Egész korán felébredtem, olyan hajnal öt körül. Én próbáltam kussban lenni, meg nyugodtan, de tíz perccel később sokkal jobb ötletnek tűnt inkább rávetni magam Colinra, és erotikusan a fülébe susogni, hogy 'éhes vagyok, etess meg'. Háromszor dobott le az ágyról, negyedjére már nehezebb dolga volt, mert a hajába kapaszkodtam, és hát az ugye neki is kell, ezért majdhogynem eltörte mindkét, hozzá eléggé ragaszkodó kezemet. Kurvarendes, tényleg. Azt mondta, hogy van valami biznisze (szerintem csajozik), és maradjak a seggemen, amíg visszajön. Úgy mosolyogtam rá, hogy pontosan tudhatta, hogy ez rohadtul nem fog megvalósulni. Sóhajtott, végül azzal hagyott ott, hogy jó, de legalább ne gyújtsak fel semmit. És senkit. Ezt már vonakodva ugyan, de meg tudtam ígérni neki.
Még sosem voltam Fairbanks-ben. Ott benn legalább is. Marad nekem a Három Mackó, meg az üres raktárak, hogy omolnának egy csapat bébifókára - helyettem. Szóval, miért is ne vethetném bele magam az ismeretlenbe? Na ugye. Gondoltam, szerzek pár pajtit, de úgy 10 óra tájban rájöttem, hogy biztos mindenki a suliban gebed. Egek, ez most komoly? Itt északon mindenki ekkora stréber? Asszem, nekem lőttek. Meg be is vagyok punnyadva, ami azt illeti. Elsétálok egy tetováló szalon mellett, és szent esküt fogadok, hogy egyszer elrángatom ide Colint és egyentetkót varratunk a farpofánkra. Egy-egy cébetű lesz, és ha egymás mellé fekszünk, nyolcas alakban fognak összeérni. Aztán van itt minden. Régiségbolt, étterem, fegyverbolt (ANYÁS), színház, könyvesbolt (bleh), ruhabolt... Gyógyszertár. Édesistenem, hát hol volt ez a város, amikor a 3D-s IMAX mozikat és játéktermeket osztogatták?! Ha Fairbanks nem akarja feldobni Connort, akkor majd Connor fogja feldobni Fairbanks-et. Ez az új hitvallásom. A krédóm. Ez viszont csak úgy fog összejönni, ha megvan hozzá a kellő üzemanyag, amit jelen esetben egy gyógyszertár is meg tud nekem nyújtani, ha már az összes díler osztályelső reggel nyolctól a napközi végéig. Zsebre dugott kezekkel lépdelek be a helyiségbe, ám a feltűrt, sötétkék pulcsim miatt látszik az alkaromon Colin szeretetének kék-zöld manifesztációja. Legfeljebb előadom, hogy vernek otthon (és ez milyen igaz!). Arcomon kissé szomorkás egykedvűség ül, ahogy a pulthoz sétálok, és közben felmérem a gazdagon megrakott polcsorok kínálatát. Van itt minden, de talán vagyok annyira leleményes, hogy elsőre megtaláljam, amit keresek. Majd később. - Jóna... hűűű, hát jónapot! Pislantok rá a gyógyszertáros nénire kikerekedett szemekkel, mert hát valljuk be... Más is kerekedik a környéken, és ez engem boldoggá tesz. Ha tudom, hogy a szar üzletek ilyen jól felszereltek személyzetileg, mindenhova besétálok valami szar ürüggyel. Szélesen vigyorgok a nőre, aztán megköszörülöm a torkom. Több komolyságot... Tehát, felvéve az egészen férfias képet, folytatom. - Terhességi vitamint szeretnék.
Ma korán bejöttem, rendbe tettem a polcokat, ellenőriztem a készletet, meg kikevertem mindent, amit tegnap nem tudtunk kiadni receptre, és a sorukra vártak. Lora mára szabit kért ki, így beálltam nyitás után June mellé, úgyis rég kasszáztam már, meg most szerettem volna, ha valami eltereli a figyelmem. Kicsit túl komoly fába vágtam a fejszém ezzel a tanuljunk meg lőni fegyverrel témakörrel, mert amúgy éjszakánként nem megy az alvás. Jah, mert akkor biztos fog, ha egy pisztoly lesz a párnám alatt. Szerintem, amikor ellőtték a lábamat, a fejemben is keletkezhetett némi aprócska űr. - Naomi, kiugorhatok a boltba ebédet venni? Tíz perc, és itt vagyok. - Persze, menj csak, nincs egy szál vevő sem. Mosolyogtam rá, ilyenkor még általában csend volt, a reggeli rohamnak már vége, az ebédidő meg még kicsit odébb van, akkor várható még több ember, szóval most röhögve elboldogulok egyedül is. Egy fiatal srác jön be, akinek nem túl nehéz kiszúrni a foltokat a karján, de az utóbbi időben úgy döntöttem, okosabb nem beleütni az orrom mások dolgába, úgyhogy próbálok nem tudomást venni rólam. Remélem, nem verik otthon, de nyilván ha így lenne, sem árulná el. - Hűűű, hát neked is. Miben segíthetek? Vonom fel enyhén a szemöldököm, mert ezt a hűűűt nem nagyon tudom hová tenni, no de lépjünk túl rajta. Magázni tutira nem fogom, annyira vén még nem vagyok, hogy egy szinte még gyerekhez így viszonyuljak. Arról a fene nagy vigyorról viszont egyértelműen arra következtetek, hogy a kölyök sántikál valamiben. Na, erre kíváncsi leszek… ennek ellenére derűsen várom, mivel szolgálhatok. Amikor meghallom a kívánságát, majdhogynem elnevetem magam, látszik is, hogy legszívesebben megtenném, de megpróbálok fapofával válaszolni. Egészen hősiesen helytállok, ami azt illeti. - Persze. Melyiket ajánlotta a nőgyógyászod? Jó, lehet, hogy ezt nem engedhetném meg magamnak minden vevőmmel szemben, de egy vigyorgó srácot kicsit nehezemre esik komolyan venni. Ha meg komolyan gondolja, még mindig megpróbálhatom mellőzni a humort, és komolyan venni a kérést.
Látom ám, hogy majdnem elneveti magát a csaj, ez már egy remek indítás, és fix, hogy van bennünk valami közös. Nehogy a végén randira hívjam.. .Na de, nem engedhetem el magam, bárhogy is szeretném, hagynom kell, hogy a jó színész énem kerekedjen felül. Ezt nagyban megnehezíti a visszakérdezése, oké, ott a pont, nyert, legalább is ebben a körben. Ennek ellenére egyetlen arcizmom sem moccan meg, pedig szeretném magam rávetni a pultra, és úgy kacagni, mint a kisjézus, amikor meggyújtották neki az ajándék tömjént és bekábult a szagától. - Igen, igazán nagyon mulattságos... Dünnyögöm az orrom alá, miközben feltűnően elkezdem legyűrni a pulcsim ujját, aztán nagy bociszemekkel a nőre nézek, majd sóhajtok, mint aki már ilyen fiatalon belefáradt az életbe. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, Colin mentalitása révén nem kizárt, hogy hamarosan csoffadt vén pöcs leszek lelkileg. - Gondolhatja, hogy nem nekem kell. A nővéremnek lesz, aki... nem tud most ilyenekkel foglalkozni. Azt mondta, hogy a legolcsóbbat, amit szerinte nem pakolnak ki, hanem hátul van a raktárban, mert nem akarják, hogy azt vegyék az emberek. Mármint nem maguknál mondom, hanem úgy általánosságban. Próbálok szabadkozni, de nem viszem túlzásba, csak egy kósza vállrántással spékelem meg az utolsó mondatomat. Hiába, a kegyetlen és fájdalmas gyermeki őszinteségnél kevés nyersebb dolog van a világon, kivéve persze a vágóhidak napi forgalmát. Az nem baj, ha esetleg nem hisz nekem, legalább annál inkább bele tudom magam lovalni a szituba, és sokkal nagyobb (viccesebb) hisztit tudok csapni arról, hogy hogyan bánnak manapság a csóró emberekkel. Meg persze előadhatom, hogy megszoktam már, mert apám ver. És még csak nem is kell hazudnom. Ettől függetlenül talán kicsit zavaró lehet a gyógyszertárosnak, hogy hatalmas érdeklődéssel és kissé elcsodálkozva bámulok rá, hiszen "kicsi" vagyok, megtehetem, és egyszerűbben zavarba hozhatom, mint egy érett, felnőtt férfi.
Hm, hát, nem nevet. Akkor mégsem olyan jó poén, mint amilyennek akkor tűnt, amikor kimondtam. Vagy csak nincs humora, esetleg az enyém pocsék. Túl sok alternatíva, hagyjuk… mindenesetre azért nem fagy le a mosoly az ajkaimról, és majdnem rávágom, hogy igen, tényleg nagyon mulatságos, de ha már első körben is felsültem, inkább nem erőltetném. Nyilván kiszúrta, hogy észrevettem a foltokat a karján. Akkor valószínűleg bántalmazzák, máskülönben nem szégyellné. Elvégre, az ilyen kis suhancok általában szeretnek büszkélkedni a „harci” sérüléseikkel, itt viszont nem ez a helyzet. Áhh, ne kombinálj Naomi, ne kombinálj. Csoda, hogy még van orrom, annyi mindenbe beleütöttem már. - Ühüm, értem. Bólintok, de csak sóhajtok egyet. Sajnos egészen jól ismerem ezeket a terhes vitaminokat, mondjuk, engem lebeszélt róla a nőgyógyászom, mondván óriásbébik születnek tőlük, és egyébként is tök hülyeség, elvégre ükanyáink is érdekes módon egészséges gyermekeket hoztak a világra, pedig nem szedtek semmit. Ez a téma nekem mondjuk eléggé szívfacsaró, de igyekszem nem erre gondolni, és nyugisan végezni a munkám. Csúnya lenne, ha itt depiznék be. - Szóval a nőgyógyászával nem konzultált erről? Csak mert, lehet nem is javasolja, akkor pedig pénzkidobás az egész. Nem akarom én rontani a saját bizniszem, de a gyerekvállalás téma nekem azóta szívügyem, mióta nekem nem lehet… hm… több. Na meg, az az egy szem gyönyörűség sem velem. - Egyébként, ki van pakolva mindegyik. Mutatok a vitaminos dobozokra, de végül elhúzom a szám. - De én inkább azt mondanám, hogy egyen sok gyümölcsöt, és zöldséget, aztán ha az eredményei alapján az orvosa javasolja a terhes vitamin szedését, akkor kezdje el. Persze, ettől még nem kötelező rám hallgatni, csak egy javaslat, aztán majd eldönti a kedves vevő, hogy ennek ellenére megveszi-e a legolcsóbb terhes vitamint. Mindenesetre, kipakolom elé az elevitet, mind a 30, mint pedig a 90 darabos kiszerelésben, mert bizony azért jobban megéri az utóbbit megvenni. Azt nem nehéz észrevenni, hogy mindeközben mennyire bámul, de némi arcpíron kívül más eredménye nincsen, bár, ha tovább csinálja, lehet már nem fogom ilyen könnyen venni. Csak tudnám, hogy mi olyan érdekes ebben a témában egy ilyen fiatal srácnak… vagy bennem. Azért, remélem, nincs köze ahhoz, hogy az idősebb nőkre bukik, de inkább nem is gondolok ilyesmire, mert a végén átváltok pipacsvörösbe.
