Úgy nagyjából az éjszaka kellős közepe van, hajnali kettő körül, hogy pontosabb legyek. Nem is nagyon szólok a mellettem ülő taxisofőrhöz, mert szemmel láthatólag nem igényli a társaságomat, kicsit mintha morcos is lenne, de speciel nem tud érdekelni. Megmondtam neki, hogy a hegyre megyünk, kap rendes borravalót is, szóval egy szava sem lehet. Amikor kiszállok, azért némi gyanakvással mérem végig a terepet és eléggé hiányolom a közvilágítást is, de a kocsi reflektorai épp a keresett faházra világítanak, szóval már csak odatalálok legalább az ajtóig. Kifizetem hát a sofőrt, azért beszívatom kicsit azzal, hogy mit szólna hozzá, ha meg kéne várnia, meg egyébként se menjen messzire, de neki még annyi humorérzéke sincs, mint nekem, szóval szó nélkül továbbhajt végül. Én pedig ott állok a kitaposott/kihólapátolt ösvény előtt, nagykabátban, sapkában, kesztyűben és bakancsban, kezemben egy barna papírzacskóval, amiben valami van. A sapka alól is szinte már megindító igyekezettel próbálnak kiágaskodni az elég hosszú tincseim. Mindenesetre nagyon fess lehetek, ez lényeg. Térdeimet a szokottnál magasabbra emelve igyekszek átgázolni a havon, majd amikor az eltakarított részre érek, ott szépen letoporgom bakancsomról a rátapadt fehérséget. Aztán szépen beállok az ajtó elé. Nagyot sóhajtok gondolkodás közben, ugyanis nem kopogok azonnal. Sikerül is realizálnom a hideget a páraköd formájában. Lépni kell, mert nem hiszem, hogy egy fagyott hullát olyan kellemes meglepetésnek találna Zoe. Bár ki tudja, lehet jobban örülne nekem úgy a múltkori után. Bár meg vagyok róla győződve, hogy igazam volt, de ettől még elég paraszt voltam... más nem hívhatom vissza a taxist. De akkor most kéne bekopogni, hogy még félúton elcsíphessem. Hangosan kopogok. Ha nem hallok bentről semmiféle jelzést, akkor megismétlem csak dörömbölve, mert valljuk be, így rendesen beöltözve is hideg van.
Mérhetetlen örömmel tölt el, hogy a sok éjszakai műszak után immár a második napot és éjszakát áldozhatom arra, hogy visszaállítsan a bioritmusomat olyanra, mintha a fény és nem az éjszaka gyermeke volnék. Ennek hála, az a nagy helyzet, hogy kivételesen fél tizenkettőkor fellőtték a pizsicsillagot, és én meg úgy dőltem bele az ágyikómba a jól befűtött kandalló mellett, mint akit fejbecsaptak egy prehisztorikus bunkósbottal. Nem sok mindent történt velem, ami azt illeti addig a szent pillanatig, míg valami vadállat el nem kezdett dörömbölni az ajtómon. Oké, ha leszámítjuk azt, hogy álmomban a saját kis világomat kormányoztam, ahol az egyetemes nyelv a latin volt, és cukorrudakra húztam karóba az engedetleneket... beteg egy elmém van, annyi biztos. Ott tartottunk, hogy az egyik sajtótájékoztatóm egy medve kezdi csépelni a tárgyalóterem ajtaját, és ez a tény szépen átkúszik a valóság szövedékén is... tényleg dörömbölnek a kunyhó ajtaján. Egy mozdulattal ülök fel és mit sem törődbe a fejtetőmön kócolódó hajhalmazzal rángatom ki a lában az összecsomózódott takaróhuzatból. Hathatós, ébredés utáni mozgáskoordinációmnak hála a földről kell összeszednem mindezek után magam, de végül lámpát gyújtok, és még egy kapucnis pulcsiba is belebújok, köntösöm nem lévén (mert szerintem iszonytatóan ízléstelen ruhanemű). Szerencsére nem kell négy lépésnél többet megtennem a bejáratig, annyira nincs alapterülete az otthonomnak. Csörgök egy sort a kulccsomóval, mire sikerül elfordítani a zárban. Pedig még a lyukat sem kellett eltalálnom, benne volt. Szóval nemsokára ott találom magam az ajtórésben, ahogy kifelé bámulok a vállalhatatlanul hideg éjszakába. Kockás alvósort van rajtam, a szürke és két mérettel nagyobb (és ezért épp kényelmes) kapucnis pulcsim, meg a begyógyult képem karöltve a gyönyörűen ébredős frizurámmal, ami olyan, mint mikor a kopaszodó öregek átdobják az egyik oldalról a másikra a tincseiket a fejük búbján. Nem is lenne ezzel sem semmi gond, ha nem az ébredésem miatt festenék így, és ha a bentről kiszivárgó gyér fényt nem Brody alakja törné meg. Lesújtó. A hangom enyhén nazális, a szótagjaim még egymásba botlanak: - Nemveszünksemmit. És tolnám is vissza az ajtót a helyére. Nemvicces.
Türelmesen várok a dörömbölést követően, mert meg vagyok róla győződve, hogy nincs ember, aki ezt nem hallotta meg. Vagy esetleg nagyon mélyen alszik, de remélem, hogy nem, mert az én kitartásom is véges és nem tervezek itt ácsorogni, még hosszú órák hosszat. De, mintha odabentről neszezést hallanék, kicsit oldalra fordított fejjel hajolok közelebb a viskó ajtajához és jobbára hallgatózok. Valaki jön, remek. Még mielőtt rajta lehetne kapni, hogy itt kémkedek, gyorsan visszaegyenesedek és várom, hogy Zoe kinyissa az ajtót. Biztos marhára fog örülni nekem, de őszintén megvallva, nekem olyan szinten kiment az álom a szememből, hogy nem is realizálom, hogy másnak talán nem. És akkor megjelenik a résnyire nyitott ajtóban. Gyanútlan ártatlansággal mosolyodok el, amolyan üdvözlésképp, de ez hamar le is olvad a képemről a válasz hallatán. Egyébként a láttán persze azonnal leesik, hogy nyilván nem ébren várta az érkezésemet, de emiatt ugyanannyira érzem magam kínosan, mint eddig. Megvan az a rossz szokásom, hogy ne nagyon érdekeljen más lelki világa, amikor akarok valamit, de ezt Zoe már tapasztalhatta a legutóbb is. Ahogy rám csukná az ajtót, azonnal becsúsztatom lábfejem az ajtórésbe és egyébként szabad kezemmel is megtámasztom azt, mert szükségem van a lenti végtagjaimra is, nem szándékozom itt hagyni. Ezzel a lendülettel jobbára be is furakszom, vigyázva a másik kezemben tartott papírzacskóra, hiszen törékeny van benne. Ha nagyon ellentartana, akkor valóban furakodásra emlékeztet az egész szituáció, de addig nem nyugszok, amíg bent nem vagyok. - Csak beszélni akarok veled. - Mondom végül nagyot sóhajtva, miközben hátammal a mögöttem lévő ajtónak dőlök, ezzel talán be is csukva és elzárva a menekülési útvonalat. Futólag nézek végig rajta, nyilván én is elég érdekesen festhetek, mert egyelőre sem a sapkától, sem a nagykabáttól nem váltam meg, csak állok az ajtónak dőlve egy papírzacskóval. Az ő külsején sem akadok fent. - Ráérsz? - Szalad ki a kérdés végül. Igazából valami olyasmit szerettem volna kérdezni, hogy hajlandó-e meghallgatni, de azt elég furának éreztem volna. Ez valóban sokkal... hétköznapibb kérdés... eltekintve attól, hogy azután hangzik el, hogy felvertem az álmából, betörtem a házába és egyébként is. Gyanútlan természetességem mégis elfogadhatóbbá teszi a kérdést.
