*A munka az, ami kimaradt az életemből. Valami elvetemült banda felgyújtotta az Orfeumot. Ámbár nem mernék megesküdni rá, hogy nem Dunnal akart valaki ilyen módon leszámolni. De hát mi közöm nekem az Ő kis szemetéhez? Semmi egyenlőre. Néha beugrom megnézni, hogy hol tartanak de ennyi... forgalom nélkül nincs melóm. De nem fogok belehalni, legalább több időm van magamra, no meg arra az izére ami bennem van. Mert bizony ez ellen már nem tehetek semmit, ez a 12. hetem amivel még nincs baj... azzal viszont már igen, hogy látszik. Hogy én ezt mennyire utálom. Azt meg végképp, hogy nesze neked táncos alkat, pedig aztán sosem voltam hiú vagy oda vissza magamtól. De ez most nem számít... Egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik útbaeső cukrászdánál dobtam egy kanyart és vettem pár adag krémest, meg lúdláb szeletet. Neeem, nem én voltam ennyire éhes bár tény és való, hogy az voltam. De na... néha én is lehetek jó, nem? Bár tény, hogy csak a saját kíváncsiságom akartam kielégíteni. Még akkor is egy hülyének véltem magam, mikor a ház előtt leparkoltam és minden különösebb probléma nélkül kiszálltam és a tálcával a kezemben az ajtóhoz sétáltam, hogy csengessek három rövidet. Berögződés. Ott toporogtam, vörös, testhezálló, dekoltált blúzban, hosszú szoknyában és egy magas sarkú szandálban. Nem volt kánikula így késő délután azonban kocsival járok. Hajam pedig szabad omlott a hátamra takarva a hátam és csípőm vonalát. Kellett idő mire ajtó nyílt, de hát istenem... nem sok jóra számítottam, tekintve, hogy a férfi aki itt él kerekes székkel jár és egy kutyával.* - Szia! Ezt neked hoztam... * Nyújtottam felé a tálcát, nagyfiú. Megoldja magának a dolgot. Engem nem ismerhet, ritkán járok gyalog de minden este és minden hajnalban itt járok el kocsival. Szóval az ismerős lehet neki. De hát na, ettől még lehetek egy kaszás nem?* - Elionore... itt járok el és nem rég láttalak kint. Gondoltam beugrom egy kicsit, megnézni, hogy szükséged van-e valamire. Meg vagy-e meg ilyenek... * Ajkaimon egy halvány mosoly leledzett, ami mostanság akkor is ott volt mikor semmi okom nem volt rá. Jobbom felé nyújtottam mikor bemutatkoztam, de hát nem voltam jó ilyesmiben. Ugyan zavarban nem voltam, de lássuk be a szavaim bár határozottak mégis valahol kissé mintha esetlenek lennének. Viszont sem sajnálat sem semmi más nem volt benne, szóval egyáltalán nem ezért vagyok itt és ha jó ember ismerő ezt láthatja is. Ámbár még így is fent áll annak az esélye, hogy rám csapja az ajtót, hogy menjek a búsba. Nah de mondjunk valami értelmesebbet is, hogy vezessen is valahova a dolog...* - Remélem nem baj, hogy beugrottam. Az igazság az, hogy unatkozom... * Nah talán így már nem vág ki. Vagy pont ezért fog. De értelmes még így sem lett, ám egy bocsánat kérő mosoly szaladt az ajkaimra. Nem tolakodtam, csak egyszerűen a vállam az ajtófélfának támasztottam és ahogy kereszteztem a lábaim a hasíték kissé látatni engedte a lábam. Ó nem, nem akartam én sem Őt, sem mást felszedni. Mindössze a másik combomra oda volt szíjazva a pengém. Nem lehetet látni de engem megnyugtatott.*
Újabb méltatlanul pocsék napot töltöttem az irodában. Úgy egy fél órája érhettem haza, és a megszokástól vezérelve vetettem bele magam a szertartásszerű feladatok elvégzésébe. Kiengedtem Bartie-t a kertbe, tekintettel arra, hogy az irodába nem vihetem be, így egész nap itthon vár és a lelkem egyáltalán nem érti, hogy miért nem jöhet velem és teheti azt, amire kiképezték. Hogy sajnálom-e? Nem. Még mindig nem tudtam vele úgy igazán megbarátkozni, de azt legalább belátom, hogy ez nem az ő hibája. Nem tehet arról, hogy kutya. Nyitva hagytam a hátsó ajtót, hogy majd bejöjjön, ha