg lázas keresésben leszek, ezt is felírom a listára. Azt inkább nem ecsetelem, mennyire nem számít nekem ez a hótorlaszos téma, úgyis többnyire farkasként loholok haza, én megtehetem, a képességemet használva a kutya nem szúr ki.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Bárónak nem mondanám, elvégre csak füvet meg egy kis kokaint árult, de nem tévedett. - nevetek fel. Látszólag tényleg nem zavar a saját sorsom, olyan könnyed vagyok, mint ahogyan a pillangó rezegteti a szárnyait. Valójában viszont gyakran vagyok inkább az a pillangó, aki hímporát elveszítve vergődik könnyek között a semmiben, hogy aztán pár pillanattal később tovareppenjen, mintha a világon semmi nem zavarná. Nem tudnék ennél korrektebb jellemzést adni magamról akkor sem, hogyha valaki puskával fenyegetne. Semmi reális önképem nincsen, hacsak nem az, ami a tükörből visszanéz reám. Ráérősen simítok egy kósza, kóckirálynő tincset a fülem mögé, elgondolkodó pillantásomat a szőke nőre vetem. - Amúgy nincs semmi rossz Mexikóban, eléggé el van túlozva a hírhedtsége. Még engem sem csuktak le, pedig együtt éltem egy terjesztővel. Sőt, ki sem toloncoltak, szóval egy szavam sem lehet, És amúgy nem tudom, hogy mi az, ami csak kicsúszik. Általában sosem gondolom meg, hogy mit közöljek másokkal. Hagyom, hogy sodorjanak a szavak, elvégre szeretek beszélni, s ha van miről, akkor miért ne tegyem, nem? A kérdés erőteljesen költői ugyan, de nem társul hozzá ilyen hanghordozás, szóval még komolyan is veheti. Nem fog zavarni, ha válaszol rá. Kedvemre való ez a beszélgetés annak ellenére, hogy sértve érzem kicsit a bátyám büszkeségét, amiért még csak nem is volt kíváncsi a küllemére a szőke. Pedig tényleg nagyon helyes. - Sajnálom, hogy nem éltem ott, csak nyaralni mentem oda. - jegyzem meg révetegen, gondolatban visszakúszva az Eiffel-torony tetejére. Életem egyetlen olyan kirándulása volt, ahol nem történt velem semmi olyan, amit bárki megbotránkoztatónak, tragikusnak vagy fertőnek gondolna. Oda tényleg csak kikapcsolódni mentem, nem voltak vérmes reményeim, nem volt semmim, csak az akkor épp könnyed életem. Képeslapokat írtam minden nap a bátyáimnak, boldog voltam és nagyon könnyed, már-már érzelmileg súlytalan. És akkor persze jött a pofon. A szerelem fővárosában eszméltem rá először a maga nyers valójában arra, hogy azt kívánom, a bátyám bár ne a bátyám lenne, hanem a párom, a kedvesem. Nyilván elmúlt ez az érzés, de még a mai napig élénken él bennem a felfedezés. Igaz, hogy csak úgy, mint egy színes mese, de akkor is él. - És nem-város szerelemmel is rendelkezik? - kapok az alkalmon, hogy újra van mit kérdeznem. Egyértelműen nem jut eszembe, hogy ez a kérdés igen illetlen, s nem vagyok rá feljogosítva, hogy feltegyem. Olyan lazán kérdezel rá erre is, mint bármire az életben akkor, hogyha kedvemrevaló egy beszélgetőpartnerem. Most még az sem jut eszembe, hogy a legutóbbi ilyen kedvelési rohamom egy hetes sírással végződött és hogy a bicikliért azóta sem mentem el az őrsre. A könyvek egy időre teljesen másodlagossá válnak számomra, most csak az érdekel, hogy mit fog válaszolni nekem. Kicsit olyanná válik a tekintetem, mint a gyermeké, aki szeretettel várja imádott gyerekkori meséjét, mondjuk a Csipkerózsikát. De mégis van abban valami megfoghatatlan, ijesztő téboly, ahogyan szomjazom a válaszra, s vele együtt arra, hogy a nő az életébe fogadjon legalább addig, amíg megosztja velem azt, amire kíváncsi vagyok. Egyelőre nem hiszem azt, hogy nem teszi meg. Ráérek majd később tombolni, letargiába esni, azt hiszem.
