Már éppen elmerülnék a hirdetésekben, tollal a kezemben, készen arra, hogy bekarikázzam azokat, amelyeket érdemes lenne megnézni (inkább az ár alapján válogatva, semmint a fekvése alapján), amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Ösztönösen nézek föl, de innen nem látom a belépőt – öreg hiba. Mégsem mozdulok, de azért végiggondolom, szereztem-e ellenségeket a városban, avagy sem amióta itt vagyok. Mondjuk ahhoz, hogy megpróbáljanak egy könyvesboltban elintézni, kellőképpen őrültnek kell lennie az embereknek. A pajzsom mindenesetre felvonom, és felkészülök arra, hogy egy illúzióval eltüntessem magam a vizsla tekintetek elől. Fél szemem inkább visszafordítom az újságra és folytatom az apróhirdetések pásztázását, figyelmesen hallgatva a környezetemre. Amikor az újságok a földre hullanak, akkor viszont már muszáj fölnéznem, és hirtelenjében elvigyorodok. A már előkészített illúziót elengedem, nem hiszem, hogy szükségem lesz rá – elvégre ismerem az illetőt, aki hirtelenjében betoppant az életembe. Igaz, abban nem lehetek biztos, hogy nem azért jött, hogy megpróbáljon kicsit megagyabugyálni, de szerintem elbírok egy fiatal farkassal, ha arra kerül a sor. De remélem nem fog. Pokoli rossz lenne. – Üdv, Prim – köszönöm rá, miközben ő szabadkozik, majd amikor neki is leesik, ki vagyok, szélesen elvigyorodok. Az ölelés elől sem akarok kitérni, meg sem próbálkozok vele, és nem csak azért, mert jó őt látni. Amúgy sem hiszem, hogy csak úgy el tudnám kerülni, de nem is akarom. Amikor hátralép, megpróbálom felmérni az arcát, megtudni, változott-e valami amióta utoljára láttam, de úgy tűnik, ez a képességem még némi fejlesztésre szorul. – Jó téged látni, ha kissé váratlan is. Hogy kerülsz Fairbanksbe? Talán kérdezni sem érdemes: kezd olyan érzésem lenni, hogy ez a hely vonzza a farkasokat maga felé, valamilyen oknál fogva. Talán érdemes lenne ezt kivizsgálnom, bár valami azt súgja, nem lehetne megoldani anélkül, hogy rá ne lépnék a Falka kollektív farkára, márpedig az a legjobb módja, hogy az ember megölesse magát egy olyan városban, ahol amúgy is túlteng a vérfarkas-populáció. Nem, maradok nyugton, és inkább hegyezem a fülem: végül is, azzal is egész sok mindent meg lehet tudni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem tudom, hogy mi van velem és miért szerencsétlenkedek ennyit mostanában, de talán a várossal függ össze. Próbálom meghúzni magamat, de ennek ellenére vagy eltévedek és valakinek a segítsége kell, mint első napon vagy inkább egyszerűen csak belebotlok másokba. Szerencsére múltkor is egy régi ismerőst követtem, mert ha talán más falkabéli lett volna, akkor ki tudja mi történik. Egyszerűen nem tudok másra hagyatkozni, mint az évek alatt elsajátított képességeimre. Egyre jobb bunyós lett belőlem, így kicsit felkészülök arra is, ha az illető nekem akarna támadni, de fura módon nem nézem meg magamnak, csak az újságokat próbálom hamar összekapni, hogy utána eltűnhessek a sorok között. Hamarosan viszont a nevemet hallom és egy darabig még hezitálok, hogy felnézzek-e, de miért ne. Ha valaki így szólít, az azt jelenti, hogy ismer, vagyis ebben az esetben nem lehet ellenség. Egy darabig még figyelek és érzem is az ismerős illatot, illetve kisugárzást és nem sokkal később már a karjaimba zárom az ismerőst. Talán kicsit fura reakció volt tőlem, de ebben a városban amúgy se úgy viselkedtem, ahogyan egy normális ember tenné. Fura érzés volt, hogy pont ebben a városban sikerült összetalálkoznom, olyan személyekkel, akik elviseltek hosszabb vagy rövidebb időre, illetve akikre sokszor gondoltam az elmúlt évtizedekben, de még se botlottam beléjük a nagyvilágban. Ilyen volt Blake is. Szintén örülök, hogy látlak, illetve annak is, hogy beléd és nem egy régi lakosba botlottam bele. - mondom neki kicsit halkabban, majd leülök vele szemben lévő székre és a hajamba túrok. - A kíváncsiságom vonzott ide. Érdekelt, hogy miként is él együtt egy nagy falka, meg talán végre szeretnék kicsit egy helyben maradni. - mondom neki komolyan, de minél többször hagyja el ajkaimat ez az egy dolog, annál inkább bizonytalan leszek. Szép hely, vannak kedves emberek, de valahogy egyszerre vonz és taszít ez a hely. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy sokáig nem leszek itt kívülállóként, ha pedig nem adom fel a szabadságomat, akkor vissza kell mennem oda, ahonnét jöttem. És te miként kerülsz kerül? Falkatag lettél időközben? - kérdezem tőle kíváncsian, majd egy pillantást vetek az újságokra, hogy hol vannak éppen nyitva, majd újra Blake-re. Látom hosszabb időre tervezel. - mondom neki egy apró mosoly keretében és közben kíváncsian fürkészem őt. Lehet, hogy néhány újságot "romba" döntöttem, de maradt éppen elég ahhoz az asztalon, hogy megállapítsam, hogy milyen hirdetéseket is nézegetett.
– A régi lakosokból lesznek az új ismerősök, nem? – kérdezem tőle, még mindig a viszontlátás öröme által kicsikart vigyorral a képemen. Mondhatnám, hogy a Világ egy baromi nagy hely, de ezt meghagyom azoknak, akik már bejárták legalább egy részét. Én többnyire az amerikai kontinensen maradtam, ha nem vesszük a többnyire hadsereg kötelékében szervezett kiruccanásokat Európába... Amikor viszont azt mondja, önként jött ide, főleg, hogy milyen indokkal, kibukik belőlem egy rövid, nem teljes egészében gúnyos nevetés. – Szóval még mindig kéz a kézben jársz a bajjal, jól értem? Nem szép dolog, amit mondok, tudom, de ami azt illeti, én ilyen megfontolásból biztosan nem jöttem volna a világnak erre a felére. Csak azért tudok hálát adni a világmindenségnek, hogy éppen nem akkor keveredtem ide, amikor még dúlt a falkák közötti balhé... Bár lehet, akkor nem szólított volna fel az első farkas, akivel találkoztam, hogy fizessek vagy húzzak a fenébe. Hmm, Lynn... Róla sem hallottam egy ideje, egészen pontosan azóta, hogy megjelentek azok a hülye sebek a karomon. Lehet, ellenőriznem kellene, hogy minden jól van-e vele. – Áh, nem. Még nem. Gondolkodok rajta, de hogy őszinte legyek, ha megtűrnek anélkül, lehet, megtartom még a szabadságom, amíg többet nem látok – felelem, és közben lemondóan rázom meg a fejemet. Nem mintha nem lennének nagyon jó érvek a csatlakozás mellett, de nem egyelőre igyekszem fölfedezni a lehetőségeimet. Anchorage nem vonzott különösebben, már akkor sem, amikor először hallottam róla. Túlságosan bonyolult lehet az élet, ha valahol nincsen falka. Valószínűleg ez van a legközelebb az anarchiához farkasok között. Nem, nekem jó, ha valami kellemes és kiszámítható, még akkor is, ha a seggembe fog harapni előbb vagy utóbb. – Ezek? – kérdezek, és az apróhirdetésekre pillantok. – Áh, egyelőre csak fölmérem, mi is a helyzet. A háromnegyedét amúgy is kizártam kapásból, nem akarom elkölteni a megtakarításaim ekkora részét ameddig nem tudom, mi lesz. Erős dolog ez attól, aki megállapodni tervez, de... De azt hiszem, szükséges. Nem ugorhatok fejest semmibe, főleg nem most, amikor még nem tudom, mi lesz velem ebben a városban. De nem akarom elrontani a nőstény kedvét, elvégre mégiscsak most látjuk egymást először az elmúlt... – Mennyi is volt, ötven év? – kérdezem, miközben pontosan tudom, hogy valamivel több. – Merre jártál az elmúlt időkben?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Valóban így van, kivétel akkor, ha az embert állandóan figyelik és nem éppen barátságos értelemben. - mondom neki komolyan, hiszen szereztem barátokat az életem során. Lehet, hogy nem túl sokat, de jobb kevesebb barát, mint tucatnyi olyan, aki csak arra vár, hogy mikor támadhat hátba. Biztos vagyok abban, hogy érti mire gondolok. Ebben a városban szerintem nem éppen életbiztosítás egyedül és magányos farkasként sétálgatni, de ennek ellenére én ezt teszem. Nem tudok ez ellen semmit se csinálni. Szerencsére úgy néz ki, hogy még senki bütykére nem léptem rá, hiszen senki se támadott meg vagy figyelmeztetett, akarom mondani senki se fenyegetett meg, hogy jobb lenne, ha elhagynám a várost. - Nem értem, hogy miből gondolod ezt. Ismersz már annyira, hogy tud én egy ártatlan bárány vagyok. - válaszolok neki egy ártatlan pillantás keretében, majd mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben lassan bólintok arra, amit mondott. Így igazat adva neki, hogy még mindig vonzom a bajt. Nála jobban szerintem senki se tudja rólam ezt, ahogyan azt se, hogy milyen vagyok akkor, ha szinte semmi se érdekel. Ő volt velem akkoriban, amikor kifordultam önmagamból. Egyedül ő volt képes arra, hogy újra észhez térítsen. Annyira régen volt már, de fura módon tisztán emlékszem mindenre. Akkor azt hiszem újra egy cipőben járunk. - mondom neki jókedvűen, majd újra kipillantok az ablakon, miközben hallgatom őt. - Soha nem gondoltam volna azt, hogy egyszer megfordul a fejemben az, hogy csatlakoznék egy falkához. Most, hogy itt vagyok nem akarom elkapkodni, de fogalmam nincs, hogy mennyi időm van még ezt eldönteni... Van valami fura ebben a városban, ami egyszerre vonz, de egyszerre érzem azt, hogy mennék is innét. - miközben beszélek végig kifelé nézek, mintha csak elmerengtem volna valamin. Sietve rázom meg a fejemet, majd egy bocsánat kérő pillantással nézek újra rá. Képes vagyok néha teljesen elmerülni a gondolataimban és elfeledkezni a társaságomról is. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy szétszort valaki. Én pedig elég sok fajta értelemben is megfelelek ennek az egy fogalomnak. Régóta vagy itt? Akkor a hotelben laksz? - halmozom el őt újabb kérdésekkel, hiszen ha még nem szánta el magát, illetve a szavaiból ítélve nem is valakinél vett ki egy lakást, akkor más lehetőség nem maradt.Illetve érdekel az, hogy ő már mennyi ideje lehet Fairbanksban. Volt az több is, de te még mindig jól tartod magad. - mondom neki mosolyogva, majd kibújok a dzsekimből és lerakom a széknek a támlájára. - Én elég sok helyen jártam. Szerintem 1001 éjszakát is végig tudnék simán mesélni. - mondom neki játékosan, végül megadom magamat a pillantásának és mesélni kezdek, de csak rövid egyelőre. - Jártam Oroszországban, Kínában, Japánban, Kubában és még Magyarországon is megfordultam. Amerikában viszont keveset voltam. A többi ország sokkal inkább vonzott, mint ez a kontinens.- beszéd közben egy pillanatra újra elmerülök az emlékeimben, hiszen annyi helyen megfordultam és mindegyik hely valamilyen módon fontossá vált. - Te merre jártál? Mi történt azok után, hogy megszabadultál egy szeszélyes farkastól? - kérdezem tőle kíváncsian és kissé utalva arra, hogy mennyire nem volt könnyű dolga velem, de a játékosság végig ott cseng a hangomban. Végül az egyik tincsemet kezdem el babrálni. Ez régi rossz szokásom, mondhatni ezt se sikerült kinőnöm idővel, ahogyan még egy-két dolgot se.
