Vajon merre lehet az út, ahol le kell fordulnom arra az erdős területre? Nem is értem, apa miért vásárolt ekkora területet, mi céljai lehettek? A rádióból rap zene szólt, ritmusos dallam, s annak ellenére, hogy nem kedveltem a műfajt, nem kapcsoltam el a rádiót. Egyébként is, vártam, hogy bemondják a híreket és az időjárás jelentést. Bár, nem volt nehéz kitalálni a hóesésből ,hogy itt órákon belül rosszabbodhat a helyzet. Oroszország sem kutya, de Fairbanks közelében is rettentő az időjárás. Még szerencse,hogy jól felöltöztem, és a légkondi is működik a terepjáróban, amit apámtól örököltem. A fekete jármű hangtalanul gurult az országúton, nem hajtottam túl gyorsan a havas út miatt és azért, hogy láthassam az útjelző táblákat. Éppen egy pihenőhelyet jelzett ki az egyik felirat, mikor a motorháztető alól füst kavargott felfelé. Összeráncoltam a homlokom, azon gondolkodva, hogy most mégis mi lehet a gond. Indexelve lekanyarodtam a pihenőhelyhez, majd leállítottam a motort és lelkiekben felkészültem arra, hogy, ha kiszállok a fűtött járműből, szembe kell néznem a farkas ordító hideggel. Összeszedtem magam, majd kikászálódtam az autóból, a fejemre húztam egy kötött sapkát, ujjaimra kesztyűt és az autó elejéhez sétáltam, felnyitottam a motorháztetőt, hogy láthassam, mi lehet a baj. Ekkor csak még erőteljesebben füstölt, kezeimmel próbáltam elhajtani a sűrű fellegeket, hogy láthassam,mi lehet a probléma. - Na nézzük csak..- Éppen csak oda hajoltam, hogy megnézzem, minden a megfelelő helyén van-e, mikor neszezésre figyeltem fel. Érdeklődve, kíváncsian pillantottam körbe, de a padok és mosdók környékén semmit sem láttam. A bokrok felől azonban ismét ágropogásra és levelek suhogására kaptam fel a fejem, akkor már aggodalmasabban pillantottam körbe. - Van itt valaki?- Próbáltam hangommal erőt sugározni, bár be kell valljam, egy ilyen elhagyatott helyen rettentően féltem, ráadásul még az önvédelmi pisztolyom sem volt nálam. Kissé félve kezdtem araszolni az autó mentén vissza a sofőr ülésig, de mielőtt még kinyithattam volna az ajtót, három kutya mászott ki a bokrok közül, vicsorogva közeledtek felém, látszott rajtuk, hogy agresszívek, s talán már jó ideje bolyonghatnak távol a várostól. - Nyugalom kutyusok, csak nyugi. - Ezzel inkább magamat akartam nyugtatni, de mikor megmozdultam, hogy beszálljak a kocsiba, az egyik kutya támadva , vicsorogva ugrott előrébb, minek köszönhetően földbe gyökerezett a lábam és meg sem mertem mozdulni... - Segítség! - Ordítottam, mire az a dög neki ugrott a bakancsomnak és elkezdett rángatni, elveszítve az egyensúlyomat a földre estem, a kutyák pedig felém ugrottak...
Mikor végre tisztáztuk Castorral a helyzetet, és elmúltak a tisztázás káros következményei, első dolgom volt, hogy valami szabad területre jussak. Húsz éves korom óta nem voltam távol ennyi ideig az erdőtől. Áldoztam némi pénzt erre a tartalék pénzemből, és béreltem egy autót, amivel kihajtottam a városból, és egy autós pihenőnél egy földúton behajtottam az erdőbe, hogy az országútról ne lássák a kocsit. Leparkoltam, levetkőztem, és belevetettem magam az erőbe egy normál farkas alakjában. Nem akartam vadászni, csak rohanni egyet féktelenül.
----
Vagy két órányi önfeledt száguldozás után jutottam vissza az autóhoz, amit éppen három kóbor kutya szaglászott körbe. Egy hatalmas ugrással, és egy morranással kergettem el őket, aztán gyorsan visszaöltöztem. Éppen beszálltam volna, hogy hazahajtsak, amikor meghallottam a morgást, és a segélykiáltást. Felhorgadt a lelkiismeretem, mert ezeket a kutyákat, én kergettem éppen arrafelé. Felkaptam egy vastag husángot, aztán ahogy voltam, kabát nélkül nekiiramodtam, hogy megvédjem azt a bajba került leányzót, akárki is.