Na jó, tegyük fel, hogy nem kamuzok. Mégis, honnan a rákból kellene tudnom, hogy a nem létező nővérem mit konzultál a nőgyógyászával? Csak nem kellene ott állnom mellette, amíg a doki matat benne, és szorgosan jegyzetelni a nem létező unokaöcsémmel kapcsolatos teendőket? Elbizonytalanodom, de szerencsére nem látszik meg rajtam, ellenben én érzek valamit, ami talán még a hasznomra lehet. A szexi patikusnő érzelmei megülnek, nem tudom beazonosítani pontosan, hogy mi ez az egész, de a változát igen, na meg azt is, hogy nincs éppen feldobva. Kedves különben, hogy ennyire le akar dumálni a dologról, de ha tudná, hogy csak azt akartam elérni, hogy a raktárban kutakodjon, hogy legyen időm megfújni pár doboz dilibogyót... Gratulálok Connor, hogy pont egy hozzáértő nőnek vetetted fel a terhességi témát. Legközelebb valami potencianövelő csodaszerrel kellene próbálkoznom a kétségbe esett apám számára, hogy megmentsem a szüleim házasságát. Hogy ne tűnjön úgy, hogy hiába jöttem, azért elkezdem nézegetni az elém kitett dobozokat. Igen, talán most itt lenne a lehetőség, hogy azt mondjam, hogy rákérdezek otthon, mit mondott a doki és legfeljebb majd visszajövök, ha mégis kell. Elbasztam, buktam a lehetőséget, ez pedig egy jó alkalom lenne arra, hogy lelépjek. - Mi volt a baj? Az előbb... - óóó, szakadjak meg, mi a faszért kellett feltennem ezt a kérdést, miért nem húztam el a retekbe már percekkel ezelőtt? - Mármint, úgy láttam az előbb, mintha valami nyomasztaná. Na, vajon hány csodagyerekes filmet láthatott ez a nő? Diagnózis: koránál sokkal érettebb, rossz családi háttérrel rendelkező kamasz gyerek, aki meglátja a saját fájdalmát egy vadidegenben, azonnali pszichiátriai kezelés javallott. Vagy csak szimplán vérfarkas, aki kiszagolja az ilyesmit. Hahaha. - Bocsánat, én nem akartam udvariatlan lenni, csak... Szerintem sokkal jobban áll magának, ha mosolyog, és feltűnt, hogy egy pillanatra megfeledkezett róla. Ha Colin most látna, nem tudom, hogy a büszkeségtől vagy a visszafojtott röhögéstől dagadna-e a mellkasa. Minden esetre visszateszem a pultra az elevitet, visszadugom a kezem a zsebem oltalmába és csak halkan imádkozok, hogy valaki nyisson már be ebbe a rohadt üzletbe. Hát senkinek nem szakad le a torka ebben a rohadt, alaszkai hidegben, hogy felvásárolja az összes Strepsils-t???
- Nem tudok róla, hogy baj lenne. Kamu, ordít rólam, mármint, igazából nem, de egy farkas ugyebár megérzi a hazugságot, úgyhogy Connornak nyilván levágós, hogy baj az van, na meg az is, hogy nem akarok róla beszélni. Felvonom a szemöldököm arra, hogy úgy látta, nyomaszt valami. Mégis honnan? Elpillantok a hátam mögötti vitrines szekrény felé, hátha olyan búval bélelt képem van, hogy az még Kínából is látszana, de nem, tök normális. Még mosolyogok is. Akkor meg… honnan tudja? Na jó, nem én lennék, ha nem kérdeznék rá ahelyett, hogy elkezdek találgatni. - De amúgy, miből gondolod? Pislogok rá kíváncsi tekintettel, és iiiigen, gratulálok, jobban el sem árulhattam volna, hogy tényleg van valami. Na persze, pont neki fogom elmondani, ha már a hozzám legközelebb álló barátaim sem tudják, hogy nekem van egy lányom, csak örökbe kellett adnom, mivel kiskorúként az anyám döntött a fejem felett. Igen, ez olyan marhára vidám téma, hogy minden idegennel szívesen beszélnék vele. Frászt. Az viszont tényleg érdekel, hogy miből ennyire egyértelmű a gondterheltségem. - Azt hiszem, arra még nem vagyok képes, hogy a nap minden percében mosolyogjak, de azért igyekszem. Egyébként, nincs harag. S lám, már mosolygok is, ezzel egy időben pedig Connor imái meghallgatásra találnak, bár nem feltétlenül számára ideális formában, ugyanis a kolléganőm jön vissza a gyors kajabeszerző körútjáról. - Jó napot! Köszön első körben a vásárlónak, majd rám pillant, miközben elindul hátrafelé. - Nao, szerintem ha enni akarsz ebédidőben, akkor gyorsan menj át a boltba, szerintem perceken belül óriási vihar lesz. - Köszi az infót! Kacsintottam felé, de több trécselésnyi időt nem engedtem meg magamnak, így visszapillantottam Connorra, és gondolkodás nélkül sepertem a szőnyeg alá az eddigi témát. - Szóval, hogy döntöttél? Megkérdezed a nővéred a konkrétumokról? Mert azt látom, hogy az elevit visszakerült a pultra, így én a helyére is teszem gyorsan, nem fogok senkire rátukmálni senkit. Sosem voltam elég erkölcstelen ehhez az iparhoz. Nem vagyok hajlandó mindenkire rátukmálni minden szart akkor is, ha az illető teljesen egészséges, csak hogy nekem abból több pénzem legyen.
Hazudik. Tudom. Ehhez nem kell farkasnak lenni, szerintem ezt az intézetben szerzett tapasztalataimból is meg tudtam volna állapítani. Mert amúgy is, rohadt jó vagyok ugyebár. Bizonytalankodik egy sort, elfordul, majd vissza, aztán kérdez. Háh, azt hiszem, hogy most jön a csajozós rész. Az a fajta csajozós rész, ami eleinte megrémiszt, aztán letaglóz, csodálatra késztet, aztán jön majd a "bárcsak pár évvel idősebb lennél" - "de hisz nem a méret kor a lényeg" párbeszéd, a többi pedig titkos találkozók homályába vész. Nem, még nincs erekcióm, eskü! - Tudod, szerintem hasonlítunk. - suttogom neki egy igazán kedves mosollyal - Felismerem, mert... Én is keresztülmentem hasonlón. Ha tudnám, hogy pontosan mi a nő szomorúságának tárgya, lehet, hogy most visítva felzokognék a röhögéstől, de végső soron... Lehetne gondolni magára a veszteségélményre is. Én elvesztettem a szüleimet. Meg a halandóságomat. Meg az új apámat is, de őt legalább megtaláltam. Egészen bájosnak tartom a mosolygásra tett megjegyzését,és persze azt is, hogy az orra alatt azért utána már ott bujkál a dolog megint. Talán most először esek ki a szerepemből, és mosolygok vissza rá elégedetten, kissé oldalra billentett fejjel. Amit aztán hirtelen kapok fel az érkező kolléganőre, illedelmesen, ám de halkan motyogva visszaköszönök neki. Szóval vihar lesz. Miért jut eszembe az elfújta a szél? Meg Nao-nak szólítják a patikusnőt. Baszki, először azt hittem, hogy Neo, kerestem is egy pillanatra a bőrkabátot. Meg reális is lenne, végül is, Gyógyszertár, Neo, fogadok, van itt valahol kék meg piros pirula is. Vissza a jövőbe jelenbe! A kérdésére csak némán bólogatok, mármint, hogy majd megkérdezem a nővéremet. - Szép a neve amúgy. Mondom neki már félig elfordulva tőle, mintha csak indulnék is kifelé. Sőt, igazából, már indulnék is, de habozok. Látszik is rajtam a dolog, és nem tudom, hogy Nao is elindul-e abba a bizonyos boltba, vagy vissza kell hozzá fordulnom, de... Valahogy meg akarom neki mondani. - Jó,oké, kamu volt, bocsánat. - hadarom el, és próbálok belenézni a szemeibe - De amúgy is a maga hibája! A... a gyógyszertárakban büdös, süket vénasszonyok szoktak dolgozni, azokat öröm átverni, sőt, még meg is köszönik a törődést, de maga túl jófej ahhoz, hogy átverjem, sajnálom! Hááát, nem tudom, hogy mit tudott ebből kibogarászni, de ha túl sokáig marad csendben, azt hiszem, hogy jobb lesz, ha a távozás mezejére lépek, mielőtt a helyzet sokkal kínosabbá válna.