- Azt gondolom, ez is épp elég ahhoz, hogy bajba kerüljön az ember lánya. Legalább nem volt valami savanyú csaj, bírtam azokat, akik nem féltek nevetni, vagy épp jókedvűnek lenni. Kicsit mondjuk fura volt, hogy a korábbi szavainak dacára ilyen jól megy neki a dolog, de nem fogom firtatni. Úgy tűnik, ő az elejtett megjegyzésén túl nem fog beszélni róla, én meg nem szeretek darázsfészekbe nyúlkálni, sosem kellemes. - Jah, beszélni jó, én is szeretek, s nem is mondhatom, hogy gyakorta gondolom meg, mi csúszik ki a számon, bár azért vannak témák, amikről sosem beszélnék. Ezzel részemről le is van zárva a dolog, mert nyilván nem fogom firtatni, hogy mik azok, amikről nem beszélnék. Egyébként sincs senki szerintem, már a londoni Protektoron kívül, akinek elmondtam volna a történetem, azt is egészen nagyvonalakban, nyilván nem is szeretném szaporítani ezt a számot. - Ez még változhat a későbbiekben, nemde? Ahogy hallgatlak, egészen kalandos az életed, simán belefér pár hónap, esetleg év Párizsban. Én a magam részéről kicsit mindig visszavágytam oda. Nagyon rég jártam a francia fővárosban, amit bánok is, úgy hiszem, ezen változtatni fogok, amint módomban áll, egyébként is kell majd egy kis lazítás, ha kiderül, itt mi is a feladatunk. Nem szokásom túl sokáig terhelni magam egyhuzamban a kötelességeimmel, azt még a szellemek is megérthetik, hogy néha kell egy-két hét lazítás. - Nem. A szerelmet nem nekem találták ki. Rántom meg a vállam túl gyorsan, és látszólag túl érdektelenül, nem akarok azzal foglalkozni, mennyire is beletalált a közepébe a nő. Én és a szerelem… már-már végtelennek tetsző hosszú életem során esélyem sem volt rá, most pedig nem akarom, hogy ilyesmi összezavarja a fejem. Nem mintha lenne potenciális jelöltem, mert még ez a veszély sem fenyeget. - Roppant érdeklődő személyiség vagy. Említem meg ezt a kis apróságot, de rosszallást nem üzen egyetlen gesztusom sem, nem bánom a dolgot, bár a szerelmi életem nem létéről nem szívesen beszélnék a továbbiakban, de nem fogom lecsapni, mint a bosszantó piaci legyet miatta. Nem tudhatja, hogy nekem ez a legnagyobb keresztem, és ötven évvel ezelőttig mennyire nem is gondoltam erre… Már miután belenyugodtam, hogy ez az érzés nem fogja színesíteni végtelennek tetsző palettámat. Végül leemelek egy városkalauzt, megfelel, nem tökéletes az ízlésemnek, de üsse kavics, ennél nagyobb bajom remélem nem lesz, míg itt vagyok… Hiú ábránd, tudom. A szellemek biztos jót kacagnak eme gondolatmorzsán.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Tulajdonképpen beleférhetne.. - révedek el kissé, de aztán hamar meg is rázom a fejem, ezzel rántva vissza magam a sajátos kis, pillantok törtrészéig tartó illúzióból. - ..de igazából mégsem. Nem akarok megint elhagyni a bátyámat, az a véleményem, hogy szüksége van rám éppen úgy, ahogyan nekem is szükségem van őrá. Nincs ebben semmi különleges, elvégre még csak eg éve, hogy meghalt a felesége, s sajnálom szegényt, hogy ott lakik egyedül abban a kulipintyóban. Vagyis már nincs is egyedül, hiszen én vele lakom, de azért gondolom érthető, hogy miért nem jut eszembe Párizsba menni. Most legalábbis. Aztán