elvégezte a dolgait, esetleg ha valamiért be kellene hívnom - amit megjegyzem, sosem szoktam. A földön ülve tornáztam le magamról a hivatalos ing-nyakkendő jellegű ruhát, aztán felvettem az otthoni melegítőmet. Egy piros póló és egy sötétkék Nike melegítőnadrág. Vannak pillanatok, amikor szeretek úgy egyáltalán semmit se csinálni. Most sem másztam vissza 3T ülésére, hanem hanyatt fekvésben kiterültem a padlószőnyegen, és állítom, vagy 20 percig azon járattam az agyam, hogy a főnököm vajon mikor létesíthetett utoljára szexuális kapcsolatot egy élőlénynek nevezhető... bármivel. Pont én beszélek ugyebár, de az én idegeimet legalább nem szaggatja ezer felé a stressz, és esküszöm, megtenném én, ha lenne rá önként jelentkező. Három rövid csengés foszlatta szerte azokat a fantáziaképeket, ahogy a Főnök igen csak alul öltözve sír, az arcán fekete patakokban csurog lefelé a smink, és valaki nagyon csúnyán elbánik vele... Bartie nem ugat, csak egyenesen az ajtóhoz nyargal és illedelmesen helyet foglal előtte - mert mindig ezt csinálja. Egyébként elképzelésem sincs, hogy ki lehet az, hozzám nem jár senki, a postás és a szomszédok pedig pontosan tudják, hogy nem tíz másodperc, mire odaérek, úgyhogy csak egy fáradt sóhajjal mászom fel a kerekesszékre és gördülök ki, egy elhaló "pillanat" kiáltással odafelé. - Bartie, menj már odébb, nem igaz már... Dorgálom meg az ebet, még mielőtt kinyitnám az ajtót, de amikor végre megteszem, azt kívánom, hogy bár ne vetemedtem volna ilyesmire. A filmekben általában ezekben a pillanatokban szólal meg valamilyen régi jazz vagy blues klasszikus, vagy a jó öreg Joe Cocker - You Can Leave Your Hat On című slágere, de az én esetemben a zenei hatás elmaradt. Amit egy kicsit mondjuk bánok, de helyette legalább elég gyorsan rájövök, hogy be kellene csukni a számat és nem bámulni annyira feltűnően az ajtómban álló nőt. Ez meg mit keres itt?! Csak szótlanul, értetlenül, a köszönésig el sem jutva veszem át a csomagot és fektetem a combomra. Eszembe sem jut, hogy megkérdezzem, mi ez vagy hogy én nem rendeltem semmit... - Né... Nagyon... nem... értem... Nagyon kedves ez Öntől Elionore, de.. húú... Nem vagyok biztos benne, hogy jó házba csengetett be, ha érti. Most először nézek rá fáradt és némileg riadt kék szemekkel, ennek ellenére a nő halványan mosolyog és nagyon azt az érzést kelti bennem, hogy pontosan tudja, hogy milyen helyen jár és ezzel kapcsolatban úgy érzem, hogy lassan elönt a szégyenérzet. Esetleg valamelyik kollégám akar megtréfálni... Előrehajolok a kocsimban és kinézek Elionore háta mögé, hogy lapulnak-e valahol kamerázó irodaszökevények. Megköszörülöm a torkom. - Unatkozik? Rázom meg kissé a fejemet, mintha nem hallanék jól, és sűrűn pislogva kezdem el az ölemben lévő csomag széleit birizgálni. - Furcsa, hogy egy magafajta nő tud ilyet... Úristen. Elnézést! Nem úgy értettem, csak... Jason vagyok. Pazar, ennél szebb már nem lehetne, ráadásul Bartie odatipeg hozzám és érdeklődve szaglászgatja a süteményt. - És most mégis mit akar csinálni? - pillantok fel rá most már kissé határozottabban, mint eddig. Kezdek felocsúdni a helyzetből - És meg is vagyok. Szóval van minden. Gondolom, most meg kellene kérdezzem, van-e kedve bejönni. Végül is, nekitámaszkodott az ajtófélfának, a tekintetem pedig óhatatlanul a combjára siklott, mert hát basszus, mégis az van inkább szemmagasságban, és valóban egy rossz viccnek kezdem érezni az egészet. Semmi baj Laster, csak viselkedj természetesen, és holnap nem fognak egész nap rajtad röhögni. Ha pedig ki akarna rabolni, van egy kutyám. Azt mondjuk nem tudom, mit kell rajta megnyomni, hogy támadjon, de van egy olyan érzésem, hogy hamar rá tudnék jönni.
