Ma kezd nálunk az új gyógymasszőr. Patrisha azt kérte, hogy én fogadjam, és mutassam meg neki a wellness részleget, és munkahelyét, mert nem lát. Segítsek neki, hogy aztán később magától is betaláljon. Remélem Takashi majd segít nekem abban, hogy én tudok neki segíteni, mert nincs sok fogalmam róla. De nem ez a fiúban a legérdekesebb, hanem hogy lehet, őrző lesz belőle. Állítólag Jake is az már, a zsaru, aki nálunk lakik. Őt sem ismerem, csak láttam párszor futólag. Érzem, hogy a következő évek minden napja még sok-sok újdonságot és meglepetést tartogathat. Odaát Chicago-ban egy árva szót nem szólak nekem az őrzőkről, most meg állandóan ez van műsoron. A parkolóban várom Takashit, és megpróbálom kiszúrni a kapott fénykép alapján. Mivel a srác nem tud még semmit rólunk, sem az őrzőkről, így éppen úgy kell vele bánnom, mintha ember lenne, elvégre még az is. De ugyanakkor magamtól is rájöttem, hogy az csak nekünk lesz jó később, ha már most jó benyomások érik, szóval igyekezni fogok, hogy így legyen.
- Érted jövök, ha kell és, ha bármi baj lenne.. - Húsz éves vagyok, Smart velem van és az előbb sétáltuk le a buszmegállóig és vissza az utat. Amúgy sem farkasverembe készülök, hanem egy kellemes szállodába dolgozni. – Tegnap este óta rá sem lehet ismerni az anyámra, de arról, hogy kézen fogva sétáljunk be az ajtón. Na, erről sikerült lebeszélnem. Valamiért –nagyjából sejtem miért, szereti tudatni az emberekkel, hogy ha én nem is tudom magam száz százalékig megvédeni magam, hát ő ott van a hátam mögött, mint könnyű és nehézlovasság egy személyben. Még most sem teljesen elégedett azzal, hogy nem kísérhet el egészen a bejáratig, hallom, ahogy jártatja ujjait a kocsi tetején és el tudom képzelni, hogy a nem messze magasodó épületet fixírózza, mintha azzal el tudná érni, hogy sebtiben felkapja az alapját és néhány kilométerrel arrébb vonul. Pusztán csak azért, hogy legyen irányába valami kifogásolnivaló. - Elkések és te is! – Nem akartam újra felvenni az idefele úton nagy nehezen elvágott beszélgetés fonalát, miszerint ezt jobban át kellene gondolnom, hiszen ki tudja milyenek a vendégek és az apám még nem is tud erről. Engem meg pont ez a része hagy hidegen, egy ideje se telefon, se levél, de azért ha ez neki sem tetszene, azt fogadjam el? Nem, nem. Talán, túl komollyá válhatott arcom, mert anya váratlanul ütögette meg a vállamat, hát igen, nem az a kimondottan ölelgetős beállítottságú, de legalább a cuppanósokat sem várja el. - Jó van! Ügyes légy! - Minden tőlem telőt megteszek! – Ha nehezen is megy a búcsúzkodás, mikor már túl van a finis szakaszon, viszonylag hamar véget is ér. Most is, de azért megvárom, míg beszáll és elhajt, kettesben hagyva Smarttal a sarkon. – Indulhatunk kislány! – Együtt indulunk meg, én abban a biztos tudatban, hogy nem a közeli hegy lábánál fogunk kikötni és mert már jártam erre, így legalább egy kicsit ismerős a szakasz. Nem rohanok, most nem is merném még megkockáztatni, de a biztonság kedvvért megnézem mennyi is az idő. A mutatók szépen rajzolják ki nekem is látható módon, hogy nem lett éppen bővére engedve az idő, de kicentizve sem.
Nem tudom eldönteni, jól tettem-e hogy kijöttem ide. Biztos jön valaki Takashival, szóval idetalál. És hideg is van idekinn. Másrészt meg milyen farkas az, aki megfutamodik egy kis hidegtől. Szóval várok, és kiterjesztem érzékeimet, figyelem a gyalogosokat, és az érkező autókat. Nemsokára újabb autó érkezik, és nekem erősen úgy tűnik, hogy az új munkaerő száll ki az anyósülésről. Nem akarok hallgatózni, de elég közel állok ahhoz, hogy farkasként mindent halljak. Az aggódó anyai szív utolsó szavai a szárnyra kelő gyermek felé. Engem is nehezen engedtek, bár én kicsivel messzebb is mentem, és hosszú időre. Bár azt akkor egyikünk sem tudta, hogy örökre. Most már sejtik, hogy engem elkapott itt Amerika, és mint a forgószél sodor magával. Ha tudnák, hogy nem csak Amerikával van baj ... Takashinak van egy kutyusa, és egészen lendületesen indulnak meg a szálloda bejárata felé. Lehet, nem is kell fogadóbizottság. Azért kísérem őket, és figyelem a fiú hogyan boldogul. Sajnos a megfigyelést Smart zavarja meg, aki megérzi a jelenlétemet, és felettébb ideges lesz ettől. Nem ő az első kutya, aki így reagál rám, de eszembe jut, hogy lehet ezzel a szállodán belül komolyabb gondok is lesznek. Jobb előbb itt kinn dűlőre jutni, hogy mi a helyzet. Kilépek, megelőzöm őket, majd eléjük állok a járdán. Smart megáll, leül, és morog. - Hello, Takashi! - szólalok meg lehetőségekhez mérten pozitívan. - Látom, betalálnál egyedül is, de ha már kijöttem eléd, akkor csak köszöntelek. A nevem Liu, és engem bíztak meg, azzal, hogy fogadjalak.