Az egyik kutya fogaival a bakancsomat rángatta, egy másik a nadrágomnak esett és azt próbálta szétszaggatni a fogaival, a harmadik a bal kabátom ujját kapta el. Teljes erővel rángattak, esélyem sem lett volna ellenük, hiába is próbáltam a kezemmel és másik lábammal eltolni őket. Túl nagy erő volt bennük és érződött az is, hogy ezek az állatok élelemért küzdenek. Vacsora lesz belőlem. Nem volt kellemes gondolat, úgy ordítottam, ahogy csak tudtam, abban reménykedtem, hogy talán erre jár egy erdész, egy turista, vagy bárki, aki segíthet megmenekülnöm ebből a helyzetből. Én még mindig hadakoztam a kutyákkal, mikor hirtelen megjelent egy férfi és szétkergette a kutyákat egy hosszú bottal. Rémült arccal pillantottam a férfire, akitől a kutyák megijedtek, majd nyüszítve rohantak vissza az erdő mélyére, oda, ahonnét jöttek. Én még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, nagyon rám ijesztettek azok a dögök, és valószínűleg, ha nem kerül elő ez a férfi a semmiből, akkor én ott halok meg a pihenőhelyen. Szívem még mindig gyorsan vert, szaporán vettem a levegőt és csak nagy nehezen tudtam megszólalni. - Kösz..köszönöm. - Ejtettem ki ezt az egy szót remegve, miközben próbáltam feltápászkodni a földről. Akkor vettem észre, hogy a karom és a lábam is vérzik, a kutyák harapásától.
Szerencsére nem kellett harcba bocsátkoznom azokkal a kóbor dögökkel, mert ők nem vizuálisak, és amint megérezték, hogy ugyanaz közeledik, akitől már egyszer megfutottak, nem zavarta őket, hogy most más alakom van. Pillantok alatt nyomuk sem volt már a környéken. Azért biztonság kedvéért a boton az autóhoz támasztottam, hogy közel legyen, ha mégis kell újra. Aztán szemügyre vettem a hölgyet és a sérüléseit. A farkasom elégedetten pihegett a rohangálás után, nem zavarta a vér. - Nincs mit. Az előbb még nálam próbálkoztak. Leguggoltam, és megnéztem a sérüléseket. Annyira nem volt vészes, mint lehetett volna, a vastag kabát a kart elég jól megvédte, a lába nézett ki rosszabbul. - Ebbe azt hiszem nem ártana pár öltés ... de így nadrágon keresztül nem ez csak egy tipp. Viszont mindenképp orvoshoz kellene menni a veszettség elleni oltásért. Az orromat már egy ideje facsarta a motor füstje, tudtam, hogy rossza az autója, azért állt meg. - Segítek beszállni az autóba, hogy ne fázzon idekint, aztán jövök az én kocsimmal, és beviszem a városba. Nem javaslat, volt, hanem kijelentés. Ez itt Alaszka, itt nem hagyunk senkit az út szélén, és hősködni sem lehet, hogy "majd én egyedül megoldom".
Azt láttam, hogy mozog a férfi szája, még a hangját is hallottam, de nem igazán figyeltem a szavaira, mivel még mindig sokkos állapotban ücsörögtem a földön, a kutyatámadás után. Csak akkor figyeltem fel a fájdalomra, ami a lábamban lüktetett, s ahogy alaposan szemügyre vettem, bizony csúnya sérülést szereztem be. A karommal nem is nagyon törődtem, az kevésbé fájt, valószínűleg hálálkodhatok majd a kabátgyártó cégnél. Miközben a férfi leguggolt előttem, volt időm szemügyre venni őt, furcsállottam, hogy kabát nélkül van, majd szemeit próbáltam megnézni magamnak, amikkel sérüléseimet vizsgálgatta. - Nagyon hálás vagyok önnek, amiért épp erre járt és segített rajtam. Ha nem jön, én már nem is élnék. - Rettentő volt mindebbe belegondolni, hisz még túl fiatal voltam ahhoz, hogy ne éljek. Hangomból kihallhatta az orosz akcentust, mivel nem beszéltem tökéletesen a nyelvet, a kiejtésemen még kellene javítanom. - Orvoshoz? - Nem kedveltem az orvosokat, de egyet kellett értenem a férfivel, igaza volt, mindkét dologban. - Jól van. - Beleegyeztem, s mikor láttam, hogy a férfi segít, karjaimmal a nyakába kapaszkodtam, hogy könnyebb legyen felsegítenie a földről. Csak akkor éreztem a fájdalmat, mikor próbáltam ráállni a lábamra, de az nem sikerült. - Áúú - Szisszentem fel, majd épp lábamon szökdécseltem a férfi mellett, aztán beültem a fűtött autóba, fejemet hátra döntöttem és megtámasztottam, míg ő elment a saját autójáért. Ahogy sikerült lenyugodnom, úgy gördült ki egy apró könnycsepp a szememből, ami végig folyt az arcomon. Kipillantottam az ablakon, a fehér táj varázslatosnak, mégis veszélyesnek tűnt. Vártam a férfit, hogy visszatérjen, s bár egyéb esetekben sosem bíznék idegenekben, most csak ő volt az egyetlen esélyem.