Pofátlan hülyéje... komolyan mondom, ha nem lennék ennyire kóma a hirtelen ért sokktól, amit ugyebár a saját ébredésem okozott, még ezen kívül a frappánsnak épp nem mondható elutasító mondaton kívül utánavágnék pár keresetlen szót. Sajnos a kreativitásom laggol, így csak akkor gondolkodom ezen, ahogy ugyebár felpiszkált kedélyállapotban csuknám be azt az ajtót az orra előtt. De valami nem megy. A cipő realizálása nélkül erőteljesebben tolom befelé azt az ajtót, mert volt már olyan, hogy hó vagy veréb odaakadt a küszöb és az ajtó közé, amit csak az erőszak old meg. Brody szerencséje, hogy nem standpapucsos idő van, mert akkor bizony megérezné a tappancsán is ezt az erőszakot, a bakancsnak viszont nem árt. Mindenki boldog - kivéve engem, mert az emiatti értetlenkedésem, ami a mozdulatban is kiütközik tökéletes lehetőséget biztosít számára, hogy beszökjön... hát szöszöm. És még beszélni is akarna. Hitetlenül elnyílt ajkakkal pillantok rá az egész fennforgás miatt, de a tekintetem határozottan tisztul már, ahogy szépen sorban realizálom a helyzetet. Meg is indul a nyelvem. - Kurvára aludtam és ezért a manőverért most kurvára kihívhatnám a zsarukat. Amúgy kurvára nem érek rá, épp azt beszéltem a rókakancellárral, hogy ki az az engedetlen, akit forró mézzel kell leönteni, és szenvedni hagyni a királyságban... szerintem te vagy, és ezt a kurva tudatalattim is tudja. Természetesen nem várom el tőle, hogy bármit is felfogjon a hallottakból. Természetesem a másik felét csak hozzáköltöttem, mert zabos vagyok, és ezt a hangsúlyomból lehet tökéletesen leszűrni. Inkább csak kettőt szusszantok, hogy eljuthassak a következő lépésig... kár, hogy a kilincset eltakarja, meg úgy az egész ajtót, mert most megint megkísérelném kipaterolni. Nem, nem azért mert akkora nagy darab volna, és nem menne, hanem mert odadőlt, és hajthatatlannak tűnik. Szóval ugrok egy lépést gondolatban és végigmérem a nap emberét... a sapkán azért el kell időznöm. Najó inkább a hajain, amik kikandikálnak, aztán folytatja a tekintetem az utat lefelé. A szemem megakad az alkeszcsomagon is, ezen egyébként sokkal határozottabban. Előre is dőlök, egészen az arca mellé - közben némi gyanakvó mimikát is felszedek az ábrázatomra - és megszimatolom. Az kéne még, hogy itt töltetesen parádézzon nekem. - Te kurvára gyanús vagy nekem. Csak hogy folytassam a dolgot az eddig is jól bevált kötőszóval.
Annyira azért nem lep meg, hogy Zoenak még éjnek évadján is van annyi lélekjelenléte, hogy levegővétel nélkül rám zúdítsa az összes létező gondolatát. Így türelmesen ki is várom, bár a mézes résznél kicsit feljebb pozicionálódnak a szemöldökeim, de most jófiú vagyok és nem szólok közbe. Most én törtem be hozzá, meg végül is éjszaka van, hagy legyen gyereknap. Igazából halvány fogalmam sincs, hogy pontosan mit akarok mondani, végül is csak az motivált, hogy a tv-ben bejött a műsorszünet képe, meg az idegesítő sípolás és mivel akkor sem tudtam elaludni, így fogtam magam és átugrottam. A megjegyzése hallatán azért letekintek a kezemben tartott papírzacskóra. Én azért belelátok, bár ennek nincs jelentősége, hiszen tudom, hogy egy üveg, bontatlan Jägermeister és egy Walmart-os "olcsó-dvd" van benne. Miután ezt ismét realizálom, ránézek teljesen nyugodtan Zoe-ra. - Megvolt az első sokk? Mert szerintem már Fairbanks összes kurvája csuklik és úgy terveztem, hogy beljebb is jövök. - És az utolsó megjegyzésemmel egy időben teszek egy óvatos lépést, kicsit sréhen a lányhoz képest, hogy azért mégse az orra elé lépjek, de azért beljebb tudjam magam. Óvatosságom már szinte annyira látványos, mintha attól tartanék, hogy mindjárt puskát ragad és lepuffant. - Egyébként nem tudtam aludni és a tv-shop is kezdett unalmassá válni. Viszont így volt lehetőségem kipróbálni milyen, amikor a Walmart-ban nem kell sorba állni. - Mondom teljesen egyszerűen, mintha csak mindenféle előjogaim lehetnének rá, hogy hajnali kettőkor elcsevegjek vele az háza előterében. Csak alig pár másodpercig nézek le, meg is jelennek eközben a ráncok a homlokomon, meg az a bizonyos a szemöldökeim között és végül a tekintetem megint rajta köt ki. Gyorsan mérlegeltem, hogy mivel is tudnám kicsit kibékíteni szerény személyemmel kapcsolatban és bár továbbra sem vagyok meggyőződve róla, hogy múltkor nem volt teljes mértékig igazam, de végül is a jó cél érdekében nem bűn egy kicsit füllenteni. - A múltkoriért meg bocs. - Azért nem viszem túlzásba, de ez végül is őszinte. Én vagyok a világ legliberálisabb embere, mindenkinek meglehet a maga kis igaza, bár tény, hogy szerintem az enyém általában üti a többit.
Jól teszi, hogy nem vág közbe, még a végén morcos lennék.. a jelenleginél is intenzívebben, mert azért még van hová fokozni a dolgot, egyelőre csak szépen lassan, szemléletesen kezd belevegyülni némi gesztikuláció a monológba. Nem mondhatni hogy általában sokat gesztikulálok, így észrevehető. - Úgy tervezted. - a másik amit nem sűrűn csinálok, az mások tapizása, de most a sréhen ellépését regisztrálva sátorszerűen szétterpesztett ujjaimat helyezem a mellkasára, remélve, hogy a gesztus elég lesz ahhoz, hogy abbahagyja a mozgolódást. Ezzel párhuzamosan az összeszűkített szemrés is bejátszik, amivel mustrálom ugye ebből a karnyújtásnyi közelségből. - Te aztán egy igazi, undorítóan önző tapló vagy. Beállítasz, nem is tudod, én holnap dolgozom-e vagy akármi, dumálsz itt mindenféle kereskedelmi egységekről, és még a dzsuvás bakancsoddal is összejárnád az egész szobát. Kicsi nyomatékot teszek az ujjhegyeimre, bár sejtem, hogy annyi erőt nem tudok ennyivel kifejteni, hogy a háta visszapakolódjon az ajtólapra, de meginogtatni kicsit talán elég. Az utolsó megjegyzésre meg határozottan felemelem a szemöldökömet. - Elég szarul fejezed ki... Aztán egyszerűen ellépek előle, mert nem akarok tovább a kezdődő hólében tapodni csupasz tappancsal. Nem parancsolom ki meg ilyesmi. Zabos vagyok, de nem annyira, hogy nem érdekeljen marhára, hogy ezen kívül mi a fiszemet keres itt ilyenkor. Kicseszni a hotelben is kicseszhet velem, ahogy ugyanúgy belökhette volna ezt a vérszegény bocsit ott, szóval igen... a macskát is a kíváncsiság ölte meg. Szóval áttappancsolok azzal a pár lépéssel a hálófülkéig, amit ez a hatalmas élettér megkíván, és egyszerűen bedőlök az ágyneműbe, morcos macskaként a hátamat fordítva felé gömbölyödök össze. Egyébként a ház az ajtóból tényleg egy pillantással felmérhető, egy zug sem maradhat feltérképezés nélkül. A konyhanappali és a hálófülkét elválasztó falszakaszon egy kandalló üzemel, stílusosan farakással a tőszomszédságában megadva egyébként a közvilágítást is. Itt semmi nem kamu vagy dísz, én ezzel fűtök. A lehető legtöbb felületet antik cuccok foglalják el, s néhol talán gyanúsítani is lehetne, hogy ízléstelenül túlzsúfolva vannak a dolgok. És fa, fa mindenütt, mert - kitalálható - a mai napig ez a leggyakoribb építő és dekor-anyag itt a hegyi erdő szélén, Alaszka szívében... egyébként, hogy a jó északi redneck benyomás is megmaradjon van a sarokban egy öregnénis karosszék mellett vadászpuska, ami birtokvédésre is alkalmas lehet. Aranyosan tompítva az agresszivitását egy kockás-prémes vadászsapi van a csövére húzva.