Nem csak ember esetén igaz az, hogy megismerjük a másik rezgéseit és egy apró mozdulatból is tudunk következtetni, valami bántja, örömet okoz számára, vagy zavarja. Ritkán észlelt jelenség ez utóbbi Smart esetén, mert mindig nyugodt és minden helyzetben kiegyensúlyozott, nem véletlenül választották vakvezetőnek, de mindezen tulajdonságain felül kutya. De csak találgatni tudok, hogy most mi zavarja, egy pöffeszkedő macska, mert azokat tudom, hogy csak kiterítve szereti, de nem hiszem, hogy ilyen kellemes időben egy cicus is túlzottan jól érezné magát idekint. Bár, feltalálták az ablak nevezetű frappáns tárgyat, ami mögül biztonságosan lehet incselkedni az ebekkel, viszont az épület nem tűnik olyan közelinek. Lejjebb hajolva simogatom meg a buksiját, ezzel mindig tudtam egy kis nyugalmat csempészni belé és ez fontos. Nem csak nekem, mindkettőnknek. Ezért is fúrja annyira az oldalam, hogy mi zökkentett ki ennyire. - Nincs semmi baj! – Én nyugodt vagyok, hangom is ezt sugallja és valószínűleg tovább is szőném a hozzá intézendő mondanivalómat, ha váratlanul meg nem állna. Fura, felettébb fura, hogy morog, de attól még végzi a kötelességét fejével érintve, jelezve, hogy van valami előttem. Ez esetben ez a valami, nem tárgynak bizonyul, mert azok ritkán szólalnak meg, így előre induló kezemet rögtön vissza is engedem magam mellé. Visszagondolva az illat jelen volt és a léptek is, amik eddig a percig mögöttem koppantak, csak nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Nem én vagyok az egyetlen, aki a járdát használja. - Jó napot! – Igyekszem és mindig is törekszem arra, hogy legalább nagyjából annak az arcába nézek, akivel beszélek. A sikereimnek az aránya, hát .. azt hiszem ismeretlen? – Ez kedves, mindkét gesztus. Nem is sejtettem, hogy ennyire figyelmesek errefelé, más mint a nagyvárosban. Bocsánat! – Kérek elnézést Liutól és leguggolok Smart mellé. - Te morgós vén medve. – Kedveskedésnek szánom a mindenki által cukkolásnak nevezett szavakat, de közben nem csak buksisimit kap, hanem annál egy kicsit jóval többet és lassan abba is hagyja a morgást, de ami számomra fontosabb, hogy már nem veszíti meg annyira a tagjait. – Általában csak a húgom papucsát szokta megmorogni, lehet kihatott rá az izgatottságom. – Emelkedem fel, de nem csak én, Smart is megemeli hátsóját (és igen is szemmel tartja a farkast, de megadóan csóválja hozzá a farkát is). Felötlik bennem, hogy nagyvonalúan átléptem néhány udvariassági szabályt, mint mondjuk a teljes bemutatkozás, de talán furán venné ki magát, ha most jutna eszembe dolog. Meg ott van még ugye, hogy haláli nyugalommal tegeztem le, bár a hangja alapján nem tűnik olyan idősnek, hogy ez akkora illetlenségnek tűnjön. - Azért .. ha el is találok a bejáratig, szükségem lesz egy kis segítségre. Eléggé önálló vagyok, de kicsit esetlenül mozgom ismeretlen terepen. – Nem kost érkezett el annak az ideje, hogy a hiányosságokat pótoljam, mert valami fura oknál fogva a tudatosan megfogalmazott szavak helyett a gondolataim láttak napvilágot. – Arra tovább? Remélem. – Mutatok előre, de száz az egyhez, hogy nem sikerült eltalálnom a bejárati ajtót. Attól viszont, hogy nem látom, használhatom a kezem iránymeghatározáshoz és ez esetben azzal a burkolt célzással, hogy hideg van. Bár annyira még nem fázom, de ki tudja, hogy Liu mióta vár idekint, hiszen mögöttem jött.
Próbálok én is tőlem telhetően pozitív energiákat kisugározni, de mivel tudom, hogy az eb jogosan morog rám, az nem sikerült tökéletesen. Azért hármasban csak összehozzuk, hogy mindenki többé-kevésbé megnyugodjon. Hogy ki hol mennyire udvarias, azt nem taglalom. Én tényleg általában igyekszem az lenni. - Az izgatottság érthető, és én is izgatott vagyok kicsit, mert még nem csináltam ilyesmit. A feladat minden részletében új. Se nem fogadtam még alám beosztott munkavállalót, se nem kalauzoltam világtalan személyt, és mi tagadás a farkasokra gyanakvó kutyusok megnyugtatása terén is csak egészen minimális tapasztalataim vannak. Óvatosan odatolom a kezem Smartnak, hogy megszagolhassa, és őszintén remélem, hogy ha szagolgatás helyett kóstolgatni akarná, akkor elég gyors leszek, hogy elrántsam. Nem magamat féltem, de Takashi biztos nagyon zavarba jönne, ha a kutyája megharapna engem. Takashi megpróbákja betájolni magát a bejáratig. - Igen, a bejárat nagyjából arra van, de ha vonalban haladnánk, akkor keresztülgyalogolnánk a parkolóban készülő jégszobron, szóval kicsit most menjünk inkább erre ... - óvatosan eltolom Takashi karját kicsit jobb felé, megadva az irányt, de hagyom, hogy maga döntse el, tényleg arra akar-e menni. - Aztán majd ha megkerültük, akkor becélozzuk az ajtót. Azért nem hallod a kopácsolást, mert az alkotók éppen bementek kicsit melegedni.
