Eltelt néhány nap, mióta Jesset szétkapta egy hegyi. Megviselt a dolog, azt hiszem sokkal jobban, mint amennyire bárkinek is mutattam volna. Nem vallanám be Jessenek, hogy mit gondolok, vagy érzek ezzel az egésszel kapcsolatban, mert azt hiszem úgyis csak azzal jönne, hogy veszélyes a munkája és erre fel kell készülnöm. Vagyis mindenre fel kell készülnöm. Hiába tudom, hogy az ami, hogy az aki, ettől még mindig igyekeztem komolyabban nem belegondolni abba, hogy mi lenne... hogy mi lesz, ha... nem tudok egyszerűen erre gondolni és nem is akarok. Nem megy. Olyan nagyon régóta vele vagyok, hogy már el sem tudom képzelni az életemet nélküle, és nagyon is megrémiszt a gondolat, hogy esetleg ez valaha is bekövetkezhet. Pedig benne van a pakliban. És azt hiszem ennek a valósága most szakadt a nyakamba. Nem sírtam, nem hisztiztem, sem akkor, amikor megtudtam, hogy mi történt, sem pedig később. Egyszerűen csak hallgatagabb vagyok, mint máskor és emészt a félelem, akárhányszor Jessere pillantok és azt látom, hogy milyen állapotban van. Ems ugyan szépen összerakta, de attól még ijesztő ez az egész és képtelen vagyok erről Jessevel beszélni. Ő amúgy sem az a nagyon beszédes fajta és azt hiszem nem is értene meg. Vagy nem tudom. Mindegy is. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem az elmúlt napokban és egy része nem olyasmi, nem olyan lelki dolog, amin egy picsogás segítene - bár az biztosan nem segítene semmin sem - hanem olyasmi, amire azt hiszem egy suttogó adhatja meg a válaszokat. És most, hogy Castor mindenkit berendelt a Hotelbe, remélem, hogy beszélni tudok Josephine-el. Ma nem voltam bent az Upperben, Jesse mellett serénykedtem és igyekeztem nem az agyára menni, továbbá mindenhez jó képet vágni, mint akit egyáltalán nem viselt meg, ami történt. Délutánra viszont ez egyre kevésbé ment, szóval elköszöntem Jessetől, mondván, hogy van egy kis dolgom a Hotelen belül és kiléptem a szobánkból. Egyenesen Jo szobájához baktattam, vagyis remélem, hogy ez lesz az ő szobája és bekopogtam rajta. Fogalmam sincs, hogy itt van-e, vagy sincs. Ha nincs akkor még nem tudom mit fogok csinálni, de most nem tudok visszamenni a szobánkba. Egyelőre kopogok párat, aztán várakozok az ajtó előtt, tele kérdésekkel, félelmekkel és aggodalmakkal.
A szobám valószínűleg elég erőteljesen hajazhatott egy olyan helyiségre, ahol egy tornádó söpört végig. Utáltam ezt az egészet. Nem volt elég az, hogy elveszítettem, elveszítettük Tylert, még az otthonomat is ott kellett hagynom, hogy beköltözzek egy szállodai szobába. Megvolt annak a maga szépsége, amikor az ember ilyen helyen lakott, de én már megszoktam az általam berendezett helyiségeket magam körül, úgyhogy most nagyon rosszul érintett ez az egész. A három kutya egy csomóba tömörülve gubbasztott az ágy közepén, és lerítt róluk, hogy ők is visszasírják az udvart, ami a házam mögött húzódott. Meg tudtam őket érteni. Éppen az egyik félig kipakolt bőröndömben keresgéltem, amikor kopogtattak az ajtón. Poe természetesen egyből felemelte a fejét és hegyezni kezdte a fülét, majd oda is szaladt, és nyüszítve strázsált az ajtó előtt, nehogy véletlenül valaki ki tudja már azt nyitni. Idő közben én is felemelkedtem a hajoló helyzetemből, és kíváncsian fordultam a vendég érkezését jelző kutya irányába. Emlékezeteim szerint senkit nem vártam, de ettől függetlenül még nem akartam hagyni, hogy valaki hiába ácsorogjon a folyosón. Valószínűleg már úgyis rájöhetett, hogy itt vagyok, bár a pajzsom valamennyire fel volt húzva. Hogy minek? Azt még én sem tudnám megmondani, mostanában megszokássá vált nálam, és időnként el szoktam felejtkezni arról, hogy itt biztonságban vagyok, ismerősök között. - Egy pillanat! – kiáltottam el magam, és siettem volna az ajtó felé, ha egy nagyobb, egyelőre még érintetlen bőrönd nem állja utamat. A nagy kapkodásban beleakadt a lábam és