- Igen, gondoltam rá. - Helyeslek tökéletesen gyanútlanul, amikor elismétli, hogy bizony nekem terveim is voltak. Nem mintha annyira hülye lennék, hogy nem értem, ugyan minek is szólt ez az ismétlés, de a nyilvános támadás mindig is sokkal könnyebben lepergett rólam. Szóval ha el akar mondani mindennek, akkor azt nyugodtan megteheti, a kutyát nem lovalja, mivel tökéletesen tudatában vagyok a látogatásom illetlenségével és arról is vannak sejtéseim, hogy mi most egyébként nem rajongunk egymásért annyira. Vagyis nyilván nem örült neki a múltkor, hogy elküldtem, de hát felhúzott. Azóta lehiggadtam, elismertem, hogy nekem volt igazam, most már ezen nincs mit ragozni. Ezúttal bizonyára neki van igaza, csak engem nem érdekel. Letekintek a mellkasomon megtámasztott kézre, közben persze hallom, amiket mond, de végül csak némileg felvont szemöldökkel nézek le az általam hagyott tócsára. - Uh, szólhattál volna... - Állapítom meg végül, de ugyebár jelen helyzetben nem tudok egyelőre megszabadulni a cipőmtől. Azt is érzem, hogy tol, nyilván erő is lehet benne, de ő meg realizálhatja, hogy nem sok esélye van megmozdítani. Annyira nem, hogy konkrétan olyan, mintha le lennék szögezve a padlóra. Általában el tudom játszani, hogy csak annyi erő van bennem, mint egy sima emberben, de most nem is nagyon teszek rá semmiféle próbálkozást. A végső kijelentésre csak bólogatok, beletörődve, hogy ez már így van és akkor ezzel lezártnak is tekintem a kertelést. Hagyom, hogy betámadja az ágyát, most már legalább van némi lehetőségem körbenézni, bár valóban nem kell sokáig nézelődnöm, hogy fel tudjam mérni a terepet. Akkor bizony itt az ideje a bakancsok és a kabát, sapka, sál levételének. Ezek viszonylag hamar meg is történnek. Hajamba kissé belekócolok, hogy ne úgy nézzek ki, mintha most csatlakoztam volna a Beatles-höz, az pedig gyorsan felveszi a megszokott fazont. A papírzacskóba csomagolt dolgokat meg leteszem az asztalra és ki is pakolom. Közben most már valahogy itt az ideje, hogy megszólaljak és megtörjem a csöndet. - Szóval... voltam a Walmart-ban, mert gondoltam itt az ideje felkeresni és kiengesztelni. Éltem már együtt nővel is, tudom hogy úgyse számít, kinek van igaza, mindig a nőnek kell igazat adni. Szóval először elmentem az édességes részre. Nem hiszed el, de konkrétan úgy nézett ki a hely, mintha egy kisebbfajta sáskajárás áldozata lett volna a részleg. Mondom, akkor jó, nézek valami olcsó, de relatíve nem gagyi ajándékot, amihez lehetőleg nem kell messzire mennem. Na, és megtaláltam ezt a DVD-t. - Felmutatom, de ha továbbra is tüntetőleg hátat fordít nekem, akkor kénytelen vagyok a saját orrom elé fordítani és hangosan felolvasni a címét. - A Farkasember. Csak mert agyaltam, hogy melyik filmnek milyen üzenete lehet és akkor mondom legyen, ez egy tökéletes oktatófilm lesz és egy életre ki leszel engesztelve, ami nem hátrány, tekintve hogy te vagy az egyetlen olyan barátom itt, aki még nem próbált kinyírni, amiért éjszaka basztatom. Mindegy félretéve az életképtelenségemet... - Nem igazán érzelgősködök, csak egyszerűen, tényközlőn felvázolom az ide vezető utam eseményeit és indíttatásait, szinte már unottan. Most is csak addig torpanok meg, amíg rendesen magam felé sikerül forgatnom a papírzacskóból kivett üveg címkéjét is. Hogy életképtelen lennék... én ugyebár olyan véleménnyel vagyok magamról, amilyennel csak akarok. Nyilván a falkánkban egyik harcos se mondana magáról ilyeneket, hogy rombolja az imidzsét, de én már régóta nem tekintek magamra harcosként és amikor még az voltam sem élveztem. Nincs rá igényem, hogy macsónak tűnjek. - Vettem egy üveg Jägermaister-t is, de ezt kimondottan a DVD-hez. Bevallom, én még sosem ittam, de nem volt olcsó a többi pancshoz képest, meg végül is nem is nekem kell. Csak mert megtanultam, hogy van olyan infó, amire inni kell vagy szívni... - És akkor ez az a pont, hogy szépen kipakoltam az asztalra ezt a két dolgot és most leülök a székre és várom, hogy legyen valami reakció. Szerintem igen átfogó körítést adtam a nagy drámai önvallomásnak, remélhetőleg legalább annyit ér, hogy ne a hortyogása legyen a következő, amit meghallok. Csak nem aludt vissza. Ha más nem, a bántóan rossz kiejtésre muszáj felkapni a fejét, amit az általam ismeretlen ital nevének kimondásakor produkáltam.
Akármit is mond azután, hogy én elkezdtem a vonulásomat az ágyam felé, mint tavasszal a lemmingek, arra nem fogok érdemben reagálni... már, amikor ilyen hülyeségekről van szó, hogy helyesel a rosszallásomra, és rosszall a rosszallásomra. Mert akármennyire is megnyugtató lenne számomra azt hinni, hogy tényleg tök hülye, komolyan beszél, és nem érzi az illő és az illetlen parasztság közötti vékony határvonalat, tudom jól, hogy nem szőkén burjánzik belülről. Most pedig kifejezetten sajnálom ezt a dolgot, ezért nem tudom könnyű szívvel kipenderíteni. Mondjuk ki, bassza a csőröm, hogy mi a fenét akar itt... Józanon, meg csomaggal megrakodva. Komolyan történelmi pillanat ezek között a falak között egy ilyen hímnemű jelenléte. A gond egyébként, hogy most eléggé ki vannak ürülve az energiacellák ahhoz, hogy a szokásos Zoés lendülettel hajtsam a magam dolgait. A tüntető háttalfordulás marad, amíg kiélvezem azt a pár édes másodpercet, hogy puhán otthonos, finom illatos matéria, meg viszonylagos csend vesz körül. Aztán a denevérérzékelésem veszi merre matat, meg mit zörög épp másik. A hangjára, meg a mondandójára pedig ugye figyelek amiatt a kellemetlen érzés miatt... hogy kurvára kíváncsi vagyok. És ahogy halad, halad a monológ a párnától elnyomott arcomon, a lecsukott szemem fölött a szemöldököm bőszen ráncolódik. De hagyom, hagy dumálnom, közben pedig megállapítom magamban, hogy mégiscsak szívott valamit, ha már nem alkoholizált. A Farkasember oktatófilm, és a barátja vagyok. - Te mi a királykisasszony tüllbársony ruhácskájáról beszélsz? Tökéletesen hallható a dolog, akkor is, ha a párnám tömése tompítja a hangomat. Nem fordulok meg, a hangszínem azt tükrözi, hogy beletörődtem a sorsomba, miszerint ki kell bogozni, mi ez az egész. - Jobban jártál volna valami hazai piával, és akkor talán az én fülem sem robban szét a németedtől... told ide a foghagymasegged legalább, nem vagyok hajlandó átordibálni a fél lakáson. - haha... megvan az vagy két méter is, iszonyatos energiabefektetés ám. Egyébként ha megteszi, láthatja, hogy itt egy élhetőbb technikai matéria van a hálófülke falán, nem a kinti nagyitévé. Van mivel lejátszani, amit szerzett. Persze én nem teszek erre utaló magatartást, ő akar valamit, aminek egyelőre nem érzem a fontosságát, hogy hajnalban kéne megejteni. Annyi elég, hogy a hátamra fordulok, mint egy elcsapott béka, úgy vágom felé a kritikus tekintetemet... amiből csak a kapucnis kócos összkép von le valamennyit... sokat.
A párnába fojtott kérdés hallatán kissé felvonom a szemöldökeimet és gyanútlan értetlenséggel nézek felé, mintha csak nem értettem volna a kérdést, de ugyebár rá kell jönnöm, hogy ezt úgyse látja és egyébként is leesik közben, hogy mi a problémája. Mondjuk számomra tökéletesen érthető, hogy mire utalok, az meg hogy mondjuk olyan barát-félének tartom, azt hittem kölcsönös. Szóval csak a szituációra sikerül vonatkoztatnom a dolgot, így végig is nézek az általam kipakolt dolgokon. - Mindjárt meglátod. - Nincs a hangomban semmi izgalom, nem az első ember, akinek felfedem, hogy mi is vagyok. Általában csak a módja változik. Az előző leányzónak a lakótársammal rajzokkal mutattuk be a dolgot és bár amilyen hatástalan volt, olyan szórakoztató és emlékezetes... na meg spontán. Pont mint most. Az invitálás hallatán, már megragadom az egyszer már bemutatott dvd-t és meg is indulok az ágya felé. Persze mikor belépek a hálófülkébe, első dolgom, hogy körbenézek. Épp csak a szimatolás marad el, ahogy padlótól plafonig feldolgozom a helyet. Nem is nagyon érzem szükségét, hogy a továbbiakban kommentáljam mit teszek, csak magam elé motyogok valami olyasmit, hogy "ez megteszi", mikor megindulok a dvd-szerkezet és az egyéb elektronikai felszerelés felé. Általában nem szorulok arra a formulára, hogy "érezd otthon magad". Leguggolok hát az eszköz elé - egy jó érzésű anyuka most szólna rám, hogy tűrd be a pólód, mert kint van a hátad, de hát próbáljanak ők ilyen szerencsétlen alkatra mindenhogy jó pólót venni -, és már nyitom is a kis dvd-tartóját, majd pattan az oridzsin tok is. Akármennyire is régen születtem, nem lehet azt mondani, hogy nem találom fel magam a modern kor vívmányai között. - Te is ráalszol a távkapcsolóra, vagy én vagyok a vak? - Ugyanis nézek előre, jobbra-balra, de sehol semmi, márpedig a tévét nem ártana bekapcsolni. Szóval végül a saját vállam fölött nézek hátra rá. Ha létezik másik olyan elcseszett ember mint én, akkor nem vagyok egyedül abban, hogy rendszeresen a vesémből kell reggel kioperálnom a távkapcsolót. Tehát, ha megmondja hol van, akkor magamévá teszem... mármint elveszem... A távkapcsolót, nem őt. Ha nála van, akkor kiveszem a kezéből és már ott is ülök a lábánál, úgy hogy semmim sem lóg le az ágyról. Lényegében először csak feltérdelek, úgy ülök le végül a lábaimra, kellőképp kompakt vagyok és egyébként háttal a tévének, Zoe-val pedig szemben. Stratégiailag fontos pozíció, még pont láthatja a fejem mellett a képernyőt. Csak hátrafelé, látatlanban nyomok egy AV-t, ha nincs olyan, akkor nullát, mindenesetre végül csak bejön a film menüje. Szép mozgó, vérfarkasos. - Szóval. Bizonyára érdekel, miért neveztem a Farkasembert oktatófilmnek. - Közben nyomkodok, már a jelenetválasztásban vagyok, sikerül is kiválasztanom a főszereplő első átváltozását és az előtte lévő jelenetet. - Mit tudsz a vérfarkasokról? Azon kívül, hogy az Alkonyatban játékos kölyökkutyák, akik valami genetikai kísérlet miatt túl nagyok. - Teljesen komoly ábrázattal kérdezek. Mindeközben a háttérben mutatják a teliholdat és hogy a főhős elkezdi furán érezni magát, épp igyekszik ki nagyon a szabadba.