Halkan nevetek csak, nem is lehet gazából nevetésnek venni azt a néhány apró hangot, amit hallatok. De nem tehetek róla, jól esik, hogy nem valami matróna fogadott, aki nem mellesleg néhány kimért rideg szóval üdvözölt volna ki sem lépve a bürokratikus udvariasságból, így sokkal jobb, hangulatosabb ez egész. Ezért, remélhetőleg nem hiú reményként, reménykedem abban, hogy a leendő kolléganőim és kollégáim hasonló viseltetnek majd irántam. Tudom, hogy nem könnyű. Tapasztalatból ismerem már azt a tanácstalan viselkedést, amivel megpróbálnak eligazítani, megtalálni azt a kényes pontot, amin túl már lehet tolakodás lenne, pedig ha tudnák, hogy nem fogok hiszti rohamot kapni, ha felemelik velem szemben a hangjukat. - Értem! Azért … számomra ez egy kicsit megnyugtató, már felkészültem rá, hogy egy igazi vaskalapos irodista fog körbe kalauzolni. Téves következtetés volt, többnyire az előző helyekből kifolyólag. – Őszinte vagyok, legtöbbször. Mondjuk, nem hinném, hogy létezik a mi kerek földünkön olyan ember, aki világ életében nem ferdített legalább egy csipetnyit az igazságon. A lábam felé fordítom a tekintetem, némán ingatva meg a fejemet, de elharapva a kikívánkozó mondatot, amivel felhívnám négylábú kísérőmet, hogy én is pont azon járok, csak a talpán. Amikor szó szerint megtapos értékelem csak igazán, hogy akkor régen vele és nem azzal a tonnásnak tűnő retriverrel értettük meg szinte elsőre egymást. Hogy a kép egy kicsit azért összeálljon, jobban kell figyelnem, mert egy szimatoló kutya hangja nem mindig ennyire hangos, de most buzgónak tűnik, túl buzgónak. - Vigyázz a kezedre, ha valami édeset ettél. Smart ebben a tekintetben elég falánk. – Nem pánikfelhívás volt, csak jó tanács. Ez is egy újabb megkönnyebbülés, mert érezhetően elfogadta Liut, bár meglehet csak az édes illat miatt. - Egyetértek. – És el is indulok, méghozzá abba az irányba, amerre Liu kisegített. - Nem szeretném tönkretenni a munkájukat, mondjuk ezért is nem bóklászom egymagam. – Nem titkolom, érzek némi késztetést arra, hogy megtapogassam a készülő szobrot, számomra amúgy is kevés lehetőség van „nézelődni”. De nem ezért vagyok itt, meg ha jól emlékszem, akkor város szerte lehet majd ilyesmikkel találkozni, maximum majd véletlenül meglesek egyet-kettőt. Minden esetre amíg elérünk az ajtóig is megpróbálok nem csendben maradni, rossz szokás. - Lehet tudni, hogy mi fog állni itt?
A hozzászólást Takashi Hanazawa összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 10, 2012 11:47 am-kor.
A kutya nem esz meg, de láthatóan nem érti, hogyan lehet egy embernek farkasszaga (is). Már én is vagyok annyira gyakorlott, hogy rájöttek, nekünk kétféle szagunk van szinte állandóan, bár mindkettő intenzitása folyamatosan ingadozik. - A papírmunkákat valaki más intézi a felvételed körül, és lehet, hogy ebben az ügyben majd keresni fog. Én a wellness részlegen dolgozom, semmi közöm a bürokráciához, hála a jó égnek. - tartom szóval Takashit, amíg befelé ballagunk. - Edzéseket vezetek, főleg a szállóvendégeknek, de elvileg városiaknak is, ha jönnek. Smart nem ette meg a kezemet, de érzem, hogy még mindig gyanakszik. Kissé zavarja, hogy kapcsolatba kerültem a gazdájával. Érzem rajta, hogy bármelyik pillanatban kész lenne védelmezőleg fellépni, így tartom a távolságot Takashitól, és csak akkor érek hozzá finoman, amikor fordulni kell. - Még semmi nem látszik abból, hogy mi lesz. Egy lapos jégtömböt hoztak ide, ami valamivel több, mint egy méter magas, és kábé ugyanilyen széles, de több, mint két méter hosszú. Itt-ott belekaptak, de vagy én vagyok nagyon fantáziátlan, vagy még tényleg nagyon az elején tartanak, mert el nem tudom képzelni, mi lesz belőle. A parkban viszont jégbábukat faragnak a szabadtéri sakktáblánkra, azt már kitaláltam. Majd ha készen lesznek, akkor szólok, biztos hagyják, hogy megtapogasd. Rövidesen elérjük a bejáratot. A járda aszfaltját szabadtéri kőburkolat váltja fel, és beérünk az oszlopokkal alátámasztott, meleg sárga fénnyel kivilágított árkádsor alá.