– Ameddig nem kamerázzák be a zuhanyzómat, én rendben vagyok – vonom meg a vállam apróbb vigyorral a képemen. persze az első kérdés az, miért is tenne bárki ilyet az én zuhanyzómmal? nem hiszem, hogy olyasmit látna, ami különösebben érdekelné... Prim persze lehet, hogy egy másik eset ilyen tekintetben. És azt hiszem, eljutottunk egy olyan gondolatmenethez, amin lefelé nem kellene elindulni. – Igen, bárány farkasbundában. De örülök, hogy itt vagy, még akkor is, ha időközben meggyapjasodtál. Nem engedhettem el poén nélkül a bárányos megjegyzést. Olyan eset az, amikor az ember nem teljesen ura annak, amit mondd. Láttam valami TV-sorozatban az egyik unalmasabb időszakban Budapesten, hogy ha régi barátokkal találkozunk, esélyesen visszavedlünk azzá a személlyé, akik akkor voltunk, amikor ismertük őket. Már akkor is hülyeségnek tartottam, de el kell ismernem, Prim ittléte felvillanyoz kissé. nem sok olyan farkas van ebben a városban, akikben meg tudtam bízni eddig, és ő talán egy lehet közülük. – Én azt nem hittem volna, hogy valaha is Alaszkában kötök ki, de végül mégiscsak ide vetett a sors. A falkákkal ugyanez a helyzet: amíg utazó riporter voltam, egyszerű volt indokolni, miért nem akarok belépni. De most? Előbb vagy utóbb muszáj lesz igába hajtanom a fejem, attól félek – mondom neki. Észrevettem, hogy kifelé bámul, de nem fűzök semmit a dologhoz. Döntés előtt állunk mind a ketten, ráadásul egy eléggé fontos, kiemelkedő döntés előbb, amit nem szabad elkapkodni, és ha neki ez segít átlátni a helyzetét, akkor felőlem annyi bambul kifelé, amennyit csak szeretne. Én túlságosan is... tudatos vagyok ahhoz, hogy ez működjön. – Nem, egy kisebb motelben a városba vezető út mentén. Egész kis kellemes hely, habár nem túl nagy – felelem őszintén. A hely maga nem zavar, nem azért akarok kiköltözni. A saját ház vásárlása, vagy akár bérlése egy szimbolikus esemény lenne... Gesztus, elsősorban önmagam felé. És valószínűleg a falkás kérdés eldöntésében is nagyban segítene. – Miért, te a hotelben vackoltad be magad? – Te sem panaszkodhatsz, Seherezádé – felelem, ismét apró vigyorral a képemen, majd csöndesen végighallgatom, ahogy elmeséli merre járt. Elismerően füttyentek is, amikor a végére ér. Még nincs is száz éves, de már bejárta a világ egy igen jelentős részét... Vagy legalábbis azt a felét, amit érdemes megnézni. A kérdésén el kell nevetnem magamat. – Felcseréltem egy másik, ugyanolyan szeszélyes farkasra. Hozzád képest, én egy vén fickó vagyok, aki a verandán töltötte az utóbbi éveket. Magyarországon jártam, részben a Felvidéken, részben Erdélyben, egy kicsit lementünk Horvátországba... próbáltuk kideríteni, mi történt a családunkkal régebben, megtalálni a régi birtokokat. Onnan egyenesen ide jöttem nem is olyan régen. Figyelem, ahogy a hajával játszik, és emlékek elevenednek emg előttem, tucatnyi, ha nem több száz... Ez a szép a régi barátokban. Bármennyi ideig vagy távol tőlük, valahogy mindig emlékszel a legapróbb dolgokra is, elég csak egyetlen, apró emlékeztető.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Pedig biztos vagyok abban, hogy nagy sikered lenne. - szólalok meg kissé cukkolva őt, illetve egy kisebb kuncogás keretében. Jó darabig egy fedél alatt éltünk és akkor is ezek a fajta cukkolások az életünket tarkították. Már hiányzott az, hogy kicsit a vérét szívjam, illetve pontosan tudom, hogy miről beszélek. Újabb nevetés hagyja el az ajkaimat, miközben lassan megrázom a fejemet. Éreztem, hogy nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget, de nem is bánom. Hiányzott már nagyon és most, hogy újra itt van még inkább rájöttem arra, hogy kicsit üres volt az életem nélküle. - Lehet meggyapjasodtam, de még ez is jól áll. Ne is tagad! - próbálom minél komolyabban mondani, de az arcomról még mindig szinte sugárzik a jó kedv és a boldogság, hiszen az ajkaim is még mindig mosolyra húzódnak. Bár mennyire is örültem neki, azért őszintén szólva kicsit fura érzés is volt újra látni őt, hiszen minden fajta régi érzés és emlék még erősebben kezdett a tudatomba bekúszni. Részben talán miatta mentem Budapestre is, mert reménykedtem abban, ha sehol nem találtam addigi életem során, akkor ott talán meg fogom, de nem volt ott. És talán életem során abban a városban tartózkodtam a legkevesebbet. Minden annyira idegen és fura volt... Ezt úgy mondod, mintha valami gyökérkezelésre készülné vagy esetleg egy ókori kínzó kamra várna rád. Ennyire csak nem lehet szörnyű végre megállapodni, de más részről meg megértem azt, hogy miért mondod ezt. Mindig is szerettem szabad lenni, azt tenni, amit akarok és ott lenni, ahol szeretnék lenni, de ha eljön az a nap, amikor döntenem kell, akkor nem tudom, hogy mit fogok mondani. Mi van akkor, ha rosszul döntök? - nézek rá egy kisebb habozás után, hiszen talán még se ez a megfelelő téma egy viszontlátáskor. Annyi év eltelt és fura, hogy pont akkor bukkanunk a másikra, amikor szinte újra ugyanabban a helyzetben vagyunk. Párizsban is hasonló helyzetben voltunk, amikor rám bukkant. Most meg mint az elefánt a porcelán boltban úgy mentem "neki" és mint kiderült még ő is szabad, de vajon meddig? Neki mi segít meghozni élete egyik legnehezebb döntését? Jó lenne tudni. Nem is tudtam, hogy van egy Motel, azt hiszem utána kell néznem. - szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette. Ez miként kerülhette el a figyelmemet? Nem is értem, de talán őt nyugodtabban tudnám álomra hajtani a fejemet, mert a Hotel... Nos, igen nem éppen a legjobb hely számomra. Szinte nem is aludtam az elmúlt napokban, de szerencsére még jól bírom és meg se látszik rajtam, vagyis remélem. -Igen, vagyis inkább csak a nevem szerepel a foglalások között. Nem túl sok időt időztem még ott. Eléggé ijesztő kicsit az a hely, azt hiszem a lehető legrosszabb helyre tettem be a lábamat. - mikor a mondandó végére érek, akkor egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Vigyázz, mert a végén kísérteni fog Seherezádé mielőtt álomra hajtanád a fejedet. - mondom neki egy kisebb nevetés keretében. Hiszen most már azt is tudom, hogy hova kell mennem ahhoz, hogy megzavarjam a békés estéjét és egész este ébren tartsam a sok mesélni valóval, egészen addig, amíg ki nem tennem a szobájából. Egy kisebb csodálkozással nézek rá, majd lassan néha bólintok, hogy tudtára adjam azt, hogy figyelek rá. -Te tényleg vén lettél. Vigyázz mert születésnapodra még a végén járókeretet veszek neked, hogy könnyebb legyen elhagynod azt a "verandát". - válaszolok neki mosolyogva, majd amikor látom, hogy figyel azt, amit csinálok a hajammal, akkor abbahagyom, de előtte még egy tincset eltűrök az arcomból. És mi volt a terved mára, mielőtt romokba döntöttem az asztalodat? - kérdezem tőle kíváncsian, de kicsit zavarba is jövök, hiszen tényleg nagyon ügyesen bénáztam. Ilyenkor tényleg nem értem, hogy miként is lehetek annak a vérvonalnak a tagja.
