Castor azt állítja mind jól vannak, de ettől függetlenül látni akarom a villámat a saját szemeimmel is. Nem arról van szó, hogy ne bíznék a hím szavában - erre nincs okom -, de a történtek után azt hiszem nincs abban semmi csodálkozni való, hogy én is kíváncsi vagyok a vérvonalam tagjaira. Jó ideje tudom már, hogy Faye merre lakik, annak idején a Protektortól kaptam meg a szükséges információkat, mikor érdeklődtem a vérvonalamba tartozókról. Így nem véletlenül bukkanok fel a környéken, ahol lakik. A kórházba betelefonáltam, mielőtt útnak indultam, ahol igen hamar adtak tájékoztatást arról, hogy ma nem dolgozik bent. Természetesen ez nem zárja ki, hogy a falkával van, de ettől még teszek egy próbát és befordulok azon az utcán, ahol a háza áll. Pajzsom egyelőre teljesen zár és nem is az épület előtt állítom le a motoromat, amiről egyelőre nem szállok le. Zsebembe nyúlok a cigim után, a dobozból kihalászok egy szálat, majd ráharapok és az öngyújtóm tetején egy halk kattanást követően jelenik meg egy apró láng. Közel emelem a képemhez, hogy meggyújtsam a cigimet. Ha belegondolok, akkor tulajdonképpen annak idején a halálom pontosan ilyen lángok okozták, csupán jóval nagyobbak voltak ás több volt belőlük. Talán az élve elégést követően félnem kellene vagy kellett volna a tűztől, de nálam pont a fordítottja történt. Egyszer már elporlasztottak, de mégis itt vagyok... Ez azonban most a legkevésbé sem lényeges, így a gondolatot messze űzöm és előveszem a telefonomat, majd kikeresem Faye számát. Megérintem a telefonomon a hívást jelző zöld ikont, majd a fülemre tapasztom a készüléket és hallgatom, ahogy kicsöng. Ha a nőstény felveszi, akkor neki mondom, ha nem, akkor a hangpostáján hagyok üzenetet. - Üdv Mademoiselle Chèvrier! Itt Valeran. Hogy van? Mondja csak, volna kedve egy találkozóhoz? - tudom, hogy tudja ki vagyok, így a bemutatkozásom szinte felesleges, de tartsuk be az udvariassági köröket, ha a nősténnyel annak idején így indítottunk. Reményeim szerint benne lesz a dologban, bár sok mindent nem árultam el arról, hogy miért is akarom látni. Egyelőre várakozok, akkor is, ha vele tudtam beszélni és nem hangüzenetet kellett hagynom. Pajzsom még mindig tökéletesen zár, a cigim pedig lassan leég, ahogy újra meg újra felizzik minden egyes alkalommal, amikor a számhoz emelem a végét. Azt hiszem itt az ideje, hogy elvigyem a nőstényt motorozni, legutóbbi állítása szerint ilyenben még úgysem volt olyan gyakran része. Hát itt az ideje, hogy kipróbálja - ha akarja, természetesen nem erőszak - és annak is, hogy a saját szemeimmel lássam, jól van.