Felvonom a szemöldököm arra a részre, hogy szerinte hasonlítunk, mert nem nagyon értem, mit akar mondani, de amikor kimondja, isten lássa lelkem, bármennyire is gyötör a dolog, nem bírom ki, hogy ne úgy értelmezzem a dolgot, ahogy az én problémámmal értelmezhető, így egy prüszkölés kíséretében próbálom magamba fojtani a röhögést, mert hát, úgy tűnik, hogy mi itt most bizalmaskodunk, kérem. A terhesvitamin után már nem nagyon csodálkoznék semmin amúgy. - Akkor akár kezet is foghatnánk. Jegyzem meg pár pillanat múlva egy leheletnyivel komolyabban, mert bármi is az, amit a srác hasonló alatt ért, biztosan nem kellemes dolog, én meg nem szeretek másokból viccet csinálni. Na jó, de, csak épp nem feltétlenül ilyen helyzetben. Amúgy, olyan kis cuki, ahogy így oldalra billentett fejjel mosolyog… biztos igazi csibész, ismerős, nem volt olyan rég, hogy kamasz voltam, nem felejtettem ám el, hogy milyen praktikái vannak a hozzá hasonló korú srácoknak. Mondjuk Maya születése után már rá sem bírtam nézni egyetlen fiúra sem, és igazából, ez azóta se nagyon változott. - Köszi. Amúgy, Naomi, ez csak a becézése… Na nem mondod? Gratulálok, enélkül az infó nélkül hülyén halna meg szegény. Nem mintha nem lenne egyértelmű, hisz olyan név önmagában nincs, hogy Nao. Hagyjuk… mindenesetre mosolygok, mintha kötelező lenne, bár mióta megjegyezte, hogy sokkal jobban áll nekem, azóta mondhatni annak is érzem. - Akkor, további szép napot! Köszönök el, mert látom, hogy elfordul, de aztán szinte rögtön vissza is, mert én nem mozdulok semerre, így kérdőn pillantok rá, mintha sejtettem volna, hogy kamuzik, válik elnézővé a mosolyom. Bár, akkor nem tudom, mit akart valójában, de lehet, jobban járok, ha ez így is marad. A szavaira azért most már felnevetek. - Én azért nem sajnálom, hogy túl jófej vagyok, és nem vagyok büdös, süket vénasszony. Kacsintok rá, és hallom, hogy hátul June is kuncog, ami nem lep meg, de az biztos, hogy az utóbbi tévképzetet ő sem vehetné magára, bár azért annyira nagyon jófejnek már nem mondanám, de attól függ, milyen elvárásai vannak az embernek ilyen téren. Amúgy tudom ám, hogy nem ezt sajnálja, hanem hogy át akart verni, de mivel ilyesmi nem történt, a dolgok ezen része engem nem fog zavarni. - És nincs gáz, nyugi. Szóval részemről nyugodt lelkiismerettel távozhat, hisz már bevallotta bűnös szándékát. Hú, de költői… Az eső ellenére úgy tűnt, nem igazán lelkesít a kajavásárlás gondolata, egészen addig a pillanatig, míg egy anyuka be nem jön a patikába, és nincs egyedül. Egy babakocsit tol maga előtt, amiből halk cuppogások hallhatóak, úgy tűnik, a benne fekvő poronty lelkesen cumizik. - June! Kiugrom kajáért, mindjárt jövök. Nagyjából úgy hagyok ott csapot-papot, mintha égne a ház, a kolléganőm csak úgy pislog utánam, mert az ilyen viselkedést nem nagyon szokta meg tőlem, de ez csak azért lehet, mert inkább hátul szoktam dolgozni, és így könnyen el tudom kerülni a gyerekes szülőket. Most azonban belefutottam egybe, és határozottan nincs erőm egy ilyen csöppség láttán sokáig tartani magam. Így ha Connor esetleg elindult kifelé, akkor talán még mellette is elszáguldom, ha nem, akkor meg úgy hagyom ott, mintha nagyjából a világ legnagyobb tahója lennék… hát na, inkább ez, minthogy itt elkezdjek picsogni.
A kézfogós javaslatára igazából csak elmosolyodom, de mivel a pult másik oldalán van, ezért kicsit hülyén nézne ki, ha erőltetném itt ezt a macsós kézfogós izét. Szóval túllendülök a dolgon, még akkor is, ha ezzel most buktam egy romantikus pillanatot. - Connor... Máááár ha érdekel, persze. Vagyis nem, mert ha nem érdekel, akkor is Connornak hívnak, szóval... érted. Nagyon vicces gyerek vagyok, hogy bemutatkozom neki, de legalább az illememre nem lehet panasz. Most legalább is biztosan nem. Az életem további 99.9%-ába meg most ne menjünk bele. A vallomásom hatására nem akar élve felzabálni, nem változik át sárkánnyá, mint a nők tetemes százaléka, ráadásul még valamilyen szinten viccet is csinál a dologból. Csodálkozva bámulok rá, igazából ez így sokkal rosszabb, mintha seprűvel, vasvillával vagy maradék grillcsirkével akarna kikergetni az üzletéből. Igen, sokkal rosszabb, hogy nem haragszik, mert így leesik a tantusz, hogy micsoda mocsadékgeciszemétláda lettem volna, ha meglopom őt. Nyürr. - Jóh... hát, sajnálni én se sajnálom. Szélesedik ki a vigyorom, tiszta Colgate-reklám, de komolyan. Feltűnően szusszanok, amikor azt mondja, hogy nincs gáz, és a zsebembe süllyesztem a kezeimet, mielőtt még nekiállnék itt malmozni, hogy eljönne-e velem egy randira vagy sem. Még nem határoztam el magamat, hogy elindulok. Ezek után azért masszív tahóság lett volna ágyő nélkül teleportálni, nem? Szóval csak látom, hogy jön a babakocsis anyuka, Naomi pedig úgy dönt, hogy kiugrik kaját venni. Valami megint van, érzem, de mielőtt bármit is mondhatnék, Naomi már kint is van az utcán. Nem tudom, mikor tátottam el a számat, de gyanítom, hogy most kivételesen nem azért, mert megcsodálhattam a nőt hátulról. Hmm. Összeráncolom a homlokom, és kocogva utána vetődöm az utcára. - Héj, várj! Kiáltok Naomi után, és utána futok. Amikor pedig utolérem, megpróbálom teljesen természetes módon megfogni a kezét. Ha sikerül, akkor szerintem mindkettőnk számára elég érdekes dolgok történnek. Ő csak annyit láthat belőlem, hogy teljesen zombivá válok pár pillanatra, mintha hipnotizáltak volna vagy valami. Ha szól hozzám, akkor tutifix, hogy nem jut el az agyamig a dolog. Az én fejem azonban teljesen mással van tele. Villanásszerű, homályos képek sorozata váltja egymást a fejemben, amikkel nem tudok mit kezdeni. Látok egy kisbabát... Látom, hogy sírok (nyilvánvaló nem én, de Nao szemszögévől látok mindent). Azt is, hogy levelet írok, nem egyet, sokat. Egy-két elcsípett szó ég bele a memóriámba: "hihetetlenül üresnek", "leélni", "Nélküled", "Gyűlölöm", "New York", "Édesanyád", "Maya"..
Amikor ez az egész elmúlik, olyan szédülés jön rám, mint a picsa. Te jóóóó Isten. Ilyen még soha nem történt velem, hiába kísérleteztem, egyetlen vérfarkason se működött. Soha. A falhoz kell támaszkodjak, rosszabb, mintha egy hullámvasútról szálltam volna le. Mivel Gyógyszerész, minden bizonnyal meg tudna menteni, ha akarna, de igazából nincs is szükség rá, hála a szupertuning farkasképességeimnek. A hajamból csöpög a víz. - Maya. Motyogom még mindig kábultan, és annyira hanyagul, hogy Naomi talán elgondolkozhat rajta, hogy félrehallotta azt, amit mondtam. Jó, nemhogy a leendő szuper vérvonalképességeimet nem tudom uralni, de hogy még a pofámat se... Na az már súlyos.
- Oké, Connor. Bólintok, és miért ne érdekelne? Nem jellemző rám, hogy bunkó legyek, eléggé fel kell hozzá paprikázni a hangulatomat, vagy valami iszonyatosan nagy tahó paraszttal kell hozzá szemben állnom, de szerencsére ez viszonylag ritkán esik meg. Connor meg egészen édes kölyök, bármennyire is kellene morcosnak lennem azért, amiért át akart verni. Nos, igazából, mivel nem sikerült neki, nem érdekel a dolog. Minek olyasmin problémázni, ami nem történt meg, így nem is okozott vele kárt? - Akkor, túl is léphetünk a dolgon. Kacsintok, részemről a dolgok kellemetlen része lezárva, legalábbis addig, míg meg nem látom a nőt, és a mosolyom úgy reppen tova, mintha sosem lett volna. Hallom, hogy a srác utánam szól, de addig nem állok meg, míg kinn nem vagyok, és úgy érzem, képes vagyok ismét normálisan lélegezni. Érzem, ahogy megfogja a kezem, és hátra is fordulok, hogy ránézzek, és bocsánatot kérjek, hogy illedelmes formában húzhassak el valahová kibőgni magam. Most ez nekem nem megy… - Connor? Minden oké? Pillantok rá kissé értetlenül, mert valami nagyon fura vele, de nem sokáig van időm ezen tanakodni, mert hirtelen a feje tetejére fordul a világom, és egyszerre érzem magam nagyon jól és nagyon rosszul is. Látok magam előtt egy kislányt, édes, vörös hajú szeplős tüneményt, tudom, hogy ki ő, bár sosem láthattam hét évesnek, mégis biztos vagyok benne, hogy csak Maya lehet. Felém szalad, a hajában margarétákból font virágkoszorú, hallom a szájából azt a szót, mi a legédesebb lenne a számomra a világon, s akkor és ott az is. Anya. Aztán a karomba vetődik, kacag, s én vele nevetek. Ajkai cuppanós puszival illetik orcámat, én pedig magamhoz szorítom, és a tökéletesen boldog vagyok… Maya. Hallom. A nevét, biztos vagyok benne, de abban a pillanatban nincs időm foglalkozni vele, mert olyan pocsékul érzem magam, hogy ebből jó eséllyel hányás lesz. Émelyeg a gyomrom, nekidőlök a falnak, és szépen lassan le is csúszok guggoló helyzetbe. Koncentrálok, mert kösz, de eszemben sincs kiadni a bendőm tartalmát a nyílt utcán. - Ismételd meg… kérlek… Nem tudom miért kérem… vagy mit kérek. Azt, hogy hazudjon? Igen, talán azt akarom, hogy meggyőzzön róla, nem jól hallottam. Hogy nem a legnagyobb és legfájdalmasabb titkomat tudta meg alig öt perc leforgása alatt. Nem akarok azon gondolkodni az elkövetkezendő napokban, hetekben, hogy ez miként is lehetséges. Látom, hogy a hajából csöpög a víz, de számomra megfejthetetlen, hogy mi viselte meg ennyire, és pillanatokon belül már nem kell ezzel foglalkoznom, mint ahogy a kibuggyanni készülő könnycseppjeim is könnyedén vesznek bele az eleredő esőcseppek jeges tömegébe.
