Én félek. Egész egyszerűen kiver a víz attól, hogy újra találkozzak vele. Miért? Az előző találkozásnál semmi sem lehet rosszabb, hiszen akkor képes lett volna kioltani az életem. Most már egy falkához tartozunk. Újra. Mégis úgy érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, és vissza akarok fordulni. Mégis hova mehetnék? Vagy miért akarok újra elfutni előle? Olyan sokáig tettem talán, hogy a részemmé vált? Meglehet… Már nem kell menekülnöm, bele fog telni némi időbe, míg megszokom, de menni fog. Remegett a lábam, esküszöm. A francba is, múljon már el, már nem egy hülye kölyök vagyok, hanem egy felnőtt nőstény. Olyan egyszerű lett volna a vérvonalamhoz nyúlni, előcsalni a képességeimet, és eltűnni. Nem, én nem ilyen voltam, csak az ijedtség jeges markával szorította a torkomat. Mégis mit mondjak? Hali, itt vagyok? Vagy… találjak ki valami baromságot? Az nekem nem megy, nem tudok kamuzni… még ha ezt nem is épp hihető dolog. Vagy csak tegyem azt, amit már borzasztóan régen szeretnék? Vajon hogy reagálna rá? Azt hiszem, bármily módon is, abból rögtön tudnám, hogy van-e értelme ennek az agyzsibbasztó félelemnek, vagy nincs. Miért vagyok ennyire nyuszi? A lift elindult, sosem vágytam még arra, hogy romoljon el, és ragadjak be, hogy aztán ki kelljen menteni, és én lehessek a kis áldozat. ~Nyugi, nyugi, nyugi.~ Fújtam egyet, próbáltam nagy levegőt venni, túl hamar megérkezett a lift, és hangot is adott annak, hogy ott vagyunk, ahová jönni kívántam. Ilyenkor persze nem képes semmi lelassulni… Összeráncoltam a homlokom, pedig nem volt szokásom, a lábam lendült, de csak az egyiknek sikerült a művelet, a másikkal belerúgtam a saját lábamba, s eme laza mozdulattal már ki i terültem a folyosón, mint egy gyalogbéka. A következő pillanatban nemes egyszerűséggel elnevettem magam, elvégre, ki más lenne ennyire szerencsétlen, mint Annabelle Silverman. Annyira ösztönös, és belőlem fakadó volt, hogy meg is nyugodtam tőle, bár jó két perc erejéig nem voltam hajlandó felkelni. Hallottam, hogy bezáródik a lift ajtaja, de őszintén, az sem érdekelt volna, ha pillanatokon belül mögöttem nyílik ki. Mondjuk, majdnem ki van a hátsóm, de hát istenem, ennyi öröme igazán lehetne az illetékesnek.. Feltápászkodtam a földről, kissé zavartan, de vigyorogva simítottam le a ruhám szoknyarészét, és porolva le magamat. Nem mintha lett volna itt bármiféle kosz, de ez ilyen magától értetődő mozdulat volt. Egy kötött darab volt egyébként, ami passzolt az itten klímához, vagyis nem hatolt a csontomig a hideg, mondjuk, ehhez kellett a harisnya meg a csizma is. A kabátom a karomon himbálódzott, piros darab volt, amolyan vidám, hozzám passzoló. Vörös tincseim immár kissé ziláltan, de szabadon omlottak alá, az valahogy eszembe sem jutott, hogy azt is rendbe szedjem. Még egyet szusszantam Ray ajtaja előtt, bár ha itt van, és nem teljesen süket, már hallhatta, hogy jövök. Talán még szórakozott is egy jót a bénázásomon. Végül erőt vettem magamon, és kopogásra emeltem a kezem. Két halk, rövid koppanás, finom és egyszerű, mint én. - Szia Ray! Én vagyok… Nem kérdeztem meg, hogy itt van-e, éreztem, bemutatkozni sem volt értelme, biztos voltam benne, hogy bármikor megismerné a hangom. Kezdett ismét eluralkodni rajtam az iménti feszültség, míg vártam, bármennyire is legyen az rövid idő.
Az elmúlt két napban nagyrészt döglöttem. Na jó, ha valaki kérdezi, akkor az aktákat tanulmányoztam, amelyek most az ágyon vannak szétszórva, de hogy teljesen őszinte legyek, azok már rég ott vannak. Most csak fekszem ott, és próbálok kitalálni valami módot, amivel jól jöhetnék ki ebből az egészből. Martinezt egy egész falka védelmezi, és ha csak nem tudom kicsalogatni nyílt terepre, akkor nincs sok esélyem. Castor nem fog emiatt rohamot indítani. És azóta, hogy találkoztam Annabelle-vel, és megtudtam, mit tett ellenünk valójában az a féreg, azóta nem tudom, meddig leszek képes visszafogni magam. Fel akarok menni oda, és kitépni a mocskos szívét a mellkasából mindazért, amit nekünk kellett elszenvednünk a keze által. Mindazokért az évekért, amiket elvesztegettünk. Na ja, te barom, de ha ennyire zavar, hogy távol van tőled, akkor mégis miért nem hívod fel? Ott a telefon, kapd föl, hívd, tárcsázd a számát, és beszélj vele. Hívd el kávézni, vagy mondd meg neki, hogy minden éjjel – sőt, ez így hazugság, minden egyes rohadt pillanatban – ő jár a fejedben? Azért, mert túlteng benned a becsületed, de marha, azért. Azt akarod, hogy ő keressen. Mert hiába vagytok egy falkában, hiába ő a legrégebbi ismerősöd ezen a nyomorult világon, egy kis, belső hang még mindig azt mondja, hogy neki kell megtennie azt a bizonyos első lépést. Ja, mert ő szorított kést az én torkomnak, mi? Ezért nem szabad hallgatni a kis, belső hangokra. Mindig hülyeséget beszélnek. Ekkor hallom meg a kopogást. Már jóval régebben megéreztem volna, ha nem foglalnak le a gondolataim. Egy sima ing van rajtam, meg egy elegáns nadrág, más semmi. Hiába, Castor ragaszkodik a normális kinézethez, és ez már úgy hozzám nőtt az elmúlt időszakban. Így állok fel, és megyek ajtót nyitni, vegyes érzésekkel. Nem tudom még, mi lesz, és hogyan lesz, de az biztos, hogy néhány kérdést sikerül majd tisztáznunk. Legalábbis remélem. Az aktákat nem takarítom el, és nem is törődök velük. Már-már berendezésnek számítanak. Ja, így kell majd visszaadnom a szobát, ha valaha is kiköltözök belőle. – Üdv Annabelle – mosolyogtam rá, a lehető legbarátságosabban. Jó, ez inkább tűnt őrültnek. Nem szoktam barátságosan viselkedni, persze, hogy nem áll jól most. Lehet, gyakorolnom kellene. Bár eddig nem volt rá sok indokom. A szoba belseje felé intek. – Kerülj beljebb, kérlek. Minek köszönhetem a látogatásodat? Időközben, ha jön, a hűtőhöz lépek, és előveszem belőle a bontatlan vörösbort. Régóta megvan, és úgy gondoltam, hogy egy különleges alkalomkor fogom csak felbontani. Nos, ennél különlegesebbet nehezen találni. Ráadásul a bor talán elhozza számára is az otthonosabb hangulatot, és sugallja majd, hogy nem szándékozom bántani. Többé már nem. – Kérsz? – kérdezem, mielőtt felbontanám. Igen, a házigazda szerepe is eléggé új nekem, de hát csak ellestem pár trükköt az Alfától.