Hiába rajongok a munkám iránt, és van kevés nálam elhivatottabb kollégám a kórházban, mégis időnként jól esik, amikor akad egy szabadnapom. Olyankor ugyanis kikapcsolhatok egy kicsit, és csak azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. Kertet rendezhetek, Connorra szánhatok egy kis időt, ha éppen nincs Naomival, vagy főzhetek. Mára is megvolt már előre, hogy miket szeretnék csinálni, kezdve a takarítással, utána pedig jöhetett a bevásárlás, hogy majd később főzhessek valami finomat a gyerekeknek. Szerettem, ha körülöttem voltak, valahogy úgy éreztem, hogy szükség van rám. Persze az elmúlt hetekben amúgy sem volt hiány ebből az érzésből bennem, hiszen a Vörös Hold éjszakája után elég sokat tüsténkedtem a falkatagok körül, fent a hegyen. El kellett látni a sérüléseiket a csodával határos feltámadásokat követően, de egyetlen percig sem panaszkodtam emiatt, mert úgy éreztem, hogy végre tényleg teljes értékű, hasznos tagja vagyok a falkának. Tudom én, hogy gyógyítóként is sokat tehetek értük, de azért mégiscsak a hivatásomban tudok igazán kiteljesedni és jól teljesíteni. Míg ezen gondolkoztam, könnyed léptekkel vágtam át az út egyik oldaláról a másikra, áthaladva az úttest néptelen betonján. Szeretem a kertvárost, mert nincs túlzottan nagy forgalom, ami igazán üdítő a nagyvárosok után. Ajkaimon meg is jelent egy vidám kis mosoly, a tempómat pedig igyekeztem az előttem siető kutyáéhoz igazítani. Könnyedén lekörözhettem volna, ha akarom, de néha szerettem beolvadni a környezetembe, és semmivel sem kelteni a feltűnést. Így is csodának tartottam néha, hogy mennyire képesek vagyunk rejtve maradni az emberek előtt. Egy-két kisebb balesetet leszámítva, persze. Olyannyira elmerengtem az élet nagy dolgain, hogy már csak nagyon későn vettem észre a motorját támasztó hímet. Hogy nem vettem észre az energiáit? Ez akár még veszélyes is lehetett volna, de már a múltkor is felfedeztem, hogy nincs benne ártó szándék velem szemben. Különösnek találtam ugyan, de a pillanatnyi megakadásomat követően dobtam kicsit a vállamon cipelt táskán, mielőtt lecsúszta a karomon, és úgy indultam meg a teli zacskóimmal felé. Valószínűleg Riley jóval hamarabb elkezdte kíváncsian szaglászni, minthogy én odaértem volna, de azért ez sem váratott magára túl sokat. Ajkaimon barátságos mosoly jelent meg, arcomon leplezetlen meglepettség. - Mr. Valeran?! – ugyan némi kérdő él vegyült a szavaimba, de egyértelmű ténymegállapítás volt az ittléte. – Mit keres erre? – érdeklődtem kíváncsian, arról meg sejtésem sem volt, hogy egyébként már hívott engem telefonon. Valószínűleg sikerült otthon felejtenem a nagy reggeli kapkodásban. Nem volt okos dolog részemről, mert kereshettek volna a kórházból is, vagy akár a falka valamelyik tagja, de azt a bő félórát csak kibírja mindenki, igaz? Bár a telefon hiányát még mindig nem fedeztem fel, igazából szent meggyőződésem volt, hogy valahol ott lapulhat a táskám alján, ahogyan mindig. – Régen nem találkoztunk már… - arcomról ugyan nem tűnt el a derűs kifejezés, de némi gyanakvást mégis felfedezhetett a vonásaimban, ahogyan őt méregettem. Igazából nagyon furcsának találtam, hogy éppen itt bukkant fel, olyan hosszú idő után. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez bizony nem véletlen volt.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A telefon még szinte a fülemen, épp csak elvettem onnan és kinyomtam a hívást, amikor lépteket hallok és egy kutya csaholását, noha még nincsenek a közelemben az érkezők. A nőstény illatát fújja felém a szél, ezért anélkül is tudom ki közeleg, hogy hátrapillantanék. Így nem is cselekszem ekként. Még mindig az okos telefonomat babrálom, amikor megszólít, csak a hangját követően fordulok felé, enyhén megemelt szemöldökkel. - Á, Ms Chèvrier! - köszöntöm én is hasonlóképpen. Cigarettát tartó kezem lejjebb eresztem, a telefonomat pedig zsebre vágom. - Erre jártam. - őszintén felelek, már nagyon régen megtanultam, hogyan lavírozzak azon a határon, ami megfelelő mennyiségű igazságtartalommal bír, de ezzel együtt nem is kötök olyasmit az orrára, amiről nem kell tudnia. Bár pajzsom zár, következésképpen mondhatnék akármit is, mégis inkább ezt az utat választom. - És tudja, a motorozás és a dohányzás nem megy egyszerre. - mutatom fel az izzó végű nikotinszálat. Mondjuk nem az ügyesség hiánya miatt nem menne, hanem egészen egyszerűen azért, mert a menetszélben kb tíz másodperc alatt égne el az egész szál. - És maga? - adom vissza a kérdését, hiszen a véletlen is játszhatott volna így velünk, mert neki fogalma sincs arról - tudomásom szerint -, hogy tudok a lakcíméről. Ez is olyan információ, amit megtartok magamnak. Mint annyi minden mást is. - Látja, ezzel egyetértek. Igazság szerint eszembe jutott és nem is olyan régen hívtam magát. - ami úgy két perce lehetett, de az most mellékes. - Milyen szerencse, hogy összefutottunk. - és valóban az. Főleg a vörös hold után, mert akár ő is lehetne a súlyosan sérültek között. De láthatóan jól van és ez némi megnyugvással tölt el. - Mondja van egy kis szabadideje? - udvariasan kérdezek rá és, amíg a válaszára várok, beleszívok a cigimbe. Lassan eresztem ki a füstöt tüdőm fogságából. - Volna kedve motorozni egyet? Ha már legutóbb beszéltünk róla. - vigyorodok el szélesen, de ha nemet mond, akkor bármi mást is kitalálhatunk. Feltéve, ha akar rám szánni némi időt. Ha meg más programja van már, az sem baj, a lényeg, ami miatt vagyok, már megtörtént. Láttam és nincs baja, számomra pedig jelen pillanatban ez a fő.