kis híján, a földön terültem el. Az volt a szerencsém, hogy ott volt a fallal szemközt, és így meg tudtam kapaszkodni még az előtt, hogy csúnyán bevertem volna az orromat a lendület következtében. Hamar meggyógyult volna, efelől kétségeim sem voltak, viszont nem állt volna jól a ferde orr. Így sem volt ám olyan tökéletes, mint szerettem volna. - Fenébe már… - dünnyögtem magam elé, miközben leráztam a lábamról néhány ráakadt ruhadarabot, és ezzel még kaotikusabbá varázsoltam a környezetemet. Igen, így néz ki, amikor Jo Brightmore éppen költözködik, vagy legalábbis pakol. Már csak az kellett volna, hogy mindig ilyen állapotok uralkodjanak nálam. Egyébként idő közben sikerült újra a lábamra rázni kedvenc otthoni papucsomat - legalább ez emlékeztessen arra, hogy állandó lakhelyen vagyok -, és eljutni a bejáratig. Valószínűleg a látogatóm már odafagyott a várakozás közben, hiába volt odakint enyhe időjárás mostanság. - Jajj, bocsi a várakoztatásért, csak… - igen, közben sikerült kinyitni az ajtót és arrébb lökdösni a kíváncsiskodó kutyámat is, aztán meglátni, hogy ki áll ott. – Szia, Rose! Mi szél hozott? – kérdeztem leplezetlen meglepetéssel. Sosem ment nekem az érzelmeim elkendőzése, hogy őszinte legyek. – Öhm bocsi, gyere csak be nyugodtan. Hatalmas a rendetlenség, de ne is törődj vele. Csak tegnap cuccoltam át ide – magyaráztam közben, ha bejött hozzám. Nem tudom, hogy miért éreztem szükségét annak, hogy magyarázkodjak neki. Talán azért, mert engem nagyon zavart, ami jelenleg körülvett. Közben feltűrtem könyékig a kardigánom ujját, aztán hanyag mozdulattal egy kósza tincset sepertem el a szemem elől.
Hallottam Jo hangját odabentről, hát türelmesen vártam. Nem siettem sehová, sőt örülök annak, hogy itt van. Mostanában nem jellemző rám, hogy odatelefonálnék bárkinek is, egyszerűen csak megyek, ha nincs a szobájában, akkor majd max később visszamegyek, vagy ráérek akkor is felhívni. De Jo itt van, szóval hacsak el nem küld, akkor nem kell amiatt visszajönnöm később, ami miatt most hozzá jöttem. A pajzsom nem volt teljesen fent, amolyan félállásba eresztettem. Nem volt okom titkolózni a többiek elől, a legbensőbb dolgaimat meg így is megtartottam magamnak. Kicsit zavarosak az energiáim, de nem annyira, hogy az felkavarja másét. - Jól vagy? Minden oké? - szóltam vissza, amikor hallottam, hogy elkáromkodta magát és ezt egy kisebb robaj? hangja előzte meg. Mikor kinyitja az ajtót a másik nőstény, megeresztek felé egy halvány mosolyt. Általában a tartozékom része a kedves és meleg mosolyom, de most valahogy csak fáradt árnyékát tudtam magamra produkálni. - Semmi baj, nem vártam sokat. Te ne haragudj, amiért csak így rád török. És szia Jo. - talán mégsem kellett volna ide állítanom, igazán telefonálhattam volna, vagy valami. Nem voltunk egymás számára ismeretlenek, hiszen lassan fél éve, hogy ide tartozunk Jessevel, de valójában még nem ismerkedtem meg a nősténnyel, noha nagyon szimpatikus volt már az első pillanattól kezdve. - Köszi és semmi gond, ne szabadkozz, elvégre én törtem rád hívatlanul. - Jot követve sétálok be utána és becsukom az ajtót magam mögött. - Ha gondolod, szívesen segítek neked elpakolni. - ajánlottam fel kedvesen, és csak most vettem észre a halálaranyos kutyusait. - Nagyon édesek a kutyusaid! Hogy hívják őket? - ha odajöttek hozzám, akkor megsimogattam őket, leguggoltam hozzájuk és mindegyiket kicsi megdögönyöztem, feltéve, ha nem vették zokon. Majd felálltam és Jo felé fordultam. - Nem igazán tudom, hogyan is kezdjek bele, de... lenne rám néhány perced? Csak szeretnék kérdezni valamit... valamiről... ami foglalkoztat és azt hiszem te tudsz rá válaszolni. De ha most nem alkalmas, akkor visszajöhetek később is. - szomorú vagyok és olyan teher nyom, amit még nem tudok feldolgozni és eszembe jutott valami, amiről alig tudok valamit, de szeretnék jobban tájékozódni.
