Kellemes vasárnap délután. Napfényes, de Alaszkához méltóan hideg. A kopaszodó, már majdnem teljesen hajtalan figurát nem az időjárás érdekli. Egész nap követte vagy távolról figyelte az áldozatát. Nem először. A legutóbbi próbálkozása nem ért el túl nagy sikert. Úgy látta, semmi különös következménye nem lett. Annyit ért el talán, hogy Rocky-t elüldözte az ír nőstény mellől. Azóta nem látta őket együtt, sem az emberei nem jelentettek. Már mindet elküldte, most saját kezűleg intézkedik. Hogy a fejében milyen terv született meg, arról csak találgathatna az áldozat, ha egyáltalán láthatta volna Teremtőjét. Chatocly haladt a korral, megtanult másokat autóval követni úgy, hogy észre se vegyék. Amikor a méltóságteljes Dodge-ból kiszállt a kölyke, a kellő álruhát viselő idős hím is megtette ezt a parkoló másik végében. A pajzsa teljesen fel volt húzva, csak nála is erősebb farkas hatolhatott volna át rajta. Ezen kívül a szagát is teljesen elrejtette. Ismerte már ezt a sportközpontot, Rocky-t nem először látta itt. Korábban még egy meccsre is eljött, a kölykétől függetlenül. És pofátlanul, idetolakodva, pedig az őrzők már tudhatták, mi történt. Senki nem találta még meg. Míg Rocky a főbejárathoz ment, Chatocly az egyik oldalsó ajtón indult meg nagyon sietős léptekkel. A büfé pont úgy helyezkedett el, hogy az épületen belül bármerre is induljon a kölyke, erre rálásson. Itt állapodott meg a fickó. Egészen a szemébe húzta a fekete, pipás baseball sapkáját. Az elegáns inget minden más nélkül viselte, a kabátot a kocsiban hagyta. Egy kis plusz hajat, elég komoly parókát viselt. A válláig ért. A kölyke is visszatért a régi rőzséhez, Chatocly még régebbre nyúlt vissza. A sapka két oldalán a dús, fekete hajzat csak úgy lobogott, ahogy a pulthoz járult. Az emberek épp csak lézengtek, jöttek és mentek. A büfénél álldogálókat vette szemügyre. Először csak odapillantott és mikor a sorban már csak egy szende kis nő állt előtte, akkor hallatta a hangját. - Üdv kisasszony! Mondja, szokott itt enni a büfében? Tudja, farkaséhes vagyok, de nem szeretnék mellényúlni a szendvicsekkel. Melyiket ajánlaná? Hangja ércesen, férfiasan szólt, betöltötte az előteret, mert egyáltalán nem suttogott. A sapka alól kivillantak jegeskék szemei és egy bűbájos mosolyt eresztett meg, ha a nő hátranézett. Egyik keze a zsebében nyugodott, a másikkal a masszív, fekete pénztárcát szorongatta, látszólag tanácstalanul. Persze az egész csak színjáték volt. Direkt nem a büfést kérdezte. Ismerkedéssel akart itt maradni valahogy, amíg a francia befut. A pultra könyökölt, úgy várta a választ, töretlenül mosolyogva és egyenesen a nő szemeibe nézve. Rocky eddigre még csak épp benyitott a főbejáraton és még az előtérben járt.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Egyáltalán nem örültem annak, hogy még vasárnap is itt kell lennem. Nem szerettem ezt a helyet, bárki bármit is mondjon. Főleg, hogy olyan érzésem volt, hogy a múltkori után biztosan furákat mondtak rólam. Lehet, hogy nem vagyok olyan, mint az átlag, vagy a legtöbben, de attól még szerintem annyira különc nem is vagyok. Inkább csak nem olyan könnyű… mármint inkább nekem nem könnyű mások közelségét elviselnem, ahogyan beszélgetnem velük, de mégis hogyan lenne az? 7 éves korom óta nem is nagyon társalogtam másokkal, csak akikkel muszáj volt, mármint nagyival és nanival, illetve a külön tanárommal. Bár eleinte velük se, aztán jött a zene és szép lassan mindent megváltoztatott. Igazából még azért is hálás voltam, amiért Callummal nem futottam azóta se össze, mármint itt se. Biztosan totálisan dilisnek gondol a múltkori viselkedés miatt. Most legalább még mielőtt nagyi elküldött volna ide sikerült elcsennem a pulcsimat, vele együtt pedig a sálamat és a kesztyűmet. Így tehettem úgy, mintha csak részben kintről jöttem volna be és közben legalább valamennyire védve is vagyok a baktériumok ellen, meg az ellen is, hogy bármihez is közvetlenül hozzáérjek. Tudom-tudom, talán túl óvatos vagyok, de szerintem sose lehetnének az emberke ilyen téren túl óvatosak. Azt se értettem, hogy hirtelen nagyinak milyen halaszthatatlan dolga akadt, de nem is próbáltam megfirtatni, mielőtt pedig tovább gondolhattam volna a dolgokat, azelőtt valaki megszólalt mögöttem, én pedig ijedten rezdültem össze. Kellett is pár pillanat mire rájöttem, hogy hozzám szólt az illető. - Jó napot! – köszörültem meg a torkomat előtte picit, de igazából hangom most se volt túl erős. Talán egy nagyobb szélviharban nem is lehetett volna hallani. Kicsit ijedten pillantottam körbe a helységbe, de mivel nem voltam egyedül, így talán nem akar bántani engem ez a férfi. Az a hajkorona meg. Ohh, inkább jobb lett volna távol maradni tőle. És ennek köszönhetően tettem egy fél lépést hátra, meg még egyet, de ekkor ráléptem az előttem lévő lábára, mire sietve kértem bocsánatot és apróra húztam össze magam. – Nem tudom, talán a legjobb lenne, ha a büfést kérdezné meg. – próbáltam mellé villantani egy mosolyt is, de eléggé bátortalan lett. – Nem szoktam itt vásárolni - már csak az kellene, mindenféle rossz melegágya lehet.- és most is más kért meg rá. Sajnálom. – avattam be úgy, mint egy cincogó kisegér, miközben a kesztyűbe bújtatott ujjaimmal idegesen babráltam a pulcsim szélét. Miért pont engem kellett megtalálni? Kérdezhetett volna mást is a sorból, miért kell mindig valaki olyan közelébe sodródnom, akinek éppen beszélgetős kedve van?