Nem tudtam eldönteni, hogy az a mosolynak szánt, inkább vicsor jellegű dolog nekem szól, vagy csak túlságosan jellemétől idegen a dolog. Régen azért rám tudott mosolyogni. Az idők változnak, tiszta sor, bár remélem, hogy ez nem olyan, ami nem térhet vissza idővel. Addig is majd az én ajkaim felfelé görbülnek kettőnk helyett is, példának okáért most. Nekem ez a legcsodásabb páncélom, ami mögé elég nehéz belátni, és nem is szeretem, ha ez megtörténik. - Köszi. – Léptem be a szobába, s pillanatok alatt vertem ki a fejemből azt az ötletet, hogy üdvözlésül megölelem. Ez a minek köszönheti a látogatássom olyan kimértnek tűnt. - Csak… mintha azt mondtad volna, hogy keresselek meg, ha erre járok. Rosszul emlékszem? Mondjuk, ez is könnyen lehet, fene tudja, talán csak itt szeretnék lenni. Kicsit tanácstalanul húzom össze a szemöldököm, persze, azóta már volt egy körünk Castorral, de az nem is volt igazából olyan találkozás. Nem ketten voltunk. Lehet jobb is volt úgy? Nem tudom… az viszont biztos, hogy most már nem fordítok csak úgy hátat, és sétálok ki, tök idiótát nem akarok csinálni magamból, nem mintha a csacsogásom nem felelne meg erre a célra. - Meg aztán, még mindig te vagy az egyetlen, akit ismerek a falkában. Azaz, régen ismertem. Javítom ki gyorsan magam, elvégre azóta nagyon sok minden változhatott, a bosszúvágy és a gyűlölködés valószínűleg olyan irányba terelték, ami nem igazán szívderítő. Nem tudom, mennyi volt még benne abból, akit én egykor megismertem. Ennek ellenére kétségem sem volt afelől, hogy a közelében akarok lenni. - Öhm, zavarok esetleg? Kérdezem, kissé kínban érzem magam, olyan fura ez az egész, pedig mindig úgy gondoltam, hogy teljesen magától értetődő lesz minden, ha sikerül lerendezni a dolgainkat. Most mégsem az, és ez zavar. Nem merek közvetlenebb lenni, röhejesnek éreztem magam. A szoba képe utalt arra, hogy esetleg nem igazán ér rá, de az aktákon mégsem úgy látszott, mintha olyan gyakran nyitogatná őket. Inkább rákérdeztem azért, így talán még lesz lehetősége elküldeni, nem mintha erre játszanék, történetesen nagyon nem szerettem volna, csak hát, sosem lehet tudni, mi zajlik a másikban. - Igen, jól esne. Bólintottam, noha nem szoktam inni, de talán jót tenne, ha oldódnék kicsit, meg aztán, iszogatás közben általában megered a nyelv, remélhetőleg az esetükben is így lesz. Közben kerestem egy széket, amire letehettem a kabátomat, még nem költöztem be a hotelbe, azt sem tudtam, kötelező-e, de vélhetőleg a későbbiek folyamán meg fog történni. Sajnáltam a kis bérlakást, de egy hotelszobát is képes vagyok otthonossá tenni, ha akarom. - Valamiféle küldetés? Pillantottam az aktákra, ezzel kapcsolatban nem féltem attól, hogy belenyúlok valamibe, amibe nagyon nem kellene.
Nem szólaltam meg, csak figyeltem, ahogy belibben a szobába. Az a kevés alkalom, amit együtt töltöttünk újabb találkozásunk óta, inkább volt hivatalos, mint személyes, így jobbnak érzem, ha hagyom, hogy elmagyarázza, miért jött. Sajnos azonban szavait követően sem vagyok sokkal beljebb. Hiába, Annabelle egy rejtély számomra. Mindig is az volt, kedves természete miatt, de mostantól jobban oda kell rá figyelnem. Az én felelősségem lett. Nem mintha zavarna. – Én örülök neked – mosolyodtam el. Na, ez már valamivel jobb, mint az előző. Még mindig nem az igazi, de legalább már vidámságról árulkodik. Viszont nem akarom tovább feszegetni a témát. Ő azt mondta, át kell gondolnia a dolgokat, én pedig hagyok neki időt. Amúgy sem árt türelmet tanulnom, ha meg akarom érni a kétszázat. Eléggé elcseszett egy helyzet az, amivel itt szembe kell néznünk. Még jó, hogy Castor kézben tartja a dolgokat. A következő szavai egészen addig jóleső érzéssel töltenek el, amíg nem helyesbít. Ezekkel a szavakkal most neki sikerült belemásznia valami olyasmibe, ami nem hittem volna, hogy létezik. Megbántott? Én? Ugyan már... Azt sem hiszem, hogy lenne lelkem. Na jó, ne menjünk ennyire messzire, de azért annyira nyámnyila sem vagyok, hogy ilyesféle módon kelljen éreznem. Mit indítottál el bennem, te nő? – Ismersz te még engem most is – felelem, és meglep, kívülről mennyire nyugodtnak hangzok. Az aktákra csak megvonom a vállam. – Egyáltalán nem. Különböző emberek jelentései az... apádról. Semmi különösebben hasznos. Mióta itt vagyok, ritkán jön le a hegyről. Tessék, nincs is jobb beszédtéma, mint Martinez. Megalapozza a hangulatot. Az ember, aki mindkettőnek becsapott, elárult, manipulált és egymás ellen fordított. De meg fog bűnhődni érte. Tudom. Mert addig nem állok meg, ameddig ki nem tépem a mocskos szívét, és oda nem adom Bellsnek. Csak hogy lássa: többé senki sem bánthatja őt. Nem, amíg én itt vagyok. És most próbálok nem gondolni azokra az éjszakákra, amikor arról álmodozotam, hogy a fejét a falhoz csapom. Immár túl vagyok rajtuk, rossz, és – engem lep meg a legjobban – szégyenteljes emlékké váltak, amiket legszívesebben elfelejtenék. Kitöltöm a két pohár bort, és az egyiket átnyújtom a nőnek. Egy pillanatra arra gondolok, hogy valahogy így terveztem inni, ha majd az út végére érek. Csak azokban a képzelgésekben mindig egyedül voltam, ő sosem állt mellettem. Nem, ő azokban már halott volt. De sokkal jobb így. Megnyugtatóbb. Immár nem ég olyan erővel a haragom, mint azelőtt. – Mint mondtam, próbálom megkeresni Martinezt. Keresek bármiféle rést, amire lecsaphatnánk, de eddig... Semmi – ingatom meg a fejem. De nem tudom, mennyire akar erről a témáról beszélgetni. Elmondhatom neki, mire jutottam, de lehet, nem kellene erőltetnünk. Így egy kicsivel semlegesebb vízre próbálok evezni, hátha... – Viszont érdekelne, hogy haladsz a falkával. Minden rendben?
Csak mosolyogtam, bár belül túl nagy volt a feszültség. Miért volt ez ilyen nehéz? Olyan távolságtartónak tűnt, megértettem én, hogy nem lehet közel 150 évet ennyire egyszerűen elfeledni, nekem sem volt, de ettől még nem lettem volna képes távol maradni. Vajon, ha én nem jöttem volna most ide, ő mikor keres meg? Fölösleges volt ezen gondolkodnom, mégis jól esett volna tudni, hogy akarja, hogy itt legyek, a közelében, ne csak megtűrjön, vagy valami. Azt akartam, hogy ne legyen a helyén a pajzsa, hogy megnézhessem, mi van ott, ne legyenek kérdések, és titkok, csak tények, még ha nem is olyan könnyen emészthetőek. Türelmetlen voltam, noha nem szokásom, de egész egyszerűen annyira hiányzott, hogy legszívesebben el sem távolodnék a közeléből. Nem én voltam az a nő, aki most mindenáron próbált távol maradni tőle, és kerülni az érintést, csak hogy ne sérüljek újra. Utáltam ezt a dühítő tehetetlenséget, a régi Annabelle gondolkodás nélkül vetette volna magát a nyakába, feledve minden régi sérelmet, hisz egyik sem igazán róható fel a számlájára. Manipulálták, miként engem is. - Úgy gondolod? Néha azt hiszem, már magamat sem ismerem. Tétova lépés felé, de hamar meggondolom magam, nem tudom, mit kellene tennem, hogy ez a gombóc eltűnjön a torkomból. Vajon ott van még benne is az egykori kölyök, aki gyengéd érzelmeket táplált iránta? Ha akkor, felelőtlen kamaszokként nem merték egymásnak elárulni, mi lesz most? Talán most nem is ezzel kellene foglalkoznom, hanem az új falkámmal, beilleszkedni, megtalálni benne a helyem, és nem gondot okozni senkinek. Raynek sem. - Mondanám, hogy örömmel lecsalom neked, de soha nem számítottam számára, nem mennénk vele semmire. Húztam el a számat, hagyva, hogy az akták eltereljék a figyelmemet, róla szólnak, az én apámról, Ray teremtőjéről, életünk megkeserítőjéről. Már nem haragudtam rá, csak azt akartam, hogy eltűnjön a föld színéről, mert azt érdemelte a rengeteg eltörölhetetlen fájdalom miatt, amit okozott. Elveszem a poharat, de nem bírom ki, hogy legalább az ujjait ne érintsem meg futólag, mintha csak véletlen lenne, de ezt talán ő maga sem feltételezi. Tudom, hogy nem haragszom rá, de tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy nem is olyan rég még azokkal a kezekkel kiszorította volna belőlem a szuszt. Emlékszem a kés pengéjére, nyelek is egyet a gondolatra, majd lesütöm a szemeimet. Miért ilyen nehéz? Biztosan azért, mert ő a legfontosabb, azt hiszem, mindig ő volt, épp ezért minden sokkal jobban fáj, ha tőle kapom. Bezzeg amikor nem vele vagyok, mindenről ő jut az eszembe, és abszolút nem ezeken jár az agyam, hanem azon, hogy mondjuk milyen is lenne, ha megcsókolna. Most miért kell megint ezeken az ostobaságokon rágódnom? Csak el kellene felejtenem… hülye, hülye Annabelle. Hagyom, hogy elterelje a témát, talán segít a helyzeten, ha nem Martinezről beszélünk, hanem valami pozitívabb dologról. El is mosolyodom, bólintok rögvest, elvégre, nem mondhatom, hogy bármi problémám lenne, nem is csináltam eddig semmi rosszat, amiért bajt hoznák a fejére. - Még nem találkoztam túl sok mindenkivel, de eddig minden oké. A minap együtt bóklásztam Rose-val és Norinával, kellemes élmény volt. Gondolom, nem mindenkivel lehet olyan könnyen kijönni, mint velük. – Újságoltam, a két nőstény egyértelműen könnyedebb téma a számomra, hiszen mindketten pozitív élményekkel gazdagítottak. - Meg hamarosan szeretnék beköltözni ide is, úgyhogy keresek majd egy szabad szobát. Jobb lesz nekem közel a tűzhöz, biztonságosabb is, Ray is nyugodtabb lesz, hisz itt kevesebb esélye van annak, hogy bajom esik.