– Te már csak tudod – vágok vissza viccesen, kedvesen. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire jó látni Primet, majdnem ugyanolyan érzés, mint Lynn-be futni bele a városban. A múlt egy apró darabkája köszön éppen vissza, jön velem szembe, integet rám, majd lelassít, hogy köszönjön. És én, az örök kritikus a fenének nem tudom azt mondani, hogy felhőtlenül örülök neki, elvégre egy csoda, kettő meglepő, a harmadik pedig... Nos, ha egy harmadik ember is felbukkan a múltamból, muszáj leszek beleásni magamat a témába. Amolyan jó, régi, oknyomozó formában. – Persze, hogy jól áll. De neked mi ne állna jól? Az igazságot nincsen értelme elkendőzni, Prim szép nő, de a szavaim nem hordoznak semmiféle kettős jelentést. Nem is gondolok arra, hogy fellobbantsak valamiféle tüzet, ami alig egy éjszakán át lángolt. Na, azt nem mondom, hogy nem futott át a gondolat az elmémen, de elhessegettem. Eltelt azóta már majdnem hetven év is talán, én pedig próbálok egy felelősségteljesebb hím lenni, mint voltam. Szar dolog, amikor az ember kényszeresen a jófiút játssza, minden egyes alkalommal... – Prim, én a fél életem az úton töltöttem, kerestem valamit, ami szépen, lassan meghalt körülöttem – utalok itt a szakmámra egy sóhaj kíséretében. – Ennyi idő után csak letenni a hátsóm egy fagyott völgyben két fenyőfa közé olyan érzés, mintha feladnám. Mintha semmit sem ért volna közel százötven év fel-alá szaladgálás Kanadában, Európában... Meg tudod érteni, milyen nehéz ez? Nem akarom megbántani, elvégre mi is Európából ismerjük még egymást, és nem mondhatom, hogy teljesen értelmetlen lett volna minden év, amit az úton eltöltöttem, de itt most a nagyobb képet kell néznem. Arra kell utalnom. Ő még fiatal, a gyökerei nem annyira vaskosak és nehezek, mint az enyémek. Ő még könnyen talál új helyet magának. Én már baromira nehezen. – A hotel falkaterület. Bűzlik tőle – kommentálom, és itt most nem feltétlen magára a valódi szagra gondolok, inkább a jelekre. Kissé komornak tűnhet a hangulatom. Arra azonban, amit mondd, nem tudom megállni, hogy ne kússzon halovány, majdhogynem kihívó vigyor a képemre. Avagy itt bukik el a felelősségteljes farkas mítosza... Vagy legalábbis kezdenek mutatkozni a repedések a falában. – Ha fizeted a kávét reggel, nekem nincs ellenemre, Ó, Királyné. – Ha te járókeretet veszel nekem, én babakocsit neked, kölyök – felelem, feleannyira sem agresszívan, mint szavaim sugallnák. Nincs semmi fenyegető, semmi rosszallás a hangomban, egyszerűen csak egy régi baráttal való csipkelődés semmihez sem hasonlítható érzése. – És hiszed vagy sem, lakást kerestem. venni vagy bérelni, de inkább bérelni. Nem merem megkockáztatni, hogy esetleg tudsz egy helyet...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Talán kicsit ijesztő, hogy sok évtized után nem egy, hanem három múltbéli ismerőssel is találkozom. Nyíltan egyiküket se kerestem, de titkon annál inkább kerestem, kutattam utánuk, de nem leltem őket. Duane-t féltettem, hiszen gyerek volt, Elvis viszont mindig megállta a helyét. Ő talán inkább csak hiányzott, ahogyan Blake is. Fura dolog az élet, hogy egy hím árult el, de ennek ellenére is három hím érte el, hogy bízni tudjak újra és meglássam a jót is az életben. Mintha az élet gúnyt űzött volna belőlem, de így utólag visszagondolva egyáltalán nem bánom. Biztosan van olyan dolog, ami nem állna jól. – rántom meg a vállaimat mosolyogva, hiszen soha nem gondolkoztam ilyenen. Általában mindig azt viselem, amihez éppen kedvem van, ahogyan azt mondom ki, amit éppen gondolok. Természetesen már kicsit változtam és tudok lakatot tenni a számra, még akkor is, ha nehéz. Blake a barátom volt, egyszer túlléptük a barátság küszöbét, de semmi több. Ő egy ismerős, egy barát, akire mindig támaszkodhattam és a lehető legrosszabb időszakomban lelt rám és segített valamennyire visszatalálni a helyes útra, de több nem volt köztünk. Lehet, hogy fiatal vagyok, de pontosan tudom, hogy mennyire nehéz döntés, mennyire fura végig gondolni újra és újra a lehetőségeket. – mondom neki komolyan és közben őt fürkészem. Kölyök vagyok hozzá képest, de ennek ellenére is az az eset óta nem találtam a helyemet a világban, utaztam és utaztam, szinte bejártam az összes országot, de most mégis itt vagyok és azon gondolkozom, hogy letelepedek, de még én is kételkedem ebben az egészben, akkor ő számára mennyire lehet nehéz? Túlzottan… nagyon. – De mi változott? Miért vagy ki miatt gondolkozol mégis ezen? – kérdezem tőle kíváncsian és közben reménykedek abban, hogy nem veszi tolakodásnak, de tényleg érdekel, hogy miért vette fontolóra a lehetőséget, hogy egy helyben maradjon. Akkor nem csoda, hogy nem szeretek ott lenni és nem igazán aludtam az elmúlt napokban. – csúszik ki a számon egy kisebb morfondírozás után. Eddig mindig kiszúrtam azt, ha valamit egy-egy falka uralt, de most még se ment. Egyszerűen vak voltam és ostoba. Amikor meglátom a mosolyát, akkor az enyém is még szélesebb lesz, hiszen amióta helyet foglaltam, azóta nem igazán mosolygott, de jó érzés volt látni, hogy nem lett teljesen komoly és komor. – Rendben áll az alku, de a pizzát te állod. – vágom rá egy kisebb mosoly keretében, majd egy pillanatra a hajammal babrálok. Ohh, de akkor annak csak akkor van értelme, ha el is ringatsz benne. – egy apró mosoly bujkál ajkaim szélén, miközben a hangom még mindig játékosan cseng. Érdekes látvány lennék babakocsiban, ő meg járókerettel, hiszen alig nézünk ki 20-30 év közöttinek, miközben jóval többek vagyunk, de ezt nem sokan tudják. Legalábbis a tudatlanok biztosan nem. – Mivel pár napja érkeztem így nem igazán, de … - kezdek bele és lopva az egyik újságra pillantok. Fejjel lefelé nem éppen könnyű, de kiszúrok egyet és lassan az ujjam oda siklik a papíron. – ezzel mi a helyzet? Egész jónak tűnik, legalábbis fejjel lefelé, de jelenleg nincs bérbe adó ingatlanom, csak a szomszédságban. – vallom be neki a dolgot, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem olyan régen még a „szomszédváros” lakóit boldogítottam.
Az öltözködésre tett megjegyzést hagyom a földre hullani és ott maradni, mintha csak a szennyes volna. Igazából nem jut eszembe semmilyen jó válasz, azon felül, hogy „ki kell próbálni”, ami lehet, egy kissé túlságosan is tolakodó, túlságosan is agresszív volna, márpedig azt nem akarom. Nem szeretném, ha bármilyen módon félreértené, mennyire örülök annak, hogy ismét látom, vagy azt, hol húzódnak ennek az örömnek a határai. Ami nem könnyű, elvégre én magam sem vagyok benne teljesen biztos. Na, ezért nehéz dolog olyan nőkkel találkozni, akiket az ember barátjaként szeret, és mégis összefeküdt velük. Azt hinné bármelyik farkas, hogy ezt sikerült közel háromszáz év alatt megtanulnom már, pedig sosem voltam nagy szoknyapecér. Mostanában kezdett el ismét a farkamba harapni a sors. A bolyhosba, nem a másikba. – Sajnálom. nem akartam arra célozni... Áh, fenéket, nem hazudok neked, arra akartam. Csak egy pillanatra elfelejtettem, kivel is állok szemben. – mondom, aprócska, beletörődő és bocsánatkérő vigyorral a képemen. Baromi könnyű elfeledkezni arról, hány éves valaki, ha az ember ismerte régen. Mindig fiatal lesz a szemünkben. Ezért nehéz a gyereknek vagy kölyöknek felérni a szülő vagy teremtő elvárásaihoz. A következő kérdésére csak egy sóhajjal felelek. – Csak itt kaptam munkát, ami azt illeti. Nem igazán küldhetem el mindenhová az önéletrajzomat a 19. századtól kezdően. Fölvetne néhány kérdést. Szomorú, és már-már degradáló, hogy eddig jutottam, de nem bánom különösebben, ameddig van munkám. Ha majd nem lesz, nos akkor elkezdhetek aggódni. Mégis, rossz érzés egy olyan ügy harcosának lenni, ami gyakorlatilag az utolsókat rúgja, és aminek a helyét átveszi a pletyka, a szenzációhajhászát, és a nyomorult twitter. – Hát igen, a farkas megérzi az ilyesmit, még akkor is, ha te magad nem ébredsz rá teljesen – mondom, halkan, és kissé oktató hangsúllyal. nem kioktatásként, hanem mint az, aki segített neki talpra állni és megmutatott neki néhány dolgot a farkaslétről. – Bízz a bundásban, jó ösztönei vannak. Az én koromra az ember megtanulja az ilyesmit. Sőt, ha valaki el akarja érni az én koromat, akkor muszáj megtanulnia. Mégsem panaszkodok azonban, elvégre még mindig nem számítok öregnek, sőt, ami azt illeti, korosnak sem. – Nem tűnik rossznak – futom át a hirdetést villámgyorsan, felületesen. – Biztosat csak akkor fogok tudni, ha megnézem személyesen. Itt a bérlő telefonszáma. – Ujjaimat végigfuttatom a hirdetés alján elhelyezett számokon. – Lehet most kellene felhívni, hogy még megelőzzem a többi érdeklődőt.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Most majd lesz időd felidézni azt, hogy kit sodort újra az utadba az élet. – szólalok meg játékosan, hiszen akkor se voltam angyal és szerintem eddigi életem során neki jutott a legrosszabb énem. Kölyök éveim végén voltam, aki teljesen megvadult és szerintem tökéletesen elérhettem volna azt, hogy pár nap múlva valaki rám találjon, és esetleg megöljön. Nem igazán voltam akkoriban otthon ebben a farkasos dologban, hiszen csak annyit hallottam a teremtőmtől, amennyit ő fontosnak talált. De miután kiderült egy hazugság, utána már abban se voltam biztos, hogy amit hallottam eddig az igaz, vagy van valóság alapja. Egy vad és őrült farkas voltam, aki több erőt adott a benne lakozó bestiának, mint amennyit szabad lett volna. Mostanra se lettem angyal, de sokkal szelídebb, illetve sokkal inkább hasonlítok arra a lányra, aki az őrület előtt voltam. – Ohh, értem, de én ezért szoktam eltitkolni a piszkos üzelmeimet, hiszen ha mindent tudnának, akkor szerintem nem dolgozhattam volna ennyi helyen. De remélem, hogy itt megtalálod a számításaidat. – mondom neki kedvesen és őszintén, hiszen emlékszem arra, hogy mennyire fontos volt számára a munka. Volt olyan pillanat, amikor még magam se tudtam eldönteni, hogy vajon egy munkamániással találkoztam-e össze vagy nem, de szerencsére azért nem vitte túlzásba. Csendesen figyelem őt és közben azon gondolkozom, hogy vajon miért pont itt futok össze mindenkivel. Ennyi évtized, majd elhatározás után pont itt, ahol egy dolog foglalkoztat. Nos, az tény, hogy barátokban nem szenvednék hiányt, de úgy érzem, hogy még ez se az a bizonyos dolog, ami miatt egyértelműen ki tudnám mondani azt, hogy csatlakozom. A szívem két irányba húz, de tudom, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor tudni fogom, ahogyan eddig is mindig tudtam, hogy hova vonz, húz a szívem. A kezdető lépés mindig nehéz, de néha megéri kockáztatni, mert remek dolgok történhetnek az emberrel. Csak türelmesnek kell lennem. Értettem főnök. – mondom nevetve és kicsit még ki is húzom magamat, mert volt olyan időszak, amikor a tanácsai és a próbálkozásai az agyamra mentek, de a mai napig úgy gondolom, hogy neki köszönetem az életemet és ezt soha nem fogom elfelejteni. Hajrá nagyfiú. Drukkolok, hogy összejöjjön, mert leírás alapján tetszetős, de nem is zavarok tovább. – mondom neki sietve, majd felkapok az egyik közeli asztalról egy tollat és felfirkantom az egyik újság tetejére a számomat, majd mielőtt kiviharoznék a helységből egy gyors puszit nyomok Blake arcára, majd pedig hamarosan már újra az utcán vagyok. Egy pillanatra körbepillantok, de végül másodpercek alatt „veszek el” a tömegben.