Chatocly-nak mindegy volt, hogy átlag feletti vagy alatti az illető. Feltűnést akart kelteni. Hogy nő volt előtte, az pont kapóra jött. Nem volt túl előzékeny a nőkkel, csak ha haszna volt belőle. Érezte a lány viszolygását és annál érdekesebbnek találta. Ha Rocky-t ezzel ugrasztja ki a bokorból, már megérte. Valami kivételeset sikerült kifognia, hisz elég markáns ellenkezést tapasztalt. Még a szavak kimondása előtt rájött, hogy erősen, izmosan frusztrálja a jellegzetes szájú leányzót. Nézte azt a régimódi, mégis helytálló ruházatot. A hagyomány szép dolog, de Chatocly már nem nagyon őrizte. Csak lélekben. Megérezte a félelmet. A visszaköszönés csak mulattatta. Az igazán erős lények nem éltek ilyennel. Csak kértek egy kódot és beszóltak. Ez a nő szórakoztató volt, ijedt és reszkető, mint nyírfácska a tavaszi szellő fuvallatától megtámadva. - Nem szükséges félnie. Én tényleg csak egy jó szendóra vágyom. Megérezte, hogy a nő kiutat keres, a körülötte levőket pásztázza, még hátrál is. Próbát megnyugtató lenni, a hangszín tökéletesen megfelelt ennek. Elmosolyododtt, mikor a nő más lábán is megállt. - Az elfogultság lenne. Tudja, a mundér becsülete. A büfés nyilván ajánlaná a jobbnál jobb szendvicseket, amiket a személyzet talán a háta púpos közepére sem kívánna. Chatocly-nak tetszett ez a félmosoly. Bátortalan volt. Ezzel bármi tudott kezdeni. - Biztosan nagyon kedves hölgy, hogy csak így leugrik egy jó szendvicsre egy jó fej kolléga kérésére! Szeretik ugye? Én biztos kedvelném! Chatocly egy igazi, csajozós mosolyt villantott. Értett hozzá. Nem az volt a célja, amit Daphné talán sejthetett. Lement, vitt mindent, de egész más járt a fejében. A pusztítás, a nyomok eltüntetése. Érezte, hogy a nő megérzett valamit mindebből. Próbálta oldani. - Nem vagyunk sokan. Ön pedig olyan kedvesnek és szimpatikusnak látszik. Itt dolgozik? Rocky eközben belépett az ajtón és elég hamar kiszúrta a beszélgető párost. Nem volt kérdés, hogy feléjük indul. Nem feltűnően, egészen diszkréten, mindenfelé, de semmiképp sem Daphné felé vetette a tekintetét. Érezte, hogy itt valami nagynak kell történnie. Nem lehetett akármilyen helyzet, amiben az ő gyilkos, kegyetlen történelmi teremtője megjelent.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Csak tudnám, hogy miért vonzom az embereket, hiszen a különcök általában taszítják őket; nevetgélésen és csúfolódáson kívül elméletileg nem bánnak másképpen a bogarasakkal. Igaz, nem vagyok se szemüveges, se aktakukac. Én inkább másképpen vagyok fura, amit talán sose fog senki se megérteni, vagyis egy részét, hiszen a hipochondria eléggé ismert dolog, de a többi és a miértekre nem hiszem, hogy valaha bárki is választ kapna. Ahhoz túlzottan mélyre kellene ásni, viszont azt meg nem hagynám senkinek se. Nem bízok senkiben se, és a lehető legtávolabb akarok lenni az emberektől, még ha a munkám miatt ez nem éppen teljesen teljesíthető, de tőle… Tőle, szeretnék minél távolabb lenni, nem éppen bizalomgerjesztő a látványa és ezernyi veszély fut át a fejemen, miközben őt nézem. Ez a tény pedig nem sokat segít az egész helyzeten. - Mindenki ezt mondja magáról, aztán mégis milyenné vált a világ. – feleltem nem túl hangosan, hiszen nem csak tőle féltem, hanem attól is, amit hordozhatott magában. A haja… van olyan, akinek remek élőhely lenne, ott van még az is, hogy akár különféle vírusok is élhetnek benne, amikkel éppen most fertőz meg másokat. Könnyedén rázott ki a hideg ennek a gondolatnak köszönhetően. - Akkor akár az én véleményem is az lehetne, mert lehet csak az egyiket szeretem és a többinek esélyt se adtam. – próbáltam határozottnak tűnni, de egy kisegér igazán sose lehet az. Talán jobban jártam volna, ha mondok egy szendvicset és akkor békén hagy. Miért nem hazudtam valamit? Valószínűleg azért, mert igazán hazudni se tudok, az én hazugságművészetem kimerül annyiban, hogy hallgatok inkább, mintsem bármit is mondjak. - Nem kollégakedvéért vagyok itt és nem hiszem, hogy kedvelnének. – rántottam meg a vállaimat, hiszen a múltkori műsor után szerintem nincs olyan, aki kedvelni akarna vagy barátkozni velem. Másrészt meg igazából én nem akarok senkivel se ismerkedni. Jobb távol lenni mindenkitől. Nekem otthon tökéletes volt, míg itt nem az. Idegesen gyűrögettem továbbra is a pulcsim ujját vagy éppen simítottam végig az arcomon. Amikor viszont az idegen elmosolyodik, akkor ismét megpróbálnék pár lépést hátrálni, de így megint ismét neki megyek valakinek, valaminek, mire ijedten rezdülök össze és sietve pillantok körbe. Majd teszek pár lépést odébb, mintha csak most villantott volna maga az ördög egy mosolyt. Nem tetszett ez a férfi, se a viselkedése, de igazából melyik ember közelsége nem zavar? Egyszerűen csak nagymamám és nagynénémet bírom elviselni, meg ott van a tanárom és ennyi. Eléggé kicsike ez a kör. - Igen, itt. – feleltem kisebb habozás után, majd idegesen elkezdtem babrálni a kezemben lévő pénztárcával is. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy inkább ne szólítson le legközelebb, mert ne és kész, de ehhez túlzottan is nyuszi volt. Lehet, hogy illet volna visszakérdezni is, de valahogy nem ment, vagyis nem egyből. – Gondolom Ön nem. – csak ennyit motyogtam az orrom alatt, hiszen még sose láttam és nem tűnt edzőnek, játékosnak meg pláne nem, de én is tévedhetek.
Chatocly egyre jobban élvezte a helyzetet, de ezt egy kedves mosoly mögé rejtette. A markáns fogazata is elővillant, mintha igazán aranyosnak találná a nőt, úgy nézegette. - Nem olyan veszélyes ám, mint a hírekben. Szeretik a legrosszabbat az emberek elé tolni. Na de hagyjuk is ezt, nem filozofálni jöttem és gondolom, maga sem. Megérezte a nő félelmét és nem akart mindent elrontani azzal, hogy úgy játszik vele, ahogy csak szeretne. Most már az udvariasságé volt a főszerep. Még inkább, mint előtte. - Á, maga biztosan nem olyan. Én tudom, hogy igazán rendes nő. Megérzem az ilyesmit, higyje el! Imponált neki a törekvés, amivel a nő próbálta kihúzni magát és egyenes gerinccel válaszolni. Nagyon is tetszett neki ez a kis teremtés, az is megfordult a fejében, hogy talán máskor is meglátogatja. - Ezutóbbit nehéz elhinnem. Ha mégis elhiszem, akkor azt kell mondanom, sok rossz ember él errefelé. Mert nem látják, milyen kis cuki ez a lány, sugallta az idős farkas. Ennyire nyíltan persze nem mondta ki. Az most nem az ő stílusa volt, nem passzolt ahhoz, amit épp játszott. Nem tolakodott, nem kérdezte, kinek lesz, amit a büfében vásárol a rezgősszemű kisnyuszi. A zavart mozdulatok láttán elnézett inkább másfelé, hogy a nőnek legyen egy nyugodt pillanata is. Az a másfelé az az irány volt, amerről Chatocly kölyke közeledett. Akkor nézett vissza, amikor félelmében a nő nekikoccant valakinek. A mosoly eltűnt és kissé aggódó tekintet váltotta fel. Sok mindent megtudott már, eleget ahhoz, hogy majd még többet akarjon. - Remélem, kedveli a munkáját! Úgy a jó, ha a hivatás csak feljebb emeli az embert, nem temeti maga alá. Egy bátorító mosollyal élt, de ez most már főleg Rocky érkezésének szólt. - Nem, valóban nem. Befektetésekkel foglalkozom. Most is épp abba invesztált jelentős energiát, hogy bosszantsa és összezavarja a kölykét. Hirtelen a telefonjához kapott, a zsebét paskolta meg és ahogy elővette, bámulva, a vaskos ujjakkal lapozgatva a menüpontok erdejét, csak a periférián érzékelte a másik hímet. - Nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynom, de most elszólít a kötelesség. Szép napot, kisasszony! Remélem, találkozunk még! Egy pillanatra Rocky-ra nézett a távozáskor, majd sietős léptekkel indult el arra, amerről a másik hím érkezett. Épp hogy elkerülte egymást a két váll. - Üdv, hölgyem! Minden rendben van? Mintha egy kicsit furcsa dolgok történtek volna az előbb. Szüksége van segítségre? - kérdezte Rocky őszinte érdeklődést mutatva, ahogy elérte a sort, amibe Chatocly után senki nem állt be Pont Daphné után következett. A pultos már dobolt a falapon az ujjaival és csücsörítő szájjal unta a vevők hosszas társalgását. Rá se hederített Rocky teremtőjére, aki már valahogy felszívódott, eltűnt az emberek között. A kölyke tudta, hogy ehhez remekül ért az öreg bajkeverő. Nem sok esélyük volt megtalálni, még akkor sem, ha azonnal szól mondjuk Carternek.