majd ha beadja a derekát, s végre megint szerelembe esik, akkor tuti lelépek, mert nem bírom a nyáladzást, no meg akkor a nejével fog aludni, s nem bújhatok mellé az ágyba, ha rosszat álmodom. Olyan természetesen törnek fel belőlem a szavak, ahogyan az eddigiek is, s azon sem gondolkodom – megint – hogy életemnek egy újabb, perverznek hihető szennyesét dobom a nő elé. Nyilván nem természetes, hogyha egy harminc éves nő a bátyjával akar aludni, s az jelent neki felüdülést, hogyha ezt megteheti, de az vesse rám az első követ, akinek minden rendben van a fejében, s nincs egy gramm bogara sem. Az én családomból kiindulva tényleg senki sem normális ezen a világon, szóval nem is feltételezem, hogy én élek koszos burokban. Nekem szinte természetes az, hogyha egy apa veri a fiait és molesztálja a lányát, hogy egy férj bántalmazza a nejét vagy egy báty kórosan rendmániás. Semmi különös nincs egy kokainterjesztőben, egy striciben aki moszkvai lányokat futtat modellség álcája alatt.. én mindezt megéltem, s tán hogyha az életben valaha normálisnak tekintett volna a klinikai pszichológia, akkor megtörtem volna, de így csak közönnyel és könnyekkel, hol pedig nevetéssel és könnyedséggel elviseltem mindazt, amit rám bízott a sors. Nyilván apám tettei miatt lettem olyan, amilyen, s ezt bizonyosan pszichológus bátyám is tudja, de mivel én nem gondolom magam betegnek, ezért el sem elmélkedem azon, hogy talán kezeltetnem kellene magam. Embert nem ölök – néha verekszem legfeljebb – így a törvény sincs ellenem, tehát az életem teljesen normális. És pont. - Kár, pedig a szerelem nem rossz dolog, amíg tart. - vonom meg a vállamat. Nem kérdezek többet, no nem azért, mert azt gondolom, hogy semmi közöm hozzá, egyszerűen azért, mert komolyan nem érdekel. Ha nem neki való a szerelem, akkor az az ő dolga, de nincs benne semmi izgalmas, amiről beszélni lehetne. Esélyem nincs valami szép love storyt meghallgatni, nem szerezhetek tudomást szaftos szakításokról, így teljesen mindegynek bizonyul számomra az ok, amiért nem az ő világa a szerelem. - És az rosszabb, mintha érdektelen, unott és savanyú lennék? – csúszik ki a számon a kérdés némiképp sértődötten. Hogy mi okom az orrfelhúzásra azt csak az ég tudja, mert én ugyan nem, de a tény már elég, hogy valami belső késztetést érzek a sértődésre és teljesen komolyan is gondolom az egészet. Nem állok neki hisztizni vagy káromkodni – egyelőre – de a könnyedségem oda egy pillanat alatt. Persze, a nő nem bántott engem, ezt valahol a lelkem mélyén én is tudom, de amint az kiderülhetett már a másik számára, szinte sosem szoktam logikusan gondolkodni, szóval teljesen érthető is lehetne a reakcióm. Nem, mintha én érteném. Megforgatom a szemeimet a könyvválasztás láttán is, s elmormolok magamban egy „Mondtam, hogy mind szar!”-t is, de nem nézek közben Theára, így könnyen feltételezhető az is, hogy nem hozzá szóltam, hanem magamban karattyoltam csupán. Nincs szótáram magamhoz, legyen hát másnak hozzám, hogyha egyáltalán szüksége van rá. Mindenesetre már sokkal kevésbé tűnhetek kellemes társaságnak, mint akár öt perccel ezelőtt. Az élet persze így nem unalmas, nem de bár?
