Az utóbbi napokban nagy volt a hajtás. Egy gyilkos garázdálkodott a környéken és még nem sikerült őt elfognunk, de mindannyian arra jutottunk, hogy célzottan gyilkol. A többiek a városban tesznek tűvé érte mindent, de nekem valahogy az volt az érzésem, hogy ott nem fogják megtalálni. Már majdnem sötét volt. az erdőben sétáltam. Elgondolkodtató volt ott lépkedni a patak partján a hóban. Azt figyeltem hát ha találok nyomokat, de nem. Leguggoltam és körbenéztem. Régen annyit jártunk kint az erdőben a húgommal. Rengeteget játszottunk együtt, de volt, hogy csak kézen fogva sétáltunk. Szerettem vele lenni és vigyázni rá, még a mai napig bennem van ez a dolog. Tudom, hogy ideje lenne leszoknom, de ez nem olyan egyszerű, talán, majd akkor szokok le erről, ha lesz egy férfi az életében aki vigyázni fog r, de addig biztos nem fogom magára, hagyni és vigyázni is fogok rá, még ha ez nem is tetszik neki. A napokban semmire nem volt időm a munka miatt. Nem panaszkodom, hisz erre tettem fel az életem, hogy megmentsek vagy éppen milliónyi másiknak segítsek. Persze ha az kell büntetek is keményen. Azok közé a zsaruk közé tartozom, aki nem finomkodik a bűnözőkkel. Egyszerűen letartóztatom őket, majd szó szerint bevágom őket a kocsiba. Teljesen elmerültem, majd arra eszméltem, hogy a hóban ropogó léptek zaját hallom. Hirtelen ugrottam fel lapultam egy nagyobb fához. Kémleltem a terepet és figyeltem a sötétből közeledő alakot, ami egyre jobban kirajzolódott és rögtön vissza is vettem a támadóállásból. A fegyverem visszacsúsztattam a tokjába és elmosolyodtam. Úgy döntöttem, ha már ilyen jól elbújtam megijesztem a húgom.
Már napok óta nem láttam a bátyámat, és kicsit aggódtam is már miatta. Jobb szeretem, ha legalább naponta veszi a fáradtságot és felhív, ha arra nincs is ideje, hogy átugorjon a szülői házba. Már gondoltam arra is, hogy megfőzöm a kedvenc ételét, mert olyankor valahogy mindig megjelenik és közli, hogy „farkas” éhes. Mivel most semmi nem segített, és még a telefont sem vette fel meguntam, hogy várjak. Délután megkérdeztem apánkat, hogy merre keressem a bátyámat, és mikor megmondta el is indultam azonnal. Már kezdett sötétedni mikor a bátyám nyomára bukkantam. Nem féltem már az erdőben, főleg, hogy pontosan tudtam, hogy a bátyám valahol a közelemben mozog. Az én nagy és erős bátyám, aki mindig vigyáz rám. Elmosolyodtam, miközben feljebb húztam a sálamat, hogy védjem az arcomat a hideg széltől. Reméltem, hogy hamar utolérem majd Rhayt, mert már nagyon fáztam, és holnap mennem kell dolgozni, így nem akartam egész éjjel idekint kóborolni csakhogy megölelhessem az én konok fivéremet. Ahogy a előre meneteltem recsegett-ropogott a hó a lábam alatt, de egyébként majdnem teljes csend vett körül. A közeli kis patak csobogása bájos csilingelésnek tűnt a hideg téli alkonyban. Az egész beillett volna egy téli tündérmesébe, és én éppen a komisz koboldot kerestem. -Rhay!! – Kiáltottam a fivérem nevét remélve, hogy elég közel van ahhoz, hogy ezt meghallja, és végre hazamehetek. Hallottam, hogy egy gyilkost keresnek már napok óta, és ez engem is rossz érzésekkel töltött el annak ellenére is, hogy megtanultam megvédeni magam, de ez nem változtat azon, hogy nem nőttem valami nagyra.
