A kocsiajtó könnyed ütemben csukódott be utánam, majd kiszállva a hátsó ajtót is kinyitottam, hogy újdonsült lakótársunkat is kiengedjem - persze, szigorúan pórázra fogva, még mielőtt világgá szalad minden ok nélkül. Még nem is találkozott a húgommal! Addig meg nincs oka semmire, nem igaz? A kocsit lezárva irány a ház - persze, beletelik vagy két percbe is ez a pár méter, mert az eb menne minden felé; minden új, minden illatos - minden érdekli. A bejáratnál is alig jutunk beljebb, mert kétszer körbeteker a pórázzal... Szitkozódások halk szavai közepette csak beljebb jutunk, s kissé a kelekótya eb is visszább vesz magából. Nyilván érzi, hogy ez már nem annyira szabad terep, mint az iménti volt. Ennek ellenére érdeklődve jár körbe, szaglászva. Már amennyire a póráz engedi. - Kaaate! Megjöttem! - kiáltom el magam elégedett vigyorral a képemen, mely csak akkor teljesedik ki igazán, ha látom előbukkanni testvéremet. Olyan büszkén feszítek az eb mellett, kezemben a pórázzal, mintha saját erőmből fogtam volna be és nem lenne háziasítva évszázadok óta szerencsétlen pára.
Teljesen belemerültem a munkába, de ez talán nem is volt olyan meglepő azok számára, akiknek már sikerült megismernie valamennyire. Nem is tudom, hogy mióta ültem már a monitor előtt, és szépen írtam a magam kis jegyzeteit. Ez remek elfoglaltság volt nekem, ráadásul haladtam is valamennyit anélkül, hogy feltűnt volna, hány órát töltöttem már el a napból. Nem is baj az, ha hirtelen ránk esteledik, legalább akkor már csak le kell feküdnöm, és máris egy nappal közelebb vagyunk ahhoz, hogy elolvadjon a hó. Mostanra már egészen türelmetlenné váltam, hogy úgy éreztem, a célegyenesben vagyunk. Gondolataimból az ajtó csapódása zökkentett ki, de még mindig nem néztem fel, csak dünnyögtem magam elé. Egészen addig, amíg Kyle fel nem kiáltott, hogy közölje velem a hazatérését. Örültem neki valamennyire, mert végre volt kihez szólni. Furcsa, hogy amennyire rosszul indult a kettőnk viszonya, mostanra ő lett a hozzám legközelebb álló személy, akivel úgy tudtam viselkedni, mint senki mással. Örülhetett is neki, ha már együtt kellett laknia velem. - Kyle? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám már így is magamtól. – Kyle! Szia! – kiáltottam vissza üdvözlően, és már fel is álltam a székről. Beleharaptam az egyik megkezdett, félig már megevett pizza szeletbe, majd azt rágcsálva indultam meg a nappali irányába. Az orromon ott pihent a szemüvegem, kezemben valami irat díszelgett, és továbbra is a pizzán nyammogtam, amíg ki nem értem a nappaliba. – Rendeltem pizzát, ha esetleg kérnél, bár már kicsit elhűlt… - kezdtem bele, és csak ekkor pillantottam fel abból, amit éppen olvastam. Kis híján félrenyeltem, kombinálva azzal, hogy majdnem dobtam egy hátast is. - Ez meg mi??!! – böktem fejemmel a kutya irányába. Utoljára gyerekkoromban volt kutyám, és az már nagyon nem most volt. Teljesen el is felejtettem, hogy milyen az, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Csak bámultam arra a bájos kis jószágra, aztán tekintetem visszavándorolt Kylera. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Egyáltalán azt sem értettem, hogy minek hozta ide. Jó, biztosan akart egy kutyát, eddig azért én is eljutottam, de úgy voltam vele, hogy ezt talán nem ártott volna velem is megbeszélnie, nem? Csak egy fedél alatt lakunk és nem mindegy, hogy milyen körülmények között tesszük ezt. Végül lenyeltem a pizzát, mielőtt még tényleg félrenyelnék, egyik kezemmel pedig megtámaszkodtam a kezemmel a csípőmön, úgy várva a választ. Mintha valami kisgyerekre néztem volna és nem a tulajdon bátyámra, aki ettől függetlenül néha még hajlamos volt rosszabbá válni, mint egy rosszcsont fiú.
- Szia. - Köszöntem a levegőbe, magam elé, hiszen Kate úgyis hallja az egybenyíló tereknek hála. A pizza említése nem csak engem töltött el lelkesedéssel. A fiatal kis kölyök mellettem olyan intenzitással kezdte el csóválni a farkát, mintha legalább egy nagy tál steak-et ajánlottak volna fel... egyenesen neki. Máris csípem a kis krapekot! Húgom reakciója után pedig egyenesen a szívembe zárom. Ha neki nem kell, most már tuti, hogy megtartom akkor én. Ezért az arckifejezésért megérte hazahozni! Nevetésemet azért próbálom visszafogni. - Ezt kérlek szépen, felénk kutyának nevezik. De felőlem dinó is lehet, ha szeretnéd! - És most jön az, hogy elnevetem magamat, főleg, mert látom, hogy a kutya már a száját nyalja, a pizzát fixírozva. - Mondjuk én biztos inkább valami rendes nevet keresnék a helyedben neki, merthogy a tiéd. Boldog szülinapot! - Szélesedik ki a mosolyom, mintha a lottó ötös számait találtam volna el. Valahogy úgy is érzem, hogy nagyon nem lőttem mellé - hosszú távon - ezzel az ebbel. Legalább egy pasi maradjon meg a húgom mellett rajtam kívül.
Még mindig annak a hatása alatt voltam, hogy a házunkban ott ült egy kutya, és Kylenak esze ágában sem volt ezt előre megbeszélni velem. Nem is tudom, hogy miként kellett volna reagálnom erre az egészre, de az biztos, hogy az elkövetkező néhány napban még annyit sem fogok tudni aludni, amennyit szoktam. Ráadásul az sem volt túl sok, néha a szervezetem már úgy kikészült, hogy le kellett dőlnöm, de ez már csak ilyen. Mindenhez hozzá lehet ám szokni, ráadásul a kávé gyakran igazi csodákat művel velem. Ezért sem véletlen, hogy olyan sokat iszok meg belőle egy nap. Most is ott pihent egy jéggé hűlt mennyiség az asztalomon álló bögrében, de most már el is felejtettem, hogy többek között a konyhát is be akartam célozni kifelé jövet. - Kyle, azt én is látom, hogy egy kutya! – jelentettem ki úgy, mint aki nagyon erőlködik valamin. Éppenséggel arról győzködtem magam, hogy mégsem akarom nyakon vágni a bátyámat. A válaszával egyébként nem okozott túlzottan nagy meglepetést, ugyanis pontosan valami hasonlóan elmés megnyilvánulásra számítottam tőle. – A kérdés inkább az, hogy mit keres itt! – tettem hozzá, és még mindig azon igyekeztem, hogy visszafogjam a fortyogó dühömet és a tanácstalanságot, ami szintén kezdett felülemelkedni rajtam. Még a hangom is fojtottá vált. – Nem érzed úgy, hogy valamit elfelejtettél? Hogy esetleg velem is közölnöd kellett volna? – vontam fel a szemöldökömet, ám közben már kaptam is a választ, amiből rájöttem, hogy miért nem szólt. Ettől függetlenül azonban még mindig nem tetszett a dolog, noha a kutyát még én is aranyosnak találtam. - Tessék?! – kérdeztem vissza, most már a kezemben tartott papírt is leengedtem magam mellé. – Te vettél nekem egy kutyát a születésnapomra? – egyelőre magam sem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek rajta, de annyi bizonyos, hogy a meglepettség határozottan kiült az arcomra. Nem mondhatnám, hogy nem esett jól, mert tényleg nem kaptam tőle semmit, és ez most egy kedves gesztus volt. Azt sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára ajándékot, bár az biztos, hogy akkor sem ilyenre számítottam volna. - Öhm... hm... köszönöm… - mondtam végül, amikor kapcsoltam, hogy ilyenkor valami ilyesmit illik mondani. Sőt, még oda is léptem hozzá, hogy adjak az arcára egy puszit. Ha ezt valaki látta volna, akkor biztos, hogy kinyomom a szemét és kivágom a nyelvét, hogy még elmondani se tudja senkinek. – De miből gondolod, hogy lesz elég időm egy kutyára? – kérdeztem tőle, hiszen tudta nagyon jól, hogy hamarosan közeledik az ásatás kezdetének időpontja. – Jobban mondva időnk… - nem, még mindig nem döntöttem úgy, hogy tényleg megtartjuk, inkább csak elkezdtem számolni bizonyos lehetőségekkel, mielőtt még meghoztuk volna a döntést. Egyelőre még rá sem nagyon akartam nézni, mert a végén ellágyítana a logikus gondolkodás helyett.
A húgom elképedt ábrázata és szótlansága, az, hogy láthatóan igencsak keresi a szavakat, melyekkel diszkréten elküldhet a balfenékre - és akkor még csak verbális dolgokról ejtettem szót, tettlegességről nem, pedig nyakleves is biztos jár a dologért gondolatban - szóval mindez igencsak megérte szerintem. Vigyorom ennek megfelelően töretlen, kiszélesedik Kate szavai hallatán. - Aham! - biccentettem halál komolyan, majd flegma vállvonás keretében hozzá tettem: - Minden csajnak kell egy szőrös pasas az életében, akit ölelgethet, nem? - Azt meg mégse várhatja el, hogy én legyen az, nem igaz? Nem menő, se neki sem pedig nekem a dolog, lássuk be, hiszen nem ötévesek vagyunk. Mondjuk a mi testvéri kapcsolatunk sose lesz standard, az már egyszer biztos, tudva, hogy felnőtt fejjel ismertük meg egymást. Együtt felnőni mégiscsak más, mint érett fejjel ismerni meg a másikat. - Sajnos csak most hozhattam el a tenyésztőtől, pedig szerettem volna a születésnapodon... - Vakarom meg sután a tarkómat, s a köszönet hallatán azért megnyugszom, hiszen ez már csak jót jelenthet. - De minimum azt, hogy nem harapják le tőből a fejemet és etetik meg az újdonsült lakótárssal. A puszi mellé fűzött szavakra jót kuncogok, miközben a kezében levő pizzára mutatok, majd a kutya felé, aki még mindig nem adta fel, hogy azt a szeletet megszerezze a húgomtól. - Szerintem add neki, te már úgyse kéred! Egyébként nem hiszem, hogy problémát fog jelenteni, ha nem hagyjuk elkanászodni. A terepre is kiviheted, meg akár edzeni is, ezzel letudva a napi mozgásadagot, ha pedig mégsem, akkor szívesen szánok a sétáltatására pár órát. Tudod, a rugalmas időbeosztásnak megvan ez az előnye. De kétlem, hogy probléma lenne bevinned egy ásatásra, ami a tiéd. - Szélesedik ki a mosolyom. - Ugyan már, hugi, ne problémázd túl, inkább adj neki a pizzádból és nevezd el!