- Ó! – azért még mindig nem vagyok erről teljesen meggyőződve, noha nem érzem azt sem, hogy hazudna nekem. Elég furcsának találom, de nyilván nem kémkedne utánam, így aztán elég hamar tova is száll az aggodalmam, és inkább gondolom azt, hogy tényleg csak véletlen az egész, minthogy összeesküvés elméleteket gyártsak magamban. Sajnos néha hajlamos vagyok túlgondolni bizonyos dolgokat, holott semmi veszélyes nincs mögötte, vagy esetleg rossz szándék. Azt hiszem, hogy nekem már késő megváltozni úgyis. - Igen, ez igaz! – ismertem el, zavartan nevetve el magam. Talán kicsit még el is pirultam, de valószínűleg nem volt nagyon feltűnő, legalábbis mertem remélni. Nem is értettem most már, hogy miért akartam túlkombinálni ezt az egyszerű találkozást, ami tényleg csupán egy szerencsés, vagy éppen szerencsétlen véletlen folytán következett be. – Én vásárolni voltam, meg akkor már a kutyát is elvittem sétálni! – mutattam a férfi lábánál toporgó Rileyra. – Ne aggódjon, nem lesz túl tolakodó, ha nem akar vele barátkozni – legyintettem egyet könnyed mozdulattal, ahogy elnéztem a kis kedvencemet. - Tényleg? – a meglepettség csak úgy csöpögött a hangomból, és azzal a lendülettel el is kezdtem némi ügyeskedés árán keresgélni a táskámban. – Ne haragudjon, észre sem vettem, hogy hívott! – szabadkoztam máris, pedig elég egyértelmű, hogy ha lett volna nálam telefon, akkor azt fel is veszem, mivel a fejlett érzékeknek köszönhetően valószínűleg még akkor is észleltem volna, ha csupán némán rezeg a készülék a táska alján valahol. – Valószínűleg otthon felejtettem… - állapítottam meg, alig fél perccel a kutakodás kezdete után. – Remélem, hogy nem kerestek a kórházból – kezdtem el máris aggódni, ám a kérdés egyből más felé is terelte a gondolataimat. - Hát… - kezdtem bele bizonytalanul, majd kisvártatva bólintottam is mellé. – Igen, azt hiszem, hogy most éppen akad valamennyi. Egy kis házimunkát, meg főzést terveztem, de… - megvontam a vállaimat, mintha ezek nem lennének fontosak. – Miért kérdezi? – vetődött fel bennem hirtelen a kérdés, és hangot is adtam vele a kíváncsiságomnak. – Nos, én nem is tudom… - kezdtem kissé bizonytalanul. Igaza volt, tényleg beszéltünk róla, és én jegyeztem meg, hogy még sohasem próbáltam, de nem lenne ellenemre. Arra azonban nem számítottam, hogy majd tényleg sort szeretne keríteni rá. Annál is inkább, hiszen már elég régóta nem láttuk egymást, azt hittem már el is felejtette és csak udvariasságból mondta akkor. - Ha nem bánja, hogy haza kell ezeket még vinnem, akkor lehet, hogy elfogadom a meghívását – jelentettem ki végül, miután mérlegeltem a lehetőségeimet. Közben megemeltem a zacskókat, amiket a kezemben tartottam, ezzel jelezve, hogy ezeket szeretném eljuttatni legalább az otthonomba. – Jó leszek így? – mutattam végig a ruháimon. – Vagy át kell öltöznöm hozzá? – azért addig nem indultam el hazafelé, amíg nem válaszolt arra, hogy még elvihetem-e a holmikat. Ha igennel felelt, akkor lassan megindultam, vagy az ő társaságában, vagy megbeszélve, hogy majd a házamnál találkozunk.