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Már éppen kikotyogtam volna olyat, amit nem akartam, amikor is inkább azt mondta, hogy ne filozofáljunk ezen, így sietve csuktam be a számat és így jobb is volt. Nem ismertem őt, de azt is tudtam, hogy a hírekben látott rémségek nem csak ott léteznek. Én együtt éltem évekig az egyikkel, akinek a tette megpecsételte az életemet és nem kizárt, hogy a személyiségemet is. Elég nagy eséllyel annak az estének a hatására lettem ennyire fura. Férfi szavai könnyedén leptek meg és hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Egyszerre volt ijesztő, hogy ő tudja, másrészt meg azért jól esett, hogy így gondolja. Nem sokszor hallottam ilyet, igazából semmi ilyet nem hallottam még idegentől. Ennek köszönhetően pedig egy halovány mosoly kúszott az ajkaimra. - Köszönöm, meglepő ilyet hallani egy idegentől. – feleltem végül alig hallhatóan. Nem mintha eddig túl nagy hangerővel beszéltem volna, így annyira már szerintem meg se leptem őt ezzel a dologgal. - Rossz ember? – pislogtam párat meglepetten és zavaromban ismét a pulcsim ujját babráltam. – Nem hiszem, hogy azok lennének. Inkább talán csak én nem illek bele a sorba. – egyáltalán nem gondoltam azt, hogy mindenhol csak rossz emberek lennének. Igaz, akadnak, hiszen az a srác is csak úgy a fenekemre csapott múltkor. Még a hideg is kiráz ennek a gondolatától. Nem könnyű velem beszélgetni, a közelemben pedig még inkább nem, hiszen távolságtartás és a mimóza lelkület legtöbbek számára bosszantó, vagy csak szimplán nem tudnak vele mit kezdeni, ahogyan én pedig az átlaggal nem tudok. Kilógok a sorból, mint a fehér holló tenné. Hálás voltam azért, hogy elpillantott máshova is, de ennek ellenére is megtörténik egy másik koccanás is, amit sietve próbálok koordinálni. Mintha egy pillanatra aggódást véltem volna felfedezni az illető íriszeiben, de inkább elhessegettem, mert miért is aggódna bárki egy olyanért, amilyen én vagyok? Pláne, hogy nem is ismer. - Igazán magam sem tudom. Talán majd idővel szeretni fogom, most még eléggé kezdő vagyok… - úgy mindenben. De ezt már nem mondtam ki hangosan. Így is meglepő volt már az is, hogy ennyit beszélek. Nem volt szokásom. Inkább menekültem mindenki elől és most is legszívesebben azt tettem volna. - Szereti? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen lehet tolakodásnak fogja venni. Zavaromban pedig inkább a helységet kezdtem el pásztázni, mintha csak az után kutatnék, hogy mégis miként szökhetnék meg innen. Majd füllentek nagyinak, hogy nem volt szendvics. - Ohh, csak nyugodtan. Kötelesség mindenek előtt és talán fogunk még. – feleltem alig hallhatóan az utolsó párszót, amikor viszont elsétált, akkor már éppen megkönnyebbülnék, hogy végre ismét magamra maradtam és eltűnhetek szürke kis egérként, de sok levegőt nem kapok, mert hamarosan ismét megjelenik valaki. Riadtan rezdültem össze, hiszen nem éppen volt könnyű már korábban se erőt venni magamon. - Igen, miért ne lenne? – szólaltam meg még halkabban, mint előtte. Próbáltam a szívverésemet is visszazökkenteni a normálisállapotába, de nem igazán ment. Tettem egy lépést hátra felé, mert nem értettem, hogy mivel vonzom az idegenek ennyire. Mintha csak a homlokomra lenne írva, hogy „Gyere és beszélgess velem!” Ha bármi is lenne odaírva, akkor tuti ennek az ellenkezője lenne. - Furcsaságok? Mire gondol pontosan? – kérdeztem meg aggódva, miközben még mindig nem igazán sikerült magamhoz térni. – Nyugodtan menjen, ha szeretne valamit! – feleltem végül sietve, amikor megláttam a türelmetlen pillantását a pultosnak. Mire én kérek és elvesze, meg kifizetem. Nos az se lesz két perc, amilyen kis szerencsétlenül tenném…
Chatocly elégedetten távozott, mert elérte, hogy megzavart egy félénk nőt és még később is előhúzhatta, mint nyuszit a cilinderből. Ebből pedig semmit nem árult el. Az udvariasságával és a nyíltságával ijesztett csak és zsebre vágta a mosoly mögött rejlő kettős érzéseket, amik Daphné-ből jöttek. Igazi áldozatnak nézte őt, akivel bármit meg lehetett volna tenni. Ha épp arra készült volna. - Igen! El se hinné, hogy nem csak jövedelmező, hanem nagyon is izgalmas terület! Másféle befektetésekről beszélt, nem tőzsdéről és értékpapírokról. Ő főleg az emberekkel spekulált. A távozáskor még megérezte, hogy a nő mellkasáról most ugrott le a nagy szikla. -------------------------------- Érzem én, hogy itt semmi nincs rendben. Aki így megijed a köszönéstől, azzal van valami gáz. Ha pedig hozzáteszem, hogy épp most beszélgetett a Teremtőmmel, az nem a legjobb. Persze életben van és nem is vált halálra, szóval nem veszett még el minden. Kérdően nézek a nőre. Amikor próbál higgadt maradni, csak belenyugvóan mosolygok. Persze. - Igazából csak az illetőre, aki az előbb ment el innen. Nagyon hasonlít valakire, akit ismertem... Felmentem a nőt, nem vele van a baj. A részleteket pedig hagyjuk! Két tenyeremet emelem magam elé tiltakozásul és a szemöldököm is felcsúszik. - Dehogyis! Ön volt itt előbb és én már nem szeretném tovább feltartani! Csak nyugodtan. Addig én előszedem a telefonomat és babrálni kezdek vele. Vigye el a kánya, hogy mennyire hasonlítunk Chatocly-val! Ő is pont ezt tette az előbb. Most biztos jó tanítványnak nevezne, annyi gúnyt beleöntve ebbe a mondatba, hogy csontig lemarná a húsomat. Röppen egy sms háromfelé, amíg a nő remélhetőleg rendel valamit. Nem baj, ha sokáig tart, legalább van időm pötyögni. Utána felnézek és aggódóan pillantok rá. - Merre megy? Nem bánja, ha elkísérem egy darabon? Gyorsan veszek addig egy mogyorós csokit. Nem vacakolok, hamar megvan. Lefogadom, hogy Chatocly beígért egy újbóli találkozást. Ami talán nem lesz olyan enyhe, mint a mostani. A Teremtőm ezzel szokott szórakozni. Elültet valamit, kivárja a lappangási időt. Aztán vagy lecsap vagy nem, de addig a szerencsétlen flótás, akit megtalált, tűkön ülhet, hogy mi is lesz. - Ön itt dolgozik? Én épp egy barátomhoz ugrottam volna be, de úgy néz ki, el kell napolnunk a talit - élek egy kis magyarázattal, hogy miért is távozom.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem kellene megijedni ennyire, ha megszólítják az embert, de valahogy nem sikerült véka alárejtenem azt, hogy miként is hozta rám a frászt. Ahogyan pedig végig mértem őt; egyszerre tűnt barátságosnak az újabb ismeretlen, ugyanakkor ijesztőnek is. Bár lehet tényleg velem van a baj és még a legjámborabb teremtést is veszedelmesnek és ijesztőnek titulálnám. Szavaira biztosan nagyon értelmesen bámulhattam rá, mert még inkább összezavart, ha ő volt ismerős, akkor miért nem utána ment? Bár az is tény, hogy eléggé hamar kámforrá vált az előző „beszélgetető partnerem”. - Bocsánat, de ha ő volt ismerős, akkor miért nem utána ment? – pillantottam rá kérdőn és még kicsit a torkomat is megköszörültem, mintha attól tartanék, hogy esetleg a fejem bánhatja a kérdésemet, vagy még inkább esetleg furábbnak fog nézni. Csak nem tettem fel a világ leghülyébb kérdését, de ki tudja. Eléggé kijöttem abból, hogy miként is kell másokkal beszélgetni. - Egyáltalán nem tart fel, csak kérjen nyugodtan… - próbálnék a cincogó hangomon erősnek és meggyőzőnek mutatkozni, de elég hamar kudarcba is fulladt. Pár pillanat erejéig haboztam, de végül kikértem a szendvicset és a csokit is. Gondoltam egy kis nassolást én is megérdemlek. De alig, hogy fizettem kisebb bénázások közepette, hogy minél kevésbé kelljen bármihez is hozzáérnem meg lett a következménye is. Amikor az aprót elraktam volna, akkor sikeresen megbillent a tárcám és ami lehetett az ki is borult belőle. – Neee… - csak ennyi hagyta el az ajkaimat zuhanás közben, hogy utána a földön kössön ki. Már csak ez hiányzott. Tuti, hogy valaki elátkozta ezt a napot, hogy semmi se megy simán. Még szerencse, hogy nem hiszek ilyenekben. - Öhm… - kaptam fel sietve a fejemet, ahogyan a földön heverő cuccaimat vizslattam kétségbeesetten. – Az irodák felé mennék, de még azt hiszem egy darabig el leszek itt… - utaltam itt a kiborult dolgokra, hiszen a másodpercek múltak, de én még mindig nem bírtam rávenni magam, hogy felkapkodjam a cuccaimat. Ki tudja, hogy mennyi baci került rájuk. - Igen, valami olyasmi. Ohh, barátjához? Szabad megtudni, hogy ki ő? – kérdeztem meg nem túl tolakodva, miközben közelebb léptem legalább a pénztárcámhoz és éppen azt számolgattam fejben, hogy mennyi veszély is fog rám leselkedni, ha én most hozzáérek. Csak én lehetek ennyire ügyetlen, de tényleg és akkor még az apró pénzről és az iratokról nem is volt szó...