– Nem is bánom. Örülök, hogy legalább a lehetőséget megkaptam – felelem, apró, barátságos mosollyal játszva. Kevés az olyan farkas, akiben megbíznék annyira, főleg az ennyire fiatalok, de Prim kiérdemelte magának a bizalmat. És a barátságomat is, bármennyire furcsa is legyen ez. Igen, lassan háromszáz évvel a hátam mögött, a világban, ahol az „erősebb kutya baszik” szófordulat már nem csak elméleti értelmű, én még mindig tudok bízni. És minden évszázadforduló előtt azon gondolkodok, a következő előtt kinyír-e az idealizmusom. Meglepően szórakoztató lenne, ha megtenné végre. A húgom örömtáncot járhatna, hogy ő márpedig megmondta, hogy ez fog a sírba tenni, lám hallgatnom kellett volna rá. – Én meg azért, mert laboratóriumba vágnának, ha tudnák – vonom meg a vállam. Olyasmi ez, amivel megtanulunk élni. Csak néha nehézkes hozzászokni az új álnevekhez. Háromszáz év után ez már rutin igazából. Ha nem ismerős a név, amit említenek, érdemes fölkapni a fejem. – Bár a te korod is fölvetne néhány kérdést. Közel száz évhez képest egészen jól tartod magad. Az én gondolataim is elterelődnek egy pillanatra, és ismét végiggondolom, jó ölet volt-e egyáltalán eljönni ide, a világ végére. Alapvetően nem örültem neki, mert először úgy gondoltam, legfeljebb ha medvetámadásokról fogok tudósítani, de a kéregetők nem választhatnak az ötdollárosok között. Majd az első két hétben, amit itt töltöttem, megjelent egy seb a karomon, minden magyarázat nélkül. Márpedig ezzel tele van a hócipőm. Túl sok itt a rejtély, még valakinek, aki hozzám hasonlóan szereti is őket. És ha nem lenne elég, hogy nem tudom, merre kellene egyáltalán elindulnom, valószínűleg az egész probléma körül van aknázva millió meg egy falkaüggyel, amiket senki sem jelölt ki. Nekem pedig zavaróan kevés szövetségesen van a városban. És ez nem jó. Ha maradok, ez nem maradhat így. – Pihenj, közlegény – hevenyészetten, vicceskedően tisztelgek, de még ez a mozdulat is felidéz pár régi emléket. Csak elhessegetem őket, most végképp nem tudok ezekkel foglalkozni. – Ha összejön, fölhívlak – biccentek. – Meg valószínűleg amúgy is. Amikor utoljára találkoztunk, elfelejtettem felírni a számodat. Mert akkoriban még csak telefon sem volt, de ha esetleg valaki hallja, amit mondok, ezt így sokkal jobb kifejezni. Egy pillanatra meglepődök, amikor arcon csókol, majd elsiet. Utána intek, búcsúzóul, majd magam is elkezdek készülődni. Ideje találkozni egy főbérlővel, valahol a város peremén.
//Én is köszönöm. És sajnálom a nagy kiesést a közepén. A következőben igyekszem nem leesni a Föld színéről //
Két soros fekete gombos, fehér szövetkabátomban lépek be a könyvesboltba. A fejemről lehúzom a pomponos fehér kötött sapkát, és becsúsztatom barna táskámba. Szintén barna csizmám talpáról lehúzom a latyakot a gumi lábtörlőn, aztán odabiccentve az eladóknak… veszek kézbe egy kosarat. Szeretem a könyvesboltokat, mindig is szeretem az új könyvek illatát. Első utam a gyerekkönyvekhez vezet. Ugyan még mindig nem volt lehetőségem találkozni Mayával, de szeretnék neki venni valamit, ha már bejöttem ide, hogy ha végre találkozhatok vele, ne menjek majd üres kézzel. Átbogarászva a kínálatot egy nagyon szép… a négy évszakot magába ölelő kifestőkönyvet helyezek a kosaramba. A kifestő szerintem elég jó elfoglaltság, fejleszti a kreativitást és a szépérzéket. Ha van benne valamennyi a Carterekből – a DNS egyezésen kívül -, akkor bizonyára értékelni fogja az értelmes ajándékot. Nekünk anyáék sose vettek se haszontalan, se túl nagy értékű ajándékot, mert nem akartak elrontani minket. Helyette nagyon sokat láttunk a világból, mert amikor csak tehettük, utaztunk. Elégedetten sétálok tovább, pár pillanatra lelassítva az útikönyveknél. Hiányzik azért a pörgés, és az a sok utazás, amiben részem volt. A polc fölé kitett dekorációs térképre pillantok, és elmerengek azon, hogy nem volt olyan kontinens, ahol már ne koriztam volna. Igazából hálás lehetek azért, hogy még csak huszonöt vagyok, de már ennyit láttam a világból. Nem mindenki mondhatja ezt el magáról, sőt! A kosárral a karomon fordulok lassan körbe, a plafonból lógó kiírásokat fürkészve, aztán megtalálom a „Filozófia és pszichológia” kiírást, ami miatt eredetileg bejöttem ide. A polchoz sétálva szőke hajamba túrva vakarom meg a fejemet, mert sokkal több ilyen témával foglalkozó könyv sorakozik itt, mint amire számítottam volna. Én egy bizonyos könyvet keresek… azt, amibe Eugéne-nél beleolvastam, ám a szerzőket nem jegyeztem meg. A könyv borítója semmitmondón fekete volt, és ezek a könyvek sincsenek borító szempontjából túlcicomázva. Tanácstalanul emelek le egy, ahhoz hasonló vastagságú könyvet, majd belelapozva hamar rádöbbenek, hogy ez nem az, amit én keresek, így vissza is teszem a helyére. Talán fel kellene hívnom, és rákérdeznem… úgy egyszerűbb dolgom lenne, de… nem akarom munka közben zavarni ilyennel, meg aztán talpra esett nő vagyok, megoldom egyedül is, nem igaz? Tovább haladok a polc mentén, egy újabb hasonló könyvet kiszúrva. Elég magasan van, ezért csak nyújtózkodva tudnám elérni… sőt! Ahogy nyújtózkodok, csak ujjhegyeimmel suhintom a könyv gerincét. Lopva körbepillantok, hogy néz-e valaki, s mivel nem látok senkit, helyből felugorva próbálnám meg lekapni a könyvet, viszont elvétem a mozdulatot, és ahelyett, hogy lekapnám, egy erőteljest lökök rajta. A könyv… a polc másik oldalán levő könyvvel egyetemben esik át a másik oldalra, de nem azonnal a földre. Egy „au” hallatán a szám elé kapom a kezem, aztán gyorsan átsietve a polc másik oldalára – ahol a jogi és politológiai kötetek sorakoznak, pillantom meg a vörös hajú csajt, és körülötte az általam lelökött könyveket. - Upsz! Bocsi! Nagyon sajnálom… Ne haragudj, nem volt direkt! Nagyon megütöttek? Remélem nem lett semmi bajod!? Pillantok a fejére, majd végigmérem röstellve magamat. - Nem szoktam ilyen béna lenni amúgy, csak olyan rohadt magasak ezek a polcok, hogy nem érem fel. Nem értem, hogy miért nem gondolnak a kisebb növésű emberekre is! Legalább egy néhány fokos létrát igazán kitehetnének. Persze van, egyetlen darab… de én azt nem láttam, és nem is láthattam volna, mert a bolt másik sarkában van épp. Az egyik eladó pakolja fel róla a polcra a frissen érkezett köteteket. Lehajolok, hogy felszedjem a könyveket, ha már miattam végezték a földön. - Tényleg bocs. Álltam fel, majd gyorsan átfutottam a könyveket, hogy nem esett-e azoknak is bajuk. - Erin Carter. Erin… Veszem át balomba a könyveket, majd nyújtom jobbomat a csajnak.
Nem szokásom megvenni a tankönyveket, sem pedig a joggal foglalkozó szakkönyveket, ugyanis méregdrágák, ráadásul az egyetem könyvtárából is ki lehet őket kölcsönözni. Időnként kíváncsiságból azért mégis utána szoktam nézni egy-egy irománynak, így történhetett meg, hogy miután a bevásárlóközponton belül a könyvesboltba vezettek a lépteim, egy könnyed, romantikus ponyva kiválasztása után, a szakkönyvek sarka felé vitt az utam. Nem éreztem magam kellemetlenül azért, mert ilyen helyen bárki megláthatott, hiszen nem szégyelltem a hivatásomat, sokkal inkább büszke voltam rá. Még úgy is, hogy tudom, nem sokan rajonganak az ügyvédekért. Gondolataimba mélyedve bámultam hát fel a polcokon sorakozó kötetekre, mire végre kiszúrtam az egyik gerincére nyomva az általam keresett címet. Némi bénázás, és végül ügyeskedés közepette azért sikerült leemelnem onnan a magasból, bár ehhez azt a cselt is kellett alkalmaznom, hogy felálltam az alsó polcok egyikére, így már én is megkaparinthattam azt, amit egyébként csak óriások vehettek volna le. A nagy harcok árán megszerzett zsákmányomat nem nézegettem szentimentálisan túlzottan sokáig, hanem szinte egyből bele is lapoztam. Nem szeretek teketóriázni, különben sem emiatt jöttem kifejezetten, inkább csak "ha már itt voltam" alapon kanyarodtam erre a részlegre. Éppen szerettem volna belemélyedni egy kicsit az egyik fejezet néhány mondatába, amikor váratlanul, a semmiből jött az égi áldás. A tudás szó szerint vágott fejbe, csak sajnos sokkal jobban fájt, mint ahogy máskor tanulás után szokott a megerőltetéstől. - Au! - csúszott ki egyből a számon, és ahogy hónom alá kaptam a könyvet, a lendülettől lecsúszott a táska a vállamról, egyenesen a másik két könyvön landolva. Fájdalmasan kezdtem el dörzsölgetni a fejemet ott, ahol éppen eltalált valamelyik - nem is tudom melyik -, az meg eszembe sem jutott, hogy megnézzem, ki volt a merénylőm. Amilyen magasan volt az a polc, ahonnan érkezett az áldás, szerintem valami hatalmas termetű férfinak kellett lennie, ám meglepő módon mégis egy roppant ismerős leányzó sietett át az én soromba. - Hát, eléggé fáj! - ismertem be, továbbra is a kobakomat dörzsölgetve, bár idő közben a táskámért már sikerült lehajolnom, hogy újra felszenvedjem a vállamra. - De szerintem megmaradok. Általában nem szokott ennyire drasztikus módszerekkel erőszakoskodni az új ismeret azért, hogy a fejembe szálljon, pedig néha tanulásnál biztosan jól jönne... - próbáltam elviccelni, így már nem is tűnt fel annyira, hogy még mindig sajog valahol a fejem búbja környékén. - Nekem mondod?! - kérdeztem vissza, immár nevetősen, és önkéntelenül is felpillantottam újra a földön heverő könyvek valamikori helyére. - Ezt is alig értem el! - emeltem ki a hónom alatt tartott könyvet, hogy felé mutassam. - Csak nagy küzdelmek árán sikerült leszednem, de bevallom, csak a polcra való felállásnak köszönhetem, hogy elértem! - súgtam oda úgy, mintha csak valami titkot mondanék el. Biztosan mindenkinek megvolt a maga módszere arra, hogyan küszöbölje ki az ilyesfajta kellemetlen helyzeteket. - Én pedig Charlotte Monroe! - fogadtam el a felém nyújtott kezet, és már meg is szorítottam, szokásomhoz híven. Határozottan, gyorsan. - Charlie! - tettem hozzá, mintegy módosítva a bemutatkozásomat, engedélyezve a becenevem használatát. - Ismerek egy Cartert... - kezdtem bele, és egyre inkább néztem a lányt, annál jobban tudtam, hogy láttam már. Annak idején rákerestem Jax testvérére, amikor róla mesélt, és a neten a sportkarrierje miatt elég sok anyag volt, képekkel együtt, de hirtelen még nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az. Nem tudtam azt sem, hogy egyáltalán ő is a városba érkezett. Különös. Azt meg végképp nem tudtam, hogy ha tényleg ő az, hogyan álljak hozzá. Elég kellemetlen volt, hogy nem Jackson mutatott be neki, hanem én saját magamat, jóval megelőzve őt. Vajon mondjam el neki? Vagy idővel kellene? Az lehet, hogy cikibb, ha majd később bemutat minket, és akkor derül ki, hogy én végig tudtam, hogy ő volt.