Bár marha szociálisnak tűnők így a munkahelyemmel, meg mindennel kapcsolatban, de az igazság az, hogy képes vagyok mesésen életképtelen lenni néhol, elmérni a határokat, többnyire távolabb, mint az illdomos volna. Ezért nem is merült fel bennem a barát-fogalom, akármilyen szinten. Egyébként azért van egy értetlen fejem még a kialvatlanság fedőrétege, meg most egy párnatest alatt is, amikor hallom, hogy Brody enged a gyönyörűen udvarias felszólításomnak, és még rendezkedik is. Ugyebár időközben a megnövekedett szobaforgalom miatt ki is fordulok a pózból, hogy gyanakvóan összehúzott szemmel figyeljem a ténykedést. A párnát oda is szenvedem valahogy tunya kis testem mögé, hogy a nyakam se gémberedjen el a folyamatban, és a dumában. Merthogy természetesen, amíg csendben motyog meg kütyüzik én is leadom a verbális benyomásaimat a helyzetről: - Tudod, néha hiányzik a perverzen vigyorgós fejed, ez sokkal durvább. Az olyan lenne most, mint egy hazaérkezés... Szerintem be vagy állva, csak nem vallod be... Kilátszik a bikinivonalad... - és hasonlók. Közben persze premier plánban szemlélem a kivillantós, guggoló képződményt, pupillamustra híján ugyebár be kell érnem ezzel. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, azon a szinten vagyok, hogy a tapasztaltakat szavak formájában köpöm vissza, mint egy folyékonyan beszélgető ovis. Épp csak a "miért" korszak maradt ki de ami késik, eljön. - Ebben is hasonlítunk, bár én a hajkefémmel is megosztom az ágyam, nem kivételezek. Elneveztem Süninek. - és azzal a lendülettel visszacsusszanok békésen a takaró alá, hogy nemsokára némi rajzfilmes púpozás után az ő felé eső plédszeglet alól nyújtsam ki mindkét említett tárgyat, csak a teljesség kedvéért. Aztán már ott fekszem hason. Nem vagyok képes annyi energiát befektetni, ha már elmozdultam, hogy vissza is menjek a messzi lepedőtengeren úszva a fejtámlához. Jó ez így. Mindent tökéletesen látok legalább, csak egy kicsit felfelé kell pislognom és ütéstávban is van az olasz, a biztonság kedvéért. - Imádom a retorikádat... "bizonyára érdekel"... azért kérdeztem. - közben a bambiszerűen tág tekintetem némi értetlenséggel követi a jelenetválasztót - ... amúgy, nem tudom Európában hogy megy, de a filmeket általában előröl szokták nézni... - még rá is bökök az egyértelmű bizonyítékra a képernyőn, mintha nem lenne ezzel tökéletesen tisztában a pasas. A kérdésre azonban úgy marad az ujjam, meg a fejem is, kicsit alátámasztva az államnál fogva, még az egyik koponyám fölött áttúrt tincsem is megállapodik a gravitációt ignoráló szögben. Hörözsnyörzs? Ennek az embernek tényleg nincs jobb flash-e..? Méghogy én Alkonyatot nézzek?! - Piton professzor kérem, én készültem, de tudja a mantikórom megette a pergamenem... - hatásszünet - Valami dög megharapta őket, ezért van egy dupla havibajuk teliholdkor. Szal átszőrösödnek, előjön bennük a túrázhatnék, és olyankor meg vígan csócsálnak más embereket... meg egész életünkben szenvednek a kórság miatt... Ráadásként az anyjuk predesztinálja őket a sorsukra a nevükkel, hja, meg csokit is osztogatnak. - csak hogy maradjon a teljesen komoly Harry Potter analógia.
Valahogy nem igazán tud meglepni, hogy amíg én a dvd-nél ügyködök, lényegében Zoe semmit sem hagy szó nélkül. Azon lepődnék meg, ha véletlenül fogná magát és csendben maradna. Akkor nyilván értelme sem lenne itt tartózkodnom, mert még annyira se keltem fel az érdeklődését, hogy rám figyeljen. Szóval, bár háttal vagyok neki, de kimondottan elégedettséggel töltenek el a kritikai megjegyzések és ez a képemre is kiül. Ezeket most egyszerűen nem veszem magamra, felére nem is reagálok. - Bevallanám, ha így lenne... És? Tetszik? - Csak úgy odavetem a válaszokat hátra sem tekintve, miközben ügyködök, majd ugyebár végül felegyenesedek és felé fordulok, amikor előkerül a távirányító. Nem is értem miből sejthettem, hogy esetleg ő is távirányítóstul alszik, ez ilyen megérzés volt az összefetrengett ágy láttán. Azért a hajkefe elnevezésének hallatán némileg sikerül szemforgatnom és bizony nem is várat magára sokat, hogy hangot is adjak a véleményemnek. - A kreativitás halála. - Persze semmi komolyság nem szorul a megjegyzésbe, még ha egyébként tényleg nem is túl kreatív egy sünnek látszó tárgyat süninek nevezni. Mindenesetre amíg ő átmászik az én felemre a takarója alatt, addig megtelepszek én is és már némi értetlenséggel a tekintetemben tekintek rá, amikor előbukkan mellettem. Végül is csak egy kicsit furcsállom a feladat ilyen módon végrehajtott megoldását, mint a távirányító átnyújtása. Legalább nem fog visszaaludni. Tehát átveszem a kütyüt és kiválasztom a megfelelő jelenetet, közben persze nem tudom nem meghallani a kötözködéseit, amikre így első körben egy felvont szemöldökös fejcsóválás a válasz. Komolyan, néha mintha egy gyerekkel beszélgetnék. - Ha így folytatod, az lesz a vége, hogy nem mondok semmit, aztán majd nézheted a filmet az elejétől egyedül. - Mondom rezignált ábrázattal, szinte már apukás komolysággal. Persze nem gondolom komolyan, hogy félbehagynám a nagy vallomást, de ha nem hagyja, hogy rendesen végiggondoljam, mit hogyan tálaljak, akkor azért jóval nehezebb dolgom van. Tehát erősen bízok benne, hogy legalább addig lakat kerül a szájára, amíg összeszedem a gondolataimat. Egyébként a feltett kérdésem is pont ugyanazt a célt szolgálja. Időhúzás. A válaszadás elején hagyott hatásszünet pont arra elegendő, hogy némi értetlenséggel oldalra billentsem a fejem. - Ez Harry Potter-es belsős poén akart lenni? - Kérdem homlokráncolva. Ez a másik olyan fandom, aminek a legkevésbé sem vagyok a tagja, még az összes filmet sem láttam, de nem is nagyon izgatnak. Mindenesetre a válasz többi részére figyelek, néha bólintok is egyet, hogy igazából minden lényeges dolog elhangzott. Az utolsó mondatra azért megint csak sikerül egy megütköző ábrázatot produkálnom, de erre már nem kérdezek rá, csak apró fejcsóválással hessegetem el az értetlenségemet. Közben a háttérben a tv képernyőjén a főhős épp szembetalálja magát a teliholddal és megkezdődik az átalakulás. Igazából az aláfestőzenéből és a hangokból is pontosan tudom, hol tart a jelenet. Mielőtt újra megragadnám a szót, beletúrok a fekete hajzatba, hogy eltakarítsam azt a homlokomba konyuló néhány tincset. - Szóval harapás útján fertőződnek meg és változnak át teliholdkor valami olyasmivé, amit éppen látsz a filmben is. Ezt jól tudtad. És arról tudsz-e, hogy több száz éve vannak mindenféle mítoszok olyan emberekről, akik a telihold láttán félig farkassá válnak? Nem lehet, hogy ezeknek lehet valami valóságalapjuk? - Most két kérdést is kap és bizony kicsit össze is szűkítem a szemeimet, ahogy lenézek rá és várom a választ. Ez a része már tényleg érdekel és egyébként nyoma sincs a hangomban, hogy esetleg viccelnék, vagy szívatnám. Bár tény, ha szívatni akarnám, akkor is tudnék ugyanilyen komoly lenni. Inkább olyan a hangsúlyom, főleg az utolsó kérdésnél, mintha szándékosan rá akarnám vezetni a pozitív válaszra, mint helyesre.
