Jimbo a mocskos kis pillantásával menjen a sunyiba már! Legszívesebben azt dünnyögve neki is elmondtam volna, de csak bazsalyogtam, mint valami hülye, és szájon pusziltam, mikor Jenny válla fölött olyan sokat mondóan, emlékeket idézőn rám nézett. Ez nem volt ahhoz a csókhoz hasonlítható, mint amit legutóbb itt váltottunk, de emlékezettőnek bőven megtette. - De még mennyire, hogy rosszalkodtunk... Pillantásom elidőzött a kék szempáron, ám ahogy kiegyenesedtem, hogy igyak, tekintetem Yettára siklott, ő pedig bemondta a tutit. Érhette ő általánosságban véve, minden joga megvolt hozzá, nekem meg ahhoz, hogy magamra vegyem - még ha bolondot is csinálok magamból. Az rántott vissza az "édes hármasba", hogy Jenny kijelentette, már biztosan nem akar szem- és egyéb tanú lenni, mire már-már csalódottan biggyesztettem le a szám. - Na nem baj, akkor Jamesszel kettesben tolunk egy replayt - vontam vállat könnyedén, majd egyből vigyorra szaladt a szám. - Aztán ne minket hibáztass, mert kimaradtál a jóból - incselkedtem tovább nevetve, majd megint húztam egyet a whiskyből. - Nyeh, hozok neked valamit - mondtam, s egy cuppanósat adtam az arcára - addig ne hagyd, hogy James megszökjön! Ma még szexelni fogunk. - Olyan komolyan mondtam, hogy már csak ezért sem lehetett elhinni. Szemeztem még egy kicsit Jimbóval, aztán marha magabiztosan elindultam hátra, a pult mögé. Út közben az üvegem letettem a pultra, aztán rájöttem, hogy ott Alextől nem lesz biztonságban, ezért inkább a pult alá rejtettem, nagyon reméltem, hogy meglesz, mire visszakeveredek.
Természetesen teljesen véletlen, hogy akkor jöttem italért a húgomnak, mikor Yetta betévedt hátra. Eh, kit akarok átverni, nincs annyi pia bennem. Becsuktam magam után az ajtót, itt kissé hűvösebb volt és kicsit frissebb is a levegő, legalábbis nem töltötte meg annyiféle illat és szag, mint a közös részeket. Zsebre tettem a kezem és az ajtónak vetettem a hátam, úgy néztem őt. - Én bántam - mondtam vagy egy percnyi néma szobrozás után, suttogásnál alig hangosabban.
Épp a lapátért hajolok le, mikor nyílik az ajtó, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Biztos Ryan jött ki, hogy segítsen. - Az energiák is rá hajaztak valahol. Mintha nem boldogulnék el egy seprűvel! Ennyire azért én sem vagyok nagyvárosi... Hanem amikor megszólal, sikerül felpillantanom a szőke hajzuhatag alól és ezzel együtt megilletődöttségemben elejtenem mindent, ami a kezem ügyében van épp. - 'sszus, Darren... - morranok fel, ezzel együtt pedig felegyenesedem és akaratlanul is igazítok a ruhámon, meg a hajam hullámain, mielőtt újra felé vetném a pillantásomat. - Pedig nem kellene. Elvégre tényleg nem történt semmi, na meg nem lenne szerencsés, ha... mindegy. - fújom ki az imént tüdőmben rekedt levegőt, ahogy kislányosan félszeg mozdulattal söprök pár tincset a fülem mögé.