Amint sikerült összekaparnom magam valamelyest és az ajtót is ki tudtam nyitni a kint várakozónak, próbáltam magam megnyugtatni. Ezek csak ruhák, nem fognak engem legyőzni csak úgy! Abban is reménykedtem természetesen, hogy annyira nem kell berendezkednem, mert ez csupán ideiglenes megoldás lesz, semmi más. Hátha a közeljövőben már vissza is térhetek majd a saját házamba és élvezhetem azt az otthonosságot, ami ebből a hotelszobából nagyon, de nagyon hiányzott. Hiú ábránd csupán, igaz? Mivel Rose felbukkanása annyira meglepett, így ezek a dolgok egy csapásra ki is verődtek a fejemből, és már rá figyeltem csak, semmi másra. Nem emlékeztem, hogy bármikor is felkeresett volna engem, és annyira nem is ismertük jól egymást, noha tudtam róla, hogy kicsoda. Amennyire hallottam, és lehetett hinni a híreknek, most már övé volt félig-meddig az Upper. Nem sűrűn fordultam meg ilyen helyeken, pedig mindig is elég lazának tartottam magam ahhoz, hogy eljárjak bulizni. Azt hiszem, hogy inkább csak időm nem volt rá újabban, hála a boltnak. Ezt egyáltalán nem bántam. - Persze, csak nem szeretek pakolni! – legyintettem egyet, és szándékosan nem akartam arra gondolni, hogy esetleg Tyler elvesztése miatt érdeklődik a hogylétem felől. Nem, azzal most egyáltalán nem akartam foglalkozni. Végül is, annyira nem álltunk egymáshoz közel, hogy ennyire emésszem magam miatta, de valahogy mégiscsak sikerült időnként rágódnom, ami nem tesz jót senkinek. – Végül is, nem zavartál meg semmiben – vontam meg nemtörődöm mozdulattal a vállaimat, és ekkor tűnt csak fel, hogy milyen nyúzottnak látszott, mennyire szomorúnak és kedvetlennek. – Viszont nekem tényleg muszáj megkérdeznem… Jól vagy? – ezúttal már aggodalmasan villantak meg a szemeim, és bentebb is sétáltam a szobában. - Azért vagyok, hogy olykor rám lehessen törni hívatlanul is – bár nem gondoltam, hogy azért keresett fel esetleg, mert a szellemekkel szeretett volna beszélgetni, vagy csak úgy szüksége volna a Suttogóra. Egyrészt nem sokan hittek az ősökben, másrészt pedig nem sűrűn volt szükségük rám a falka tagjainak. Ezt ugyan fájlaltam, de elfogadtam. Nem lehetett másokra rákényszeríteni olyasmit, amit nem akartak, igaz? – Komolyan? – kérdeztem meglepetten, aztán öröm csillant a szemeimben, napok óta először talán. – Az nagyon jó lenne, különben nem végzek holnapig sem, viszont nem akarlak feltartani… - dünnyögtem magam elé, miközben a három kutya előmerészkedett és most Rosiet kezdték el felmérni. - Ő ott Poe, Peck, és Jolly! – mutogattam végig rajtuk szépen, és akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, ahogyan elnéztem őket. – Ha hízelegnek neked, ne dőlj be nekik. Nagyon ravaszak tudnak lenni! – figyelmeztettem viccelődve a nőstényt, de egyértelmű volt, hogy igazából imádom mind a hármat. – Persze, gyere! Ülj csak le! – mondtam, miután lezárult a kutyázással töltött néhány pillanat. – Én?! – kérdeztem meglepetten, még a szemeim is elkerekedtek, miközben leültem a kanapéra. Most kezdett csak el igazán érdekelni a dolog, mert el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne az, amiben én segíteni tudnék neki. – Kezdd el mondjuk az elején – tanácsoltam, hiszen említette, hogy nem tudja, hogyan kezdjen bele. - Ó, egyébként kérsz valamit? - kérdeztem gyorsan, jó házigazdához illően.