Hú, nem semmi a csaj, pillanatok alatt teregeti ki a bátyja családi életét, vagyis, már nem létező családi életét. Szomorú ám, ha valakinek meghal a felesége, de tulajdonképpen engem annyira nem hat meg a dolog. Közel sem annyira, minthogy őt molesztálta az apja, mert az azért olyan dolog, amire érdemes odafigyelni, már legalábbis szerintem totálisan kattant személyiségek lehetnek az ilyen fiatalokból, márpedig ők érdekesek. Egy évszázada még biztosan elgondolkodtam volna a dolgon, hogy ezt a nőszemélyt érdemes volna jobban górcső alá vennem, mostanra azonban már feladtam a reményt, és nem igazán lelkesedem egy kölyök gondolatától. - Nem igazán értem, hogy miért akarsz neki feleséget keresni, ha nem akarod megint elhagyni, mert szükségetek van egymásra. Szerintem élvezd ki a társaságát, ne siettesd a dolgokat, aztán ha majd a sors, meg legfőképpen a bátyád úgy akarja, hogy legyen megint egy nő az életében, szerintem képes lesz magának keresni egyet. Kéretlen tanács, az holt biztos, de hát na, szokásom ilyesmit tenni, meg aztán, kezd nekem ez a nő még nálam is zavarosabb lenni, ahhoz pedig rohadt sokat kellett gyakorolnia, mert nekem nyolcszázhúsz évem volt rá. Komolyan, elismerésem. - Ha te mondod… nekem fogalmam sincs róla, és remélem, nem is lesz. Az én eszemet csak ne vegye el senki és semmi. Haha… hát persze, mert az olyan lehetetlen dolog ám, sőt, az esetek nagy részében valójában totális eszementként működöm, szóval ennél nagyobb kamut nem nagyon mondhattam, de ő úgysem érezheti ezt rólam, szóval nem foglalkoztatott a dolog. Szerelmes tényleg nem akartam lenni, egyszerűen nem nekem találták ki a dolgot. - Wow… nem tudom eldönteni, hogy ezt most magamra kellene vennem, vagy sem. Mindenesetre, nem tudom, mire a felháborodás, mert nem sértésnek szántam. Egyszerűen ritka, hogy valóban érdekeljen valakit olyan személy, akivel abban a szent pillanatban hozta össze a sors. Ám ez nem rossz, és nem is hiszem, hogy bármivel ezt üzentem volna. Vontam vállat, ám itt volt az a pont, hogy nem fogom a szám tépni, a csaj nyilván lelkileg olyan labilis, hogy simán kezeltetni kellene, és őszintén, nem is csodálom abból kifolyólag, amit eddig hallottam róla, de az holt biztos, hogy nem én leszek az, aki pátyolgatni fogja a lelkét. Köszönöm, de erre nem vagyok alkalmas még olyanok esetében sem, akik amúgy fontosak nekem. - Láttam ám… és nehogy azt hidd, hogy nem hallottam, amit mondtál, de attól még nincs jobb alternatívám, mint ezeket a szarokat igénybe venni. Rántottam meg a vállam, majd se szó, se beszéd húztam fizetni, mert ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy a helyzet elfajulhat, márpedig annyira szemét soha életemben nem akartam lenni, hogy egy ilyen sorsú személyt még mélyebbre lökjek. Tudnék olyat mondani, hogy durva vége legyen, de most megadom neki a lehetőséget arra, hogy elkönyveljen egy büdös bunkónak, és húzok el a balvégen, mivel sokkalta biztonságosabbnak ítélem meg így a helyzetet. Miközben kifelé siettem a boltból, még visszanéztem, és hogy hozzá hasonlóan dilisnek tűnjek én is, szemtelenül vigyorogva rákacsintottam, hátha ez az utolsó momentum lesz az, ami élete következő két percét meghatározza, utána biztos megint talál majd valamit, amitől homlokegyenest másképp viselkedhet.