- És nem akarod inkább mégiscsak bevallani? Akkor kevésbé néznél ki úgy, mint aki simán most mutatja be a tökéletesen kettyós énét... nem mintha bajom lenne az elmebetegekkel, egyszer jártam is egyel, meg biztos ilyen családi vonás is... amúgy meg hja, nagyon tetszik, hogy egy pejhedző derekat kell lesnem itt hajnalok hajnalán, biztos túl erősen kívántam lefekvés előtt az Esthajnalcsillagnak. Egyébként nem is kellene mondanom, de ebből a fele sem igaz vagy éppen pont annyi. Ezért is ilyen természetes az egész előadásmódom. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy sosem vagyok hajlandó tökéletesen éreztetni mi a komoly, és mi nem. Sok bajom és sok előnyöm is származik ebből a defektből. Arra már inkább nem is reagálok, hogy kreatívtalannak találja eleve a tényt, hogy valaki hajkefét nevez el. Hát akkor dögöljön meg, mutasson nekem két másik embert aki legalább Süninek nevezi hajkefe hálótársát. Naugye. Egyébként nem hat meg a figyelmeztetése, hogy ha dumálok, akkor ő nem fog. Határozottan az az érzésem, hogy tök mindegy, én mit mondok, akkor is elő lesz adva itt valami... valami nem mindennapi showműsor. Nem véletlen lépte meg ezt a tortúrát, hogy kimásszon a hegyre, meg az oroszlán barlangjába, és hasonlók. Szóval ezzel a "fenyegetéssel" vagy mifenével épp annyit ér el, hogy az arcomhoz szokásosan nem illő szkeptikus kifejezéssel emeljem meg szöszke szemöldököm. A tökéletlenül összerakott összképbe ezen kívül sajnos az is belerondít, hogy tekintetem nem hagy fel a Disney-szerű tulajdonságával: csillog. Az áruló. Igazán filmvászonra illő dolog, amiben annyi hibádzik, hogy én ezt látva kikérném magamnak a gyanúsítgatást, miszerint szeretném, ha nem tudom mi lesz a dolgok kimenetele. Egyáltalán érdekel valami... és tényleg beteges vonzalmam van az elmeháborodottak lelkivilága irányába. Dumáljunk inkább Potterről. - Az... azt hittem értékeled, ha már ilyen misztikus a mai tematika. Meg reméltem nem egy kő alatt éltél eddig. - vérfarkastémát Fazekas Henri nélkül is csak az én elcseszett, utált generációm nem tud elképzelni. Azt hiszem ezzel öngólt lőttem, sebaj. Inkább csak változatlanul támaszkodva figyelem, ahogy a másik a lehetetlen haját elrendezi, és visszakérdez... hatásszünet... - Nem... maximum a hipertrikózis vagy mi, amit a viktoriánusok inkább a vérfarkaskórral magyaráztak, mint azzal, hogy a hülyegyereknek túl sok a szőrtüszője a pubertázs környékén. - ha nyers voltam se kívánok bocsánatot. Ennyire futja az ismeretterjesztő csatornákon tágult buksimból, meg persze erősen leköti az agysejtjeim maradékát a tény, hogy feldolgozzam a másik komolykodó arckifejezését... mert, ha ő komoly, akkor én is komoly. Nagy baj nem történhet, mert ha palira akar venni, akkor is tökéletes a fapofa képlet. Ha meg valóban megbomlott az elméje, akkor sem tudok nagyobb kárt okozni ezzel. Egyébként meg kurvára jellemző ez az egész. Csak egy kicsit kell valakit megkedvelnem, a második pillanatban kiderül, hogy megölte az anyját, és az arcát hordja magán hobbiból, útszéli állatokat gyűjt, vagy megveszekedett Tvájlájt-fan. Szussz. Hagyok neki egy pár pillanatot hogy feldolgozza földhözragadt válaszom, de már kiszökik az a bőszen ráncolt szemöldök a mindenegyéb tartózkodó arckifejezés fölött. Pont akkor amikor hirtelen indíttatásból felegyenesedek. Egye fene, megérdemel a nap őrültje egy kis, kedves arcpaskolást (tőlem!), ahogy a susogós, testes takaró lebomlik rólam, és kilépek mellőle és az ágyról. - Hol hagytad azt a Jägert? Szükséged lesz rá, ahogy látom.
Nagyon megindító az igyekezete, hogy megpróbáljon mégis csak beszólni, de ma fel vagyok vértezve azzal a türelemmel, hogy ne szóljak vissza érdemben. Természetesen hallok mindent, de a válasz, amit kap így háttal, mielőtt még odafordulnék és elhelyezkednék az ágya végében, nem olyasmi, amivel bármit is tudna kezdeni. Ugyanis csak halkan, magamnak jegyzem meg és ráadásul olaszul. A nagy olasz kapkodó hadarásból, pedig valami olyasmit még ki is hallhat, hogy "donna impossibile". Mindenesetre nem szándékozom az orrára kötni a véleményem a hallottakról, jelenleg azt gondol, amit akar, csak az lebeg a szemem előtt, amiért jöttem. Mikor már az ágya végében vagyok, bár észlelem a szkeptikus arckifejezést tökéletesen ignorálom. Na jó, nem tökéletesen, mert az látszik, hogy észreveszem, egy pillanatnyi szemöldökrándulással, de aztán nem foglalkozok vele. Arra pedig, hogy ne ismerném a Harry Pottert, első körben csak egy méltatlankodó szusszantás érkezik. - Ismerem, láttam pár filmet, de husángokkal hadonászó gyerekek, akik azt hiszik tudnak varázsolni? - Ezen a ponton elmosolyodom némileg, a hangsúlyomból is érződik, hogy az egész elképzelést hülyeségnek tartom, nem is kellene szavakkal is megerősítenem. - Ne rongálj... - Teszem hozzá végül és még aprón meg is csóválom a fejem. Valószínűleg az lehet a gond, hogy ez a vérfarkas-dolog számomra túl valós misztikum, hogy be tudjam fogadni a kitalációkat, amik elég valószínű, hogy teljesen alaptalanok. Lévén én egy élő mitológiai szörny vagyok, csak tudnám, ha léteznének varázslók meg mumusok. Amikor pedig megkapom az ő szkeptikus válaszát némi megütközéssel nézek magam elé, szemöldökeim között is megjelenik az az apró ránc, amikor összevonom őket. Mikor aztán felegyenesedik, leállítom a filmet, ahol már épp elszabadul a félig ember, félig farkas lény. Az arcpaskolás így pedig váratlanul ér, amikor épp visszanéznék rá, hogy mit mocorog. Fejemet igyekezvén kissé hátrahúzni, helyezkedem bele a grumpy mopsz arckifejezésbe, amivel egyébként tökéletesen szemléltetem a rosszallásomat. - Azt hiszed elment az eszem... Mit tanítanak nektek az iskolában? Hogyan legyünk szkeptikus, földhöz ragadt átlagos emberek? - Egészen méltatlankodó a hangnemem, mert felháborít, hogy egy pillanatra sem hajlandó eljátszani a gondolattal, hogy mi van, ha van alapja a vérfarkasos sztoriknak. Mindenesetre nem hagyom elmenni, kinyúlok s még épp elérem az alvásra használt felsője szélét és amikor visszanéz rám, én is egyenesen a szeme közé nézek. - Mit szólnál hozzá, ha bebizonyítanám? - Pár szívdobbanásnyi farkasszemezést követően, viszont úgy kecmergek ki az ágyból, mint, akibe áramot vezettek. Ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kiugrásnak, mert beleakadt a lábam a takaróba és le is húzom félig azt, de már megindult a fejemben a vezérhangya, szóval nem érdekel. Igazából nem is értem, mit kérdezősködök itt, mikor már rég megmutathattam volna... - Gyere! Majd az ajtóban állj meg, ha úgy látod, hogy feléd jövök, akkor inkább csapd be, az a biztos. - És ha a kutyafuttában adott információk nem lennének éppen elég abszurdak, még menet közben vetkőzök is. Hamar félmeztelen leszek, a nadrág is a zokni is lekerül, ezeket mind széjjel hagyom az ajtó felé vezető úton, amin végigbukdácsolok. Amikor odaérek pedig kinyitom azt. Mivel szeretem a Calvin Klein alsógatyámat, így Zoénak nyilván háttal, attól is megválok. Még hátranézek rá, az arcomról most a szokásos rezignált... perverzségen kívül valamiféle izgalom is tükröződik. Azzal fogom magam és kisétálok a hóba, a farkasom pedig már előre örül, alig bírom a bőrömben tartani, hiszen úgyis olyan ritkán hagyom neki, hogy kifussa magát. Nyilván az ő izgalma ragad át rám is. De mindaddig semmi nem történik, amíg Zoe meg nem jelenik az ajtóban.