- Sietek, itt leszek hamar. Miután a lányt biztonságba helyeztem a saját autójában, és így biztos lehettem benne, hogy amíg én idehozom a sajátomat már nem tépi meg semmi ennél is jobban, elszaladtam vissza az autómért. Hideg volt így ingben, és már a mozgás sem esett jól annyira, de azért ez a pár méter még belefért. Nem volt könnyű kijönni az erdőből, a kocsi az első gázadásnál beásta magát a hóba a helyett, hogy elindult volna. Talán én voltam túl ideges, és erősebben nyomtam a pedált. De aztán kihintáztam, és még egyszer nem hagytam magam elakadni. Odaálltan a lerobban autóhoz közel és kisegítettem a sebesültet a saját autójából, megvártam, amíg bezárja, és aztán beültettem a hátsó ülésre. A nadrágján már egy elég nagy vérfolt éktelenkedett. Még jó, hogy a bérelt autókban megvannak a kötelező menetfelszerelések, így elsősegély csomag is volt a csomagtartóban. Elővettem, és egy nagy fáslival a saját ruhazsebkendőmet szorítottam a sebre, hogy csillapítsam a vérzést. - Ennyit tudok itt tenni, a továbbiakban inkább vezetek, és eljuttatom egy orvoshoz. Még egy ásványvizes palackot nyújtottam hátra neki , amikor beültem a kormány mögé. - Tessék! Legalább folyadékot pótoljon! Aztán kihajtottam a melegedőből az útra.
Dideregve fontam össze magam előtt a karjaimat, ugyan a kocsiban jó meleg volt, és kabát is volt rajtam, mégis rázott a hideg. Talán azért, mert egy jó ideig a hóban ücsörögtem, de az is lehet,hogy a félelemtől és a harapás miatt. Remegő kézzel kicsit bekapcsoltam a rádiót, amiből halk zene szólt, legalább ez kicsit nyugtatóan hatott rám. Aztán, eltelt pár perc, autó zúgására lettem figyelmes, és ahogy kipillantottam, megláttam megmentőm autóját, aki leparkolt az autóm mellett, majd kiszállt és kisegített. Az autót egy gombnyomással lezártam, aztán hagytam, hogy átsegítsen a saját autójába. Óvatosan elhelyezkedtem hátul, lábamat hosszan nyújtottam ki, és figyeltem, milyen ügyesen látja el a sérülésemet. - Már ez is sok, amit eddig tett értem. Még a nevét sem tudom, engem Svetlananak hívnak. - Mutatkoztam be a férfinek, mielőtt még elfoglalta volna helyét a volán mögött. Miután indított, letekertem a palackról a kupakot és ittam a vízből. Jól esett, de a szédülésemen nem segített, ami valószínűleg a vérveszteség miatt tört rám. Menet közben néha zötykölődött az autó, de miután kiértünk a rendes országútra, már nem volt semmi gond. Egy valami azonban furdalta a kíváncsiságomat. - Mit keresett arra felé? Én úgy tudom , hogy nincs ott a közelben semmi sem. - Érdeklődtem finoman, reméltem, nem veszi majd tolakodónak a kérdésemet.
Szerencsésen megúsztam egy újabb találkozást, és leevickéltem a hegyről. Rohadt hideg van, ha nem mozognék, már megfagytam volna. És most ugye meg kell várni a buszt ... Nem akarom előkotorni az órámat, mert lefagynak az ujjaim, mire megnézem, de cirka 15-20 perc múlva jön. Na, most ha addig csak úgy álldogálok, akkor már csak mint fagyott útjelző pózna leszek beazonosítható, és a busz elhalad majd mellettem. Szóval nekiállok a megállóban fel-le masírozni. Közben azon gondolkodom, hogy minden szabadságvágyam ellenére a kénytelen leszek felhagyni a kiruccanásokkal, mert egyszerűen túl kicsi vagyok ehhez. Ez tragikus. De nem akarok bajt hozni a fejemre, hogy ezzel aztán gondot okozzak a falkának is. Kénytelen leszek megülni a fenekemen. Igaz, ezt már az előző kiruccanás után is elhatároztam, de nem sokáig tartott. Hogy is mondják ezt? A vadon szava ... egyszerűen muszáj kijönni! Szóval fizikailag masírozom, lelkileg meg tipródom.