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Jó humorod van… tetszik! Nevetem el magam, kissé meg is könnyebbülök. Még szerencse, hogy nem valami karót nyelt alakra… vagy ne adj Isten idős hölgyre ejtettem rá a könyveket. Nem volt épp egy vékony darab, de azért lexikonvastagságú sem. Nem mintha ez javítana bármit is a tényen, hogy közveszélyessé váltam most már egy könyvesboltban is, nem csak az utcán… volán mögött. Pillantásom a felmutatott könyvre villant, majd zöld szemeim kimeredtek, ahogy elkerekedve rohantam végig a bőrre nyomott címet. - Hú! Neked is aztán van egy érdeklődési köröd! Fordítottam felé a „merénylőt”, amire a: A testbeszéd pszichológiája cím volt rányomtatva. Soha eszembe nem jutott volna magamtól ilyen könyvet a kezembe venni, de amikor beleolvastam, valahogy megtetszett a téma, és szerintem van értelme az embernek átrágnia magát rajta. Sok mindent meg lehet tudni a gesztusokból másokról. - Felálltál a polcra? Basszus! Nekem ez miért nem jutott eszembe? Suttogtam, mintha bárki is lenne körülöttünk, holott nem volt senki. Azért kikukkantottam a válla mellett, mielőtt bevallottam saját, bukott stratégiámat. - Én ugrottam. Többet nem teszem. Balesetveszélyes! Húztam el a számat. Remélem nem lesz pukli a fején a könyvtől. - Charlie? Belevaló becenév. Mértem végig ismételten. Kár, hogy az Erin nem becézhető, nem mintha így se lenne elég becenevem. Mindig aggattak rám valamit, bár igazából ez engem sose zavart, sőt! A Kiscartert a mai napig szeretem Jackson miatt. - Áh, gondolom a bátyámat, Jacksont! Legyintek könnyedén. Nem is gyanakodok rá, hogy a titokzatos leányzó áll előttem, akiről csak alig-alig csepegtetett el nekem információ morzsákat a bátyám. - Ebben a városban mindenki ismeri. Azt tudtam, hogy kicsi ez a város, na de… ennyire a csodájára járnak az új lakosoknak? Jó, persze ő a csapat edzője, szóval valamennyire fókuszban van, meg az újságnál is olvastam azt a cikket, amit írtak róla, mikor átvette a csapatot. Szóval nem csoda, hogy ismerik! - Megveszed? Bökök a könyvre, majd előhúzom a táskámból a sajtós igazolványomat. - Csak azért, mert ha megengeded, kárpótollak az iménti incidensért. Ezzel 35%-al olcsóbban tudok vásárolni újságosoknál, könyvesboltokban… hanglemezboltokban… meg ilyesmi. Ó, a kosaram! Pillanat! Fordultam sarkon, majd tűntem el néhány lélegzetvételnyi időre. Felkaptam a kosarat a földről, és beletéve a megkaparintott könyvet a kifestő mellé, mentem vissza Charlie oldalára. - Ezt meg ott hagytam. Totál szétszórt vagyok ma. Nem csoda, hogy a könyveket is szétszórtam. Szerinted szóljunk, vagy csak tegyük le a polc szélére őket? Pillantottam a kupacba pakolt könyvekre, amik az enyémmel együtt leestek. Nem szívesen másznék könyvespolcot, szóval én inkább az utóbbi verzió mellett tenném le a voksomat, kivéve ha Charlie-nak nem támad jobb ötlete.
Csak egy szélesedő mosoly volt, amivel megköszöntem a bókot. Persze mondhattam volna valami szintén dicsérő szót rá is, de azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzetet tekintve elég erőltetettnek tűnt volna, és azt nem akartam, hogy azt higgye, csak udvariasságból hagyták el a szavak a számat. Erről szó sem volt, nekem például nagyon tetszett a csizmája, de csak úgy, ismeretlenek ruhadarabjait nem szokásom megdicsérni. Jó, általában nem, inkább úgy mondom, mert egyébként egyáltalán nem állt volna távol tőlem. - Tudom, általában nem nézik ki belőlem! - nevettem el magam zavartan, de nem dugtam el a könyvet, hiszen épp az imént gondoltam arra, hogy büszke vagyok a választott hivatásomra. Miért éreztem úgy mégis, hogy magyarázkodnom kellene miatta. - Feltett szándkom bebizonyítani, hogy az ügyvédek közül mégsem mindenki sznob és karót nyelt. Vagy... annak látszom? - kérdeztem kissé bizonytalanul, de szerintem számára is egyértelmű lehetett, hogy inkább kérdezem viccből, semmint komolyan. Tudtam, hogy nem tűnök annak, még a megjelenésem sem hajazott ügyvédre, a stílusom meg végképp nem, ahogyan más emberekhez álltam hozzá. - És te, pszichológiát tanulsz? - érdeklődtem az ő könyve láttán. Csak azért feltételeztem, hogy még mindig tanul, mert nagyjából egykorúnak néztem saját magammal. Mondjuk, az is igaz, hogy ha más szakot választottam volna, akkor már diplomás ember lennék. - Lehet azért, mert a normális embereknek ilyesmi nem jut eszébe... - vontam meg a vállaimat, elmondva a kritikát saját magamra. Ez egyáltalán nem okozott gondot, de ha más titulált volna őrültnek, azt nem vettem volna jó néven, az is biztos. Tudom én magamtól is, hogy egy egészen kicsit flúgos vagyok, de mondjuk azt, hogy ez a személyiségem varázsa. Annyira csak nem lehetek borzalmas, igaz? - Komolyan?! - kérdeztem vissza meglepetten, mert belőle viszont tényleg nem néztem ki ilyesmit. Inkább tűnt finom hölgynek, mint ugrálózó tininek. Én persze minden további nélkül azt is megtettem volna, de pont ezért nem néztem ki belőle. - Azért szívesen megnéztem volna, bár lehet, hogy tényleg nem a legjobb ötlet. Én biztos kitörtem volna a csizmám sarkát! - néztem le a lábbelikre kissé aggodalmasan, de mivel nem lett semmi bajuk, így nem is volt értelme, hogy fájjon miatta a fejem. - Köszönöm! Van, aki Briának szólít, bár nem túl sokan - árultam el ezt az apróságot, igazából furcsa módon tényleg csak Jackson, és Nonó hívott így. Az is különös, hogy ők viszont mind a ketten pont a második nevemből választották. - De azt hiszem, hogy az kevésbé belevaló, ugye? - kérdeztem zavart nevetéssel, aztán egy mozdulattal megigazítottam a szemüveget az orromon, úgy néztem rá őzike szemeimmel. - Te Jax húga vagy?! - jó, azért annyira mégsem voltam meglepődve, mint ahogy a kérdés hangzott hirtelen. - Akkor jól sejtettem - nyugtáztam végül, ezzel hozva a tudtára, hogy igazából már gyanakodtam én korábban is, csak ciki lett volna egyből lerohanni ezzel. - Olvastam rólad... - magyaráztam meg, hogy mégis honnan sejthettem én, már a nevén kívül. - Én nem tudom. Igazából már az előtt is ismertem, hogy ideköltözött, csak telefonon tartottuk a kapcsolatot - vallottam be őszintén, mert ez így elég rosszul hangzott. Mintha valami elvetemült rajongó lennék, aki persze, hogy ismeri az új edzőt. Pedig nem erről volt szó. - Mit? - még mindig kicsit zavarodott voltam attól, hogy éppen most ismertem meg az általam kiszemelt fiú testvérét. Az ilyesmi mindig sorsdöntő találkozás, vagy csak a filmekben tulajdonítanak neki nagy jelentőséget? - Ja, a könyvet? - pillantottam végül a kezemben tartott kötetre. - Nem, nem hiszem... Wáó! - kerekedtek el a szemeim. - Ez nagyon menő, nekem is kell valahonnan egy ilyet szereznem! - jelentettem ki, bár mire befejeztem a mondatot, Erinnek már csak hűlt helyét találtam. - Öhm... - dünnyögtem kissé tanácstalanul, ám beszélgetőpartnerem csakhamar előkerült. - Szóval érdekel a pszichológia, de amúgy újságíró vagy? Furcsa párosítás... - adtam hangot a véleményemnek, és csak remélni tudtam, hogy nem veszi sértésnek, hiszen nem annak szántam. - Azt Jackson kislányának veszed? - önkéntelenül is belekukkantottam a kosarába, ha már előszedte. És igen, ezzel azt is elárultam, hogy tényleg sokat tudok a bátyjáról, bár még korántsem eleget. Ez biztos. - Én még nem találkoztam vele... szerintem még neki is szokatlan, hogy egyáltalán van - sóhajtottam egyet, valószínűleg lerítt az arcomról, hogy még én sem mindig tudok mit kezdeni ezzel az információval, de igyekeztem. - Ne aggódj, én mindig szétszórt vagyok! - legyintettem egyet könnyed mozdulattal. - Szerintem egyszerűen csak tegyük ide őket! Én csak ezt veszem meg! Tudom, hogy elég ciki ilyesmit olvasni, de hát olyan remekül kikapcsolnak... - magyarázkodtam a ponyvám mutatásakor, ami meg az én kosaramban pihent.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Nemlegesen megrázom a fejem. Ha az lenne… hát nem így reagált volna a történtekre. - Ismerek épp elég sznob, és karót nyelt embert, szóval bátran állítom, hogy te nem vagy az. Én viszont valahol időnként annak voltam bélyegezve, mert a korosztályom béli csajok többsége nem volt képes megérteni középiskolás korunkban, hogy ha valaki komolyan elkötelezi magát valami iránt. Sznobságnak tudták be, amikor „nem lealacsonyodva” hozzájuk nem jelentem meg a sulis bulikon, pedig mentem volna én… ha anya hagyta volna. Nem mindig rajongtam azért, hogy kimaradok az ilyen mókákból csak azért, mert edzésem volt. - Pszichológiát? Neeem, Isten őrizz! Nevetem el magam. Na, még csak az kéne! Kicsit azért viccesnek tartom, hogy mennyire nem szeretem az „agyturkászokat”, mégis olyan irányt vett az életem, hogy nem csak egy… de kettő is az életem része lett. - Csak ez a téma érdekel kifejezetten. Vontam meg a vállamat. Lehet belőle jó dolgokat tanulni, amiket eddig elolvastam azok a való életben is visszaköszöntek, és így eléggé izgalmas ahhoz, hogy az érdeklődésemet is képes legyen tartósan fenntartani. Szavak, és faggatózás nélkül is sok mindent megtudhatok így másokról, és ez pont nekem ne lenne izgalmas, aki folyton mindenbe beleüti az orrát? - Nekem akkor ez egyáltalán nem jutott eszembe, csak minden áron el akartam érni. Persze a minden ár kategóriába eredendően nem tartozott bele, hogy rád borítom a fél polcot. Tettem azért hozzá biztos, ami biztos alapon. - A Charlie jobb. Egyedibb, azt hiszem. Gondolkodok el egy pillanatra. Volt egy Charlotte szaktársam még az egyetemen, de őt mindenki Lottinak hívta. Az se rossz becézés, de a Charlie szerintem eredetibb, ráadásul valamiért jobban is illik hozzá, mint a Bria. - Jax? Gyanakodva vonom fel a szemöldökömet. Becézni azt szoktuk, akit személyesen is ismerünk általában, szóval élek a gyanúval, hogy nem csak az újságból, és hallomásból ismeri a bátyámat. Ms. Columbo-féle radarom azonnal pásztázni kezdi Charlie rezdüléseit, de nem kell kiszednem