Amikor azt mondja, hogy talán önmagát sem ismeri, csak lassan megrázom a fejem. Ismeri saját magát, ahogy én is ismerem őt. Bárcsak ne a vadász és a préda szintjén érezném ezt... Évekig gondolkodtam, merre lehet, nyomoztam utána, kerestem-kutattam őt égen és földön egyaránt. Ismerem ennek alapján? Valamennyire biztos. Nem eléggé, ez a baj. Nem annyira, mint szeretném. Észreveszem a tétova lépését, de nem tudom hová tenni. Mit akarhatott vele? Ha az ajtó felé indulna, akkor lehet, meg is őrülnék, mert még mindig nem sikerült megkérdeznem azt, ami ténylegesen foglalkoztat, ami ébren tart éjszakánként, és melegen a hideg napokon. Na, ennyire azért ne legyünk melodramatikusak... De tudni akarom, ennyi. – Nem sodornálak veszélybe – mondom. Túl drága ő nekem ahhoz. Ő a múltam, az egyetlen kapaszkodóm, és talán – bár azért ez rohadt nagy talán –, a jövőm is. Elvégre a háborúk nem tartanak örökké. Márpedig utána kezdenem kell valamit magammal. Mi lesz majd, ha a harcosoknak ideje lesz „hazamenniük”? Érdekes, hogy most először gondolkodom el ezen, mióta megérkeztem a városba. Eddig túlságosan lefoglalt a gyűlölködés, az... Önsajnálat, mert lássuk be, ez az volt. Most azonban, hogy van kiért hazajönni változnak a dolgok. – Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami bajod esne, Bells. Érzem, ahogy végigsimít a kezemen, amikor elveszi a poharat, és nem tudom megállni, hogy ne keressem a tekintetét abban a pillanatban. Véletlen lett volna, vagy... Vagy tudatosan tette? Megöl az, hogy nem látok bele a gondolataiba. Most bármit megadnék értük, bármit az égegyadta világon. Azonban az én képességem más, így csak találgatni tudok, és reménykedni abban, hogy valami módon ad egy jelet. valami egyértelműt, amit még a világűrből is kiszúrnak. Mert amekkora marha vagyok, magamtól biztos nem venném észre... – Rose-t nem ismerem. Norina meg... Cserfes szőke kis kölyök, igaz? – kérdezem csendesen. Igazából a lány zavaróan emlékeztet saját magunkra, a jó értelemben. Szerencséje, hogy az ő Alfája nem egy szemétláda, hanem normális ember. Úgy-ahogy. Mienknél mondjuk bárki jobb lehet, ezt be kell látni. Martinez egy szörnyeteg volt, és az is maradt. Majdnem felajánlom, hogy ellehet itt is, de aztán meggondolom magam. Persze, pár napja még megpróbáltam megölni, most meg majd beköltözik hozzám? Mindketten tudjuk, hogy ez reménytelen. Nem, ha valamit akarok, akkor szépen lassan kell majd felépítenem a dolgokat, méghozzá az alapoktól. Túl sok idő telt már el, és túl sok hidat égettem fel ahhoz, hogy visszatérjek ahhoz a kölyökhöz, aki egykor voltam. Vagy csak meg kell találnom magamban? De nem is ez a fontos kérdés. Vajon benne még ott lakozik az a kölyök, aki volt? – Annabelle – nyúlok felé, de aztán a mozdulat megáll a levegőben. Mégis mi a fenét csinálok? Eddig soha az életben nem voltak ilyen gondjaim. Most mégis félek. Egy nőtől. Nem, inkább attól, amit mondhat. – Emlékszel arra, mit mondtál? Hogy időre van szükséged? nem akarlak sürgetni, de szeretném tudni, mire jutottál...
- Nem szükséges veszélybe sodornod, így is abban vagyok. Ez nem fog változni, amíg… szóval érted. Nem akartam az apámról beszélni, most nem érdekelt, nem számított, nagyon-nagyon rég nem volt része az életemnek, még a gondolataimnak sem. Nem úgy, mint Ray, akit már nagyon rég meg akartam keresni, és elé állni, de idáig tartott, míg beismertem, hogy talán sosem fog megszűnni a gyűlölete, és nem lesz könnyebb. Nem volt egyszerű döntés, de nem bántam meg, most már nem, és már félnem sem szükséges, hisz ő a felelős értem. Márpedig ha ezt bevállalta, akkor tényleg nem üres szavakról van szó, hanem tényleg érdekli, hogy mi van velem. - Nem lehetsz mindig mellettem, nem a te hibád lesz, ha valami bajom esik, hanem az enyém. Mert nem voltam elég gyors, vagy elég ügyes, és nem tűntem el időben. Próbáltam rávilágítani arra, hogy nem véletlenül nem talált meg eddig. Nem akartam. Most sem lett volna esélye, ha nem jövök ide, és hagyom magam becserkészni, még ha ezzel kockázatot is vállaltam. Egyszerűen így is túl sokat voltam már távol tőle, bár megtaláltam az önmagamhoz visszavezető utat, de azt mindig tudtam, hogy valami hiányzik. Nem volt nehéz elcsípni a tekintetemet, nem tudom, mit sikerült leszűrnie belőle, de nem fordultam el zavartan, vagy sütöttem le a szemem, ami arról árulkodott volna, hogy véletlenül értem hozzá. Nem voltam jó ebben, engem sosem érdekelt senki más, voltak persze férfiak a múltamban, de csak hagytam magam, hogy néha kicsit a tenyerén hordozzon valaki, azok is inkább halandók voltak. A farkasoktól ilyen téren mindig is távol tartottam magamat, nem tudnám megmondani, miért. - Igen, igen, cserfes kis szőke. Ami azt illeti, még nálam is cserfesebb, pedig az nem egyszerű művelet. Mosolyodtam el, miközben inkább kortyoltam a borból, talán mert így be tudtam fogni a szám, és nem akartam az arcába vágni mindent. Mármint, nem mintha az rossz lett volna, de féltem attól, hogy még nincs itt az ideje. Igazából, azt se nagyon tudtam, hogy kész vagyok-e elfeledni azt a tudatot, hogy pár napja még képes lett volna megölni. Nem haragudtam rá, de nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, amit kiváltott belőlem. Egy pillanatra elfintorodom, amikor valamiért nem fejezi be a mozdulatot. Úgy érzem magam most, mint akkor, suta, ostoba kölyöknek, aki fél kimondani az igazságot, mert úgy véli, csalódni fog. Ő is ugyanúgy van vele, nem érzem, de biztos vagyok benne. Csendben hallgatom, úgy tűnik, most ő a bátrabb kettőnk közül, felsóhajtok. Mit mondhatnék? Nem tudom, még nem. Illetve, egy valamiben biztos vagyok, de nem tudom, el merjem-e neki árulni. Kellene, gondolom… furcsa, meztelennek érzem magam, pedig fenn van a pajzsom. Miért is? Pont előtte? Az isten verje meg, nem akarok ilyen szerencsétlen lenni. Nem szoktam inni, de az újabb korty a borból most épp elég ahhoz, hogy egy kis erőt merítsek belőle. - Én csak… azt tudom, hogy nem akarok elmenni. Nem véletlenül csatlakoztam a falkához, a közeledben szeretnék lenni. Igazából… te vagy az egyetlen, aki igazán számít. Nyögtem ki halkan, olyannyira, hogy még én sem voltam teljesen biztos benne, hogy valóban kimondtam. Ennek ellenére megtörtént, és ő igenis hallhatta. Ezzel több mindent árultam el, mint szerettem volna, ha ez nem volt jel, hát csak az lenne egyértelműbb, ha a homlokomra tetováltatom. Nem akartam hozzátenni a többit, bizonyára sejtette, hogy nem olyan könnyű túllépni a tudaton, hogy az ezüstpenge milyen könnyen olthatta volna ki az életem. Ez azonban most nem igazán számított, nekem legalábbis nem. Tudom, hogy csak egy kis idő kérdése, és újra bízni fogok benne.