A vadon szava engem is épp olyan ellenállhatatlanul hív, mint minden farkast, nekem csak annyi a szerencsém, hogy nem kell elszámolnom a kiruccanásaimmal, meg úgy általában semmivel. A vadászat, a futás, a hó, a hideg, egy magamfajta társasága, és az, hogy jóllaktam, együttvéve fantasztikusan jó kedvet tudnak nekem csinálni. Kellemesen tele a gyomrom, az engem az orrom hegyétől a farkam végéig beborító vért nagyrészt a friss, tiszta hóban dörzsöltem le magamról, és még most is érzem magamon az illatát, ahogy a hóét, az erdőét is, na meg a vér ízét a számban. Pedig már fel vagyok öltözve, és a kocsimban ülve tartok hazafelé. Ráérősen, kényelmesen vezetek, most igazán nem sietek sehová. A buszmegállónál látom a fel-alá járkáló szerencsétlent, de mindaddig csak részvétlenül vigyorgok rajta, míg meg nem érzem… Ő is farkas! Mennyire kicsi a világ! Na sebaj, pokoli jó kedvemben vagyok, úgyhogy lehúzódok a megállóba, megállítom az autót, és kilököm neki az ajtót az anyósülés felőli oldalon. Halk country zene, és kellemes, hívogató meleg árad kifelé a nyitott ajtón, na meg persze a számára valószínűleg remekül érzékelhető vérszag. - Hello, öcsi! – na őt már tuti nem fogom magázni! – A városba mész, ha jól sejtem. Ugorj be! Nem kérés, sokkal inkább felszólítás. Bár eszemben sem lenne utána rohanni, ha elfutna, de ezt ő aligha tudja. A kocsiba meleg van, én is nyitott pulóverben ülök bent, a kabátom a hátsó ülésen hever. Nem lepne meg, ha félne tőlem, mert rajta kifejezetten érzem, hogy nagyon-nagyon tacskó még… De nem baj, majd rájön, hogy nem harapok... (micsoda ócska poén!) Most éppen legalábbis
Éppen valahol ott tartok, hogy 1001, 1002, 1003 mármint lépés a buszmegállóban, ami ugye van vagy 16 perc legalább de inkább több. Tehát akár jöhetne is a busz. Ehelyett egy terepjáró jön, és én már messziről érzem, hogy farkas ül benne. Számomra az illetőről csak annyi nyilvánvaló, hogy közel olyan erős, mint Castor, vagy Vincent, de nem egyik, s nem másik. Az első reakció, hogy megfagy az ereimben a vér, ami ilyen hidegben amúgy is menne, de jelenleg inkább az ijedelem az oka. Nem magamat féltem megint, hanem a miatt aggódok, hogy ha nem a miénk, akkor ugye az ellenfél sorait erősíti, és az nekünk nem jó. Csak ez után érek rá arra gondolni, hogy velem most mi lesz? Az, hogy Ariana az utamra engedett nem jelenti azt, hogy ez az idegen is ilyen jóságos lesz. De talán a busz megment, ha nem támad le azonnal. Az autó fékez mellettem a megállóban, amit nem veszek jó jelnek. Az ajtó kinyílik, és sok minden árad ki, többek között vérszag. A farkasom rögtön felkapja a fejét. A mondatok nem illenek abba a kontextusba, amit én elképzeltem a találkozásunkhoz. El akar vinni a városba? A vérszagot beazonosítom, nem farkas, hanem szarvas. És hát ... tényleg a város felé tart. Persze ennyire naiv azért nem vagyok, hogy ennyiből azt gondoljam, semmi bajom nem lehet, ha beülök. De oldalra pillantva látom, hogy a busz még fel sem tűnt. Ha ártani akar nekem, mindenképpen elkaphat, ha meg nem, akkor mért ne ülnék be? - Jó napot! Köszönöm! - szólok be, és mielőtt beülnék, leveszem a kabátomat, mert odabenn tényleg nagyon meleg van. Aztán beszállok, és a kabátot a lábaimhoz leteszem. Ezzel a kérdés eldöntetett, rábíztam magam erre az idegenre, aki feltehetőleg a másik falka tagja. Lehet, azt hiszi, én is közékük tartozom, csak olyan új vagyok, hogy még nem találkoztunk? Óvatosan kell beszélnem akkor ...
Ma nagyon türelmesnek és elégedettnek érzem magam, ami velem aztán kifejezetten ritkán fordul elő, úgyhogy nagyon rá kéne gyúrni a felbosszantásomra. A kölyök leginkább bizonytalannak, és cseppet ijedtnek tűnik, de én kivárom, míg elhatározza magát, bár ha vár még fél percet, rászólnék, hogy kihűti a kocsit, szóval csipkedje magát. Hiába pislog a kocsim mögé, busszal nem találkoztam, meg másik autóval sem, úgyhogy muszáj lesz egyedül döntenie. - Nincs mit… Megfagytál volna, mire ideér a busz. Ebben a városban semmi nincs, nem csoda, hogy a tömegközlekedés sem működik… Főleg, ha nincs tömeg, ami használja. A sofőr helyében én is a garázsban kávéznék... Most viszont kedélyesen elcsevegek, bár ettől sokkal jóindulatúbbnak tűnök, mint amilyen valójában vagyok. Megvárom, hogy becsukja az ajtót, közben egy pillanatra sem fordítom el róla a pillantásom. Az ajtó becsukódik, én pedig mélyen beszívom a levegőt, így is a lehető legtöbb információt begyűjtve róla. - Csatold be magad, mert drága a büntetés… Persze az én övem nincs bekapcsolva, csak a különbség annyi, hogy én tuti ki tudom fizetni, ha megvágnak miatta… Még lejjebb tekerem a zene hangerejét, bár még így is lehet hallani. Hogy a kabátja koszos lesz, azért nem szólok. Egyrészt a kocsi vadonatúj, szalontiszta az én oldalamon kívül mindenhol, így csak a cipőjéről olvadhat rá a hó, másrészt meg az ő dolga. - Az Alfád enged egyedül bóklászni? Elég nagy elővigyázatlanságnak tűnik, főleg ilyen feszült helyzetben… Jegyzem meg csevegő hangnemben, csak a szemem villanása jelzi, hogy egyáltalán nem azért mondtam, mert én az otthonról elcsatangolt kölykök védőszentje vagyok, és most meg akarom mosni a fejét a felelőtlensége miatt. Sokkal jobban érdekel, melyik falka vezére követ el ilyen stratégiai hibákat… Közben a motor felmordul, ahogy a gázra lépek, és a terepjáró visszakanyarodik az útra, hogy újra kényelmes tempóban utasítsa maga mögé a kilométereket.