Sejtettem, hogy Kyle valahol nagyon élvezte a jelenlegi helyzetet, én azonban annál kevésbé. Annyira még én sem vagyok kegyetlen, hogy azt követeljem tőle, hogy vigye el innen ezt a kiskutyát, és ezt valószínűleg ő is éppen olyan jól tudta, mint én magam. Ez viszont mit sem változtatott azon, hogy gondban voltam azzal, hogy mi legyen ezután. Nem csak azért, mert nem tudtam, hogy mihez kezdhetnénk egy kiskutyával, de azért is, mert egyszerűen nem tudtam hogyan reagálni egy ilyenre. Jó, eddig is megajándékoztuk egymást születésnapokkor, de ez most teljesen más volt. Ez az ajándék egy olyan valami volt, amiért felelősséget kellett vállalni, és gondoskodni kellett róla. - Igen, de tudod, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi csaj… - motyogtam az orrom alatt, hol őt, hol a kutyát nézve. Végül a tekintetem újra csak és kizárólag a bátyámon állapodott meg, mire megráztam a fejemet. – Nekem amúgy is itt vagy te, ha már kell egy szőrös pasas. Nekem bőven elég ez is! – jelentettem ki határozottan, mert én úgy voltam vele, hogy ez nem vitatéma. Persze azt mindjárt gondoltam, hogy neki lenne ellenvetése, ám szerencsére mégsem azt kezdte el taglalni, hogy mennyire nincs igazam és milyen antiszociális tudok lenni olykor, hanem a kiskutya került terítékre. - Éppen elég nagy meglepetés volt ez most is – szusszantam egyet hosszasan. Nem is baj, a születésnapom környékén amúgy is éppen elég nagy sokk volt nekem az, hogy a nagyapám felbukkant itt, nemhogy még jött volna egy háziállat is. Így is túl sok volt, hát még akkor! Néha roppant gyengék tudtak lenni az idegeim, de hát ez bizonyított tény ugyebár. A puszit követően jobban is megnéztem magamnak a kutyát, és szinte nem is néztem fel Kylera, míg ő tovább beszélt hozzám. - Honnan tudod, hogy nem kérem?! – vontam fel a szemöldökömet felháborodottan. – Egyébként nem a sétáltatásra gondoltam! Arra meg főleg nem, hogy a kutyámmal szedj fel csajokat… - fűztem hozzá homlokráncolva, továbbra is az állatot nézve, akinek a pillantása tényleg a pizza szeleten állapodott most meg. – Amíg kicsit, addig nem hinném, hogy jó ötlet csak úgy kivinnem. Foglalkozni is kell vele, tanítani, arról már nem is beszélve, hogy etetni is többször kell most még – soroltam az aggályaimat szépen, nem is nagyon kellett gondolkoznom rajtuk, hiszen ezek teljesen logikusak voltak. Nem tartottam valószínűnek, hogy a testvérem jól átgondolta volna ezt az egészet, de már úgyis mindegy. Túl aranyosnak találtam ahhoz, hogy csak úgy kirakjam, ráadásul úgy tartja a mondás, hogy a kutya az ember legjobb barátja, nem? Nekem meg nincsenek barátaim, úgyhogy egy talán mégis rám férne. Az ő szeretetük legalább feltétel nélküli! - Én nem szoktam túlproblémázni semmit! – vágtam vissza egyből sértetten. – És különben is, nem hiszem, hogy ilyennel kéne etetnünk egy kutyakölyköt – bámultam le tanácstalanul a farkát csóváló jószágra. – Jól, van, kaphatsz egy falatot! – adtam be a derekam, és törtem is egy kisebb darabot, amit leguggolást követően odanyújtottam neki. Persze egyből neki is ugrott annak a falat pizzának, mire elnevettem magam. – Hm… lehetne Zeusz! – néztem fel Kylera, miközben a kutya füle tövét vakargattam. – Jó, tudom, mániám a történelem! – horkantam fel. Már így is egy görög istenről kapta a nevét a lovam, a kutyának talán nem ártana valami normális név. – Hm… az ilyenekben sosem voltam olyan jó – mondtam tanácstalanul, összeszűkült szemekkel fixírozva a házi kedvencünket.
- Tudom, tudom... - Legyintettem az "Én nem vagyok olyan, mint a többi" dumára. Mert ez az: üres duma. Ha valaki, akkor én ismertem Kate-nek azt az oldalát, ami igenis olyan volt, mint a többi vele azonos neműé: nő. Egyszerűen csak... nő. Akármennyire igyekezett mindig is leplezni, megvolt benne is ez, na meg, nem pincsit szereztem neki, szóval kétlem, hogy ne tudnának mit kezdeni egymással a németjuhász kutyus meg ő. Csak idő kérdése, hogy összeszokjanak. - Látom rajtad! - jegyzem meg nevetősen arra, hogy ne kérné már a pizzáját. Ennyire azért még nem fejlett a megfigyelőkém, de valahogy hatni kell a tesóra, hogy adjon már szegény kutyának belőle, mielőtt kiesik a szeme, úgy nézi amint Kate a szájához emeli a falatot, komolyan! - Most komolyan... kinéznéd ezt belőlem? Rágalom.- Szívemhez kaptam drámaian, képemen azonban vigyor játszott. Eddig nem jutott még eszembe a dolog, de most, hogy Kate megemlítette... lássuk be, nem egy elveszett ötlet! A felsorolásra bólogattam. Ja, ezt mind elmondta a tenyésztő is, kiokosított - vagy én kérdeztem túl sokat jó szokásomhoz híven - azon feltételezésem pedig bejött, hogy Kate magától is tudja a dolgokat. Kettőnk közül nem én voltam a "vidéki" gyerekként és ez bizony meg is látszik sok esetben. Felnevetek a túlproblémázáson. - Tényleg nem, csak most soroltál fel egy fél életre való teendőt, mintha attól tartanál, nem lennénk képesek mindezt kiállni! - Fejcsóválok és ellépve a kutya mellől hagyom, hogy barátkozzanak. Én magam inkább a dolgozó felé tartanék, ha már állítólag nekem is hagytak a pizzából. Annyit beszéltünk itt róla, megéheztem! - Zeusz?! - fordultam még vissza az ajtóból. - Akkor már inkább Hádész téged meg a nevelésedet ismerve... - Nevettem és menekülőre fogtam, mielőtt még valami utánam repült volna. Persze, nem időztem sokáig a dolgozóban, a pizzásdobozzal együtt érkeztem vissza, hogy a délután hátralevő részét az elnevezési ceremóniának és a húgomnak szenteljem. Elvégre nincs mindig születésnap és nem is mindig kerül új "családtag" a házba...
// Részemről ez a záró, elnézést, hogy így elhúztam. Köszi a játékot! //
- Nem láthattad! – vágtam vissza reflexszerűen a bátyámnak, mert nagyon jól tudtam én, hogy nem tudta. Egyszerűen csak bepróbálkozott, hogy ezzel is meggyőzzön. Nos, sikeresen elérte a célját, még ha ezt nem is vallottam be neki. Hiszen az a bizonyos falat végül tényleg a kutyus szájában kötött ki, ráadásul olyan jóízűen fogyasztotta el, hogy végül a maradékot is odaadtam neki, mert megesett rajta egy kicsit a szívem. Az az igazság, hogy tényleg kedveltem a kutyákat, a kiskutyák pedig amúgy is annyira kis szeretetreméltó lények voltak, hogy még az én szívem is megesett rajtuk. - De még mennyire, hogy ki! – közöltem határozottan, miközben a szemeimet forgattam. Kyleból nagyon is kinéztem, hogy képes lenne ilyesmire. – Úgyhogy most mondom, hogy még véletlenül sem viheted el azért, hogy nőket szedj fel és behozd ide őket, amikor én is itt vagyok! – kötöttem ki határozottan. Nem is akartam elképzelni a bátyámat szex közben, még a gondolatát is gyorsan ki akartam verni a fejemből, így egy pillanatra erősen be is hunytam a szemeimet, hátha attól jobb lesz. Nos, nem lett sokkal jobb a helyzet, de amíg remélhetőleg a közeljövőben a napjaimat kint töltöm az ásatáson, addig fogja letudni az efféle kis találkáit. Sajnos elég jó volt a fülem ahhoz, hogy meghalljam, ha valami ilyesfajta kikapcsolódásra kerülne sor a szobájában. - Fogd be, Prescott! – dünnyögtem az orrom alatt sértetten, én ugyanis nem szerettem problémázós nőszemélynek gondolni. Sőt, nem is voltam az. Sokkal inkább voltam jellemezhető a férfias jelzővel, semmint azzal, hogy olyan lennék, mint más nők, akik folyton agyalnak, és mindenből gondot csinálnak. Én csak akkor csináltam patáliát, ha feltétlenül muszáj volt, mert olyan jelentőségű dologról volt szó. Például akkor, ha a munkám során ütköztem akadályokba, vagy elrontottak valamit, esetleg veszélyeztették a sikerességet. Na, ezek azok a dolgok, amik végképp ki tudtak akasztani. Egyébként most az is kezdett zavarni, hogy nem voltam képes kitalálni valami épkézláb nevet ennek a szerencsétlen kutyusnak. - A lovamat Árésznek hívják, a kutyámnak nem fogom a Hádészt adni! – húztam el a számat, és még akkor is motyogtam magamban, amikor a bátyám magara hagyott. Nézegettem a kutyust, próbáltam kitalálni, hogy mi illene rá a leginkább, de nem volt egyszerű feladat. Te jó ég, nekem tényleg nincs ehhez érzékem, ez egyszerűen kétségbeejtő! Abban azért bíztam, hogy majd a testvérem segítségével sikerül valami olyat kitalálnunk, ami megfelelő lesz egy ilyen kis állatnak, és annak is, amilyenné majd a jövőben válik. Nekem máris voltak elképzeléseim, de ez természetes. Nekem azok mindig akadnak, maximum kicsit elrugaszkodottak a valóságtól.