// Köszöntem szépen a játékot! //
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Így belegondolva én sem tudom, de talán lehet valami ok erre a dologra az, hogy nem lehettem ott az esküvőjén, s szeretném egyszer látni élőben is, ahogyan oltár elé kísér egy nőt. – révedek el kissé, visszarántva magamat ezzel Stephen és Erika esküvőjének napjára. Nem kellemes az élmény így utólag sem. Nem látok mást, csak Alfred dühös arcát, ahogyan magunkra csapja az ajtót, s elereszti a karomat, amit eddig szorított. Hallom a hangját, ahogyan fojtott hangon kioszt engem, s érzem közben a könnyeim ízét. - Miért nem vagy képes normálisan viselkedni, s örülni az örömüknek? - kérdi vádlón, mire én csak keserűen levetem magam az ágyra, s összegömbölyödve a fal felé fordulok. Mit is mondhatnék neki? Az igazat semmiképpen, azt tudja ő is. Féltékeny vagyok Erikára, amiért elrabolja tőlem a bátyáim egyikét. S legszívesebben megölném. De komolyan. Ha nem félnék attól, hogy azzal örökre elveszítem Stephent, talán már meg is tettem volna. Hallom, ahogy csukódik az ajtó, kattan a zár. Nem mozdulok. Talpig estélyiben heverek az ágyon, s hagyom, hogy a percek tovaszaladjanak a fejem felett. S közben veszettül sajnálom magam. Nem közlöm vele mindezt, de azért elgondolkodom, néha én is szoktam ilyesmit. Végül megvonom a vállamat, s a következőkre fókuszálok. Bár ne tenném! Köpni-nyelni nem tudok attól, amit hallok, pedig a nő még ki sem osztott igazán. Én voltam az, aki eszelős módjára megsértődött és még leszarozta a nő könyvválasztását is, de ennek ellenére teljesen jogtalannak érzem azt, hogy csak így uk muk fukk itt hagy, mint eb az ürülékét. A pofám leszakad, de komolyan mondom! Pislogok rá, mint a kocsonyába fagyot varangyos béka, s még magamból kikelve kiabálni is elfelejtek. Hagyom, hogy meglépjen mellőlem, elraktározom magamban, ahogyan odakacsint, s még vagy jó fertályóráig állok megkövülten azon a szent helyen, ahol hagyott, mielőtt kiviharzanék vásárlás nélkül a boltból. Félelmetes, hogy milyen katatón is tudok lenni, hogyha meglepődöm valamin. Persze a történtek kapcsán egyáltalán nem érzem hibásnak magam, el is határozom, hogy panasznapot fogok Stephennek tartani emiatt. S könyvet sem veszek egy darabig, legfeljebb interneten rendelek.