Drága húgom okos volt és biztos voltam benne, hogy a nyomok alapján követett. Persze azért haragudtam is mert mi van ha ezek a nyomok pont a gyilkos nyomai. Nem szerettem amikor egyedül jár kel itt kint. Bármi megtörténhetne... Tényleg kezdem túlzásba vinni az aggódást, de nem tehetek róla, tudom mekkora kockázattal jár, hogy Őrzők vagyunk és az nem olyan mint, ha szimplán emberek lennénk. Úgy gondoltam egy kis megleckéztetés nem fog neki ártani. Ha kellőképp megijed legalább megtanulja, hogy jobban figyeljen magára. Nem akartam nagyon kinézni a fa mögül hisz megláthatott volna, de biztos voltam benne, hogy nincs nála semmi, amivel megvédhetné magát. Pedig nem is olyan rég kapott tőlem két gáz spray- t is. Gondolom egyiket sem használja, de sebaj ezt is meg fogja kapni. Hallottam, ahogy egyre közelebb kerül hozzám a hó ropogásából, megvártam amíg elhalad a fa mellett ami mögött ott bujkáltam, majd egy gyors mozdulattal elkaptam. - Megvagy! - felnevettem, majd elengedtem, hadd tombolja ki magát az ijedtség után. Nem szégyelltem magam azért, hogy a frászt hoztam rá. A napokban tudom, hogy nagyon elhanyagoltam őt a sok munka miatt, de én abban is biztos voltam, hogy ez most másképp lesz. Nem csak azért mert ha meglesz ez a bűnöző, akkor több időm lesz, hanem mert ilyen elhanyagolások után próbálom mindig jóvá tenni neki a dolgokat. Többnyire mindig sikerül is, persze mindig nem sikerülhet. Tudom anyánktól hogy a napokban sokat készült húgom hát ha meglátogatom. Nem szokásom főzéssel kedveskedni, de lehet a napokban összeütök valamit és áthívom őt. - Hogy vagy? Rég találkoztunk.- mosolyogtam rá, majd ha hagyta akkor szorosan megöleltem és adtam a homlokára egy puszit. Hiányoltam már őt még ha nem is vallottam volna be. Elvégre a férfi büszkeség ezt nem engedi....
Már kezdtem megbánni, hogy nagy bátran kijöttem ide, hogy megkeressem a bátyámat, aki véletlenül képzett rendőr jah, és pluszban még Őrző is. Bár magam is Őrző vagyok, de míg a bátyám harcos, addig én magam gyógyító vagyok, ami bár nagyon nemes és fontos, de közel harcban nem valami hasznos. Ahogy belegondoltam, hogy ha a gyilkos, akit a bátyám keres itt van, akkor igen csak nagy kulimászban vagyok, és nem sokat fog nyomni a latba, hogy képzett orvos és gyógyító vagyok. Mikor hirtelen a semmiből ott termett a bátyám olyan hangosan felsikoltottam, hogy azt szerintem még a szomszéd városban is hallották. Vadul kapálóztam, és egyre csak a szabadulásért küzdöttem, mint egy megveszekedett örült. Hiába éreztem meg, hogy a bátyám kapott el képtelen voltam egyik percről a másikra megnyugodni. Lerogytam a hóba, és néhány percig még levegő után kapkodtam. -Te teljesen hülye vagy remélem ezzel tisztában vagy drága bátyám. – Dühösen villogó szemekkel néztem rá, de még nem keltem fel a hóból, mert féltem, hogy nem bírna megtartani a lábam, ami még mindig remegett. -Régen, mert te nem vagy képes haza tolni a fenekedet, mikor én már napok óta várlak. A fene egyen meg téged…hiányzol. – Szipogva bújtam hozzá, és hagytam, hogy felsegítsen a földről, mielőtt még teljesen átfagyok. Amikor megkaptam a szívemnek olyan nagyon kedves testvéri puszit a homlokomra rögtön jobban éreztem magam. Szorosan átöleltem a derekát, és a kabátjába fúrtam az arcomat. -Hiányoztál te dinka! Már aggódtam miattad, főleg, hogy apa se tudott rólad. Jól vagy? – A kabát alatt nem láttam pontosan, de különleges képességeimnek hála éreztem, hogy nincs semmilyen sérülése sem, aminek nagyon örültem.