- Bocsi - húztam finom mosolyra a szám, mikor láttam, hogy megijedt, amit nem tudtam hirtelen hova tenni, elvégre nem állig húzott pajzzsal és lopakodó módjára állítottam be. Ellöktem magam az ajtótól, odasétáltam, de két métert hagytam kettőnk között, majd leguggoltam, hogy összeszedjem, amit a rémisztő megjelenésem közepette eldobott. Még jó, hogy nem üvegek voltak nála. - Jó, hát ezt én is tudom! - morogtam kelletlenül, elhúzva a szám, mikor felálltam és a helyére tettem a lapátot, vagy legalábbis oda, ahol szerintem a helye lehetett. Mit érdekelt az engem most? - Csak nem fogom fel. Mármint de, mert láttam... nem mintha figyeltelek volna titeket! - emeltem fel egyből védekezőn a kezem, aztán, hogy a mozdulat ne tűnjön olyan gyerekesnek, beletúrtam a hajamba. Elértem ivászat terén azt az állapotot, amikor akkor is beszélek, mikor nem kéne. Messze vagyok a pucér estét állapottól, ami azért jó, de ez se túl biztonságos, és hiába vagyok tisztában ezzel a whisky-gőzön át, nem bírom befogni. - Csak pont úgy álltunk és láttalak és ott táncoltatok Ryannel és oda akartam menni, de közben nem is, mert még azt hinnéd, ki akarlak sajátítani, vagy mi és elszaladsz, aminek nem örülnék, mert jól érez magam veled, és nem tudom, minek pofázok ennyit neked olyanokról, amik tuti nem érdekelnek és hülyeség... - Zsebre tettem a kezem, felhúztam a vállam, és bocsánatkérőn néztem rá a szóáradat miatt. Grandiózus teljesítmény, sikerült elhallgatnom, a kérdés csak annyi, mennyi időre... Nagyjából három másodpercre. - Zavarj már ki, mert én tényleg itt maradok - tekintettem rá csokoládébarna szemeimmel, amik egyrészt az alkohol hatásától, másrészt valami egész mástól is csillogtak.
Nem igazán tudom hova tenni a segíteni akarását, de megakadályozni nem fogom. Ha ez őt boldoggá teszi, lelke rajta, pakolásszon csak. Azt mondjuk én sem értem, miért beszél, csak azt, hogy minden szava egy apró ólomsúly, ami a lelkemre nehezedik, vállaimat lehúzza, miközben őt figyelem. Aztán jött a meglepett döbbenet, majd a hatalmas önuralom, amit ha húsomba marva is, de muszáj lesz megállnom, hiszen én elmegyek. Holnaptól a feladatomnak, a feladatomban élek, hogy a falka javát szolgáljam és Darren kurvára nem könnyíti meg a dolgomat jelen helyzetben... - Dé, én... - fel sem tűnik, hogy becézem (már megint), egészen egyszerűen közelebb lépek és az ingébe markolok, határozott finomsággal rántva meg. Mintha csak helyre akarnám tenni egy rossz kölyök grabancát. Feltekintek rá, csokoládészín szemeibe, arcának férfias vonásaira, ajkaira... legszívesebben nem mondanék semmit, csak csókolnám mohón, nem eresztve, miközben kiélvezem az utolsó pillanatokat vele, mielőtt elhagyom a falkát - remélem nem végleg, csupán egy kis időre. - Ennek az estének nem rólam kell szólnia, hanem Shaneről és Edenről. - Szusszanok elengedve az inget, noha közelségemből mit sem engedek, miként a tenyerem is mellkasán simít végig a férfinak. - Mégis azt hiszem, ennél jobb alkalom nem lesz, hogy felhívjam rá a figyelmedet, hogy holnaptól megkezdem a rám szabott feladatot. - suttogom szinte csak a szavakat felé, fel sem pillantva rá. Épp elég energiáit éreznem, s bőrének illata is az orromba tódul. - Mint atanerk, neked kell megtenned, hogy... kitagadsz a falkádból.