Egon érdeklődve tanulmányzta a könyvespolcokon sorakozó kötetek választékát. Venni akart valamit, ami könnyed kikapcsolódást nyújt neki, az unalmas hétköznapok lassúságában. Vadászni még rizikós lett volna, tehát muszáj volt mással eltölteni az időt. Persze vehetett volna egy DVD lejátszót meg néhány filmet, de akkor már TV-t is vennie kellett volna, na meg, ha így van akkor már néhány csatornát is be lehetett volna köttetni. Nem is beszélve arról, ha ilyen holmikkal turbózza fel a bérelt házát, akkor nem ártana a hátsó udvarra nyíló ablakot sem beüvegeztetni, na meg normálisan működő zárat az ajtókba szerelni. A könyvolvasás határozottan egyszerűbb módja volt a felesleges idő elpocsékolásának. Néhány érdekesebb című könyvet a kezébe vett, mint például Vértócsa a verandán, vagy a Kezed veszted. Nem ismerte a szerzőket, de puha kötésű könyvek voltak ráadásul az árukhoz képest elég vékonykák. Egon gyanította, hogy nem túl sikeres írók tollaiból kerülhettek ki ezek a remekművek. Néhányszor megforgatta a kezében, majd visszatette a sorba pontosan ugyanoda, ahonnan elvette. Tovább nézegette a remek felhozatalt olcsó és rövid könyvekből, de inkább valami tartalmasabbra vágyott. Így odébb állt, és másik polcnál keresgélt tovább. Végre megpillantott valamit, ami kicsit jobb minőségűnek tűnt a többinél. Elolvasta a hátulján lévő kedvcsinálót és rögtön el is ment tőle a kedve. Visszatette és böngészett tovább. Nézelődött még egy jó ideig, majd megpillantotta Dean R. Koontz nevét az egyik könyvön. Még nem olvasott semmit tőle, de úgy hallotta elég jól ír. Lehet adni kéne neki egy esélyt, hátha nem lesz csapnivaló. Levette a polcról és olvasgatni kezdte a hátulját. Ufók, magánnyomozók, furcsaságok. Miért is ne? Lehet még farkasemberek is lesznek benne. Megfogta a könyvet, de nem lépett el a polctól. Nézelődött, hátha kedve támad még valamit olvasgatni. Egészen belefeldkezett a kutatásba, ahogy könyvről könyvre olvasgatta a hátoldalakat.
Liza, épp néhány napja hivott, hogy megjelent egy UFOs könyv, ami őt nem érdekel, de tudja, hogy én érdeklődök az ilyen téma iránt. Mondjuk, ez tök édes tőle. Be, is lépek a boltba, és keresni kezdek, de egy ismerös illat csapja meg az orromat, egy ismerős illat, amit a temetőben éreztem, és lám most itt is. Talán, őt is érdeklik a könyvek. De, nem csak az érdekel, hanem még más is ami érdekes lehet. Talán nézek még egy Sci fit is olvasni. Hirtelen, ott látom Egont, amint egy könyvet tart a kezében. Én is oda megyek, hogy meg nézzem azt, hogy mit is olvas. - Szia Egon, látom megint találkozunk. - Mondom neki, és a levegőbe szagolok, és érzem, hogy vannak a közelben. - Áh, szóval itt van az a könyv amit keresek, és te is azt vetted el. - Mondom mosolyogva. Majd, én is elveszek egy példányt a könyvből, és rá nézek a könyvre. ~ Leg utóbb mondtad, hogy csatlakozni szeretnél a falkához. Nos, ha még mindig, így van, akkor kerezsd Castort a Holiday Inn Express-ben. - Mondom neki a gondolatomban közvetítve neki, mert nem vagyunk egyedül. - Ja, és képzeld, voltam Rosvellben, a város nagyon szép, és még a farmot is láttam, ahol az a incidens állítólag történt. A farm most televan kukoricával. - Mesélem neki. - Meg vettem ott már mint a városban egy szunevirt, egy szürke űrlény kulcs tartót. Kiváncs leszk erre a könyvre. - Mondom neki, miközben gyorsan átt nézem a hátul lévő írást.