Duane egy kiadós délutáni edzésen volt túl. Gyepálták egymást szépen és erőnléti edzést is tartottak a többiekkel. Fiúk-lányok vegyesen jelen voltak, nem is ismerte mindet közelről. A legtöbbjüket névről azért már vágta, igyekezett mindenkit megjegyezni. Az egyik hölgyeményt, aki szintén Dél-Amerikából jött, Peruból, például rögtön kiszúrta, mikor először látta. Megvolt a közös témájuk és egész jóban lettek. A kubai a zuhany alatt énekelgetett, amíg lemosta magáról az izzadtságot, hogy tisztán üljön a kocsijába. Erre mindig adott, a legdurvább edzés után se hagyta ki. Ha máshogy nem ment, elkésett, de a zuhanyzásra szükség volt. Egy szál törülközőben lépett ki a tálcából és öltözőszekrényénél kezdte volna magára kapkodni a ruhadarabokat. Épp kinyitotta a szekrényt, mikor betoppant valaki. - Esmeralda! Elnézted az öltözőt? - kérdezte Duane a perui őrzőt, aki nézelődött és a kubait alaposan végigmérte. A nő egy kaján mosollyal szólt a férfinak: - Duane, van egy kis probléma. A kubai fogta magán a törülközőt. Nem volt szégyenlős, egyáltalán nem jött volna zavarba, ha leesik. Egyszerűen nem az a rend, hogy ő más nő előtt is meztelenkedik, ha már megvan Judy. Siettető fejmozdulatokkal kérdezte a kemény bürokrata nőt: - Mivel? A folyamatellenőrzésiügyosztályvezetőhelyettesképesítésvizsgálat-szervezéseitekkel? Sose nyitottak még rá itt a férfiöltözőben, el nem tudta képzelni, mi az a nagy probléma, ami nem várhatott. Nem tudott komoly kérdést feltenni, még el is röhögte magát. - Frászkarikát! - kérte ki magának Esmeralda. - Kate, a régészcsaj olyan átabotában pakolt össze, hogy itt hagyott valamit. Nem tudjuk elérni telefonon, mást meg nem találtam, aki épp ráérne. Elviszed neki? Nyugi, nem a szárnyasbetétjéről van szó. A laptopja maradt itt és az fontos. Duane belenyugvóan bólintott, hogy oké, ha csak erről van szó, persze, segít. Várta, hogy távozzon a nő, de előtte még kapott egy fricskát Esmeralda-tól, ahogy a nő újra végignézte őt: - Hm, Duane... Nem akarsz fellépni a lánybúcsúmon? A kubai megint nevetett egyet, aztán megrázta a fejét. A tüzes hölgyemény megint összekeverte az előadóművészet különböző ágazatait. - Attól, hogy a salsa-klubban fellépek, még nem lettem chippendale táncos. Hahó, én a dobverőimet dobálom el, nem a ruhadarabjaimat! A perui őrző a plafonra nézve nevetett egy olyat, amitől még a halottak is életre kelnek. Kilépett és a folyosóról kiabált vissza: - A bejáratnál odaadom! Vidd utána a címére! A kubai magában röhögött a kis közjátékon, amíg öltözködött. Végülis rendes húzás, hogy utánaküldenek valakit. Csak ahogy előadta a keményhúsú hölgyemény, az volt egy kissé mókás. A bejáratnál Esmeralda már várta a laptoppal és megmondta a címet. Kate azok közé tartozott, akivel Duane még nem beszélt. Tudta róla, hogy régész és komoly szakember, egyetemi tanár. Ahogy azt is, hogy nagyon nehéz természet és sokan, sőt a legtöbben nem szeretik. Neki nem volt baja a kemény nőkkel. Kate-et amúgy se vacsorára kellett meghívni, csak odaadni valamit, ami az övé. Egyszerű feladat, hosszú kocsikázással. Duane beült hát a Ford furgonjába. Lerakta a laptopot úgy, hogy ne essen le. Szép lenne, ha összetörve adná vissza! Örömkönny-özön helyett csalódás jönne, már ha Kate nem lenne olyan... Duane nem ismerte, így nem is akart róla véleményt nyilvánítani. Úgy hallotta, a nő nem áll túl baráti viszonyban az érzelmek kimutatásával. A kubai nyakába vette a várost. A délutáni hajszában lassan haladt, mert ilyenkor indultak haza az emberek a munkából és tele volt a város autókkal. Duane megszokta már, hogy nagy a forgalom, ez nem lett volna gond. Csak amikor egy pékárus kocsi, ami eleve nagy helyet foglal el, ott kaszinózik a parkolással, mintha élvezetből rontaná el hatodszorra is, hogy újra megpróbáljon rendesen beállni és ezzel tartja fel a forgalmat, az neki is sok. A dudát megnyomta párszor, integetett a kezével, hogy haladjanak már. Magában áldotta az orisha-kat, hogy csak egy laptop maradt ott és nem bébiőr vagy más, amin életek múlhatnak. A nagy dugók és a bénázó kenyérszállító után végre eljutott a címre. Kate kocsiját meglátta a ház előtt állni és így már beugrott, hogy többször látta útközben is. A nő éppen kiszállt és Duane is ezt tette. Leállította a kocsit, felkapta a táskát és gyorsan kiugrott vele. - Hahó! Ottmaradt a gép! - mondta a nőnek, miközben vetett egy rövid pillantást a csinos faházra is. Behajtotta a kocsi ajtaját és Kate felé indult a laptoppal.
Életem során még nem nagyon vádoltak meg azzal, hogy szétszórt lennék, és igazából tényleg nem is jellemző rám. Szerintem, ha egy évtizedben egyszer elfelejtek valamit, akkor már sokat mondtam. Erre az elkövetkező tíz évre pedig immár ki is merítettem az általam szabott limitemet, ami azt illeti, bár hazaérkezésem pillanatában erre még nem derítettem fényt. Akkor még azon járt az eszem, hogy miféle feladatok várnak még rám a mai estén, így a kötelező edzést követően. Nem mondhatnám, hogy különösebben megviselt volna, hogy ezeket be kellett iktatnom a napjaimba, mert egyébként is sort kerítettem volna rá, pusztán önszorgalomból. Jó, ha őszinte akartam lenni magamhoz, akkor egy egészen kicsit mégiscsak elfáradtam, de pusztán azért, mert én úgy döntöttem, hogy jobban meghajtom magam. Néha szükségem volt erre, máskülönben még annál is feszültebb lennék, mint amilyen egyébként szoktam lenni. Tudom nagyon jól, hogy miket suttognak rólam a hátam mögött, de annyira sem méltatom ezeket a szurkálódásokat, hogy egyáltalán reagáljak rájuk. Azt hiszem, hogy akkor amúgy is a száját jártató járna rosszul, én meg megkapnám a magam lecseszését, hogy miért az őrzőtársaimon élem ki a felesleges energiáimat. Mondjuk úgy, hogy ok nélkül még én sem szoktam senkiben kárt tenni, csak ha valamivel nagyon felbosszant. Szóval, amint kikászálódtam az autómból, és egy kicsit összébb húztam magamon a kabátot, máris hallottam a másik, éppen közeledő jármű hangját. Túlzás lenne azt állítani, hogy kíváncsian, de érdeklődően azért mindenképpen arra fordítottam a fejemet. Nem volt ismerős a furgon, vagy legalábbis nem ugrott be egyből, hogy hol láttam már. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy került már a látóterembe, méghozzá nem is egyszer. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy ki lehet a vezetője, és honnan tudja a címemet. Akkor majd egészen biztos, hogy az is be fog ugrani, hogy hol láttam őt parkolni. Ez a szép abban, ha az ember a városon kívül, a kevésbé lakott területen él; egyből feltűnik, ha valaki látogatóba érkezik. Márpedig én nem rajongtam különösebben a látogatókért soha. - Mit keresel itt? – tettem fel a nem túl barátságos kérdést, amint kiszállt a férfi a furgonból, és leesett, hogy ő az egyik harcos palánta. Még azt is tudtam, hogy kubai származású, ezért is jegyeztem meg. Oké, amúgy is elég jó a memóriám, de ez elengedhetetlen a munkám során. Az embereket viszont szándékosan nem szoktam annyira megjegyezni, a végén még azt hiszik, hogy maradandó nyomot hagytak bennem. Pedig még a nevére is emlékeztem, de direkt nem azon üdvözöltem őt, még mielőtt bármit is mondhatott volna. – Ó… - böktem ki végül leplezetlen meglepettséggel. Máris bosszantott, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy nekem nem tűnt fel pont a laptopom hiánya, amikor egyébként ma este azon szándékoztam dolgozni még valamennyit. - Öhm… akkor köszönöm! – erőltettem végül magamra némi jó modort, mert ilyet is tudtam ám, csak nem sűrűn csillogtattam meg. Csakis a leginkább szükséges esetekben, egyébként gondosan kerültem valami miatt. Talán azért, mert a jó pofizást hazugságnak éreztem és mindig is rosszul voltam tőle. – Észre sem vettem, hogy ott hagytam – bár ez nyilvánvaló volt, mert vagy visszamentem volna érte, vagy odaszólok telefonon. – Behoznád utánam? – kérdeztem végül egy kicsit megenyhülve, hiszen nem lett volna kötelessége kikocsikázni ide. – Tele a kezem… - emeltem meg mind a kettőt. Ha nagyon akartam volna, úgyis a hónom alá tudnám szorítani, de talán valamivel megkínálhatnám. Már ha van egyáltalán valami… Közben azzal a lendülettel meg is indultam a ház felé, nyomomban az idő közben újra előkerülő kutyával és a fiatal őrzővel. Caesar még akkor ugrott ki, amikor leálltam, és valahová be is vetette magát a fák közé. Kissé még mindig neveletlen, de egészen jól haladunk. Már éppen mondani akartam valamit – bár számomra nem volt kínos a csend -, amikor észrevettem a felfeszített bejárai ajtót. - Mi a jó büdös franc ez?! – szaladt ki a számon indulatosan. Eleve nem tetszett, hogy beengedjek az otthonomba egy fél idegent, még akkor sem, ha őrző. Erre most kiderül, hogy valaki az engedélyem nélkül a területemre lépett, ezt pedig egyáltalán nem voltam képes tolerálni. – Pakold le a verandára! – szóltam rá fojtott hangon. – Van nálad bármilyen fegyver? – tértem egyből a lényegre, mert természetesen eszem ágában sem volt rendőrt hívni, mikor én magam is el tudom intézni ezt az ügyet.
Duane olyan köszönést kapott, hogy máris megdőlt a pletykák híresztelte fal benne. Kate rögtön érzelmeket mutatott ki: gyanakvást, aggodalmat és a gyanús elem iránti ellenszenvet. Erre mondja valaki, hogy nem mutatja ki, mit érez! A szelídebb érzelmek maradnak csak belül, gondolta Duane. A nő nem ette olyan véresen a kását, se forrón. Amint megtudta, miről van szó, máris visszavett a házőrző stílusból. Meglepődött, nyilván nem itt lenne, hanem visszaúton, ha tudná, hogy ottfelejtette a gépet. Előfordul mindenkivel, egyesekkel ritkábban, másokkal gyakrabban. Duane zenekarában a dobosuk, Carlos volt az, aki egyszer a fejét is elhagyja majd, szóval a kubai jól ismerte a jelenséget. - Nincs mit! Esmeralda szólt, hogy ottmaradt a cucc. Tőle tudom a címet is. Gondolom, a sok pakk mellett ez elkallódott... Ha két szatyornyit meg egy táskányit kell egybepakolni, könnyen kimarad valami. Duane szívesen segített, az a minimum, hogy ilyen apróságot megtesz a társaiért. Nem sietett, épp ráért és most se ellenkezett, hogy még vigye a laptopot. Inkább csak meglepődött azon, hogy először beszélnek, a fogadtatás paprikás volt, most pedig már Kate a házába invitálja őt. Értette, hogy csak a hordárkodás a feladat, nem más, de akárkit mégse enged a házába az ember, ha gyanakvó természetű. - Persze, behozom. Duane lezárta a kocsiját és ment Kate után a géppel. Észrevette a kutyát és egy pillanatra megállt, várva, hogy hasonlóan harapós kedvű-e, mint a gazdája. Úgy látta, nem kell tőle tartani, mégcsak nem is ugatott, ártalmatlannak, kis játékos házikedvencnek tűnt. A kubai vigyorogva nézte a kutyát. Az állat elfogadta, hogy akivel a gazdája normálisan beszél, azzal neki se szabad cívódni. Ez nem mindig van így, vannak nevelhetetlen kutyák, akiket nem érdekel, kit szeret a tartójuk és kit nem. - Jópofa kis eb! - mondta a kubai Caesarra. Az újabb kifakadásra követte Kate tekintetét, látni akarta, a szókimondó hölgyeményt most mi idegesíti. Meglátta a nyitott ajtót és kellemetlen emlékek rohanták meg. A havannai utcákon élve ők is követtek el hasonlókat. Inkább zsebtolvajlással próbálkoztak, piaci, bolti lopással, de előfordult, hogy hasonlóan törtek be és vitték, amit lehetett. Sokszor csak kaját, hogy ne haljanak éhen. A gyerekekkel kijött, de ezt az életmódot nem akarta folytatni, nem akart azon élni, amit másoktól ellop. Aki ezt az ajtót betörte, az az ő társával szúrt ki és Duane kész volt segíteni. A laptopot csendben lerakta oda, ahová Kate kérte. Magában szurkolt, hogy a kutya ne rágja meg és ne vizelje le. Kínos lenne, ha a territórium megjelölésével végezné szegény gép... - Két kés - mondta halkan, úgy suttogva, hogy csak Kate hallja és elő is készítette kabátja alól az ezüstözött pengéket. Egyet átadott volna, ha kell, de mivel Kate régebbi, rutinos Őrző és most is edzésről jött, feltételezte, hogy nála is van valami. Amire készültek, az önbíráskodás volt. A rendőrök néha hetekig ülnek az ilyen ügyeken és mire megvan a tettes, már lesheti az áldozat, hogy kárpótolva legyen. Máskor elő se kerül a csirkefogó. Majd ők ketten szépen elintézik és nem jut messzire az illető. Afelől már nem volt kétsége, hogy a kutya mindenkit barátságosan fogad vagy észre se vesz. Kint játszik a kertben, mikor idegenek mennek be a házba és a gazdi sehol. - Hátsó ajtó van? - kérdezte, hogy tisztázzák a megközelítést. Bátor betörő volt, aki ennyire szem előtt lévő ajtót feszített fel. Duane azt sejtette ebből, nincs más bejárat, ezért volt "kénytelen" itt bemenni az illető. Azért megkérdezte, hátha más rejlik a tény mögött és kétfelől is megközelíthetik a betörőt. Közben figyelt, hallgatózott és kereste a zajokat, próbálva azonosítani, merre járhat a tolvaj.