- A papír munka terén akkor, egyforma a gondolkodásunk. Sosem szerettem, bár azt mondják nem írok olvashatatlanul. – Azok a régi szép idők, amikor az olvasás mellet az írást is a fejünkbe sulykolták, hát, nem mondom, hogy nem leltem benne kedvem, csak zavart, hogy sosem fogom megtudni milyen is igazán az írásom. Kénytelen vagyok beérni azzal a néhány instrukcióval, amivel elláttak egyes alkalmakkor, amikor nem volt elég a gépelt szöveg, hanem kellettek a szépen kacskaringózva egymást követő szavak. A múlton való merengésnél azonban akad valami sokkal, de sokkal jobb, méghozzá újabb információk kicsiny halmaza, amik megragadják figyelmemet. Lehet, egyértelműnek kellene lennie, de Liu szerepét a kísérgetés mellet a hotel életében nem tudtam hová rakni és most tessék, egy azon percben kiderül, hogy kollegák leszünk. Lehet ő lesz a főnököm? Bevallom kicsit szelektívé tette a memóriámat a felvételt öröme és lehet, hogy mindent pontosan elmondtak, csak hát … de akkor azt hiszem, örülhetek, hogy legalább az megmaradt hova és hányra kell jönnöm. - Edzéseket? Talán küzdősport, vagy inkább általános fitness? – Foglalkoztat a kérdés, szerettem a tornaórákat és ez a szeretet nem merült ki abban, hogy felmászok a kötélen és átugrom, nem pedig át esem a tornaszeren. Vettem a bátorságot és addig rágtam a szüleim fülét, míg belementek egy kis harcművészetbe, persze heti egy alkalom nem a világrekord, de jó volt. Már megint az emlékek, ha már most ennyit anekdotázgatok, mi lesz később. Öreg koromban nem fogom magamba fojtani és mindenkit letámadok, hogy hallgasson meg? Szegény többiek. Fordulunk is egy keveset, számításaim szerint most kerülhettünk a célegyenes irányába. Smart is, mind mindig az együtt töltött idő alatt, finoman terel a jó irányba és most még segítsége is van. Viszont érzem, hogy időnként így is arra néz, amerről Liu kísér minket. Ritkán, meglepően ritkán fordult ilyesmi elő, ezért kicsit igyekszem figyelmes lenni, ha már a botomból anya egész véletlenül két felet csinált és az új még várat magára. - Köszönöm, igazán jó lenne, kevés kiállítás van, amit a hozzám hasonlók is tudnak élvezni. – Szavaim mellé bólintok is, erősítve azok tartalmán. Persze ott díszeleg a hóember a kertben, de még is csak más mesteremberek munkáit ujjhegyrevételezni, mint a kútfőből gyártott pocakokat. Lépteimen alig lassítok, amikor mássá válik a lépteink által keltett hang. – Ők biz.. – Nem csak lépteink, de a hangom is másféleképpen torzul. Milyen egyszerű a viszonylagos csendben ezeket észrevenni, bezzeg a nagyvárosban. Hű. -..tos tudják mit szeretnének, de akárhogy erőlködöm egy papírlapnál, meg egy lapos téglánál nagyjából ki is fújtak az ötleteim. De lehet ez lesz a csalafintaság benne. Ha jól sejtem egész közel a bejárat, van lépcső? Sajnos általános kellékeim egyik fontos eleme tegnap hősi halált halt.
Az érdeklődésre kicsit elhúzom a számat. - Elvileg küzdősportnak van meghirdetve, de a szállóvendégek nagy részének a síelés az összes sport, amit űzni szokott, esetleg nyáron kocog, vagy úszik. Szóval inkább fitness lett belőle, csak harcművészetinek tűnő elemekkel. Igen, a vendégek nagy része eléggé lazán fogja fel a dolgokat, de hát nem várhatok olyan fegyelmet, mintha iskolába járnának, ők most pihenni és kikapcsolódni vannak itt. Így aztán türelmes vagyok és udvarias, az általuk elkövetett marhaságokat igyekszem tréfával elütni, és illedelmesen megköszönöm a borravalót. - Majd tudósítok a haladásukról. Igen, van három, eléggé lapos lépcső, távolabb vannak egymástól a fogok, mint egy normál lépcsőházi lépcsőnél. Mindjárt odaérünk. S valóban következik a lépcső. Megérintem a karját, hogy most fékezzen, és óvatoskodja ki a fokokat. Smart is jelzi a maga módján a helyzetet, és én figyelem, milyen jeleket használ erre. Ő meg engem figyel, hogy nem tervezek-e valami aljasságot. - Két ajtó van egymás után, nagyjából két és fél méterre a bejáratnál. - folytatom a felvilágosítást, ha már a lépcsőket elkezdtük leküzdeni. Mindkettő fotocellás, automatikusan nyílik. Utána érsz be a fogadótérbe. Ott majd pár lépés után jobbra kell fordulni, mert arra van a fitness részleg. Elérsz egy falig, ami mellett haladva majd megérzed az ajtót, és azon be kell menni, de utána elég hamar lépcső következik majd lefelé. Szóval ott figyelni kell. Azt hiszem ... Szóval úgy gondolom, egy ajtó után lefelé induló lépcső nem egy könnyen teljesíthető akadály látás nélkül. De lehet, hogy tévedek.
Nos igen, lehetett volna annyi eszem, hogy szólok neki előre, és akkor kényelmesen felmehetett volna érte, nem kéne itt rohangálnia, de sajnos jelenleg nincs. Én is felhúztam a cipzárt a kabátomon immár az ajtó felé menet, mert odakint egy csöppet sincs még jó idő. Békés idekint minden, nem nagyon látni senkit sem, valószínüleg annak köszönhető, hogy a melegben sokkal kényelmesebb ücsörögni, mint a friss levegőn megfagyni. - Nos, Mr. Simmons... Hogy keveredett ön erre? Mármint ilyen messze Chichago-tól. - Ez lenne a megfelelő szöveg? Nem hiszem, de valahogy el kell kezdeni. kezeimet zsebre téve néztem magam előtt a kis ösvényt, amiről elkotorták a havat. Belül próbáltam összeszedni minden ép gondolatomat, hogy normálisan elő tudjam adni azt, amit megtudtam.Vettem egy mély levegőt, de természetesen nem az jött ki a számon, amit először elterveztem: - Mennyire szereti ön a macskákat? - Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, valami mentális problémával küszködök, és fejben már azt tervezgeti, hogy miként hívja rám a dilidokikat és zárasson be egy gumiszobába.