belőle semmit, mert mondja ő magától is azt, amire kíváncsi vagyok. Szemöldököm egyre magasabbra, és magasabbra szalad, zöld szemeim pedig kikerekednek. Minden mást, amiről eddig beszélünk, egy hanyag mozdulattal söprök félre az útból, és arra fókuszálok, amit megtudtam. - Szóval te vagy a rejtélyes lány, akit a bátyám rejteget előlem. Hallottam már rólad, de nem túl sokat… csak azt, hogy itt élsz Fairbanksben. Nem kérdezem, kijelentem. Ebből már könnyen leszűrheti, hogy Jackie beszélt róla, de részleteket nem árult el. Amikor meghallom, hogy tud Mayáról… egyik döbbenetből a másikba esek. Megköszörülök a torkomat, majd egy mosolyt varázsolok az arcomra, bár ez most nem túl őszinte megnyilvánulás részemről. - Még én se. Amúgy igen, az övé lesz a kifestő. Szívesen hozzá tenném még, hogy: még szerencse, hogy nem találkozott vele előbb, mint én, mert most azonnal becsörtetnék a bátyámhoz, és lekiabálnám a fejéről a haját, hogy milyen dolog az, hogy Neki előbb mutatja be, mint a saját nénikéjének!? Nem akarok bunkó lenni Charlie-val, már csak azért sem, mert Jackie-t nem akarom magamra haragítani… de Nonó óta fokozottan odafigyelek arra, ha bárki megkörnyékezi a testvéremet. Ő az egyetlen bátyám, és zsigeri kötelességemnek érzem megvédeni őt egy újabb csalódástól, még ha utólag ki is derült, hogy nem minden úgy volt, ahogy mi azt gondoltuk annak idején… akkor is kikészült a történtektől, és nem akarom, hogy bárki is bántsa. - Egyébként az újságnál dolgozom, de még nem olyan régóta… és ahhoz is felhasználható a kedvezmény. Pillantottam a kosárban fekvő ponyvára. A könyveket azért betűrendbe tettem fel a polc szélére, hogy ne legyenek annyira szanaszét, de a visszapakolásukat meghagyom az itt dolgozó eladóknak. A vaskos fekete borítós könyv bekerül a kifestő mellé, aztán Charlie-ra pillantok. - Szeretsz sportolni?
- Huh, akkor megnyugodtam! - könnyebbültem meg, még olyan rajzfilmesen a homlokomat is megtöröltem, mintha az idegességtől izzadságcseppek gyöngyöznének ott. - A családomra amúgy sem jellemző ez, meg úgy az írekre sem, nagy általánosságban... - legyintettem, pedig lehet, hogy igazából untattam a túl sok információval magammal kapcsolatban. Senki nem kérdezte a származásom, meg igazából mást sem, de én már csak ilyen közvetlen típus vagyok, legalábbis magánemberként mindenképpen. Azért a nevetése elég árulkodó volt, hogy hasonlóan gondolkozunk az agyturkászokkal kapcsolatban. Különös, őket legalább annyira nem szokták szeretni az emberek, mint az ügyvédeket. Vajon miért alakulhatott ez így? Egészen rejtélyes dolgok ezek, de nem akartam azzal tölteni az időt, hogy ezt mind ki is fejtem neki. Tuti menekülne a gondolatmenetem elől. - Mondjuk igen, tényleg érdekes. Szoktam olyan műsorokat, meg sorozatot nézni a tévében, amiben ezzel foglalkoznak. Egészen bonyolult dolog minden apróságra odafigyelni, de hasznos, ha szavak nélkül akarsz információkat gyűjteni valakiről. Talán nekem is bele kéne olvasnom egy ilyenbe, hogy ha majd bíróságra kerül valamilyen ügyem, akkor lássam a tanú vagy a vádlott rezdüléseiből az igazságot! - már megint kicsit túlgondoltam, de ezúttal nem zavart, hogy ki is mondtam. Szerintem egyáltalán nem hátrány egy kicsit beszélni ahhoz, akit újonnan ismertünk meg, mert egyelőre csak ebből tud majd képet alkotni rólam. Valószínűleg, ha már profi lenne a testbeszéd olvasásában, akkor nem akarná megvenni ezt a könyvet. - Nos, köszönöm! - még mindig csak mosolyogtam a becenevem hallatán is, meg azon is, hogy nem akarta rám borítani a könyveket. Én azt mondom, hogy még mindig nagyobb szerencse két könyv, mintha ténylegesen a fél polc tartalma landolt volna a nyakamban. Azt hiszem, akkor már nem vigyorognék itt, mint a tejbetök. Azért a mosolyom végül mégiscsak halványult valamelyest, amikor láttam a végbemenő változást, a bátyja emlegetése kapcsán. Hajaj, valószínűleg vagy rossz pontra tapinthattam rá, vagy az a típus, aki megszállottan védelmezi a testvérét. Azt hiszem, hogy az utóbbiról lehetett szó, ami intő jel volt számomra, hogy megpróbáljak jóban lenni vele. Eddig szimpatikusnak találtam, de sosem lehet tudni, általában az ilyen emberek kattannak be, és válnak veszélyessé. Már csak az is elég bajt okozhatott volna, ha elkezdi ellenem hangolni Jacksont. - Mesélt rólam? - kérdeztem vissza, ezúttal rajtam volt a meglepődés sora. - Az a típus vagy, aki nagyon vigyáz a másikra, ugye? - ezúttal kerek perec kérdeztem rá arra, ami érdekelt. Most miért finomkodjak? Ő sem tűnt annak a típusnak, hát rám sem jellemző túlzottan, ha lehetek éppen más is. - Nos, nézd, Erin... - kezdtem bele, sóhajtva egyet. - Még én sem tudom, hogy merre tart a kapcsolatunk, de őszintén mondom, hogy tetszik nekem a bátyád. Én kisvárosi lány vagyok, nem az a típus, aki falja a fiúkat. Amúgy is elég rossz tapasztalatom volt már, borzalmas vagyok a párválasztás terén. Vele most igyekszem óvatosan haladni, mert nem szeretném újra megütni a bokámat. Ő rendesnek tűnik, és komolyan érdekel. Meg tudsz ezzel barátkozni, vagy megpróbálod majd ellenem hangolni? - szegtem fel dacosan az államat, úgy téve fel a kérdést. Szerintem egyáltalán nem voltam sem sértő, sem fenyegető. Egyszerűen csak tudni szerettem volna, hogy hányadán állunk. - Akkor ezek szerint te is itt maradsz huzamosabb ideig a városban - nyugtáztam a hallottakat, majd a kosaramban pihenő könyvre néztem. - Ha még mindig él az ajánlatod, akkor szívesen elfogadom! - még egy mosolyt is kapott mellé, a barátságosabb fajtából. - Sportolni? - kérdeztem vissza meglepetten, mert hirtelen nem tudtam, hogy jött ez ide. - Annyira nem vagyok nagy sportember, főzni jobban szeretek, de egyébként elboldogulok például a téli sportokkal. A bátyád most a fejébe vette, hogy megtanít jobban is korcsolyázni, az nekem annyira nem megy valamiért - vallottam be őszintén, és tekintve, hogy ő milyen sportágban jeleskedett, talán most kapok egy sor elítélő pillantást. Nem érdekelt, nem lehetek jó mindenben. Az én családomban amúgy sem alapkövetelmény, hogy a jégre szülessek.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Igen. Mondta, hogy azon a társkereső oldalon kezdtetek beszélgetni, ahova én regisztráltam fel. Magától eszébe se jutott volna, sőt… először mérges is volt rám azért, amiért ezzel „leptem” meg. Feleltem elégedetten. Igazából nem tudom, hogy Jackie mennyire nőcsábász, vagy sem… de tény, hogy Mimike óta senkit nem hozott haza, én meg kezdtem megelégelni, hogy az én jóképű bátyám lassan szomorú szamurájjá avanzsál, szóval akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy ugyan miért ne próbálhatná ki a netes ismerkedést!? - Ha van testvéred, és együtt nőttetek fel, akkor tudod milyen ez. Ösztönösen belétek ivódik, hogy vigyáztok egymásra. Nem tudom, hogy van-e testvére, de feltételezem, hogy igen. A mi szüleink mindig nagyon odafigyeltek arra, hogy összetartsunk. Nagyon… nagyon kivételes olyan eset volt, hogy ha Oroszországban töltöttük a nyarak nagy részét, akkor valamelyikünk ne tartott volna a másikkal. Ha verseny volt, akkor meg inkább elkísértük a másikat, és a lelátón szorítottunk. Ez felnőtt korunkra is megmaradt. Jackie minden meccsén ott voltam, amire csak el tudtam menni, ahogy ő is végigizgulta értem a versenyeket. Az egyetlen bátyám, akit imádok… teljesen természetes dolog, hogy vigyázni akarok rá, és védeni őt. A szemöldököm lassan felszaladt, ahogy hallgattam a monológját, majd a kérdésre pislogtam párat. Tyűha! Ha ilyenek a kisvárosi lányok, azt hiszem, fel kell kötnöm az alsóneműmet. Azon nem lepődök meg, hogy tetszik neki Jackie… hiszen a bátyám igazán jó party, és helyes kis pofija van, már ha épp nem hajnalban jön szembe az emberrel kócos fejjel és begyógyult szemekkel, mert akkor jájjj! - Jackie nagyon rendes, és nem csak az elfogult húg mondatja ezt velem, hanem tényleg az. Nem fogom ellened hangolni… nem tennék ilyet ok nélkül, és ha tényleg komolyan érdekel Téged, akkor remélhetőleg nem is fogsz rá okot adni, hogy ilyen megforduljon a fejemben. Az a helyzet, hogy bár Mimikét sose éreztem Jackie-hez valónak, vagy a családunkba illőnek… egész addig nem „gyújtottam” alá, amíg ki nem robbant a balhé a terhessége körül. Utána megkeserítettem az életét a suliban, ez tény. Viszont az vesse rám az első követ, ha abban a helyzetben más nem így tett volna, amikor egy kis fruska felszarvazza és megalázza a bátyját. Igen, azóta már kiderült, hogy nem úgy volt, és nem volt minden olyan egyszerű, mint az egyszer egy, de most már mindegy. Most már azzal kell foglalkozni, ami jelenleg van. A múlt elmúlt. - Igen, így tervezem. Jelenleg jó nekem Fairbanksben. Nem hiányzik annyira New York, amennyire szokott hiányozni olyankor, amikor néhány hétre el szoktam utazni versenyek miatt. Valahogy nem vágyok vissza. Ha elutaznék Alaszkából a közeljövőben, akkor inkább mennék a nagyiékhoz Oroszországba. Idén nyáron úgyse láttam őket a műtétem miatt, ők pedig sajnos nem tudtak meglátogatni. Hiányoznak… imádom őket nagyon. - Persze. Bólintottam. Miért ne élne? Egy kicsit meglepett a nyíltságával, de egyébként valahol tetszik, hogy ennyire éles a nyelve. Ha tényleg nem csak szórakozni akar a bátyámmal, és lesz köztük valami komolyabb, esetleg még jóban is lehetünk. Nem ártana most már, ha én is megtanulnám kedvelni a körülötte sertepertélő nőket. - Csak vigyázz, mert mire észbe kapsz, már egy hokiütőt is kapsz a kezedbe, és megalapítja a Nanooks’ női szakosztályát! Vigyorogtam, „finoman” utalva rá, hogy a jeges sportok terén a lelkesedése a családunk szinte minden tagjának több, mint normális. - Egyszer meg akartam neki tanítani néhány könnyebb forgást, de úgy mozgott, mint egy lomha medve, ráadásul el is vágódott, szóval ha műkoris figurák érdekelnek inkább, akkor ne őt kérd meg, hogy segítsen, mert medvetánc lesz belőle. Nevettem, ahogy felidéztem magamban az ominózus esetet, aztán a pulthoz érve átadtam a sajtós kártyámat, és felpakoltam a könyveket a pult tetejére. - Az is ide lesz… Vettem ki Charlie kosarából a ponyvaregényt, és tettem a könyvem tetejére, hogy egybe le tudják húzni róla a kedvezményt, aztán majd ráérünk utána rendezni a számlát a nyugta alapján.