Mikor megragadja az ingem, mást várok szavak helyett, de azokat kapok. Szürkéskék szemeit kutatom, miközben valójában az enyémek árulkodnak, figyelmesen hallgatom, míg agyam nem is annyira hátsó zugában egy kis hang követeli, hogy ne csak megragadja az ingem, hanem le is tépje. És becézzen még... - Tudom - mondtam halkan egy pillanatra lesütve a szemem a pár említésére. Nem néz a szemembe, ebből pedig van róla némi fogalmam, mennyire nem könnyű a helyzete, azt viszont aligha tudom rendesen felmérni, hogy mivel mennyire nehezítek rajta. Szeretném, ha könnyen menne, ám olyan végérvényesnek tűnik az egész. Nem azért, mert végleg ott ragad, hanem mert a kisördög kegyetlenül duruzsolja bennem, hogy mennie kell majd, menekülni, vissza Jerseybe, és ez volt az, ami leginkább félelemmel töltött el. A halála lehetősége azért nem, mert annál többet néztem ki belőle, semmint hogy ne tudja megítélni, mikor kell lelépnie ahhoz, hogy életben maradjon. - Tudom - mormoltam erre is, mert tisztában vagyok vele, csak nem szívesen. Homlokomat az övének érintettem kissé bánatosan, orrom hegye az övét cirógatta, majd arcára csókot nyomtam és megöleltem. - Hajnalban lerendezzük, most nem akarom hazavágni a hangulatot. - Addig is kapok pár órányi haladékot, ami már tényleg nem oszt nem szoroz, csak soványka vigaszdíj. Államat a fejére tettem. Nagyon nem szívesen engedtem, de ennek az átrágásán már túl voltunk, most meg is kellett tenni. - Sajnálom, ha nem könnyítek a dolgodon most, mindjárt abbahagyom, ígérem... Még egy kicsit szorosabbra fontam az ölelésem. Szeretem. És nem, nem úgy, mint egy barátot, ez pedig alig egy-két napja - vagy valójában csak perce? - esett le. Ennek ellenére tenni fogom, amiben megállapodtunk, csak átkozottul nehéz lesz.
Lehunytam szemhéjaimat és karjaimat az övéi alatt hátán fonva össze bújtam hozzá, talán a lehetetlennél is közelebb, átadva magamat energiáinak és viszont. Nem volt mit titkolnom előle, ha akartam volna, akkor se. Határozottan jól esett a közelsége, csak a szavai ne lettek volna... Minden egyes megkezdett mondat, szó újabb sebet égetett belém fájdalmasan. Éreztem én, hogy nem könnyíti majd meg a dolgomat, de hogy én sem az övét és ezzel a sajátomat sem... na arra nem számítottam. Bíztam benne, hogy gyorsan túllendülünk az egészen és elfelejtjük, de valahogy gondolatban az ilyesmi mindig sokkal egyszerűbb, mint szemtől szemben. Most megszólalni is alig akartam. Az eszem tudta, mit kellene mondanom, a szívem viszont hevesen verdesve tiltakozott ellene a maga némaságába burkolózva. - Nem. Nem rendezzük később. - Egyszer valamelyik alfa komolyan pofánver az ilyen jellegű megnyilvánulásomért, de minimum jól megrángat, az tuti. - Kérlek Darren, essünk túl rajta. Mindkettőnknek könnyebb lesz utána. - Legalábbis ebben bízok, ha meg mégsem, még mindig ott van a pia, Jenny és az asztal kombója. Felpillantok a tekintetét keresve, a szavaira, enyhe kapatosságára pedig akaratlanul is halvány mosoly fut át a képemen. - És ne hagyd abba. Szeretem... hallani a hangodat.
- Ebben nem vagyok biztos - dörmögtem, s hiába a whisky felpörgető hatása, most inkább tompa voltam és zsibbadt, pedig még nem ennek kellett volna következnie. Yetta átkozottul jól ért ahhoz, hogy a "megfelelő" dolgokat mondja. Könnyebb lesz utána... jah... A szemébe nézek, ahogy felpillant rám, szám keserédes mosolyra húzódik szavai hallatán, de már nincs kedvem beszélni, mert ha beszélek, akkor olyasmit is ki kell mondanom, meg kell tennem a szavakkal, amit nem akarok. Szörnyű dolog a muszáj és a kényszer. - Még akkor is, ha amit mondok, az... rossz, veszélyes? - kérdeztem a tekintetét fürkészve, majd lehajtottam a fejem, arcomat pedig a nyaka oldalába fúrtam, belélegezve haja, bőre illatát. - Végigdumálnám neked az estét, ha az változtatna ezen az egészen, ha semmissé tenné, amit érzek és elintézné helyettem, amit kell. A pajzsom lassan, mint egy színpadi függöny megindult felfelé, csakhogy a függönnyel ellentétben apránként elrejtett, nem felfedett, mindezt azzal párhuzamosan, hogy elhúzódtam kicsit Yettától és megcsókoltam. Rövid csók volt, inkább