Oldalra sandítok. Ő sem kötötte be. - A közlekedési szabályok szerint az utas büntetését is a vezető fizeti. Én már csak tudom, most tanulom, hogy legyen jogsim. - És nem emelkedik a tarifa, ha ketten nincsenek bekötve. És ha valami disznóságot akar, még talán kiugorhatok ... vagy nem. De legalább az esélyt adjam már meg magamnak! Na, igen, kétségtelen, hogy nem kéne kinn lennem. Már én is tudom. De nem azt mondta, hogy Castor, vagy hogy Vincent. Szóval nem tudja, melyik falkából való vagyok. De én tudom, hogy ő nem a miénkben ... De hogyhogy nem tudja, mik a szokások odafenn? Vagy azt akarja, hogy bevalljam, hogy kiszöktem? - Valószínűleg nem örülne, ha tudná ... de nem bírom a bezártságot. Adhatom én a rosszcsontot ... nem gond. Ő nem ezzel fogja eldönteni, hogy mit tesz velem, gondolom. Persze, lehet, hogy akkor most simán nyakon csíp, és megpróbál visszavinni a síparadicsomba. Az azért ciki lenne, de még mindig színt vallhatok, hogy nem oda való vagyok, és akkor meglátjuk mi lesz. De adjunk neki egy kis rágódnivalót még! - Egyébként találkoztam már a másik alfával, de nem bántott.
Megemelkedik a szemöldököm, ránézek, és marhára nem érdekel, hogy közben is haladunk. Figyelmeztetően felmordulok. - Vagy bekötöd, vagy kétszáznál kidoblak a kocsiból! Esetleg ha megbüntetnek, leverem rajtad… Na nehogymár még neki álljon feljebb! Az én pénzemet arra szórom, amire akarom, de itt neki szívességet teszek, úgyhogy jobban teszi, ha szépen szót fogad. Ha meg azt hiszi, hogy öv nélkül nem tudom elkapni, akkor nagyon téved. A slusszkulcson lógó távirányítóhoz nyúlok, megnyomom rajta az ajtózár gombját, mire a központi zár halk kattanással élesbe áll, bár ennyi előnyre sem lenne szükségem. Különben sem akarom bántani. - Mostmár úgyis mindegy… A megjegyzés flegma, és már egyáltalán nem rá nézek, hanem az útra… - Azt hiszem, ahhoz még nem vagy elég felnőtt, hogy ilyen könnyen bíráld felül a döntéseit. Vagy nálatok ez ilyen egyszerű? Ha még a kölykök is kedvükre tehetnek bármit, akkor itt csupa lekvárból áll a vezetés. Lehet, hogy kár volt idejönnöm? A következő információra aztán már tényleg felvonom a szemöldököm. - Komolyan? – sóhaj – Azt hittem, érdemes idejönni, de nem is történik semmi… Kezdem azt hinni, még a kettős gyilkosságot is valami unatkozó sorozatgyilkos számlájára írhatom a végén. Hát itt mindenkit háziasítottak? Még a végén összeköltöznek, és boldogan élnek, míg mindenki ki nem múlik! Kifejezetten bosszúsnak érzem magam, pedig olyan jó kedvem volt. De ha ilyen töketlenek az alfák… Mondjuk, amennyire nagyon kölyök még mellettem a srác, én sem bántanám, ha van bárki más helyette. De lehet, hogy móresre tanítanám… Még jó, hogy nem vagyok megáldva egy rakás idiótával. - És mit kerestél az erdőben?
- OK, ok. - sóhajtok, és bekötöm az övet, amikor becsukja az ajtót. Lehet, hogy sz@rban vagyok? Most már mindegy. Egyébként ha ezen az úton felgyorsul kétszázra, akkor azt ő sem éli túl, ez majdnem biztos. Bár elég nagy batár van körötte ... Csendben hallgatom, ahogy korhol, és frocliz. Szóval idejött ... nem tartozik egyik falkához sem. Na, akkor mit is csináljunk? Le kéne járatni Vincentéket. Tetessük magunkat hegyi nyikhajnak? De ha rájön, hogy hazudok? Inkább csak kis csúsztatásokat kéne eszközölni. - Nem kellene felülbírálnom, de becsavarodom odabenn. Azt éreztem, hogy ha nem megyek ki kicsit, akkor túl feszült leszek, és nem akartam a hotelben tombolni. Az nem lett volna jó. Amióta farkas lettem vonz az erdő, egyszerűen muszáj kijönnöm. És most is összefutottam egy hegyivel. elég erős volt, de ő sem bántott. Bezzeg a múltkor ... Vincent lejött a hotelbe, arcoskodott egyet, és Castor megtépte. Az ablakon át menekült ... Castor futni hagyta, mert nem szereti a könnyű győzelmeket. Na, remélem, eltaláltam a megfelelő sztorit és tárgyalást. - És te? - pillantok oldalra. - Mi járatban erre? Remélem, nem meggondolatlan pimasz kölykökre vadászol, mert ha igen, akkor nekem annyi ... - egy félmosoly. Nem félek már, ha kinyír, hát kinyír. Se könyörögni, se sírni nem fogok.