- Remek! – dünnyögtem az orrom alatt, még mindig bosszúsan amiatt, hogy nem vettem észre a laptop hiányát. Pedig igazából élni sem tudnék nélküle, mert mióta feltalálták, én azóta a hónom alá csapva járkálok egy-egy masinával. Elég hasznos, főleg valaki olyannak, aki kénytelen dokumentálni mindent a munkája során. Nekem ez egyszerűen elengedhetetlen felszerelés, bár azt igencsak sajnáltam, hogy az ásatással ugyebár most lehetetlen volt haladni. Az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat azért rendszerint elég hamar tova szoktam űzni magamtól, ugyanis mindig csak lehangolnak vagy felbosszantanak. A környezetemnek ez határozottan nem egészséges, azt hiszem. - Kösz! – vetettem össze a többi cuccom felnyalábolása közepette, miközben a kutya is körülöttem bóklászott. Már akkor kinyitottam neki a kocsi ajtaját, hogy szabadjára engedjem, amikor a motort még le sem állítottam. Azért jött most elő a fák közül, mert legalább két perce már megkapta az áhított szabadságát, ő pedig megrohamozta a legközelebbi kedvenc fáját. Azért nem voltak vérfarkas képességei szerencsétlennek, hogy megállapítsa a behatolást. Egyszer majd erre is képes lesz egyébként, de most még túl fiatal volt, hiszen egy éve sincs, hogy megkaptam őt ajándékba. Még inkább volt kölyök, mint idomítható, felnőtt eb. - A jópofa ebnek neve is van – javítottam ki máris Duanet, mert egyszerűen nem akartam, hogy a kutyámat bárki is annak tartsa. Természetesen rajtam kívül, mert egyébként tényleg az volt. Egészen egyszerűen azt szerettem volna, ha tartanak tőle és nem babusgatja senki. Ez a kora miatt még mindig elkerülhetetlennek látszott, de két év múlva ez már másképp lesz, ebben biztos voltam. – Caesarnak hívják, és ha fenyegetőnek érzékel, már cseppet sem lesz ilyen jópofa. Egyelőre még most leköti a rengeteg új szag, ami nap közben keletkezett itt… - magyaráztam a srácnak, amiből kikövetkeztethette, hogy az állat egész nap velem volt egyébként. Sokszor hagytam itthon, olyankor a házba volt bezárva, viszont sokszor cibáltam magammal is. Sohasem lehetett tudni, hogy éppen merre van, mert találomra döntöttem indulás előtt, szinte mindig. Persze a pillanatnyi cseveghetnékem abban a pillanatban elszállt, hogy megláttam az ajtómat. Fel tudtam volna robbanni, méghozzá szó szerint. Csoda, hogy nem kezdett el füstölni a fülem, ahogyan a rajzfilmekben szokott – amiket egyébként én még véletlenül sem szoktam nézni, csak Kyle! Fogalmam sem volt arról, hogy ki akarhatott behatolni a házamba, de először arra akartam rájönni, hogy miattam történt, Kyle miatt, vagy csak találomra. Ez fontos lett volna, mivel nem mindegy, hogy személyes ügy, vagy csupán szerencsétlen napom van. Bár számomra innentől kezdve természetesen már minden személyesnek számított, hiszen megsértette a territóriumomat az a szemét, ha nagyon állatias akarok lenni. - Tökéletes, akkor vedd elő őket! – adtam ki máris az utasítást. Hála istennek nem kellett könyörögnöm vagy erőszakot alkalmaznom azért, hogy azt tegye, amit kértem tőle. Mire ellenőrzésképpen hátrapillantottam a vállam felett, a pengék már ott várakoztak szépen arra, hogy használja őket a gazdája. Én ezt követően elővettem a saját fegyveremet – ezúttal egy pisztolyt, ezüsttel töltött golyókkal -, és kibiztosítottam rutinos mozdulatokkal. Füleltem néhány másodperc erejéig, és még hasonlóképpen tettem volna továbbra is, ha nem szólal meg mellettem újra a srác. Már majdnem el is felejtettem a nagy izgalmak közepette, hogy még itt van! - Igen! Menj és nézd meg! – bólintottam, hangom most is fojtott volt. Ha farkasok tették és esetleg még itt vannak, akkor már úgyis tudtak a jelenlétünkről. Ám ha piti emberi bűnözők, akkor volt esélyünk. El sem tudtam képzelni, hogy mire gondoljak, vagy mire számítsak, mivel ilyen még soha nem történt velem korábban. – Ha nyitva van, akkor többen voltak, vagy vannak. A nappaliban fogunk összetalálkozni… - tettem még hozzá, mielőtt megindult volna. Amint magamra maradtam, halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, majd szinte nesztelenül léptem be. Hála istennek még a parketta sem nyikordult meg, így kutató tekintetem könnyedén járathattam végig a helyiségen, ahová érkeztem. Teljesen nem lett felforgatva, de én azért láttam a nyomát annak, hogy valaki itt járt. Elvégre csak az én otthonom, igaz? Az ilyesmi feltűnik, különösen egy nőnek. Amennyiben Duane nem találta szembe magát senkivel hátul, és sikerült bejutnia a nappaliba, úgy kis híján lelőttem, mivel a hang forrása felé egyből felemeltem a fegyveremet, lövésre készen. Ha esetleg nem sikerül mégsem bejutnia, akkor óvatosan indulok el a hátsó ajtó felé, egyelőre nem törődve a ház többi részével. Úgy tűnt, hogy már rajtunk kívül nincs itt senki, elkéstünk. Az azonban még mindig némi aggodalomra adhatott okot, ha az ifjú harcos nem került elő.
Duane-nek feltűnt ez a nagy fásultság és a boldogtalanság, ami áradt Kate reakciójából. Más majd kiugrik a bőréből, hogy nem veszett el a gép vagy hogy nem kell visszakocsikáznia, ő meg? Puffog és morcos lesz. Mint aki nem engedi meg magának azt a luxust, hogy örüljön valaminek, úgy igazán. A kubai egyáltalán nem haragudott rá emiatt és nem nézte le. Csak sajnálni tudta. Ezért nem szeretnék őt? Pedig lehet, hogy pont arra van szüksége. Nem akart beleavatkozni Kate életébe, most csak a futár szerepét töltötte be. Esetleg ha egyszer olyan lesz a szitu, hogy beszélgetnének, akkor megemlíti. Azt észre se vette, hogy a kutya is a kocsiból ugrott ki. Kate-re figyelt, a kis jószág nem tűnt fel neki, csak később, mikor a kertben hancúrozott nagyon látványosan. Mi más jött volna, mint letorkolás a kutya méltatása miatt. Duane erre elvigyorodott. Lassan kezdte szórakoztatni ez a morózus stílus. - Akkor jó házőrző lesz belőle. Bocs, Caesarból! - tette hozzá egy kicsit élcelődve azon, hogy nem lehet akárhogyan beszélni a kutyáról. Ő Caesar, aki nyilván nem akárki, hogy az első római császár nevét kapta. Mókás volt ez a fontoskodás Kate részéről. A késekre olyan ukázt kapott, mintha háborúba menne és a parancsnok szavára kéne hallgatnia. Elismerte a nőt, mint régebb óta küzdő Őrző harcost és egyre gondoltak. Szó nélkül előkészítette már a késeket, mikor a régész szavai elhangzottak. Bólintott, hogy megnézi a hátsó ajtót és hogy vette az adást a tervről. Két oldalról betörni... Érdekes megoldás lenne. A rsszfiúk egymást is meglephetnék, ha véletlenül találkoznának össze. Duane elindult a ház mellett, az ablakoknál direkt lehajolva, nehogy meglássák bentről. Körbeosont, csak egy pillantást vetve a kertre és a fákra, amiknek Caesar annyira örült az előbb. A nagy házat megkerülni időbe telt és magában könyörgött az orisha-khoz, hogy legyenek segítségére egy jó ember értékeinek megmentésében. Kereste, mi lett volna az értelmes menekülő út a betörőknek. Nyomokat nem igazán látott, óvatosak voltak. Elért a hátsó ajtóig és azt is nyitva találta. Sejtette, hogy egy komolyan megszervezett betörésről lehetett szó. Könnyen lehet, hogy már figyelték a házat, Kate életmódját, tudták, mit lehet elvinni és megtalálták, mikor kell jönni. Nincs kutya, nincs gazdi. Szerette volna tettenérni az illetőket. Óvatosan benyomta az ajtót és belépett a hátsó szobába. Minden rendben volt, legalábbis ő ezt látta. Kate kiszúrhatott volna valamit, ha hiányoztak bizonyos értékek. A szobán áthaladva kiért a köztes folyosóra, amin lépteket hallott. Nyikorgást, a falépcsők jellegzetes hangját vélte felfedezni, a másik irányból pedig halkabb lépteket. Szóval az egyik felfelé ment, a másik pedig itt császkál. Elindult a folyosóról nyíló egyik szoba felé. Benézett, a diszkrét faborítású bútorokkal berendezett, egyszerűségében igényes fürdőt látta meg, de nem maradt sok ideje nézelődni. Egy ököl tartott felé a sötétből. A lenti bandita meghallhatta, hogy vendégük jött és így fogadta. Duane-nek sikerült félrehajolnia, gyorsabb volt és egyik kezével az ajtófélfának verte az ütőkart. A betörő könyöke találkozott a fallal és felszisszent az alak. A kubai kapott az oldalába egy rúgást, jó erőset és hátratántorodott. A sötétben egy rászegeződő, hosszúcsövű pisztolyt, talán hangtompítósat tudott kivenni. - Nagyon rosszkor jöttél haza... - szólt hideg hangon a megtermett, maszkos alak.