Egon belefeledkezett a könyvek mustrálásába, és fel sem tűnt neki, hogy egy ismerős szag csapta meg az orrát. Szerencsére nem egy régi ellenfél bukkant fel, hanem Allison. Tudat alatt valószínűleg nem érezte magát fenyegetve ezért is nem tűnt fel neki a lány jelenléte, csak amikor már megszólította. - Nahát, szia - lepődött meg kissé Egon, bár nem tudta mit csodálkozik olyan nagyon, hiszen bárki bejöhet egy könyvesboltba. - Úgy néz ki. Bár most kissé kellemesebb helyen futunk össze, bár persze ez nézőpont kérdése - vigyorodott el. - Pont ezt kerested te is? Micsoda véletlen - mondta Egon miközben jobban megnézte magának a könyvet - Ha már ilyen sokan érdeklődnek utána biztosan nem lehet rossz - tűnődött el fennhangon, majd nem sokára meghallotta Allison hangját a fejében. Holiday Inn Express és Castor, ismételte el a lánynak gondolatban, remek ez meg fogja könnyíteni a csatlakozásomat, bár még egyelőre élvezem a főnök nélküliség páratlanul felemelő érzését. - Nahát ez remek, életre szóló élmény lehetett - mondta őszintén, hiszen tisztában volt vele, hogy a lány mennyire érdeklődik az ufós témák iránt. Egont annyira nem hozták lázba a földönkívüliek. Legalábbis úgy nem, hogy higgyen is bennük. A jó történeteket viszont szerette, legyen benne szó ufókról, emberekről, vagy épp vérfarkasokról. Persze a legutóbbi kategóriába sorolt történetek néha elég silányak, legalábbis, amik a tévében mennek. Kíváncsi lett volna miért nincs egy őrzőnek annyi vér a pucájában, hogy eladja a vérfarkasok történetét valami producernek. Jó, persze lehet kicsapnák érte a kis egyesületükből, de a legjobb álca az, ha a világ elé tárjuk, mert akkor amúgy sem hiszi el senki. Főleg egy mozifilmben feltárt igazság mellett mennek el az emberek úgy, mint egy New Yorki egy földön fekvő ember mellett. - Most már én is egyre kíváncsibb vagyok rá - mondta Egon, miközben a könyv gerincét játékosan simogatta, mintha ezáltal a benne rejtett információk azonnal a tudatába áramlanának. - Amúgy nem láttál ufót, vagy ilyesmit a farmon? - tette fel könnyedén a kérdést, mintha olyan emberrel beszélne, akivel már ezer éve ismerik egymást, és nem most találkoznának másodjára, ahogy valójában van. - Nehogy eltitkold, hogy már fel is vittek az űrhajójukra - viccelődött Egon. - Tényleg tréfát félretéve, mi újság veled?
Köszönésemet fogadja, és érzékelem, hogy meglepődöt azon, hogy itt lát. - Nem tagadom, itt tényleg kellemesebb, mintha megint a temetőben futnánk össze. - Jegyzem meg egyetértve, azzal amit mond. Bár a temetőknek is megvan a maguk bája, őleg este vagy, éjszaka. De, itt viszont tényleg jobb. - Igen, Lisa a barátnőm modta, hogy van egy új ufos könyv, hát gondoltam eljövök, és megveszem. Veled mi a helyzet? Csak, úgy valamilyen könyvet keresel, vagy pedig egy konkrét könyvet? - Kérdem tőle őszinte érdeklődéssel. A gondolatát, én is hallom, és még mondok neki valamit gondolatban. ~ Töbnyire, az írodájában van, így majd ott kerezsd. - Kész, ezzel letudtam, a azt amit leg utóbb el szalasztottam. Castornak, mostmár nem kell attól tartania, hogy Egon esetleg rossz személynél próbál csatlakozni hozzánk. - Ha, gondolod egyszer, ha kiolvastuk a könyvet, talán össze is jöhetnénk egy kávézóban, és ki tárgyalhatnánk. Tudod, mint ahogy az ilyen könyv Clubbokban is szokás. Ja, és akkor már a számomat is megadom, hogy tudj hivni. Ténleg, vannálad papír meg tól? - Kérdem tőle, de ha nincs, akkor majd kérek a kasszánál, és akkor le íromneki. De, hátha van mobilja, és akkor talán még azokra sem lesz szükség. - Vagy esetleg, van mobilod? - Kérdem tőle, és megvárom, hogy mit mond. De, azért még reménykedem. - Csak, a farm bejáratánál lógott egy ufo papír masé, de igazit látni, nem volt szerencsém. De, ha egyszer elrabólnak, azt neked fogom el mesélni. - Igérem meg neki ünnepéjesen. Majd, a másik kérdésére is válaszolok. - Egyébként, köszönöm kérdésed, jól vagyok minden rendben. Na, és veled, mi a helyzet? - Kérdem tőle.
Kezdőlap
//