Hurrá, már nem csak én vagyok ramatyul, tök jó, hogy nagyjából tíz perc ismeretség után Naomi csatlakozik hozzám a szenvedésemben. Hát nem édes tőle? Nos, az, csak "kár", hogy minden bizonnyal nem önszántából érzem rajta, hogy nincs rendben. Lopva pillantok felé, és úgy döntök, hogy követem őt a lefelé vezető uton. Nekicsattan a hátam a falnak és egy nagy nyeléssel egybekötve én is lecsúszok, azzal a difivel, hogy vagyok annyira igénytelen, hogy nem guggolok, hanem le is ülök, felhúzott térdekkel. Nem is én lennék, ha nem rongyosan és csatakosan állítanék majd oda Apám elé. Az esőn át is érzem a jellegzetes sós aromát. Olyan, mint a tenger, csak kicsiben. A farkasom mindeközben valamilyen oknál fogva rohadtul izgatott, mert hát először sikerült neki abszolválni valami olyasmit, amit hamarosan a Teremtője arcába tolhat, hogy nesze, edd meg, én is meg tudtam csinálni! Az emberi felem most viszont nem osztozik ezen az örömön, bár be kell vallanom, hogy nehezen tudom elszeparálni a két részt saját magamon belül. Ha valamivel hevesebb lenne a Dög, akkor lehet, hogy teljesen bekattanva vigyorognék most Naomira, mint a fakutya. Helyette azonban kissé bűntudattal hajtom le a fejemet, nem igazán merek/szeretnék ránézni. A végén még tényleg megver. Vagy valami. A kérésére asszem még a vér is megfagy bennem, de az fix, hogy levegőt tuti nem veszek egy darabig. Hazudjak? Simán hazudhatnék, de lássuk be, percekkel ezelőtt is ezt tettem, nem biztos, hogy jó lenne megint. Bár megtehetném, itt hagyhatnám totál összetörve, és nem kellene látnom soha többet. A zsoldos falkában mindig arra neveltek, hogy ne törődjek az érzelmekkel és hogy az emberek nem számítanak, de basszus, én még csak egy kurva gyerek vagyok! Így is, meg úgy is. - A... azt mondtam, hogy Maya. Az eddigi komisz határozottságomnak most nyoma sincs. Idegesen szorítom össze az ajkaimat, egészen addig, amíg nem érzem, hogy a fogaim lassan teljesen belenyomódnak a húsomba. Szóval inkább abbahagyom, nem akarok vérezni, mert... Tudjátok, a Dög. Na, ebből hogy jövök ki? - Tudod néha úgy... ráérzek dolgokra. Már voltam vele pszichológusnál meg minden, de... Nem sokat ér, próbálom elfojtani, de amint látod, még eléggé kezdő vagyok benne. Nem úgy volt, hogy NEM FOGSZ HAZUDNI, Connor? Ó, dehogynem! De ez valahogy még mindig jobban hangzik, mint az, hogy á, Naomi, ne aggódj, tudod ez ilyen vérfarkas-dolog, nem csak vérengző döggé tudok változni, hanem még belelátok mások fejébe is, és ha elég öreg leszek, akkor irányíthatom a társaimat. - Bocsánatot kérek. Szar, hogy miattam érzi magát ennyire szarul. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami olyasmibe tenyereltem bele, amibe kurvára nem kellett volna és annyi közöm sincs hozzá, mint egy imádkozósáskának, de ettől függetlenül fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Nem látom át a teljes képet, azt mondjuk nem nehéz összelegózni, hogy egy kislányról van szó, talán Naomi kislányáról, talán a húgáról, talán ő maga Maya csak mostmár Naomi a neve... Passz. De az fix, hogy valakitől elvettek egy gyereket, és nem a szüleivel él. - Engem sem a szüleim neveltek. Nem tudom, hogy miért mondom ezt, vagy hogy miért várom, hogy ettől jobb lesz Naominak, Mayának vagy tudom is én, hogy hívják ezt a lányt. Nem tudom, talán együttérzést akarok tanúsítani, de lehet, hogy rohadtul rosszul csinálom. Ha csak nem rántja el magát, akkor finoman és kedvesen nyúlnék hozzá a karjához, de most szigorúen csak olyan részen, ahol vastagon fedi a kabátja a csupasz bőrét. Nem kösz, asszem nem kell még egy ilyen trip, köszöntem. - Tudok valamit segíteni? Ahhoz képest, hogy milyen szószátyár voltam eddig, most ráálltam a tőmondatokkal való dobálózásra. Mondjuk én a helyében már rég mérföldekkel odébb rúgdostam volna magamat, de azt hiszem, hogy ez a lány sokkal, de sokkal kedvesebb, mint én.
- Akkor jól hallottam. Szólaltam meg csöndesen, és jelen pillanatban abszolút nem érdekelt, hogy most jó eséllyel úgy elázok, hogy meg fogok betegedni. Nem értem… honnan tudja? Holt biztos, hogy nem ismerem, de ha ismerném is… nem tudná rólam ezt. New Yorkban persze tudták, hogy teherbe estem, és hogy örökbe adtam a gyermekem, de azt senki sem, hogy milyen névvel illettem magamban. Hallom, amit mond, meg minden, de… várjunk csak? Ráérez dolgokra? Olyat én is szoktam, csak mindig annyira abszurdnak gondolom, hogy nem mondom ki. Mert… mert hülyeség. Mint ahogy az is, hogy egy réten szaladgál a kislányom, és végül az én karjaimban köt ki. Nem, őt más öleli. - Ilyet én is szoktam… bár nem szoktam komolyan venni, mert elég abszurdnak tűnnek. De… te… nem tévedtél. Nyögök fel, mintha legalábbis ez valami nagy tragédia lenne, nekem mondjuk az is, de ez már úgyis annyira egyértelmű, hogy kár ragozni. Gondolkodás nélkül hiszem el neki, amit mond, mert el akarom hinni, mert ezt el tudom, és így nem kell azon tanakodnom naphosszat, hogy mi volt ez az egész. - Miért kérsz bocsánatot? Nem te tehetsz róla… Úgy értem, ha ezt a dolgot el akarja fojtani, de nem megy, az nem igazán az ő hibája. Én sem tudom, miért álmodok sokszor olyan borzalmasakat, és szeretném kikapcsolni, de képtelen vagyok rá. A néha felvillanó képekkel és jelenetekkel sem tudok mit kezdeni, igazából tök kettyósnak érzem magam miattuk, de hát nyilván ilyen témáról nem szívesen beszélnék senkivel sem. - Ez… nem biztos, hogy rossz. Engem a szüleim neveltek fel, sajnos. Vonom meg a vállam, nem, nem akarok Mayáról beszélni, nem tudok, csak folyamatosan sírnék, és úgy érezném, meztelen vagyok egy idegen előtt. Egy gyerek előtt, mert Connor sokkal inkább az még, mint felnőtt. Néha még magamat is gyereknek érzem… Kedves tőle, hogy vigasztalni próbál, és én lennék a legboldogabb, hogyha erre a problémára létezne megoldás, de nincs. Az én szívem akkor és ott kitépték, és csak egy összefércelt seb maradt a helyén, amit most Connor könnyedén tépett fel, én pedig nem tudom kezelni a szituációt. - Nem Connor, nem tudsz, de azért köszönöm… Felelem halkan, és rápillantok, nem is tudom, miért, talán csak emlékezni akarok rá, mert… talán őt is olyan furának tartom, mint magamat. Vagy azt a benti kellemes, mókás légkört keresem, de aligha csalhatom már vissza. Megpróbálok felállni, basszus, úgy nézhetek ki, mint valami ázott, kivert kutya. Fel kell hívnom Lorát, hogy ugorjon be helyettem, mert én ma így képtelen vagyok dolgozni. - Azt hiszem, hazamegyek… én… ne haragudj ezért az egészért… nem akartam kiakadni. Nem miatta borultam ki, mégis ő ázik itt velem, némi bűntudat keringett bennem a saját fájdalmamon kívül is, és nagyon jól tudtam, hogy ilyen állapotban nekem nem szabad emberek között lennem.