Egyáltalán nem tetszett nekem ez a felfeszegetett ajtó, de a helyzet az, hogy nem sokat tudtam kezdeni vele. A baj már megtörtént, és attól még, hogy most bosszantott Duane megjelenése, még mindig szívesebben engedtem be őt, saját akaratomból az otthonomba, mint valaki teljesen vadidegent. Márpedig valaki határozottan megsértette a magántulajdon szentségét, amivel alaposan kiverték nálam a biztosítékot. Valószínűleg akkor is el akartam volna intézni ezt a dolgot, ha egyedül találom így a házat, társsal azonban úgy számítottam, hogy még egyszerűbb dolgom lesz. Már nem is reagáltam a kutyával kapcsolatos megjegyzésre, helyette sokkal fontosabbnak éreztem azt, hogy megoldjam ezt a nem kívánt problémát. Az agyam száztíz százalékon pörgött, próbáltam végigvenni magamban, hogy mit és hogyan kellene célszerűen csinálni. Ez többek között azt jelentette, hogy a behatolási pontokat vettem magamban sorra, azt, hogy mennyi fegyverre lesz szükség, valamint hány behatoló lehet. Erre persze a választ csak akkor fogom megtudni, ha bementünk – már ha egyáltalán még itt vannak az ostobák -, de előzetes tervet magamban azért még készíthettem. Duane hála istennek úgy tűnt, hogy nem az a típus, aki ne tisztelné a tapasztalatot, így pluszként még nem kellett vele is vitába szállnom. Azt hiszem, hogy inkább ütöttem volna le kérdés nélkül, hogy addig se legyen láb alatt, ugyanis az akadékoskodással csak még inkább fel lehetett bosszantani, és most valahol amúgy is kétszázhúsz környékén volt a vérnyomásom. Én még ilyet esküszöm, hogy nem pipáltam, de hiába hívtam volna a rendőrséget, ahogyan a törvény előírná, ők lószart sem csinálnának. Arról már nem is beszélve, hogy ha megtalálnák a fegyvereimet, akkor elég nagy bajban is lehetnék, mivel hivatalosan nem mindegyikre volt engedélyem, őrzőként azonban szükségem volt rájuk. Miután egyedül maradtam, és úgy döntöttem, hogy ideje bent is körülnézni, fülemet nagyon hegyeztem a hangok után kutatva. Eközben a tekintetem erősen koncentrálva pásztázta a nappali impozáns terét, hogy hátha észreveszem azokat a dolgokat, amik el lettek mozdítva, amik rendellenesen állnak, vagy netán eltűntek. A gondot az okozta a nagy felderítésben, amikor meghallottam a hátulról jövő hangokat. Nem volt túl erős zaj, viszont a csendes házban, ahol a kinti forgalom zaja sem zavar be, egy jó hallású ember meghallhatta az apró neszeket is, nemhogy két ember kissé agresszív találkozását. Egyelőre nem törődtem azzal, amelyik felment, helyette megindultam arra, amerről Duanenek kellett volna előkerülnie. Egészen biztos voltam abban, hogy az egyik összekülönböző ő volt, hiszen a hátsó ajtó innen viszonylag közel helyezkedett el. Miközben lábujjhegyen közelítettem a párost, addig az adrenalin őrült sebességgel cikázott a testemben, az összes érzékem pedig a maximumon pörgött. Igaz, hogy nem voltak olyan élesek, mint egy farkasnak, de ennyi őrzőként eltöltött év után már megtanultam kiszűrni azokat a neszeket, amik nekem fontosak lehettek. Ilyen volt az is, amikor a halk szisszenés elhangzott az erőteljesen dübbenést követően. Úgy sejtettem, hogy valaki beverhette valamijét, de hogy ki és mit, az rejtély volt, és igazából abszolút lényegtelen is számomra. - Te pedig kurvára rossz házat választottál! – szólaltam meg nem sokkal a férfi mögött, miközben a pisztolyom kattant egyet, a jól ismert hangon. – És rohadtul szar megfigyelő is lehetsz, ha azt sem tudod, hogy kinek a tulajdonát rongálod, seggfej! – a hangom olyan jeges volt, olyan közönyös, hogy még Alaszka hóval borított tájai is megirigyelhették volna. – Most pedig jobb lesz, ha leengeded azt a pisztoly és átadod ennek a kedves úriembernek, különben bizony isten, hogy golyót repítek beléd. Hidd el, nem csak a szám jár, és nem te lennél az első! – azért annyira nem beszéltem hangosan, hogy a fentinek leessen, hogy valami félresiklott, az előttem háttal álló azonban tisztán hallhatta a szavaimat. – Minden oké? – ezúttal már a fiatal őrzőhöz intéztem a szavaimat. Tiszta szerencse, hogy Kyle éppen nem volt itthon, akkor mi történt volna? Erre egyelőre gondolni sem szerettem volna. - Most pedig megvárjuk a haverod, aki szintén volt olyan idióta, hogy jó ötletnek tartotta behatolni ide… - ha semmi olyat nem tett, akkor böktem egyet rajta a fegyverrel, de egyébként bármiféle támadást is kísérelt volna megtenni, úgy a lehető legrövidebb úton hárítottam is, valami egészen fájdalmas ütéssel párosítva.
Duane a nagy hallgatásból érezte, hogy a kutya kitárgyalása nem élvez most prioritást. Amíg a behatolók nincsenek lefülelve, addig nem lesz itt értelmes beszélgetés. Ő is hasonlóan reagált volna, ha hozzá törnek be vagy a barátnőjéhez. Elindult hátrafelé a dolgára és mikor összetűzésbe keveredett a hátul kutató betörővel, csak kicsinek érezte a zajokat, Kate-nek azonban minden simán ment elől és elég közel jutott ahhoz, hogy meghallja, mi megy a fürdőnél. A rászegezett pisztolyra fókuszált, hogy elég gyorsan ugorjon és reagáljon. Ha a fickó elsüti, akkor az a szomszédoknak is fel fog tűnni és még kihívják a rendőrséget a végén. El akarta ezt kerülni. A nő a legjobbkor érkezett. A betörő idegesen rántotta meg a fejét a hangra és a kattanásra. Duane magában megjegyezte, hogy Kate milyen tökéletesen osont. Hazai terepen könnyű, persze. - Szivi, leszarom, ki a majmod és hogy ki vagy te! Asszed, egyedül jöttem? - mondta a fickó jó hangosan. Nyilván a társainak jelzett, hogy baj van. Fentről erősebb dobogást lehetett hallani, legalább négy láb hangját. Lehet, hogy a csapat vezetője jobb megfigyelő volt és ő tudta, fent érdemes keresgélni, csak nem osztott meg mindent a mezei tolvajokkal, mint ez itt. A férfi nem akarta letenni a pisztolyt, hiába nyújtotta Duane a karját olyan tekintettel, amiben nem volt kímélet. A máskor alapvetően kedves és viccelődő kubai ilyen helyzetben nagyon szigorúan tudott fellépni és semmi jót nem ígértek a szemei. Ha Kate eddigre még nem ütötte le a fickót, akkor Duane cselekedett. Gyorsan mozdult és megpróbálta elrántani a fegyvert tartó kezet, nekicsapni a falnak, a másikkal pedig a betörőt próbálta állonvágni teljes erőből. Elölről közben közeledtek a lépések hangjai, valahol a lépcsőn tartott az egyik, a másik pedig távolabb, közel a bejárathoz.
Nagyon bosszantott, hogy idegenek jártak a házamban, méghozzá az engedélyem nélkül. Az ilyesmi azt hiszem, hogy nem csak engem idegesítene fel, de bárki mást is, akihez betörnek és van egy csepp birtoklási ösztön az illetőben. Senki nem szereti, ha engedély nélkül nyúlnak a dolgaihoz, igaz? Ez alól pedig én sem voltam kivétel, ráadásul az otthonom tényleg az intim szférámba tartozott, ettől volt még borzasztóbb az egész szituáció. Mivel nem telt sok időbe rájönnöm, hogy még mindig itt tartózkodnak a behatolók, ezért egyértelmű volt számomra, hogy mit fogok tenni. Akkor is, amikor átnéztem az alsó szintet, és akkor is, amikor Duane segítségére indultam. Elnézve a helyzetet, nem volt éppen rózsás, de reménytelen sem. Még szerencse, hogy mind a ketten elég fejlett tudással rendelkeztünk a harc terén. Persze Duane még a közelemben sem járt, egy emberrel szemben azonban nagyon jónak számított már most is, és hamarosan az erősebb farkasok sem fognak neki kihívást jelenteni, de most még nem tartott ott. - Nem, történetesen tisztában vagyok vele, hogy a többiek odafent vannak, és hamarosan bizonyára le fognak jönni ők is. Azt hiszem, hogy bánni fogják, hogy nem húztak el akkor, amikor még lehetőségük volt rá. És most nem mondom el még egyszer, add át a fegyveredet, vagy nagyon rossz vége lesz! – ismételtem el, hátha így még a gyengeelméjű támadónk is felfogja, hogy mit mondtam neki. Valószínűleg nem kezelt valós veszélyforrásként, pedig ez igazán bölcs döntés lett volna a részéről. Sajnos az emberek gyakran nem titulálhatóak eszesnek, főleg az olyanok, akiknek nagyobb az izma, mint az agyából használt terület. - Ezt meg tudod oldani egyedül is, igaz? – tekintetem ezúttal már az ifjú tanoncra siklott, a fegyvert azonban még mindig szilárdan fogtam rá az idegenre, a kezem meg sem rezdült egy pillanatig sem. – Én elintézem a többit! – jelentettem ki, ha kaptam valamiféle választ. – Ne kíméld, Alvarez, hallottad?! – néztem még rá szigorúan, mielőtt elindultam volna a nappali irányába. Éppen olyan halkan közelítettem meg őket, mint korábban a folyosót. Tekintetem éles volt, gondolataim csak és kizárólag arra koncentráltak, ami jelenleg a feladatom volt. Ezek tényleg nem jelenthettek számomra kihívást, ugyanakkor mégis száz százalékosan akartam ezt most csinálni. - Uraim, remélem, nem haragudnak, hogy nem kínálom meg magukat semmivel, ahogyan egy házigazdának azt illene, de maguk sem voltak éppen udvarias vendégek. Azt hiszem, hogy sokkal jobb megoldás lett volna, ha az ajtót kopogásra használják, és megvárják, hogy valaki kinyissa azt. Nem rajongok a gondolatért, hogy idegenek járkálnak a házamban! – a fegyvert még mindig rájuk fogtam, és ha valamelyik bepróbálkozott volna akármivel, akkor én gondolkodás nélkül tüzelnék rá, bár egyelőre nem végzetes helyre célozva. Azért ennyire én sem vagyok kegyetlen, és különben is válaszokat akartam tőlük. – Szóval, péppé veretik magukat, vagy esetleg leteszik a fegyvert, és elárulják nekem, hogy kinek fáj a foga arra a valamire, amit kerestek! Ó, és ha már itt tartunk, az is érdekelne, hogy mi ez a valami! – végig szemmel tartottam őket, kegyelmet nem ismerő tekintettel nézve őket. - Ha netán keménykedni akarnának, és ostobaságra adnák a fejüket, akkor nem ajánlom. Én is képzett vagyok a közelharcban, és a társam is, aki valószínűleg éppen hatástalanná teszi a maguk társát - elégedett mosolyra húztam a számat, ahogyan a két pasas egymásra nézett, így első reakcióként.