*Hallom a belülről kiszűrődő morgolódást a kutyára így csendesen és halványan ingatva a fejem várok. Igazából amúgy sem sietek sehova, de remélem, hogy a kutyája tud viselkedni és nem fog ledönteni a lábamról. Azt hagyja meg másnak... ja igen, emberként féltem a kutyáktól. Na nem mintha most nem ember lennék, csak nehéz úgy félni valamitől hogy... mindegy, ez szintén nem lényeg. Jézusom mennyit agonizálok mostanában. Káros hatással van rám az életem. Ki kéne kapcsolni, de hát hova menjek? Hawaii-ra ezt az izét nem hagyhatom itt, hogy na jó majd jövök egyszer. Nem mondhatnám, hogy a "fogadtatás" nem lep meg kissé... de nem különösebben zavar a dolog. Hím... azért van a szeme, hogy nézzen a szája meg evésre való, szóval azt becsukhatná. De mindegyis... a pillantásokhoz hozzá szoktam még akkor is, ha sosem töltött el önbizalommal vagy felsőbb rendű érzéssel. De várom, hogy kinyissa a száját s ezúttal már szóra. Hát ez meg is történt mégha nem is azonnal de a makogásra már szélesedet a mosolyom, míg a záró, egybe függő mondatra vidáman felkacagtam. Nem kinevettem, félreértés ne essék.* - Hát így sem fogadtak még, de tegezz nyugodtan. Különben meg... hidd el, tudom, hogy hova indultam. * Ingattam meg a fejem. Valóban ide tartottam még ha csak félúttól is ugrott be a dolog, szóval rossz helyen nem vagyok. Ebben biztos vagyok, még akkor is ha lehetnék máshol is. Feltűnt a tekintete de nem kezdtem el győzködni, hogy nem eszem meg ámbár, szó nélkül sem tudtam hagyni.* - Nem harapok... nagyot. * Kacsintottam rá. Nem azért, hogy zavarba hozzam vagy valami, hanem a nem harapok egyszerűen nem állja meg a helyét. Ámbár még kicsit sem akartam harapni jelenleg, szóval talán megnyugtatja a másikat. Jó persze, nem azt vártam, hogy a lábam elé omlik, és egyből "gyere barátném" szitu lesz. De na, azért el túlzás. Nem én vagyok a mumus az ágya alatt. Mikor kitekint mögém kissé odébb állok és magam is hátra nézek, nem tudom mit keres de maximum a kocsimat találja a járda mellett. Egyedül vagyok, vagyis vele. A kérdésre viszont bólintottam, igen, unatkozom. Nem nagy dolog... kezdem megszokni az utóbbi időben. Na de a következő mondatra összeszalad a szemöldököm... de csak egy mentegetőzés meg egy név lesz belőle. Ha elfogadja akkor a kezem nyújtom felé, nem foglalkozva a papírral matató kezével. Zavarban van... tipikus jel. S azért mert nem kezdek el ezen élcelődni még nem azt jelenti, hogy nem vettem észre.* - Örvendek Jason... de nem olyan hihetetlen. De kimondottan érdekelne, hogy mit értettél a "magafajta" alatt. * Az Orfeumban nem járt... legalábbis én még nem láttam, márpedig bizonyára feltűnt volna. S kikérem magamnak... azon kívül hogy le rí rólam, hogy nem a szomszédba járok át szobalánynak, hogy meglegyen a napi betevőm semmit nem tud rólam. Remélem. Még csak azt sem, hogy táncolok... a szoknyám meg rejti a vádlim, ami arról árulkodhat, hogy sokat sportolok... a tánc is az valahol, ha azt nézem, hogy edz. A karom meg... nőies, nem egy harci csigára emlékeztetheti. Ámbár egy átlagos nőhöz mérten erősebb, ahogy a kézfogásom is az volt. Az újabb szavaira szélesebbre szalad a mosolyom és barna tekintetem kíváncsian csillog, ahogy hanyagul megvonom a vállam. * - Nem feltétlen... akár el is küldhetsz. Azonban én jót állok magamért ha nem hívsz be és hidd el, az sem zavar ha ott maradsz és így beszélgetünk. Nem fog felszaladni a harisnyám, ha leülök a földre. * Merthogy nincs is rajtam. Idegesítő darab... de Corvint még nem tudtam leszoktatni a comb fixekről. Pedig nem bánnám, ha nem kéne felvenni de lássuk be... az kell a melóba. Azonban most nem melózom és nem is én vagyok a meglepi lány, aki bemegy és táncolni kezd neki. De szavaim éreztethetik, hogy nem óhajtom letámadni avagy rá erőszakolni magam. Ha nem óhajt belőlem hát tudom, hogyan jutok haza még csak ki sem zártam magam.* - Lúdláb és Krémes... nem én sütöttem, mert akkor már ellepte volna a tűzoltóság a környéket de remélem szereted valamelyiket. * Bizony, nem kerülte el a figyelmem a kutya... szóval akár neki is odaadhatja de legalább tudja mi van benne.*