- Komolyan? - ugyan elképedve kérdeztem egy kissé, de alig bírtam ki, hogy el ne mosolyodjak. - Hát ezzel nem dicsekedett el... - állapítottam meg, bár nem olyan meglepő. Én saját magamat regisztráltam, de azt hiszem, hogy köszönetet kellett volna mondanom Erinnek, amiért Jacksont belekényszerítette ebbe a helyzetbe. Másként sohasem kezdtünk volna el beszélgetni egymással, az is biztos. Valószínűleg ideköltözött volna ugyanúgy, aztán én is csak annyit tudtam volna róla, mint mindenki mást a városban. - Akkor azt hiszem, hogy köszönöm! - mondtam ki végül azt, ami már megfogalmazódott bennem amúgy is. - Nem, sajnos nincs testvérem - ráztam meg a fejemet. - Az apám meghalt, mikor még nagyon kicsi voltam. Azután költöztünk ide... - osztottam meg vele eme apróságot, de hát nem volt titkolnivalóm, és én amúgy is ilyen nyílt és közvetlen nőszemély vagyok, hogy még a sokak számára kínos témákról is könnyedén beszélek. Ez maximum úgyis csak engem viselhetett volna meg, de húsz év alatt megtanultam együttélni azzal, hogy csak egy szülőm van. - De az anyámnál meg a nagynénénémnél látom, hogy megy ez! - tettem hozzá egy könnyed mosollyal, amiből valószínűleg leszűrte, hogy nagyon szeretem őket és közel állnak hozzám. Tényleg jó fejek voltak mind a ketten, nem olyanok, mintha az idősebb nőrokonaim lennének, hanem egyszerűen csak a barátnőim. Közben elő is adtam magam, ahogy szoktam, és az sem kerülte el mindentlátó szemeimet, hogy felszaladt a szemöldöke. Valószínűleg megleptem, kicsit talán ki is zökkentettem, de ez szerintem egyáltalán nem probléma. Értek az ilyesmihez, és a kedvességet miatt általában nem nézik ki belőlem, hogy képes vagyok kiállni magamért, vagy könnyedén beolvasok bárkinek. Pedig így van ez, éppen úgy a részem, mint a közvetlenség. - Jól van! Hiszek neked! - határoztam végül el, és még bólintottam is egyet mellé. Elhittem neki, hogy a bátyja tényleg rendes fiú, nekem is annak tűnt eddig. Máskülönben nem keresett volna meg, hogy megpróbálja helyrehozni azt, amiről én már kezdtem lemondani. Pedig igazából azt sem tudnám megmondani még mindig, hogy mi is az, ami közöttünk van. Barátságnál egyértelműen több, de hogy merre tartunk, csak ez után fog kiderülni. A sors megteremtette nekünk az esélyt arra, hogy kiderítsük, megy-e nekünk együtt, mert már nem volt reménytelen, nem volt sok ezer kilométer közöttünk. - Igen, tényleg érdekel - erősítettem meg újra a már korábban elhangzott szavaimat, ezzel is azt érzékeltetve, hogy ez az egész bizony nem rajtam fog múlni. - Nem tűnsz kisvárosi lánynak, de ha szereted a közvetlen embereket, és meg tudod szokni az egyszerűséget, akkor szerintem jól fogod itt érezni magad! - elég volt csak ránézni ahhoz, hogy leríjon róla, nem ide való, hanem a nagyvárosokba, metropoliszokba. Én meg ott nem valószínű, hogy komfortosan érezném magam, bár talán bárhol elboldogulok, és ez ugyanúgy igaz lehetett rá is. - Csak a nagyon hideg telekkel kell vigyázni, az állandó sötétség eléggé lehangoló... erre már a bátyádat is próbáltam előre felkészíteni - figyelmeztettem hát őt is, mert én ilyen rendes kislány vagyok ám! - Hát, ha velem akarja megalapítani, akkor elég csúfos véget érne a próbálkozás, méghozzá rekord idő alatt, ha a rövidségben versenyzünk! - most már én is mosolyogtam, így sokkal oldottabb lettem újra, hogy tisztáztuk a kötelező köröket a lánytestvérrel, amin előbb-utóbb úgyis át kellett volna esnem. - Szerintem előbb ütném le őt, vagy saját magamat, mint a korongot a jégen... - ingattam a fejemet, ezzel is utalva a helyzet reménytelenségére. Tényleg nem nekem találták ki. - Pedig nem tűnik medvésnek - ráncoltam a homlokomat elgondolkozva, ahogy próbáltam magam elé képzelni a jelenetet. Nyilván nem olyan kecses, mint Erin, de nálam biztosan ügyesebb volt még úgy is. - Majd megtanulok zenélni a medvének! - vigyorogtam újra szélesen, miközben a pénztárhoz értünk. - Köszönöm! - őszintén hálás voltam a gesztusért, talán nem is olyan borzalmas ez az indulás kettőnk között. Ugye?! - Egyébként akartam is mondani, hogy inkább tőled tanulnék, de nem akartalak lerohanni. Meg aztán, tényleg nincs tehetségem ilyesmihez, örülök, ha tudok siklani a jégen, nemhogy forogni! - forgattam a szemeimet, és ha sikerült rendezni a számlát, automatikusan a kijárat felé vettem az irányt. - Meghívhatlak egy kávéra? Vagy... valamire? - kérdeztem előzékenyen, ezzel akartam meghálálni a kedvezményt.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ó! A hideggel nem lesznek gondok… Legyintek könnyedén. Végül is félig orosz vagyok. Bírom én a hideget, főleg, hogy jeges sportot űzök… űztem. A nagyiéknál nyáron szoktunk hónapokat eltölteni, de azért télen is megszoktuk őket látogatni, még ha nem is olyan hosszú időre. A lényeg, hogy a hideggel nem lesznek problémáim. A sötétség… na, az már egy másik kategória. Szeretem látni a napot, még ha nem is süt feltétlenül melegen. Gondolom valahogy ehhez is hozzá lehet szokni, de az elején tuti, hogy fura lesz. - Hidd el! Egy jégtáncos légiességéhez képest, AZ! Nyomom meg a mondat végét nevetve. Amit a hokisok csinálnak a jégen, az minden… csak nem légies és kecses. Persze ezzel nincs is gond, furán néznének ki, ha piruettek közepette lőnék a gólokat, csak hát na… aki ahhoz szokik hozzá, az nem igazán tud kifinomultan mozogni, még akkor se ha az én tökéletes bátyám. Elmosolyodok a megjegyzésén, majd röpke sóhaj hagyja el ajkaimat. Bevallom, nagy a kísértés, hogy ne szakadjak el a műtétem, és az állapotom ellenére se a jégtől. Gondoltam rá persze, hogy taníthatnék… jó lenne… csak nem tudom, mennyire bírná elviselni a lelkem jelenleg. - Nem szoktam órákat adni itt, de talán majd egyszer mutatok néhány egyszerűbb… de látványos forgást. Nem ígérek előre semmit, amiről nem tudom, hogy betartanám-e, pláne mert jelenleg még minden nagyon képlékeny az életemben. Helyre kell rázódnia a dolgoknak. Anyának segítettem ugyan a kicsiknél, de az más volt. Ott tudtam, hogy amint az ő órájuk véget ér, enyém a jég, és én edzhetek. Hiányzik, nagyon hiányzik a régi életem, s bár próbálom a legjobbat kihozni a jelenlegiből… időnként az egészet egy hatalmas hazugságnak érzem. A boltból kilépve becsúsztatom a táskába a könyvet meg a kifestőt amit Mayának vettem. Körbepillantok, majd tekintetem megakad egy kávézón. Igaz a szívem miatt én nem ihatok koffeines kávét, de ma már elég jól hozzászoktam a menteshez. Ízre majdnem ugyan az, csak hatása nincs olyan, mint a koffeinesnek. - Oké! Van még időm… mehetünk. Pillantok azért futólag az órámra, hogy nagyjából még mennyi időm van, mielőtt tovább kell nyargalnom, de egy kávé még bőven belefér az időmbe, és legalább megismerhetem Charlie-t egy kicsit jobban. Mint Jackie húgának, kötelességemnek érzem kicsit körbeszimatolni… de attól függetlenül is szívesen beülök vele kávézni, mert egészen bájos kis csaj. Szóval a kellemest összekötöm a hasznossal. Ha átsétálunk a hangulatos kis kávézóba, a pult mellett elhaladva mosolyogva köszönök oda a baristának, aztán Charlie felé fordulok kérdőn. - Az jó lesz ott? Igaz nem két személyes hely a sarokban levő boksz tele díszpárnákkal, de a rattan bútorok mindig is tetszettek, szóval szimpatikus kis zúg első ránézésre, na meg kényelmesebbnek is tűnik, mintha csak széken foglalnánk helyet.