A kubainak az volt a benyomása, hogy ezek nem lehetnek valami nagystílű, alapos bűnözők. Képesek voltak pofátlanul nyitva hagyni a bejárati ajtót, mintha őket aztán senki nem kaphatná el, erre most tessék, az egyik már meg is van. Kiabál, sértésekkel próbálkozik, de ebből nem lesz zsákmánya. Csak egy karperec a csuklójára meg a többiekére is. Nem fogta fel. Duane már gyorsabban tudott reagálni, mint egy átlag ember, hiszen kapott már erre mágikus tetoválásokat és a fogásokról is tanultak. Mielőtt a fickó meghúzhatta volna a ravaszt, a kubai sikeresen kivitelezte, amit akart. A lövés eldördült, de nem adott ki nagy hangot. Ennyire legalább készült a csapat, tompítós pisztolyt hoztak a betörésre. A golyó a falon valahol biztos lyukat ütött. Duane nem ért rá ezzel foglalkozni. A betörő könyöke fájdalmasan csattant az ajtófélfán és a betörő ordított egy rövidet kínjában. Még megpróbált a másik kezével ütni, egy gyomrost be is vitt Duane-nek, de nem elég erősen. Az állára mért ütés után csak pislogott, biztos meg is szédült. - Megleszünk - mondta Duane röviden, hogy Kate mehessen a többi után, nehogy gerinctelenül itthagyva a társukat meglépjenek a nő értékeivel. A kubai a férfi csuklóját kitekerte és az ujjakból kicsúszott a pisztoly. Az Őrző még elrúgta a fegyvert, a folyosón messze csúszott a fürdőtől a kis kaliberű pisztoly. A másik kezével most nyakonragadta a férfit és a földre nyomta. Az még próbált gáncsolni, de nem sikerült neki. Duane rátérdelt a hátára, bal lábával a betörő bal kezére lépett, jobbal pedig lefogta az ügyesebbik kezét. - Most így maradsz, amíg begyűjtjük a barátaidat, oké, madárkám? - mondta a szárnyaszegett galambra emlékeztetően vergődő férfinak. Közben fogást váltott és megpróbálta mindkét kezet hátrafogni, szemével pedig valamit keresett a fürdőben, amivel megkötözheti a betörőt. Az megint a nyelv fegyveréhez nyúlt: - Alvarez... A bevándorlási hivatal tud rólad? Fogalmad sincs, kik vagyunk, igaz? A kubai kinevette. Róla tudott minden létező hivatal, sőt az újságokban is szerepelt, mikor megtalálták és a segítségével leleplezték az embercsempészeket. Ahogy idekerült, az illegális volt, de méltányosságból és könyörületből elrendezték neki, hogy maradhasson. Nem volt félnivalója semmilyen hivatalnoktól. - Juj, de félelmetes! Kár, hogy nem tudsz szólni nekik, kíváncsi lennék azokra a korrupt alakokra... - mondta Duane, miközben kötélnek valót nézett. - Alvarez, az úriember! Alvarez, az úriember! Alvarez, az úriember! - mondogatta a rabló eszelősen, gúnyos gyerekmondókához hasonlóan és egyre magasabb hangon, aztán röhögni kezdett, mint akinél tényleg elmentek otthonról. A kubai nem tudta sajnálni, hogy most mondta fel az idegrendszere a szolgálatot. Ez már zavarta és a fenti akcióba is bekavarhatott, úgyhogy itt volt az idő egy durvább intézkedésre. A csuklókat ballal szorította, jobb könyökkel pedig egy lendületeset odasózott a férfi nyakcsigolyáira, majd a fürdő kövébe verte a betörő fejét többször. Csend lett és a szorításban elernyedtek a kezek is. Duane végre nyugodtan felállhatott, az ájult már nem mászott sehova, míg meglincselte a kubai.
Igazság szerint, nyugodt szívvel hagytam hátra az újdonsült harcost, mert úgy voltam vele, hogy egy emberrel azért még csak elbánik ő is. Elég ciki lesz, ha nem, de akkor egészen biztos, hogy beszélni fogok a mentorával, vagy én magam veszem kezelésbe. Ha egy ilyen ostoba fazonnal nem tud egymaga végezni, akkor mi lenne egy farkassal szemben? Erre most inkább nem is gondoltam, a végén csak még idegesebb lennék, pedig most sem voltam éppen rózsás hangulatban. Kénytelen leszek beszélni Kylelal, hogy szereljünk be egy riasztót, hátha jó hasznát vesszük. Az is lehet, hogy a kutyát többször kellene itthon hagynom, ha már van, de úgy megszoktam, hogy kicsi kora óta folyton hurcolom magammal, hogy fel sem merült bennem az elválás gondolata. Sajnos sikerült több olyan idiótát is kifogunk, mint amilyen a hátsó is volt, így aztán hiába beszéltem ezeknek a barmoknak, semmire nem mentem velük. Azt hitték, hogy viccelek, és csak játékfegyver van nálam, de könyörgöm, hát tényleg ennyire pitiánernek nézek ki? Nem mondhatnám, hogy áldozattípus vagyok, vagy a megrettent nő megtestesítője. - Nézd már, azt hiszi a kicsike, hogy megijedünk egy fegyvert lóbáló nőtől! – bökdösték egymás oldalát, nagy röhögések közepette. Úgy döntöttem, hogy felesleges mindenféle kommunikációra való próbálkozásom, így végül csak az egyik szemöldökömet vontam fel kérdőn, kissé talán még értetlenül is. - Azt hadd jegyezzem meg, hogy nem játékkal hadonászok, és mint már említettem, használni sem félek! – hívtam fel rá újra a figyelmüket, aztán mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül sütöttem el a fegyvert. Csak az egyik lábát céloztam meg, de éppen annyival a térd felett, hogy ne legyen maradandó károsodás, csak a húsba fúródjon bele. Ahhoz viszont éppen eléggé vérzett és fájt, hogy az áldozatom összeessen, összemocskolva a padlómat. Ezt határozottan nem néztem jó szemmel, ám a tekintetem máris az épen maradt társára kalandozott, teljesen kizárva a jajveszékelést, és a káromkodást. - Tudni akarom, hogy küldött-e valaki, vagy egyszerűen csak túlságosan ostobák vagytok, és a kívül eső ház könnyű célpontnak tűnt?! – váltottam át hirtelen tegezésre, szúrós szemekkel nézve a férfira. Vicsorgott, lüktetett a halántékán az ér, ahogy minden teketóriázást mellőzve lendült felém. Nekem sem kellett több, egy jól irányzott ütéssel tántorítottam hátrébb, habár sikerült eltalálnia az állkapcsomat még az utolsó pillanatban. Ennek az lett az eredménye, hogy kiserkent a vér az alsó ajkamból, de nem zökkentett ki egyáltalán, máskor is előfordult már ilyesmi. Kicsit majd fel fog dagadni, de hát annyi baj legyen! Ügyesen hajoltam el a támadásai elől, hárítva, amit csak lehetett. Próbálkozott még néhányszor ütni, de a fegyvert már rég kiütöttem a kezéből, és a gyenge próbálkozásait sem volt nehéz egy olyan képzett harcosnak kivédenie, mint amilyen én vagyok. Így is csoda, hogy egyáltalán eltalált, főleg, hogy nekem még az erőm is jóval nagyobb volt. Könyörgöm, egy több száz éves vérfarkast könnyedén elintézek, akkor nehogy már éppen egy ilyen semmirekellő adja fel a leckét! Míg ezen gondolkoztam, és éppen szidtam az ellenfelemet a fejembe hasító lüktető fájdalom miatt, addig olyan speciális fogással szorítottam a nyakát, hogy néhány percre elájuljon. Csak akkor engedtem el, amikor már nem küzdött, a másik pedig még mindig a sebét elszorítva fetrengett, úgyhogy nem kellett a meneküléstől tartanom. Úgyis utolértem volna, ha már itt tartunk, a frissen esett havon nem lenne nehéz követni a vérnyomokat. Ez a tél átka! - Itt mi a helyzet? – kérdeztem kissé szaporábban lélegezve, a vérző számat törölgetve. Ez holnap rohadtul fog fájni, ám holnaputánra már kutyabajom sem lesz, mikorra vissza kell mennem tanítani. – Komolyan összemocskoltad a fürdőszobámat? – volt néhány vérfolt, valószínűleg azért, mert beleverte a padlóba a szájaló fejét. Meg tudtam érteni miatta, és az én jó voltomból is mocskos lett odakint a nappali, de az teljesen más, hogy én mit csinálok a saját házamban, meg az is, hogy más mit tesz. – Mindegy, majd feltakarítod! – legyintettem végül nemtörődöm mozdulattal. – A másik kettőt ártalmatlanná tettem. Mindjárt felébred az egyik, és akkor majd megkérdezem, hogy mi a jó büdös francot keresnek itt. Ha akarsz, maradhatsz még, és kihozhatod ezt is a nappaliba, de ha nem fekszik neked a rendőrség nélküli munka, akkor még most lépj le, és nem keveredsz bele még jobban! – hívtam fel erre az apróságra a figyelmét, megadva egyúttal a távozás lehetőségét.
Kate acélszívű, parancsnoki stílusát Duane fel se vette, szinte nem is észlelte, mert épp el volt foglalva. Nem az a típus volt, akit ilyennel ki lehet zökkenteni. Csak akkor gondolkodott el egy kicsit, mikor már a kőbe verte a betörő fejét és végre csend volt. Nem igazán talált semmit, ami kimondottan kötözésre alkalmasnak volt mondható. A ruhaszárítóból azért mégse tépte volna ki a kötelet, jobb pedig nem akadt, úgyhogy a kötözés helyett átkutatta a fura alakot. Megtalálta a kis szerszámkészletet és gyorsan el is kobozta, mert bicskát is tartalmazott. Nem akart hátbatámadást, ezért tovább keresgélt és végül talált spárgát. Szorosan megkötözte a gazfickót, kezét-lábát szinte húsbavágó kötéssel. Hátha mégis magához tér, akkor pedig ne okozzon kellemetlen meglepetést, úgyhogy szépen itt hagyta megkötözve. Hagyta volna, mert mire indult segíteni, Kate már a fürdő küszöbén volt. - Te jól vagy? - kérdezte a kubai, mielőtt válaszolt volna. A szájseben kívül más hasonlót nem látott. Kate -ből nem nézte ki, hogy félmunkát végez, tutira vette, hogy odafönt minden kész. Csak az volt a kérdés, mennyit kapott a nő. Ezektől nem sokat várt a kubai, egy igazán erős és képzett Őrző ellen esélyük se lehetett. Ha mégis odavertek, akkor is van gyógyító mágia, ami hamar helyrehozza, de ettől még fontos volt neki, hogy a társával mi történt, milyen állapotban van. - Muszáj volt kiütni, ordítozott össze-vissza. Nagyon megtetszett neki a nevem, a bevándorlásiakat emlegette, hogy vannak ott kapcsolatai, aztán... A többit talán hallottad: "Alvarez, az úriember!" - utánozta Duane azt a hülye hanglejtést és bele is nevetett a képtelen reakcióba. - Feltakarítom én, azzal nem lesz gond. Amúgy szívesen! - lökte oda Duane. Az azért nem esett neki jól, hogy csak számonkérés van, összeszidás a mocsok miatt és semmi köszönet. A vér persze nem szép látvány, lehetett volna diszkrétebb is, de nem érezte, hogy ezt érdemelné. Egy alapos felmosás és nyoma se lesz a behatolásnak. Nem a szekrénysort törte össze... Biztos az ilyenek miatt utálják Kate-et, mert néha úgy viselkedik, mintha csak körülötte forogna minden. A felajánlás viszont korrekt volt és a kubai átlátott a szúrós stíluson. Valami eltört odabent, valószínűleg egyszer régen. Nem rosszindulat volt ez, hanem a sebzett vad stílusa. Amit lehet mérsékelni, ha jobb belátásra bírják és Duane ezt nem tartotta reménytelennek. A laptopnál is harciasan reagált a nő, utána viszont ki tudta mondani a bűvös szót. - Jól van, akkor mindened megmaradt. Ja, még egy apróság. Meghúzta a ravaszt... - mutatott Duane a golyónyomra a szemközti folyosófalon. - Nem tartok a rendőröktől, amúgy is elcsicseregné a kismadár, hogy volt itt más is. Minek bonyolítsuk? Lenézett a kiütött betörőre. A száját még meg kellett törölni, hogy ne húzzon bíborvörös kondenzcsíkot végig a lakáson. - Na, lepucolom és mindjárt viszem. A kubai letette a kisbicskát maga mellé és nekilátott a tisztításnak. Zsebkendővel vagy vattával elkezdte felitatni a vért a betörő arcáról, homlokáról és orráról, mert azok szakadtak fel. Nem a szidás miatt, amúgy is így tett volna, nem akart felesleges mocskot csinálni máshol is, ha nem muszáj. Az előbb sürgősen kellett reagálni, most már ráért.