Igen, jól hallott. Nem faggatom, hogy ez mégis mit akar jelenteni. Épp elég, hogy ilyen ramatyul festünk mindketten, és valószínűleg, ha be szeretett volna avatni, már azelőtt megtette volna, hogy visszakérdez. Vagy mielőtt meglátom a képeket a fejében. Kicsit azért meglepődve, kérdőn vizslantok rá, amikor azt mondja, hogy ilyet ő is szokott tapasztalni. Ezt a ráérzést. Farkas biztos nem lehet, ha csomagmegŐrző lenne, akkor már ezer éve tudná rólam, hogy nem egy egyszerű suhanc vagyok. Uhh, azért ez... ez azért ez kicsit ijesztő a maga módján, de hát mit csodálkozom, amikor bennem egy bundás dög lakik? - "Ahol az álmok véget érnek, ott kezdődik a valóság..." Egy ismeretterjesztő videóban hallottam. Válaszolok arra, hogy szerinte abszurdnak tűnik az, amiket gondol vagy éppen érez. Bár én aztán tényleg nem vagyok a szakma professzora, talán mégis lehet benne valami igazságtartalom. Hogy miért kérek bocsánatot? Jézus, Naomi, most komolyan ragozzam? - Hát mert... először azért mentem be, hogy rosszat tegyek neked. Aztán rájöttem, hogy nem kéne, most meg mégis tökre ki vagy borulva és ez így nem oké. Segítek neki összerakni a képet egy kicsit, de erős a gyanúm, hogy most nincs olyan állapotban, hogy össze tudja rakni még ennél is jobban. Vagy hogy össze akarja-e egyáltalán. Jééézus, ez nagyon durva. Így szerintem még életemben nem tettem taccsra senkit, akit meg igen, az nem így viselkedett, hanem meg akart verni. Erőtlenül kuncogok egy rövidet a szülői megjegyzésére, és be kell látnom, hogy igaza van. Igazság szerint az agyturkászok biztos ezer dolgot fel tudnának tárni az életemben, hogy biztos a zűrös gyerekkorom miatt vagyok ilyen debil, de ennek én nem érzem a hatását. Vagyis de... Tök jól érzem magam úgy egyébként. Hihetetlen, de szerettem kibabrálni a nagyiékkal, a javítós nevelőkről meg aztán ne is beszéljünk. Amikor felpillant rám és közben elutasítja a segítséget, én is ránézek, és egy darabig csak nézzük egymást. Talán ez még veszettül romantikus is lehetne, szinte már látom a filmes kameramozgást és a lassan beúszó képváltásokat, a meghitt, de mégis szomorkás zenei aláfestéssel (remélem Hans Zimmer írta), ahogy esik az eső, mi meg összeborulunk, mint két roller (mert a bicikli az olyan mainstream). Ahogy haza akar menni és még ő kér tőlem elnézést, azért meglepődöm - újfent. Reflexből felpattanok, hogy a kezeimet nyújtsam neki, hogy segítsek felkelni, de amint ráeszmélek, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, zavart nevetéssel a gatyámba dörzsölöm a tenyereimet, aztán elsüllyedek önnön nadrágom zsebeiben. - Ne viccelj már... Hát én, izé... Szóval, azt hiszem jobb, ha én most jól elhúzok és nem rontom tovább a helyzetet. De... Megtorpanok a mondandómban és nagy levegőt veszek, közben pedig lehunyom a szemem. Talán úgy tűnhet, mintha erőt gyűjtenék, hogy szerelmet valljak vagy mittudomén, de igazából a vízfüggönyön át próbálom mélyen magamba szívni Naomi illatát és a lehető legjobban elraktározni. - ... de legalább tudom, hol dolgozol. Habozok, előre-hátra lépdelek, billegek, mint egy elbaszott madárijesztő, aztán csak egy biccentéssel búcsúzom, és indulok el a sarok felé. Basszus.
Ahogy eltűnök a sarok mögött, nekivetem a hátamat és a tarkómat erős ritmusra kezdem beverdesni a falba. Hogy én milyen hülye vagyok... Hogy én mekkora gyökér vagyok... Hogy mi a faszért nem mentem inkább tényleg csak északra, ahogy Fatert húztam reggel...? Dühös vagyok magamra. Rossz szándékkal indultam el ma, de nem ilyen jellegűvel. Ezt utálom. Utálom másokkal csinálni. Úgy negyed órával később meghitt önutálatomban egész egyszerűen betöröm egy cipőbolt kirakatüvegét. Szerencsére jobban él bennem a "fogd a pénzt és fuss!" ösztön annál, hogy leálljak a véremmel törődni. Csak rohanok, legalább akkora hévvel, mint ahogy a kurvaanyázások repkednek utánam. Mire lihegve lelassítok, a kezemről már minden vért lemosott az eső. A sebeknek már mindegy, a regeneráció összehúzta annyira, hogy ne áztasson el megint. És most, hogy a vérem szaga eltűnt, helyette ott van más. Naomi illatát veszem ki a levegőből és nem is tűnt fel eddig, hogy egészen a lakónegyedig elrohantam. Egy kocsi mögé kuporodok, az hiányzik nekem, hogy meglásson errefelé. Velem szemben alacsony a kerítés, egy hátsó kertre néz a terület, a házfal mentén üvegbura alatt a tulaj pár télálló virágot nevelget. Nem gondolkodom sokat, benindzsázok a kertbe és kitépek az egyik bura alól valami fehéret, szép hosszú, zöld szárakkal. Pontosan tudom, hogy Colin megint el fog picsázni, de előfordul. Amúgy is ki akart jönni a dög, itt nem lát senki. Pár perc szenvedés után előhívom a kisebbik bundást, a ruhacafatjaimat elkaparom egy fa tövébe, a virágot a pofámba fogom és elkezdek csóválva szimatolni, amíg meg nem találom a remélhetőleg helyes küszöböt, azaz Naomiét. Ledobom a lábtörlőre a virágot, azt pedig már csak a hanyagságomnak köszönhetem, hogy a sártól piszkos mellső mancsom nyomát ott hagyom a bejárata előtt. Csak egy halkat nyüsszentek, és utána igyekszem minél gyorsabb spintben kihaltabb területre jutni, aztán megkeresni a Három Macit, és kikönyörögni Colintól, hogy változtasson vissza emberi alakomba.
- Én inkább szeretném, ha az álmaim nem érnének véget… Nem a rémálmaimra gondolok persze, inkább az örök, szüntelen vágyakozásra, a reményre, hogy igenis lesz egyszer esélyem arra, hogy visszakaphassam a lányom. Én ezért élek, és csak emiatt nem zuhantam még magamba, mert ha megtenném, akkor nyilván soha nem történhetne meg, egy instabil, kattant nőre nem fognak rábízni egy gyereket. Más kérdés, hogy azt sem tudom, hol és kinél van, mert anyám úgy intézte, hogy még véletlenül se kerülhessek az információk birtokába, de abban már nem vagyok biztos, hogy ő sem tudja. - Költői kérdés volt, de mindegy. Legyintettem fáradtan, nem neki szólt a dolog, de jelen helyzetben képtelen voltam nem végtelenül szerencsétlennek érezni magam. - Ha ez segít a dolgon, Connor, emiatt én mindig ki vagyok borulva, csak többnyire nem látszik. Nem ő tehet róla, ő csak a gyújtózsinór volt, mondhatni, de ez a bomba bennem folyamatosan ketyeg, és már időszerű volt miatta egy kiborulás. Tényleg keresnem kéne már egy pszichológust a városban, mert ennek így nem lesz jó vége. Nyújtom felé a kezem, reflexből, hogy hagyjam magam felsegíteni, és csak akkor eszmélek, hogy nem kellene, mikor elhúzza a kezét. Helyette inkább a hűvös, nedves talajra támaszkodom, és tolom fel magam, valahogy a hideg megnyugtat, mintha az eső megtisztítana és elmosná a bánatomat. Tudom, nincs így, de hagyom, hogy egy kicsit így érezzem. Nem tudok már mit mondani neki, de rohadtul sajnálom, hogy ez történt, és ennyire elszúrtam valaki napját, nem véletlen, hogy senkinek sem beszélek a nyomoromról… - Igen, úgy tűnik. Bólintottam, bár erősen kételkedtem abban, hogy valaha még viszontlátom ezután a produkcióm után, de talán ez így van jól. Túlságosan furcsa volt ez az egész szerintem mindkettőnknek. Intek utána, majd a telefonom után nyúlok, hogy megejtsek pár hívást, haza kell mennem összeszedni magam, hogy legalább este bemehessek dolgozni, mert ott nem vagyok ám a saját főnököm, és nem tudom kimenteni magam a melóból…
Nagyjából 20 perc múlva esek be az ajtómon, és ahogy becsukódik mögöttem, rögtön le is dobálom a teljesen átázott gönceimet, és egy fürdőköntösbe bújva csináltam magamnak forró teát, hogy megpróbáljam elűzni vele a bacikat, nem hiányzott most egy betegség. Elszürcsöltem a teámat, majd jobb lefeküdtem aludni, gyűlöltem, mikor egyszerűen képtelen vagyok megálljt parancsolni a könnyeimnek, és egyre csak szivárognak, csípnek, míg végül annyira elfárad a szemem, hogy nem bírom nyitva tartani. A gondolatok és képek zavaróan gyorsan váltogatták egymást a fejembe, színes, megfejthetetlen masszává állva össze. Nem voltam jól, ez a pár perc… olyan valószerűtlenül volt furcsa, amihez hasonlót még nem tapasztaltam. Jó, néha nekem is bevillannak képek, de nevek nem, és én sosem veszem őket komolyan, mert szerintem beleőrülnék. De Connor a lányom nevét tudja, és… igen, megfogta a kezem, akkor történt valami… valami… Mintha a tudatom akarná leállítani a gondolatfolyamot, egész egyszerűen rám beránt a sötétbe, és rám csapja az ajtót. Aludj, felejts, nincs más dolgod. Álmomban azonban már jönnek is az újra és újra visszatérő szörnyetegek, neszezés, nyüszítés és szüntelen kaparászás, vér és halál, fájdalom és ordítás, és valahogy mindig úgy ébredek, hogy az utolsó, amit látok, azok a saját, vérben ázó tenyereim, és csillapíthatatlan reszketés. Utóbbi nem szűnik meg ébredéskor sem. A saját nyöszörgésem riaszt fel talán, érzem, hogy minden csurom víz alattam, a saját verejtékemben fürdök. Utálom ezt, annyira, de annyira utálom. Mi a francot akar közölni velem a tudatalattim, hogy ilyen borzalmas álmokkal bombáz. Nem, köszönöm, de most ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni, basszus… alig aludtam fél órát, és fáradtabb vagyok, mint előtte. Fantasztikus. Kimegyek. Azt akarom, hogy az eső megint elmosson mindent, szükségem van rá. Messze azonban nem jutok, mert észreveszem a fehér virágot az ajtó előtt. Ma már megtanulhattam volna, hogy egy-egy óvatlan érintés mivel járhat, de természetesen nem jött össze a dolog, gondolkodás nélkül nyúlok felé, és amint megfogom, nincs is időm felocsúdni, rögtön a hátsómra huppanok… Egy fiatalnak tetsző, nyurga farkas sétál az ajtóm elé, a szájában egy virággal. Sötétbarna bundája úgy nyeli el az esőcseppek tömegét, mintha azok sosem lettek volna. Acélszürke szemeiben mintha emberi értelem lakozna. Ledobja a virágot a lábtörlőre, majd már fordul is, s csak aztán válik láthatóvá tappancsának lenyomata. A tenyerem sáros, az arcom elé emelem, és látom, ahogy kirajzolódik egy farkas lábnyoma. Nem, nem farkas. Kutya. Kutya. Kutya. Nem farkas. A farkasok nem hoznak virágot. A kutyák sem. Ilyen nincs. Milo nyüszít, úgy szaglászik, mintha megbolondult volna, tudom, hogy ez nála azt jelenti, hogy fél. Felé nyújtom a virágot, és vadul vicsorog, majd ugatva elszalad, felugrik az ágyamra, és befúrja magát a takaróm alá. Akkor sem farkas. Behúzom a lábtörlőt, és a virágot is, majd gépies mozdulatokkal kelek fel, és megyek el lezuhanyozni. A nap további részét valami furcsa légbuborékban töltöm, nem igazán látok vagy hallok senkit, csak csinálom a dolgom, és kész. Másnap reggel lázasan ébredek, de nem érdekel. Csak annyit tudok, hogy meg kell keresnem Connort.