A megjelenésemmel nem igazán oszlattam el a korábbi aggodalmat. Egy nő, akit két férfi is megszólít sorban állás közben. Bizonyos típusok a csúcson lennének ettől, ez a lány inkább zavarba jött. Nem fogom megemlíteni, hogy a szemei nem tükröznek olyan intelligenciát, amit egyébként tulajdonítanék neki. - Mert csak nagyon hasonlít. Ismeri azt az érzést, amikor megszólít valakit és kiderül, hogy nem ő az? Ez most úgy hangzik, mint egy beszari alak vallomása. Terelem a dolgot. Chatocly volt az, efelől nincs kétségem és úgy adom elő, hogy még egy vérfarkas se jönne rá a hazugságra. Szimpatikus a nő. A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve és ő most épp azon jár. Szeretném, ha a Teremtőmnek nem szerezne örömet a célbaéréssel. Jó lenne megállni félúton. Győzködhet és ellenkezhet, csak végtelenül nyugodt mosollyal és kitárt tenyérrel engedem oda, ahol eleve helye van. Nem fogok én idetolakodni. A Teremtőmet már sehol se látom, de itt az idő üzenni. Amíg a nő csendben kikéri, amit szeretne, én küzdök a nyomógombokkal. Lassan küldöm egyik üzenetemet a másik után, minden fontos személynek. Nem tűnik fel, miért történik az, ami végül váratlanul bekövetkezik. Lennék én lovag, de az egyik sms-re azonnal érkezik is válasz és vissza kell írnom rá. - Bocsánat, mindjárt segítek... Jacksonnak üzenek még és utána én is leguggolok, hogy együtt vadásszunk az elgurult érmékre. Az sms-ezés még mindig körülményes nekem. Szoktam használni, gyors, szeretem is, de valahogy nem áll rá a kezem. Egyszer-kétszer lepillantok a nőre, hogy keresi a fémdarabokat. Hidegen nézem. Nagyon aranyos, nem szeretne szégyenben maradni. Nehéz lenne a helyzet, ha ezzel foglalkoznék is. - Carter edző. Ismeri esetleg? Hírességnek számít, biztos hallott róla, ha személyesen nincsenek is valami közeli viszonyban. Na! Végre elment az újabb üzenet és lehajolhatok segíteni. Pont a nő címét tartalmazó irat kerül a kezembe. Rá nézek és úgy adom át neki. Két ötcentessel együtt, amik itt a lábam mellett végeztek a gurulással. - Minden rendben egyébként? Kicsit idegesnek tűnik. Elárulom, hogy akire hasonlít ez a baseball sapkás, az tartozik nekem és nem egy túl kedves ember. Nem ember. Nem kedves. Csak ha valamit el kell érni. És tényleg tartozik nekem. Ez a nő el se tudná képzelni, mennyivel. Hopp, még egy tízcentes! Amin félig rajta álltam a cipőmmel.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Amikor meghallom a kérdést, akkor habozok rövid ideig, de végül bólintok egyet, mintha ismerném ezt az érzést, de valójában nem. Talán még kicsiként csináltam olyat, hogy olyanhoz szaladtam oda, akihez nem kellett volna, de 7 éves koromtól kezdve ez eléggé kizárt dolog lett annak az életmódnak köszönhetően, amit folytattam. A belegyezős bólintás pedig jó ötletnek tűnt, hiszen így legalább kisebb az esélye annak, hogy rájön arra bárki is, hogy füllentettem. Amikor viszont előreenged, hogy nyugodtan kikérjem azt, amiért jöttem, akkor csak lemondóan sóhajtok és reménykedni tudok, hogy a telefonja lefoglalja annyira, hogy ne nézze a végig a bénázásomat, amivel szerintem még inkább elvettem az árus életkedvét is. Sietve ejtem a táskámba a szendvicset és a csokoládét is, majd pedig jönne a pénztárca, de mielőtt még azt is a helyére varázsolhatnám, azelőtt úgy dönt, hogy inkább vándorútra megy. - Ohh, csak nyugodtan. Ez meg vár… - felelem zavaromban, amikor megszólal és idegességembe barnás fürtjeimbe is túrok, hiszen tényleg meg fognak várni. Ha rajtam múlik, akkor még hosszú percekig minden kiterítve fog feküdni a földön. Ezernyi ijesztő gondolat fut végig a fejemen, miközben egy helyben toporgok és próbálom rávenni magam, hogy felvegyem a pénzt és a kihullott iratokat is. Végül nagy nehezen leguggolok és igyekszek a lehető legkevésbé hozzáérni a fémdarabokhoz és sietve visszaejteni a tárcámba, vagy éppen a táskámba. Az se érdekel már, ha ott kelnek életre, mert ezek után tuti kell fertőtlenítő kúra. Miért kell ennyire szerencsétlennek lennem? De persze ezzel még nem érthet véget a mai nap se, mert amikor meghallom azt a nevet, akkor ijedten rezdülök össze és egy kisebb grimasz is kiül az arcomra. Tagadni se tudnám, hogy ismerem és feleennyire se volt kedves a találkozás vele, mint ezzel a férfival, vagy az előzővel. - Igen, volt már hozzá balszerencsém. – csúszik ki az ajkaim között, majd hirtelen kapcsolok, hogy mit is mondtam. – mármint szerencsém. – próbálom menteni a menthetetlen, de tényleg balszerencse volt az a találkozás is. Amikor viszont az iratot és az aprópénzt nyújtja felém, akkor csak széttárom a tárcámat, hogy ejtse be oda. Hozzájuk nem fogom érni. Már csak az kellene. Megszeppenek az újabb észrevételein és zavaromban hátra is pillantok, amikor az ajtó hangosan becsapódik mögöttem. - Idegesnek? Talán egy picit. Tudja, ez az egész fura számomra, mármint nem túlzottan szoktam másokkal beszélgetni. Én inkább elveszem a tömegben, szürke kis egér volnék. – közben lesütöm kicsit a szemeimet is, hiszen ha eddig nem talált csodabogárnak, akkor most már tuti annak fog. – Aki egyszer rosszat tett nem biztos, hogy ismét az fog tenni. – vagy mégis, de ezt inkább megtartottam magamnak. Apám megölte anyut és utána azt mondta, hogy csak azt bánja, hogy velem nem tette ugyanazt… és hamarosan talán szabad lesz... Igen, azt hiszem mégis léteznek igazán gonosz személyek is. – Egyébként Daphné vagyok, viszont ha nem gond akkor én nem… - utaltam a kézfogásra, az meg nem tűnt fel, hogy korábban esetleg kicsit jobban megnézte a kelleténél az egyik okmányomat. Valahogy még a gondolatától is megszédültem és rosszul lettem. Meg már ez is haladás volt, hogy elárultam a nevemet neki. Nem kell rohanni, lehet ezt apró lépésekben is tenni.