- Ezt teljesen meg tudom érteni. Nekem sem az egyik kedvenc elfoglaltságom. - mert hát tényleg nem vagyok egy házitündér. Persze megcsinálom, amit kell, nem arról van szó, de akkor sem tartozik a legkedvesebb elfoglaltságim közé. Példának okáért a takarítás, vagy a pakolászás engem nem kapcsol ki, vagy nyugtat meg, mint egyeseket. Csak szeretek rajta gyorsan túlesni és kész. - Ohh... persze jól. Vagyis megvagyok. - legyintettem és mosolyogtam is mellé halványan. Megviselt, ami Jessevel történt, de össze fogom szedni magam. Elvégre él és jól van. Csupán megijedtem, hogy tényleg elveszthetem. Ó, pedig ha tudnék arról, hogy Jo-t jobban érintette Tyler halála, mint a falka többi tagját, akkor nem lennék itt, nem zavarnám, főleg nem a saját - ebből a szempontból roppant banális - bajommal. - Persze, hogy komolyan. Szívesen segítek, akár most is elkezdhetjük. Ha megmondod mit hová tegyek. - habár nem szeretek pakolni, de segíteni meg igen, szóval felőlem tényleg neki is állhattunk, ha úgy gondolta Jo is. Közben figyeltem a kutyusok neveit és ha hagyták, akkor mindegyiküket megsimogattam. Nagyon édesek, szeretem a kutyusokat, de Jesse persze nem, szóval azt hiszem sosem tarthatok majd... - Nagyon aranyosak, biztosan nem olyan rosszak... - kedvesen csengett a hangom. Jó lenne, ha egyszer nekem is lenne egy. Elhessegetem a gondolatot és még egyszer végig simogatom a kutyulik a buksiját, mielőtt megint Jora figyelnék. Leülök a kanapéra Jo mellé és megrázom a fejem. - Nem, köszönöm nem kérek. Inkább belekezdek abba, hogy mit is szeretnék megkérdezni. Igazából a szellemvilággal kapcsolatos. Bár igazán abban sem vagyok biztos, hogy van-e olyan, hogy szellemvilág?! Eléggé hiányosak az ismereteim ebben a tekintetben. - pillantottam a nőstényre, majd szusszantam egyet és folytattam. - Igazából az érdekelne, hogyha meghal valaki, akkor mi történik a szellemével, vagy a lelkével? Ki az akivel kapcsolatot lehet teremteni? És, hogyan? És, hogy működik a szellemkötés? Szóval úgy kb. minden érdekel ezzel kapcsolatban. És mielőtt megkérdeznéd, nem, nem halt meg senkim, egyszerűen csak... érdekel... - soroltam fel a kérdéseimet. Persze nem céltalanul, de egyelőre tényleg csak az érdeklődés volt a cél...