No, kinn vagyunk a parkban, ami kétségtelenül nyugodt hely, sétálunk, lehetne a lényegre térni. De nem ez történik. - Munkahelyet váltottam. Érdekes az itteni élővilág. De itt nem az a kérdés, hogy én mért vagyok itt, hanem hogy te mért vagy itt, Max. De nem hiszem, hogy ennek köze van a macskákhoz. Minden bizonnyal nehéz előrukkolni a dologgal, bármi legyen is az. De én meg nem akarok plusz fél órát azért tölteni idekinn, mert kerülgetjük a lényeget, mint a macska a forró kását. (Már csak hogy maradjunk a macskáknál.) Szóval addig üssük a vasat, amíg meleg, és mi sem kezdünk túlzottan kihűlni. Hátha Max belekezd még ma abba, miért is akar beszélni velem.
Átlát rajtam mint egy lyukacsos szitán.Bár ilyen dumán még a legegyügyűbb ember is... Eddig tudtam húzni a dolgot, most már eléggé felcsigáztam ahhoz, hogy ne adhassam fel, és hagyjam itt rögtön - Igaz. - adtam meg magam egy nagy sóhajjal. - Igazából egyedül ön miatt vagyok pont itt Alaszkában. Édesanyám néhány hónapja hunyt el, apámat sohasem ismertem. - egy újabb mély levegőt vettem. - Nem volt az igazi nélküle a gyerekkorom, de anyám és a nagyszüleim mindent megtettek azért, hogy as legjobb legyen nekem. Valószínűleg az apám nem is tudja, hogy a világon vagyok. Ha jól sejtem, most nem érti egyáltalán, hogy ezért miért utaztam ennyit, és rángattam ki önt a hidegbe,de jó oka van higgye el. Mellesleg Édesanyám neve Caroline Richardson - néztem fel rá érdeklődő tekintettel, kíváncsi voltam hogyan reagál a név hallatán. - Néhány személyes irata között bukkantam rá a levelekre, ami miatt most itt vagyok. Ön és anyám egy egyetemre jártak Oregonban körülbelül huszonhat évvel ezelőtt. Van fenn a szobámban pár levél is, amit öntől kapott, igaz azokon Gabriel Sanders név van, de a fénykép amit szintén nemrég találtam anyu holmijai között biztosított róla, hogy Gabdiel Simmons és Gabriel Sanders egy és ugyanaz a személy, sőt jó eséllyel az édesapám is. - szembefordulva vele néztem a szemeibe. - Megértem azt, hogy nem tudott rólam és ezért nem kereste többé anyámat, azt is, hogy az egyetem után nem akarta elkötelezni magát, sőt a leveleket olvasva a szerelem sem tűnt olyan hevesnek. De az sehogy se fér a fejembe, hogy miért néz ki most is majdnem ugyanúgy, mint huszonhat évvel ezelőtt?
Ahogy lassan ballagunk a park egyik ösvényén, lassan bontakozik ki a történet. Az elején még közbeszólok. - Részvétem. De aztán egyre furább fordulatok hangzanak el. Az anyja nevénél már megszólal odabenn egy vészcsengő. ~ Carol fia ... Carol meghalt ... Honnan tudja, hogy én együtt jártam az anyjával, amikor más néven éltem ott? Fénykép? Soha nem szerettem, ha fotóznak, éppen az ilyen kényelmetlenségek miatt. Ezek szerint nem voltam eléggé elővigyázatos. Mire ő megáll, és szembefordul, nekem már gyökeret vert a lábam amúgy is. ~ Hú, az a mindenit! Itt van ez a jó eszű, jóvágású, egészen határozott fiatalember, és lehet, hogy a fiam. Mondjuk, ennek minden nyomozati tevékenysége ellenére is elég kicsi a valószínűsége. De most nem is ez a legkínosabb, hanem hogy olyasmit sejt, amit nem lehet igazán a tudomására juttatni. Hát most mit csináljak? Egy ideig csak állok ott, és még csak nem is fordulok Max felé, mert a belső kérdéseket kell előbb tisztáznom. Nem tartom valószínűnek, hogy a kérdéses időszakban Carol mással is járt volna, de sosem lehet tudni. De itt van Max, és válaszra vár. Egy biztos: nem fogom tudni neki lehazudni a napot az égről. Megmozdulok végre, kifújom a bennszakadt levegőt, és félig feléje fordulok, de még nem nézek rá. Ahhoz ... ahhoz túl zaklatott vagyok, na. - Hát ez eléggé ... - csak legyintek egyet - ... nem is találok szavakat. Mindegy. Max, nem akarlak átvágni, tényleg én jártam anyáddal. - na, végre a szemébe tudok nézni. - De amikor elváltunk, még semmi nyoma nem volt, hogy babát várna. Nekem pedig ... éppen azért, amiért úgy nézek ki, ahogy akkor ... nem lehet gyerekem. Vagyis roppant kicsi a valószínűsége, hogy lehetne. Ráadásul még védekeztünk is. Igen,mivel Carol nem tudott az állapotomról, így ragaszkodott hozzá, hogy megtegyük a szükséges óvintézkedéseket. Most vagy az sem volt elég, vagy volt valaki más, akivel nem volt ennyire elővigyázatos. - Nem akarlak lerázni, és éppen az előbb elmondottakból eredően egy csoda lenne számomra, ha az én fiam lennél valóban, de ez azért korántsem biztos.