Tegezzem? És hogy tudja, hogy hova indult? Szerintem nem, de olybá tűnik, hogy ez már csak magánvélemény marad. - Ha maga... Ha te mondod... Adom meg magam végül ennek az egész helyzetnek, majd egy mély sóhajt követűen egy viszonylag rövid "hű" csúszik ki a számon. Nem, ez tényleg egy vicc, és bármennyire is próbál meggyőzni a nő, legfeljebb csak a hiteles alakítását tudnám dicséretre méltatni, mert hogy tényleg csak a saját szkepticizmusom miatt nem hiszem el ezt az egészet, az is fix. Nem harap nagyot? Kidülledt szemekkel nézek fel rá, nagyot nyelek és próbálom nem elképzelni azt, amint ez a nő harap - az tök mindegy, hogy hova és mekkorát, de... Na jó Laster, fékezd magad. Fékezd a parádat is, meg az egyéb fantáziádat is. - Hogy mit? Ja, nem, semmi, én... Szóval biztos van partnere az ilyen csinos hölgyeknek, mert hát... Végül is, aki ilyen hölggyel töltheti a társaságát, bolond lenne nem gondoskodni a szórakozásáról, he...he..he. Sovány, igen csak zavart kacaj és egy félig-meddig működőképesnek tűnő magyarázat. És egy tál sütemény a kezemben. És Bartie izgatottan remegő orrcimpái. Ja igen, és egy nő az ajtómban! - De hát nincs is raj... -...tad harisnya. De lehet, hogy bunkóságnak hangzana kimondani, hogy megnéztem annyira, hogy észrevegyem: a hasított ruha alatt a szépre epilált (vagy gyantázott?) bőrén kívül a világon semmi nincs. Egy bugyiban azért még reménykedhetek? - Dehogy is... Akkor, kérlek, fáradj beljebb. Vagy mi. Szerencsére elég széles az előszoba ahhoz, hogy minden probléma nélkül gördülhessek hátra, hogy utat engedjen a nőnek, majd ha beljebb orientálódik, be is csukjam mögötte az ajtót. - Itt jobbra van a nappali. Szemben a mosdó. És ezt mégis miért kellett neki elmondanom? Miért feltételezem, hogy azért jönne be a házamba, hogy egyből wc-re menjen? Jason, te egy igazi hülye vagy. Erős bennem a késztetés, hogy befejezzem ezt az egészet, leüljek a gép elé, és chaten flörtöljek valakivel, mert hogy ez nekem a valóságban nem megy, az is fix. Ott legalább akad némi sikerélményem. - Jó. A krémes is jó és a lúdláb is. Ülj le, kérlek. Mutatok még az előszobafolyosóról a nappali kanapéja felé, majd egy gyors hátraarcot alakítva kigurulok a konyhába. Elég hangos, ideges csörömpöléssel vadászok le két tányért és két villát. A sütivel együtt tálcára teszem őket, majd vissza az ölembe. Két, sötétkék műanyagpoharat is lekapok a pultról, a hűtőből pedig kiveszek egy nagy üveg narancslevet. Nem tartok itthon piát. Gáz, mi? - Remélem, szereted a narancslevet, mert ezen kívül legfeljebb csapvizem van. Vagy teám és kávém, de arra egy kicsit várnod kell. Mondom neki, amikor beérek és elkezdek lepakolni a kávézóasztalra, már csak azért is, hogy mondjak valamit és ne telepedjen ránk a kínos csend. De aztán mégis... Mégis ránk telepedik. - - Őszinte leszek. Bár szerintem ez eddig is elég nyilvánvaló volt, fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, úgyhogy... Gyakran jársz erre? Fojtom saját magamba a szót hirtelen, majd miután néhány pillanatig buta kékségekkel vizslantom a nőt, inkább előrehajolok és veszek magamnak egy krémest. - Bartie, feküdj le. Ne haragudj - mondom már Elionore-nak - Fogalmam sincs, hogy miért tartok kutyát egyáltalán.