Nem érzem őszintének a csendes beleegyezést. Van tippem, miért nem igaz, de megtartom magamnak. Amikor rendel, én kínlódom a billentyűkkel, a pultosnak végre van valami tennivalója, a kis áldozat pedig megkapja, amiért jött. Fél füllel hallgatom, mit is kért. Gyorsat. Gyorsan és megvan a böjtje, borul minden. Nem mosolyodom el, pedig elragadó, ahogy szerencsétlenkedik odalent. Hogy lehet ennyire félni? Mit mondhatott neki a teremtőm? Esetleg semmi rosszat, csak meglátta benne, amit én is. Simán lehet. Illene hozzá. Szép szavakkal hozza rá a frászt. Ezeket az óvatos mozdulatokat nem tudom hová tenni. Mint egy plázacica, akinek mindentől letörik a körme. De ez a nő határozottan nem olyan típus. Egyre érdekesebb! - Értem. Remélem, már nem kíséri a balszerencse. Eddig csak azt láttam a nőn. Betalálja Chatocly, kiborul mindene és Jackson se a rendesebbik stílusával kapta el, úgy hallom. Nem én fogom megvédeni az őrzőt. Esetleg megkérdezem, mit követett el. Lassan végzünk és dobom is a talált tárgyakat oda, ahova a nő kéri. Rámosolygok, hogy kapjon egy kis életet. Becsukódott egy ajtó. Ettől félni kell. Nem semmi a csaj... - Nem is szeret beszélgetni? Mert van, akihez nem szólnak és van, aki nem mer másokhoz szólni. Szerintem ő a második kategóriába sorolható. - Ez aranyos - állapítom meg egy újabb mosollyal. Szegény baromi szerencsés, hogy ha eddig még senki nem csapott le rá. Egy pszichopata füleinek ez felhívás keringőre. Kezdek aggódni, hogy Chatocly nem felejti el őt. - Ebben igaza van. Ha magával kedves volt... Széttárom a kezeimet. A múltkori után nem várok mást a Teremtőmtől, mint színjátékot. Ennek a nőnek viszont el kéne magyarázni, hogy lehetne óvatosabb. De attól is csak megijedne. Egy ember a sok közül, mint azok, akiket már láttam megszületni, felnőni és meghalni, de nem akarom, hogy játékszerré váljon. Chatocly azt nem érdemli meg. - Örvendek! Én Stephen vagyok. Sejtem, mi a félelem egyik legerősebb kiváltója. - Beteg vagy csak nem szeretne az lenni? - kérdezem, pedig már tudom a választ. Az érmék ujjheggyel való válogatása, az elzárkózás. De még milyen beteg! Lehet, hogy én is elszórakoznék kicsit, ha nem ez lenne a helyzet. - Pillanat! Megjöttek a válaszok. Ezekre már nem írok. Isten ments, hogy Carter is bajba kerüljön. Túl fiatal ahhoz, hogy legyen esélye. Ésszel kell megoldani, ötletekkel és időre van szükség. Be fogok ugrani, persze, de a nőt már nem fárasztom azzal, hogy mellette vagyok és telefonálok. Sóhajtok egyet és rövid kacajjal megrázom a fejemet. - Zűrös egy nap! A magáé milyen volt? A szürke kisegérnek biztos szürke napja volt. Az egy fix pont lehet az életében. Nem rossz egyébként, igazán árnyas felfogás. Nem kell kiemelkedni. Csak be kell olvadni, ahogy Chatocly is tette. De egy embertől ez más. - Mivel foglalkozik itt? Én a Holiday Innben dolgozom, mint tanácsadó.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Reménykedtem abban, hogy nem tűnt fel neki a nyelvbotlásom, de sajnos igen, így amikor megszólalt, akkor csak lesütöttem a szemeimet. - Egy helyen dolgozunk, így nehéz lenne elkerülni, nemde? – kérdeztem vissza óvatosan, hiszen azóta is volt már hozzá szerencsém és akkor se találtam túlzottan jókedvében az említett személyt. Az se kizárt, hogy én hozom ki belőle azt a barátságtalan énjét. Ki tudja, hiszen nem könnyű velem. Pedig igyekszem, vagyis csak egy hangyányit, de már az is több, mint a legelső napokban, amikor legszívesebben egyből hazamentem volna, csak itt ne kelljen lennem. Mosolyát félszegen viszonozom, vagyis igyekszem őszintén mosolyogni, ahogyan egykoron tettem gyerekként, de azért attól még messze van, de már jobb egy fokkal, mint eddig bármikor mostanában mosolyt villantottam. - Nem erről van szó, ez ennél kicsit bonyolultabb és nem akarnám untatni ezzel. – feleltem óvatosan, mert tényleg nem állt szándékomban az álommanókat előcsalogatni most. Meg szerintem már ennyi perc elteltével is eléggé bogarasnak néz. Zavaromban pedig a hajammal babráltam picit. Amikor viszont azt említi, hogy aranyos, akkor csak megszeppenve bólintok egyet, hiszen fogalmam sincsen arról, hogy mit is kellene mondanom. Ugyan már fiúkkal 7 éves korom óta nem is beszéltem szinte, itt meg mondhatni csak azokba botlom. Még egy nővel is nehezen beszélgetnék, de egy férfival? Az még nehezebb dolog számomra, hiszen ha olyat mondok akkor félre is érthetik. Lehet, hogy túl sok minden miatt aggódok, de nem tehetek róla. Egyszer eltört valami mélyen legbelül, azóta meg ilyen fura lettem. - Jelenleg igen, de azért észben tartom amit mondott, ha esetleg újra látnám. – néha a legkedvesebb mosoly, szavak mögött lakik a legnagyobb ördög. Jól tudom, hiszen egykoron imádtam az apámat, aztán pedig minden megváltozott azon az estén. Eme gondolatra pedig kicsit nagyobbat nyelek, mint illene, mert csöppet se vagyok nyugodt, hogy esetleg pár hónapon belül újra szabad lehet… Nem szabad erre gondolni, mert félő, hogy teljesen pánikba esem és esetleg ismét elájulok… Nem ez lenne az első eset, a sok vér és az egész miatt, amit 7 éves koromban láttam. Mély levegőt veszek és lassan fújom ki, hogy megnyugodjak. A bemutatkozás pedig remek elterelő hadműveletnek tűnik. - Örvendek a találkozásnak! – mosolyodom el barátságosan, de azt nem sokkal később a döbbenet váltja fel. Ennyire látszana? Nem, hiszen másoknak nem tűnt fel, talán csak jó megfigyelő. - Nem vagyok beteg, legalábbis nem tudok róla, így nem kell aggódnia. – vakargattam meg kicsit a buksimat zavaromban. – Ennyire látszik? – kérdeztem meg óvatosan a lehető leghülyébb kérdést, de a válaszomból sejthette, hogy inkább az utóbbi volt rám igaz. Nem akarok az lenni, félek tőlük és igazából mindenhol látom a veszélyt ilyen téren… Csak bólintok, hogy felőlem nyugodtan, türelmesen megvárom, amíg elintézi, amit kell, pedig akár meg is szökhetnék. Mert úgy neki és nekem is egyszerűbb lenne, viszont egészen kellemes társaság is. Fura, mostanában egyáltalán nem éreztem ilyet. - Gondolom, fontos ember lehet. – utaltam arra, hogy amióta találkoztunk azóta mennyiszer használta a telefonját. – Ma se volt annyira nyugis, mint reméltem, hogy lehet. – mosolyodtam el bátortalanul, mert sok mindenre értettem rá. A váratlan beszélgetőpartnerekre, arra, hogy ma is be kellett jönnöm, mert nagyi valamit akart itt. Inkább lettem volna ma a biztonságot jelentő négy fal között, vagyis a szobámban. - Biztosan izgalmas lehet és sok emberrel találkozhat. – ha pedig mehettünk, akkor lassan elindultam az irodák irányába. – Asszisztens vagyok, így mondhatni mindenes is. – nem olyan izgalmas, vagyis részben az, de számomra inkább volt még mindig rémálom, mint remek munkalehetőség.