Még mindig azon az állásponton vagyok, hogy aki betör ide, és vérfarkasokról, meg mendemondákról hadovál hajnalban, az viselje elbűvölő személyiségem. Meg ismer is, tudja, mire vállalkozott - hogy minimum az agyába beszélek lyukat, nem is a hasába. A husángos kölykök kifejezés egyébként legalább annyira tetszik, mint az hogy olaszul hablatyol félig se érthetően, ezért is nem nyesztetem tovább a témával - nameg ugye van más dolgom. És erről most semmilyen grumpy mopsz fej nem tud eltántoríani. (Különben is mélyen szíven szúr, hogy nem értékeli a közvetlenségem!) - Azt tanítják, hogy ha utánamész a csupakábrásznak, akkor éhenhalsz, mert nincs egy jól menő szakmád. Sajnálom, unalmas amerikai vagyok. Unott vagyok, a hangom alapján legalábbis, bár ennek megint a fele se igaz. Könnyebb ezt mondani, mint bármi mást. Nem veszem komolya a rosszallását, ha ő sem vesz komolyan engem. Köztünk lévő néma megegyezésnek nem lehet nevezni, inkább csak néma reménynek a részemről. Közben pedig komolyan nekikezdenék módszeresen átkutatni minden helyet, ahol az alkoholos cucc elmaradozhatott. Egészen jól becéloznám a kinti asztalt, ahol a sapija is figyel, amikor úgy akad bele a pólóm szélébe, mint egy mozgáskoordinációs zavarokkal küzdő kölyökmacska. Vissza is lesek rá, mi a fene történt.... és az a helyzet, hogy ezzel az óhatatlan pillantással együtt valójában most először fordul meg a fejemben, hogy tényleg nem a monocikliző jegesmedve szabadult el a fejében. Hirtelen nem is tudok semmi frappánsat visszaköhögni neki, feltűnően csak figyelem, ahogy (igazolva a mozgáskoordinációs kismacska elméletet) kiverekedik az ágyról. Azért, amikor elkezdi nekem lenyomni itt menet közben a chippendale mutatványát, szinte szórakozottan kapok az időközben felfedezett kimondhatatlan pia nyaka irányába. A tűnődő értetlenség kifejezése állandósul az arcomon, ahogy összehúzott szemöldökkel, és aprón elnyílt ajkakkal nézek Brody után, és lassan még követem is. Néha a mezítelen lábfejemmel csak annyit eszközölök, hogy félrerakok (rúgok) az utamból pár hátrahagyott ruhaneműt. Ilyet sem pipált még ez az ősöreg padló, és most az egyszer hálás vagyok annak, hogy egyedül élek... egyébként a mama bizonyára más páros lábbal rúgta volna ki innen ezt a jóképességű perverzet, és búcsúzóul még egy kis sörétet is eresztett volna a seggébe. Apropó segg. Szabályosan és szép lassan billen a nyakamon a fejem, ahogy az utolsó darab is lekerül, és bizony az ajtófélfa remek támaszom ahhoz, hogy figyeljem a műsort, ezt nem is kell kétszer mondani. Míg adja az utasításokat, addig még le is fejtem a kezemben tartott Jägernek a kupakját. Olyan biztos voltam az előbb benne, hogy nem is nekem lesz szükségem rá. Ahogy így figyelgetek, leplezetlenül hullámzik az arcomon a meglepett értetlenség, a kíváncsiság és a derű... mert ez marhára szórakoztató, minden részletében, itt dögöljek meg. Még az sem ront a kedvemen, hogy a kinti fagy belőle a küszöbön jégbarbiet csinál, hála az éjszakai alulöltözöttségemnek. És kis híján fenyihogok, amikor minimális empátiám feléled, és belegondolok, Brody frontja hogy érezheti magát a kellemes, tavaszias hófúvásban. Még szerencse, hogy sötét van, csak a kunyhó nyitott ajtajából kiáramló, sárgás fény látja el a közvilágítás szerepét. Kortyolok egyet a felszabadított üvegtől, úgy, ahogy jön, és hallható ümmögéssel karöltve intek felé egyet, még mielőtt bármit is mondanék. Az a bármi is kellően olcsóra sikeredik, majdnem el is fintorodom magamtól. - Okéoké. Elő a lompossal. Szeretném az utolsó pillanatig húzni annak a látszatát, hogy teljesen komolytalannak gondolom ezt az egész cirkuszt. Mert csak komolytalan lehet az egész... nem? Nem engedhetem meg pont előtte azt a pofánesést, hogy azt az aprócska gyanút a koponyám hátuljában, ami azóta dolgozik, hogy megismertem hagyom elhatalmasodni. Mert a hülye is látja... látja, inkább érzi a maga egyszerűségében, hogy valami nagyon nem stimmel. Csak vagyunk olyan civilizáltak és jól szocializáltak, hogy ősapáink folyton munkálkodó érzékeit lassanként sikerül a realitás talaján elnyomni.
A megjegyzésére csak rosszalló fejcsóválással reagálok, de nem kap már rá érdemi választ, hiszen feléled bennem a bizonyítási vágy, ha már rávezetni nem fogom tudni. Pedig jóval egyszerűbb lett volna és mondjuk jóval veszélytelenebb is. Mindenesetre én ugyebár megindulok, nem is igazán nézek hátra, hogy jön-e, bár azért hallom a megfontolt lépteket. Ismerem is annyira, hogy tudjam, a kíváncsisága úgyis rá fogja venni, hogy utánam jöjjön. Maga a vetkőzés engem nem ejt zavarba, egy fél emberi életre való pucérkodásban volt már részem, hiszen akárhogy is nézem a vérfarkasléthez ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint sok minden más. Végül a sietős lépteimmel megállok a friss hóban, de hát nem is csoda, hogy kapkodom a lábam. Még igyekszem a kis faházból kiáramló fénysávban megállni, de elég messze ahhoz, hogy ne csak egy farkasnyi ugrás válasszon el minket. Ott pedig fordulok egyet Zoe felé, két kezemmel egyébként eltakarom a férfiasságomat, senki nem mondhatja, hogy nem vagyok úriember. A farkasom izgatott, érzem, ahogy bizsereg végig a bőröm alatt, arra vár, hogy mikor engedem szabadon, a leheletem is forróbaban gőzölög az éjszakai hidegben, mint szokott. Nem tudom, hogy a farkasnak köszönhetően-e, vagy a megjegyzésnek, de mosoly jelenik meg az arcomon, anélkül, hogy ez bennem különösebben tudatosulna. Zoe lehet, hogy látta már ezt a mosolyt, pont azok közül a perverz fajták közül való, azzal a különbséggel, hogy fölötte már nem az én tekintetem néz vele szembe. Az már egy farkasé. A következő pillanatban pedig felüvöltök, kezeim alatt érzem a friss hó ropogását, mire pedig a kiáltásom visszhangja elhal, már egy kifejlett, fekete farkassal áll szemben a fiatal nő. Koromnak köszönhetően az átváltozás, mint olyan, már egy kimondottan gyors procedúra. Viszont jól tudom, mekkora veszéllyel is jár az, hogy most átváltoztam, jóideje nem futtattam meg az öreg lompost, így tán nem is csoda, hogy a szemeim szinte azonnal Zoe-n állapodnak meg az átváltozást követően. Hangos szuszogásom nem tudom, hogy csak nekem tűnik-e ennyire hangosnak, vagy ő is hallja. Mindenesetre a torkomból felszakadó morgás már biztosan hozzá is elér. A következő pillanatban pedig hátsó lábaimmal elrugaszkodok és egyenest a szőkeség felé veszem az irányt. Viszont nem véletlenül hangoztatom annyira, hogy tökéletesen ura vagyok magamnak. Ha egy pillanatra el is bizonytalanodok a mozgó célpont láttán, ha fel is merül bennem, hogy vajon milyen íze lehet a meleg húsának a hasa körül, a lassan szivárgó vérének a combja belső oldalán, ha előre nyalom is a fekete pofám, ahogy hunyorgok a sebességtől szinte maró hópelyhektől... Tudom, hogy nem bánthatom. Mielőtt még odaérnék, fordulok el éles ívben, megkerülöm a faházat és beleveszek az erdő sötétjébe, mely jótékonyan elrejt a ma éjszakai prédám szeme elől. Hajnalig minden bizonnyal a ház közelébe sem jövök.