Laurent nem siettet, s én sem magam, de ennek ellenére ma színtiszta "munkát" terveztem. Sőt! Őszintén szólva az egész hétre... Nem mintha meglepődtem volna magamon. Gyakran változtatok a terveimen, ha a hangulatom nem passzol a betervezett programhoz. Eredetileg csupán a kis udvarunkba készültem... Azonban egy kissé elbambultam, s pár percnyi séta után már itt találtam magam. Bevallom, kissé fázom. Nem is csoda. Alapból nem öltöztem úgy, hogy hosszabb időt töltök a szabadban. Halványlila színű gyapjúpulóveremre barnás árnyalatú műbőrdzsekimet húztam fel, ami már helyenként kissé megkopni látszott. Régóta előnyben részesítem a többi dzsekimmel, vagy kabátommal szemben, s szegénykének ez nem tesz túl jót. Szívem szerint vennék még tucat hasonlót... ha tehetném. Egy akadálya van; fogalmam sincs, hogy hol lehet kapni. Fekete nadrágom szerencsémre nem hagyta megfagyni a lábaim -főnököm jóslata ellenére-, így vígan sétálhattam a tükörsima felszínű kis patakocska mellett. Csizmámmal időnként bele-belerúgtam egy utamba kerülő kisebb akadályba. Élvezem, mikor egyedül lehetek egy csendes és nyugodt helyen. Pláne, ha az ilyen szép. Kicsivel közelebb léptem a part széléhez. A csizmám pár centi híján a vízbe ért, de nem túlzottan érdekelt. Leguggoltam. Jobb kezemmel a térdemre könyököltem, s nyújtottam ezzel kényelmes támasztékot a fejemnek. Szabadon maradt balommal pedig finom, elegáns mozdulattal megérintettem a víz felszínét. Hidegebb volt, mint amire számítottam. Ennek ellenére zavartalanul kezdtem bele apró köröcskék formálásába a mutatóujjam segítségével.
A szabadság! Mindig is nagyra becsültem, de igazán most éltem át azt, hogy hosszú idő után kaptam vissza. Végre kimehetek, bárhová, bármikor, persze értelmes keretek között. De nincs állandó tiltás, nem kell lejelentkezni óránként .... Csodás! Az első szabadnapomon már indultam is, amint lehetett, nem sok minden tarthatott volna vissza. Persze szóltam, hogy megyek, van nálam mobil is, elérhető vagyok. A tervem az, hogy nem teszek mást, csak túrázom egyet. Tekintve a térdig érő havat, és a csontig hatoló hideget, meg a meredek hegyoldalt, ez is elég lesz. Az egyik buszmegállónál leszálltam, és most az a lényeg, hogy egy patakmedert követve felcaplassak a másikig. Úgy ütemeztem a dolgot, hogy legyen időm bőven végiggyalogolni a távot, ne késsem le a buszt, még ha megállok valahol, vagy teszek kitérőt, akkor sem. Nagyon hideg van, még ebben a klassz síruhában is, amit az ideérkezés után szereztünk be. De ettől függetlenül élvezem a mozgást, és az egyedüllétet. Utóbbit sajna megzavarja, hogy egy ember szagát hozza felém a szél. Hamarosan meg is látom, ahogy a patak partján guggol. Az én véleményem szerint kissé alul öltözte ezt a kiruccanást, és ha nem keres rövid időn belül fedelet és meleg helyet, akkor egy csinos szobor lesz belőle olvadásig, ami nagyjából három hónap múlva fog bekövetkezni.
Másfél perc sem telhetett el, mikor a szél közeledő léptek hangját sodorta felém. Nem vagyok az az idegeskedő típus. A fejemet se kaptam fel. Kevés esélyt látok rá, hogy valaki ezt válassza úticéljának, de ha mégis, akkor sincs semmi. Majd úgyis elmegy, hisz velem biztosan nincs dolga... Valószínűleg levegőnek fog nézni, vagy csak szimplán nem érdeklem. A köröket rajzoló ujjam lassacskán már kezdett túlzottan hideggé és érzéketlenné válni, így inkább elvettem onnan, s pár pillanat erejéig a végét az ajkaimhoz érintettem. Miután megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van és továbbra is gazdája maradhatok mind a tíz ujjamnak, lassan, de határozottan felegyenesedtem. A mozdulatsor közben kezeimet a dzsekim zsebeibe süllyesztettem. Egyre inkább kezdek fázni. Azt hiszem ideje visszaindulnom, hisz még a visszaút is plusz idő. Mialatt jobb kezem irányába fordultam egy futó pillantással próbáltam elkapni az illetőt, aki valami oknál fogva pont akkor és pont oda tévedt, amikor és ahova én. Abban persze majdhogynem 100%-ig biztos voltam, hogy nem ismerem. Ha tehetem, akkor "otthon" maradok és nem szokásom úgy ismerkedni, hogy már ne lenne valami közös ismeretségem az egyénnel. Laurent ennek logikus módon nagyon örül is, mivel az ismerőseim megegyeznek az övéivel is és még véletlenül se mutatna be olyannak, aki jobb ajánlattal állhatna elő nála. Visszatérve a jelenhez... A férfiak megnézése nem tartozik a szokásaim közé, ezért elsősorban az arcát fürkésztem. Lerítt róla az ázsiai származása, ami nem tudom miért, de egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Az ilyen származásúak jelenlététől mindig valami fura izgatottság szerű érzés kerített hatalmába. Tőlük valahogy könnyebben sikerül közös nevezőre jutnom. Mármint...azzal a kettővel, akikkel eddig találkoztam. Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy egész testemmel felé forduljak, s teljes figyelmemet élvezhesse. -Konnichiwa! - Akaratlanul is kicsúszott belőlem ez a japán köszönési forma, amiről tudtam, hogy mit jelent, de már nem emlékeztem, hogy pontosan honnan.