- A balszerencsét talán nem. Carternek ennyire rossz napjai lennének? Aggódjak? - kérdezem egy nevetéssel, mivel én is épp hozzá jönnék. Daphné érdekes jelenség, kellemes társaság és ami a lényeg, Chatocly látókörébe került. Lehet, hogy csak rontok a helyzeten, ha tovább társalgok vele. Nekem is jobb, ha többet tudok. - Egyáltalán nem untat - mosolygok rá kedvesen. Valószínűbb, hogy szeretne többet mondani, csak fél, hogy hülyének nézem. Kiszaladt a száján az a félmondat, mert kikívánkozott. Félelemben nem lehet teljes életet élni. Látom, hogy ezzel próbálkozik és meg is van az eredménye. Még egy finom bók is megzavarja. Kíváncsi vagyok, mi történhetett vele, mi tette ilyenné. - Remélem, azért nem mindenkivel rosszak a tapasztalatai. Itt él a városban vagy csak a munkába szokott felutazni? Sokan ingáznak. A nő nagyon furán viselkedik. Remélem, nem lesz pánikrohama. Nem kell, hogy Chatocly mája hízzon. Mert természetesen én szívnám meg, nekem kéne vele bajlódni és engem kérdeznének, mivel húztam fel szegény lányt. Egy pillanatra mintha megenyhülne, aztán megint visszaesik. Ez legalább konkrét. Ciki neki bevallani, hogy beteg. Kérdeztem, de érzem a választ. - Akkor jó. A túl sok aggódás árt az egészségnek. Legyintek, nem erősítem meg, hogy látszik. Fejlett szaglás nélkül nem biztos, hogy észre lehet venni. Úgy csak egy kis fura csajszi lenne, akit nem értenek. Egy igazi szürke kisegér. De nem hiszem el, hogy tényleg az akar lenni. Amíg sms-ezek, addig legalább nyugi van. - Igen! Szerencsére. Néha azt mondom, a fenébe is, de igazából jó, hogy az vagyok. Túl sokat mond ezzel a kérdéssel. Nem sértődöm meg, nem szokásom. Elrakom a telefont. Ennyi, nincs több babrálás. - Határozottan az! Sokszor nagyon üzleti, ilyenkor a gép előtt vagy papírok fölött ülök, máskor egész nap megyek. Változatos. Ahogy hallom, az ő munkája se egyhangú. - És szereti? Esetleg maga is sportol amúgy vagy régen sportolt? Én golfozni szeretek, lassan megint szezonja van. Régebben a francia bokszot műveltem, de már csak ritkán megyek le edzésre. Haladunk közben az irodák felé. Ennek örülök, nem csak azért, mert eleve erre akartam jönni. A nő itt viszonylag biztonságban lesz. Azt hiszem, a legjobb, ha ma sokat megtudok róla, aztán békén hagyom. Nem kellenek ilyen ártalmatlan célpontok. Pedig szívesen találkoznék még vele. Körbenézek a folyosókon, az ajtókon, a virágállványokon, meg a híres sportolók kirakott képein. - Ez egy labirintus! Nem tévedt el, mikor először járt itt? Párszor már én is voltam az épületben és Carter segítsége kellett. Túl sokfelé éreztem a szagát.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Lehet magát jobban kedveli, mint engem. Ha így van, akkor nincs miért aggódnia. – feleltem egy barátságosnak szánt mosollyal az arcomon. Nem szeretek senkiről se rosszat mondani, de szerintem jobb, ha én és Carter messzire elkerüljük egymást. Főleg amíg ennyire csodabogár üzemmódban vagyok. - Inkább csak nem nagyon volt lehetőségem másokkal beszélgetni, mert… - kezdek bele, de inkább nem fejezem be. Nem akarok anya halálára gondolni, vagy apa ismételt tárgyalására, ahogyan arra se, hogy mit gondolhatnak az emberek arról, hogy kb. 18 év után dugtam kis az orromat otthonról. Persze meg volt az oka annak is, de az meg nem olyan, amit elmondanál olyannak akik nagyjából csak 10 perc ismertél meg vagy kicsit régebb óta. - Ez érdekes kérdés, de vannak olyanok, akik kedvesek, de ők meg nincsenek itt. – feleltem egy kisebb vállrándítás közepette, miközben azon voltam, hogy a megfelelő távolságot legalább fenntartsam tőle is. Nem volt kedvem semmit se elkapni tőle, még akkor se, ha egészen szimpatikussá kezdett válni. Fura módon vele valahogy könnyebb is volt beszélgetni, mint eddig bárkivel is. – Itt élek már elég régóta, maga? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen még sose láttam erre felé, ami nem is meglepő tekintve, hogy milyen életet éltem, de ha itt él, akkor lehet még máskor is összefutunk és talán akkor már egy hangyányit nálam is jobb lesz a helyzet, mert jobban megszoktam már a külvilágot, már ha egyáltalán ezt meg lehet. Bólintok, de nem mondok semmit se, mert szerintem az aggódáson kívül azért vannak veszélyesebb dolgok is, amik képesek ártani az egészségnek, de bölcsebbnek látom, ha most nem mondok semmit se. Inkább csak fürkészően pillantok körbe, mintha csak valami mentőövet keresnék. - Az a lényeg, hogy szereti, mert úgy nem is olyan, mintha dolgozna és annyira nem is szenvedés. – legalább egyikünk szereti azt, amit csinál. Én annyira nem, ha tehetném, akkor inkább otthon lennék, vagy a zenébe menekülnék. Az olyan megnyugtató és kifejező tud lenni. Sokkal inkább, mint a szavak, vagy a rezdülések. - Annyira nem, de idővel talán változni fog. Gyerekként még sportoltam, egykoron azt hittem, hogy majd híres balerina lesz belőle. – mosoly pedig óvatlanul is megjelenik az arcomon, ahogyan feldereng a múlt békésebb pillanatai. Anyával, ahogyan gyakoroltunk, vagy az első fellépésem, de aztán minden elromlott ilyen téren is és többé már nem akartam táncolni, nem akartam elveszni az álmok mezejében azok után, ami történt. Sokáig még igazán aludni se tudtam, mert felriadtam és féltem. – Boksz? Az eléggé veszélyes sport, ha jól tudom. Szerencse, hogy megúszta éppen. – sokan megsérülnek benne súlyosan. A golf meg egészen békés, érdekes váltás lehetett tőle. - De, viszont én még néha most is. Főleg, amikor próbálom kicsit a kietlenebb folyosókat meglelni. – nem szégyen eltévedni, de aztán mindig sikerült célba érnem, így akkora gond szerintem nincs. – Sokszor megfordul itt? – fogalmam sem volt arról, hogy mennyire lehet jóban Mr. Cartellel.
A barátságos mosoly kicsit félszegre sikerül. Nem újdonság. Ez a nő nem a bátorság mintaképe, arra az elején rájöttem. Chatocly számára túl jó célpont. Erről most nem teszek említést, hanem visszamosolygok a bátorító szavakra. Carterrel volt már összezörrenésünk, jól leteremtettem, azóta viszont megint jóban vagyunk. Túl sok mindent nem árult el Maeve-ről, úgyhogy ideje rákérdeznem, mi újság. Amúgy is rég beszéltünk. Majd Daphné is ki lesz tárgyalva. - Ha keres lehetőséget, fog találni, higyje el. Csak ne a teremtőmnél keresse. Nem veszem elő a harapófogót, hogy kihúzzam belőle, mi az, amit el akarna mondani. Meri vagy nem meri játékot játszik. Csak játssza! Ha önszántából akar erről beszélni, meghallgatom, de nem erőszakoskodom. Nem lenne célravezető. - Én is régóta élek Fairbanks-ben. Szeretem, kellemes hely! Látom, hogy Daphné közben arrébb araszol. Nem akar túl közel kerülni. Ez minden értelemben igaz. A város meg nem olyan kicsi, hogy mindenki mindenkit ismerjen. Főleg ha valaki nem ad magának lehetőséget mások megismerésére... Még most is fél ettől. - Igen, így van, szóval szerencsésnek mondhatom magam - válaszolok egy könnyed nevetéssel. Megdolgoztam én ezért és a falkás kapcsolatok is kellettek. A betolakodók között dolgozom gyakorlatilag, nem ment könnyen. De sikerült. És tényleg nem szenvedés. - Ja, nemrég kezdett? Remélem, megszereti vagy lesz lehetősége olyanra váltani, ami jobban fekszik. Mi a szakmája egyébként? Én idegenforgalom-szálloda szakon végeztem, pont, amiben dolgozom is. Ezzel nincs mindenki így, tudom. Képes voltam 300 éves fejjel beülni az iskolapadba és végigcsinálni a fősulit. Nem csak a papír kellett. Érteni akartam ahhoz, amibe belevágok. - Még fiatal, talán nem késő újrakezdeni. Miért hagyta abba? Szép alakja van, de nem mondtam volna meg, hogy balettozott. A táncba biztos bele tud feledkezni. Ott nem kell beszélni senkivel. Érintkezni viszont igen. Gondolom, jött neki valami krach. Megesik. Jól áll neki, ahogy emlékezik. Végre egy szép pillanat. Azokat egyre jobban kedvelem. - Minden sport veszélyes, ha valaki nem vigyáz. Ha a gyakorlótárs nem elég óvatos, az is baj. Volt sok monoklim, meg egy törésem, de rendbe jöttem. Még emberként. Farkasként rosszabbak is történtek. Konkrétan meg is haltam. Azt meg se említem, hogy a város bizonyos részein nem árt, ha az ember tud pár harci trükköt. Daphné-ban több félelem lakik, mint akikkel mostanában találkoztam, nincs szükség további ijesztgetésre. Elnevetem magam, ahogy meséli, hogy még mindig eltéved. - A szállodában például minden emeleten van falitérkép. Lehet, hogy jó ötlet lenne itt is bevezetni. Ezek a nagy irodaházak néha elnyelik az embert, aztán napokig kering étlen-szomjan. Sarkítok, utána a nőre nézek, hogy vette-e a lapot és megint nevetek egyet. Nem őt röhögöm ki, inkább próbálom oldani. - Nem mondanám. Párszor jártam az épületben, de szerencsére jó a memóriám ilyen téren. Meg a szagokat is tudom követni, de az nem téma. - Mondja, melyik a legizgalmasabb rész itt a Carlson Centerben? A büfén és a lelátón kívül? - kérdezem egy nyugodt mosollyal, miközben sétálgatunk.