// 200. *-* csak neked! //
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Nem aggódom. - bólintok egyet röviden a kutyával kapcsolatban. Számomra még mindig furcsa, hogy egy farkas kutyát tartson házi kedvencként, de valójában ez továbbra sem az én dolgom. - Igen, tényleg. - erősítem meg a hívással kapcsolatos állításomat és közben figyelem, ahogy - gondolom - a készülék után kezd el kutatni a táskájában. - Nem probléma. Azt hiszem mindenkivel előfordult már, hogy otthon maradt a mobiltelefonja. - ejtek meg felé egy apró mosolyt, ahogy szabadkozni kezd, miért is nem válaszolt a hívásomra. Elvégre váratlanul csörögtem rá, mert tényleg elég régen volt már, hogy legutoljára találkoztunk. A kórházzal kapcsolatos megjegyzéséhez nincs mit hozzáfűznöm, az viszont érdekel, hogy akar-e szánni rám némi időt és ha igen, akkor elvihetem-e motorozni. Egyfelől kézenfekvő ez a lehetséges program, másfelől pedig a legutóbb valóban volt róla szó. - Egyáltalán nem bánom, mi több, még segítek is, ha rám meri bírni a csomagjait. - ajánlom fel, inkább csak udvariasságból, mintsem azért, mert nem feltételezem, hogy ne bírna el néhány szatyorral. Elvégre vérfarkas, ennél sokkal nagyobb súlyokkal is könnyedén megbirkózik. Ahogy az öltözetével kapcsolatban kérdez, elmosolyodok és természetesen jobban szemügyre is veszem, hogy mit visel, bár tulajdonképpen lehetne rajta bármi, nem befolyásolná a motorozás lehetőségét. - Nem szükséges átöltöznie, így is tökéletes lesz. - nyugtatom meg és ha közben átadja a zacskókat, akkor a motor kormányára teszem azokat és magam mellett tolom a kétkerekűt, amíg a ház felé sétálunk. - De, ha nincs nagy kedve hozzá, máshogyan is elüthetjük az időt. Nem akarom, hogy tolakodásnak vélje a dolgot. - mármint a motorozást, hiszen az imént még hezitált, hogy valóban el akar-e jönni. Nekem tulajdonképpen nem számít, hogy mit csinálunk, az volt a fontos, hogy tudjam, az áprilisi események nem tettek benne kárt.