– Tudom. De nem vagyok hajlandó tetézni a bajt – mondom, és tényleg így érzem. Nem fogok senkit, aki végre valahára közel áll hozzám felesleges veszélybe sodorni. Lehet, hogy csak leküldenék azt a fickót, akivel összefutottunk Chantallal, aztán meg foghatnám a fejem. Nem, ez nem járható út, és semmiképpen sem leszek hajlandó még csak elindulni sem rajta. Viszont a következő szavaira apró, halovány mosoly kúszik az ajkaimra, ami talán nem illik a helyzethez különösebben. Szívem szerint közelebb húzódnék hozzá, és megmondanám neki, hogy nincs miért aggódnia, nem kell félnie. És főleg beszélgetnünk kell kell ilyesmiről, főleg azért, mert nincs értelme azon rágni, ami majd talán megtörténik. Holnap ilyenkorra holtan is fekhetek valahol, – Talán nem. De ez nem gátolna meg abban, hogy magamat okoljam miatta. És nem kell eltűnnöd, Bells, addig nem, amíg engem látsz. Ha valami bajba kerülsz felhívsz, és perceken belül ott vagyok nálad. Épp elég dolgot kell törlesztenem, azt hiszem... Hát, az biztos, hogy nem keveset. Másfél évszázadnyi üldözés. Istenem, hogy félhetett... És ráadásul ártatlan volt. Ez fáj a legjobban. Egy ártatlan embert akartam megölni. nem is akárkit. Őt, hogy rohadna meg az a szarházi Martinez, aki egymás ellen fordított bennünket. De megfizet majd. Ha újabb száz évbe telik, hát annyit fogok rá áldozni. De Martinez meg fog halni, és remélem, hogy Annabelle akkor még ott lesz velem. Örülök, hogy nem kapja el a pillantását. nem merek abban reménykedni, hogy ez megbocsátást jelent, ahogy abban sem, hogy az újrakezdés valamiféle jele lehet. nem, nem jel. Ez lenne az alap. Valami, amire építhetnénk, ha mondjuk értenék hozzá. Remek, mehettem volna építészmérnöknek katona helyett. De hát ez van, abból kell kiindulnom, amit kaptam. Csak remélem, hogy az érzelmek kezelésében ő ügyesebb, mint én vagyok, különben összedől a mi kis házunk, amint jön egy szélvihar. – Akkor biztosan jól kijöttök – mondom. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy a nő kezd beilleszkedni a falkába. Igaz, ha Castor tízparancsolatát veszem figyelembe, lehet nem a kölykökkel a legbiztonságosabb dolog barátkozni. Eddig sosem zavart a kölykök halandósági rátája, de azért nem szeretném, ha Bells elveszítene egy... barátot. Ki tudja, ha netán feldobom a talpam, akkor még szüksége lesz rá. Iszok a borból, és megdöbbenve veszem tudomásul, hogy jelentős része elfogyott már. Nocsak. Szavai viszont... Nem tudom, mit ébresztenek föl bennem, de a farkasom energiáiból ítélve valami jót. Próbálok nem gondolkodni. Annak az ideje elmúlt. Két lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, és megállok úgy, hogy alig egyhüvelyknyi legyen a távolság kettőnk között. Keresem a tekintetét, miközben beszélni kezek, de úgy, mint ahogy egy fuldokló keresheti az utolsó menedékét. – Ahogy nekem te, Annabelle – mondom csöndesen, tőlem szokatlanul nyugodt hangon. A nő jelenléte megnyugtat, és mintha csak lelocsolná azt az évszázados tüzet, ami a mellkasomban égett. – És semmit sem szeretnék jobban, mint hogy a közelemben legyél.
- Nem szeretném, hogy úgy érezd, törlesztened kell, komolyan. Jobb lenne elfelejteni az utóbbi időszakot, azon pedig nem segít, ha téged a bűnbánat emészt. Jól vagyok, szerintem már csak ez számít. Mosolygok rá, szívesen végigsimítanék az arcán, hogy tudja az érintésemből is, valóban így gondolom, nincs szó képmutatásról, hamis megnyugtatásról. A mi sorsunk nem úgy alakult, ahogy reméltük, de most már csak rajtunk múlik, mit kezdünk a második eséllyel. Az ugyanis közel sem adatik meg mindenkinek. Valahol mindig abba a tudatba kapaszkodtam, hogy leszünk mi még egy oldalon, közel egymáshoz, és nem a gyűlölet lesz tetteink mozgatórugója. - Szóval... ne is gondoljunk rá. Tudom, nem lesz egyszerű, de az a lényeg, hogy most itt vagyunk. Mondhatnám, hogy még, mert én is tisztában vagyok a ténnyel, hogy itt elég kiélezett a helyzet, de attól még nem kell feltétlenül folyton a fejünk felett lebegő kaszásra gondolni. Egy falka részei voltunk, még ha én nem is annyira stabilan, mint Ray, de tudom, hogy ez változni fog, én mindig a lelkemet beleadom azokba a dolgokba, amik érdekelnek. - Jó? Kérlek szépen… Pislogtam rá hatalmas, őzike szemeimmel, amik mit sem változtak az utóbbi időben, többet tudnak mesélni, az igaz, de még ott van bennük az az ártatlan kislány, aki ott szenvedett vele a kazamatákban. Mindig ott lesz, nélküle nem lehetnék az, aki vagyok. ~Ha tudnád, mennyire jó a közeledben lenni…~ Miért nem merem elmondani neki? A gondolataim nem tükrözik az elhangzottakat, elpirulok, szinte látom magam előtt, ahogy egyre határozottabban rajzolódnak ki az apró szeplőim. Azt hiszem, soha senki mellett nem ütközik ki ez a rendkívül sebezhető oldalam, egy kicsit morcos is voltam miatta, mert képtelen vagyok elrejteni, hiába próbálkozom. Szerencsére elterelik a gondolataim a falkatársak, akikkel még csak most ismerkedtem. Határozottan örültem, hogy olyanok közé keveredtem elsőként, akikkel vannak hasonló tulajdonságaink. A csajos délután nagyon megkönnyítette a dolgomat, és