-Nem, minden oké -tettem át a másik fülemre a telefont. -Sikerült mindent beszerezni, amit szerettem volna. Igen, kávém is van, de szerintem ezen nem lepődtél meg -nyújtottam ki a nyelvem, bár úgysem látta, de azért a hangszínem játékosságról árulkodott. Életemben először voltam Fairbanks-ben, és bár tudtam, hogy vár a bérelt autóm melege, abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy fogalmam sem volt arról, hova is parkoltam le. Idétlenül forgolódtam a telefonnal az egyik kezemben, a másikban pedig több szatyornyi cuccal, amit az elmúlt pár órában szereztem be a városban mászkálva. Mondjuk a gatyám is ráment néhány dologra, de határozottan megérte idáig kivezetnem. Ha már itt tervezek tölteni a későbbiekben egy jópár napot, nem ártott ismerkedni a várossal és nehezen tudtam ellenállni néhány ruhadarabnak is. -Persze, itt vagyok. Csak az a helyzet, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy hol is vagyok pontosan. A kocsit otthagytam a kávézónál, én meg már régen nem ott vagyok, hanem betértem egy könyvesboltba, mert láttam, hogy van néhány akciós könyv, tehát csak a szokásos -magyaráztam szapora légzéssel a telefonba. Ki fog nyírni az autóbérlő, ha nem viszem vissza időben az járművét. Pedig szerettem élni, különösen mostanában. Halványan elmosolyodtam, miközben egészen máshol jártak a gondolataim. Valahol Anchorage környékén. Bár ez nem sokat segített rajtam, úgy, hogy jelenleg nagyjából 6 óra kocsikázástól voltam az otthonomtól és őszintén nem tudtam, hogyan fogok visszatalálni a fekete szépséghez, ami hazavisz. Szomorúan biggyesztettem le az ajkam, miközben továbbra is úgy forgolódtam, mint egy… mint egy rohadt körhinta. Biztosan jól el lettem volna ezzel a tevékenységgel akár az idők végezetéig is, ha a táskám nem dönt úgy, hogy megakad valakinek a gyomrában. Azt hiszem sikeresen bevittem egy gyomrost egy idegennek. Baszki. -Visszahívlak később, csókok -nyomtam ki egy pillanat alatt a telefont. Biztos megbocsát, hogyha megtudja, hogy megint mit szerencsétlenkedtem össze. Odahajoltam az idegenhez és hadarni kezdtem aggodalmamban, bekapcsolva magamban az orvos énemet, aki egy pillanat alatt mindent is tudni akart a másik állapotáról. -Nagyon sajnálom, nem akartam meggyilkolni fényes nappal. Minden rendben van Señor? Tudok valahogy segíteni? Tényleg nagyon sajnálom -néztem aggodalmasan a férfi irányába. Ez is csak az én formám lehet, hogy nem elég az eltévedésem egy idegen és nagy városban, még le is ütök valakit. Dios mío, nem akarok visszamenni a sittre! Gondolkozz Dora, gondolkozz. Semmi épkézláb dolog nem jutott eszembe a pánikon kívül, de félre kellett tennem ezeket a gondolatokat. Nem sok kedvem volt becipelni őt a kórházba és utána a helyi hatóságokkal egyezkedni, hogy egyáltalán nem volt szándékos a dolog, én tényleg ennyire béna vagyok magamtól is, nem kell hozzá segítség és indok sem. Igyekeztem összeszedni magam és közben imádkoztam valakinek ott fent, hogy ne legyen komolyabb baja a férfinak, mert azzal nem tudtam volna mit kezdeni. Egyáltalán ugyanaz a mentő száma itt, mint New York-ban? Jézusom. Az úriember arcába nézve egy pillanatra ismerősnek tűnt valahonnan, de ezt a gondolatot gyorsan elsöpörtem az agyamból. Most arra kellett koncentrálnom, hogy ne haljon ide nekem a könyvesbolt közepére. -Tényleg iszonyatosan sajnálom, mit tudok tenni, hogy jobb legyen? -kérdeztem ijedten. -Hozzak egy kis jeget, szívódjak fel, hívjak mentőt? Csak nagyon könyörgöm, ne pereljen be Señor -sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt egy kettő pont nullás esethez a rend éber és kevésbé figyelő őreivel.
A tavasz beköszönttével megszaporodnak azért a közéleti programok a városban is, s noha évek óta nem jelent meg regényem, egy novellás kötetet azért csak sikerült összeharácsolni két évvel ez előtt, még az ősszel. Ennek nyomán kerestek meg, hogy képviselhetném egy dedikálással egybekötött könyvvásár keretében az üzletet, az ügynököm pedig lecsapott a lehetőségre, ha már úgyis helyben voltam. Szerinte a minimális reklám is reklám, meg "nekik te is jó leszel, Blake"... Hát anyádat! Értem én, hogy egyregényes szerzőnek tartanak és nem is lettem mai napig több, de azért valahol bántotta a büszkeségemet a megjegyzése. Persze, ettől függetlenül tiszteletemet tettem az egyeztetésen, mert kötött a szerződésem nálam magasabb hatalmakkal. Igen, a kiadóra gondolok. Mit ad a véletlen, az én itt időzésem oka is egy kocsi miatt van, épp csak én szívem csücske, wannabe tark Donovanra várok, aki volt olyan rendes, hogy ha már a városban volt dolga, eldobott és vissza is furikázza a hátsómat a hegyre. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem szivat meg vagy felejt el nemes egyszerűséggel és tényleg befut záros időn belül... Addig itt van nekem ez a jó kis polcnyi... uff! A táska teljes súlya sebészi pontossággal érkezik gyomorszájamba lendületes mozdulattal, hogy hirtelen meglepettségemben csupán a szemeim könnyeznek be némileg a nem várt fájdalomérzettől, ahogy kicsit meggörnyed testtartásom. Hasztarohadt, mit hord ez a csaj magánál, téglát? - Mert máskor igen?! - Bukik ki belőlem első, gyilkolászós mondatára a hitetlenkedő kérdés, kényszeredett kacaj közepette. Azért attól szerencsére keményebb fából faragtak, semmint egy ilyesmi hazavágjon, csak a meglepetése ereje volt, mi letaglózott. Ezt feloldva ugyanakkor, kissé végigsimítva a hasfalamon, fejemet ingatom meg. A megbeszélésre való tekintettel fehér inget vettem sötétkék pötyökkel, meg elegánsabb farmert, mely kivillant a kabátom alól, mit reménybeli közelgő távozásom örömére viseltem magamon az üzletben. - Megmaradok, tényleg. Csak vigyázzon kicsit jobban, még a végén nagyobb kárt okoz és itt fogják zárásig. - Ha nem veséket, hanem könyveket ver le, teszem azt, esetleg a törékeny dolgok valamelyikét. Szabadkozása nyomán csupán fejemet ingattam lelkesen, nem kell semmi kérem, tényleg jól vagyok. Halál komoly. Eskü! Így görbüljek meg, meg minden... - Az egészből utolsó megjegyzése ránt csupán ki, önkéntelenül is oldalt billentve fejemet, amolyan "kiskutyás" mozdulattal, miközben szemöldökeimet ráncoltam rosszallóan. - Már miért perelném be? Talán nem nyolc napon túl gyógyuló azért. Tényleg csak... legyen körültekintőbb ekkora csomaggal. - Mutattam a kezében levő szatyrokra kedves mosollyal. Így közelebbről megnézve nem is pöttyök voltak az ingen, hanem mindenféle avataros-léghajlítós elemi jelek.
Világéletemben szerencsétlen voltam, és úgy tűnt, hogy ezt a jelzőt már sosem mosom le magamról. Bár, a szerencsétlen még mindig egy fokkal barátibb volt, mint az alkoholista, de hát istenem, ha már negatív jelzők, inkább ez, mint a másik. Sajnos most sem cáfoltam meg magam, talán elátkozott valaki gyerekkoromban, azért sikerült akaratlanul is bevinnem azt a gyomrost a táskámmal. -Talán így van, sosem tudni -mosolyodtam el ártatlanul a gyilkolós témára, miután úgy tűnt, hogy mivel beszélni tud, megmarad. Ez határtalan megkönnyebbüléssel töltött el, tényleg nem szerettem volna a vállamon becipelni a kórházba, amiről azt se tudtam, hogy merre találom. Még a rohadt kocsit se tudtam betájolni, nemhogy mást. És érthető okokból nem szerettem volna egy félájult embert rángatni magam mögött, így tényleg örültem neki, hogy nincs komolyabb baja. -Tényleg iszonyatosan sajnálom -sóhajtottam. Rengeteg szatyor volt nálam és hála az esti edzéseknek a teremben, én tökre jól ebírtam őket, de nem szoktam hozzá még a méretekhez és így sikerülhetett az előbbi baleset. Komolyan, csoda volt, hogy csak őt ütöttem le vele és nem valami mást, mert hiába vásároltam már ennél is többet otthon, akkor mindig segített valaki cipekedni. Most, pedig egyedül nehezen ment az odafigyelés ilyen apróságokra, mint az, hogy a szokásosnál nagyobb helyet foglaltam el. -Egész egyszerűen azért, mert fura emberek vannak, egyszer New York-ban azért akarta egy öregasszony, hogy letartóztassanak, mert 3 centivel átlógtam a metró biztonsági sávján. Higgye el, addig jó, amíg normálisan meg lehet beszélni a dolgokat -vontam meg a vállaim. Még mindig nem értettem, hogy milyen vétséget követtem el a nő szemében, de inkább gyorsan felpattantam a peronon vesztegelő járműre és igyekeztem elfelejteni az esetet. Az emberi lélek útjai néha kifürkészhetetlenek. Eszembe jutott valami, így leraktam a földre a szatyraim és a táskámban kezdtem el kutakodni. Szerettem volna adni a férfinak valami apróságot kárpótlásként, amiért nem szeretne feljelenteni és meg is marad. De természetesen, mint minden női táska, ez is az alján rejtette azt, ami nekem kellett, így egy bosszús sóhaj után kivettem a könyvem, hogy jobban odaférjek. Ritkán olvastam újra könyvet ilyen rövid időn belül, de reggel, amikor olvasnivalót kerestem a polcomon, akkor megragadta a tekintetem, majd a sztorit felidézve úgy éreztem, hogy még egyszer el kell olvasnom. Eszembe jutott az is, hogy mennyire szerettem volna megsimogatni a fehér bundást az erdőben, és mivel azóta sem sikerült farkast simiznem, így célszerűnek tűnt, hogy ezekről az állatokról olvassak. Majdnem ugyanaz, csak sajnos mégsem. -Meg tudná fogni egy pillanatra? -néztem rá és odanyújtottam a kötetet. Ha elvette, akkor sikerült normálisan lenyúlnom a táska aljára és diadalittasan kiemeltem belőle egy tábla csokoládét. Szerencsére nem tört el, így büszkén elmosolyodtam. -Az előbbi izé, kellemetlenség miatt -mutattam felé az édességet. -Remélem szereti és ígérem, többször nem mondom el, hogy sajnálom. Becsszó. És nincsenek semmilyen szándékaim, csak szeretném hozzátenni, hogy jó ez a szett -mosolyodtam el őszintén. Mindig jó volt látni, ha valaki hozzám hasonlóan elegánsabban öltözött fel, kicsit sajnáltam, hogy ez már kezdett kimenni a divatból. Pedig egy jó inggel sosem lehet mellé lőni az én szememben.
Kezdőlap