- Akkor jó! – mosolyodtam el végül elbűvölően, hiszen szerettem, ha nincs feleslegesen feszültség. Márpedig sokan rosszul viselik közülünk a kutyák társságát, én természetesen nem tartoztam közéjük. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy egyébként én az égvilágon semmit nem viseltem nehezen, már ami az élőlényeket illeti. Kivéve a roppant udvariatlan, és tenyérbe mászó fazonokat. Volt belőlük nagyon sok, sajnos a közvetlen környezetemben is, de nemes egyszerűséggel elkerültem a békesség kedvéért. - Velem nem nagyon fordulhat elő. Tudja, a munkám miatt… - magyaráztam, már-már bocsánatkérően, pedig egyáltalán nem volt semmi okom szégyellni magam emiatt a kis botlás miatt. Egyébként még mindig ádáz harcot vívtam saját magammal. A józan eszem és a megérzéseim ütköztek össze keményen újra és újra, valahányszor összefutottam ezzel a hímmel. Egy részem tartózkodni akart tőle és óvatosan viselkedni vele, míg a másik felem valamilyen oknál fogva elemi bizalmat érzett iránta, csak azt nem értettem, hogy miért. Naivnak tűnök valószínűleg nagyon sok ember számára, de nem vagyok az. Csupán hagyom, hogy a látszat azt mutassa. - Ez nagyon kedves öntől, köszönöm szépen! – őszintén meglepett a felajánlás, mert nem tűnt ugyan tolakodónak eddig sem, ez viszont nagyon udvarias volt tőle, és ez tetszett nekem. Kapott képzeletben egy aprócska piros pontot tőlem, és máris nagyobb kedvem lett ahhoz, hogy vele töltsem a délutánomat, amikor egyébként mással szerettem volna elfoglalni magam. Nem jellemző rám valamiért a spontaneitás, de jelen helyzetben talán nagy hiba lett volna dacolni a lehetőséggel, ami ilyen könnyedén az ölembe hullott. - Rendben! – biccentettem a válasz hallatán, némi megkönnyebbüléssel, hogy nem kell még át is vedlenem a programhoz. Némi izgatottság azért már dolgozott bennem, hiszen szerettem a sebességet, még ha nem is volt szokásom száguldozni, legalábbis járművel nem. Akkor betartottam a szabályokat, mint mindig. – Többet kéne mosolyognia! Jól áll magának! – szórtam el meggondolatlanul egy bókot, hiszen nem nagyon láttam még felfelé görbülni az ajkait. Ám amint kimondtam a szavakat, és tudatosult bennem, hogy mit mondtam, zavartan kaptam el a pillantásomat, enyhén elpirulva a meggondolatlanságom miatt. Nem kezdtem ugyan szabadkozni, de valószínűleg a zavar egyértelműen kiült az arcomra. - Egyáltalán nem veszem tolakodásnak! – jelentettem ki ezúttal magabiztosan, és most már újra anélkül tudtam egyenesen ránézni, hogy kellemetlenül éreztem volna magam az előbbi miatt. – Sőt, inkább nagyon figyelmes, hogy még emlékezett a legutóbbi beszélgetésünkre. Ne vegye sértésnek, de a férfiak általában nem jegyzik meg, amit fecsegnek a nők… - mellékeltem máris a magyarázatot, hogy ő is megértse, miért mondtam azt, amit. – Szeretem a sebességet, és már régóta szerettem volna kipróbálni a motorozást, úgyhogy igazán örülnék, ha elvinne egy körre vele! Aztán szívesen főzök önnek valamit cserébe! – ajánlottam magától értetődően, ha már az idő másfajta elütése is szóba került. – Nos, megjöttünk! – lassítottam le a lépteimet, amikor a fehér kerítés mellé értünk. – Szeretne bejönni, vagy megvár idekint? Mert ha nem jön be, akkor máris rohanok vissza! – ígértem, miközben arcomon újabb mosolyt fedezhetett fel.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Igen, igaz. - hagyom rá a telefonnal kapcsolatos dolgot, mert van ráció abban, amit mond. - Igazán nincs mit köszönnie, azt hiszem ez a legkevesebb, amit megtehetek. - már nyújtom is a kezem a szatyrokért és ha ide is adja őket, akkor természetesen a házig vagy be cipelem őket, utóbbi tőle függ, hogy meddig is akarja igénybe venni a felajánlásomat. - Mostanában maga a második aki ezt megjegyzi nekem. Lehet fontolóra kéne vennem. - és akkor, ha már a mosolyomat illette az előbb, megeresztek felé még egyet. Igaz, nem túl széleset, de annyi baj legyen. - Magának pedig a pír áll nagyon jól. - látom és érzem is rajta a kis zavarát és az orrom alatt tovább somolygok. Jól áll egy nőnek a pír, ezt mindig is így gondoltam. - Nem veszem annak, ne aggódjon. Mondja, bánná, ha közvetlenebb hangot ütnénk meg egymással szemben és elhagynánk ezt a túlzott udvariaskodást? - nem szándékozom bizalmaskodni, remélem, hogy nem is érti félre, de ez a folyamatos túlzott udvarias szó- és mondathasználat nem épp a legkényelmesebb. - Ebben az esetben a legnagyobb örömmel viszlek el vele és a vacsorát köszönettel elfogadom. Én nem mondhatni, hogy gyakran főznék. - bízva abban, hogy nem bánja, ha közvetlenebb módon beszélgetünk egymással, így folytatom a mondandómat. Az persze helyesebb kifejezés lenne, hogy sosem főzök, mert ez fedi a teljes igazságot. A kész kaját remekül megmelegítem, de ezzel ki is fújt a tudományom. Nem is érzem szükségét annak, hogy megtanuljak főzni, de ez már egy más kérdés. - Ha nem bánja, akkor szívesen beviszem ezeket. - emeltem meg a két szatyrot, hogy ne kelljen visszavennie és úgy bevinnie, de ha így akarta, akkor természetesen nincs kifogásom ellene. - Takaros háza van, egyébként. - nézek végig az épületen. Persze belül még nem tudom, hogy milyen. Ha nincs ellenére, akkor bemegyek utána és természetesen megkérdezem, hogy hová tehetem le a zacskókat.