örülök, hogy így alakult. Messzemenő következtetéseket azonban nem kell levonni ebből sem, a szimpátiámat könnyű elnyerni, de a következő lépcsőfok előtt nálam már óriási szakadék tátong. Kevés barátom van, mert nehezen adom ki magam igazán, pontosan azért, mert már megjártam. Ez azonban a legtöbbek számára nem egyértelmű, és nem is bánom, ha felületesnek gondolnak, attól én nem leszek kevesebb. - Persze, de tudod, én majdnem mindenkivel jól kijövök. Bólintottam, noha biztosra vettem, hogy ezt nem mindenki tartja pozitív dolognak, elvégre, ki tudja, milyen pokolfajzatba futok bele így óvatlanul. Jó, azért én sem ettem meszet, felszívódok, ha a farkasom úgy érzi, veszélyben vagyunk, az ő szimata remek ehhez. A borosüveg ürül, és a fejem tenném rá, hogy nem én nyakaltam be, az a pár korty nekem semmi, de annyitól már fejre álltam volna. Nem vagyok hozzászokva az alkoholfogyasztáshoz. Vajon ő hogy áll vele? Úgy sejtem, neki ez még meg se kottyan, bár, kíváncsi lennék, milyen ittasan. Akkor talán kevésbé merev? Esetleg erőszakos? Vagy vicces? Annyi lehetőség lenne… Jesszusom, közelebb lép, a szívem kihagy egy ütemet, akkor sem volt messzebb, mikor a kést szorította a torkomhoz, de most nem feszül közénk ezüst. Még levegőt is elfelejtek venni, ahogy a szemeibe nézek, de amint megszólal, magamhoz térek, és nem viselkedek úgy, mint egy fülig szerelmes kamaszlány. Jól esik ezt hallani, örülök, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Nyelek egy aprót, vagy ez, vagy lesütöm a tekintetem zavaromban, utóbbit nem szeretném, jól esik elveszni a szemeiben, még ha ettől borzalmasan gyengének is érzem magam. - Én… itt vagyok… és nem megyek sehová. Nyögöm ki pár pillanat múlva, majd nem bírom tovább, és a nyakába borulok, már amennyire ez lehetséges a törpe méretemből kifolyólag. Csak… szeretném érezni végre, nem csak messziről sóvárogni egy érintés, vagy ölelés után. Úgy érzem, hogy most már megtehetem mindenféle fölösleges érzelem nélkül. Karjaimmal átfonom a nyakát, persze, lábujjhegyre is kell állnom hozzá, de nem bánom, csak végre meg akarom ölelni, mélyen beszívni az illatát, érezni, ahogy a hideg végigfut a hátamon és borsónyi méretű lesz a gyomrom…
Szavaira keserű mosoly kúszik az ajkaimra. Ó, ha tudnád, Annabelle! Engem a bűntudat és a harag hajt előre. Néha elgondolkodok, képes vagyok-e bármi mást érezni, mint ezt a kettőt. Bár igaz, a bűntudatról sem tudtam, egészen addig, amíg Annabelle ismét be nem masírozott a képbe, szóval... Ki tudja, lehet még a végén meglepem saját magam. Bár gyűlölöm az ezzel járó bizonytalanságot. Tessék. Tényleg retardált vagyok. Viszont látom, ahogy rám néz a szemével, azokkal a csodás, barna szemeivel, és egész egyszerűen nem tudok segíteni magamon. csak bólintok, és remélem, hogy ez elég lesz neki. Nem akarom kimondani, hogy ezután nem foglalkozom majd a múlttal, vagy nem emészt majd a félelem, mert nem akarok hazudni neki. Bár jó kérdés, hogy ez vajon hazugságnak számít-e. Be akarom tartani. csak tudom, hogy nem fog menni. A természetem miatt, meg azért, mert túl sokáig rágódtam a múlton ahhoz, hogy ennyire egyszerűen elengedjem. Látom, hogy elpirul, és magamban jól mulatok. Ó, nem a zavarán, csak eszembe jutnak a gondtalan kölyökévek... Rettenetesen hiányoznak. Tudom, nem tartom valami sokra a kölyköket, de ha tehetném, hát visszamennék abba az időbe. Másképpen csinálnék dolgokat? Valószínűleg igen. Elszöknék, vele együtt, hátrahagynám Martinezt, az egész marhaságot. Elmennénk mondjuk Európába. Vennék egy kis telket valahol Isten háta mögött kettővel balra, aztán meg élnénk világunkat. Nem zavarna minket egy háború... De most már itt vagyunk, és mindkettőnkre súlyos teherként nehezedik a kötelessége. Szóval ennyi, nem fogok elfutni senkivel sehová. Kivárjuk mi történik majd itt. – Azért vigyázz – mondom csöndesen. Eszemben sincs rossz dolgot mondani a falkatársaimról, kedvelem mindegyiküket. De nem olyan jellemek ők, mint Bells, és féltem egy kicsit a nőt. Ha valami baja esne csak azért, mert túlságosan közvetlen akart lenni Emilyvel, ő meg felboncolta... Fenének sem hiányzik az ilyen. Jó, mondjuk én sem vagyok kivétel. – Vannak, akik gondolkodás nélkül használnának ki. Amikor hozzálépek szinte hallom a szívének összes dobbanását, és érzem, hogy az enyém igazodik hozzá, majdnem ugyanolyan őrült, gyors ütemben ver, mint a nőé. A hűvös álca lehullik rólam, ahogy a szemébe nézek, és egy pillanatra ugyanazt a régi lángot érzem a mellkasomban. Ez nem gyűlölet, amit egykor éreztem iránta, de még csak nem is az a fajta vágy, amit a több tucatnyi nő iránt éreztem, akiket ágyba vittem az évszázadok során. nem, ez tisztább. Sokkal-sokkal tisztább. Mikor ő átkarolja a nyakam, én a derekára fonom a karjaimat. Istenem, de jó érzés... – Ezt örömmel hallom – mondom csendesen, és megcsókolom. Ha nem hajol el, akkor ebbe most mindent beleviszek. Azt a másfél évszázadot, amelyet kihagytunk, amit elvettek tőlünk... És tudom, hogy soha többé nem engedem el. Még akkor sem, ha ezért ki kell nyírnom az összes rohadt hegyi mocskot. Soha többé.