- Ő ... neked is! - feleltem a japán köszöntésre, és úgy döntöttem, nem fogom kínaiul viszonozni. - Mármint szép jó napot! Igazából nem tudom, mi a pontos fordítása, csak azt tudom, japánul van, és köszönés. Na, és ennyi elég is lesz. Nem akarok megállni. Alapvetően aggódnom kéne érte, hogy túléli-e ezt a könnyelmű kiruccanást, de ehhez még nem simultam ki eléggé. Az utóbbi napokban az empátiaszintem vészes zuhanásba kezdett, ami azt jelenti, hogy határozottan morózus tudtam lenni azonban az időszakokban, amikor kényszerültem bájvigyorra a szállóvendégekkel. Így aztán egyenletes tempóban masíroztam tovább, otthagyva a lengén öltözött japán tyúkot a folyóparton. Majd öt nap múlva, az újabb szabadnapomon erre járok, és ha még mindig itt van, akkor bejelentem, hogy találtam egy hullát, és jelölöm Darwin-díjra. Aki Alaszkában így meg ki az erdőbe, az megérdemli. A halálra fagyást, meg a díjat is.
Kicsit megszeppenve éreztem magam, mikor más nyelven szólt vissza a férfi. Pedig így sokkal jobban jártam! Bármibe le mertem volna fogadni, hogy ha japánul válaszol, akkor nem értem meg. Sajnos a régebbi elképzeléseim helyesek voltak, miszerint "nincs velem dolga". Ez az én formám. Havonta egyszer önszántamból beszélgetést kezdeményezek egy vadidegennel -bármiféle kényszerhelyzet nélkül-, s az pont nincs beszélgetős kedvében. Mondjuk nem tudom milyen témát hozhattam volna fel... A legtöbb felém irányuló kérdésre pedig akaratlanul sem tudok valós választ adni. Ha pedig nem mondok igazat nincs túl sok értelme a társalgásnak. Maximum abban az esetben, mikor tényleg csak egy-egy infót szeretnék kihúzni az illetőből és nem szándékozom hosszabb távon barátságot kötni vele. Szótlanul figyeltem, ahogy útját folytatva lassan távolodott tőlem. Az igazat megvallva némi csalódottságot éreztem, de ezt elnyomta a tény, hogy a hideg miatt nem tervezhetnék túl hosszú beszélgetést. Egy kérdést azonban mégiscsak feltettem. Márcsak a kíváncsiságom miatt is. -Bocsánat... Hova megy? - tettem fel a kérdést szelíd, egyáltalán nem követelőző hangnemben. Semmi közöm hozzá. Megértem, ha nem válaszol.
A kérdés persze utolér, és bennem motoszkálni kezd némi közösségi érzés. Megállok, és megfordulok. - A buszmegállóba. Eltévedt esetleg? Mert ha eltévedt, akkor esélyes sincsen kijutni innen, és akkor biztos meghal. Bár, ha én ilyen hidegben eltévednék, azt nem akarnám titkolni, hanem minden lehető eszközzel segítséget kérnék, ha már olyan pokoli szerencsém van, hogy valaki belém botlott. - Kissé alul öltözöttnek tűnik nekem. - jegyzem meg óvatosan. - Nem fázik? Na, ez már tényleg az irgalmas szamaritánus üzemmód, amire mostanában nem igazán vagyok beállítva. Úgy nagyjából mindenből és mindenkiből elegem van, és szeretnék a saját fejem után menni, a saját akaratom szerint, amikor megtehetem. Nem sűrűn tehetem, szóval ilyenkor nem akarom másokra pazarolni a drága időt.