Hajnali öt körül, amikor a nap éppen csak átbukik a horizonton és narancsos piros árnyalatba festi a fák mögötti részeket, akkor kopogok az erdei viskó ajtaján. Immár ismét önmagam vagyok, ugyanolyan meztelenül, viszont sokkal koszosabban, véresebben és fáradtabban, mint amikor utoljára látott. Mellesleg pedig marhára fázok, mert persze, hogy mindig hajnalban van a leghidegebb.
Egészen sikerült visszavetkőznöm suttyó vidékibe, ami a jelen képet illeti. Nekidőlve alulöltözötten a kunyhó ajtófélfájának, üvegből iszogatva a piát. A meztelen digó nem illik csak a képbe egyelőre... nem mintha tisztában lennék vele, hogy ez az egész jelenet és kifejezetten én hogyan festhetek kívülről. Igazából el sem kalandozhatnak errefelé a gondolataim, nincs annyi szabad kapacitásom. Hiszen, amint nem csak a hátát mutatja nekem Brody, hanem moccan, fordul, és rápillantok meg is áll a kezemben az üveg, a bazsalygás is hiteltelenül fagy rá vonásaimra. Mert itt van az a törés a képben, amit eddig nem lehetett hová tenni. Itt van, és úgy rántja össze a gyomrom, mintha nem is csak egy ököl, hanem az alaszkai gyors hajtott volna bele nettül kiépített sínpályán. Az ösztön pedig, hogy rántsam magamra az ajtót és bújjak a lehető legkisebb helyre a következő másodpercekben ugyanilyen villanyütésszerűen mélyen száguld végig rajtam. Csak az én kurva nagy fölényem, ami miatt nem teszem... sokan ezt akaraterőnek is hívják, de én egyszerűen csak magam fölött kontroll freek vagyok. Felszínesen kirakatbavalóan. Ebbe beledöglök egyszer, az is tuti. Regényekből származó emlékeim szerint hallanom kellene a csontok ropogását, és ahogy az ember megszűnik annak lenni, de csak egy rövid, emberi ordítás, szinte annyi sem hallatszik... hát ez... beszarás. Farkasszemet a farkassal... farkasszemet a morgó farkassal... farkasszemet a száguldó farkassal. Na azt már nem. Most az egyszer szívemből élek Brody előbbi tanácsával, és még mielőtt látnám azt az éles, elkanyarodó ívet, zengve csapom be az ajtót magam előtt. Bizonyára még percekig feszítek rá a tenyeremmel a lapjára, mintha annyit számítana, ha egy ilyen dög belelendül. Aztán fáj a karom, nem is zuhan neki semmi az ajtónak, szóval elengedem. A sűrű levegővel mást is beszívok, mint oxigént. Az üvegre hatott a gravitáció, és az alkoholbűz szépen elárasztja a viskót. Fasza. Hallani nem hallok semmit, csak a szokásosan zümmögő, havas szelet. Azt a hülye, adrenalin rush utáni fásultságot meg nem akarom. Szóval kinyitom az ajtót, de már sehol semmi, legalább a szél észhez térít és az újabb, cél nélküli indulatos ajtócsapás után tovább is visz. Felnyalom a padlót, letakarítom az asztalt a hetes pizzadoboztól, meg a téli fenyőtobozoktól is, a ruhákat is összekaparom. Lefoglalom a kezem, hogy az agyam eredményesebben abbahagyja a pörgést. Mert most hiába forog, ez úgy sem egy órás meló lesz beleilleszteni a kicsi kereteibe.
Nem figyeltem az órát, és a kopogással együtt ér a tény is, hogy kicsit világosabb lett, mint ahogy a nemrég elrendezett remetés félhomályomban megszoktam. Szórakozottan emelem el az ujjamat az arcomtól - rossz szokás, hogy elmélyültségemben egyenetlenségeket keresve birizgálom a bőrfelületet - és az ajtó felé lesek. Otthonosan mozgok, nem is tudok másként, mert ez az otthonom (bah!), szóval puhán és nemes egyszerűséggel magamhoz veszem a sarokba állított vadászpuskát, a prémes sapka a csövéről meg a földön landol. Megkerülöm a ruhakupacot, amit az ajtó mellé hordtam összehajtva, és egy leheletnyi rést nyitok a bejáraton, hogy septiben mérjem végig a helyzetet odakint. Amint látom, hogy túl sok szabad bőrfelület takarja el a kilátást, rögtön a fegyver csöve siklik ki a résen, hogy megállapodjon finoman Brody mellkasának nyomva. Vidéki, finom lányka vagyok én, és a saját lelkem megnyugvása után egyébként tágasabbra is nyitom az ajtót, hogy megjelenhessek, teljesebb képed adva a helyzetről. Én sem vagyok különb nála, abban a tekintetben, hogy ugyanazt viselem, mint mikor elváltunk és én sem édes álmomból ébredtem, bár kosz és vér tekintetében természetesen pedánsabb vagyok. A tekintetem méregetőn összeszűkül. Ha egy jó származik ebből a helyzetből, hogy most cseszek az érdektelen fapofámra. Ha nem szólal meg az olasz (és azt mindenképpen jól teszi ebben a pár kritikus másodpercben) akkor a fegyó csöve az arcához vándorol de a fenyegetése valahogy alább is hagy, amint egy pöckölésre alkalmas pálca funkcióját véve át nyomja el az állát kicsit, Mert megnézek egy csúnyább vérfoltot, valójában kihez tartozik... - Pocsékul nézel ki. - ezzel együtt le is eresztve minden fenyegetés; ténylegesen és képletesen is. Egyébként annyira még nem veszem a lapot, hogy egy lépést is tegyek befelé, annál jobban leköt a mustra. Félreértés ne essék, csak a pasas feje köt le. Egész estét betöltően.
Egy átvirrasztott éjszakához méltón kellőképp ramatyul érzem magam, csak a fáradtsághoz társul, hogy a csontjaim fele sajog és mint említettem, marhára fázok is az alsó hangon mínusz tíz fokos hajnali időben. Szóval kimondottan hálás lennék, ha Zoe esetleg fogná magát és kinyitná az ajtót. Nem kicsit festhetek nyomorultul, épp csak a fogaim nem koccannak össze ütemesen, mert keményen összeszorítom őket. Csak nem kapok szájzárat. Mindenesetre éppen újra bebocsátást akarnék kérni, immár dörömböléssel, amikor végre hallom, hogy a nő az ajtónál van. Ahogy így az ajtófélfa külső oldalának dőlve ácsorgok, már lépnék is be a nyíló ajtón, de az nem csak hogy nem nyílik tovább, de még egy puskacső is megjelenik a mellkasomnál. Furcsa gondolataim egyike, hogy a cső melegebb, mint a kinti időjárás, biztos odabent is jó meleg lehet. Egyébként nyilván megütközve nézek a fegyverre, még ha nem is igazán vagyok ura az arcizmaimnak, így ebben nem lehetek egészen biztos. Sok mindenre számítottam igazából, bár tény, hogy az utóbbi néhány órában nem igazán voltam ura magamnak, így nem is gondolkodtam, mi lesz reggel... de igazából meg sem fordult a fejemben, hogy úgy felzaklatja a vérfarkasok létezése, hogy lepuffant a küszöbön állva. Azt mondjuk erősen kétlem, hogy ezüst töltényei lennének, szóval, inkább csak a meglepettség látszhat rajtam, mint a félelem. Belehalni nem fogok, legfeljebb még jobban fog fájni mindenem. Igazából ha nem lennék ilyen ótvar állapotban, akkor az orrára is kötném, hogy kár a gőzért, vagy ugorhatnánk ezt a részt, de abban vagyok, így csak csendben figyelek. Hamar sikerül meglelnem a tekintetét is, főleg, amikor feljebb araszol a puskacső. Először csak kicsit felemelem az állam, ahogy a csővel felfelé kényszeríti a képemet, aztán kelletlenül még a számat is elhúzom. - Te pedig szép vagy. Most már bemehetek? - A bókommal az a gond, hogy csak úgy ki lett préselve a számon és nem volt mentes minden szarkazmustól, de ha már ő dicsér, akkor én miért ne tenném. Valahogy megkívánta a helyzet. Egyébként pedig én megkísérlek bemenni és ha csak nincs ínyére, hogy a koszhadt, pucér testyemmel közvetlen kapcsolatba kerül, akkor igyekszem utat törni magamnak befelé. Most amúgy nem igazán takargatom magam, leginkább a két karomat dörzsölgetem némileg hajlott háttal, mert marhára átfáztam. Ha valamivel sikerül beljebb jutnom, akkor bizony ráncolom is kissé az orrnyergem, nyilván még élesebbek az érzékeim, mint alapesetben. - Miért mostál fel a Jägerrel? - Merül fel bennem a kézenfekvő kérdés, amit csak ilyen dörmögő motyorgással sikerül, lényegében nulla artikulációval Zoe tudtára adnom. Mégis olyan természetességgel szakad ki belőlem, mintha csak a véleményére lennék kíváncsi a látottakról, vagy arra, hogy miért is szorított fegyvert a mellkasomnak.