Nem mond semmit, ami sajnos nem jelenti azt, hogy elértem, amit szerettem volna, de igazán értékelem a tényt, hogy nem hajlandó nekem hazudni. Nem erősködök, beérem azzal a bólintással, talán idővel majd sikerül elűznöm belőle ezt a rengeteg gyűlöletet, ami megkeseríti. Remélem, így lesz, én mindenesetre meg fogom próbálni. - Ha valamit megtanultam az évek folyamán, az az, hogy miként is vigyázzak magamra. Jegyeztem meg, mert bár tény és való, hogy nagyon könnyű eset voltam a felszínen, és csak az nem jött ki jól velem, aki abszolút nem akart, de ez még nem jelentette azt, hogy ostoba vagyok, és hagyom, hogy bárki a saját céljaira használjon fel. - Egyébként meg, nem sok minden tudnak kihasználni rajtam. Vontam meg a vállam, orvosilag bárkinek nagyon szívesen segítettem, de másképp nem nagyon tudtam volna hasznukra lenni, épp ezért nem is hittem, hogy a Ray által felvázolt veszély fenyegetne. Ha meg mégis, majdcsak megoldom valahogy. Nem voltam papírból, hogy aggódjak bármi miatt, ami a falkán belül történhet, és nem is voltam az a fajta, aki bármilyen parancsot megkérdőjelezne, vagy ne teljesítene, hogy az Alfa büntessen meg. Vagyis egyelőre még Rayt, de ugye ezt értelemszerűen nem szerettem volna. Utána már csak mosolygok, és örömmel látom, ahogy lefoszlik róla a keménység álarca, és majdnem azt látom magam előtt, akit egykor kénytelen voltam ott hagyni. Hallom, istenem, az ő szíve is zakatol, szinte versenyre kél az enyémmel, de sosem hagyják le egymást, hisz édes dallamuk csak együtt tökéletes. Nem láthatom magam, de biztosra veszem, hogy most valóban csillognak a lélektükreim. Olyan, mint hazatérnék, mintha sehol sem lehetne tökéletesebb a világon, ezekben a pillanatokban képes vagyok minden rosszat betuszkolni egy szobába és rácsapni az ajtót. Ha eddig nem is voltam biztos benne, most már tudom, hogy mi volt az, ami egész végig hiányzott. Érzem, ahogy lefoszlik rólam a pajzsom, nem tudnám megmondani miért, talán mert eltölt a bizonyosság, hogy mellette tényleg nem érhet semmi baj, és többé már nem akar bántani. Az övé még fenn van, érzem, de nem zavar, majd idővel megváltozik ez is. Nem szólok semmit, csak mosolygom, és élvezem, ahogy a finom bizsergés végigfut a bőrömön az érintésére. Istenem, hogy én mennyi ideig vártam erre… ép ésszel tán fel sem lehetne fogni. Ujjaim a hajszálai közé futnak, ajkaim éhesen fogadják a csókját, mint szomjazó a cseppnyi vizet a sivatag kellős közepén. Úgy érzem, túlcsordul bennem minden, hogy nem bírom… talán ha nem tartana meg, egyszerűen engednék elgyengülő térdeimnek, és a földön kötnék ki. Olyan, mint elképzeltem, bár talán sokkal több annál, hisz nem lehet megfogni a tökéletes pillanatot. Végül, óráknak tűnő pillanatok után, vagy fogalmam sincs, mennyi idő telt el, hagyom kisiklani a kezeim közül a dolgot, majd visszaereszkedem a talpaimra, hogy a mellkasán támasszam meg a homlokomat. Halkan pihegek, s igyekszem ismét úrrá lenni a testemen. - Azt hiszem, túl sokat vártunk ezzel. Kacagok végül fel boldogan…
Halovány vigyor jelenik meg a képemen, szavait követve. Hát, az egyszer biztos. Mégis, valahogy belém mar a félelem, akárhányszor csak eszembe jut, hogy elveszíthetem. Ráadásul félek attól is, hogy egy nap arra ébredek: egyszerűen eltűnt, és én nem találom meg többé. Nem azért félek ettől, mert valami ostobaságot tennék ellene bármikor is. Nem, azt soha többé... Csak féltem. Ő jelenti a múltamnak azt a piciny szeletét, amit nem tépnék ki az emlékezetemből szívem szerint, és talán, ha szerencsém lesz, ő lesz a jövőm is. Nem bírnám ki, ha elmenne, csak azért, mert valami szemétláda... Következő szavaira a felszínen nem reagálok, csak magamban mosolyodom el. Istenem, még mindig annyira édesen naiv... És én bármit megtennék, hogy ilyen is maradhasson. Csak félek, hogy nem sikerül majd, hogy a háború megérinti, és nyomot hagy az ártatlan valóján. Ha így történik, gyűlölni fogom magam. Mondjuk ez nem lesz nagy újdonság. De kivételesen azért, mert maradt, és így miattam veszítette el önmagát. De ez még messze van, és ha lehetőségem lesz rá, nem is fog megtörténni. Inkább személyesen irtom ki az egész másik falkát, csak neki ne eshessen semmi baja... Odalépek hozzá, beszívom az illatát, és érzem szívének ritmusát. Túlságosan sokáig kellett nélkülöznöm, és minden egyes porcikám követeli, hogy menjek előre, hogy ne hagyjam abba akkor, amikor már ennyire közel van. Nem érdekel, hogy érezni rajta a gyűlölt ember szagát – elvégre, legyen bármennyire távol tőle, a lánya –, mégsem zavar többé. Mert ott van mellette az ő illata is, valami, ami felülmúlhatatlan, ami semmihez sem fogható. Ami Ő. És innentől kezdve nem érdekel Martinez, nem érdekel a nyomorult világ, a háború sem. Ő itt van. Csak ez számít. Hagyom magam elveszni abban a csókban, hagyom, hogy az emlékek, az összes együtt töltött nap feltörjön, és elűzze azt a milliónyit, amely másról, sötétebb dolgokról szól. Most ő a lényeges. Érzem, hogy a karjaimnak feszül, egy pillanatra megijedek, hogy el akar húzódni, de aztán rádöbbenek, hogy csak a lába hagyta magára, így megtartom a testét. Nem fog összeesni, amíg én itt vagyok. – Túl sokáig – felem, mintegy megismételve a korábbi szavait. Az ő fejére hajtom a sajátom, és még beszívom az illatát, mielőtt egy csókot nyomnék a fejének a tetejére. Igaza van, túlságosan sokáig vártunk ezzel, túl sok évet töltöttünk el külön-külön. Ennek nem kellett volna így történnie... Most azonban itt van, mindketten itt vagyunk, és terveim szerint sosem fogom már elengedni.
Furcsa érzés ilyen közelről szemlélni az arcát, rég volt, úristen, mennyire rég… Mindig is reméltem, hogy egyszer ilyen közel leszek hozzá, de őrjítően sokáig nem adatott meg, és bár volt közöm férfiakhoz, de egyik sem volt képes olyan hatással lenni rám, mint Ő. Senki mellett nem szűnt meg forogni a Föld, és nem gondoltam azt, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben. Legyenek bármilyen mostohák is a körülményeink, azt hiszem, mindez jelenleg egyáltalán nem számít. Az a fontos, hogy most már egymás közelében lehetünk, még ha azt a magunk suta módján is valósítjuk meg. Nem tagadnám, ha kérdezné, hogy félek… tőle igen, senki más nem tud annyira bántani, mint ő, s neki még csak nem is kell hozzá semmit tennie, elég egy bizalmatlan pillantás, vagy épp egy tőr a nyakamnak szegezve. Most mégis könnyedén adom át magam a pillanatnak, hisz világ életemben meg voltam róla győződve, hogy Ő az enyém, én pedig az övé. Csak kicsit sok idő kellett ahhoz, hogy megfelelő legyen a csillagok állása, vagy tudom is én. Most azonban… most jó. Mi több, csodálatos, szeretnék elmerülni ezekben a pillanatokban, és soha többé nem bukkanni fel. Az életemben jó ideje nem volt hiba, szerettem, de sosem nyugodhattam meg, mert belülről emésztett az, hogy ok nélkül gyűlöl. Most mintha felszabadultam volna, kieresztettek a ketrecből, és szabadon járhatom a nagyvilágot. Már persze képletesen, mert eszemben sincs sehová menni nélküle, már nincs, nem kell menekülnöm. A többi pedig majdcsak megoldódik valahogy. Az erős karok biztosan tartanak, tudom, érzem, istenem milyen jó ennyire közel lenni hozzá, szívem szerint sosem lépnék távolabb, de nyilván úgy lehetetlenség volna a létezés. - Igen… fogalmam sincs, hogy bírtuk ki eddig. Kicsit karcos a hangom, fura érzés, hogy pillanatok alatt kiszáradt a torkom, és szinte elhagyott minden erőm. Tudom, miért, hamar rájövök, hogy a bizonyosság okozza, hogy mellette lehetek gyenge és esendő. Lehetek az, aki tényleg vagyok, egy ártatlan, egyszerű, kedves lány, aki végre tényleg meglelhette a nyugalom szigetét. Tudom, illúzió, mert ami körülvesz minket, az nem fog megszűnni, ő pedig katona volt, bármikor eshet úgy, hogy egy nála erősebb nem hagy belőle felismerhető darabot, de ha erre gondolnék, akkor képtelenség lenne a pillanatnak örülni. Olyan kellemesen belsőséges, ahogy puszit nyom a fejem tetejére, valahogy magától értetődő. Csak bújok hozzá, mint egy bájos kölyökkutya, a ruhán keresztül is érzem bőrének forróságát, könnyen férkőznek a fejembe egészen intim gondolatok, de tudom, hogy erre még nem vagyok kész, hiába lendülnének az ujjaim, hogy végigsimítsanak a mellkasán. Atya ég… olyan sokszor elképzeltem már… nos, mindent Vele, hogy nehéz elvonatkoztatni tőlük. Érzem, ahogy lángvörös az arcom, megpróbálok kicsit hátrébb lépni, mert akármennyire is kellemes, nem hajszolhatom magunkat meggondolatlanságba, még ha úgy is vélem, hogy nem lenne az. Tudnom kell előtte, hogy tényleg, minden velünk megesett szerencsétlenség ellenére képesek vagyunk megbízni egymásban. - Azt… – Köszörülöm meg a torkom. - Azt hiszem, mennem kellene… tudod, még ma be akarok költözni az egyik szobába. Jegyeztem meg, próbáltam felnézni rá, ami szerencsére sikerült is, mert így az arca került előtérbe, ami segített, hogy visszataláljak a józanabbik felemhez.