A hozzászólást Liu Xiaobo Wu összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 28, 2012 6:04 pm-kor.
-Nem...illetve nem hiszem. Válaszoltam elgondolkozva. A mondatom után egy röpke pillanat erejéig hátranéztem, majd ismét a férfi felé fordultam. Egy amnéziás szájából talán ironikus ez, de a memóriám egész jó. Időnként még olyan dolgok is megmaradnak a fejemben, amik akkor fel sem tűnnek. Most speciel megjegyeztem a pontos irányt, amerről jöttem és néhány fa, kő és elágazódás is beugrik, ha visszagondolok az idevezető utamra. -Hát, majd kiderül! - Vontam végül vállat, miközben kedves mosolyt erőltettem az arcomra. Kicsit idiótán éreztem magam, főleg, mikor szóba került az öltözékem. Nincs mit tenni... a saját hülyeségemnek köszönhetem. -Nem kirándulásra készültem. Csak útközben aztán így alakult... - Próbáltam valamelyest kimagyarázni magamat a helyzetből, hogy ne tűnjek teljesen zakkantnak, de valami azt súgja, hogy erről már lekéstem. Én magam sem értem egészen miként kavarodtam el ennyire az eredeti célomtól. -Megsülni nem fogok, az egészen biztos. Már készülök is hazafelé, csak...ritkán találkozom ázsiaiakkal...
Nem hiszi, hogy eltévedt. Aranyos. Elbóklászik otthonról, és még csak nem is veszi észre? És most miattam maradna még? - Jobb lenne, ha biztos lenne a dolgában, hölgyem, mert ha mégis eltévedt, akkor ebben a szerelésben megfagy. Hazakísérjem? Na, ezt a beszédmodort nemrég tanultam a hotelben. Amolyan "szolgáltatós", ahogyan a vendégekkel kellett beszélni. Nem gondoltam volna, hogy majd máshol is alkalmazom. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet az én szempontomból ez a javaslat, mert teljesen felrúgja a terveimet, de Castor minden erőlködése ellenére én még mindig inkább ember vagyok, mint farkas, és egyszerűen nem tudok nem aggódni másokért. Még akkor is így van, ha egyébként iszonyúan pipa vagyok, rosszkedvű, elégedetlen jelenleg a helyzetemmel. De ennyi a maximum. Én felajánlottam, hogy biztonságba juttatom. Ha elutasítja, én nem esdeklem tovább azért, hogy megmentsem az életét, hanem szépen sarkon fordulok, és már itt sem vagyok.
A férfi láthatóan nem az alpári stílust képviseli, aminek nagyon is örültem. Sajnos a mai világban azt is becsülni kell, ha valaki a hozzánk hasonló stílusban képes válaszolni. -Öh... - Meglepődésemet mi sem tükrözte jobban, mint az a halk felnyögés, amit csak az elhangzása után vettem észre. Bevallom, nagyon rövid ideig a fejemben volt a gondolat, hogy megkérem; kísérjen haza, de talán sosem mertem volna előhozakodni vele. Pedig jó megoldás lett volna, hisz így maradok a tervemnél, miszerint hazamegyek és közben még egy hozzám hasonló származású társaságáról sem kellene lemondanom. Az azonban, hogy pont arra kérdezett rá, amit titokban szerettem volna igen meglepő volt. -Ha nem okozok vele túl nagy problémát...és ha nincs komolyabb programja...akkor nagyon megköszönném. - Hangom az utolsó mondatrész végére már egészen elhalkult. Nem tudnám megmondani, hogy ennek a hideg az oka, vagy a szégyenlős természetem, ami időnként előjön belőlem. -Nem szeretném, hogy miattam késse le a buszt. - A buszmegállóba igyekezett. Az első következtetésem az, hogy szeretne menni valahova, bár az is könnyen előfordulhat, hogy csak valaki elé megy. Az viszont még rosszabb az én szemszögemből! Isten őrizzen, hogy miattam valaki várjon rá.