Na azért. Bosszúsan fújok egyet, mikor végre beköti az övét. Egyébként sem biztos, hogy kétszáz lett volna az a kétszáz, csak sokkal lassabb tempónál nem éri meg kivágni a mozgó autóból. Nem számít, a szükséges hatásfok megvan így is. Eszembe jut az alapmondat, amin annak idején olyan jókat szórakoztam: „Ezek a mai fiatalok!” - Azt elhiszem, hogy csábít az erdő. Mondjuk én az alfád helyében kicakkoználak ezért tanító-nevelő célzattal, de szerencsére nem az én dolgom… Szóval A hotel. Ezek szerint Castorral egy falkába tartozik. Megvan még a szórólap, nem bonyolult összerakni a helyzetet. - Szóval ezek a hegyiek rendes, szelíd fiúk… Vonom le a következtetést, amiben biztos ugyan nem vagyok, de talán reagál rá valamit. Csupa puhapöcs mindkét oldalon… remek… A történeten elnevetem magam. A kölyök akaratán kívül is elárulta a vezérét. - Szóval tényleg Castor az új banda feje! Pedig milyen gondosan kerülte az egyenes válaszokat az alfa az étteremben! - Azt mondod, könnyű győzelem, mi? Ha olyan könnyű lenne ezt a Vincentet kifektetni, akkor miért nem Castoré még mindkét falka? Az ilyen sztorikat jobb fenntartással kezelni, de a bunyóban nem kételkedem, ahogy abban sem feltétlenül, hogy Castor került ki belőle győztesen. Vagyis… Inkább nem veszített. A kérdésre megcsóválom a fejem. - Neeeem… Az embereknek sem dicsőség egy féllábú alól kirúgni a mankót. Én sem eszem kölyköket. Hallottam, hogy balhé készül, és kíváncsi vagyok. Vonom meg a vállam, és nem is hazudok.
- Lehet, hogy ki fog cakkozni. Ha megteszi, hát ... megérdemlem, tényleg. Vállat vonok. Néha az az érzésem, amúgy is túl hátszeles vagyok, vagy nem tudom, Még életemben nem ilyen jó dolgom, és nem vettek körül ennyi figyelemmel. De persze minden viszonylagos. - Nem tudom, hogy rendesek-e. Nem mondok túl sokat? Nem tudom. Amikor rájövök, hogy még a falkavezér nevét sem tudja, akkor elgondolkodom rajta. Visszanyelem azt, hogy az őrzők hívtak minket, hogy megrendszabályozzuk őket. - Vincent azt hiszem könnyű lenne Castornak. Nem tudom, mennyire erős, de azt mondják nagyon megijedt, amikor a főnök erőpróbára hívta. Amúgy meg ... nem szoktam ennyire erősen tiszteletlen lenni az idősebbekkel, de Vincent egy ... majom. Úgy veselkedik. - tör ki belőlem. - És olcsó trükkjei vannak. Például poloskát rakott a ruhámba, de bebukott vele. Megtaláltuk. Már akkor tudtam, hogy ezt teszi, amikor belerakta. Persze bennem is felmerül, hogy megjátssza magát. - Kössssz ... - pillantok rá - Tudom, egy fél pofon elég lenne tőled, és ez elég lelombozó. Húsz évig tanultam harcművészetet, és bekerülök egy olyan csapatba, ahol mindenki elfúj, mint egy tollpihét. Nem voltam soha nagyképű, de ez azért eléggé letör.