Tegnap este tudtam meg, hogy ma megtörténik. Nem örültem neki, szerettem volna visszapörgetni az idő kerekét, és sok mindent másképp csinálni, hogy ne derüljön ki, milyen tudásnak vagyok a birtokában. Elrontottam… Illetve, ez még önmagában nem zavar, az sokkal inkább szíven ütött, amikor reggel, nem tudom milyen bátorság ideiglenes birtokában felhívtam Connort. Kisípolt, szóval ezt vehettem égi jelnek azon tekintetben, hogy nem akar tudni rólam. Hát jó, többet nem is fog, hiszen azzal a lendülettel töröltem ki a számát, a híváslistámat és az összes sms-t, úgyis meg kellett volna tennem, de jól esett ilyen formában levezetni a dühömet. Legszívesebben a falhoz vágtam volna, de kicsit megterhelné a kasszám, ha újat kellene vennem. Írtam reggel egy sms-t Mandynek, hogyha tud, jöjjön be a gyógyszertárba, mert oda kell adnom neki valamit még az emléktörlés előtt. Arról már tájékoztatott, hogy nem ő lesz az, aki megcsinálja, nem érintett túl jól a dolog, de nem volt mit tenni. Csak vártam. Lustán vánszorogtak a másodpercek, elmémben visszhangot vert minden egyes apró kattanás, és csak az órát bámultam a bejárat felett. Legyen vége, már csak azt akartam, mert a lelkiismeretfurdalás azóta mar belülről, és nem bírok vele együttélni. Sosem futamodtam meg a saját magam okozta problémák elől, most viszont úgy voltam vele, hogy így könnyebb lesz. Elvégre… ha annyira nem akarta volna, hogy elfelejtsem, és eltűnjek az életéből, csinált volna valamit. Tudomisén, mondjuk elrabol. De nem, ő neki még egy nyamvadt sms-re is derogált válaszolni. Áhh, elegem van. Ma nem lehet hozzámszólni, több ízben ledorgáltam már Lorát, és inkább elvonultam hátulra, hogy megcsináljak pár szert receptre, mert akkor legalább nem harapom le senki fejét. Ezzel viszont az volt a baj, hogy mindig a csomagra tévedt a tekintetem, amit át fogok adni Mandynek. Ha véletlenül nem sikerülni, bebiztosítottam magam, és felülre egy ajándékkísérő kártyára rávéstem Mandy nevét, meg annyit, hogy mindenképp egyedül nyisd ki. Így talán átverhetem magam, és azt hiszem majd, valami ajándékot vettem neki… Belülre mondjuk már egész más került, de ez tartozzon csak rá, én gondolni sem merek arra, hogy már megint mit testáltam valaki másra. Szemétnek érzem magam tőle. Fél tíz lehetett nagyjából, amikor a riasztó éles hangja hasított a tudatomba, már pattantam is fel, és iszkoltam kifelé, mikor is megláttam, hogy egy frissen beérkező vásárló nyakon csíp valami suhancot. Jellemző, rúgj még belém még egyszer utoljára kedves sors, mielőtt mindent elfelednék. Pff. - Mi történt? Mikor meglátom a zsebébe gyömöszölt tablettákat, amiket biztos, hogy a pult mögül szerzett, összeszűkül a szemem, akkor látom, hogy Lora akkor jön elő a raktárból, úgy tűnik, őt sikerült átejtenie a srácnak, nem úgy, mint anno engem Connornak. Gondterhelten felsóhajtok, és megkérem a férfit, hogy segítsen hátra terelni a kölyköt, ahol is leültetem egy székre. Szerintem életemben nem néztem még olyan csúnyán, mint ebben a szent pillanatban. - És akkor most szépen megvárjuk a rendőröket. Figyeltem, ahogy szorongatja a tablettás dobozt, és esküszöm, megesik rajta a szívem, úgy sejtem, nem a szokványos értelemben kívánná használni, de sosem fogom megtudni, és nem is nagyon érdekel az igazság. - Lora… kérlek, rakd ki a zárva táblát, amíg ezt el nem intézik a rendőrök… Szóltam ki neki, aztán csak vártam, miközben a suhanc arcát néztem, és még ettől is sajgott a szívem, pedig azon kívül, hogy láttam erre párszor, nem ismertem, mégis, egyértelműen Connor jutott az eszembe. - Ezt megcsináltad már máskor is, ugye? Kérdezem kisvártatva, hisz mi másért jönne ide újra és újra… Eltökélt arckifejezése, mi arra utal, hogy ő ugyan meg nem szólal, fura módon megmosolyogtat.
Ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem volt kedvem a mai naphoz, akkor még nagyon finoman is fogalmaznék. Tudtam, hogy mire fog sor kerülni, már akkor, amikor érzékeltük mindnyájan, hogy visszatért a varázstudásunk. Hiányzott nagyon, ugyanakkor most mégis elszomorított, mert teljesítenem kellett egy ígéretet. Ennek megfelelően szóltam is Naominak, hogy mi történt és mikor számítson ránk. Nagyon nem akaródzott arra gondolnom, hogy mennyire felforgattuk mi az életét, de néha megesik másokkal is sajnos. Mondjuk nem éppen a közvetlen környezetemmel, de azért volt már rá példa, hogy emberek rádöbbentek arra, hogy mi lapul meg a színfalak mögött. Végül helyszínnek a gyógyszertárat beszéltük meg, ami nekem tökéletesen meg is felelt. Miután még decemberben tájékoztattam Willt a fejleményekről, megbeszéltük, hogy Roxan fogja elvégezni az emlékmódosítást, amennyiben lehetségessé válik majd. Örültem neki, hiszen ismertem Roxant már csak a rendőrség révén is, így hát nem egy teljesen idegen volt, akitől segítséget kellett kérnem. Vele is megbeszéltem a leegyeztetett időpontot, és megállapodtunk, hogy majd a rendőrségen találkozunk aznap reggel. Elmeséltem neki azt is, hogy milyen sokat jelent nekem Naomi, bár fogalmam sincs, hogy miért akartam ezt tisztázni. Bárkivel ugyanúgy bánt volna és ugyanolyan tökéletesen elvégezte volna a varázslatot, efelől semmi kétségem sem volt. Mégis, valahol megnyugtatott a tudat, hogy most már ő is tisztában volt azzal, milyen nehezemre esik ez az egész. Nem szánalmat vagy együttérzést vártam tőle, hanem egyszerűen azt, hogy megértse. Kész. Ma reggel, annak rendje és módja szerint találkoztunk és végül felajánlottam, hogy majd én elvezetek a gyógyszertárig, ha nem akar külön kocsival mászkálni. Persze abban az esetben, ha neki utána egyből máshová kellett mennie, külön érkeztünk. Ezt valószínűbbnek is tartottam már akkor is, amikor szóba hoztam neki, hiszen nem kellett állandóan a rendőrségen kuksolnia ahhoz, hogy elvégezze a munkáját. Velem ellentétben, de én meg ebben az időjárásban egy kicsit még örültem is annak, hogy nem kellett egész nap kint mászkálnom a hidegben. A rádión át már csak akkor hallottam az értesítést, hogy bekapcsolt a gyógyszertár riasztója, amikor éppen leállítottam a kocsit. Nem tartottam semmi nagy dologtól és Roxant is bevártam, hogy együtt mehessünk be, de azért ettől függetlenül is megszaporáztam egy kicsit a lépteinket. Mire benyitottam, már a zárva tábla volt kitéve, de ezt annyira nem is bántam most. Már csak azért se, mert nem lett volna jó, ha megzavarnak minket. Hiába lesz csupán pár pillanat az egész, mégis kellemetlen helyzetet szülhetett volna egy ilyen. - Hallom, valaki a rendőrséget emlegette! – szólaltam meg, miután némi körülnézést követően megleltem őket egy hátsó helyiségben. A fiatal fiú látványától cseppet sem lett jobb kedvem, de próbáltam könnyeden beszélni, hogy ne látszódjon rajtam. El tudtam képzelni, hogy Naominak milyen nehéz ez most, legalább azt ne lássa, hogy én is olyan rosszul érzem magam, mint ő. Jó, annyira biztosan nem, de hasonlóan. – Naomi, ő Roxan a kollégám! – nem is hazudtam nagyot, tényleg mindenféle téren annak számított. A gyors bemutatást szerettem volna most itt megejteni, mintegy mellékesen, tekintetem közben először a barátnőmre, majd a fiatal fiúra vándorolt. – Mi történt? – kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb szigorúsággal.
Nem mondhatnám, hogy örültem a helyzetnek, mikor éppen forró nyomon voltunk egy eltűnt farkas kapcsán... de a kötelesség az első, nem igaz? Mármint a farkassal kapcsolatosan is fontos, hogy ne az átlagemberek közé csukják le három évre - Nah, az ciki lenne! - de ez a dolog fontosabb. Mandy-n is éreztem, láttam, sőt, el is mondta neki, hogy mit is jelent számára az egész. Nem tudom, mi volt a célja vele, de hogy nem könnyítette meg a dolgomat a szavaival, az is biztos. Mióta lettem ilyen elcseszettül érzelgős? Howard az oka ennek is, tuti! Külön kocsival érkezem, a sajátommal követve Mandy-t, akinek a "céges" jutott. A járókelők meg is bámulnak, ahogy könnyed, laza mozdulat keretében kiszállok és becsukom a verda ajtaját. Biztosan azt gondolják, épp most kapcsoltak le, hiszen Amanda felém lépdel, miközben halk pittyenés keretében lezárom az autót. - Mehetünk. - Szusszanok, s kissé idegesen igazítok fehér ingemen. Hozzá fekete nadrágot viselek, hajam szigorú lófarokba fogva van hátraszorítva, s a fekete tincsek alig győzik követni imbolygó mozdulatok közepette lépteim ütemét. Szemmel láthatóan feszengek a business-stílustól, valójában a helyzet rátesz még egy lapáttal. - Biztos, hogy nincs másik járható út? A csaj gyógyszertáros, olyan emberünk még úgy sincs! - Súgom oda Mandynek, igyekezve hangulatomon továbblendülni, mire belépünk a Gyógyszertárba.