Egy ilyen csendes, szerény, kissé szégyenlős kérésnek ugyan ki tudna ellenállni? Biztos egyedül van. Azért jött ki, és bóklászott idekinn, mert egyedül van. Eltévedt, vagy sem, nem lényeges, azért szólt utánam, mert társaságra vágyik. Ha tudná, mennyire értem én ezt ... - Egyszerűen csak túrázom. Mehetek éppen másik irányba is. - vonom meg a vállam. - Teljesen mindegy csak meglegyen a kilométer és elfáradjak. Ez pontosan így van. Azt akarom, hogy mire visszaérek a hotelbe már csak bemásszak az ágyba és álomba ájuljak. Szerencsére annak az iszonyat mozgásigénynek már vége. Most már egy viszonylag normál mennyiségű mozgással is le tudom magam fárasztani, és akkor tudok aludni, s nem rágódom megoldhatatlan kérdéseken. A farkas sem akar kitörni, néha már szinte nem is érzem. Nem is akarom. - Buszból meg jár több is, és buszmegálló is van elég. - folyatom hangosan is a gondolatmenetet, és közelebb lépek. - Menjünk, mielőtt megfázik. rájövök, hogy elég könnyű lesz hazatalálni, a lány nyomai látszanak a havon. Még a szagnyomát is érzem, bár az, hogy mellettem áll, erősen elnyomja a másik, gyengébb illatnyomot. Várom, hogy elinduljon, s megyek mellette. A bal oldalamra engedem, mert a jobb kezem még törött, és nem akarom, hogy egy esetleges megbotlásnál belemarkoljon. Így kesztyűn át nem látszik, hogy be vannak dagadva az ujjaim. A gyalogoláshoz nincs rájuk szükségem, szóval a túrázásban nem zavar. Az, hogy a hátam hogy érzi magát, ez egy más kérdés. Az sajog. De inkább ezek a fájdalmak, mint a hotelben tétlenkedni egész nap. De most, hogy közelebb léptem, és megálltam a lány mellett, a hátamon nem csak a sajgást érzem, hanem valami apró, enyhe borzongás fut végig rajta. Mondhatni feláll a hátamon a szőr. Mi több, biztos vagyok benne, hogy a karomon is. Érdekes.
Figyelmesen hallgattam és időnként a fejemmel finoman bólintottam, hogy jelezzem; figyelek. Nagyon úgy tűnt, hogy szerencsém van és nyugodtan rabolhatom a férfi idejét. Persze nem akarom túlzásba vinni. Kicsit beszélgetek vele a hazavezető úton, aztán ha menni akar a saját feje után, akkor hagyom. Maximum majd meghívom valamire, hisz ha már volt olyan kedves és kísérget, akkor ez a legkevesebb... Mármint ha lesz kedve, majd akkor. Utálok bármit is másokra erőltetni. Na jó, ez nem mindig igaz. Ha nagyon akarok valamit, akkor azt adja Isten, de rögtön! Ahogy mellém lépett máris sarkon fordultam és lassú léptekkel megindultam az úton, melynek hála idekeveredtem. Most kezdtem csak rájönni, hogy milyen jól időzítek. Egyre inkább kezdtem fázni, még a lábaim is, amik eddig jóformán meg sem érezték a hideget. Talán nem lesz belőlem jégkocka, mire visszaérek. -Bocsánat...Ha szabad tudnom... - Kezdtem bele a lehető legudvariasabban a kérdőmondatba. -...hogy hívják? - Ez a legalapvetőbb kérdés egy ismerkedés folytán. Érdekes, hogy csak most hangzik el. -Az én nevem Trudence. - Ha már más neve iránt érdeklődöm illik nekem is bemutatkoznom. A vezetéknevem most inkább kihagytam. Anno viccesnek gondoltam, hogy egy, a keresztnevemhez passzoló étel nevét használom... Mára már inkább kínos lett.
S elindultunk. Engem a borzongás foglalkoztatott, de azért figyeltem a beszélgetésre is. - Liu. Örvendek Trudence. És sem terheltem a vezetéknévvel, minek is az egy hazakíséréshez? - A Trudence nem igazán keleti név ... - jegyeztem meg óvatosan. Persze sokan élnek már szerte a világban, sok ázsiai származású, többé, vagy kevésbé asszimilálódva a befogadó környezetbe. De ő elsőre japánul köszönt. Annyira csak nem idomult még. Közben felötlik, hogy minap az autóban hazafelé borzongtam így, de akkor ráfogtam a hidegre, az idegi megterelésre, kimerültségre, s mind igaz is volt. De, noha pocsék a kedvem most is, még nem vagyok átfázva, jelenleg senki nem táncol az idegeimen, és kimerült sem vagyok. Egy időre lemaradtam, s akkor az érzet gyengült, ha utolértem, akkor erősödött. Ezzel még játszhatnók egy ideig, de elég nyilvánvaló, hogy miatta borsódzom. S tegnap akkor kezdett a hidegrázás, amikor beszálltunk az autóba, és amikor kiszálltunk elmaradt, noha Castor még utána egy ideig ropta a csárdást, igaz, nem olyan hosszan, mint számítottam rá. Míg a mozaik darabkáit rakosgatom össze, igyekszem figyelni a válaszra is, meg az útra, nem akarok figyelmetlennek és udvariatlannak bizonyulni.