Csak magamban jegyeztem meg, hogy igen, egy férfinak valóban ez lenne a legkevesebb, ha igazán udvarias, hogy viszi egy nő cuccait. Azért a hálás mosoly maradt az arcomon, még akkor is, ha mind a ketten tudtuk, hogy az emberekkel ellentétben nekem nem okozott volna különösebben nagy gondot a cipekedés, lévén, hogy nem voltak nehezek a vásárolt holmik. - Ó, jaj! - először automatikusan az arcomhoz kaptam a kezemet, mintha csak felforrósodott volna az orcám, és le akarnám hűteni, hogy ne legyen piros. Utána persze zavartan elnevettem magam. - Ne haragudjon, de nem vagyok hozzászokva. Köszönöm a bókot! - szedtem végül össze magam, mert azért nem vagyok ám olyan elveszett kislány, attól függetlenül sem, hogy néha nem találom a helyem, vagy nagyon kedvesnek és naivnak tűnök. Egyik sem jellemző rám, a látszat ellenére sem. - Egyáltalán nem! Tegeződhetünk nyugodtan! - valójában így nekem is egyszerűbb lesz, a magázódással egyszerűen csak azt akartam elérni, hogy legyen egy kis távolság közöttünk, mivel tartottam is tőle, meg nem is. Még mindig nem tudtam ugyanis hová tenni azt a magától értetődő bizalmat, amit a farkasom táplált az övé iránt. Sem rá, sem rám nem jellemző az, hogy egyből megbíznánk valakiben, de úgy látszik, hogy ebben a hímben van valami, amit ő lát, én viszont még nem jöttem rá, hogy mi az. - Akkor biztosan rád fér már egy normális vacsora! - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon. - Én pedig úgyis nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen két keréken száguldozni, szóval úgy hiszem, ez egy nagyon korrekt üzlet így! - közben lassan el is értük a házamat, így már egészen belátható időn belülre került a közös programunk. Már nagyon kíváncsian vártam, hogy vajon milyen érzés lesz. Bár abban így is biztos voltam, hogy nem jobb, mint négy lábon nyargalni, de azért még lehet majd nagy élmény így is. - Rendben, menjünk! - invitáltam magammal, miután sikerült kinyitni a zárat, és kitárult a bejárati ajtó. - Köszönöm, nekem is egyből elnyerte a tetszésemet! - persze nem tudhattam, hogy komolyan így gondolja, vagy csupán udvarias akar lenni, de nálam tényleg első látásra szerelem esete állt fent, amikor először beléptem ide. - Gyere, rakd csak le itt a konyhában a pultra! Gyorsan adok Rileynak vizet, utána akár el is indulhatunk, ha tényleg alkalmas az öltözetem egy motorozáshoz! - fordultam gyorsan körbe, hogy jól megnézhessen, és ha meggondolná magát, még most időben mondhassa nekem, hogy öltözzek át. Közben térültem-fordultam, megitattam a kutyát is, és a romlandó ételeket bepakoltam a hűtőbe, csak ezt követően fordultam ismét a férfihoz. - Nos, akkor indulhatunk? - úgy gondoltam, hogy a táskámat inkább most nem vinném magammal, viszont a lakáskulcsot szándékomban állt a belső zsebembe eltenni.
Kezdőlap
//
//