Megkönnyebbültem volna? Lehet. Tisztábban láttam a dolgokat mint az előtt? Nem hinném...Túl sok magyarázatot nem kaptam a feltett kérdésemre az első körben, szóval a fejem hátsó zugában be is kapcsoltam az újratervezést, de először is vártam egy kicsit, míg mindketten összeszedjük magunkat. Úgy tűnt, hogy elég váratlanul érintette az, amit most hipp-hopp hozzávágtam, bár ez nem túl meglepő. - Bocsánat, hogy csak így hirtelen közöltem mindent, de már azóta tervezgetem a dolgot, mióta felszálltam a repülőre, és ennél korrektebb módszer nemigazán jutott eszembe. - a szemeiből próbáltam kiolvasni valamit, de a zavarodottságon kívül nem nagyon találtam mást. Vagy csak nem értek túlságosan hozzá... Megeshet. - Azt mindenképpen megerősíthetem, hogy nem volt más anyám életében, míg önnel volt. Biztos vagyok benne, hogy elmondta volna. De könnyen a dolgok végére járhatunk, egy DNS-teszt, és kiderül, hogy fölöslegesen siettem-e ide a hidegbe, vagy sem. Már ha egyáltalán működik önnél az ilyesmi... Mégis mi történt? Rosszul elsült kísérlet? Egy betegség, amiről sosem hallottunk? Vagy megtalálta az örök fiatalság forrását? - kezdtem el hadarni hirtelen a kérdéseket, mert fölöttébb bosszantott, hogy nem értettem a helyzetet. Egy hatalmas csodába tenyereltem, csak nehogy megigyam a végén a levét.
Megrázom a fejem hárító szándékkal, amikor szabadkozik. Nem szükséges. Nem ő volt durva, hanem az információtartalom. Lehet, hogy van egy fiam? Lehet, hogy már évek óta - ha távolról is - de egyengetem az útját? Kinek kell megköszönnöm, hogy megtalált? A "jóistenben" már egy ideje nem hiszek. Az őrzők? A Sors? A Vakszerencse? - Ha még meg lenne a saját laborom, ott elvégezhetnénk azt a tesztet, igen. De egy idegen civil laborban nem lenne jó ötlet. Most mégis mit mondjak neki? Elvileg nem mondhatnék semmit. Vagyis egy frászt! Duncan is elmondott minden Anne-nak mégsem tekerték ki a nyakát érte. De ha elmondom, akkor mi lesz? - Nos, kétségtelenül olyasmi történt velem, amit nem szeretnék a nagy nyilvánosság elé tárni. Valóban elég lassan öregszem, és ezért is vagyok kénytelen személyiséget váltani időnként. Ezért nem talált meg anyád. Nem konkrétan előle akartam lelépni. Persze, ha igazán gondos vagyok, akkor esetleg pár hétig, hónapig valahogy láthatatlanul figyelem, hogy mi lesz vele ... de ez már késő bánat. Igen, vannak farkasok, akik egy-egy halandó párhoz kötik az életüket egy időre. Bár azért ekkora nagy szerelem nem tombolt közöttünk, de még kialakulhatott volna. És még mindig nem mondtam semmi ennek a gyereknek (bárkié is!) magamról. - Max! - néztem rá most nagyon komolyan. - Most választanod kell. Vagy megelégszel annyival, amit tudsz, vagy elmondom az igazságot, de arról hallgatnod kell! Nem csak értem, hanem másokért, és saját magadért is. Mi legyen? Tudós a lelkem, csodálkoznék, ha tudatlan akarna maradni, de ha döntési helyzetbe hozom, akkor jobban átérzi majd a felelősséget talán.
Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, így zsebre vágtam őket nagy szenvedésemben. - Igen, azt mindjárt gondoltam, hogy nem szeretné az emberek orrára kötni. És már tényleg mindegy, de anyám biztos vagyok benne, hogy ha legalább egyszer találkoznak a diplomaosztó után... - talán egy kis szarkazmus is megbújt a hangomban, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A gondolataim elkalandoztak egy kissé: Ha megtalálnám én is az örök élet titkát, akkor megosztanám azt mindenkivel esetleg haszonszerzés céljából, vagy ingyen és bérmentve osztogatnám egy utcasarkon, hogy ezzel segítség embertársaimnak? Sokat kell még dolgoznom, ahhoz hogy ideáig jussak, na meg ahogy látom, meg is előztek... A nevem rántott vissza újra a hideg járdára, és ábrándos tekintetem egyből komollyá változott. - De hiszen nem is tudok semmit! - sóhajtottam egy mélyet, és mérlegeltem magamban a lehetőségeimet. Ha igent mondok megtudom, hogy mi ez az egész, és lehet, hogy bajba keveredek, vagy csak simán átejt a palánkon egy hazugsággal. Ha viszont visszautasítom az ajánlatot, akkor beleőrülök a tudatlanságba. Képes lennék hallgatni akármit mond? Ezt csak egyféleképpen tudhatom meg: - Jó. Érdekel ez az egész, még akkor is, hogy ha tartanom kell a szám. De csak akkor kezdjen bele, hogy ha az egészet elmeséli, minden kis részlettel, és persze nem valami humbukot talál ki csak azért, hogy lekoptasson. - hangom határozott volt. Végre visszatért a magabiztos és a céljaitól eltántoríthatatlan énem. Azért jöttem ide, hogy kiderítsem, mi ez az egész, és ennél jobb lehetőségem úgy sem lesz, szóval kár lenne elszalasztani.