Mikor meghallottam a nevét máris bántam, hogy nekem nem adtak, vagyis én nem adtam magamnak valamivel ázsiaibb hangzású nevet. Ez a "bánatom" csak nőtt, mikor Liu is megemlítette a dolgot. Sajnos most már késő... Laurent-el nem szeretnék új iratokat csináltatni. Akkor neki is magyaráznom kellene ezt-azt és ahhoz nincs túl sok kedvem. -Sajnos csak a nagyszüleim származnak keletről. Én már az Egyesült Államokban születtem. - Nem szándékosan, de hazudtam. Mi mást tehetnék? Ha mindenen leállnék töprengeni, akkor vagy soha nem hagyná el a számat a válasz vagy pedig a "nem tudom" lenne minden második mondatom. -És ön? - Kérdeztem rá kíváncsian Liu származására. -Persze, ha nem vagyok túl tolakodó... - Fűztem még hozzá ártatlanul. Tapasztalatom szerint minél inkább finomabban kérdezek, annál inkább szívesebben válaszolnak rá a kérdezettjeim. -Amúgy igazán szép neve van. - Ez már tényleg a púder része volt. Nem mintha nem lenne benne némi igazság. Tetszenek a keleti nevek és nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudom mi lehet az enyém. Mondjuk az is lehet, hogy nekem nincs is olyan. Lehetséges, hogy tényleg az U.S.A.-ban születtem és valami teljesen átlagos nevem van. Mary, vagy nem tudom...
Még sose gondolkodtam azon, hogy a nevem szép-e. Rövid. Összesen ennyi szokott eszembe jutni, ha ezen gondolkodok. A középső meg kimondhatatlan és megjegyezhetetlen a nagy többségnek itt az Államokban. - Én pár éve jöttem át Kínából. Közben tovább araszoltam megkezdett kis következtetésösvényemen. Gabe mondta, hogy az őrzők megérzik, ha valaki vérfarkas, és a vérfarkasok meg azt, ha valaki őrző. Mondta, hogy ez így nem teljesen pontos, mert csak azokat, akik varázsolnak is. Na, most ha tegnap azért borzongtam, mert ott ültem az őrzők kocsijában, akkor most is azért? De ha ez a lány őrző, akkor mért beszél velem úgy, mintha nem tudná, hogy én mi is vagyok? Akkor most nem őrző, és én tegnap nem azért borzongtam, vagy szimplán át akar vágni a palánkon? Hát ez bonyolult. És ha nem is véletlenül találkoztunk? Ha a múltkori balhé miatt van most itt? Na, ha így van, az úgyis ki fog derülni hamarosan. - És milyen nemzetiségűek a nagyszülei? Japánok? Csak azért kérdezek most, hogy maradjunk az ismerkedés témájánál. Azért feltételezem a japán ősöket, mert japánul köszönt. Bár az arca nem japános, érdekes. Inkább koreainak tippelném.
Két tippem volt a származását illetően és a kínai is köztük volt, úgyhogy mondhatni kicsivel jobb kedvem lett, mikor kiderült, hogy talán lenne esélyem a lottón. Kicsit azonban elkapott az irigység egy pillanatra. Tisztán emlékszem az orvosom minden szavára és mondatára, köztük arra is, amelyik azt sugallta, hogy heteken belül minden rendbe jöhet és visszakapom az emlékeim. Kapom a nagy francokat! Egy nyomorult másodpercre sem emlékszem a kórházba kerülésem előtti időszakból. -Lehetséges. - Feleltem egyhangúan a kérdésre. Tényleg lehetséges... -Őszintén szólva én sem igazán tudom. - Eddig Liu előtt sétáltam nem sokkal, egyenesen előre, a lábam elé pillantva, nehogy orra essem, de most hátra pillantottam hozzá, s egy halvány mosolyt címeztem neki. -Hamarosan ott vagyunk. - Jelentettem ki egész vidám hangon, majd ismételten a lábam elé figyeltem. Már egyre ismerősebb volt az út és az imént haladtunk el egy fa mellett, ami csak még biztosabbá tett afelől, hogy jó irányba haladunk. -Gyakran túrázgat erre? - Úgy éreztem muszáj valamivel terelnem a témát, mert ha belegondolok a helyzetembe... Az sem kizárt, hogy elsüllyedek szégyenemben. Elkóborlok otthonról és úgy kell hazakísérjenek. Mint valami gyerek, de komolyan...