búcsúnak, mint szenvedélyes gesztusnak volt mondható, de ebbe nem akartam belegondolni. Kibontakoztam az öleléséből, holott szívem szerint hajnalig el se engedtem volna, s egy lépést hátráltam tőle. Még alig volt pajzs, még érezhetett mindent, ami bennem játszódott le, akartam is, hogy tudja, de titkolnám is, hogy mennyit jelent. Zsebre tettem a kezem, arcom szinte gyászos volt, szemem tompán csillogott, hangom rekedtes volt, de határozott. - Yetta Nacrosh, nem vagy méltó arra, hogy a falkám tagja légy, hogy velünk vadássz, hogy velünk osztozz. - A pajzsom már félig fent volt. - Száműzlek a falkából, annak területéről, többé nem jöhetsz a territóriumunkra, idegen vagy nekünk. - Szemem sárga volt, a pajzsom fent, mint egy hatalmas, lerombolhatatlan fal, úgy választott el Yettától. - Élvezd ki az estét, mert holnaptól nem akarom, hogy bármely tulajdonunkban lévő helyen meglássalak. Végig a szemébe néztem, farkasom hűvös energiái körülöleltek, pajzsom elrejtett, nem mintha az arcomról nem lehetett volna olvasni. - Tupilek vigyázza lépteid - biccentettem felé, majd intettem a fejemmel, hogy menjen ki, vissza a többiekhez, amíg még van rá alkalma. Engem meg hagyjon egyedül.
Még ha direkt csinálnám... de nem, kivételesen nem. Mondjuk végiggondolva az eddigieket, Darren közelében sosem ment igazán az, hogy tudatosan irányítsam a szálakat. Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmire törekedjek, egészen mostanáig, most is pusztán azért, mert nem hiszem, hogy képes lennék mosolyogva végigtűrni egy estét, csomóval a gyomromban, miközben mindenki jókedélyű részegre issza magát mellettem. - Darren... - szusszanok, ölelve, bújva hozzá, mint kisgyerek a plüssmackóhoz, ami mellett biztonságban érzi magát. Nyakába fúrom arcomat, illata az orromba tódul és hallgatok. Szeretném azt mondani, hogy nem kell ezt tennie, hogy semmissé tehetné, hiszen ő az atanerk! Mert megtehetné és talán meg is tenné... csak épp nem mint a falka érdekeit néző vezető, hanem mint a férfi, aki félt. Mert ezt teszi, rettentően és valahol ez ijesztő is kissé. Mikor váltak a dolgok ennyire bonyolulttá és miért nem vettem időben észre? Nem szólok, mert önzőség lenne, pedig az egyik felem valahol mélyen, elvarázsoltan talán épp arra vár, hogy közölje, nem megyek, felejtsem el az egészet és tegyek egy próbát: maradjak itt a falkával. Vele. Ám mindez nem következik be, erre az a lopott, apró, viszonzott csók a tanú, melyet ajkaink ejtenek a másikén. Felpillantottam rá fájó, kissé talán elveszetten csillanó szempárral, holott pontosan tudtam mi fog következni. Legalábbis sejtettem, ennek fényében pedig nem követtem, mikor hátrált. Ahogy pajzsa közénk emelkedett egyre csak, áthatolhatatlan falat vonva fel, úgy kerülgetett valami fojtogató, végzetes érzés, mely ellen minden porcikám tiltakozott. Mégsem tettem semmit. Nem szakítottam félbe alfámat, de pillantását sem voltam képes állni. Megereszkedő vállakkal fordítottam el, hajtottam le fejemet, miközben hallgattam az elbocsátó szavakat. Szürkéskék tekintetemet csak a végszavaknál emeltem fel újra rá. Ajkaim késhegynyire préselődtek és nagyot nyeltem, elfojtva a kikívánkozó könnyeket. Nem akartam egyet sem ejteni, mert így is eléggé végzetes, gyászos volt a dolog... na meg, valami oknál fogva nem akartam azt sem, hogy így maradjak meg az emlékei közt. Ahogy fejével a bejárat felé intett, haboztam én is és a farkasom is türelmetlenül toppantott, ugrásra készen. Ment volna, el innét, ki a világból - tovább és tovább, szakadatlan, soha meg nem állva sehol végleg, ahogy eddig az elmúlt százhatvan évben. Az én lépteim mégis Darren felé tartottak, s ha csak nem akadályozta meg, tenyereim arcán simítottak végig fájó lassúsággal, örökre elmémbe vésve jellegzetes vonásait. Tekintetem az övét kereste, ajkaim kissé megremegve nyíltak el - majd mohón csókoltam ajkaiba. Az sem érdekelt ebben a pillanatban, ha a következőben majd ellök, eltaszít magától... Erőszakoskodni persze nem fogok, ha így tesz a hím, akkor biztosan befelé veszem az irányt, immáron egy, a többiek számára is elfogadható indokkal, amiért asztal alá ihatom magamat.