"Az egészet." ~ Ha tudnád, fiam, hogy miről beszélsz ... Már jól esik kimondani, ha még csak magamban is. Már jól esik a fiamnak szólítani. Sóhajtok egy nagyot. Nem is tudom, hogyan kezdjem el. - Jól van. El fogom mondani. De ha az egészet akarod, az hosszú, és nekem nemsokára jelenésem van a közös főnökünknél, mert én is alkalmazva vagyok itt a hotelben. Most vagy elmondom nagy vonalakban a helyzetet, és hagyunk egymásnak időt a megemésztésére, vagy inkább bele sem kezdek. Közben lassan az is megérik bennem, hogy Carolnak nem volt senki más az életében. Nos, akkor legfeljebb még az jöhet számításba, hogy ő egy új szeplőtlen fogantatás, de ez azért még kevésbé valószínű, mint hogy én nemzettem. - Azt hiszem, nekem szükségem lesz egy kis időre ... - nyögöm ki, mire idáig érek, és pár bizonytalan lépést téve leülök a közeli padra, még a havat sem söpröm le az ülőkéről. - Nem, nincs semmi baj! Ellenkezőleg! Ez egy nem várt, de igen kellemes meglepetés nekem. És akkor még túl visszafogottan fogalmaztam. Mindig is szerettem volna gyereket ... Ezt volt az egyik, amit nagyon, de nagyon sajnáltam, amikor farkassá váltam. A biológiai kutatási lehetőségek felvillanyoztak, érdekeltek az új képességeim, de hogy nem lesz családom, az szabályszerűen fájt. Már az is fájt, hogy nincsen testvérem. A gyerekáldás elmaradása súlyos csapás volt. Eleinte még reménykedtem, aztán már egy idő után nem. Pedig úgy tűnik lehetett volna!
Nem igazán tetszett az, hogy már az első körben sem szeretne mindent elmondani nekem egybe, úgy ahogy van, bár lehet, hogy jobban járok. Mindenesetre kicsit húztam a számat, de bólintottam egyet. Így is érdekelt a dolog, de már nem voltam olyan lelkes. - Jó, rendben, akkor csak nagy vonalakban a lényeget. - próbáltam ösztönözni, hogy kezdjen már bele, mert belül már kezdtem megőrülni az időhúzástól. Le sem ültem mellé, csak egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontom. - Én meg egy apát... - enyhültem meg egy kicsit, mikor kimondta a gyerek szót. - És ha tényleg te vagy az apám - először kimondani igencsak rémisztő volt, a tegezés meg már fel sem tűnt. - Akkor... Nem tudom. Bocsánat elvesztek a gondolataim. - Fagytam le kicsit, és a pad támlájára támaszkodtam az egyik kezemmel. Valahogy csitultak bennem a dolgok, de még mindig izgatottan vártam, hogy mit is fog mondani.
Igen, ha én vagyok az apja, akkor mi van? Hiszen alig látszom nála idősebbnek. Már nagykorú, örökbe nem fogadhatom, amúgy meg a dédapja lehetnék, ha a valós kort nézzük. Nem hinném, hogy ezek egy ideális apa ismérvei. Szóval mondjam el nagy vonalakban? Hazudni nem akarok, s megígértem, hogy őszinte leszek, ha ezt akarja. De lehet, utána látni sem akar majd többet. Az rosszabb lenne, mint előtte. Gyerektelennek lenni nem volt jó. De úgy annak lenni, hogy már tudok róla, még inkább az lenne. - Max ... én ... Hogy lehet hidegben ennyire izzadni? Mert rólam most dől a víz. Úgy érzem, mázsás súlyok nyomják a mellkasomat. - Én már 90 éves vagyok. Annyi voltam, mint te most, amikor megfertőződtem. Egy seb ... egy karmolás .... megváltoztatta az életemet. Nem én vagyok az egyetlen, elég sokan vagyunk, de rejtőzünk, a létezésünkről csak nagyon kevesen tudnak rajtunk kívül. Mért van itt ilyen kevés levegő? És most meg nagyon hideg van. Valami jeges dolog kúszik fel a gerincem mentén a szívem felé. - Ettől a fertőzéstől megváltozunk, lassabban öregszünk, erősek és gyorsak leszünk ... olyan szuperman-szerű ... Basszus, ha rájön, miről beszélek, és elrohan, akkor mit fogok csinálni?! Nem akarom, hogy ebből botrány legyen, nem akarom, hogy undorodjon tőlem! Életemben nem féltem még ennyire.
Figyelmemet szerintem most egy mögöttem dördülő ágyú sem vonhatta volna el. Na jó, talán mégis, de mindenesetre feszült figyelemmel hallgattam, hogy mit mondott, hiába sokkolódtam már le a kilencvenes szám hallatán. A hó már engem sem érdekelt a padon, kicsit megdöbbenve rogytam le mellé, és hosszú pillanatokig levegőt sem vettem. A fejemben annyi minden száguldozott, hogy képtelen voltam egy értelmes gondolatot is elkapni. - Kilencven? Tényleg kilencven? - csak ennyit tudtam kinyögni és ezt is csak suttogás szinten. - Miféle sérülés okoz ilyen mellékhatásokat? - meredtem magam elé, mert ha fel kellett volna néznem a csodaapámra tuti, hogy kibuktam volna teljesen. - És hogy nem tud erről senki? Mégis mik vagytok? Vámpírok? És ez miért zárja ki azt, hogy gyereked legyen? Egy kicsit bővebb magyarázatot nem kaphatok? - végre képes voltam rá felpillantani, de tényleg nem segített a helyzetemen, sőt, látva a kétségbeesést az arcán, én is elkezdtem pánikolni. Mégis mivel beszélgetek én most?!