Nem túl nyílt a válasz. "Lehetséges." Hát az is lehetséges, hogy marslakók voltak, de nem valószínű. De hát nem kötelező válaszolni. És mért nem tudja? Ennyire megszakadtak a családi hagyományok? Mikor közli, hogy hamarosan megérkezünk, felpillantok, s házat keresek a közelben. Látni nem látok semmit a fáktól, de mintha lenne némi füstszag a levegőben. Akkor pedig van civilizáció a környéken már, valamilyen formában. - Nem gyakran, mivel csak pár hete érkeztem Alaszkába. Eddig New Yorkban éltem. Mire jó ez az egész, ha tényleg tettetés? Nem tudok erre kitalálni semmi ésszerű magyarázatot, szóval lehet csak az én fantáziám túl élénk. - No, és Ön? Itt nőtt fel? Vagy szintén máshonnan költözött? Nem is sejtem, hogy a kérdésekkel kellemetlenséget okozok, én csupán igyekszem társalogni, s érdeklődést tanúsítani. Igazából az egyetlen, ami érdekel, hogy épségben hazaérjen a lány. De ha már ismerős neki a környék, akkor csak nem lesz gond. Viszont a kitérő oda-vissza elég sok ahhoz, hogy a buszt már ne érjem el a felső megállónál, vissza kell fordulnom majd az alsóhoz, bár akkor meg a táv lesz rövid. Vagy, mivel nagyon ráérek, innen hazagyalogolok a hotelig Az nem erdei túra, de fárasztónak fárasztó lesz az is.
Örömmel vettem észre, hogy már egy egész normális társalgás kezdett kialakulni közöttünk. Ez, és a hazavezető út behatárolása eléggé tereli a figyelmem ahhoz, hogy ne érezzem, ahogy lassan, de biztosan lefagynak a végtagjaim. Még jó, hogy tényleg nem lakom messze. A városka szélén, rögtön a második ház lesz az. Időközben megtudhattam Liu előző lakhelyét, amiért még inkább irigykedhettem. -New York? Ott én is szívesen élnék! - Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám széle. -Ott biztos több munkám lenne. - Nem panaszkodom. Így is bőven meg tudok élni a fizetésemből és a főnököm is olyan rendes, hogy az már természetfeletti...de a változatosság sem mindig rossz. -Providence-ben éltem. Onnan költöztem ide. Ennek pedig már lassan 2 éve. - Azt hiszem. Az idő múlása igencsak más, ha valaki a napjai nagy részét a házban tölti, elzárkózva a külvilágtól. Mindezt természetesen én akartam így...de megvannak a hátrányai.
Beérünk a városba. Sejtem, hogy nem messze van tőlünk az a buszmegálló, ahol leszálltam, és nekivágtam a túrának. Nem baj. Nekem így is jó, vagyis nem rosszabb, mint eddig. - Igen, az egy nagyobb város, könnyebb munkát találni, bár attól függ, milyen területen. Egy prémvadász biztos itt él meg jobban. Mit is dolgozik? Tudom, hogy nem mondta még, de már szóba került, talán nem vagyok nagyon tolakodó. - Én nem szerettem New Yorkot igazán, mert zajos, büdös, koszos. Ebből a szempontból Fairbanks jobb. Csak sötét, és hideg. De hát semmi sem tökéletes. Amúgy meg azóta én is elég sokat változtam, gondolom hozzá fanyar mosollyal. Számomra túl sokat is. De ami nekem sok, az másnak édeskevés, még többet akarna. Csak azt nem tudom, hogy ha ennyire gyökeresen át akar formálni, ha ennyire semmi nem tetszik neki, ami én vagyok, akkor mért tartott meg? Keressen bárki mást, aki tudja azt, amit én, csak valamivel könnyebben formálható, harapja be, és legyen vele boldog. Az a két hónap lemaradás aligha annyira behozhatatlan száz évek távlatában. - Nem tudom, milyen lehet Providence. Még nem hallottam róla eddig, csak talán a nevét.
Kezdőlap