A falka az első, ezt a kihívás pillanatában megfogadtam magamnak. Hát tessék, lehet bizonyítani, hogy nem csak a levegő ígérgettem és akkor is tudom magam tartani hozzá, amikor... szóval egy ilyen helyzetben. Nem könnyű. A tekintete tükrözi az enyémet, s egy pillanatra átfut rajtam a kétség, hogy tényleg ennyire fontos-e ez az egész. Az. Az eszem és a szívem nem épp ugyanabba az irányba mutattak, nem a legjobb, hogy az előbbit kicsit már eláztattam, így viszont az utóbbit le kell döfnöm, hogy ne ugasson ebbe bele. Eldöntöttük, megbeszéltük, átrágtuk, ez lesz. Legyen bármennyire is keserves az, ami következett. Láttam, hogy nehezen tartotta magát, s most örültem, hogy beszéd közben felhúztam a pajzsom, mert ha még a hangulatát is éreztem volna, az nagyobbat üt, bár nem mintha így kíméletes lett volna. Amióta csak ismerem, még nem láttam ennyire... összetörtnek, és ekkora késztetést sem éreztem, hogy megvigasztaljam, üres szavakkal nyugtassam, ígérve, hogy minden rendben lesz. De ezt még én se hittem el. - Menj már! - parancs akart lenni, de félúton volt a kéréshez és mivel halkan mondtam, a lehetséges éle is tompult, ő pedig az ajtó helyett felém vette az irányt. Miért kínoz még? S ahogy elnéztem, nem csak engem. Szerettem volna tudni, mik kavarognak benne, mit közvetít az energiáival, de nem táncoltam vissza, a pajzsom fent maradt, semmit sem engedett át, s talán jobb is. Jobb, mert így az energiáiról az az utolsó emlékem, mikor megkaptam, mikor elmerülhettem benne és a magaménak mondhattam. Kezét az arcomra simította, majd ajkai az enyémekre tapadtak újfent, ez viszont már hosszabb volta z én búcsúcsókomnál, bár idegennek tűnt előbbi szavaim után, s hogy nem érezhettem teljesen, hiába öleltem át a derekát és húztam magamhoz. Holnaptól ezt ki tudja meddig nem tehetem meg... Az ajtóhoz hátráltam vele, nekipréseltem, úgy csókoltam tovább, faltam ajkait, élveztem ki édes ízét, szívtam magamba bódító illatát. Mennie kellett, amíg még hagyom kilépni a helységből. Kezem a kilincsen volt, de még mindig nem akaródzott engedni őt, csak mikor rájöttem, mi lehet az, amivel talán "menekülésre" ösztönözhetem. Leváltam ajkairól, arcom halántékához simult, majd a füléhez hajoltam, éreztem, hogy forróság kúszik fel a tarkómon, hogy az arcom is kapott ebből, de egyelőre nem láthatta. - Szeretlek... Csak így, ilyen egyszerűen, röviden, tömören, karcos, érzelemtől fojtott hangon. És ha mozdult, ment, már nyitottam is neki az ajtót.