Elég régen volt már példa arra, hogy valaki érdeklődött úgy őszintén a hogylétem felől. Persze, a bátyám meg szokta kérdezni, de az teljesen más, ő a rokonom. Teljesen idegenektől azonban nem számítottam soha ilyesfajta gesztusra, így egy percre meg is akadtam az elhangzott kérdésem. Azért hála istennek elég gyorsan össze is szedtem magam ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a pillanatnyi csend. Úgy tűnhetett, mintha azt mérlegelném, hogy mennyire súlyos a sérülésem. Végül önkéntelenül is megérintettem a máris dagadó államat, hogy aztán lazán vállat vonjak, és nemtörődöm mozdulattal legyintsek egyet. - Volt már rosszabb is, de két nap múlva már semmi nem fog látszani! – közöltem nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igazság szerint, a mi életünkben tényleg lehetett úgy venni, csak éppen a körülmények nem voltak jelenleg mindennapiak. Pont ezért voltam még a szokottnál is mogorvább, az meg egyszerűen eszembe sem jutott, hogy megérdeklődjem, Duane hogy van. Nekem bőven elég volt, hogy első pillantásra felmértem, és a mozgásán nem láttam semmi szokatlant, ami annak a jele lehetett volna, hogy súlyosabb sérülést sikerült elszenvednie ettől a földön fekvő idiótától. – Ez is csak azért lehet, mert egy pillanatig nem figyeltem rá, vagy egyszerűen csak szerencséje volt – ezt a két alternatívát tudtam csupán elképzelni, mert ha valamiben jó vagyok, akkor abban, hogy hogyan gyepáljak el másokat. - Jól tetted! Lehet, hogy már hamarabb meg kellett volna tenned – vetettem fel, bár nem kritikának szántam kivételesen, inkább csak tippnek. Ha egyből kiüti, akkor megelőzhette volna az ordibálást, amit egyébként nekem is volt szerencsém hallani, mint ahogyan azt ő is sejtette. Az ilyeneknek nem szabad esélyt adni, vagy már csak én váltam kevésbé empatikussá ezen a téren. Egyszer majd ő is képes lesz rá, ha annyi év lesz a háta mögött, mint nekem. – Hallottam. A legjobb lenne, ha kivágnánk a nyelvét, az ilyenek nem tanulnak más leckéből – persze nem gondoltam ám komolyan, inkább csak eljátszottam a gondolattal. Ha farkas lenne, akkor tényleg meg is tenném, ezt akár még Duane úgy is leszűrhette a szavaim komoly hangzásából, hogy nem ismert engem túl jól. Azoknak visszanőtt volna előbb-utóbb, de egy emberrel sohasem tettem volna ilyet, pszichopata még nem vagyok azért. - Semmi gond, majd megoldjuk, nem olyan vészes ez. Sőt, még rusztikusabbá teszi a házat – próbáltam pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez, mert jobban is szétverhették volna a házat, kárt téve a jegyzeteimben, meg minden más fontos dologban. Attól igencsak begőzöltem volna, ennyi bizonyos. – Majd felhívom Mandyt, ő intézkedik ilyenkor… - hagytam végül annyiban, de rendesen tényleg nem akartam ebbe belevonni a rendőröket. – Jobb esetben leviszik őket Anchorageba, ott hátha szigorúbb a börtön – ez lehet, hogy már csak hiú ábránd felőlem, nem több. Nem vagyok az az álmodozós típus egyébként sem. A hálálkodás helyett csak biccentettem egyet, aztán a magam könnyed lépteivel már ki is vonultam a helyiségből, magára hagyva a srácot. Nem kellettem én oda nézőközönségnek, és arra sem vágytam, hogy ez a kettő itt valamilyen csoda folytán kereket oldjon. - Nos, fiatalurak, eljött a beszélgetés ideje! – csaptam össze a két kezemet, mire a lábát markoló, lassan a vérveszteségtől aléló összerezzent, a másik pedig most kezdett lassacskán magához térni. Azért nem vagyok kegyetlen, levágtam a sérült felsőjéből egy nagyobb darabot, és azt kötöttem a seb fölött jó szorosan a lábára, hogy csökkenjen a vérzés. Amikor ezzel megvoltam, a másikat húztam fel ülőhelyzetbe, és löktem neki a hátát a kanapé kemény oldalának. – Szóval, most, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültünk… - közben ráültem a kinyújtott lábakra, hogy még véletlenül se bírjon mocorogni. – Lenne néhány kérdésem, ahogy azt már korábban is mondtam. Kezdve azzal, hogy mégis ki a fene küldött titeket. Ahhoz túl ostobák vagytok, hogy magatoktól agyaljátok ezt ki – ingattam a fejemet lenézően, végigpillantva a sötét ruhát viselő betörőkön. Istenem, mintha valami szar filmből sétáltak volna ki, komolyan! - Nem küldött minket senki! – vetette oda, megszívva a vérző ajkait. - Ne hazudj, mert olyan cellát keríttetek neked, ahol kislányként fogsz visítani holnapután, valami benga állat mellett! – ugyan fenyegetésnek szántam, de ezt biztos, hogy képes lettem volna megtenni. Végül is, ezzel csak közvetve okoznám én a lelki sérüléseket, de ezek után mosom kezeimet. – Szóval? – szorítottam rá a nyakára, várva a választ. Már-már szuggeráltam, hogy halljam az általam áhított szavakat, a szemeim kissé össze is szűkültek, miközben őt figyeltem. Hallottam ugyan, hogy a hátam mögött Duane is megérkezett, de csak pár feszültséggel teli pillanat múlva néztem hátra a vállam felett. - Sikerült? – itt a takarításra gondoltam, mert abban nem kételkedtem, hogy az ájult testet képes lesz kivonszolni ide. – Próbáld meg kideríteni, hogy ki küldte őket. Előbb-utóbb valamelyik lesz olyan beszari, hogy köpni fog – mertem remélni, hogy így lesz, mert ha nem, akkor keményebb módszerekhez leszek kénytelen folyamodni. Nem tudtam, hogy a kedves tanonc itt mögöttem mennyire bírná az ilyesmit.
Duane-nek nem számított, ismeri e-az illetőt, ha segítségre volt szükség. Múltkor az utcán talált rá egy gyerekre, akit összeharapdáltak a kutyák és kihívta a mentőket, megvárta az orvost, hogy mit mond, sőt még a szülőket is, hogy beszéljen velük. Persze nincs mindig ennyi ideje, de ha van, akkor megteszi, amit tud, érdek nélkül segít. Ha csak egy kérdéssel lehet jelezni a törődést, akkor azt teszi. Átgondolta, hogy mivel ebből lesz még kihallgatás és hasonlók, amikkel a betörés jár, mégse jó ötlet elvarázsolni a sebeket. Túl nagy magyarázkodást igényelne. - Akkor jól van. Gondoltam is, hogy nem maradsz alul ilyen hétköznapi arcok ellen. Amúgy nem tudom, mit gondoltak, amatőrnek tűnik a munkájuk. Duane élt utcagyerekek között, ahol a bűnözés mindennapos volt. Tudott néhány trükköt is, amit a rutinosabbak mondtak el neki. Ezek itt felnőtt ember létükre nem voltak olyan alaposak. Hiába, ha valaki a túlélésért lop, jobban odafigyel és tervez, még gyerekfejjel is. Hamarabb leüthette volna, ez igaz. Bízott abban, hogy a fickó belátja, esélytelen. Nem így lett, a betörő azt hitte, a társai elintézik a finom tanárnőt és aztán Duane-t is. Hívta őket a kiabálással, mint farkasok a többieket vonyítással. A nyelv kivágására a kubai felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Ezt már nem hitte el. Nem akarta elhinni. Okosabbnak tartotta Kate-et, minthogy csonkítási ügybe keveredjen és áldozatból elkövető legyen. A kegyetlenséget viszont képes volt társítani hozzá az eddig látottak alapján. Ellenségnek nem kívánta volna a nőt. A golyónyomról mondottakra elnevette magát. Már végeztek, lehetett időt szakítani a vidámságra. A többit megbeszélték és Kate elment, a kubai pedig takarított. A sebet kitisztította, fertőtlenítővel le is kezelte. Ennyit megérdemelt a férfi, akármit is tett. Mielőtt lekaparhatatlan lett volna a vér, alaposan felmosta a követ, aztán a felmosót és a vödröt is kitisztította. Otthon ő vezette a háztartást, nem volt idegen tőle a takarítóeszközök használata. A nappaliban már állt a bál, mikor kötélen kihúzta a pasast. Az előzményeket félig hallotta a kubai, annyit megértett, hogy tiltakoznak, nem vallanak. Egészen a többiek mellé helyezte el a harmadikat. - Persze. Már enni lehet a kövezetről. Duane a két férfi szemeibe nézett azzal a tekintettel, amivel fejükre olvasta a tettüket. Megvető és kérlelhetetlen nézés volt ez, ami csak az igazi rosszfiúknak járt az alapvetően barátságos Őrzőtől. - Vannak ennél könnyebben kifosztható és gazdagabb házak is. Miért ide jöttetek? És gratulálok, bénábban aligha lehetett volna megszervezni! A barátotok azt se tudta, ki a tulaj, nyitva hagytátok az első ajtót, mikor van hátsó is. Nem kaptatok volna nagy részt a zsákmányból, igaz? A sebesült, akinek a lába volt megkötve, bamba arccal nézett. Meglepődött, hogy milyen részleteket emelt ki a kubai. Nem mert moccanni, Kate szigorú fellépése és az előbbi, rövid harc megrettentette. A másik még kábult volt, hunyorogva hallgatta a beszélgetést. - Te ki a fene vagy? - kérdezte felszisszenve a sebe miatt. - Úgy tudtuk, hogy egyedül lakik...az egyetemen tanít. És fura barátai vannak... - szólt a másik. - Ha elmondom, kiknek dolgozunk, minket elengedtek? Duane közelebb lépett az állon vágotthoz. Melléguggolt és fixírozta, idegesítően. A férfi nem állta a nézést, csak a másik tartotta a kubain a szemét. - Miről beszélsz, Samson? - kérdezte a sebesült hallható felháborodással. - Nem mindegy egyébként is? Hívják ki a rendőröket, maguk nem zsaruk, nem hallgathatnak ki. Az ügyvédemet akarom! A kubainak muszáj volt ezen nevetnie. Kate-re nézett, akit biztos nem hatott meg a nagy kérés. A jelek szerint Samson volt a főnök és nem mondta el, hogy nem saját szakállukra jöttek betörni, se azt, hogy kihez. Most már a másik is kíváncsi volt, a főnök pedig szabadulást remélt, ha vall. - Szóval kik a ludasok, Samson? - nyomatékosította a kérdést a kubai. A férfi idegesen megrázta a fejét. Nem gondolta végig az előbb, hogy mi lesz, ha mindent elmond. - Nem tudom pontosan... Csak egy összekötővel találkoztam, ő adta az előleget. Nem vittünk volna el semmit. A házra fájt volna a foguk és ha kinyírjuk a csajt... A másik odavert a társának és kiabálni kezdett: - Semmit? Azt mondtad, tele van pénzzel és sosincs otthon! Átbasztál? Gyilkosságba akartál belerángatni? Ha Kate nem ül rajta, talán neki is ment volna a főnöknek.