Ilyen érzés lehet, ha az ember közel enged magához valakit? Jó, nem ismeretlen az érzés, csak... régi. Szinte ősi. Olyan régi, hogy ugyanakkor röhögök rajta, mint a polgárháborút újraélő fickókon szoktam. Most, ahogy a karjaimban tartom, rádöbbenek, nincs okom nevetni ezen. Csak sajnálni magam, amiért ennyire kimaradt az életemből. És gyűlölni azt, aki miatt kimaradt, és ha lehetőségem lesz, hát végezni vele. Ő másfél évszázadra elvette tőlem Annabelle-t, másfél évszázadra megnyomorított. És nem csak engem. Ha velem tette volna, még talán meghagyom az életét, csak egy ketrecben senyvedhetne egy falon egész hátralévő életében. Nem. Rávett, hogy Bells ellen forduljak. Ezért fog meghalni. – Nehezen – vigyorodok el. – De ezért megérte. Azt hiszem, ez hazugság. Nem, nem érte meg. Ahogyan továbbra sem akarok várni, de nem fogom ráerőltetni magam. Nem vagyok egy szörnyeteg, vagy valami ilyesmi. Ha ő lassan akarja, hát visszafogom magam. Legfeljebb lealacsonyodok a tizenéves fiúk szintjére. Nem nagy dolog. Amikor sekélyesnek bizonyult a fogás, Chicagóban is folyamodtam már ilyen alantas eszközökhöz. Meg amikor Dominic elvitte azt a két kis tüzes szőkét egyszerre. Pedig megbeszéltük, hogy osztozunk, hogy rohadna meg a digó! Mondjuk aznap este találtam rá a Gyilkos nyomára. Szóval végül is hálásnak kellene lennem. De nem leszek, az egyszer biztos. Az apró, már-már kisgyerekes „csók” után csak tartom magamhoz közel, és nem is akarom elengedni. Féltem, jobban, mint bárkit az eddigi életemben. Érzem testének melegét, a szívének minden egyes dobbanását, és ebben a pillanatban megijedek. Miért? Mert tudom, hogy a pillanat nem fog örökre tartani. És már itt is van, elmegy, érzem, és én engedem. Látom, hogy zavarban van, de én még így is az arcát fürkészem. Miért lépett el tőlem? Meggondolta magát? Hát legyen... – Igen, talán nem ártana... – bólintok. De nem így akarok elválni tőle, nem ezekkel a majdnem színtelen szavakkal. Ezért amikor már érzem, hogy minden veszni látszik, ismét ránézek. Nem, nem egyszerűen rá. Egyenesen a szemébe, és tartom a kontaktust, bármi áron. – Akarod, hogy segítsek? Szívesen hordok föl cuccokat, ha gondolod... Ez a legkevesebb, amit megtehetek.
Hazaérni. Olyan ez most. Egyetlen lény volt életemben, aki mellett hasonlót éreztem, és az az édesanyám. Valaki, aki pótolhatatlan, s az elmúlt megannyi évtized bebizonyította, hogy Ray is az. Nem hittem volna, hogy találok majd még valakit, aki képes belőlem ezt kihozni. Szinte reszkettem a gondolattól, hogy ezt majdnem kiengedtük a kezünkből, pedig sosem voltam pesszimista. Jól döntöttem, hogy kockáztattam, és idejöttem, s ha inkább elmart volna maga mellől, akkor bizonyosan jobb lenne halottnak lenni, mint önmagam árnyékaként járni tovább a földet. Az a mosoly, ami most az arcomon honolt, sokak számára ismeretlen volt, mert ez a ragyogás csak neki szólt, más nem láthatta, milyen ilyenkor, tényleg boldogan, mintha a világon semmi baj nem érhetne. Tudtam a lelkem mélyén, hogy ezzel nem vagyok egyedül, még ha ő nem is az érzelmek mestere, s többnyire képtelenség lekönyörögni róla a komor álarcot. Ám mellettem megválhatott tőle, és ezt előbb-utóbb be fogom bizonyítani neki. - Meg… Suttogtam, én hittem, hogy valamiért így kellett lennie, mert mindkettőnknek el kellett jutnia egyedül is valahová, hogy végül összetalálkozhassunk valahol középen. Már nem fizikailag értem, túl bonyolultnak tűnt ez, egyszerűen csak szerettem volna kiélvezni az itt és mostot, túl sokat vártam rá, hogy hagyjam kicsúszni a kezeim közül a pillanatot. Nem tudom, mi fordul meg a fejében, csak van egy olyan érzésem, hogy valami történt, gyorsan pergő homokszemekként illan el a pillanat. Valamit elrontottam volna? Igen, biztosan, hisz talán a lelkem mélyén még mindig csak egy félős kislány vagyok… Fogalmam sincs, csak az arcára simítom az egyik kezem, az emlékezetembe vésve az érintést, és elmosolyodom, ebből tudnia kellene, hogy bár most tényleg menekülök, de nem megyek messzire. Egyszerűen csak más vagyok… nekem ez nem megy ennyire gyorsan, fel kell dolgoznom, hogy az, aki után ennyi ideig vágyakoztam, egyszer csak elérhető közelségbe került, és ahogy én ő érte, úgy ő is értem nyúl. - Persze, örülnék neki. Bólintok gondolkodás nélkül, a világért sem utasítanám el a segítségét, elvégre, akkor több időt tölthetek el vele, és a bőröndpakolás nem tűnt éppen veszélyes elfoglaltságnak, már ami a kettőnk közt feszülő vonzalmat illette. - Te… Ray… kérhetek másban is segítséget? Pislogtam rá kissé talán félénken, de fogalmam sem volt, hogy foglalkozik-e az ilyesmivel, vagy hogy hajlandó lesz-e segíteni nekem. - Szeretnék egy kicsit rágyúrni az önvédelemre. Azt hiszem, berozsdásodtam az utóbbi időben, túl nyugis volt minden… Meg, jó lenne megtanulni lőni. A mai világban elég sokan élnek már ilyen eszközökkel. Tudom, tudom, nem nőstényeknek való dolog, de ne mondd nekem, hogy nem lennél nyugodtabb, ha esetleg nem csak sikítva szaladok el a csúnya rossz farkasok elől, hanem talán lenne némi esélyem is. Csacsogtam, persze, túlzás volt, én sem voltam teljesen tehetetlen, de azért jobban érezném magam, ha fejlődnék még ilyen téren. Nem törtem semmiféle testőrszerepre, mint Ray, én orvos voltam, de nem akartam én lenni az esetlen madárka, akit mindig védelmezni kell.
Még mindig csak tartom a karjaimban, még mindig nem akarom elereszteni, sőt, egyre nagyobb őrültségnek tűnik az ötlet, hogy valaha is megtegyem. Itt biztonságban van, mindketten abban vagyunk. Ha most valaki csak úgy elvenné tőlem, egy golyóval, egy késsel, vagy egy rohadt karommal, hát nem tudom, mi lenne velem. Megőrülnék, az a legvalószínűbb. Egész egyszerűen becsavarodnék, nem lennék képes túltenni magam rajta. De nem. Ez nem történhet meg. Immár a falka védelme alatt áll, márpedig tőlünk még nem öltek meg senkit, nem úgy, mint azok közül a gyenge, idióta hegyiek közül. Most, ebben a pillanatban minden, amit valaha tettem, az egész világ körbeutazása, a féktelen hajtóvadászat, minden egyes háború értelmetlennek tűnik. Nem, nem is értelmetlennek, ez rossz szó, olyan ostoba, semmit mondó. Nem értelmetlenek azok, elvégre tanultam a hibáimból, és tanultam a háborúkból is. Meg kellett élnem őket, hogy most itt lehessek, és ugyanaz az ember lehessek, aki egykor voltam. Vagy legalábbis halovány árnyéka annak az embernek. Mert még mindig emészt a harag, a gyűlölet, de most már legalább egyszerű. Egyetlen arcra fókuszálhatom, egyetlen alakra. És ne legyen félreértés, Martinez meg fog halni. Érzem, hogy az arcomra simítja a kezét, és a csalódottság érzése már tova is száll. Sőt, még apró mosoly is kúszik az arcomra, de az gyorsan tovatűnik. Nem szoktam hozzá, és furcsa érzés mostanra. Arra már csak biccentek, hogy elfogadja a segítségem. Az ezt követő szavai azonban meglepnek. – Persze, bármit – mondom, majd végighallgatom a kérését. Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudok, és próbálom nem elnevetni magam, amikor elképzelem a nőt fegyverrel a kezében. De végül is… Miért kellene képzelnem? Szó nélkül lépek vissza az ágyhoz, féltérdre ereszkedek, majd előhúzom a ládát, amit ott tárolok, ahol senki sem szokta keresni. Kinyitom, és előveszek belőle egy pisztolyt, egy tárat, majd visszalépek a nőhöz, és felé nyújtom. – Ez egy Beretta M9-es, az Egyesült Államok legtöbb haderőneménél rendszeresített oldalfegyver. Szeretném, ha nálad lenne. A képzésre pedig sort keríthetünk bármikor, amikor nem vagyok éppen szolgálatban, csak szólj. Azzal várom, hogy átvegye a pisztolyt, és hogy mutassa az utat a szobája felé. Pakolásra szerződtem, hát pakolni fogok. Meglehetősen rossz módja a feszültség levezetésének, de sebaj. Mindent el kell kezdeni egyszer.