Hátam az ajtónak feszül, mellkasom pedig a másikénak, miközben alig jutok levegőhöz. Tisztában vagyok vele, hogy ez csupán a fuldokló utolsó csapdosása, kétségbeesett kapaszkodás a megmaradt fűszálakba - biztonságot, enyhülést (pláne megoldást) már nem ad. Mégis kell, mégis újra és újra csókolom, érintem. Ahogy elhajol, veszettül kapkodom a levegőt, kebleim pihegve járnak fel-le, fel-le, fel-le... hol testéhez feszülve, hol eltávolodva tőle. Mennem kellene, de nem akarok. Muszáj lesz, hiszen már így is épp eléggé megnehezítettem az egészet magunknak, nem szeretném még jobban. Szavára tekintetem elkerekedik, pillantásom találkozik az övével. Nem kell éreznie, tisztán kiolvashatja belőle, hogy nem igazán tudom hova tenni a dolgot és igen, kissé meg is rémiszt a felsejlő lehetőségek gondolata. Egyrészt. Másrészt elszomorít kissé, valahol mélyen, de azt hiszem, sosem fogom már megtudni, mennyire is gondolta ezt őszintén vagy sem. Habozok. - Ezt majd... megbeszéljük, ha visszajöttem. - szusszanok és a kilincset markoló kézfejére fogok, hogy finoman lenyomjam azt, miközben állom a tekintetét. Aztán egy jelentőségteljes, őszinte pillantás után megfordulok és kiviharzok az ajtón, vissza sem nézve felé. Csak remélni merem, hogy nem bámul utánam... gyanúsan a bárpult felé tartok ugyanis.
[Bárpultnál akik vannak és Jennylány]
Visszaérve, mint valami hurrikán, keveredek a pultnál levőkhöz. Pajzsom csurig felvonva, az ezzel járó kíváncsi tekintetekkel pedig nem törődve nyúlok át a vállak felett egy-két üveg szabad piát felnyalábolva. - Bocs srácok, ezt elkérem... meg ezt is... - Jahm, meg van egy whiskey a pult mögött, amit Ryan mentett meg nekem. Azt is előkotrom és Jenny kezébe nyomom, de csak azért, hogy nekem legyen egy szabad kezem, amivel karon ragadhatom és a mosdók felé húzhatom, kiragadva kissé a társaságból.
Komolyan gondoltam... jobban mondva, éreztem, mert ennek semmi köze az észhez, de úgy, hogy a pajzsom fel volt húzva, nem érezhette, hogy őszinte vagyok-e vagy sem, s mivel én se mindennap vallok be ilyesmit, így eléggé ügyetlenre sikerült. Tovább ragozni, bizonygatni viszont nem akartam, döbbent tekintetéből így is láttam, hogy elértem a kívánt hatást, pontosan azt kaptam, amit most ebben a pillanatban el akartam érni: menekült. Megbeszéljük, ha visszajött... Keserű mosolyra húztam a szám, én már nem tudtam rá nézni, a kilincset, rajta kezeinket bámultam, úgy biccentettem. Az ajtó nyílt, Yetta pedig kisietett. Egy másodpercre utána néztem, de nem, azt nem akartam látni, ahogy esetleg leissza magát, úgyhogy egyből be is csuktam az ajtót, s egy hosszú pillanatra nekidöntöttem a homlokom. Meg se dicsértem a ruháját, azt se mondtam el, milyen finom az illata, hogy milyen jó volt azután az ominózus este után a sajátomat érezni rajta... meg még sok kis hülyeséget, amik jelentéktelen apróságok, de utólag örültem volna, ha elmondom még időben, de most már mindegy. Nem volt gusztusom inni, kedvem meg bulizni, úgyhogy fogtam magam, a hátsó kijáraton át a parkolóba osontam a kocsimhoz - csak tudnám, minek azzal jöttem, mikor ittasan úgyse vezetnék -, kinyitottam és előkerestem belőle azt a doboz cigit, ami Ryan vésztartaléka volt. Kivettem belőle egy szálat, előkerestem a kesztyűtartóból az ezüst öngyújtót, visszacsuktam az Audit és rágyújtottam. Azt hittem, letört leszek, ám ahogy eregettem a füstöt, semmit sem éreztem. Holnap viszont már tuti fogok, de az már annak a napnak a programja és problémája lesz, most csak pöfékeltem a pajzsom nyakig felhúzva, s hagytam, hogy a farkasom rideg energiái ellepjenek.
Kezdőlap