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Igen, biztosan, de van egy olyan érzésem, hogy keresnem se kell, mert anélkül is megtalál. – nem volt vádaskodó a hangom, inkább ugyanolyan kis csendes, félszeg, mint eddig, hiszen most is egymás után vonzottam be az idegenek. Tényleg nem értettem, hogy miként lehetséges ez, mert valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy tökéletes szürke kisegér vagyok, de úgy néz ki tévedtem. De ha már legalább nem lehetek láthatatlan, akkor a fura viselkedésemmel miként nem ijesztettem el egyiket se? Hahh, nem értem, nagyon nem értem, de hát nem ez lenne az első dolog, amit nem értek mostanában a világ működésével kapcsolatban. - Meg hideg is, vagy másképpen látja? Egyébként mit szeret leginkább benne? – pillantottam rá kérdőn, hiszen nagyon is érdekelt. Gyerekként én a havat imádtam benne, meg azt, hogy el lehet benne veszni. Emlékszem, ahogyan anyával és a nagyiékkal mennyit csatáztunk kint, vagy éppen miként tartottunk meseesteket a kandalló körül ülve. Rég volt, nagyon rég és a ház, amely egykor jókedvről és boldogságról árulkodott mostanra kicsit sivár és csendes lett. Talán nem is kicsit. Csak egy aprót bólintottam a szavaira, miközben egy kisebb távolságot vettem fel, mintha csak félnék tőle, vagyis inkább nem tőle, hanem attól, amit hordozhat. Ha tudtam volna, hogy egy vadállat lakozik benne, akkor lehet inkább már sikítva, de legalább hangtalanul menekültem volna. Így viszont megmaradt a baktériumoktól, kórokozóktól és a vírusoktól való félelmem, hiszen néha egyeseket nem döntenek le, de attól még magukban hordozzák őket. Ezért is fontos a megfelelő óvintézkedés. - Igen, nem rég kezdtem, mondhatni megörököltem a helyet. – feleltem óvatosan, hiszen nem én kértem, inkább csak idepakoltak. A nagyinak nem mondanék nemet ilyen téren, még akkor se, ha nem könnyű, mert sokat köszönhetek neki. Ő nevelt fel és tiszteletlen se akarok lenni. Persze, azért hangot adtam eleinte annak, hogy nem túlzottan örülök annak, meg nem akarok kibújni az egérlyukból. – Zongorista, már ha azt lehet annak tekinteni. Szeretek játszani, olyankor valahogy minden könnyebbnek tűnik és egy-egy dallammal jobban ki lehet fejezni az érzéseket, mint szavakkal. – avattam be végül. Fogalmam sincs, hogy miként csinálta, de erről soha senkinek se meséltem. Még Callumnak se, hiszen eleve ez nem foglalkozás sokak szemében, de számomra sokat jelentett. Mondhatni egy voltam a zenével és a lelkem kelt életre a dallamokban, amikor játszottam. Persze nem csak ehhez értettem, de ha választani kellene, akkor ezt választanám. - Nem olyan egyszerű, mint sokan gondolják. Persze kitartás és fegyelem kell hozzá, de akkor is kicsi az esélye, hogy még valaha az lehetnék. Ahhoz már túl idős vagyok. – tudtam jól, hogy nem feleltem mindenre, de ahhoz nem ismertem eléggé, hogy beavassam abba, hogy miért hagytam ott ezt az álmomat. Az édesanyám halála nem olyan, amit egy büfében „megismert” fickónak csak úgy elmesélne az ember. - Szerencsére, akkor nagy baj nem érte, ha már meggyógyult azóta. Szerencsés. – feleltem teljesen komolyan, hiszen nem is engem ért a baj, vagy nem közvetlen, de sose jöttem igazán helyre. A nyitott és vidám lányból valami fura született meg azon az estén, aki sok mindentől fél. Mostanában néha olvastam a „betegségemről” – ha már mások így hívják – és benne volt az is, hogy akkor túlzott vér látványa, tragédia és hasonló dolgok kiválthatják az emberből. Akkor már szerintem is kell kutatni, hogy mikor fordult ki igazán az életem és valahogy az se tud nyugtatni, hogy esetleg apa hamarosan szabadulhat, de akkor is képtelen vagyok elmenni oda és szembe nézni vele. Amikor kisarkítja kicsit a dolgokat, akkor egy apró, alig hallható nevetés hagyja el az ajkaimat. Idejét nem tudom már, hogy mikor nevettem, de most mégis könnyedén jön, hiszen ez tényleg igazán jó poén volt. Ennek köszönhetően pedig kicsit zavarba jövök és úgy simítom sötétlő fürtjeimet a fülem mögé egyik oldalt. - Gondolom a pálya, vagy az öltöző egyesek számára. – rántottam meg a vállaimat. – Én inkább elvagyok a saját irodámban. Van bőven tennivaló, így szerintem ezt rossz embertől kérdezi. Bár ha nagy meccseket játszanak, akkor a folyó is az tud lenni. Tudja, olyankor mindig mindenki tolong és aláírást akar… - bár nem hiszem, hogy ezt pont neki kellene részleteznem. Én meg a pályát és az öltözőket is egyesen elkerülöm, vér, veszély, betegség és a többi. Pedig amíg balettoztam, addig sokat korcsolyáztam is, hiszen a kettő annyira távol nem is áll egymástól. Mind a kettőnek megvan a maga szépsége. - Ön tud korcsolyázni? -
Az első összerezdülés és az utolsó. Nekem van közöm mindehhez? Talán nem lenne, ha a teremtőm nem találta volna meg a kiscsajt. Talán most sem kellene rátalálnom. Lehet, hogy pont itt hibázom el és egy baleset egyetlen túlélőjében táplálok hiú reményeket. - Ami megtalálja, az talán néha nem is átok. De ez az Ön dolga. Nem magamat akarom fényezni. Inkább Chatocly-t sötétíteném. De a lányé a döntés. Elég naiv, nem bízhatok benne. Szerencsétlen. Az bizony, de így nem mondom. Csak kicsit. - Hideg? Télen sokkal inkább, mint máshol, de nyáron egész jó. Nemrég érkezett, ugye? Mert a meleg időszakot nem ismerheti. Fél tőlem. A jelenségtől, amit én megtestesítek. Másokkal együtt. Érdekes, egyre érdekesebb. - Öröklés? Huh. Az halálesettel jár és egy ilyen kis albínó nyuszkónak nem ez való. Aranyos, végtelenül aranyos. Mint egy pingvin. Épp csak nem totyog. - Komolyan? A nagy fekete háromlábúnál érzi magát igazán otthon? Az valami varázslatos. Több olyan lemezen van, ami erre épül. Remek blues-lemezek. Ismerhet vajon egyet is? Nem az a klasszikus zenei műveltség, amivel én rendelkezem. Ahogy beszél a lány, az nagyon is komoly és érdekes. Egyre inkább úgy érzem, hogy szeretném megismerni. De Chatocly is ezt szeretné? Mert akkor nem találkozik a véleményünk... - Én csak kedvelője vagyok a zenének, de nagy kedvelője. Mondja, ki a kedvenc zongoristája? Ha Richard Claydermant említi, akkor leúszom a csatornában egészen Brazíláig. A művészlelkek nagyon érdekesek tudnak lenni. Akad a falkában olyan, aki nálam sokkal jobban megérti. - Értem. Sajnálom, hogy lecsúszott róla. Ha biztos benne, hogy már nem menne, akkor bizony el kell engedni a témát. Sajnos. Nem szabad, hogy szétegye a gyomrát. Ez az idős ember tanácsadása. Akkor is, mikor a másik fél nem kéri. Nem baj. Megmondtam, Daphné dönti el, mit szeretne? - Így van. Nem lettem félszemű. És ő? A balett nem olyan veszélyes, de balesetek akadhatnak. Rákérdezni illetlenség. Elviccelni viszont nem rossz dolog, meg is kacagtatom vele. Ennek nagyon örülök és vele együtt nevetek. Édes, ahogy titkolná a zavarát. - Vagy a pénztár, a leggyakorlatiasabbak számára. Aki nem Carter, azt tudom. Daphné érvelése tiszta, szerinte ez az élet itt. Sokak számára biztosan ez. - Rossz embertől? Maga nem rossz ember. Érzem, hogy nem az. Egy mosollyal erősítem meg, miközben haladunk a folyosókon, amiken bevallása szerint még most is eltéved. Carter szagát erősség szerint csoportosítva érzem, szóval... Nem tévedek el. - Magától is? Aranyos, ha egy ezermester ad aláírást. Én is kérhetek? Mosolyogva kérdezem és csak akkor túrok papír után, ha úgy néz ki, a lány vevő a dologra. Nem szeretnék tolakodni. Pláne nem szeretném, hogy a teremtőm megtalálja. - Egyszer próbáltam, de úgy érzem, az én fajtám nem a jégre való. Persze vannak remekül korcsolyázó vérfarkasok jégfarkasok. Én nem az vagyok. Valahonnan fura zene csendül fel. Egyáltalán nem illik ide. Hogy került a lejátszóba?