Odabent hagyom Mandy-t érvényesülni, elvégre ez mégiscsak az ő hatásköre, én meg a járulékos "rossz" vagyok, aki kapott az alkalmon, hogy a gyógyszertárhoz riasztották őrzőtársamat. - Igazán örvendek. - Szusszantam, a kezemet pedig kissé esetlenül, sebtében nyújtottam a nő felé. Nem nyújtottam el a kézfogós gesztust... nem szokásom alapjáraton sem, most azonban különösképpen szerettem volna haladni, hogy mielőbb rátérhessünk arra, amiért én is jelen vagyok.
- Igen, a fiatalúr úgy gondolta, hogy elemelhet egy doboz erős nyugtatót… Jegyeztem meg csendesen, némileg összeszorult a szívem, mikor meghallottam Mandyt, aztán mikor ráemeltem a pillantásom, ez csak fokozódott. Ő talán sejthette, hogy máskor gond nélkül elengedtem volna a kölyköt, viszont most közel sem voltam olyan jó hangulatban, mint amilyenben egyébként szoktam. Mármint, nyilván azelőtt, hogy történt az a postás incidens Connorral. Voltam már életemben párszor kifejezetten pocsékul, de szerintem az a jelenet, meg az azóta eltelt napok mindenképpen helyet kapnának az első háromban. Fél füllel hallottam, hogy elkezd magyarázkodni a srác, hogy a beteg anyukájának kell, de már Mandy kollégájára figyeltem. - Hasonlóképpen. Nyújtom a kezem a Roxan nevezetű, bizonyára Őrző felé, afelé, aki majd el fogja venni az emlékeimet, most már nagyon hamar. Még a gondolatba is belesajdult a szívem. Túlzás volt persze azt állítani, hogy valóban örvendtem, de ez nem a személyének szólt, pusztán a helyzetnek, s ezért nem leszek valakivel bunkó, hisz ő nem tehet semmiről, csak a dolgát végzi, csakúgy, mint Mandy. Rá sem tudtam haragudni egy pillanatig sem, mint ahogy tulajdonképpen senkire sem, hiszen nagyon sok apró és jelentőségteljes pillanat kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Jelenleg abszolút nem volt határozott a kézfogásom, de az sem mozgatott túlzottan, hogy milyen képet festek magamról. Gondolom, Roxanra sem fogok emlékezni, vagy nem ilyen formában. - Mandy… Még mielőtt bármi történt volna, átnyújtottam neki a papírtasakba rejtett csomagomat, hogy biztosan eljusson hozzá, és ne maradjon nálam még véletlenül sem, bár nagyon szerettem volna, de nem éreztem fairnek. Benne volt minden, amit leírtam azokról a dolgokról, amiket elképzeléseim szerint el fogok felejteni, és ott volt a diktafon is, benne a hangfelvétellel. Nem sunnyogtam. Eldöntöttem, és hacsak nem történik olyan dolog a lányommal kapcsolatban, akkor én erről a világról nem akarok többet tudni, bármennyire is fájjon jelen pillanatban a saját döntésem. - Leírtam benne mindent… csak tedd el valamelyik szekrényed mélyére. Egy részem reméli, hogy szükség lesz rá, de a nagyobb inkább azt, hogy nem. Valahol ezen a ponton érkezhettek meg Mandy kollégái is, mert nyilván a riasztásra nem a barátnőm indult el, ő egyébként is ide tartott. Valószínűleg pillanatok alatt a kezükbe fogják venni az ügyet, én csak annyit mondtam, hogy nem kívánok feljelentést tenni a fiú ellen, azt meg nem tudom, hivatalból mi a dolguk. Gondolom, feljelentés nélkül nem tudnak sokat tenni, de ezt én már rájuk bíztam, nem érdekelt. Csak az, hogy menjenek innen, és legyek túl ezen az egészen mihamarabb. Közben hellyel kínáltam Roxant, meg Mandyt is, ha a helyiségben maradt, vagy visszajött a kollegáival való egyeztetés után, s ha végre lecsillapodtak a kedélyek, bezártam az ajtót. Essünk túl rajta, úgyis napok óta ezen kattogok, nem bírom tovább. - Nem tudom, Mandy mit mesélt el, de tudja rólam, hogy van egy lányom, akit örökbe adtam, és vissza akarom kapni. Nos, ezt olyan körülmények közt mondtam el neki, amit biztosan ki kell törölni, viszont én azt szeretném, hogy emlékezzek arra valamilyen módon, hogy ezt elmeséltem neki, és ő felajánlotta, hogy segít lépéseket tenni az ügyben. Igazából, ez az egyetlen dolog, aminek muszáj maradnia, mivel megbeszéltük, hogy elmegyünk New Yorkban, én viszont tudom magamról, hogy mindezt Mandy nem tudná, ha nem olyan körülmények között jár el a szám. Hogy most miért mondom el ilyen könnyen? Egész egyszerűen azért, mert nem fogok rá emlékezni. Próbáltam hideg fejjel állni az egészhez, és meglehetősen józannak tűntem, még a másnaposság sem kínzott a tegnapi fél üveg bor magányos elfogyasztása után. - Részemről kezdhetjük. Sóhajtottam fel, majd ha le kellett ülnöm, leültem, ha nem akkor álltam, fogalmam sincs, hogy megy ez, majd megmondják.
Észrevettem, hogy Roxan mintha egy egészen kicsit feszülten viselkedne, de nem akadtam rajta fenn. Bizonyára nem sok kedve volt ehhez az egészhez, de hát nekem sem. Egyszerűen csak meg kellett tennünk, mert ez volt a feladatunk. Nekem sem volt ám olyan könnyű, még ha konkrétan nekem nem is kellett semmit tennem, csak végignéznem az egészet. Valahogy nem derített túl jó kedvre, hogy a barátnőmet megfosztják az emlékeitől, de ez afféle szükséges rossz volt. Utána viszont reméltem, hogy majd adhatok neki valami olyat egy kis kutakodással, amire már régóta vágyott. A lányának hollétét, azt, hogy esetleg láthatja őt. - Igen, sajnos biztos – válaszoltam még Roxannak, mielőtt bementünk volna. – Megpróbáltam azt is, hogy csatlakozzon hozzánk, de ezt egyelőre nem szeretné. Ő választotta az emlékmódosítást, pedig jobban örültem volna neki én is, ha nem így dönt – magyaráztam tovább, de mire én a végére értem, már be is nyitottam az ajtón és Naomi keresésére indultam. Biztos voltam benne, hogy komolyabb baj nincs, és a rendőrök nemsokára kiérkeznek utánunk. Azért nem voltam még olyan közel, amikor a riasztást hallottam, szóval mostanra már nekik is be kell futniuk szépen lassan. Azért is reménykedtem ebben, mert nem lett volna jó, ha rajtunk kívül van itt más is. Természetesen úgysem kezdenénk el szemtanú előtt, de az időt húzni nekem sem volt túl sok kedvem és úgy sejtettem, hogy a barátnőmnek sem fűlött hozzá túlzottan a foga. Próbáltam valami bátorító mosolyfélét erőltetni az arcomra, de nem igazán ment, úgyhogy egy próbálkozás után fel is adtam. Helyette Naomi felé fordultam, amikor megszólított és érdeklődő tekintettel meredtem arra a kis csomagra, amit átadott nekem. Nem néztem bele, mert még előtte elkezdte mondani, hogy mi is az és miért kéne nekem erre vigyáznom. Tökéletesen megértettem az indokait, ezért is fogadtam el. - Rendben, megőrzöm neked, ha esetleg mégis úgy alakulna! – ígértem meg neki őszintén, magamat pedig emlékeztetnem kellett rá, hogy majd olyan helyre tegyem el, ahol később lehetőleg megtalálom. Ha szükség lenne rá. Egy részem szerettem volna, ha Naomiból végül őrző lesz, de egy másik azt kívánta neki, hogy bárcsak megtalálná a boldogságot és úgy élné le az életét, hogy nem tud erről a világról az égvilágon semmit. Ahol biztonságban érzi magát és nem retteg kilépni az ajtón, attól tartva, hogy megint belefuthat egy éppen átváltozó farkasba, vagy effélék. Nem tudtam, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni abból, ha elutazok vele New Yorkba, de reméltem, hogy bármi lesz is, az neki jó lesz végül. Idő közben, ahogyan arra számítottam is, a rendőrök megérkeztek. Váltottam velük pár szót, adtam némi eligazítást az üggyel kapcsolatban és megmondtam, hogy vigyék csak be nyugodtan, hátha ráijeszthetnek egy kicsit a srácra és többet nem lesz kedve ilyesmit tenni. Azt én is nagyon jól tudtam, hogy sokáig nem lehet majd bent tartani úgy, hogy nem tettek ellene feljelentést, de rossz élménynek, vagy tanulságnak mindenképpen megfelelő lesz számára. - Szerintem ez megoldható! – kotyogtam közben. Tudtam, hogy Roxan nagyszerűen érti a dolgát, és meg fogja tenni az ügy érdekében, amit csak tud. Ezért is örültem neki, hogy ő jött velem, és nem valaki más. Én leültem egy székre, úgy figyeltem feszülten az eseményekre. Mikor Naomi végül közölte, hogy kezdődhet a dolog, még utoljára megszorítottam egy kicsit a kezét. – Minden rendben lesz! – biztattam, és ezúttal tényleg jött egy mosoly, még erőltetnem sem kellett.