- Csak lehet? Át kell értékelnem azt is, amit eddig Castorról gondoltam, vagy legalábbis sejtettem. Mégsem olyan keménymancsú, mint hittem. Hát van ez így. - Végülis te mondtad, hogy vele azok voltak… Én is tudom, hogy nem pont ezt mondta, sokkal inkább azt, hogy nem bántották, de sebaj. Egy kis ferdítés, hátha segít nekem még egy kicsit. Ez az egy beszélgetés hasznosabb volt már most körülbelül, mint előtte bármelyik. Remélem hamar összefutok ezzel a Vincenttel. Ha tényleg megijedt Castortól, akkor nem sokáig lesz itt bulihangulat. Én viszont azért vagyok itt. - Ha így bízol Castorban, végtére is lehetsz tiszteletlen a másik alfával. Amíg van, aki megvédjen… Csak az a kérdés, nem túlzó-e ez a bizalom. Majd kiderül, én pedig már alig várom. - Szóval majomnként viselkedik, ügyetlenkedik, lebukik egy poloskával már egy kölyök előtt is. Ez elég szánalmasan hangzik, de valamiért mégis ő a legősibb vonalról származó falka alfája, nem? Na, ezt speciel tudom. Valamiért mind tudjuk, honnan származunk. Akikkel eddig találkoztam, azok legalábbis tudták. Valahol megértem az elkámpicsorodást, de nem igazán érint meg. - Húsz év a farkasok nézőpontjából nem számít sokat. Mindegy mit értél el, mennyit éltél, és mit tanultál. Majd nézz vissza száz, vagy kétszáz év múlva, és rájössz, hogy megérték a kezdeti nehézségek. Persze csak akkor, ha megéred a százat… Vigyorgok rá. - Egyébként az ilyen előélet remek alap. Jó pozícióból indulsz, bár hogy akkor a fegyelem miért nincs meg benned? Na jó, ez már a hangos töprengés része volt a dolognak. A harcművészetek, főleg a keletiek alapja a szigorú fegyelem. Ő mégis megszökött. - De még nem mondtad el, mit keresel az erdőben, mikor nem tudsz ellenállni a hívásának…
Hát, jól kiveséz, az biztos. - Nem tudom, mit fog tenni Castor, még nem adtam rá okot eddig, hogy megbüntessen. Amúgy persze kísérettel kéne kimennem, de most, az új helyen mindenki annyira elfoglalt, egyszerűen nincs pofám azt mondani, hogy csak azért hagyják abba, munkát mert nekem pesztra kell. Mellesleg nem vadászni voltam, min te. Csak az erdő kell. Mindig is szerettem a szabadban edzeni, és most annyival többet érzek belőle! A hangok, a szagok ... minden sokkal erőteljesebb ... mintha tíz erdőben lennék egyszerre ... Lelkesedem kicsit, mert ezt nem bírom visszafogni, de talán megért. - Amúgy fegyelmezett vagyok. Lehet az a baj, hogy túlságosan is. Nem rángatom a pórázt, hanem eltépem, amikor már nem bírom. Nem tudom, ezen majd lehet, elgondolkodom. Van valami tanácsod esetleg? - pillantok rá. Én hajlandó vagyok tanulni mindenkitől. - Kicsit rosszkor jött ez a költözés, mert enélkül is éppen elég nagy kavarodás volt ez az új élet. Nehezen találom a helyem. Megváltozott a testem, az életritmusom, tele vagyok felesleges, levezethetetlenül sok energiával. Egy tornaterem nem elég. Ha napi 24 órában ott vagyok, akkor sem. Nem tudom, mennyit mondhatok el neki, ha magamról beszélek, az talán jobb. Úgy nem csinálok bajt.
- Értem… Bólintok. Azért egyre kíváncsibb vagyok Castor fegyelmezési módszereire. Vajon mit tud? Az a könnyed kis puhatolózás az étteremben már felkeltette az érdeklődésemet, és biztos, hogy fogok rá alkalmat találni, hogy komolyabban is megpiszkáljam az erejét. Csak előbb helyezkedni kell… Egyébként meg bólintok néha. - Nem hiszem, hogy sokat számít, hogy vadászol, vagy csak kóborolsz. Végülis nem a préda veszélyes rád… Úgyhogy fogalmam sincs, miért enyhítő körülmény szerinte, hogy nem vadászni volt. - De ez az erdő… egyetértek, valóban káprázatos. Otthon érzem magam benne. Na jó, majdnem olyan, mint otthon. A további fejtegetésre megcsóválom a fejem. - Ez még mindig nem igazi fegyelem. Nem szakítod el, csak kihúzod a fejed a nyakörvből, és lelépsz, amíg kedved tartja. De visszamész és újra beledugod a fejed a nyakörvedbe. Ha leszakítanád a pórázt, akkor nem néznél vissza, hanem futnál, és soha többé nem hallanának rólad… Nem lenne sem felelősség, sem védelem többé Nagy különbség. Legalábbis az én véleményem szerint. Vagy megijedne a hirtelen szabadságtól, és visszaülne a kutyaház mellé, míg újra meg nem kötik. Onnantól pedig óvatosabban rángatná a láncot, nehogy újra elszakadjon. - Ha tőlem akarsz tanácsot, akkor azt javaslom, hogy tanulj a falkádtól, a legjobbaktól, nőj fel közöttük, és ha egyszer közéjük tartozol, akkor igenis követeld meg, hogy figyeljenek rád, foglalkozzanak veled, mert akkor lehetsz később önálló, aki mellé nem kell pesztra. Ha pedig elég erős vagy már, és nem érzed elég kihívásnak a falkát, akkor majd lelépsz, és a saját igényeid szerint másikat keresel, vagy éled az életedet egymagad. Tök mindegy, ki mennyit dolgozik, az újoncokkal foglalkozni kell. Az én időmben még legalábbis nagyon intenzív és állandó nevelést, felügyeletet kaptak a kölykök. Kemények is lettek mind, és nagyon sokan még most is élnek… - Ami meg a fölös energiáidat illeti, gyakorolj egy erősebb farkassal. Fuss, eddz, küzdj vele, és úgy fogsz aludni, mint a bunda, mikor ágyba kerülsz. És a konditoknak is jót tesz. Újabb vállvonás. Egy pár súlyzó kutyafüle egy vérfarkasnak, napi husszonnégyben is. Neki egészen másra van szüksége. - A hotelbe mész? Úgyis van oda egy meghívásom, ha mást nem, akkor élek vele… a kölyök gondolom nem fog örülni, hogy nem sunnyoghat be észrevétlenül, de ez engem nem izgat.