Úgy szeretném leereszteni a pajzsom, megszabadulni a most fullasztón rám telepedő mivoltától, mibe eddig könnyedén simultam bele. Zavar. Az is, hogy valószínűleg az övé is fenn van, hisz sokkal nehezebben nyílik meg nálam. Mintha meg akarnék fulladni. 150 év… istenem, mennyire félelmetesen nagynak tűnik ez a szám, s most még én, a fene nagy optimizmusommal is nehezen birkózom meg azzal, hogy itt vagyunk, és megkapjuk azt, amiért a kezdetektől fogva sóvárogtunk. Illetve, annak egy finom, gyermeteg formáját csupán, de ez már az én hibám. Képtelen vagyok arra, hogy rögtön levetkőzzem minden gátlásom, és ne tartsak attól, hogy van olyan terület, amiben nem vagyok jó neki. Butaság, azt hiszem, de mégis foglalkoztat. Kérem ezt a mosolyt, sokkal többször, tudom, hogy ez csak nekem szól, még ha hamar el is illan. Malcolm, Malcolm… alaposan megrágott és kiköpött minket az élet, te pedig hagytad, hogy a keserűségbe lökjön. Tudom, nem kéri tőlem senki, én mégis szeretném neki megmutatni az élet szebbik oldalát, elvégre, úgy gondolom, bőven rászolgált. Szeretném, ha jutna neki is boldogság, ha nem is kevés, még akkor is, ha közben ott lebeg a fejünk felett a halál ígérete. - Ne feledd, azóta ismerlek, hogy kiserkent az első szőrszál az álladon… ne csúfolódj rajtam még magadban sem, mert megbánod. Öltöttem nyelvet, persze csak játékosan, elvégre, nem hibáztathattam, sok mindent nem tudott rólam, így azt sem, hogy volt már a kezemben fegyver, és tudom is használni. Na, közel sem olyan jól, mint ő, de képes lennék eltalálni azt, akit akarok. Csak épp, nekem arra volt szükségem, hogy halálosan pontos is legyek. Nem jó érzés mindig menekülni, néha bizony a démonaink elé kell állni, és szembenézni velük. - Ohh, kincsesláda. Vigyorodom el, jó érzés, hogy mindezt meg meri előttem tenni, ez már a bizalom jele talán, kötve hiszem, hogy ilyen nyíltan megmutatná, hol tárolja a fegyvereit, ha nem így lenne. Nos, ezek után már nehéz lenne letörölni a vigyort a képemről, nem mintha amúgy könnyen menne bárkinek, de ő pontosan az, aki mellett félelmetesen hullámzóak a hangulataim. Túlságosan fontos a véleménye, vagy hogy épp miként érez. - Köszönöm. Fura ezt egy fegyverre mondani, a Berettát átveszem, az ujjaim automatikusan megtalálják rajta a fogást, és határozottan nem olyan röhejes a kép, mint ahogy Ray azt korábban feltételezte. Még az arcom is egészen megváltozik, hisz tökéletesen tudatában vagyok annak, milyen súlyos dolgokat lehet okozni a kezemben lévő tárggyal. - Nem akarok telhetetlennek tűnni, de nincs hozzá tokod? Így elég fura lenne magamnál hordanom. Pislogok fel rá, és a kérdéseim sora még nem is ért véget. - Ja, és fegyvertartásit tudtok intézni fű alatt, vagy járjak utána én? Határozottan gyakorlatias is tudok ám lenni, és kellő felelősségérzet szorult belém ahhoz, hogy minden téren igyekezzek példamutatóan viselkedni, épp ezért addig úgysem lesz nálam, míg nincsenek meg hozzá a papírjaim. - Ami meg a képzést illeti… Mikor nem vagy legközelebb szolgálatban? Mert akkor elrabolnák ebből a célból… Remélem, minél hamarabb, és nem csak amiatt, hogy megtanítson rendesen lőni, nem, szeretnék minél többször a közelében lenni, újra megismerni, tényleg bízni bennem, és nem utolsósorban merni szeretni. Aztán már tényleg nem marad hátra más, mint a pakolás, egyelőre nincs sok motyóm, úgyhogy az sem tart túl sokáig, utána viszont elteszem magam másnapra, és hagyom, hogy ő is így tegyen, vagy épp menjen a dolgára, bármennyire is maradnék vele szívem szerint. Ehhez még némileg bátortalannak érzem magam, pedig nincsenek túlfűtött gondolataim, egyszerűen csak jó lenne hozzábújni alvás közben, de azt hiszem, erre még lesz bőven alkalmunk…
//Szerintem ezt zárhatjuk most már, és hogyha van kedved, belekezdhetünk a gyakorlásba. ^^Köszi a játékot! <3//
– Ugyan. Nem is mernék olyat tenni – vigyorodok el haloványan a szavaira. De tényleg nem csúfolódnék rajta. Egy faroknak érezném magam, ha megtenném. Mondjuk az néha e nélkül is megy, főleg mióta Ő feltűnt a horizonton. És az érzés egyáltalán nem tetszik. Bizonytalan vagyok abban, amit teszek, bizonytalan vagyok abban, amit gondolok. De félek egy darabig ez még így is lesz, mert túl sok mindent kell az új helyére raknom magamban. Nem mintha bánnám. Sokkal rosszabb lenne, ha Bells nem lenne itt. Szavaira elmosolyodok, amikor kihúzom a fegyveres lábát. Pedig a nagyobb kaliberű fegyvereket még nem is mutattam neki… Mondjuk nem is olyan nőnek tűnik, aki rá lenne állva a fegyverekre, és kapásból levágná, miként kell szét-, és összeszerelni egy FN P90-est. Fenébe is, azzal néha nekem is problémám adódik. Figyelem, ahogy átveszi a pisztolyt, és csak felvont szemöldökkel konstatálom, hogy tudja, miként markoljon rá. Nem, semmiképpen sem fut át az agyamon, hogy talán mással is tud így bánni. Nem vagyok annyira paraszt. De, a probléma az, hogy mégis. A tok kérdésére ismét visszalépek a szobába, és átadok neki egy combra erősíthetőt. Övhöz csak egy van, és arra nekem van szükségem. De majd szerzek neki valami kevésbé kihívót. – Szerintem erről Broderickkel kellene üzletelned. Mondanám, hogy Castorral, de… Őt inkább ne zavarjuk, ha a dolog nem életbevágóan fontos. Majd megpróbálok intézni valamit neked. Bár nem hiszem, hogy egy pisztolyhoz olyan kétségbeejtő szükséged lenne rá – mondom. Ez a szép Amerikában: Mindenkinek lehet fegyvere, és senki sem tudja használni. Amikor az időbeosztásomat kérdezi, bólintok, és örülök, hogy a közeljövőben eltölthetek vele még egy kis időt. – Szerintem a hétvégén nem vagyok szolgálatban. De ez majd kiderül. Felhívlak, ha biztosra tudom, rendben? Ezután már csak az a kevés pakolnivaló van hátra, amit viszonylag hamar le is tudunk. Búcsút intek neki, és már-már pánikszerűen menekülök vissza a szobámba, a kényelmes falak közé. Remek. Túl vagyok az első olyan találkozáson Vele az elmúlt 150 évben, amikor nem akartam megölni. Ezután már csak jobb lesz, igaz?
Kezdőlap