Apró sóhajjal nyugtáztam a doboz létét. Gondolom ezt a részt ki kell, hogy hagyjuk majd a jelentésből... Nem mintha problémát jelentene, nem én voltam az őrzői tisztaság mintaképe, elég csak arra gondolni, hogy James-szel is hogyan köttetett az a húsadományozós üzlet. De miért is jár a fejem már megint Howardon? A felkínált helyet kedvesnek szánt mozdulattal hárítom, Naomit viszont megkérem, hogy üljön le - akár pont a nekem szánt helyre, ha más nincs. A visszaérkező Mandy szavaira megerősítően biccentek. - Egészen biztosan emlékezni fogsz arra, amit Mandynek mondtál és az ígéretére is. Pusztán ennek a... világnak a létét fogom törölni az emlékeid közül. Mindazt, ami ezzel szorosan összefügg. Semmi mást, csak a legszükségesebbeket. - Fűztem hozzá nyugodt komolysággal. Milyen ironikus, hogy legutóbb, mikor emlékezet törlésre folyamodtam, szintén egy anya volt a "delikvens", ráadásul szintén valahol a gyermeke miatt került sor az emlékei kiiktatására. Arra, hogy kezdhetjük, aprót biccentettem, s megkértem, hunyja le a szemeit, lélegezzen mélyeket - kicsit lazuljon el, már amennyire ez lehetséges. Tenyereimet finoman a halántékához emeltem, s Naomi kellemes melegséget érezhet kezeim felől áramolni, mely egyszersmind bódítóan ha rá. Megszűnik a tér és az idő is körötte kissé, míg a farkasokkal, őrzőkkel és egyáltalán a mágikus világgal kapcsolatos emlékeit törlöm, módosítva ott, ahol kell - példának okáért Mandyvel egy sokkal hétköznapibb, nyugodtabb szituációban beszélik meg emlékei szerint a gyerek-témát. Törlöm ugyanakkor az átadott doboz tényét is, hiszen, ha nem tud róla, nem is fogja keresni... Valamint törlöm azt, hogy minket egyáltalán itt látott. Egyszerű rendőrségi ügy, a kiérkezők mindjárt másodszor is rákérdeznek, tuti nem tesz e feljelentést a srác ellen, aki a rendőrautó melegében várja sorsa alakulását odakint. Apró sóhajjal, kissé homlokráncolva engedem le a kezeimet. - Alig fél percünk van felszívódni, mire észbe kap, szóval lépjünk. Majd a kocsiban mindent elmondok. - Pillantok Mandy felé, tekintetemben kissé fáradtnak tetsző fénnyel és remélhetőleg a mondottak szerint cselekszünk.
- Köszönöm! Bólintottam Mandynek, noha most úgy éreztem, innen nincs visszaút, és nem is akartam, hogy legyen. Úgy már nem, hogy Connor hátat fordított nekem végleg. Hihetnénk, hogy én tettem előbb, de én szerettem volna, ha emlékek nélkül is az életem része marad, de úgy tűnt, ezzel egyedül vagyok. Viszont így nem akadt olyan dolog, ami miatt vágytam volna ismét erre a tudásra. Mandy emlékek nélkül is mellettem lesz, ezt tudtam, épp ezért fáj annyira, hogy Connorral ez nem valósulhatott meg. Nyilván teljesen más lenne a viszonyunk akkor, ha nem tudnám, micsoda ő, de tönkretesz a gondolat, hogy csak azért és addig voltam jó társaság, talán barát, amíg a titka a birtokomban volt, és úgy viszonyultam hozzá, ahogy. Le kell zárnom a gondolatsort, különben sírni fogok, mint ahogy az elmúlt hét minden egyes napján tettem. Elég volt a könnyekből, hasztalanok, nem lesz tőlük jobb semmi, csak még pocsékabbuk érzem magam. - Nem, nem lesz minden rendben, csupán nem fogok tudni róla. Jegyeztem meg csendesen Mandy felé pillantva, hálás voltam, amiért próbált lelket önteni belém, de már nem volt rá szükség. Pár perc talán csak, és eltűnik belőlem minden, ami az elmúlt hónapokban mozgatott, ami miatt sokkal élőbbnek éreztem magam, s rájöttem, hogy egy hazugságban éltem. Nem akarok visszamenni, és bezárni magam mögött ezt az ajtót, mert bárki-bármit is hisz, engem nem ez a tudás viselt meg igazán. Összezavart, igen, de úgy vélem, sikerült felülemelkednem a saját elmém korlátain. Nem, engem az terített le, hogy közel engedtem valakit, hogy aztán olyan csúnya vége legyen, hogy soha többé ne lássuk egymást. Kitöröltem szemzugomból a kitüremkedő könnycseppet, nem fogok sírni. Miattad többet nem, Connor Harris. Dacosan ökölbe szorult a kezem, bólintottam Roxan szavaira. Ezek szerint Connor nem lesz más, mint egy vicces srác a gyógyszertárban, és talán az emléket ott módosítják, hogy kiszaladt utánam, és hozzámért, hogy a múltam morzsái átcsordogáljanak belé, és elkezdődjön ez az egész. Mikor kimondja Maya nevét… majd a bűntudattól virágot tesz a lábtörlőmre. Felsejlik előttem mancsának lenyomata, emlékszem, hogy megérintettem, végül az utolsó megdöbbentő esemény arra a napra az volt, mikor látomásom támadt az egész jelenetről. Leírtam mindent. Azt is, amit éreztem, azt, ahogy nézett, amilyennek emlékszem a huncut, mégis sokszor komor, vészterhes emlékektől telt szemekre. Az apró, suta érintésekre, a bénázásokra, mindenre, ami ciki volt, vagy éppenséggel vicces. A hangüzenetére… úristen… a hangüzenete… nem töröltem ki. Mindegy. A telefonja már süket rám, nem számítana az sem, ha tudnám a számát. Hiába nyílnának az ajkaim, már érzem a meleget. Kezeim felengednek a görcsös szorításból, nem próbálok meg tovább kapaszkodni az emlékképeimbe. Nem lesz jobb nélkülük, de így kell lennie. Sosem fog kiderülni, mi lett volna ha… A bágyadtság jól jön, megnyugszom tőle, az elmúlt napok zaklatottsága mintha pillanatok alatt párologna el, és könnyebbülnék meg tőle. Nincs bűntudat, fájdalom, nem késztet semmi arra, hogy ismét egész éjjeleket sírjak át, egyszerűen csak az vagyok, aki előtte voltam. Egy a sok közül. Mikor kinyitom a szemem, majdnem leborulok a székről, ijedten rándulok össze, úgy, mint aki elbóbiskolt, de nem tudja, hogyan és mikor. Csak az menti meg a helyzetet, hogy a rendőrök újra rákérdeznek, tényleg nem akarok-e feljelentést tenni. Jó, tehát nem aludtam át a fél napot, bár az is rejtély, hogy történhetett meg ebben a székben. Utáltam, kényelmetlen volt. Újakat kell beszereznem. Végül felálltam, hogy végigkísérjem, miként is viszik el a srácot, aztán visszaálljak dolgozni, folytatva a nyugis kis napomat. Nem kellett volna meginnom azt a bort este, teljesen kivagyok tőle… Azt hiszem, itt az ideje a kávénak.
Nem sokat beszéltem a továbbiakban. Az már világos volt számomra, hogy Naominak nem sok biztatót mondhatok most, mert ő ezt a napot borzalmasnak élte meg, még ha alig pár percen belül nem is fog rá emlékezni igazából. Már azt vártam, hogy bárcsak tarthatnánk ott, de ugyanakkor ott volt az érem másik oldala is, miszerint a probléma nem fog megszűnni, csupán ő felejtkezik el róla. Még mindig úgy gondoltam, hogy ez a legjobb megoldás ebben a helyzetben, de igazából jobban örültem volna annak, hogyha inkább csatlakozik hozzánk. Úgy véltem, hogy erős őrző válhatna belőle évek múltán, most pedig talán azt sem fogja éretni, hogy néha miért támadnak megérzései. Nagyon nem tetszett ez nekem. Míg Roxan odalépett hozzá és két kezét óvatosan a halántékára helyezte, én csak ücsörögtem tovább a széken, amin korábban helyet foglaltam, és két kezemet az ölembe ejtettem. Köztük ott volt az a kis csomag, amit átadott nekem, de hogy mi volt benne olyan nehéz, arról egyelőre fogalmam sem volt. Úgy éreztem, hogy nem szabad belenéznem, mert nem rám tartozott, ennek ellenére azonban mégis kíváncsi voltam rá, hogy mi lapulhat benne. Talán majd otthon belekukkantok, ha végképp nem bírok már uralkodni a kíváncsiságomon, de amíg lehetett, addig ki akartam tartani az elhatározásom mellett. Gondolataimból Roxan szavai zökkentettek ki, miután végzett. Automatikusan futottak fel rá szemeim, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lesz most. Hamarosan meg kell majd látogatnom Naomit, talán még ma sort kerítek majd rá, hiszen várt ránk egy utazás. Régen jártam már New Yorkban, akkor sem sokat, úgyhogy most érdekelt, hogy mire fogunk ott bukkanni. Szerettem volna segíteni, azt akartam, hogy minden rendben legyen majd vele és megtaláljuk a lányát, kerül, amibe kerül. Most nem volt olyan ár, amit sokalltam volna, mivel felelősnek éreztem magam bizonyos szinten a jelenleg kialakult helyzet miatt. Tudtam én, hogy valójában nem sok közöm volt hozzá és csak a feladatomat, a munkámat végeztem, de mégis keserű szájízt hagyott ez az egész maga után. - Rendben! – sóhajtottam végül, és gyorsan összeszedtem magam. Alig tíz másodperccel később már kifelé tartottam, hónom alatt szorongatva a Naomitól kapott holmikat. Igazából még nem nagyon akartam őt magára hagyni, úgy terveztem, hogy maradok még valamennyit. A tervek azonban megváltoztak, és én nem akartam kavarodást okozni azzal, hogy még itt lebzselek egy ideig. Akkor talán nem értené pontosan, hogy mi történt vele, úgyhogy azt gondoltam, bölcsebb lesz most Roxanra hallgatni. Ha ő a távozást javasolta, hát úgy is tettem. - Jól vagy? – kérdeztem azért valamelyest aggodalmasan, mikor már kiléptünk és arcunkat megcsapta a friss, hűvös levegő. Hiába merültem el teljesen a gondolataimban, a szemeiben ülő fáradtság azért nem kerülte el a figyelmemet még így sem. – Mit akartál még mondani? – érdeklődtem, egyből a tárgyra térve. Úgy gondoltam, hogy már úgyis mindjárt odaérünk a kocsihoz, úgyhogy igazán rákérdezhetek. Ha nem, hát akkor majd úgysem mond semmit.
Kezdőlap
//
//