- Vagy pont ez volt a cél, és igazából valami más miatt vannak itt, nem a rablás miatt, vagy tényleg amatőrök – vélekedtem, még mielőtt magára hagytam volna az ifjú harcost. Bosszantott ez az ügy, mert máskor is történtek már velem rázós dolgok, viszont a saját otthonomban elég ritkán mert akárki is háborgatni, mert tudták rólam, hogy veszélyes vagyok. Már akinek volt némi sütnivalója, de ez ugyebár nem olyan sok emberről mondható el, ami elég szomorú. A mai világban már sokat el lehet azzal érni, ha valaki okos, az erő ész nélkül soha nem ér semmit, ezt még én is tudom. Persze az esetemben ezt már korántsem lehetne mondani, hiszen az intelligenciám elég magas, amihez párosul ugyebár a kevéske agresszív hajlam, és a kiváló harctudás. - Pazar, szép munka! Majd szólok a kutyának, hogy a következő vacsoráját ott tálalom fel! – leginkább csak félvállról vetettem oda a szavakat, és miután meggyőződtem róla, hogy tényleg minden rendben van, éles tekintetem máris visszatért arra a férfira, akin olyan könnyedén trónoltam. Nem éreztem magam különösebben rosszul emiatt, ugyanis szerettem fölényben lenni, méghozzá mindenféle téren. Sajnos kevés olyan férfi volt, akit férfi számba is vettem, bár nem mondanám azt, hogy nem akadtak kivételek. Ezek itt értelemszerűen nem tartoztak a kivételesek közé. – Nyugi, tigris! Hagyd őket is szóhoz jutni! – szóltam rá a kubaira, ám szemeim abban a pillanatban össze is szűkültek, szigorúan nézve a betörőre. – Nos? Hallgatlak! – szorítottam meg a ruhájánál fogva az ismeretlent, amíg az értetlenkedő kérdés elhangzott. - Teljesen lényegtelen, hogy ő kicsoda. Vegyétek úgy, hogy itt sincs! – talán nagyzolónak tűnhetett a viselkedésem, ám igazából csak a tanoncot szerettem volna védeni azzal, hogy fel se figyeljenek rá. Igaz, hogy megvolt az alaptudása, de távol állt még attól, hogy olyan szinten legyen, mint én, ebből kifolyólag pedig nagyobb veszélynek is lehetett kitéve egy esetleges orvtámadás miatt, mint én. Nem voltam ám én sem sérthetetlen, sajnos erre újra és újra rá kellett döbbennem, amikor sikerült beszereznem valamilyen sérülést, egy-egy harc során. Akár gyakorlás volt, akár éles helyzet, a figyelmem nem volt állandóan lankadatlan, de nagyon erősen törekedtem rá. - Már az első állításotok megbukott! – jelentettem ki némi várakozást követően. A bátyám szerintem távolról sem nevezhető senkinek, így aztán különös megfigyelők lehetnek, ha nem tűnt fel nekik Kyle. Igaz, hogy újabban kevesebbet volt itt, de attól még megfordult itt olykor-olykor. Szerettem volna még a kérdésére is reagálni az ostobának, de sajnos a másik közbeszólt, ezzel fojtva belém a szót. Szemöldököm érdeklődően ugrott meg egy pillanatra, tekintetem pedig követte a hang tulajdonosát. – Ez édes, de sem rendőrök nem fognak jönni, sem pedig ügyvédek. Ez az én házam, ha úgy tetszik, az én területem. Kicsit sajátosan élek, mondjuk így, ezért itt az van, amit én akarok. Ha meg akarlak kínozni, és aztán hidegvérrel eltenni láb alól, akkor pontosan ezt fogom tenni, úgyhogy ne bosszants. Mondd el, hogy mit kell tudnom a megbízótokról, utána talán lehet szó arról, hogy a saját lábatokon távoztok! – nyilvánvalóan ez semmiképpen sem lehetett opció, de elhitetni velük, ezzel adva némi reményt, sokkal könnyebb megoldásnak tűnt most számomra. Valamivel mégiscsak kellett őket ösztönözni, nem? Arra már igazán nem is tudtam mit szólni, hogy volt olyan hülye a sérült, hogy elárulta nekünk a főnökszerű nevét. Meg is jegyeztem ám magamban, ám reakció helyett csak arra vártam, hogy még valamit kikotyogjanak a nézeteltérésük miatt. Nem is volt olyan rossz dolog hagyni, hogy egy kicsit beszéljenek, én meg közben továbbra is lefogva tartottam azt, amelyik nekem támadt. - Ha közbeszólhatok! – nem engedélykérés volt, mert egyből folytattam is. – Nem vagyok tele pénzzel, csak egy tanár vagyok – vontam meg a vállaimat, mintha tényleg csak ennyi rejtőzne bennem, pedig már nekik is egyértelmű lehetett, hogy nem így van. – Másrészt, engem nem könnyű megölni, bár szerintem már erre is rájöttetek – egy kis szünetet tartottam, majd jött a következő: - Szóval, mit is kell tudni erről az összekötőről? Innen addig nem mentek el, amíg nem válaszoltok. Telefonszám, külső leírás, bármi, aminek hasznát vehetem! Ha nem tetszik, amit mondotok, majd kitalálom a büntetést! – tekintetem egy pillanatra Duanere siklott, adtam neki is egy kis esélyt arra, hogy érvényesüljön, ha akart. Ha nem, akkor sem volt gond, megoldottam én egyedül is, de ez neki is jó lecke lehetett.
Duane nem is gondolt arra, hogy nem betörni jöttek ezek a szerencsétlenek. Vérfarkasok bosszúja nem igazán lehetett, attól profibb kivitelezést várt volna, bár lehet, hogy valamelyik bundás mellényúlt a csapat kiválasztásával. Inkább úgy gondolta, amatőrök ezek, azt hitték, minden flottul fog menni. Kate szavain jókat derült a kubai, a nő most is tudott viccelődni, korántsem volt olyan kibírhatatlan, mint amilyennek mondták. Kezdte egész jól megérteni, belátni a rigolyái mögé és akit ott talált, az csak egy jól elzárkózott, tüskés barikád mögött rejtőző, de valójában elfogadható nőszemély volt. Talán még szerethető is, bár ilyen mélyre még nem hatoltak a társalgás közben ma este. A vallatás nehezen, döcögősen ment, mivel a betörők egymás előtt se voltak őszinték és érdekes elképzeléseik voltak arról, milyen lehetőségeik vannak. A főnökük lecsapott a kimentő szavakra, ráérzett, hogy nagyon is fontos, ki a kubai. Vigyor ült ki a képére és Kate szemeibe nézett: - Ő is egy olyan, ugye? A titkos harcosok közül való, de nem számítottunk rá, hogy itt lesz valamelyik. Úgy tűnt, a megfigyeléseikkel tudhattak valamit a harci gyakorlatokról vagy Kate fegyverekkel járkáló ismerőseiről, azonban a lényeg még rejtve maradt. Szerencsére, mivel nehéz lett volna kimagyarázni. Egy memóriatörlő varázslat persze csodákra képes, lehet, hogy majd az is sorra kerül és hívnak egy elég magas szintű mágust hozzá, ha máshogy nem megy és szükséges. Duane nem felelt a vádra, a lényeget tartotta szem előtt. - Itt mi kérdezünk és ti válaszoltok. Egyszerű a szabály - mondta kemény hangon, amiben már nyoma se volt a szokásos kedvességnek. A vérző lábú megijedt és idegesen rázni kezdte a fejét. A társára nézett tágra nyílt szemekkel. Kate közbeszólt és próbálta tisztázni a helyzetet. Világosan fogalmazott és egyben őrizte a titkokat is, már amennyit még lehetett. A sérült ámult és bámult, a másik nem volt olyan meglepett, csak kicsit szaladtak fel a szemöldökei annál a résznél, hogy Kate-et nem könnyű megölni. - Akkor ezért akartak három embert? Látja, mi se tudtuk, mire számíthatunk. A vérző, akinek lábain Kate ült, egyre idegesebbé vált és a földre csapott. Kiabálni kezdett a társával: - Mibe rángattál bele? Ki a franc ez? Úgy tanár ez a nő, ahogy én vágódeszka vagyok! A nigger meg egy pszichopata - kiabálta, majd visszafordult Kate-hez: - Nem, ehhez nincs jogod! Nem csinálhatod...önbíráskodás, azt büntetik! Terroristák vagytok vagy miért rejtőzködtök? Miféle harcosok vagytok ti? Duane csóválta a fejét és egy gúnyos vigyort eresztett el. Egy betörő, aki a jogszabályokkal vagdalkozik. Ráadásul mind rasszisták, majmokat meg niggert látnak egy sötétebb bőrárnyalatban. A pszichopatán majdnem hangosan elröhögte magát. Ez jobban illett volna arra, akit lecsapott a fürdőben. Samson elég sokat tudott ahhoz, hogy bajt keverhessen, de keveset mondott. A kubai nem akart itt éjszakázni, ezért tettekkel nyomatékosította, amit Kate mondott. Egy újságot vett el az egyik szekrényről, összehengergette és rácsapott vele a lábsérülésre. Ez komoly bajt nem okozott, de a fájdalom erősödése hatott. A betörő ordított, Duane túlkiabálta és Samsonhoz fordult: - Vele finom voltam. Neked durvábbat tartogatok, ha nem köhögöd ki végre a részleteket. A vérző lábú nyivákolt és ráborult a lábára, mintha a szorítással csillapodna a fájdalom. Samson nézte a kínlódót és már ő is ijedtnek tűnt. - Az O'Connors-ban kellett találkoznunk a fickóval. Rejtett számról hívott, megfenyegetett, hogy ha nem vállalom, a zsaruk értesülnek a korábbiakról. A fickó már puhulni látszott, gyakorlatilag bevallotta, hogy nem ez az első betörése. Vagy gyilkossági kísérlete... - Samuel néven mutatkozott be, olyan negyvenes, magas ember vékony, de szálkás testalkattal. Volt egy vágás a bal szemöldökén, alig egy milliméteres. Egyfolytában szivarozott és ő mondott el mindent magáról. Illetve nem mindent, mint látom... A vérző lábú zokogni kezdett, halkan potyogtak a könnyei. Duane-t nem hatotta meg, hogy most kezdett benne tudatosulni, mennyire át lett verve és mekkora lúzer. Bólintott, hogy mehet tovább a mese. - Adott 2000 dollárt előlegnek és kétszer ennyit ígért, ha megöljük magát. Azt mondta, ne az egyetemnél próbálkozzunk, mert ott vannak fura barátai, akik veszélyesek. A ház viszont értékes - ezt kiemelte, ebből gondolom, hogy a lakásmaffia lehetett - , elég nagy is, szóval kérte, hogy hárman jöjjünk a biztonság kedvéért, nehogy elslisszoljon a tulaj. Említette, hogy csak ritkán szokták látogatni, a kutya pedig veszélytelen. Ezért jöttünk ide. Sima ügynek ígérkezett. Könyörgöm, nem tehettem mást! Nekem családom van, nem engedhettem, hogy lecsukjanak. Most akkor elmehetünk? - fejezte be már kérlelő hangnemben. Duane felállt és karbatett kézzel fixírozta Samsont. Neki az volt az érzése, nem a lakásmaffia ez, hanem mégiscsak valaki olyan, aki Kate haragosa és tud az Őrzőkről. Valami mégse stimmelt. Azt hitte, három ember elég lesz és nem mondta el nekik, hogy harcra is készüljenek? Három profi bérgyilkos talán bajt okozott volna, de ezek? Pisztoly is csak a lentinél volt... Az összeg viszont elég nagynak tűnt előlegként. Mandy, a rendőrségen dolgozó Őrző kell ehhez, gondolta a kubai. Csúnya egy ügy... Vagy valaki hazudik. A folytatást Kate-re bízta, ő volt a háziúr illetve a ház úrnője.
Kezdőlap
//