Nem győzött meg, szerintem egyáltalán nem volt jól. Illetve, ahogyan ő fogalmazott, nem volt meg. Nem tudom, hogy miért jöttem erre rá könnyedén. Talán a tapasztalat volt az oka, vagy a jó megfigyelőképesség, nem tudom. Túl jól értettem az emberekhez ahhoz, hogy ne tűnjön fel a szemeiből sugárzó szomorúság és talán egy pici kétségbeesés is. Ha megkérdeztem volna, valószínűleg könnyedén letagadja, és ezzel el van intézve minden. Éppen ez volt az oka annak, hogy nem fecséreltem rá további szavakat, hanem inkább arra akartam rávenni, hogy a lehető leghamarabb kiadja magából az okot, amiért meglátogatott ma engem. Emlékeim szerint ugyanis, erre még nem volt példa. - Majd később elrendezem inkább, hagyd csak! – legyintettem egyet, míg ő a kutyákkal volt elfoglalva. – Bár azt azért be kell vallanom, hogy nagyon csábító a gondolat, hogy később szavadon fogjalak és segíts nekem egy kicsit – mosolyodtam el haloványan, hogy érezze, inkább csak viccnek szántam, semmint komolyan gondoltam a szavaimat. Mivel nem szerettem pakolni, így nem szívesen kényszerítettem volna ilyesmire valaki olyat, akinek nem is kellett volna ilyesmivel vesződnie. Az én dolgom volt, hát majd én is fogom megoldani. - Csak egy kicsit! – súgtam oda neki, egy kicsit felé hajolva, amikor végre helyet foglalt mellettem a kanapén. Most már rátérhettünk végre a lényegre, az eredeti okra, amiért ma idejött hozzám. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon miről lehet szó, éppen ezért próbáltam visszafogni magam és nem sürgetni őt. Biztosan idő kellett neki ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, vagy esetleg a bátorságát, és megkérdezze azt, amit tudni akart. Én addig türelmesen ücsörögtem felhúzott lábakkal, barátságosan csillogó tekintetemet pedig egyenesen rászegeztem, hátha ezzel bátoríthatom egy kicsit, ha szüksége lenne rá. - Nocsak… - őszinte meglepettséget láthatott az arcomon, mert a falkából nem sokan érdeklődtek a téma iránt. Sőt, még így is sokat mondtam, hiszen szinte senki nem hitt a szellemekben, pedig mindig itt voltak ám körülöttünk, csak nem mindenki volt képes észrevenni őket. Nem úgy, mint én ugyebár. – A szellemek itt élnek mellettünk, csak nem mindig láthatjuk őket. Leginkább akkor, amikor ők akarják – vontam meg a vállaimat. Én sem mindig értettem mindent ezzel a témával kapcsolatban, de abban reménykedtem, hogy az évek során majd egyre jobb és jobb leszek, a tájékozottságról már nem is beszélve. - Oké! – emeltem fel a két kezemet megadóan. – Akkor mindent csak szépen sorjában – nevettem fel halkan, mert hirtelen úgy elkezdtem záporozni a kérdései, hogy csak kapkodtam a fejemet. – Ha meghal valaki, nem feltétlenül lehet látni a szellemét. Mint mondtam, leginkább csak akkor, amikor ők akarják, vagy ha valakire vigyázni akar, esetleg bosszút állni. A szellemek tehát tök okból is megjelenhetnek olyan előtt, aki látja őket, bár akit támadnak úgymond, azok is valószínűleg érzékelik őket, csak azt hiszik, hogy megőrültek. Láttam már ilyet… - ezt most igazából Castorra értettem, de hangosan nem mondtam ki. Még csak az kellett volna! – Ha te nem vagy képes rá, akkor kell valaki olyan, aki kapcsolatot tud teremteni velük. Mint például én! – mutattam magamra szépen türelmesen véve sorba az összes kérdést. – A szellemkötéshez sajnos én nem értek, mert a mi mágiánk nem olyan, mint az őrzőké. Ezt csak ők tudják megtenni, pedig nagyon szeretném egyszer én is kipróbálni, de tudom, hogy úgysem fog sikerülni. Ehhez egy magunkfajta kevés – magyaráztam tovább, mint valami tanár néni. - Miért érdekel ez most ennyire hirtelen, Rose? – kérdeztem ezúttal én, méghozzá kíváncsian. Elég szokatlan volt ez, hát persze, hogy meglepődtem.
Kezdőlap