Vámpírok? Na, azért ennyire nem rossz a helyzet. - Nem, fiam, csak alakváltók. Farkasok. Na, tessék, kimondtam. Gondosan nem raktam hozzá a vér szót. Így talán jobb egy kicsivel, bár majd úgyis hozzágondolja. - Én még elég fiatal vagyok. Aki nem esik áldozatul valami erőszaknak, az akár 400 évet is megélhet, vagy még többet. És egyszerűen nem szabad, hogy kitudódjon. Hajtóvadászat indulna, és megölnének minket, vagy kísérleti alanyok lennénk életünk végéig. A hangom aggodalmas, tulajdonképpen most jön az, hogy könyörögnöm kell majd neki, hogy tartsa a száját. Mi lesz, ha ellenszegül? Mit tehetek vele? Nem akarom bántani. De nem hagyhatom, hogy beszéljen.
Először is összeráncoltam a homlokom a farkas szó hallatán, aztán körbenéztem, hogy figyel-e minket valaki. Esküszöm, hogy a kamerákra és a röhögő stábra vártam, de nem volt a környéken jelenleg egy lélek sem. Hideg van ahhoz. A folytatás hallatán, már elszállt minden belőlem, csak a keserűség és a düh maradt, de az még nem volt elég erős ahhoz, hogy padostul beborítsam az ipsét a bokorba. Egy pillanatra lehunytam a szemeim és elmosolyodtam, majd talpra álltam, és apám elé fordulva szólaltam meg - Bíztam abban, Mr. Sanders, hogy ha már hazudozni kezd nekem, akkor nem néz teljesen idiótának, és valami hihető mesével áll elő. Én kérek elnézést, amiért nem hagytam magának időt arra, hogy kitaláljon egy az igazsághoz legalább közel álló történetet, de ehelyett a humbuk helyett megelégedtem volna, egy egyenes elutasítással is. Lehet, hogy forrongtam volna a kíváncsiságtól, de az még mindig jobb, mint néhány percig elhinni, hogy talán egy kicsit helyrerázódhat az életem azzal, hogy a nagy űrt, ami bennem van a szüleim elvesztése miatt, most végre valaki betöltheti, ha még félig is. Sajnálom, hogy raboltam a drága idejét, biztosan rengeteg dolga van egy leendő egyetemi tanárnak, szóval nem is tartanám fel tovább. Szép napot Önnek, Mr. Sanders. - azzal zsebre vágtam a kezeimet, és egy utolsó mosolyt villantva indultam el az épület felé, vissza se nézve rá. Még, hogy farkasemberek... Komolyan azt gondolta, hogy ezt egy biológusnak be tudja adni?
Én itt azon túráztatom magam, hogy megutál, ha megtudja, mi is vagyok valójában. Erre nem hisz nekem. Én itt magamat megerőltetve, jó pár szabályt felrúgva őszinte vagyok vele, erre szélhámosnak titulál. A józanabbik felem azt súgja, hogy hagyjam rá. Elsétál, puffog egy sort, aztán majd ha túl leszünk ezen a ribillión Castor körül, akkor megint megkeresem, és kitálalok neki tényleg. De mi van, ha az alatt felszívódik? Mi van, ha magánnyomozásba kezd, és belefut valakibe, akiben nem kéne? Mi van, ha ránk szabadítja mondjuk az FBI-t? És főleg! Hogy képzeli, hogy meghazudtolhatja az apját?! Mire idáig jutottam, Max már megtett pár lépést, de hát ez igazán nem volt akadály, hogy utolérjem. Elkaptam a kabátja hátulját, és könnyedén a levegőbe emeltem ennél fogva. Tartottam egy pár pillanatig a levegőben, aztán gyengéden, de határozottan odanyomtam egy fatörzshöz, és a szemébe néztem. - Na, ide figyelj, édes fiam! Istenem, ha nem fenyítenék éppen, akkor nyüszítenék a boldogságtól, annyira jól esik ezt kimondani. - Az igaz, hogy csalunk, hazudunk, mert rákényszerülünk. Már a hatodik hamis személyazonosságomat koptatom, mert muszáj. De ennek ellenére én egy meglehetősen nyílt és őszinte ember vagyok, és nagyon nem szeretem, ha hazugnak bélyegeznek. Nem szeretném ezt többet a szádból hallani! Megértetted? Azzal a szeme elé emeltem a szabad kezemet, amivel nem szögeztem a fához, és egy pillanat alatt karmos manccsá alakítottam. - Remélem, elhiszed, hogy igazi, és nem akarod, hogy bemutatót tartsak! - morranok rá keményen. - Életemben nem nagyon emeltem még kezet senkire, nem szeretném veled kezdeni! A kezemet visszaváltoztatom normálisra, mert egyrészt nem akarom, hogy más erre bóklászó meglássa, másrészt meg ha ordítani akar, akkor be kell fognom a száját, hogy ne lármázza fel a környéket.
Kezdőlap