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Nem mondtam, hogy átok lenne, vagy igen? – pillantottam rá meglepetten, mert lehet, nem örültem teljesen annak, hogy idegenekkel kell beszélgetnem, de egy részem viszont még se bánta, hiszen egészen kellemesen lehet ezzel a hímmel beszélgetni és még meg se vetett a különcségem miatt, vagy legalábbis nem adta jelét. A másik, akit keresett nem éppen volt ennyire bizalomgerjesztő, mint ez az alak, így talán még kész szerencse is, hogy a kettő ilyen sorrendben váltotta egymást. Még akkor is, ha nem minden egyes pillanatban tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel vagy csak szimplán nem örültem minden egyes másodpercben annak, hogy akadt társaságom. Sietve rázom meg a fejemet és egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon, miközben a gyomrom görcsbe rándul, ha csak arra gondolok, hogy miként és mikor keveredtem véglegesen erre a vidékre. - Mint említettem elég régóta itt élek, mondhatni 7 éves korom óta, így ismerem az itteni időjárást. – arcom rezdüléstelenné vált, a pillantásommal meg inkább a messzeségbe bámulta vagy éppen a talpunk alatt lévő burkolatot, hiszen nem olyan dolog volt, amiről szívesen mesél az ember. Talán egyszer elmesélném, hogy mit keresek itt, de nem most. Ahhoz azért bizalom is kell, meg talán az, hogy a falakat még inkább megrepessze. - Olyasmi. – bólintottam, majd hirtelen eszembe jutott, hogy mire is gondolhatott, mire sietve szólaltam meg ismét. – Nem halt meg senki se, csak nyugdíjba ment a nagymamám és így kaptam meg ezt az állást. – pontosítottam sietve, mielőtt a halál és a veszteség lenne a téma. Nem, ezekről nagyon nem akarnék beszélni. Túlzottan fájt és félő volt, hogy az emlékképeknek köszönhetően esetleg ismét elájulnék. Ezért is próbálok még inkább minden olyan dolgot kerülni, ahol vért láthat az ember. Sérülések, meccsek és hasonló. - Csak hallgatni szokta őket vagy játszik is rajta? – pillantottam kíváncsian a férfira, hiszen az is már jó érzés, hogy valaki szereti az ilyen fajta zenét, de ha játszani is tud a fekete-fehér billentyűzeten, akkor még jobb. Én szeretek játszani és igazából talán nem is olyan meglepő, hogy ennyire közel áll hozzám, hiszen annak köszönhetően kezdtem el beszélni anya halála után is. Az volt az egyik kulcs, hogy megtörjön a láthatatlanul felépített védőbástyáim falai. - Kedvenc? Hmm, szerintem nincs olyan, hiszen minden művésznek van egyedisége, amiből sokat lehet tanulni, mármint a játékaikból. – rántottam meg óvatosan a vállaimat, na meg annyira sose kutakodtam a világban, hogy kimerjem jelenteni, hogy őt és őt imádom a többiek meg jók. Valahogy számomra ennél több volt, mintha csak a dallamok, a hangok helyettem is beszélnének. Csak egy aprót bólintok arra, amit mond, de nem felelek semmit se. Elengedni sose könnyű semmit se, meg szerintem nem is mindig kell. Néha küzdeni is jó, még akkor is, ha másoknak fel se tűnik a küzdelmünk vagy a bennünk dúló harc. Hamarosan pedig még egy kisebb nevetést is sikerül előcsalogatnia és mosolyt. Talán ő se érzi azt, hogy ez mennyire ritka pillanat lehet nálam, vagy azt, hogy legutoljára kb. 7 éves koromban nevethettem ennyire őszintén vagyis anya halála előtt. - Honnan tudja, hogy nem vagyok az? Néha pont azokban lakozik a legnagyobb sötétség és gonoszság, akikről nem is sejtjük. A látszat túl sokszor csalóka és mi meg túl vagyunk legtöbb esetben, hogy észrevegyük ezt. – mondtam kissé talán túl nagy lendülettel, de végül inkább csak sóhajtottam egyet és sietve pillantottam magam elé. – Sajnálom. – csak ennyit nyögtem ki, de valahogy most mintha egy oly jól régóta elzárt csap kezdett volna megnyílni. Igen, apából se néztem volna ki azt, amit tett, de mégis megölte anyát és utána még azt mondta, hogy csak azt sajnálja, hogy velem nem végzett… Ezek után talán nem meglepő, hogy a bizalom nálam… nehézkes dolog. - Tőlem? Tőlem miért is akarna bárki aláírást? – pislogtam párat érthetetlenül, mert tényleg nem értettem, hogy miért gondolja ezt. Nem játszom én közönség előtt, nem merek. A zene számomra magányos dolog, amelyben az érzéseimet és a gondolataimat szabadjára engedhetem. Múltkor Ronnie is csak véletlen hallhatta. - A maga fajtának? – vontam fel érdeklődve a szemöldökömet, amikor is fura dallamok csendültek fel. Nem ez lenne az első eset. Vagy a műkorcsolyázok hülyülnek megint vagy valamelyik öltözőből jöhet ez a fura zene. – Ha többször megfordul erre, akkor hallhat még hasonló furcsaságokat. Néha eléggé különcök tévednek ide, akik nem ismerik annyira az illemet. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében, mert lehetne halkabban is hallgatni, hogy ne az egész folyosó ettől vízhangozzon.
- Jó, ha nem annak gondolja - mosolygok rá a nőre. Amit nem mondott ki, azt talán éreztem, de talán olyan mélyre nyomta el, hogy még a farkasszimat se talál rá. Sok minden rejlik benne. Számtalan titok. Lehet, hogy nem túl érdekesek, de valamiért kíváncsivá tesz. Például az ilyen hirtelen jött félős reakcióival. A múlt, az a nehéz eset. - Jaj, elnézést! Akkor jó, ha nem történt ilyen. Kedveskedem itt, pedig a nagymama is távol áll, ahogy bármilyen idegen rokon. Daphné érdekel, nem a messzi család és a fája. De valamire ráérzek. Valamire, amit nem kell firtatni. - Neeem, sosem tanultam zenét - válaszolok nevetve. Az se derült ki, hogy van-e hozzá érzékem. Ízlésem van, az az egy biztos. - Nekem sincs egyetlen kedvenc zenekarom. Sokat szeretek és mindig másiknak a muzsikájára vágyom. Így lesz színes a világ. Egy hangulat, egy adott bor és egy adott lemez. Szeretem ezeket összepasszintani. Azt látom, hogy ez nagyon mély kapcsolat. Daphné és a zene összefonódtak. Ennyire nem mélyültem el a témában. Pedig szép lehet. Én műkedvelő vagyok, de talán szintén mélyebb kapcsolatot ápolok azzal, amit szeretek. Nem csak háttérzene kell nekem. Ez a mosoly nehezen jött elő, mégsem érzem fáradtnak. Inkább olyan, mintha örülne, hogy végre kidughatta a fejét az odúból, ahová bezárták. Valami régi tragédiát sejtek, ami után bezárkózott a lány, sőt talán akkor leszt tisztaságmániás. Tagadja, hogy beteg, de láttam, hogy viselkedik. A biztonság, a veszély elkerülése. Nem az én feladatom, hogy segítsek neki, nem is ártom bele magamat, csak nyitott szemmel nézem őt. És aranyos, ahogy örül. - Most mondjam azt, hogy Ön az ördög álruhában? Ha az lenne, nem erősítené meg. Én is elmosolyodom, kissé gonoszkodóan, pofátlanul, aztán kedvesen. Nem, ennyire nem tud játszani az érzésekkel. De nem kell tudnia, hogy belelátok. Hogy látom, mennyire tart az emberektől, mert valaki visszaélt a bizalmával. Hát igen. Az én drága Teremtőm is alkotott. Engem, aztán olyat, ami eltörölné a létezésemet. - Véletlenül, mert összetévesztik egy játékossal. Nem volt ilyen? Én jártam úgy, hogy békésen borozgattam egy koncerten és odajött egy társaság, hogy ugye én vagyok az a gitáros a nem tudom milyen blues zenekarból, megismernek, mert nagyon jól játszottam két héttel azelőtt Chelsea-ben. Ahol egyébként sosem jártam... Érdekes élmény volt. Elbeszélgettem velük és mikor utólag meghallgattam azt a zenekart, amelyiknek a gitárosával kevertek, találtam egy új kedvencet. Jót nevetek ezen, hang nélkül, önfeledt vidámsággal. Spontán dolog volt, vicces, az újdonság erejével hatott. Egy meccsre is mindenféle ember eljön. A közönség sokat vár, sok hírességet és bárkire ráfogják. - Azt mondják, ez is alkat kérdése. Én nem vagyok korcsolyás típus. Tényleg. Nem tetszett. Meg tudnám tanulni, biztosan, de nem vonz. Az egyik ajtó kivágódik és egy fiatal, göndör hajú srác kezd léggitározásba. Most hagyhatta ott a középsulit vagy még nyomja. De a zenét nagyon élvezi. Bentről kiabálás hallatszik, ahogy kikapcsolják a lejátszót. - Philemon! Ne bolondozz már! Én itt dolgozom, fiam! Daphné-ra nézek és szó nélkül kuncogok egy jót. - Hűha, valaki megbánta, hogy behívta a gyereket. Jópofa jelenet, nem idegesítő. Engem mostanában nem sok minden tud felidegesíteni. Csend lesz, a srác abbahagyja a pózolást. Zavartan ránk néz, aztán ritmusosan lépdelve megy vissza az irodába. Látni, hogy nem adta fel. Mi pedig hamarosan odaérünk a célhoz. - Daphné, azt hiszem, itt elválnak útjaink. Nagyon örülök, hogy megismertem! Ha esetleg segíthetek bármiben, ha eljönne a szállodába az étterembe vagy ilyesmi, csak hívjon! Biztosan találkozunk még! Direkt nem adok névjegykártyát, mert nem szeretném, hogy bármi utaljon egy szorosabb kapcsolatra. Chatocly miatt ez veszélyes. Most pedig kopogtatok Carter ajtaján. Lesz mit megbeszélnünk. A kamerák felvételeit. És azt, hogy miért kell csesztetni egy ilyen kedves leányzót...
// Nagyon köszönöm a játékot, a folytatást megbeszéljük! //
Kezdőlap
//