Csak bólogatok, arra, amit mond. - Nem, véglegesen valóban nem szakítom el, nem is akarom. Jó velük lenni, és lelépni árulás lenne. Én hozzájuk tartozom, és ezen nem akarok változtatni. Igen, a gyakorlás jó, csak ... - akkorát sóhajtok, hogy egy gyertyát is elfújnék talán - ... minden alkalommal azt érezni, hogy csak azért tudok bevinni egy találatot, mert éppen jókedvében megengedi, hogy azért nem fekszem ájultan a földön, mert visszafogta az erejét ... csodás dolog gyakorolni az idősebbekkel, de egyben szívszaggató is ... nekem legalábbis az ... Na, de nem nyafogok neked tovább. Köszönöm a tanácsokat! És igen, a hotelbe. A következő elágazónál kell jobbra fordulni. Alig várom, hogy hazaérjek. Eszembe nem jutott volna sunnyogni, de hát nem mondta senki, hogy nem mehetek ki. Ha meg mégis a fejemre olvassák, hát legyen. - Köszönöm, hogy hazahoztál! Így sokkal kellemesebb volt, örülök, hogy megismerhettelek. - pillantok feléje. Nem azért köszönöm, mert nem hagyott ott fagyoskodni, bár az is értékelendő, hanem a beszélgetés miatt.
Tudtam én. Ő még nagyon tacskó ahhoz, hogy a falka nélkül meglegyen. Ez még csak nem is szégyen, én sem gondoltam egy egész évszázadon át a magányos bolyongásra. És akik megtették, azok közül kevesen értek jó véget. - Árulás… - kuncogok halkan magam elé. Mennyire bájos ez a kölyök! – Persze, hogy hozzájuk tartozol. Hagyom ennyiben a dolgot. Neki csak jó, ha marad. Amit meg a gyakorlásról mond, ahhoz nem lehet túl sokat hozzáfűzni. - Hát, az első időszak túléléséhez bizony le kell nyelni minden büszkeséget, és beletörődni, hogy gyenge vagy, de közben tudnod kell, hogy erős leszel, csak ki kell várnod. Különben is addig örülj, míg a falkád tagjaival állsz szemben. Az útmutatást elengedem a fülem mellett. Már a Castorral elfogyasztott vacsora estéje óta tudom pontosan, hogyan jutok el a hotelhez. És úgy tűnik, most jött el a második menet ideje… - Nem tesz semmit, már úgyis hivatalos voltam Castorhoz. De nem igazán ismertél meg. A kocsi begördül a hotel parkolójába, majd megáll, és a motor egy utolsó morranás után elhallgat, majd a lámpák is kialszanak, a központi zár pedig egy újabb halk kattanással kinyílik. - A nevem Raymond Carver. Részemről a szerencse, Öcsi… A bemutatkozás után hátranyúlok a kabátomért, és csak ha megkaparintottam, akkor szállok ki a kocsiból.
Én bárkivel összemérem az erőmet szívesen, baráti alapon, és nem bánok pár kisebb-nagyobb pofont, vagy sérülést. De persze jelenleg a baráti alap nem valószínű falkán kívül, ezt én is tudom. Szóval Castor már meghívta? Mikor? És akkor hogyhogy nem tudta, hogy ő az alfa? Ezek a vénségek úgy tudnak kavarni! Na, sebaj. Megérkezünk a parkolóba, és én erre komolyan összpontosítok. Már amikor a közelbe érünk a sajátjaim után kutatok, és elkapom az első farkaselmét, akit megtalálok. Üzenek neki, hogy az ismeretlennek, aki közeledik, tudtommal nincsenek ártó szándékai, és Castorhoz jön meghívásra. Mire beparkolunk, már a nevét is tudom, és gyorsan hozzáfűzöm az üzenethez. - Liu vagyok. Üzentem már, hogy látogatóba jöttél. Ha minden jól megy, valaki képzettebb értesíti Castort is. Én még ennyire nem tudok jól válogatni. Felveszem a kabátomat a lábam mellől, és kiszállok én is, hogy Ray becsukhassa az ajtót. Együtt indulunk el a hotel felé, nem tágítok mellőle. Ha valaki őrszem idegesebb lenne, akkor is nyugton fog így maradni. Nem akarok valami kellemetlen incidenst. Ha Castor nem szívesen látja őt, majd azt ő tudatja, és intézkedik.
Kezdőlap