Nekem elég volt az a tény, hogy semmilyen váratlan helyen nem szőrös, és hogy nem a farkas pofázmányát, nameg égető tekintetét látom visszaköszönni valahol a perverz vonások között. Ehhez kellett a sörétes... merthogy ráadsásul sörétes, finoman szólva szart sem ér, hacsak az embernek nem kacsák és fácánok az áldozatai. De kellett, azért is, mert nem vagyok tökéletesen idióta, hogy alig pár órával az eset után az első kopogásra a karjaiba rohanjak. Már azt hiszem, az első találkozásunk alkalmából is megállapítottam, hogy nekünk nem a homokostengerpartos egymáshozrohanás dukál. Ez a fenntartás, amivel az első kritikus pillanatokban kezelem tökéletesen illik a csoportkohéziónkba. Meg a puskacsöves félblöffhöz. A visszakérdezése arról, hogy bejöhet-e ugyebár teljességgel fölösleges, főleg, mivel tesz is a szent cél érdekében (a műbókot ignorálom). Ráadásként ugye én sem akarok most tangózni egy kihűlt masszőrrel a küszöböm előtt. Egyszerűen szájtáti lettem a kritikus pillanatokban, szóval most felocsúdva fénysebességgel osonok hátra a kályhafűtött helyiségbe. Igen, valóban felfogásbomlasztóan meleg a levegő, arra épp nem gondoltam, hogy jobban kiszellőzné magát a piaszag, meg a kicsi fejecském, ha némi éltető oxigén is jutna a légtérbe. Egyébiránt még mindig nem kívánom Brodyt más tekintetben szemügyre venni, így visszaállítom a fegyvert a sarokba, hogy aztán a mamámtól eltanult vagy talán génszinten örökölt rutinos, de mégis kapkodósnak ható mozdulatsorral ássak bele az egyetlen szekrény mélyére. Egy puha és zöld törölköző landol Bro hátán, beterítve szinte az egész embert. Nyolc unoka is el tud heveredni ezen a cuccon a strandon... kár, hogy se nyolc unoka nem volt, és Florida közelébe se jutott a volt tulajdonos. Annyi baj legyen, most cenzúraként tökéletesen üzemelhet... Már épp nyitnám a számat, hogy kezdjen is valamit a koszos valagával, mondjuk az egyetlen ajtón túl, ami zárható, amikor arra vetemedik, hogy hozzám illően hülye kérdés hagyja el a száját. - Nehéz két kézzel kilincset kezelni, szőke nő vagyok, hívta a gravitáció... Más? Kíváncsi vagy a cipőméretemre, vagy a kedvenc vécéillatosító márkámra? Gondolom ezek a témák foglalkoztatnak leginkább mostanában.
Most nem igazán gondolkodtat el az, hogy vajon mi is járhatott a fejében, amikor fegyvert fogott rám, egyszerűen csak zavart, hogy nem enged be, amikor odakint ilyen baromi hideg van. A legkevésbé sem tud megmozgatni, ha épp egy hatalmas világnézeti válságon megy keresztül, annyit tudok, hogy lefagytak a tökeim, meg úgy igazából minden végtagom, abban az elenyésző időben, amíg bundátlanul idecaplattam. Szóval így, mikor bebocsátást nyerek, vajmi kevés figyelmet fordítok Zoe-ra, helyette a fűtőtestet, ebben az esetben a kályhát, veszem célba és jól meg is állapodok mellette. Hogy ő közben mit művel, nem is nagyon figyelem, így némileg váratlanul ér, amikor ebben a csendben egyszer csak mögém lopakodik és rám dob egy törölközőt. Kicsit összerezzenek, majd értetlen pofával veszem szemügyre a törölközőt és ugyanezzel a pofázmánnyal nézek a nőre is. Hát oké, a köszönöm mondjuk elmarad, de ha már rajtam van ez a zöld-ség, akkor a két csücskét meg is ragadom, némi igazgatást követően pedig jól körülfogom magamon. Így talán még sokkal inkább nyomorultnak tűnhetek, mint pucéran, de legalább Zoe-t sikerül megkímélni éteri testem látványától és végül is én is kezdek alatta már akklimatizálódni. A kifakadása hallatán azért ismét meg kell keresnem tekintetemmel, hogy jól lássa gyanútlanul ártatlan képemen a kissé feljebb emelet szemöldökvonalat. Igazából nem szántam egy olyan kérdésnek, amin érdemes lenne kifakadni, feltétlen válaszra sem szorultam volna, szóval így csak hallgatok. Miután befejezi, akkor is pár másodpercig csak nézem, nem vagyok biztos benne, hogy befejezte, de ha igen, akkor bizony elgondolkozó bólogatásba kezdett. Nem tudom, lehet hogy úgy tűnhet, hogy a hallottak mélyen megérintettek és most azt latolgatom, hogyan kérjek bocsánatot... de nem így van. Az már rég az egyik fülemen bement és ugyanazzal a lendülettel távozott is a másikon. - Használhatom a fürdőszobád? - Ennyit a mélyen elgondolkozásról és a kérdést követően el is kezdek körbenézni. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy fürdés helyre rázná a lelki világomat, még ha egy kiadós alvás sem ártana mellé. Egyelőre arra sincs elég energiám, hogy sajnáljam, amiért nem tudom vele most azonnal jól kivesézni a látottakat, de valamiért bennem elég egyértelmű, hogy meg fogja érteni, hiszen mégis csak én voltam, aki egész álló este futottam és mindenféle vadakat kergettem. Ezzel szemben bármi is van a tekintetében, azt most nem igazán észlelem. Tessék együtt érezni és pont.
Kvittek vagyunk. Mind a ketten külön-külön marhajól el vagyunk merülve a magunk problémájában. Ő abban, hogy cseszettül fázik, én meg abban, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Természetesen a kézenfekvőn kívül, hogy ugyanolyan stílusos vagyok, mint eddig... Bár kezdem tényleg látni, hogy kár a nyomorultba. Egyébként nem igazán tudom miként kifejezni ezt az érzelemgombócot, ami erre a nyeszlett, túl zöld és túl görnyedt összképre, meg a kérdésbe undokul felgyűlik bennem, mint a váladék az influenzás torkában. Így csak kicsit lejjebb eresztem amúgy is csapott vállaim, és egyszerű rezignáltságomban közlöm: - Azért kaptál törölközőt, scimunito. Én bent leszek. Természetesen nem a fürdőben, aminek a kilincsén eszközölök egy lökést. Egyébként a feltáruló helyiség nem nagy, de legalább kicsi és van melegvíz. Én meg elpályázok a háló felé, magára hagyva, had oldja meg a dolgát. Elvégre még nem fagyott üszkösre semelyik végtagja, hogy támogatni kelljen. Odabent lehuppanva az összetűrt-gyűrt ágyneműre meglepetten veszem észre, hogy a dvd még mindig veszett eltökéltséggel teszi azt, amire készítették. Jelenleg a bizonyos sokadkategóriás vérfarkasos film megfelelő képkockájával nézhetek farkas(haha)szemet. Szívből jövő undorral húzom el a számat az képre, ugyanis tökéletesen látom, mennyire nem felel meg az egész jelenet a valóságnak... vagy az olasz vérfarkasokkal másképp megy, mint a briteknél? Egyáltalán mióta beszélek róluk többesszámban? Most az egyszer tudatosan vetek véget a szárba szökkenő asszociációs babszárnak. Legyakom egy machetével, finoman fogalmazva, még mielőtt megfájdul tőle a fejem. Úgy, ahogy vagyok elnyúlok, és gyermeki egyszerűséggel húzom a fejemre a nagypárnámat. Igen, minden más úgy marad, ahogy van. Mit tudom én, mit akar az az ökör a fürdőben... lézerpointerrel mutogatni tovább a teliholdas részleteket, vagy mi...
Kezdőlap