*Arra, hogy elkezdet tegezni mosolyra szaladtak az ajkaim. Az agyam meg lázasan kutatott az után, hogy miként tudnám elérni, hogy egyrészt; ne nézzen az idei mumusnak. Másrészt pedig, hogy kicsit természetesebb legyen és ne egy makogó tini, aki most látott először nénit az ajtóban. Nem, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy férfi - legalábbis látszatra az - így viselkedik. Nem tudom miért, de nálam ez az opció nem volt rendjén. Viszont úgy látszik, hogy a megjegyzésem sem segít a helyzeten, ahogy kidülledt szemekkel néz rám.* - Héé... csak hülyültem Jason. * Próbálom... mit is? Megnyugtatni vagy visszarántani onnan ahol épp jár? Nem tudom, de kezdem kissé kellemetlenül érezni magam, hogy bármit mondok az fordítva sül el. Így inkább kérdezek és a válaszra csak összevonom a szemöldököm. A kettő hogy függ össze?* - Öhm... igen. Mármint van párom, de nem vagyunk egymáshoz bilincselve. Különben is dolgozik, azt hiszem legalábbis. Én meg kényszer szabin vagyok amit már unok. *Vontam meg könnyedén a vállam. Nem tartozik Balázs beszámolással, hogy mikor merre jár vagy épp mit csinál. Nincs velem, ergo vagy dolgozik vagy nem is akarom tudni, hogy mit csinál. Szóval azt hiszem, hogy ez így normális. Nekem vagyis nekünk mindenképpen. Viszont a harisnyás megjegyzés azt hiszem talált, pedig nem is annak szántam.* - Tényleg nincs és ami azt illeti bugyi sem de ez csak egy hasonlat volt. * A mondatom középső felét inkább nem mondom ki. Egyrészt mert van rajtam, másrészt talán kissé meredek lenne a másiknak és nem célom zavarba hozni. Nem olyan tűnni aki veszi a lapot és elkezd visszacsipkelődni egy-egy ilyen megjegyzésre. Az invitálásra azonban beljebb megyek és nem, nem nézek szét nem érdekel, hogy milyen vagy hogy hol él. Tényleg csak beszélgetni akarok, vagyis szeretnék.* - Köszönöm. * Viszont az irányt a nappali felé veszem és le is ülök a kanapéra. Hallom a csörömpölést és bennem van a késztetés, hogy felálljak és utána menjek segíteni neki. De az igazság az, hogy gőzöm sincs, hogy miként fogadná a dolgot. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy életképtelennek tartom vagy valami csak azért mert segíteni szeretnék. Szóval hagyom, hogy megoldja maga. Bizonyára magát is ellátja így nem lehet neki újdonság a dolog. Ahogy visszaér mosolyogva emelem rá az íriszeim, ahogy hallom, hogy beszélni kezd.* - Igen, szeretem és a kávét is. De jó lesz... amúgy sem ihatok. * Vontam meg a vállaim könnyedén, hátha nem érzi magát kényelmetlenül vagy kellemetlenül azért mert épp nem egy pohár martinit kínált. Amúgy sem szeretem, de ez mindegy. Ahogy lepakol, természetes mozdulattal dőlök előre, hogy magamnak is és ha kér neki is töltsek a poharába. Viszont a félbe maradt mondatra ismét rá tekintek.* - Folyamatosan félbe hagyod a mondataidat és másikba kezdesz. Ez gyakran megesik vagy csak az én kisugárzásomnak köszönhető? Egyébként napi szinten csak mivel éjszaka dolgozom, így vagy hajnalok hajnalán mikor jövök haza vagy este mikor megyek el. * Adom meg azért a választ. Azért lássuk be, nekem sem a hobbim csak úgy bekopogni egy idegen házba, hogy hééé itt vagyok szeress. Viszont ahogy a kutya közelít odébb húzódok, hogy ne kezdjen el nekem szimatolgatni meg ilyenek. Utálom a kutyákat, de a farkasokat nem. Tökéletesen baromság ez így, de már megszoktam magamtól.* - Köszi. Gondolom azért, mert egyedül élsz és, hogy valaki figyeljen a házra. Vagy nem tudom. Én macskás vagyok. Mivel foglalkozol? * Kérdezem meg, miközben a tányérra helyezek egy lúblábat, hogy én se csak pislogjak. Aztán hátra dőlve, keresztbe tett lábakkal neki látok a sütinek, de figyelek a másikra. Egyrészt bennem van, másrészt meg kérdeztem.*
Kezdőlap
